Sokszor álmodom a világvégéről. Így nevezem, világvégének, holott inkább csak háború, de az is lehet, hogy a végére így is meghalunk mindannyian. Repülők jönnek, általában a csillagos égen tűnnek föl, mikor épp kifelé bámulok az ablakon, és látom, hogy ez már nem, ez már semmiképp nem lehet jelentőségtelen dolog, óriás, szikrázó léghajók lepik el az eget, és egyre közelednek. Foszforeszkáló bombák zuhannak a csillagok alatt, fütyülnek, felrobbannak. Nézem őket, az ablakból, vagy futni kezdek az utcán, ahonnan éppen megpillantom a gyilkos jelenséget, rohanok haza, vagy csak minél messzebb; ha otthon vagyok, pokrócok után nyúlok, a pincébe szaladok velük, vizes palackokat gyűjtök és megtöltöm őket, hogy szomjan ne haljunk odalent – nevetséges lenne ilyen bombázás közepette éppen szomjan halni –, üvöltve irányítom a többieket. A flakonok telnek szép sorjában, adogatom a teli üvegeket, töltök és töltök, míg a csapból már csak sár folyik vagy szennyvíz vagy vér.

Egyszer hazafelé tartottam valamely szomszédos faluból, világító rakéták röpködtek fölöttem, tudtam, Budapest már lángokban áll, és láttam, a bombák egyre közelebb csapódnak be. Már nem mehettem haza. Szaladtam végig az úton, a házak mentén, menedéket kerestem, ahova elbújhatok. Közben csak azon járt az eszem, hogy meg kell mondanom neked, most azonnal meg kell mondanom, hogy szeretlek, hiszen talán ez az utolsó lehetőségem erre. Futás közben még előkerestem a telefonom, sms-t fogok írni, gondoltam, sms-t, mert mi van, ha szokás szerint nem veszed fel a telefonod, akkor nem tudom elmondani, pedig el kell, most már végképp el kell, mert nem halhatok meg úgy, hogy nem tudod.

Talán nálatok csend és béke van, nem is tudsz a rakétákról, nem is tudod, Budapest lángokban áll, megkapod az sms-t, csodálkozol, hogy hogyan jutottál éppen most az eszembe, vagy csak legyintesz, mert ezt már úgy is régóta tudod. Aztán másnap hallod a hírt, hogy lebombázták Budapestet, egész Magyarországot lebombázták. Ekkor rájössz, hogy ez volt az utolsó dolog, amit neked mondtam, hogy most mondtam neked utoljára, hogy szeretlek. Nincs értelme már válaszolnod. De az is lehet, hogy arrafelé is lángol minden, süvöltenek és szikráznak a rakéták, kapkodod a fejed, hogy hova bújj, pincébe, alagútba, csatornába, összekapkodod, ami fontos, a telefont is, rutinból, és látod, sms-t kaptál, az áll benne, hogy szeretlek, és akkor úgy érzed, túl kell élned, túl kell élnünk, pedig az is lehet, hogy ekkorra én már halott vagyok.

Egy ház falához lapulok és bámulom a zuhanó bombákat. Meg kell írnom azt az sms-t, hiszen akármelyik pillanatban rám eshet valami, talán sehol sem vagyok biztonságban. A ház falához tapadok, mintha az megvédhetne a záporozó rakétáktól, bújok a ház falához, mintha te lennél. Mintha te megvédhetnél a rakétáktól.

Aztán megszűnik mindez. Továbbszalad az álom, sohasem halok meg és sosem írom meg azt az sms-t. Eltűnik az éjszaka, a bombák süvítése, eltűnnek a lángok, sosem tudom meg, háború volt-e, vagy világégés, sosem lesz az álomnak befejezése, sosem tudom meg, túléltem-e végül, vagy belehaltam.

Ma azt álmodtam, hogy nem tudok elaludni. Mászkáltam a házban fel-alá, mint egy kísértet, céltalanul, tudtam, hogy valami történni fog, vártam, hogy megtörténjen az a valami. Csend volt, mindenki aludt, a lámpák furcsán, pislákolva égtek. Lassan hajnalodott. Az ágyamon ültem, néztem, ahogy halványulnak a csillagok, a fügefa tetejét, ahogy egyre élénkül a zöldje, lenéztem az utcára, a házakra. Hirtelen ott állt mellettem az öcsém, olyan nyugalommal, mintha mindig is ott lett volna, ő is kifelé nézett, nem szóltunk egymáshoz, csak lestük az eget. Felragyogtak a csillagok. Összerezzentem. – Hogy lehet ez, hiszen éppen, hogy reggel lett! – Dehogy is. Este van. Nem látod? – Akkor hirtelen, az egész eget eltakarva megjelent egy hatalmas anyahajó. Minden kezdődött elölről. Ordítottam és összeszedtem pár pokrócot, a pincébe vittem őket, a macska csodálkozott, mit keresek ott az éjszaka, palackokat gyűjtöttem és utasítottam a többieket, hogy teli, teli mindet – mert milyen nevetséges lenne már, ha épp szomjan halnánk, miközben lebombázzák fejünk felett a várost –, a csaphoz szaladtam és én is töltögetni kezdtem, míg a víz egyszer csak bűzös mocsárrá nem változott.

Az emeletre szaladtam, hogy összeszedjem, ami fontos, zseblámpát, kötszert, verseskötetet, a telefonom után nyúltam, már csak rutinból is, és eszembe jutott, hogy meg kell mondanom neked, itt és most és feltétlenül, hogy szeretlek, hiszen talán az utolsó, ez most már tényleg az utolsó lehetőségem erre. Sms-t fogok írni, gondoltam, mert mi van, ha most sem veszed fel azt a tetves telefont, megint némaságba kényszerítesz, pedig most tényleg, most meg kell, most már végképp el kell mondanom, mert nem halhatok meg úgy, hogy nem mondtam ki, így utoljára.

Lerobogtam a lépcsőn, minél előbb biztonságban akartam lenni, ha lehet még ilyet, hogy minél előbb megírhassam neked… De megtorpantam a félemeletnél. Ha ennyire gőgös vagy, hogy úgysem veszed fel és úgysem válaszolsz, hát nem írom meg és elszalasztom, talán az utolsó lehetőséget is, és sose tudod meg, most már végképp sose tudod meg, nem mondom ki, így utoljára.

Talán nálatok béke van és csend, nem is tudod, Budapest lángokban áll, aztán másnap hallod a hírt, vagy olvasod, lebombázták a várost, egész Magyarországot lebombázták. És akkor, végre te is érezni fogod a csendet, az űrt, a hiányt, ezt a rád kényszerített, megszűnt kommunikációt, és hogy nem szóltam hozzád, így a legvégén, vagy próbálod felidézni, mit is mondhattam utoljára neked, talán azt, hogy szia, vagy azt, hogy oké, válaszul arra, hogy majd este beszélünk. Vagy arrafelé is lángokban áll minden, látod te is az anyahajót, olyan hatalmas, nem tudod, hová bújj, pincébe, alagútba, csatornába, összepakolod, ami fontos, felemeled a telefont is, és akkor látod, nem írt senki, talán hiányolod, talán csak megrántod a vállad, hiszen megszoktad a csendet, az űrt, a hiányt, a kommunikáció megszakadását.

A falhoz lapulok és bámulom azt a kurva telefont, nem írom meg az sms-t, nem írom meg, akármelyik pillanatban rám szakadhat a plafon, rám dőlhet az egész épület, meghalok ebben a háborúban, engem is megsemmisít a világvége. Eleget bújtam a falhoz, mintha te lennél, most azért bújok, mert talán így megmenekülök. A gőgöd győzött ma, látod, nem írom meg azt az sms-t.

Aztán megszűnik mindez. Továbbszaladt az álom, most sem haltam meg, és nem írtam meg az sms-t. És ma sem jött el a világvége.

Szűk, puha térben fekszem. Olyan, mintha lebegnék. Csak a gyomromat tekeri szorongó félelem. Hallom a hangokat körülöttem, foszlányok kavarognak értelmetlenül. Sötét van.

Kinyitom a szemem. Egy tér közepén állok. Őszi szagot hoz a szél, ami bele-belekap a zakómba. Emberek sietnek körülöttem, leszegett fejjel, mosolyogva vagy gondterhelten. Egykedvűen. A teret hatalmas, fehér épületek szegélyezik, de elég nagy ahhoz, hogy átfújja a haldokló levelek illata. Ismeretlen városkép nehezül rám. A házak oromfalai robosztusak, teljes súlyukkal elzárják a horizontot. Csak a tér négy sarkán lévő sikátorok vezetnek valahová. Kis résekként duzzasztják fel az igyekvő embereket. Mintha mindenki csak kifelé menne, mégis újabb és újabb arcok tűnnek fel. Belül üresség feszít. A bennem uralkodó szorongás erősödik. Elindulok.

         Meggondolom magam. Nem tudom, melyik sarkot válasszam. Megfordulok, és az átellenes irányba megyek. Nem. Az sem lesz jó. Forgatom a fejem, nézem, melyik lehet az én kijáratom. Az épületeken vakító fehéren verődik vissza a gyenge őszi napsütés. A színek élesek a felhőfoszlányos, párás, hűvös levegőben. Oda-vissza járkálok, egyre gyorsabban és kétségbeesettebben. Ki akarok jutni innen. Egyre többen szorulnak a sikátorok torkába. Odaszaladok az egyik csoporthoz. Várok. Tülekedni kezdek, előrébb, de nem engednek. Súrolnak a ballonkabátujjak. Hátrébb szorítanak a táskák és esernyők állják el az utat. Kiverekszem magam a tömegből, másikhoz szaladok.

         A bennem lévő ürességet szinte teljesen kitölti a fojtogató szorongás. Kezemmel próbálok áttörni a hátak és vállak között. Hiába. Üvölteni kezdek. Rekedten, teli torokból. Üvöltök, az erek kidagadnak a nyakamon. A szemem összeszorul, arcom torz, lilul. Üvöltök, a hangom elcsuklik. De a tömeg marad. Rólam tudomást sem véve folyik ki a sikátorba a sűrű ember-massza. Megmarkolom a mellettem álló ballonkabátos férfi karját. Belekapaszkodom, hátha magával húz. A térdem gyengül. A férfit nem érdekli, hogy piócaként csimpaszkodom rajta. De így ő sem tud tovább menni. Mintha én lennék a mágnes, ami a térhez tapad. És nem engedem. Miért nem húz? Miért nem próbál lerázni? Hát nem érti, hogy így ő is marad?

         Megrángatom a karját, hogy kirázzam közönyéből. Térden rúgom, de nem merem elengedni. Sóhajt, felém fordul megadóan. Csak át kell lépned a küszöböt – mondja. De hát azt próbálom! Mégis akkor hogyan? – kérdezem, de visszafordul, és vár. Várja, hogy elengedjem. Érzem, ahogy a szorításban elpattan egy körmöm, ami már a húsába vájt. A karom remeg. Rettegek. Szorítom. Szédülök. Esernyő csattan a tarkómon és minden elsötétül.

         Egy padon ülök. Barnára festett vékony deszkái nyomják a hátamat. A szélén szögek állnak ki a lécekből. A rozsdaszín festéket kikezdte az idő. Betöredezett, felhullámzott, és ha körmömmel megnyomom a szélét, elpattan messzire, mint a kukoricaszem forró olajból. Mintha ez is menekülne az érintés elől.

         A park homogén, zöld pázsitját lehullott levelek és gesztenyék mocskolják be színekkel. A föld tompán dobban a lehulló gesztenyéktől, a leveleket a szél zörgeti. Hallom, ahogy csúsznak végig előttem a betonon, súrlódnak, darabolódnak. Egyedül vagyok. Azaz mégsem. Egy öreg pár sétál át messze, bottal, hajlott háttal. Vajszínű gyapjúpulóverben és kötött sálban. Lassan lépkednek a puha füvön. Nem beszélnek. Nyugodtak.

         Előttem az aszfalton néhány levél és ág árnyéka himbálózik. Monoton siklanak ide-oda. Én csak ülök, nem bírok felállni. Nem is tudom, hogy akarok-e. Mintha nem is ott lennék. Pedig biztosan a padon ülök, mert a lécek nyomják a csigolyáimat. Piszkálom a száraz festékpikkelyeket. Az egyik a körmöm alá csúszik. A hirtelen, éles fájdalom végigszalad a testemen a lábujjaimig. Elrántom a kezem, de már késő, a körmöm alatt megjelenik egy piros pötty. Közel emelem az ujjam, hogy jobban lássam, ahogy a piros lassan vörösé válik, ahogyan nő a vércsepp. Dagad, aztán óvatosan elindul lefelé az ujjamon. A számba veszem, rozsdás, édes, émelyítő íze van.

         Egy fekete korcs szalad el előttem az úton, mögötte egy kislány rohan trappolva. Rózsaszín, meleg kabátban, kék szoknyában. Kötött fehér sapkája alól hosszú szőke tincseket fúj elő a szél. Utoléri a kutyát és megmarkolja a szőrénél, kézfeje szinte eltűnik a koszos bundában. Másik kezében egy vörös szegfű. A szár nélküli fejet próbálja a kutya nyakörve alá tuszkolni, de nem fér be és a korcs nyüszít, ahogy fojtja a szíj. A virág összenyomódik, a szirmok megtépődnek. Olyan, mint egy megrágott vörös papírgalacsin.

         Fel akarok állni, hogy kivegyem a kislány kezéből a szétroncsolt szegfűfejet. A kutya nyüszítése mintha a saját torkomból jönne elő. Mégis ülve maradok. Tehetetlenül. Körbenézek, itt vannak-e a szülei, de senki nincs rajtunk kívül az árnyas napsütésben. Kinyitom a számat, rászólnék, de néma maradok. Csak a kutya nyüszítése rezeg a hangszálaim között. Nem bírom tovább nézni.

Kezem az arcomat takarja, a homlokomat a két fal találkozásához nyomom. A sarokban állok, félek megfordulni. A szagok idegenek, a padló deszkái érdesen melengetik a talpamat.

A szobában sötét van, zöldes fény dereng. Végigsimítom a falat, érzem a tapéta foszlott, szakadt széleit. A sarok enyhe penész és száraz fa szaga kúszik az orromba. Lassan átfordulok a vállamon, tenyerem az arcomon, hátam a falhoz simul. Az ujjaim közti résen beszűrődik a zöldes homály. Lassan szétnyílik a kezem. Egy üres szoba körvonalazódik. Az ablakok szőrös deszkákkal beszögelve. Középen egy háromlábú állvány, azon egy tévé villódzik némán. Képernyője ontja a zöld fényt. Farkasszemet néz egy ócska fotellel. A berepedt, kopott bőr régen bordó lehetett. Magas támlája feneketlen semmit árnyékol maga mögé a padlóra.

Vonz a fény, húz a fotel felé. Szétfolyik a karomon és lábamon, zöldre festi előttem az utat. Kinyújtom a kezem, elérem a támlát. A kiszáradt, érdes, foszló bőrt helyenként még selymes puha foltok tagolják. Még közelebb lépek, leülök, és lassan hátradőlök. A tenyerem végigsimít a karfán. Velem szemben a tévé babonázó fényei, zöld kígyók tekergőznek benne, talán több százan is. A testek rángatóznak, egymásba gabalyodnak, harapnak. Fogak villannak fel, méreg fröccsen ki a belőlük. Füstszag. Halk ropogás. A deszkák réseiből felszálló füstöt a tévé fénye színezi, mintha csak a Sztüx méregzöld gőze törne át a padlón.

 Alattam egy göröngy megmozdul. Először megijedek, aztán lassan benyúlok a combom alá, ujjaim matatnak. Valami hűvös, sima dologra találok. Hosszúkás, puha, hengeres. Megmarkolom és kiszedem onnan. Egy kígyót húztam elő és most ott tekereg a kezemben. Gombostűnyi szemében villog a tévé fénye. Fejével felém fordul és kiölti villás nyelvét. Ahogy nézem, tapintom csúszós száraz bőrét, érzem, megnyugszom. A fotel mélyére süppedek. Lágyan simogatom a kígyót, de az mind jobban tekereg, húz a tévé felé. Mintha fejest akarna ugrani a többi közé. Minél jobban menne, tekereg, annál jobban tartom vissza. Az enyém lett, ne legyen másé. Közben a füst egyre sűrűbben száll fel.

Nem engedhetem el a kígyót. Velem kell maradnia. Addig nem lehet bajom. De csak vele, vele lehetek nyugodt. Menni akar, nem engedem. Az enyém. Belélegzem a bódító füstöt. A tévé zöld képe elfolyik, a háromlábú állvány megrogyik. A falak hullámzanak. A kígyó ficánkol a kezemben, de nem engedhetem el.

Fél év telt el a temetés óta, és ma voltam először a sírodnál. Ma éreztem először, hogy képes vagyok legalább megpróbálni, hogy szembenézzek azzal, ami történt. Sokszor mondtam neked, hogy csak egy egyszerű, vidéki fickó vagyok, aki nem tud mit kezdeni a túl bonyolult helyzetekkel.

Már akkor tudtam, amikor először találkoztunk, hogy nem lesz könnyű dolgom. De mindig, mindenből a legjobbat akartam. Soha előtted nem találkoztam még ilyen finom nővel. Minden porcikádból sugárzott az érzékiség, pedig állig be voltál gombolkozva. Emlékszem én is, hogy nem volt nálad esernyő, és ez egy kicsit meg is lepett, hiszen minden annyira tökéletes volt rajtad. De talán épp ez az apró figyelmetlenség (én akkor azt hittem, hogy az) húzott még közelebb hozzád, és jó ürügy volt arra is, hogy bebújj az én ernyőm alá. Nem titkoltam, hogy nősülni akarok, és azt sem, hogy gyerekekre vágyom. Mindig egy rendkívül nőies, vonzó, és művelt nőt képzeltem el a gyerekeim anyjaként. Már az első randevúnkon éreztem, hogy te lehetsz a társam. A műveltség nekem azért volt fontos, mert én nem vagyok különösebben művelt. Nem igazán volt lehetőségem a tanulásra. Tudod, hiszen elmeséltem, milyen mélyről indultam, és mennyit küzdöttem, mire elértem a céljaimat. De meg akartam osztani veled mindent, amiért dolgoztam. Az, hogy egyidősek voltunk, engem egyáltalán nem zavart. Soha nem tudtam mit kezdeni a nálam jóval fiatalabb nőkkel. Társat kerestem, nem cicababát. Amikor megkértelek, hogy költözz hozzám, féltem, hogy nemet mondasz, mert a függetlenség mindig nagyon fontos volt neked. De akartalak, annyira akartalak, és talán épp azért, mert te nem akartál minden áron az életem részévé válni. Bár azt, hogy nagyon szeretsz, azt mindig is éreztem. Én soha nem tudtam kimutatni az érzéseimet. És nem vagyok a szavak embere sem. Most is, ahogy ezt írom, küszködök a szavakkal. És küszködök az érzéseimmel. Mindig gyönyörűnek láttalak. Ezért is kértem, hogy ne fesd magad. Nem illett hozzád az a sok kence. Most már tudom, hogy valahol menekülés volt ez is. Mikor először szembesültem azzal, hogy iszol, problémának fogtam fel. Problémának, amit meg kell oldani. Ebben mindig jó voltam, mégsem hagytál nekem lehetőséget, hogy segítsek. Tudtam, hogy nehéz életed volt, de néhány kivételtől eltekintve kinek nem? Kértem, hogy engedd meg, hogy elvigyelek orvoshoz. Nem akartad, én pedig elfogadtam. Hittem benne, hogy együtt megoldjuk, hiszen minden másban annyira egy húron pendültünk, és én mindig csak erre vágytam, arra az összhangra, ami köztünk volt. Úgy emlékszem, sokat beszélgettünk, legalábbis ahhoz képest, amennyit én rajtad kívül bárkivel is beszéltem. Tudtad, milyen vagyok, hiszen annyiszor elmondtam. De próbáltam megnyílni feléd, a magam módján. Most már tudom, hogy ez nem volt elég. Pedig én sokáig úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy jól haladok. Vonzott a különlegességed, a mély lelked, és az a furcsa szomorúság is, ami mindig a szemeidben ült. Engem soha senki gondolatai nem érdekeltek, de a tieidnek gyorsan a rabjává váltam. Amikor dolgoztam, sokszor akkor is azon kaptam magam, hogy próbálom kitalálni, minek örülnél. Virágnak, vacsorának, utazásnak, ékszernek? Most már tudom, hogy nem. De nem mondtad. Soha, egyetlen szóval sem mondtad, hogy belőlem kellene még több. És ott volt a munkám. Tudod, hogy mennyi mindent áldoztam fel azért, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmomat. A saját vállalkozást, ami jól működik. A nehézségekről senkinek nem beszéltem, neked sem. Nem volt egyszerű, és ma sem az talpon maradni úgy, hogy tisztességes vagy, és ember maradsz. De ez az én gondom volt mindig, és nem akartam, hogy még ezt a terhet is magadra vedd. Amikor már láttam, hogy nagy a baj, megpróbáltalak még jobban óvni. Azt hittem, erre vágysz. Ezért mondtam, hogy ne dolgozz, hiszen nem is volt rá szükség. És amikor nem fogadtad el, hogy gondoskodjak rólad, bevallom, haragudtam rád, hiszen melyik nő ne örülne egy ilyen lehetőségnek? De te annyira más voltál, mint bárki, akivel előtted találkoztam. Ezért szerettelek. És mennyire. Csak a tudat, hogy nem tudtam segíteni, egyre jobban szétrombolta a lelkemet. Nem értettem, miért teszed tönkre magad, amikor mindenünk megvan, amikor szeretjük egymást, és minden út nyitva áll előttünk? És a gyerekek. Igen, gondolatban vádoltalak. Vádoltalak, mert nem tudtad nekem megadni azt, amire mindennél jobban vágytam, és tőled. Csak tőled. Soha nem mondtam ki, igaz. De kimutattam. A végén már egyre gyakrabban. Amíg élek, gyűlölni fogom magam ezért. És még sok minden másért is. Nem akarok mentegetőzni. És hazudni sem. Nem fogom azt írni, hogy nem távolodtam el tőled, mert ez nem igaz. Eltávolodtam. Fokról fokra, egyre jobban. Először akkor éreztem ezt, amikor felhívtál azon a külföldi úton, és üvöltöttél a telefonban. Nem értettem, hogy képes erre az az érzékeny, finom nő, akit én ismerek? Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, bár próbáltam megoldani, de te még akkor sem akartál orvost, és elvonót sem. Hogy segítsek valakinek, aki szándékosan teszi tönkre magát, és vele a közös életünket? Igen, akkor már haragudtam rád. Nagyon haragudtam. Talán erőszakosabbnak kellett volna lennem. Valahogy, valamikor rá kellett volna vennem téged, hogy te is akard a megoldást. De addigra már olyan távolinak éreztelek. És már nem is aludtunk együtt. Te döntöttél így. Te költöztél át a másik szobába. Tudtam, hogy bármit teszek, nincs visszaút. Hogy nyújtsam a kezem a nő felé, akit szeretek, ha ő úgy dönt, hogy már nem akar velem egy ágyban aludni? Innentől csak gyötrődés volt. Elhagyni nem akartalak, mert még mindig szerettelek, annak ellenére, hogy így eltávolodtunk egymástól, de segíteni nem tudtam, és ez a kettősség felőrölt, teljesen. A végső csapás az volt, amit az étteremben csináltál, amikor a barátaimmal vacsoráztunk. Azt hittem, ha emberek közé megyünk, és úgy, hogy vigyázok rád, az talán visszahoz az életbe, mert olyan voltál már, mint egy élőhalott. Nem tudtam, hogy megalázlak ezzel, és hidd el, soha semmi ilyesmit nem akartam. Én még akkor, azon az estén is hittem abban, hogy megmenthetjük azt, ami köztünk van. Éjszakákon át gyötrődtem, járkáltam fel-alá a szobában, és próbáltam valami megoldást találni, de egyre inkább éreztem, nem fog menni úgy, ha te nem akarod. És akkor eljött az az este. Amikor – ahogy írtad – megfizettél mindenért. Klára, nekem az olyan volt, mintha a pokolba löktél volna. Szembesülni azzal, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, egy őrjöngő állattá válik, és miattam. Mert nem tudtam segíteni. Furcsa, de még akkor is szerettelek. És kívántalak is. Hónapok óta nem voltunk már együtt, és amikor odajöttél hozzám, az után az őrült este után, még mindig vágytam rád. De már nem volt értelme. Túl sok volt a sérelem. Ezért löktelek el magamtól, és nem azért, mert nem szerettelek. Nem láttam már más megoldást, csak azt, ha befejezzük. És tudtam, hogy nekem kell befejezni, mert te nem vagy rá képes. Ha együtt maradunk, megöljük egymást. Ezt nem akartam. Hittem abban, hogy ha elengedlek, talán valahogy, valamikor talpra állsz. Nem akartam, hogy boldogtalan legyél, és mellettem az lettél volna. Szembenézni a kudarccal, talán az egyik legnehezebb dolog az életben. Szembenézni azzal, hogy nem sikerült az, amit annyira szerettünk volna mindketten. Le akartam zárni. Nem akartam, hogy egyetlen elvarratlan szál is maradjon köztünk, ezért volt a válás is, hogy ne tudjak visszamenni hozzád. Pedig akartam. Minden nap. És egyre jobban. Annak ellenére, hogy tudtam, az égvilágon semmi értelme. Mert úgysem működne az, ami eddig sem működött. A tárgyaláson valóban nem néztem rád. Még mindig gyönyörű voltál, én pedig teljesen összetört. Próbáltam úgy tenni, mintha nem így lenne, és azt hiszem, sikerült is. A pókerarc kell az életben maradáshoz. Majd beleőrültem, de nem mutattam a fájdalmamat. Felesleges leírni, mit éreztem akkor, amikor értesültem a tragédiáról, és utána, amikor elolvastam a búcsúleveled, mert arra nincsenek szavak. Nem is tudnék azokról az érzésekről beszélni, amik akkor és azóta is kavarognak bennem, egymással viaskodva, dühösen vibrálva a lelkemben.

Nekem nincs életem Klára, és talán már nem is lesz soha. Ami jó volt bennem, azt elvitted magaddal a sírba. Teszem a dolgom nap, mint nap, pókerarccal, mert én nem választhatom a te utadat. Valakinek itt kell maradnia…

Zoltán

Fél év telt el a temetés óta, és ma voltam először a sírodnál. Ma éreztem először, hogy képes vagyok legalább megpróbálni, hogy szembenézzek azzal, ami történt. Sokszor mondtam neked, hogy csak egy egyszerű, vidéki fickó vagyok, aki nem tud mit kezdeni a túl bonyolult helyzetekkel.

Már akkor tudtam, amikor először találkoztunk, hogy nem lesz könnyű dolgom. De mindig, mindenből a legjobbat akartam. Soha előtted nem találkoztam még ilyen finom nővel. Minden porcikádból sugárzott az érzékiség, pedig állig be voltál gombolkozva. Emlékszem én is, hogy nem volt nálad esernyő, és ez egy kicsit meg is lepett, hiszen minden annyira tökéletes volt rajtad. De talán épp ez az apró figyelmetlenség (én akkor azt hittem, hogy az) húzott még közelebb hozzád, és jó ürügy volt arra is, hogy bebújj az én ernyőm alá. Nem titkoltam, hogy nősülni akarok, és azt sem, hogy gyerekekre vágyom. Mindig egy rendkívül nőies, vonzó, és művelt nőt képzeltem el a gyerekeim anyjaként. Már az első randevúnkon éreztem, hogy te lehetsz a társam. A műveltség nekem azért volt fontos, mert én nem vagyok különösebben művelt. Nem igazán volt lehetőségem a tanulásra. Tudod, hiszen elmeséltem, milyen mélyről indultam, és mennyit küzdöttem, mire elértem a céljaimat. De meg akartam osztani veled mindent, amiért dolgoztam. Az, hogy egyidősek voltunk, engem egyáltalán nem zavart. Soha nem tudtam mit kezdeni a nálam jóval fiatalabb nőkkel. Társat kerestem, nem cicababát. Amikor megkértelek, hogy költözz hozzám, féltem, hogy nemet mondasz, mert a függetlenség mindig nagyon fontos volt neked. De akartalak, annyira akartalak, és talán épp azért, mert te nem akartál minden áron az életem részévé válni. Bár azt, hogy nagyon szeretsz, azt mindig is éreztem. Én soha nem tudtam kimutatni az érzéseimet. És nem vagyok a szavak embere sem. Most is, ahogy ezt írom, küszködök a szavakkal. És küszködök az érzéseimmel. Mindig gyönyörűnek láttalak. Ezért is kértem, hogy ne fesd magad. Nem illett hozzád az a sok kence. Most már tudom, hogy valahol menekülés volt ez is. Mikor először szembesültem azzal, hogy iszol, problémának fogtam fel. Problémának, amit meg kell oldani. Ebben mindig jó voltam, mégsem hagytál nekem lehetőséget, hogy segítsek. Tudtam, hogy nehéz életed volt, de néhány kivételtől eltekintve kinek nem? Kértem, hogy engedd meg, hogy elvigyelek orvoshoz. Nem akartad, én pedig elfogadtam. Hittem benne, hogy együtt megoldjuk, hiszen minden másban annyira egy húron pendültünk, és én mindig csak erre vágytam, arra az összhangra, ami köztünk volt. Úgy emlékszem, sokat beszélgettünk, legalábbis ahhoz képest, amennyit én rajtad kívül bárkivel is beszéltem. Tudtad, milyen vagyok, hiszen annyiszor elmondtam. De próbáltam megnyílni feléd, a magam módján. Most már tudom, hogy ez nem volt elég. Pedig én sokáig úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy jól haladok. Vonzott a különlegességed, a mély lelked, és az a furcsa szomorúság is, ami mindig a szemeidben ült. Engem soha senki gondolatai nem érdekeltek, de a tieidnek gyorsan a rabjává váltam. Amikor dolgoztam, sokszor akkor is azon kaptam magam, hogy próbálom kitalálni, minek örülnél. Virágnak, vacsorának, utazásnak, ékszernek? Most már tudom, hogy nem. De nem mondtad. Soha, egyetlen szóval sem mondtad, hogy belőlem kellene még több. És ott volt a munkám. Tudod, hogy mennyi mindent áldoztam fel azért, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmomat. A saját vállalkozást, ami jól működik. A nehézségekről senkinek nem beszéltem, neked sem. Nem volt egyszerű, és ma sem az talpon maradni úgy, hogy tisztességes vagy, és ember maradsz. De ez az én gondom volt mindig, és nem akartam, hogy még ezt a terhet is magadra vedd. Amikor már láttam, hogy nagy a baj, megpróbáltalak még jobban óvni. Azt hittem, erre vágysz. Ezért mondtam, hogy ne dolgozz, hiszen nem is volt rá szükség. És amikor nem fogadtad el, hogy gondoskodjak rólad, bevallom, haragudtam rád, hiszen melyik nő ne örülne egy ilyen lehetőségnek? De te annyira más voltál, mint bárki, akivel előtted találkoztam. Ezért szerettelek. És mennyire. Csak a tudat, hogy nem tudtam segíteni, egyre jobban szétrombolta a lelkemet. Nem értettem, miért teszed tönkre magad, amikor mindenünk megvan, amikor szeretjük egymást, és minden út nyitva áll előttünk? És a gyerekek. Igen, gondolatban vádoltalak. Vádoltalak, mert nem tudtad nekem megadni azt, amire mindennél jobban vágytam, és tőled. Csak tőled. Soha nem mondtam ki, igaz. De kimutattam. A végén már egyre gyakrabban. Amíg élek, gyűlölni fogom magam ezért. És még sok minden másért is. Nem akarok mentegetőzni. És hazudni sem. Nem fogom azt írni, hogy nem távolodtam el tőled, mert ez nem igaz. Eltávolodtam. Fokról fokra, egyre jobban. Először akkor éreztem ezt, amikor felhívtál azon a külföldi úton, és üvöltöttél a telefonban. Nem értettem, hogy képes erre az az érzékeny, finom nő, akit én ismerek? Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, bár próbáltam megoldani, de te még akkor sem akartál orvost, és elvonót sem. Hogy segítsek valakinek, aki szándékosan teszi tönkre magát, és vele a közös életünket? Igen, akkor már haragudtam rád. Nagyon haragudtam. Talán erőszakosabbnak kellett volna lennem. Valahogy, valamikor rá kellett volna vennem téged, hogy te is akard a megoldást. De addigra már olyan távolinak éreztelek. És már nem is aludtunk együtt. Te döntöttél így. Te költöztél át a másik szobába. Tudtam, hogy bármit teszek, nincs visszaút. Hogy nyújtsam a kezem a nő felé, akit szeretek, ha ő úgy dönt, hogy már nem akar velem egy ágyban aludni? Innentől csak gyötrődés volt. Elhagyni nem akartalak, mert még mindig szerettelek, annak ellenére, hogy így eltávolodtunk egymástól, de segíteni nem tudtam, és ez a kettősség felőrölt, teljesen. A végső csapás az volt, amit az étteremben csináltál, amikor a barátaimmal vacsoráztunk. Azt hittem, ha emberek közé megyünk, és úgy, hogy vigyázok rád, az talán visszahoz az életbe, mert olyan voltál már, mint egy élőhalott. Nem tudtam, hogy megalázlak ezzel, és hidd el, soha semmi ilyesmit nem akartam. Én még akkor, azon az estén is hittem abban, hogy megmenthetjük azt, ami köztünk van. Éjszakákon át gyötrődtem, járkáltam fel-alá a szobában, és próbáltam valami megoldást találni, de egyre inkább éreztem, nem fog menni úgy, ha te nem akarod. És akkor eljött az az este. Amikor – ahogy írtad – megfizettél mindenért. Klára, nekem az olyan volt, mintha a pokolba löktél volna. Szembesülni azzal, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, egy őrjöngő állattá válik, és miattam. Mert nem tudtam segíteni. Furcsa, de még akkor is szerettelek. És kívántalak is. Hónapok óta nem voltunk már együtt, és amikor odajöttél hozzám, az után az őrült este után, még mindig vágytam rád. De már nem volt értelme. Túl sok volt a sérelem. Ezért löktelek el magamtól, és nem azért, mert nem szerettelek. Nem láttam már más megoldást, csak azt, ha befejezzük. És tudtam, hogy nekem kell befejezni, mert te nem vagy rá képes. Ha együtt maradunk, megöljük egymást. Ezt nem akartam. Hittem abban, hogy ha elengedlek, talán valahogy, valamikor talpra állsz. Nem akartam, hogy boldogtalan legyél, és mellettem az lettél volna. Szembenézni a kudarccal, talán az egyik legnehezebb dolog az életben. Szembenézni azzal, hogy nem sikerült az, amit annyira szerettünk volna mindketten. Le akartam zárni. Nem akartam, hogy egyetlen elvarratlan szál is maradjon köztünk, ezért volt a válás is, hogy ne tudjak visszamenni hozzád. Pedig akartam. Minden nap. És egyre jobban. Annak ellenére, hogy tudtam, az égvilágon semmi értelme. Mert úgysem működne az, ami eddig sem működött. A tárgyaláson valóban nem néztem rád. Még mindig gyönyörű voltál, én pedig teljesen összetört. Próbáltam úgy tenni, mintha nem így lenne, és azt hiszem, sikerült is. A pókerarc kell az életben maradáshoz. Majd beleőrültem, de nem mutattam a fájdalmamat. Felesleges leírni, mit éreztem akkor, amikor értesültem a tragédiáról, és utána, amikor elolvastam a búcsúleveled, mert arra nincsenek szavak. Nem is tudnék azokról az érzésekről beszélni, amik akkor és azóta is kavarognak bennem, egymással viaskodva, dühösen vibrálva a lelkemben.

Nekem nincs életem Klára, és talán már nem is lesz soha. Ami jó volt bennem, azt elvitted magaddal a sírba. Teszem a dolgom nap, mint nap, pókerarccal, mert én nem választhatom a te utadat. Valakinek itt kell maradnia…

Zoltán

 // a Jéghegy trilógia 3. része //

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.

 // a Jéghegy trilógia 3. része //

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.