I.

Apám egyik délután elüzent a gazdához, akinél nyáron voltam napszámban, hogy estére legyek otthon. A nagyhangú gazda azonnal elengedett, amit hirtelen nem is értettem. Kérdeztem a nagyobb fiúkat, szerintük minek kellek én otthon?

– Apádat behívták a frontra. – válaszolta természetes hangon Pista, aki többnyire tisztában volt a világ dolgaival. Nem csoda, ő már tizennégy éves, dohányzik is.

Ha az én apám harcolni megy, akkor mi lesz velem? Tűnődtem a hazaúton. Édesanyámat elvitte a tüdőbaj, alig emlékszem már az arcára. Ott marad nekem a ház, meg az a kevés baromfi, pénzem meg nem lesz semmi. A gazda nyáron ugyan ad szállást, meg ételt, de azzal nem megyek messzire. Addig is üresen állna otthon minden, a tyúkok meg megdöglenének.

Éppen sötétedésre értem haza. Apám az asztalnál ült, kezében, merengve egy papírlapot forgatott. Volt előtte egy üveg pálinka is egy kispohárral, az arcán látszott, hogy sokat megivott már. Ilyen szomorúnak tán még sosem láttam. Alig tettem be az ajtót, rám se nézve intett a szemben lévő székhez.

Általában ha kell valami, magamat kell kiszolgálnom. Most mégis ő állt föl a székről, és hozott még egy poharat. Megtöltötte emberesen, majd elém tette. Nem szóltunk semmit, a szemével bökött az ital felé, hogy fogjam meg. Láttam már, ahogyan a szomszéd falubeliekkel iszik az üzletre, így tudtam, hogy nem szabad nagyon megemelni a poharat, csak úgy az asztalon tolva összekoccintjuk. A tompa csengés után elégedetten hümmögött, aztán felhajtotta egy húzásra az italt. Ahogy letette, várakozóan végre a szemembe nézett. Erre én is lehúztam a magamét. Fordult egyet a gyomrom, nem kaptam levegőt, de azért tartottam magam. Amikor diadalmasan apámra néztem, akkor mondta:

– Behívtak.

Segítettem neki összerendezni a holmiját. Hajnal előtt indult, hogy reggelre odaérjen a városba. A szekrényből az ünnepi ruháját vette fel, kicsit még a bajszán is igazított a tükrös szekrénynél. Mielőtt kiment a házból, a vállamra tette súlyos kezét.

– Még nem vagy férfi, de lehet, hogy hamarosan azzá kell lenned. Talán még ma hazajövök, de az is előfordulhat, hogy soha. Van a sublót felső fiókjában eldugva egy kis köteg pénz. Ha úgy adódik, okosan használd. Megértetted?

Szerettem volna azt mondani neki, hogy ne menjen elédesapám sehova, maradjon velem, szökjünk meg, bújjunk el, vagy legalább vigyen magával katonának. De az, aki már pálinkát iszik, nem mond ilyet.

– Megértettem. – bólintottam, pedig nem értettem semmit.

 

 

II.

Tudtam, hogy aludni már biztosan nem fogok. Hogy könnyebben teljen az idő, és ne kelljen arra gondolnom, hogy mi lesz akkor, ha apám a frontra megy, sorra vettem lehetséges örökségemet. A konyhát és a kisszobát már ismertem, viszont a bejárás a tisztaszobába eddig nekem tilos volt. Pár éve kíváncsiságból bemerészkedtem, de akkor apám – először és utoljára –nagyon megvert. Pedig rettentően vonzott a friss illat, ami belőle áradt (a helyiséget csak akkor építették a házhoz, amikor anyám hasa gömbölyödni kezdett velem), meg a díszes ágyneműk a faragott-mintás ágyon.

Most is úgy léptem be, mint akinek nem szabad. Mintha apám megérezné, hazarohanna és megverne megint. De erről szó sem lehetett. Hiszen ő mondta, hogy hagyott bent pénzt. Arra gondoltam, megnézem, mivel kell esetleg gazdálkodnom, ha mégis… Kihúztam hát a sublót felső fiókját, de nem tudtam belenyúlni, csak bámulni. Anyám egykori fehérneműi, ruhái, kendői sorakoztak benne, mintha még élne. Mint ereklyéket, nem érintettem meg egyiket sem, csak távolról csodáltam. A tisztaságukat, a díszes motívumokat, amiket anyám hímezhetett egykor bele. Egy férfi nem fakadhat sírva, inkább visszatoltam a fiókot.

III.

Ahogy felkelt a nap, eszembe jutottak az állatok, úgyhogy kimentem megetetni őket. Ettem valamennyit én is, és egyre azon törtem a fejem, mivel fogom eltölteni a napot. Nem akartam semmi olyat, ami felfordulást csinál, hátha apám hazajön, és fáradtan lepihenne.

A Pista azt mesélte a minap, hogy egyesek mostanában abból élnek, hogy kilesik, hol nincsen otthon férfi, és kifosztják a házat. Elhatároztam, hogy én nem adom magam könnyen az ilyen gazembereknek! Apám tavaly nyáron üzletelt valami régi tiszttel, aki most már öreg harcolni. Szerzett tőle akkor egy pisztolyt, és óvatosan elrejtette a padláson, azt hitte, én nem veszem észre. Tudtam, hogy nagyon dühös lenne, ha csak megtalálnám is, úgyhogy nem bolygattam.

A fegyvert és a töltényeket könnyű volt előszedni. Apám nem dugta el nagyon, egy rongyba volt becsavarva és úgy egy magokkal teli zsákba téve. Egyből kiszúrtam: miért lennének magok a padláson?

A probléma az volt, hogy nem tudtam, hogyan kell lőni. Nem akartam sokat vesződni vele, meg féltem is, hogy a végén magamat lövöm meg. Mint két házzal arrébb a Jancsi, aki szerzett valahonnan egy töltényt, és el akarta sütni. Egy hegyes kővel addig ütögette a lapos végét, míg sikerült neki, és ellőtte a bal lába nagyujját.

Két utcával feljebb viszont a Szabó úr biztosan tud segíteni, gondoltam. A nagy háborúban harcolt annak idején, el is vesztette a fél lábát, most a fia van a fronton. Nagyon büszke rá, azt hangoztatja a kocsmában, hogy a fiával az élen foglalja vissza majd az ország az elrabolt területeket.

Szabó úr szerencsémre otthon volt, amikor átmentem, nem indult még el a borivóba.

– Apámat behívták – mondtam, és elővettem a rongyba csomagolt pisztolyt. Arra számítottam, hogy rám üvölt, hogy tegyem el, esetleg pofon csap, így ezeken minél hamarabb túl akartam lenni, azért vágtam így bele. De ehelyett a kezébe vette a fegyvert, és tűnődve forgatni kezdte.

– Ez egy Luger. Még a nagy háborúban használták a németek. Régen láttam ilyet. Nagyon pontos, csak sokszor beragad. Emlékszem, egyszer… De mit akarsz te ezzel? – kérdezte meglepetten.

– Apám azt mondta, legyek férfi, ha nem jön haza. A pisztoly a fosztogatók ellen kellene, vagy ha apám soká nem érkezik, utána megyek én is a frontra, és hazahozom. – Vágtam ki elszántan, és minden szavamban szentül biztos voltam. Szabó úr nem nevetett ki. Pálinkát vett elő, töltött két kispohárba, és lerakta. Ezúttal én koccintottam a poharam az övéhez, és hamarabb lehúztam, mint ő a sajátját.

– Hát így vagyunk. – suttogta alig hallhatóan maga elé.

Szerinte a háborúhoz még nőnöm kell, mert nincs egyenruha a méretemben, de a fosztogatóktól jogosan félek. Megtöltötte nekem a pisztolyt, aztán megmutatta, hol kell kibiztosítani, ha lőni akarok vele. Azt javasolta, ne nagyon gyakoroljak a faluban, mert ahhoz hangos, és csak átmennek a szomszédok kíváncsiskodni. Inkább, ha majd apám tényleg nem jön haza, szóljak neki, és kivisz a földjére, ott lőhetek párat, van még tölténye neki is. Megköszöntem az italt és a tanácsot, majd hazaindultam. Út közben kicsit szédelegtem, de a nap melegét okoltam, hiszen már lassan ebédre járt az idő.

 

 

IV.

Ebéd után jobban is lettem a hűvös szobában. Gondoltam, apám biztosan éhes lesz, ha hazajön, így előkészítettem neki is egy tál ételt, hogyha megérkezik, már csak elé kelljen tenni.

De valahogy nem akart jönni. Teltek az órák,lassan hűvösebb lett, de apámról még mindig semmi hír. Láttam viszont három idegen, tizenéves fiút, akik nagyon néztek be a kerítésünkön. Jóval nagyobbak voltak nálam, így nem mertem őket elzavarni, de a Bodrit azért magamhoz hívtam, hogy lássák, kutya is van.

Be is mentem inkább a konyhába, a pisztolyt pedig az asztalra tettem, hogy kéznél legyen, ha kell. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha rám rontanak, és hamarabb szerzik meg, mint ahogy én érte ugrok. Így inkább leültem az asztalhoz, szembe a bejárattal, kezem ügyében a pisztollyal.

Vagy egy órát ültem így, már alkonyodott, amikor valami hangosan koppant a kapun.Máskor is volt ilyen, hogy valaki nekiüt valami, ahogy viszi, de az éjszaka csendjében csak arra tudtam gondolni, hogy a fiúk jöttek vissza fosztogatni. Kibiztosítottam a fegyvert, és vártam. Addig szorongattam a markolatát, hogy egészen csúszóssá vált az izzadságtól.

Hogy bátrabb legyek, kitettem a pálinkásüveget, és töltöttem magamnak. Csak egy felet, hogy észnél legyek. Lehúztam, és egy időre jobb is lett. Újabb zörej ugyan nem volt, de a néma csend jobban lüktetett bennem, mint amit el tudtam viselni. Elreteszeltem a bejáratot.

Még kétszer töltöttem. A második után erősen elhatároztam, hogy reggel, ha van egyenruha, ha nincs, megyek a frontra, és hazahozom apámat. Már láttam is magam, ahogy rohanok előre a Szabó úr fia mellett, aki visszaszerzi az elrabolt Magyarországot. De ahogy belemelegedve hadonásztam a pisztolyommal, kinyílt a kerítéskapu.

Hirtelen izzadni kezdtem, és a hideg szétfutott a tagjaimon: nem zártam be. Minden reményem a Bodri kutyában és az elreteszelt ajtóban volt. De a kutya nem ugatott, küzdelemnek semmi hangja sem szűrődött be. Valaki az ajtó kilincsét kezdte próbálgatni. Amikor nem sikerült, dörömbölni kezdett és kiabált, hogy engedjem be. Aztán erősen nekifeszült. A zár gyenge volt, pillanatok kérdése, hogy áttörik.

Nem tudtam, mit tehetnék mást, az ajtó elé álltam, és előreszegeztem a fegyvert. Amint betört az ajtó, tüzeltem. Egy kamasz fiút szíven, egy felnőtt férfit gyomortájékon lőttem volna. De a pisztoly szorult, aztán hiába húztam meg többször a ravaszt, nem sült el. Meg sem tudtam nézni, ki a támadó, kicsavarta a kezemből a fegyvert.

A kéz lett ismerős. Felnéztem, és apám állt előttem, fáradt, aggódó arccal. Megsimogatta a fejemet, a pisztolyt pedig az udvarra hajította a nyitott ajtón át.

Nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Apám az asztalhoz ült, és töltött magának a poharamba. Elővettem még egyet, hogy vele igyak.

– Te ne többet. – állított meg gyengéden.

– Hazaengedtek, mert anyád meghalt. Az özvegyeknek nem kell frontra menni. És te sem mész többet a gazdához. Itt maradsz velem ezután. 

 

A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.

 

A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.

 

 

Azt hiszem, az iskolában találkoztam vele először. Késő délutánig bent ültünk, készültünk az angol érettségire, amikor megkörnyékezett minket a kopasz kandúr. Először igyekeztem megfelelni neki, az első pillanattól kezdve elfogadott, és nem karmolászott össze, ahogy arra először számítottam. A többi diák mindig mosolygott, amikor kéjesen, újra és újra odadörgölődzött a lábaikhoz, még ha nem is igazán szerették. Velem ezt nem csinálta, pedig többször is megkörnyékezett, az ellenérzéseimet csak szép lassan, módjával adagoltam felé. Később, ahogy egyre jobban kénytelen voltam megismerni, rájöttem, hogy az okosabbak közül való, félig holland, félig magyar kandúr, aki, ha szóba kerül a foci, szereti a hátát kidomborítani.

Egy ilyen csütörtök délután láttam, amire akkor azt gondoltam, hogy egy macska sem képes. A kopasz kandúr az óra közben csattogtatni kezdte az állkapcsát, és percekig engem nézett. Mikor ezt megunta, és az angol tanár épp nem vette észre, villódzó szemekkel, a padon elnyúlva, halkan egy indulót zengett felém:

– A tutti, avanti, Benito Mussolini!

Mikor az óra véget ért, a kopasz kandúr felugrott az ablakra, és kislisszolt a rácson keresztül. Akik a budapesti utcákon látták, mindjárt szimpatizáltak vele. Egy-egy útkereszteződésnél, amíg a lámpára várt, meg is dicsérték, a nők simogatták, a férfiak  helyeslően biccentettek felé, a kopasz kandúr pedig ravaszul dorombolt, amíg a lámpa zöldre nem váltott.

Útközben elgondolta, hogy változat a tervén, ma nem találkozik a többi kandúrral, akik egyébként egytől egyig mind fekete macskák voltak. Igazán marta a gyomrát az éhség, és a Szent István körúton somfordált egy cukrászda előtt, amikor hirtelen éles hangokat hallott. Közelebb lopódzott a kint ülő jól szituált férfiakhoz és asszonyokhoz, akik közül egy középkorú nő, élesen bírálta az asztaltársasága aggodalmát. Büszkén fejezte ki, hogy, ami a Magyar Gárdát illeti, őneki igenis nincs mitől félnie, és agresszíven felelősségre vonta azokat, akik nem osztották a véleményét. A kopasz kandúr kéjesen a lábához bújt, majd egy hirtelen pillanatban felugrott, majdnem lerántva az asztalterítőt, és a társaság többi tagjára dühösen morgott. Mikor elzavarták, beleértve az ismerőseivel vitatkozó nőt, a kopasz kandúr már kevésbé érezte magát olyan éhesnek.

Ahogy a Szent István körútról lefordulva, a táblákat nem nézve az egyik utcában csavargott, belépett a Blaha Lujza térnél egy kocsmába, hogy körülszaglásszon. Elbújt a söröző pultja alatt, szívesen ivott volna, de pénz szűkében sem hívatta volna meg magát soha. Két bárszéknyire ült egy szemüveges, kopasz férfi, vele egy másik szemüveges, szakállas, zsíros, barna hajú ember. Arról az esetről beszélgettek, amikor az egyik nagyobb magyar városban kitiltották a szurkolókat a meccsről. A kopasz mesélt, a szakállas pedig helyeselve ismételte a kopasz utolsó szavait, kifejezéseit. Közben beesteledett, egyre többen lettek, a kopasz kandúrnak, aki leplezetlenül figyelte ezt a kettőt, a tömeg miatt percekig olyan érzése támadt, mintha péntek este ülnének ott. A kopasz, szemüveges azzal fejezte be, hogy egyszer megkérdezték tőle, nemzeti érzelmű-e, mire ő azt válaszolta, egy nagy káromkodás kíséretében, hogy nem, csak kihullott a haja. A szakállas az utolsó két szót nevetve ismételte, és tovább bólogatott.

A kopasz kandúr már hazafelé tartott, amikor két idős nénit vett észre. A Falk Miksa utcán jöttek végig, majd a Szent István körútra értek. Az egyikük, akit Marinak hívtak, elmesélte mellette sétáló régi barátnőjének, Keselyű Istvánnénak, hogy az utcában egy szobor lesz, mégpedig Peter Falk szobra. Peter Falk ugyanis, ahogy ő hallotta a televízióban, Falk Miksa rokona volt. A másik erre megkérdezte, hogy, ha ez Falk Miksa utca, akkor miért nem Falk Miksának emelnek szobrot, és ahogy egyre többet megtudott, azt sem értette, hogy miért a sorozatbeli Peter Falknak, azaz Columbo-nak emelik, de már kezdett egyre inkább dühbe gurulni. Szörnyű ideges lett, amikor végighallgatta a szoborról, Falk Miksáról és Peter Falkról szóló beszámolót, alig látott a méregtől.

– De hát, a Columbo az zsidó! – rikácsolta Keselyű Istvánné, mire az őket követő kopasz kandúr megállt, és félig lehunyta a szemét. Elégedett és nyugodt volt.

Láttam, én láttam…! Ó, mennyi ideig abban a hiszemben voltam, nem tudtam szabadulni a képtől, hogy, igenis, szemtanúja voltam, amikor Pistit a ló homlokon rúgja négyéves korában. Pusztán, mert a balesetről egyszer elejtettek valamit, és a képzeletem riadozva lefestette, kivetítette. Mint ahogy a „papírpáncélosban”, a könnyű felderítő Toldi harckocsiban kuksolva vetítette recehártyámra a várt becsapódást, mely egy szempillantás alatt eltörli a legénységét a föld színéről.

Pedig hát nem láthattam, hiszen öt évvel őutána születtem. A bátyám mindig ráfésülte a haját a hegre, úgyhogy mások előtt rejtve maradt, hogy kiskorában egyszer megrúgta a ló. Nekem meg, amikor birkóztunk, és megütköztem rajta, a kamaszkori pörsenések, púpok közt a hóka színű, kis ferde csonttüremlésen, apánk azt mondta somolyogva, ott jön ki rajta, nem látod, hány helyen, a rosszaság. Persze azért mondta, mert Pistiben nem volt egy csöpp rosszaság sem… Ő pedig, amikor egyszer rá mertem kérdezni, csak eltréfálta: nem a nevén szóltam a lóhoz, hát megrúgott. Sebaj, ebcsont beforr…

És milyen sokáig nem tudhattam meg, bár a lelkemmel tudván tudtam, hogy ő már nincsen, és nem láthatom többé! A halálhírét csak évek múltán közölték velünk. Csak a hírt. Azt nem, hogy a tetemét hol földelték el. De miután már kérni lehetett, a kihantolás a váci rabtemetőben nem hozott eredményt az ő porhüvelyére nézve. Nem találtak olyan koponyát, melyen úgy vet ráncot a csont, hogy – más sérülésnyomok közt – azonosítható lett volna egy gyerekkori lórúgás helye…

 

Az öregember, aki ezt hol fennszóval, hol magában motyogja, Jani bá’, vendégét nem kérdezi, miért jött. Azt sem, hogy ráérő ideje mennyi. A tűzhely körül foglalatoskodik ugyanis: cukorlepényt kotyvaszt az átteleléshez a méheinek. Sűrű szirupot forral fel, folyton kevergetve, egy kevés mézet is tesz bele, aztán az ujjával próbálgatja a massza hűlését, és nejlonzacskókba töltögeti, majd az asztalon elfektetve, lapogatva szikkasztja.

Látogatója, a plébános Ceglédről jött át Szolnokra, szemét törölgeti a piciny konyhában. Úgy ottfelejti magát aznap, hogy Gyulából Gyuszi lesz, és még a kaptárakhoz is végül kimegy velük délután, ott toporog, miközben az asszony sorra felemelgeti a kibontott kaptárak tetejét, Jani bá’ az egyik oldalukról lecsupaszított fehéres lepényeket gyors mozdulattal a keretekre teszi, a telelőfürt fölé, és a szigetelést nagy sietve visszazárják.

Sokan félnek télutón kinyitni a kaptárt, avatja be Jani bá’ a papot a méhészfortélyokba, tizenöt fok alatti hőmérsékleten, úgy szól a fáma, nem is lenne szabad. Hát, nagyon kell sietni vele; és a családoknak megváltás a táplálék az ínségben. Különben is bolond idők járnak a méhekre, már télelőn, tavaly karácsonykor szállongtak, megtévesztette őket az enyhülés. Takarításba fogtak, mert azt hitték, itt a tavasz, jön az új élet. Hurcolták ki az elhullott bajtársaik tetemét; még jó, hogy ecsettel el volt seperve a kijárat. Amelyik kast borz háborgat, annak a méhei csak tétován, bizonytalankodva indulnak el, mindentől rosszat várnak, tán még a virágkehelyben is ecetet gyanítanak. A rosszul tartott családok meg szoktak bolondulni ilyenkor, elhamarkodottan kirajzanak néha.

 

Ez a raj, az Istvánék ájtatos raja kicsi volt, maroknyi. Védtelenebb, mint a három baka egy Toldi vagy egy Turán páncélzatában, akik maguk is inkább csak a szentlélekben bízhattak. Nem is az ártás eszközének gondolták a találkozókat, hanem csak védekezésnek az ártás szabadsága ellen. Hogy a megfélemlített, a meghunyászkodó, a reményvesztett is lássa, mindig nyitva van az út a megigazuláshoz. Miért félt tőlük mégis annyira a hatalom? Pont ezért? Hol lopakodva, hol tolakodva, korbácsos megváltással Kánaánt hazudva jött, terjeszkedett az önkény, a rossz lelkiismeretet fennhéjázással palástolva; akit csak ért, édesgetéssel, félemlítéssel cinkosként bevonva a rontásba.

Életének sok részletét nem ismerte a plébános, hiába volt Istvánnak jelölttársa. Miután, már kisegítő testvérként, besorozták és híradósként a frontra vitték, továbbra is kitartóan küldözgette neveltjeinek a lelki malasztot, még egy imát is szerkesztett nekik a mindennapi munkába induláshoz. („Uram, Jézus! Neked ajánlom a mai nap minden imádságát, munkáját, örömét, csalódását, szenvedését. Add meg nekem és minden munkás testvéremnek a kegyelmet, hogy úgy gondolkozzunk, mint Te! Veled imádkozzunk, dolgozzunk, és Veled éljünk! Add, hogy teljes szívünkből szeressünk Téged, s mindenütt, minden erővel Neked szolgáljunk! Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba. Ismerjenek és szeressenek Téged mindenütt és mindenkor. Ments meg minket a bajtól és bűntől! Legyen kegyelmed azokkal, akik veszélyben forognak. A munkában meghaltak békében nyugodjanak. Ámen!”)

Pistiből áradt a jóindulat. Van, akinek az ilyesmi már bántó. Van, akit piszkál. Sértőnek érzi, mert tüntetőnek látja. Amikor a rend feloszlatása után, már álnéven, a Persil Műveknél dolgozott, ott is oly mértékben tudott bánni a munkásfiatalsággal, hogy népnevelői elismerő oklevelet kapott.

No igen, az ima… „Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba… Ments meg minket a bajtól és bűntől!” Ez az, amit ők is komolyan gondoltak, csak egészen másképp.

 

A méhek közt nincs vita, mint az emberek közt támad nyomban, mihelyt ketten vannak. Leosztják a besorolást a kémia mákszemnél kisebb üzenőcseppecskéi, majd általuk kijelöli a családon belüli státust a főszereplő, akit közreműködésükkel preparáltak státusára. Nincs vita. Minden évad – a petézés, a bábok táplálása, a sejtfalakhoz a viasztermelés – megfelelő hőmérsékletet követel, s ez csak együttesen szavatolható a méhcsaládban. A rovar egyedei, melyek máskülönben elképesztő teljesítményre képesek – a nektárt hordó méh olyan munkát végez, mintha egy cingár ember álló nap a saját testsúlyának megfelelő terhet hurcolászna tempósan kocogva, úgyhogy repülés közben a méh teste elérheti a negyven fokos hőmérsékletet is –, híján vannak a saját hőszabályozó képességnek, azaz a fürtöt elhagyva egykettőre kimúlnának. Ott azonban, a fürtben egyenletes kemencemeleg van. Nem dermedhetnek halálra a rovarok a külső héjon sem, mely jobban ki van téve a lehűlésnek, mert ők folyton beljebb kerülnek a megtartó nyüzsgésben, ahogyan az összekapaszkodó méhek alkotta, melengető fürt belsejéből viszont kifelé furakodnak addig átmeneti kényeztetését élvező testvéreik, s majd visszasodródnak megint, mielőtt elalélnának. Némelyik elvénült méh már csak erre jó: hogy testmelegét leadva segítse társai túlélését.

De télutón már fogytán az erő, az egyéni és a méhcsaládé, kiapadnak a vésztartalékok is. Ha késik a tavasz, a cukorlepény égi manna a méheknek.

A méhtársadalomban nincs árulás. És nincsen gyónás sem. Ilyenformán a megbocsátás és a megváltás is felesleges, persze, mert hiszen ismeretlen a vétek és a rossz, mivel fel sem ködlik sehol valamiféle külön szándék érvényesítése. Vágy a raj mindegyik egyedében csak szerepe betöltésére irányulhat. Pontosan azokra az eszközökre nincsen szükség tehát, amelyekkel az ember, mióta világ a világ, szabályokat, törvényeket állít fel és megszabja a jutalom, hála és a büntetés mértékét.

 

Újpest főutcáján, az Árpád úton 1951 őszén új kocsmát nyitottak. Hangzatos nevet adtak neki: Pokol csárda. Vendégcsalogatónak a bejáratnál felállítottak egy nagy reklámtáblát is, rajta a messzire látszó felirattal: „Lépj be a Pokolba!”

Ilyennel játszadozni! – horgadt fel a botránkozás a hit apródjaiban. Rossz tréfa, nagyon rossz tréfa. Hol végződik a csínytevés Isten ellen és hol kezdődik a merénylet az ember ellen? Hozzászoktatnak a rossz út ártalmatlanságának gondolatához, megbarátkoztatnak a bűnnel, beléd akarják vele sulykolni, hogy semmiség az, csintalankodás. Pokol? Rá se ránts! Az csak egy szó. Tán még majd hősködni is lehet vele maholnap. Nevetség, majd a megvetés tárgyává tesznek így minden ódzkodást. Ne Istent szolgáld, hanem a látásodat elzsibbasztó mákonyokat… Lépj be a Pokolba! Hiszen csak a neve ilyen elborzasztó. Épp azért, hogy becsalogasson. Hazudj, ha kell, rágalmazz, állj hamis tanúnak! Vedd el mások javait, foglald el a házát, üsd ki a kezéből utolsó falatját is a nyomorultnak! Taposd el!

A csábítás, hogy a könnyebb utat válaszd. A harsány buzdítás arra, hogy ne is próbáld megzabolázni könnyelműségedet. A rád vigyorgó cinkoskeresés. A lelkedért riszáló ördög. A fertő csapóajtaja.

Pedig ez a mi Albertünk is, miközben megemberesedett a katonaságban, amilyen zabos, dúló-fúló, mord kamasz volt, Istvánnak való feltöretlen dió, lehiggadni látszott. A menyasszonyát is magával vitte már pár találkozóra, egy tizenöt éves gimnazistát, Hajnalkát. Egy vasárnaponként keszkenős-imakönyves, szende lányt, akinek az anyja mindig azt mesélte, hogy nevet is a marizelli zarándokúton találtak neki, mikor viselős volt vele. Vendéglősök lettek volna maguk is, de az asszonynak már csak üzemi konyhás hely jutott az új rendszerben, apjuknak meg pincérkedés.

 

Csak István tudhatott valamit, ha volt miről tudnia, a mi Albertünk zugligeti kalandjáról; meg tőle Gyuszi is, akit annak pappá szentelése után egyszer a szülei lakásán megkeresett, töredékes, szakadozott, homályos mondatokban a gyónási titokról, a gyónás érvényességéről kérdezgette és sután eloldalgott…

És ha más, régi titka lett volna, annak fivére lehetne tudója.  

A háború telének még nem volt vége, de jöttek már enyhébb napok, gazdátlan ebek és megfészkelő rémek. Mindenféle népség mászkált a budai hegyvidéken, élelmet, holmit hurcolásztak alkonyatkor, hajnalonta; éjszaka orosz járőrök cirkáltak, már nem is annyira a kitörés után teljesen felmorzsolt ellenség siralmas, nyúzott maradékára, hanem a saját randalírozó, ahogy akkor madárnyelven mondták, olykor-olykor kilengéseket elkövető katonáikra vadászva. Nem volt az orosz potyaleső – elvette, amit akart.

Apátlan-anyátlan, kicsapott kamasz fiúk kutakodtak az utak mentén, a sűrűben, ott aztán volt elhagyott gyilok mindenfelé, csillogó szemmel csereberéltek talált lőszert, golyót és gránátot, még lőfegyvert is. Merészségét akarta fitogtatni mindegyik; volt, aki megjárta, miközben a lövedékeken matatott, aknákon babrált. Az ő esetük is végződhetett volna rosszul, még rosszabbul. Kifigyelték az útvonalat, amelyen a ruszkik, hol ketten, hol hárman, lejárnak valahová Makkosmáriára. Mármost vagy igaz, vagy nem, hogy heccből lövöldöztek magányosan bandukoló orosz katonára, s egyszer vagy többször tették, egyáltalán nem volt-e ott más hangadó, mint ahogy lenni szokott, és a mi Albertünk az éretlensége zavaros világmegvetését akarta a kicsiny raj elismerésére váltani, amikor elsütötte a fegyvert, azt senki a földön meg nem tudná mondani.

Vonakodott talán mást bemártani, azért vállalta magára, hogy igen, fegyvert rejtegetett, igen, készült rá, igen, terrorcselekményeket követett el. Kiverték belőle ’53 elején, aztán elhitették vele, hogy ha beismeri a nyomtalan maradt gyilkosságot, másodfokon sürgősséggel tárgyalják az ügyüket, és számíthatnak enyhítésre vagy a Sztálin halála után közelgő amnesztiára.

Az ítéletet megerősítették, a kegyelmi kérvényben a mi Istvánunk kirendelt védője hiába hivatkozott arra, hogy ha többi pártfogoltjait nem buzdította effélékre lelki vezetőjük, őt, a mi Albertünket még kevésbé befolyásolhatta az ifjúsági hitbuzgalmi csoportban – méghozzá utólag!

De persze a brosúrák, amelyeket olvastak, továbbadtak, terjesztettek…

Mert hiszen a vallatók is csak ezt akarták volna, „jó útra” téríteni őket. Minden eszközzel. Vagy pusztuljanak az útból.

Hol végződik az ártalmatlan csínytevés az állam, a társadalom ellen, és hol kezdődik a felforgatás, az aknamunka az új, igazságos renddel dacolók toborzása? Halljuk csak! A semmitől vissza nem riadó izgatás?

A Pokol csárda mocsokkal hivalkodó hirdetőtáblája egy hajnalon arra virradt, hogy valódi mocsok csorog rajta, feketére bemázolták ugyanis kátránnyal. A felháborodott hívásra kiszállt az ÁVO. A nyomozókutyák szagot fogtak, és egyenesen a Clarisseumhoz vezették a nyomozókat. A mi Albertünk menyasszonya volt az, akin rajtaütöttek. A kislányt, Hajnalkát iszonyatosan megkínozták, mindent kiszedtek belőle. Hogy a tiltó rendelet ellenére kik, hol járnak össze, ki a lelki vezetőjük…

Istvánt jóakarói figyelmeztették.

– Mikor ránk törtek, már rosszat sejtettünk. Járt itthon előtte, búcsúzkodott tőlünk. De anyánknak meg se mondta, mire készül…

– Elő volt készítve minden, hogy átcsempészik a határon, külföldi rendházban fogadják. A volt cserkésztisztje pénzt adott neki.

Mi lenne valójában a raj, amihez tartozol, ez a kérdés. A három ember egy páncélosban sülve-főve együtt, főve olykor saját levükben és sülve is, ha találat éri őket és csecsemő méretűre szenesednek. A család, a ház, az utcabeliek. A falunkbeliek, a földijeink. Felebarátaink, bajtársaink, embertestvéreink. Ki mindenkivel lehet és kell összekapaszkodni? Szeretet nélkül?

 

A rajt a túlélés akarása hajtja. Benne az egyedet is, amelyre így is, úgy is halál vár végül.

Az egyház kommunitása nem tud kivételről, és ez világos, így helyes. Mindenkor mindenki előtt nyitva az esély. De az ember maga kivétel. Mert csak rész, de az egész tartozik rá. Vagy elvész, mintha soha nem is lett volna. Mások nélkül, maga nélkül. A titokkal való eggyé válása nélkül.

Még egy rövid kis azilum jutott ki a mi Istvánunknak, amikor Tibinél húzódott meg, az Imre utca 6. alatt. Innen gondolta intézni a feloszlatott Katolikus Ifjúmunkások Országos Szervezete továbbéltetett csoportjainak rá háruló feladatait. A ritka csoda, amikor az emberben egyszerre lakik az önfeladás és a magára találás. Kiss István névre érkeztek a levelek. A házmesternének, Erzsikének már az is felkeltette a gyanúját, hogy egy után most két mókus, két ájtatos manó lakja az ürgelyukat – ki tudja, mit művelnek egymással és azt végképp sose tudni, az ilyen angyalarcok, angyalhomlokok mögött mi lakik –, gázrózsa tüzében felizzított tűvel nekiállt kíváncsian felnyitogatni a levélborítékokat. Amit talált bennük, abból rögtön kihámozta, nem téveszthette meg a kenetteljes hangvétel, hogy a megsejtett disznóságba jobb lesz beavatni a férjét is, aki történetesen amúgy is az ÁVO-nál sofőrködik. Legalább vállon veregetik érte – ráfér.

Most lecsaphattak rájuk, és felgöngyölíthették a pártőrségbe is befurakodott szervezkedést. Kikerekedett a kép az államrend megdöntése céljával fegyveres csoportban szervezett összeesküvésről, csak vallomásra kellett bírni a lefogottakat minél több vádpontban.

Tizenöten álltak bíróság elé – az öt évre ítélt kispapot agyonverték –, kilenc államvédelmis, a hat civilből még négy lelkész. A négy, demokráciaellenes szervezkedés és hűtlenség vádjával kötél általi halálra ítéltet az ügyész kegyelemre ajánlotta. A két ülnök egyike csupán a másodrendűt, a tanácselnök egyiküket sem. A másodrendű vádlott ítéletét életfogytiglanra mérsékelték. Négyen tizenöt-tizenöt, ketten-ketten tíz, hárman nyolc-nyolc évet kaptak.

Az öreg méhész most sírt, elgörbült arccal pityeregve:

– Több elítélt társa elmondta nekem, hogy az egyik fegyőr még akkor is, amikor a vesztőhelyre vitték, teljes erejéből bokán rúgta a mi Pistinket. Mikor a másik rászólt, visszavágta: „Neki már úgyis mindegy. De bennünket megjutalmaznak érte…”

Eltelt velük a nap, és nem lettek sokkal okosabbak, csak valamivel öregebbek. Mert azt például nem mondták el egymásnak, egyik sem a másiknak, hogy miközben várják a találkozást vele, egyre gyakrabban látják viszont úgy, mintha élne. Látják, amit nem látnak: a homlokába fésült haja alatt a lórúgás csonthegét. A halálra szánt szemekbe kiülő angyaltisztaságot.

Már nem volt mód, hogy ellenőrizze – mert a plébános is, aki túlélte a hadastyánt, csak ritkán mozdult ki otthonából, nagy körülményesen –, de visszarévedve a mi Gyulánk mind határozottabban látni vélte az alatt a fél másodperc alatt, amíg a méhek telelőfürtjének a cukorlepényt beadták, hogy a kaptárfedeleket belülről kopottas, durva vászon fedi, s nyomokban mintha két kirajzolódó emberarc foltját őriznék. 

 

(Sándor István alakvázlata a szerző Tartozás című regényéből)

 

 

 

 

Sokszor álmodom a világvégéről. Így nevezem, világvégének, holott inkább csak háború, de az is lehet, hogy a végére így is meghalunk mindannyian. Repülők jönnek, általában a csillagos égen tűnnek föl, mikor épp kifelé bámulok az ablakon, és látom, hogy ez már nem, ez már semmiképp nem lehet jelentőségtelen dolog, óriás, szikrázó léghajók lepik el az eget, és egyre közelednek. Foszforeszkáló bombák zuhannak a csillagok alatt, fütyülnek, felrobbannak. Nézem őket, az ablakból, vagy futni kezdek az utcán, ahonnan éppen megpillantom a gyilkos jelenséget, rohanok haza, vagy csak minél messzebb; ha otthon vagyok, pokrócok után nyúlok, a pincébe szaladok velük, vizes palackokat gyűjtök és megtöltöm őket, hogy szomjan ne haljunk odalent – nevetséges lenne ilyen bombázás közepette éppen szomjan halni –, üvöltve irányítom a többieket. A flakonok telnek szép sorjában, adogatom a teli üvegeket, töltök és töltök, míg a csapból már csak sár folyik vagy szennyvíz vagy vér.

Egyszer hazafelé tartottam valamely szomszédos faluból, világító rakéták röpködtek fölöttem, tudtam, Budapest már lángokban áll, és láttam, a bombák egyre közelebb csapódnak be. Már nem mehettem haza. Szaladtam végig az úton, a házak mentén, menedéket kerestem, ahova elbújhatok. Közben csak azon járt az eszem, hogy meg kell mondanom neked, most azonnal meg kell mondanom, hogy szeretlek, hiszen talán ez az utolsó lehetőségem erre. Futás közben még előkerestem a telefonom, sms-t fogok írni, gondoltam, sms-t, mert mi van, ha szokás szerint nem veszed fel a telefonod, akkor nem tudom elmondani, pedig el kell, most már végképp el kell, mert nem halhatok meg úgy, hogy nem tudod.

Talán nálatok csend és béke van, nem is tudsz a rakétákról, nem is tudod, Budapest lángokban áll, megkapod az sms-t, csodálkozol, hogy hogyan jutottál éppen most az eszembe, vagy csak legyintesz, mert ezt már úgy is régóta tudod. Aztán másnap hallod a hírt, hogy lebombázták Budapestet, egész Magyarországot lebombázták. Ekkor rájössz, hogy ez volt az utolsó dolog, amit neked mondtam, hogy most mondtam neked utoljára, hogy szeretlek. Nincs értelme már válaszolnod. De az is lehet, hogy arrafelé is lángol minden, süvöltenek és szikráznak a rakéták, kapkodod a fejed, hogy hova bújj, pincébe, alagútba, csatornába, összekapkodod, ami fontos, a telefont is, rutinból, és látod, sms-t kaptál, az áll benne, hogy szeretlek, és akkor úgy érzed, túl kell élned, túl kell élnünk, pedig az is lehet, hogy ekkorra én már halott vagyok.

Egy ház falához lapulok és bámulom a zuhanó bombákat. Meg kell írnom azt az sms-t, hiszen akármelyik pillanatban rám eshet valami, talán sehol sem vagyok biztonságban. A ház falához tapadok, mintha az megvédhetne a záporozó rakétáktól, bújok a ház falához, mintha te lennél. Mintha te megvédhetnél a rakétáktól.

Aztán megszűnik mindez. Továbbszalad az álom, sohasem halok meg és sosem írom meg azt az sms-t. Eltűnik az éjszaka, a bombák süvítése, eltűnnek a lángok, sosem tudom meg, háború volt-e, vagy világégés, sosem lesz az álomnak befejezése, sosem tudom meg, túléltem-e végül, vagy belehaltam.

Ma azt álmodtam, hogy nem tudok elaludni. Mászkáltam a házban fel-alá, mint egy kísértet, céltalanul, tudtam, hogy valami történni fog, vártam, hogy megtörténjen az a valami. Csend volt, mindenki aludt, a lámpák furcsán, pislákolva égtek. Lassan hajnalodott. Az ágyamon ültem, néztem, ahogy halványulnak a csillagok, a fügefa tetejét, ahogy egyre élénkül a zöldje, lenéztem az utcára, a házakra. Hirtelen ott állt mellettem az öcsém, olyan nyugalommal, mintha mindig is ott lett volna, ő is kifelé nézett, nem szóltunk egymáshoz, csak lestük az eget. Felragyogtak a csillagok. Összerezzentem. – Hogy lehet ez, hiszen éppen, hogy reggel lett! – Dehogy is. Este van. Nem látod? – Akkor hirtelen, az egész eget eltakarva megjelent egy hatalmas anyahajó. Minden kezdődött elölről. Ordítottam és összeszedtem pár pokrócot, a pincébe vittem őket, a macska csodálkozott, mit keresek ott az éjszaka, palackokat gyűjtöttem és utasítottam a többieket, hogy teli, teli mindet – mert milyen nevetséges lenne már, ha épp szomjan halnánk, miközben lebombázzák fejünk felett a várost –, a csaphoz szaladtam és én is töltögetni kezdtem, míg a víz egyszer csak bűzös mocsárrá nem változott.

Az emeletre szaladtam, hogy összeszedjem, ami fontos, zseblámpát, kötszert, verseskötetet, a telefonom után nyúltam, már csak rutinból is, és eszembe jutott, hogy meg kell mondanom neked, itt és most és feltétlenül, hogy szeretlek, hiszen talán az utolsó, ez most már tényleg az utolsó lehetőségem erre. Sms-t fogok írni, gondoltam, mert mi van, ha most sem veszed fel azt a tetves telefont, megint némaságba kényszerítesz, pedig most tényleg, most meg kell, most már végképp el kell mondanom, mert nem halhatok meg úgy, hogy nem mondtam ki, így utoljára.

Lerobogtam a lépcsőn, minél előbb biztonságban akartam lenni, ha lehet még ilyet, hogy minél előbb megírhassam neked… De megtorpantam a félemeletnél. Ha ennyire gőgös vagy, hogy úgysem veszed fel és úgysem válaszolsz, hát nem írom meg és elszalasztom, talán az utolsó lehetőséget is, és sose tudod meg, most már végképp sose tudod meg, nem mondom ki, így utoljára.

Talán nálatok béke van és csend, nem is tudod, Budapest lángokban áll, aztán másnap hallod a hírt, vagy olvasod, lebombázták a várost, egész Magyarországot lebombázták. És akkor, végre te is érezni fogod a csendet, az űrt, a hiányt, ezt a rád kényszerített, megszűnt kommunikációt, és hogy nem szóltam hozzád, így a legvégén, vagy próbálod felidézni, mit is mondhattam utoljára neked, talán azt, hogy szia, vagy azt, hogy oké, válaszul arra, hogy majd este beszélünk. Vagy arrafelé is lángokban áll minden, látod te is az anyahajót, olyan hatalmas, nem tudod, hová bújj, pincébe, alagútba, csatornába, összepakolod, ami fontos, felemeled a telefont is, és akkor látod, nem írt senki, talán hiányolod, talán csak megrántod a vállad, hiszen megszoktad a csendet, az űrt, a hiányt, a kommunikáció megszakadását.

A falhoz lapulok és bámulom azt a kurva telefont, nem írom meg az sms-t, nem írom meg, akármelyik pillanatban rám szakadhat a plafon, rám dőlhet az egész épület, meghalok ebben a háborúban, engem is megsemmisít a világvége. Eleget bújtam a falhoz, mintha te lennél, most azért bújok, mert talán így megmenekülök. A gőgöd győzött ma, látod, nem írom meg azt az sms-t.

Aztán megszűnik mindez. Továbbszaladt az álom, most sem haltam meg, és nem írtam meg az sms-t. És ma sem jött el a világvége.