„legszebb alkotás a séta” (Weöres Sándor)

 

Mintha egy másik szemmel láttam volna, ahogyan nekivágtunk a sétánknak.

Akit figyeltem, alighogy rákapcsolta a pórázt, és kilépett vele a sötét gangra, észrevette, hogy a Kutya mozgása lelassul, majd az első lépcsőfok előtt mozdulatlanságba dermed. Ez az érzés szíven ütötte. A Kutya már nem tudott lépcsőt mászni, illetőleg, ha erre kényszerült, nagy fájdalmába került. A férfi, akit figyeltem, az ölébe fogva vitte le a kicsorbult, csúszós lépcsőkön; a megvilágítás azonban gyér volt, a villanydróton lógó körték éppen hogy csak pislákoltak, a lépcsőfordulók pedig a sötét pókhálójának fogságában lapultak; alig látott, inkább csak kitapogatta az utat; ha behunyt a szemmel megy, valószínűleg akkor közlekedik bizonytalanabb.

Ez a körülmény régóta nyugtalanította, a körtéket azonban nem lehetett kicserélni, mert azok beleégtek a bakelitfoglalatba, a jelentősebb műszaki átalakításhoz pedig hosszú procedúrába kellett volna kezdeni; ennek azonban a házkezelőségben még nem látták az idejét eljönni. Abban reménykedett, hogy a Dalmatára, meg a rá leselkedő veszélyt valahogy mégis elkerüli.

A Sobieski utcai házra egyébként is ráfért volna már egy alapos tatarozás; lassacskán az utca legelhanyagoltabb épületévé vált, bár a homlokzatok máshol is belövések sebeit őrizték, valószínűleg az ötvenhatos forradalom nyomait; pergett a vakolat az ereszek alól, folytak a rozsdától kilyukadt esőcsatornák, szivárogtak a lefolyók betoncső-toldalékai. Szinte mindegyik lakóház méltatlan volt a környék valamikor jobb napokat is látott bérpalotáihoz, és a kőhajításnyira lévő Orczy-kert szélénél álló egykori Ludovika-laktanya szigorú épületegyütteséhez, amelyet úgy-ahogy karbantartottak, javítgattak, és foldozgattak.

Amikor kiléptünk a Kutyával a Sobieski utcai lépcsőházból, átvágtunk az Üllői úton az Ali Baba presszó előtti zebrán, és elkezdtük sétánkat az egyetemi klinikák barakképületeivel szembeni parkosított területen. A belgyógyászati klinika téglabástyákkal tagolt kovácsolt vaskerítése mögött több kétemeletes kórházépület állt; a lustán elnyúló épületek között a teret reggel csíkos fürdőköpenybe burkolódzott alakok elmosódott foltjai töltötték ki. Nedves időben olyan volt minden, mintha valami gyerekkéz által festett vízfestményben járnánk. Az ágakról az eső a nyakamba csöpögött, a tarkómról pedig leszalad az ingem alá. Abban az időben még ritkán hordtam kalapot, és ha egy idegen rám nézett volna, talán még el is csodálkozik a bőrig ázott Kutyával való szolidaritást látva, vagy csak azért, mert eltöltötte az elégedettség, hogy ő nem lett csurom vizes az esőtől.

Az évszakok meglepetéseit számon tartottuk. Télen a park fölső részén, a Ludovika közömbös épülettömbjétől néhány méterre a távfűtés izzadó csíkja gőzölgött a kopott gyepen, mintha egy ceruzavonal osztotta volna kétfelé a füves részeket. Élvezetes pillanatokat éltünk át a Kutyával, amelyek magukkal ragadtak mindkettőnket: látványnak sem volt utolsó, ahogy a vízszürke jég páncélja simogatóan csillogott a visszaverődő fényben, és enyhítette a jobbára hideglelős térség egykedvű szomorúságát. A téli szürkét nehezen fogadtuk el. Sajnáltam szegény Dalmatát, ahogy pilincka lábaival a hóbuckák közt araszolt. Amikor február végén kásásodott a hó, akkor meg a sár húzta le a lábát; aztán szinte minden kellemetlenséget feledtetett, amikor a napfény kicsit már fölmelegítette a nappalokat. “A telet a tavasz utoléri”, szoktam mondogatni a Kutyának.

És egyszer csak a hátunk mögül nézett a tél, és egyre távolodott a pillantása, sőt már az Egyenlítő választotta el tőlünk.

A társkutyások környezetét furcsa, álomszerű, olykor a legvalószínűtlenebbnek tetsző alakok népesítették be, lepattant külvárosi figurák, akik valahogy itt ragadtak a múló időből; egyikükre-másikukra gyermekkori világom rejtett zugaiból is emlékeztetett valaki. Némelyikük öltözete mögött pedig nagyvárosi mesefigurára bukkantam az olvasmányaimból; közéjük tartozott Sirály úr is, a nemzeti légitársaság egykori repülőgép-szerelője, két ágról-szakadt eb filozófus-sétáltatója. Ő egy eredeti irodalmi hasonmás volt, le sem tagadhatta volna, bár aligha volt tudomása az alteregójáról, a Hrabalt bűvkörébe vonó suszter-nagybácsiról, Pepinről.

Sirály úr lett az én ferencvárosi Pepin-bácsim.

A parkban elterjedt a hír, hogy Sirály urat élete alkonyán beszennyezte az élet, összetörte öreg napjait. A lánya gyilkosság miatt börtönbe került, ahová nem vihette a kutyáit, ezért rá hagyta, hogy viselje gondjukat.

Hányszor átélt pokol lehet számára a kutyasétáltatás szörnyűvé vált szertartása, morfondíroztam az első napokban, amikor Sirály úr feltűnt kutyáival. Láthatóan viszolygott a rámért csapástól,  mert gyámoltalanul járta a bokrok vonalában a parkot, és mint valami testi fogyatékos vonszolta magát, többnyire azt az időpontot választva, mikorra elnéptelenedik a tér, és csak néhány csellengő diákot, vagy szabadba vágyó nyugdíjast látni, vagy amikor már megült rajta az est, és többnyire csoportokba verődött utcagyerekek mérgezték Technocol rapiddal magukat a metró szellőzőaknájának karimájához döntve a hátukat, hogy ott aléljanak el, vagy vigye el a mentő őket.

Mit volt mit tennie, Sirály úr kötelességtudóan kijárt a parkba, mert minden alkalommal meghallhatta a lánya szavát valahol a lelke mélyén, és az nem hagyhatta nyugodni. Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra elhagyta a settenkedését, és változtatott a táncrendjén. Észrevettük a viselkedésén, hogy el akar szakadni attól a világvége hangulattól, amely bensőjét emésztette. Nem tudjuk, mi történhetett, talán csak annyi, hogy Sirály úr rájött arra, hogy saját elhagyatottsága sehová nem vezet, és nem lehet a világtól való elzárkózással oldani szenvedését, onnan csak egy kiút kínálkozik, hogy sorsának elszíneződésétől messzire távolodjon. Sirály úr tehát úgy döntött, hogy leereszkedik a többi igazi „kutyáshoz”, vagyis közénk, és megpróbálja darabjaiból ott előttünk összerakni önmagát, hogy kétes hitelességű kutyasétáltató múltjától elszakadjon, hogy ne olvashassunk mi sem a fejére semmit. Mintha mérföldkővé avattuk volna a megjelenését a Ludovika-parkban, erről azonban szó sem volt. Sétái a Kutyák szükségletei szerint történtek, és ez kezdetben túl rágós falatnak bizonyult Sirály úr számára, de korántsem emberi gyengeségből.

„Bizony, ez a kutyasétáltatás napjában háromszor életem melankolikus rekviemje”, szokta sóhajtva mondogatni, miközben remegő ujjakkal a pórázt markolja, hogy ki ne csússzon véletlenül a kezéből. Sirály úr személyiségében mindazonáltal volt valami mágneses vonzerő; hangjából a rácsodálkozás fájdalma csendült ki, mint aki saját életrajzának felgöngyölítésével foglalkozik; „A repülőjáratok fölöttünk mind-mind a saját múltam vízjeleit rajzolják az Égre”, harsogta fennhangon, hogy mindenki tudja a világon. Kétségkívül elbeszéléseiből kirajzolódott, hogy semmi más nem lehetett számára, csakis a repülőgép az élet emblémája, a ferihegyi szerelőcsarnok vágyainak a felhajtóereje. Ezért Sirály úr azt is tudja, hogy minden ezüstös testű repülőgépben kísértés leselkedik rá, minden repülőtest a szétpergett múlt egy csillámló darabja, de magabiztosságot kölcsönzött neki ez a múlt, hogy az élet összes tragédiájának roppant súlya és terhe alatt össze ne roppanjon.

„Mindenki élete kész regény. Mindenki regényalak, kitéve fondorlatnak, és a labirintus csábításának. Az okos ember éjjelente lefekvés előtt meggyónja a bűneit, mert tudja, hogy egész napja tévelygés volt, semmi más — magyarázta –, én meg odanézek a radiátor felé, ahol a Kutyák alszanak, és levonom a magam számára a sors hátrányos konzekvenciáját! A egész élet hiábavaló erőfeszítés, uram, higgye el! Hiábavalóság az élet!”

Csupa jószándékkal mondta ezt nekünk Sirály úr, mert ez az ő gyónása volt, saját rejtőzködő legendájának a föltárása, és egyben leleplezése; ezzel akarta emlékeztetni a világot szebb napjaira, amikor repülés szentsége jelentette számára az élet primer anyagát.  De Sirály úr tudatában volt annak is, hogy minden ezüstös testű repülőgépben kísértés leselkedik rá a szétpergett, és kihullott idő alatt. Hogy életrajza, amely egyszer és mindenkorra lehorgonyozott a repülőtér szerelőcsarnokánál, ennél a kísérteties helyszínnél, körmönfont csábítás is, mellyel nem lehet játszadozni büntetlenül.

Sirály úr a múlt lappangó rejtélyeit, és perverzitását jelenítette meg a számunkra, mely mindannyiunkra ott leselkedhet.

Hogy ki áll az ajtónk mögött, sohasem tudhatjuk.

 

 

Különös – mondta a Kutya –, és kezével végigsimított a homlokán. (Franz Kafka)

Azon a mogorva, fagyos télen, amikor olyan alacsonyan szállt fölöttünk a piszkosszürke égbolt, hogy szoronghattunk, mikor szakad le, a menny tényleg ránk szakadt: meghalt Bohumil Hrabal.  1997. február harmadikán délután fél háromkor a prágai bulovkai közkórház ortopédiai épülettömbjének ötödik emeleti ablakából — galambetetés közben — kizuhant, és szörnyethalt.

Vajon milyen táviratot írnék Bohumil Hrabalnak az Égi kapun túlra? „Ezt abban a házban írom, ahová be akartam költözni. Akkor most beköltözöm.”

 

 

(Illusztráció: Max Neumann)

 

Az évek hozzászoktatnak, hogy a fulladozásod is szenvtelen arccal nézzem. Átugrani nem lehet a közöttünk lévő árkot, a múltkor is úgy tört el a lábam. Aki meghal, azt legalább el lehet temetni, de te folyton kitakarózol, mintha még lenne miért. Emlékszel arra a történetre a kutyáról, amit könyörögtem, hogy ne mesélj végig, de csak mondtad tovább? És hiába fogtam be a fülem, hallottam az egészet? És hiába fordultam el, mindig láttalak?

Rád gondolok, amikor kitágul a téli szántóföldek anyaméh-sötétsége. Szégyent vetettél, kivirágzott.

Ahogy a téveszmék rácsai közül visszanézel. Vigyáznom kell, hogy ne menjek utánad.

A szavak nem jutnak át azon, ami közénk került. De mit is mondhatnék még. Megszoktam, hogy nem fogsz szembejönni az utcán. Egy ideje nem is kereslek. Kidobtam, ami a szekrényben lógott felakasztva, a régi kabátot.

De igen, talán ezt. Hogy neked kellett volna kihívni a mentőt, de te nem tudtál semmiről, csak ültél belecsavarodva.

És hogy olyan lettem melletted, mint a százéves ereszbe gyökerező fák, amik négy emelet fölött kapaszkodnak talaj nélkül, és nőnek.

(2016)

 

 

(Illusztráció: Vajda Réka)

Ha nem utálod a kisbabákat, ezzel a kölyökkel egész jól elleszel. Nem bömböl sokat, egész mókás feje van, és ha megtömöd a kajájával, gyakorlatilag órákon át békén hagy. Hét hónapos, tehát, ha a muterjáék hazajönnek, nem fog beköpni, hogy végig a telefonodon lógtál – mondta a haverom, és hozzátette, amúgy anyuka egész jó bőr, kár lenne kihagyni, majd meglátod.
Nem voltam túlzottan eleresztve, így elvállaltam, hogy hetente egy-két alkalommal vigyázok a kis srácra. Mondjuk, nekem az anyuka nem annyira jött be, de két alkalomból megvolt annyi pénzem, amiből a hétvégi bulikat tudtam finanszírozni. A szüleim csodálkoztak, hogy ilyen munkám van, mert gyerekkoromban kemény ellenállás volt bennem, ha szóba jött, legyen-e kistestvérem. Egyszer állítólag azt is mondtam anyámnak, ha idehoz egy kisbabát, én megölöm. Mármint a gyereket. Lehet, hogy kicsit erős volt, de leszálltak a témáról, és így jobb volt mindenkinek. Apámnak aztán mégis lett még kettő, de ezt inkább hagyjuk.
Az a kisgyerek egyébként kimondottan aranyos volt. Amikor először találkoztunk, épp náluk volt a nagyanyja. Halálra rémisztett. Ott ült a konyhaasztalnál egy épp csak középkorú nő, és nézett ki a fejéből. Azt nem tudom, a haja festett volt-e, de nem volt ősz, és fiatalosan rövidre volt nyírva. A legfeltűnőbbek a hatalmas, élénk kék szemei voltak. Az alkata alapján azt mondtam volna, nem rég még sportolt. Vagy talán még akkor is, mert egész jó formája volt. Feltűnt, hogy csak egy fülbevalója van.
Jóbőr bemutatott neki, mondta, hogy én leszek az új bébiszitter, meg elmesélte, hogy külföldre ment az elődöm, meg hogy majd meglátja, milyen jól ellesz velem is a kicsi. Semmi reakció. De még csak rám se nézett.
Aztán hozzám fordult, és mondta, hogy az anyja demens vagy mi a tököm, és vannak jobb és rosszabb időszakai. Most épp a rosszabb van, de amikor nem ilyen súlyos, akkor nagyon klassz minden, és reméljük, majd lesz alkalmam elbeszélgetni vele. Meg, hogy próbálnak felelősséget adni neki, hátha akkor nem romlik olyan gyorsan az állapota. Rövidebb időkre még a babát is ráhagyják, ha nem alszik ilyen mélyen a tudata. Kikészített a dolog. Hogy lehet úgy beszélni egy tök sötét emberrel, mintha normális lenne?
Később, ahogy a babát néztem, annak meg tisztára olyan volt az arca, mint a halott nőé, csak az volt a különbség, hogy a gyerek folyamatosan pörgött: hangokat adott, meg buzerálta a játékait, amik az ágyában voltak.
Eszembe jutott a nagyanyám. Ő volt az egyetlen a nagyszüleim közül, akit ismertem. Tavaly halt meg valami vidéki kórházban. Akkor már rég nem láttam. De régebben évente legalább egy-két alkalommal találkoztunk. Többet azért nem, mert ő nem nagyon hagyhatta ott a kertet, meg az állatokat, anyámék meg a munkájukat. De arra emlékszem, hogy az egy tök normális néni volt. Komolyan.
Kicsit beszartam, hogy majd a zombi is ott lesz, amikor vigyázok a gyerekre, mert úgy éreztem magam a közelében, mintha a Madame Tussauds-ban lennék, ami szerintem állati félelmetes hely.
De csak egyszer volt ott. Fölhívtak, hogy sürgősen át kell mennem; az anyuka nem tud megvárni, de míg odaérek, ott lesz a nagyi. Na, mondom, jól nézek ki, ha lehúzza a gyereket a vécén, mielőtt megérkeznék.
Jól van, nagyi a lakásban, gyerek az ágyban, üzenet az asztalon: ha megjöttél, hívj egy taxit a nagymamának. Ott volt valami telefonszám, meg kód is, nyilván a taxis már tudja, hogy a néni kattant, és nem hagyja elkóborolni, miután kiszáll a kocsiból. Amíg a kocsit vártuk, mondtam neki, hogy várakozzon szépen a konyhában, és behajtottam az ajtót, ne kelljen látnom. Én a nappaliban voltam, és figyeltem, nehogy kijöjjön. Nem nagyon hallatszott semmi mozgás, de egyszer csak látom, hogy valami sötét izé nagyon lassan folyik ki a konyhai küszöb alatt. Volt ott a szekrényen egy váza, azt megfogtam, hogy ha kell, meg tudjam védeni magam. Meg a kicsit, ugye.
Teljesen némán közelített, levegőt se nagyon vettem, vagyis csak kicsiket és gyorsan. Már vagy egy métert megtett, amikor rájöttem, hogy ez valami árnyékféle. Felém tartott.
Lassított felvételben elindultam felé. Valamit csinálnom kell vele. Gondoltam, széttaposom, vagy valahogy visszatuszkolom a nőbe.
Akkor csöngettek. A taxis. Végre! Kinyitottam a konyhaajtót, meg a bejáratot is, az erkélyen át meg kiordítottam, jöjjön fel az utasáért. Gyorsan megszabadultam tőle.
Mikor elment, hallottam, a gyerek nyöszörög a szobájában. Nem tudtam még bemenni, előbb bezártam mindent, és ittam két pohár vizet a fürdőszobában. Néztem a padlót. Az árnyék még most is látszott kissé.
Aztán láttam, hogy a kicsi épp azt gyakorolja az ágyában, hogyan tud felállni. Ahányszor felhúzta magát a rácsokon, visszaültettem. Megcsinálta vagy ötvenszer. Na, mondom, lesz itt izomláz. A sok tornától össze is csinálta magát, tehát a nem éppen kedvenc műveletem következett.
Alig nyitottam ki a pelenkát, csörögni kezdett a telefon. A gyerek meg ott fekszik kicsomagolva, csupa kakásan. Az anyja ilyenkor simán a vállára veszi, aztán cipeli össze-vissza csupasz fenékkel. Mondjuk nekem mindegy, ki telefonálgat. Ha engem keresnének, úgyis a mobilomat hívnák.
Hogy lehet ilyen idegesítő hangot beállítani? Legszívesebben kivágtam volna azt a telefont az ablakon, de nem hagyhattam a gyereket a pelenkázón. És csak csöng. Aztán vége, de rögtön utána még egyszer. És még. Odahajoltam a kicsihez, és azt mondtam neki: itt maradsz, érted? Kimegyek, hát a telefonon látom, hogy a nagyi hív. Na, mi van, tud telefonálni? Kis habozás után felveszem, és várom, mit akar. Azt mondja, a kicsi. Mondom, mi van vele. És akkor megint, hogy a kicsi. Mondom, tessék már mással szórakozni, jó?
Amikor visszamegyek, a gyerek pont fordul le a pelenkázóról. Isten bizony nem esett nagyot. Ha kicsit is magasabban van, milyen csúnyán koppant volna a feje a padlón, te jó ég! Ha egy ilyen kis test a nagy fejével leesik, nem csak koppan, de még reccsen is egyet a nyakánál, ahogy leér. Mert túl nagy a fejük a kisgyerekeknek. Olyan, mint egy súlyzó. A szemük is felakad egy pillanatra. Eltűnik a pupilla, és csak a fehérje látszik. Hú, de klassz kis kölyök. Nem is sír.
Úgy tűnt, a sok tornától el is fáradt, mert szinte rögtön elaludt, amint visszatettem az ágyába. Még akkor is aludt, amikor hazajöttek a szülők.
Jobbnak tartottam elmondani, hogy a néni zavaros dolgokat mondott a telefonba, hátha ők érteni fogják, mit jelent. Hazamentem, és nekiálltam diákmunka oldalakon keresgélni. Én nem csinálom tovább ezt a melót. Felmondok, mielőtt én is megzakkanok.
Este meg hív a nő, és hisztérikus hangon mondja, hogy emlékezzek vissza, mit mondott még az anyja, mert a kicsit nem tudták felébreszteni, most viszik épp a kórházba. Többször is megismételtem, amire emlékeztem belőle. Amikor letettük, eszembe jutott, mintha a gyerek fejét is említette volna. Ez biztos hasznos információ, ha mondjuk valami baleset történt. De nem hívtam vissza, inkább megírtam egy üzenetben, hogy ne zavarjam, amikor ilyen feszült, meg minden.
Egy hét múlva hívtam őket telefonon, hogy megtudjam, mi van a kicsivel. Nem volt valami szívderítő. Akkor már magához tért, de mesterségesen altatták, és infúziózták. Még nem lehetett tudni, lesz-e valami maradandó baja. Nagyon durva. A nagymama meg azóta sem volt annyira tiszta, hogy rendesen kikérdezzék. Meg ha az is lenne, ki tudja, mire emlékszik az egészből. Megkezdték az eljárást, hogy bekerüljön valami olyan intézetbe, ahol van egy csomó hasonló ember. Még mielőtt ennél is nagyobb bajt csinál. Na, az kegyetlen lehet! Ha filmes lennék, biztos ott forgatnék horrort.
Ha öreg leszek, és nekem is így meglágyul az agyam, frankón kinyírom magam, még azelőtt, hogy elfelejteném, hogy kell csomót kötni. Szegény kisgyerek.

 

 

(Illusztráció: Malwina Chabocka)

A drága öltözet szokatlan látványt nyújtott a falu utcáin. Ahogyan a nemes arcél, a csigákba rendezett, sötét haj vagy a tengerkék tekintet. Talán nincs is a világon még egy ilyen gyönyörű férfi, tűnődött a nő a szemközti úton. Olyan, akár egy gróf.

– A kastély felé megy? – szólította meg a fogadó előtt ácsorgó idegent, amire az zavartan felé fordult.

A nő arcában azonnal felfedezte a maga fájdalmának tükörképét, és csak ezután mérte végig alaposabban. Barna bőrére gyöngyfátyolként ült ki az izzadtság, a tűző napon csak egy fehér ruhát viselt, szorosan simult karcsú, izmos testéhez.

– Nem, szállást keresek éjszakára. – válaszolta útmutatás reményében.

– Nálunk nem szokás éjszakázni. Az emberek épphogy megállnak, megnézik az ötszáz éves templomot, esznek a fogadós marharagujából, és továbbutaznak a kastély felé. Ott van szálló, ahol kényelmesen megpihenhet.

– Én a falu szökőkútja miatt jöttem. – vallotta be a férfi.

– Mit akar tőle?

– Hallottam, hogy segít tisztán látni. Szerelmi bánatom van, abban bízom, hogy megoldást jelent. Vagy ez csak legenda?

– Mindent tudok, amit érdemes a szökőkútról. Egyedül lakom, ha gondolja, nálam megszállhat ma éjszakára a vendégszobában.

– Nem fogadhatom el.

– Nem nagyon tehet mást, ha túl is akarja élni. Pénzt ne adjon, csak hallgassa meg, hogyan működik. Ne is mondjon magáról semmit. Grófnak fogom szólítani. Engem a faluban mindenki Özvegyként ismer.

Bár a házban fényes nappali várta a látogatókat, a konyhában ültette le a férfit. A hosszú faasztalra egy kancsó tiszta vizet tett két hosszú pohárral, hátradőlt az egyik karosszékben, és mesélni kezdett.

– Látta, hogy nagy a birtok és a ház, abból élek, amit az embereimmel megtermelek. Nem voltam mindig ilyen kemény, valaha úrinőként éltem itt, mindez a férjemé volt.

A fogadó, ahol megállt, az anyámé, vagyis a szüleimé. Apám a polgármester, de egész nap a marhákkal van a határban, nem érzi jól magát otthon.

Amikor kislány voltam, tökéletesnek láttam anyámat. Gyönyörű nő, aki képes a tekintetével uralni a környéket, egyetlen szavával elhallgattatni embereket, és bár a faluban mindenki krumplit evett, nálunk hús gőzölgött az asztalon.

Hercegnőnek nevelt, de ő volt a királynő.

Amikor serdülni kezdtem, kaptam új ruhákat és ékszereket, végre én is állandó vendég lettem a bálokon. Amíg apám észrevétlenül gubbasztott valamelyik sarokban, anyám táncolt, nevetett, a társaság közepe volt.

Ha valaki tőlem kérdezett, anyám hamar átvette a szót, ha táncolni hívtak, addig kérette magát, amíg őt vitték el. Nem versenyezhettem vele.

Magamat jelentéktelennek, csúnyának éreztem. A tizenhetedik születésnapomon szöktem el először a szökőkúthoz. A falusiak szavait addig szóbeszédnek hittem.

Csak éjszaka szabad érkezni, egyedül. Mivel a víz varázserejében itt senki sem kételkedik, mindenki tiszteletben tartja a helyet, nem járnak leskelődni, és csak a legnagyobb szükség esetén fordulnak hozzá.

Biztosan látta, a szökőkút a templommal szemben van, a legtöbb arra járó érmékkel dobálja tele, apám napnyugtakor maga szedi össze, félreteszi, szépíti belőle a falut. A közepén lévő hal, aminek a szájából a víz jön, ne kérdezze, milyen fajta.

Bele kell dugni a fejet a kút vizébe. Amikor így tettem, nem hallottam mást, csak a morajló csobogást. A gondolataim kitisztultak, megnyugodtam. Anyám alakja jelent meg, amint a tükör előtt áll, arcát pirosítja, szemét festi, ruháját rendezi, és legvégül felteszi a glóriáját, hogy elvakítson.

Aztán a kép elhomályosult, meleg érzés fogott el, amiből egy erős kéz, az apám rántott ki.

Majdnem megfulladtam. Akkor tudtam meg, hogy ő már évek óta a kút rabja, akkor is épp a víz alá készült, így látott meg, ahogyan a karom ernyedten lógott a kövön. Elmagyarázta, hogy nem szabad elveszíteni teljesen a kapcsolatot, kell valami, ami ébren tart, ő hegyes kavicsokon térdepel.

Nem untatom tovább, ennyi a lényeg – csapott az asztalra hirtelen, mint aki többet mondott, mint akart. – Azóta másként látom a szüleimet, elköltöztem, férjhez mentem egy remek férfihoz, szépen éltünk, amíg el nem vitte a betegsége. Most őrzöm a birtokot.

A Gróf ragaszkodott hozzá, hogy még aznap éjjel elmegy a szökőkúthoz. Egész délután nagy kortyokban nyelte a vizet a kancsóból, hátha az is varázserejű, de az Özvegy kinevette, hogy így nincs semmi hatása, még az íze is rossz.

A nő nem kísérhette el az útra. Felkészítette, amennyire tudta, minden, amit tehetett, várt. Szépítkezett, felvette a legszebb fehér hálóingét, és türelmesen ült a konyhában.

A férfi valamivel éjfél után érkezett vissza, az arca addigra megszáradt, a haja is épp csak nedves maradt. A tekintete kitisztult, a vonásai kisimultak, élettel duzzadó ember lépte át a küszöböt, most hogy kihúzta magát, végre látszott, milyen izmos.

Összefonódott a tekintetük, a nő fölkelt volna, de a Gróf megelőzte, ölébe vette, és elindult vele a vendégszoba felé.

– Ne arra – súgta lágyan a nő, és inkább a hálóba vitette magát, ahol már mindent előkészített.

Délután ébredtek, az Özvegy kávét és tojást főzött, amíg a Gróf zuhanyozott.

– Haza fogsz menni? – kérdezte a férfit.

– Maradnék még, ha nem bánod.

– Ameddig akarsz – mosolygott, de a Gróf tekintete aggasztotta.

– Amikor kivettem a fejemet, a bánatom elmúlt, a tested járt az eszemben. Volt még valami, amivel nem is akartam foglalkozni, de valahogy nem megy ki a fejemből. Egy emlék gyerekkoromból, de valahogy mégsem az. Ismered az érzést, ami a megértést megelőzi? Amikor a mondat a nyelved hegyén van?

– Újra el akarsz menni a szökőkúthoz.

– Igen.

– Ha a rabjává válsz, nem tudok rád vigyázni többé. Maradj inkább velem.

– Napközben a tiéd leszek.

– A kút nem osztozik senkivel.

Harmadik hete laktak együtt. Mintha napnyugtakor indulna a reggel, a férfi elment a szökőkúthoz, az Özvegy addig főzött, és készülődött, mert amikor a kedvese hazatért, gyönyörű szeretkezéseik napkeltéig ébren tartották. Délután eleinte beszélgettek, kedvesen szóltak egymáshoz, de lassan a férfi egyre több magányos órát követelt, a nő pedig szomorúan bámult ki a hálószoba ablakán.

A Gróf leveleket írt, eleinte üzleti ügyben, de aztán legyintett, hogy a vállalat nem omlik össze nélküle. Egyre vastagabb borítékokat címzett meg azonban a szüleinek, a nővérének, a nagyszüleinek, majd volt szeretőknek, végül már a szabójának is.

– El fog jönni a nap, amikor minden emléket megértek. – Ez volt az utolsó mondata, mielőtt aznap este elindult.

A nő lerogyott a szokott karosszékbe, némán nézte a kikészített alapanyagokat, de nem főzött. Amikor felkelt, egy kisebb ruhásszekrényhez lépett, kikészítette a fekete ruháját, majd ásót ragadott.

Vigyázva, hogy a fátyla ne lógjon a vízbe, kiemelte a megfulladt férfit. Talicskába tette, fekete lepellel takarta le. Még így is szépnek tűnt és nemesnek.

A kertbe érve belökte a tetemet a friss gödörbe, az érte ejtett könnyeket egy apró fiolában fogta fel.

Reggelre a gödröt betemette a kezével, a halmot elegyengette, és a végébe egy kis fácskát ültetett. Meglocsolta a fiolából.

Miközben vetkőzött, a hálószoba ablakából kinézett a kertre. Lassan egy egész erdőm lesz már, gondolta, mielőtt végigdőlt a megvetett ágyon.

 

 

(Illusztráció: Vados Anna)

Ott ültem, és nem hittem el, hogy megint megtörténik. Akkor Nicolas beszél magyarul?, kérdezte Kálmán, és megint elmondta a baseli repteret is, hogy az francia területen volt. Elmesélte, hogy a munkalapokat mind németül kellett kitöltenie, még ha nem is beszélt németül. Így meg kellett tanulnia. Kicsit beszél magyarul. Ha kicsit, már az is jó, mondta, mert most ilyen kedvében volt, hogy ezt gondolja. Amikor mogorvább a hangulata, elmondja, milyen nehéz megtanulni a németet, ha mindenki csak magyarul beszél vele.
Linda tüsszentett, mire Kálmán rámondta, hogy zundhájt, ezzel is bizonyítva, hogy ő megtanult annak idején németül. Sört készítenek, mondta valaki az asztal túloldaláról. Most a város kitalálta, hogy újból nekiáll sört főzni, mint ahogy több száz évvel ezelőtt tették. Milyen sört, kérdezte szakértően Kálmán. Barnát, világosat, meg búzát. A búza, az jó, mondta Kálmán, mintegy jelezve, hogy ő tudja, miről van szó. Sőt, mi több, folytatta: Kint, ott úgy adták, hogy szeleteltek citromot, és a pohár szélére tűzték. Kálmán mindig arról beszélt, hogy milyen volt kint, mintha csak a tavaly nyáron lett volna, hogy citromos búzasört ivott. Vagy hogy megcsinálták a fogait. Mert ifjabb Jánosnak, aki mellette ült, most csinálták meg a fogait.
– Ki kellett fúrni az állkapcsomat – magyarázta Kálmánnak.
De ő ezt nem hitte el, nem fúrják ki az állkapcsot, kint neki sem fúrták ki. Igaz az drágább is volt. Meg porcelán is. Na meg, akkor már egy foga sem maradt, amikor megcsinálták neki, talán ezért állkapcsot fúrni sem kellett. De most is fáj néha, mondta, de nem értettem pontosan, mire gondolt, talán a kihullott fogaira, amiket kint cseréltek ki neki. De nem fúrtak, mondta, mire ifjabb János kontrázott, hogy de igen, az övét fúrták.

Nani születésnapja volt, és az asztal megint a szobában várt minket. Amikor megérkeztünk, mindenki a kis konyhában tülekedett. Aztán előkerült a pálinka, mert ez volt a szokás, ha már megérkezett valaki, igyon mindenki. Meg különben is, Nani születésnapja volt. Nani nem ivott, de kitöltötte mindenkinek az adagját, hogy igyanak az ő egészségére. Vagy csak úgy. Ne maradjon meg a pálinka. Aztán körbeálljuk Nanit, hogy felköszöntsük, körülötte fényképezőgép mindenkinél, na, még egyszer állj oda, adj puszit a Naninak, nem lett jó a kép, ki nem volt még, várj, hát rólad nem is készült kép, menj még egyszer. Majd ezután Nani a felhalmozott ajándékokkal megindul az asztal felé, és elmorog egy „mialúfasznak vesztek ennyi mindent”-et, amíg elteszik az útjából a lábasokat és pálinkás poharakat, hogy le tudjon pakolni. Aztán nekiesik a konyhakésekkel az ajándékoknak. De hát nekem úgyis megvan már minden, mondja Nani, azt csak úgy hiszed, hogy megvan minden, mondja rá ifjabb János. Előhúzza nagy nehezen a vastag zoknikat a csomagból, amit minden évben megkap, plusz idén jár mellé egy hozzáillő sál. Hát én ki nem állhatom, ha valami van a nyakamnál, mondja. Valaki megpróbálja menteni a helyzetet, és megjegyzi: de pedig ez jó meleg. Az, mondja Nani, majd jól megfulladok tőle. Elteszi a színes zokni-sál-sapka-melegharisnya halmot, és türelmetlenül beterel mindenkit a szobába, a nagy asztalhoz. Segítsek?, kérdezem, mire azt feleli, hogy még a rizsát kell kiszedni, majd kiviharzik a konyhaajtón. Mire körbenézek, megint a konyhában van, és a rizsát szedi ki épp. Segítsek?, kérdezem megint, amikor látom, hogy a félméteres fazékból borítja a rizsát. Fogd meg a jénait, ha gondolod, mondja. De egyébként menjetek enni. A leves már bent van.
Miután Kálmán és ifjabb János kitárgyalták a fogakat, ismét Nicolas felé fordultak. Amikor meglátták a karján a Rakéta órát, elmagyarázták neki, hogy ebben aztán lehet dolgozni, nem olyan, mint a svájci óra, hogy félre kell tenni a munkához. Ez lehet poros, szegelhet, fúrhat, faraghat, sőt még fát is vághat vele az ember, semmi baja sem lesz. Nicolas bólogatott, hogy majd észben tartja. Ekkor érkezett az asztalhoz Nani, miért nem szedtek, kérdezte, és letette az asztalra a rizsás jénait is. Ebéd közben többször is megkérdezték, hogy Nicolas tud-e magyarul, és miután nyugtázták, hogy igen, teljes magabiztossággal kérték tőle a savanyúságos tálat. De ehhez előbb valakinek oldalba kellett böknie, hogy rájöjjön, ha Miklósnak szólnak, akkor azt neki címezik. Ezért inkább nekem szóltak helyette. Nani harmadszor is rám szólt, hogy egyen még a Miklós, így hát megmondtam neki, hogy egyél még, majd megmondtam Naninak, hogy rendben van. Nani nem beszélt vele, a külföldiekkel kint sem beszélt sokat, mert ott volt Kálmán is és János is, ők tudnak németül, így neki nem kellett. És most sem kellett.
Megettük az ebédet, a süteményt is, az asztal kikerült a nappaliból, és épp a padlásra tuszkolták fel a székekkel együtt. A konyhában vártuk a többieket Nicolas-val és Nanival. Nani az ablakban nézte az asztalcipelő procedúrát, amíg el nem tűntek a szeme elől a padlás lépcsőfordulójában. Akkor végignézett a konyhaasztalon, és észrevette a könyvet, amin idegen szavak voltak.
– Hát ez kié? – kérdezte.
– Nicolas-é, – mondtam. –  Márai franciául.
Közelebb ment, méregette. Sándor Mária, olvasta fel a borítót méregetve.
– Szeretsz olvasni? – kérdezte.
– Igen.
– Sokat olvasol?
– Igen, sokat.
– Ezt mennyi idő alatt olvasod ki?
– Egy hét.
– Hát, nekem amíg élek, elég lenne. – és tovább méregette, majd tőlem kérdezte, de csak mint valami nagy titkot: És… olyan rendes, magyar betűkkel írnak benne?
– Persze – mondtam. – De a szöveget nem értjük. Nézd meg.
Kezébe vette. Forgatta egy ideig. Óvatosan kinyitotta, majd megnézte még egyszer a borítót.
– Jó hosszú. – állapította meg.

 

(Illusztráció: Susan Melrath)

Ott sok minden kezdődött, azt mondhatnánk. Az antracit-pettyes macskánál. Később, évek múlva, Dárdai Dani valamelyik barátja kezdte emlegetni a cirmost, a kormost, az árnyéktalan „macsekot”. Valamelyik osztálytársa. Egy vasárnapi látogatáshoz lehet fűzni a híresztelés alapját. Dani apja a kerítést javította, amikor a két osztálytárs betoppant. Júniusi vasárnap volt. Öreg Dárdai intett, hogy a fiát hátul találják, a szobájában. Barsi és Walter jöttek Daniért a Szállásfaluba, hogy mennek vagont rakni.
– Igen, a platóra, Misa bácsi –  , tegnap szóltak, hogy van két vagon hozakodott elő Barsi a kérdezetlen okkal. Dani hátul a színben a kerékpárját pumpálta, félbehagyta, elébük ment.
– Szia! Még le kell mennem a Pepitába, az öregemnek elfogyott a cigarettája. – Addig üljetek be – tette hozzá és szobája felé intett. Felmentek a lépcsőn, benyitottak. – Rögtön itt vagyok, ne vegyétek le a cipőt! – figyelmeztette őket s azzal el is tűnt.  Nézegették a könyveket, ám a képek annál jobban érdekelték a fiúkat. Először egy erdőrészletet mustrálgattak, meglehetősen harsány zöld fák álltak egy patak csíkja fölött.
– A víz tanítványai – mondta Walter.
– Talán a pásztorai – hunyorgott Barsi.
Elmozdították a faltól a képet. Mögötte egy leányakt bontakozott ki. Készítője mintha elfeledte volna a vad tónusokat, egészen lágy, pasztell színekkel dolgozott, mintha a cigányos, őrjöngő színkavalkádot egy másik évszak  váltotta volna  Dani ecsetje alatt.
– Ez Ági – szólalt meg Walter.
– Kicsoda? – meresztgette a szemét az osztálytárs.
– Ági.
– Az arcáról ismered, vagy egyéb testrészeiről?
– A szomszédunkban lakott – mondta Walter.
– Jó csaj – dünnyögte Barsi.
– Igen. Most egyetemre jár, úgy tudom.
– Szerelmes belé? – fontolgatta hangosan Barsi.
– Á. Aktot szoktak rajzolni érzelmek nélkül is – vélekedett Walter.
– Nem látod ezeket a finom a színeket? Az árnyalatos eldolgozást? Nem akárki nőről készül ilyen kép…
– Nem szólt róla, hogy Ági itt járt – szuszogott Walter, aki közben fekvőtámaszokat abszolvált a piros szőnyegen.  Barsi rá sandított.
– Te ha egy valamirevaló aktot meglátsz, azonnal fekvőtámaszokba fogsz?
– Olyan jó puha ez a subaszőnyeg – nyögött Walter.
– Igen, Ági is ezen ücsörgött – röhögött Barsi –, ha jól látom a képet.   – És ha ezen? – szuszogott vissza a szőnyegről Walter. Barsi a küszöbön levetette a cipőjét, kipróbált egy kék csíkos vászonszéket, aztán felkelt és a könyvespolcot kezdte böngészni. Egy Barcsay-féle vászon kötésű Művészeti anatómia, Verne Hatteras kapitánya. Márai Sándor Egy polgár vallomásai. Hamvas Béla Anthologia humana.  Rejtő Jenő Csontbrigád.
– Fiúk, kértek kávét? – nyitott be Dani édesanyja. A huszadik fekvőtámasznál tartott Walter, zavarba is jött, de az erőlködés is kipirosíthatta az arcát.
– Köszönöm, én nem, Erzsi néni – mondta szórakozottan a könyveket böngésző Barsi.
– Én sem kérek – mondta a subaszőnyeg szélén álldogálva és zavarában a tarkóját vakargatva Walter. A befelé törekvő kormos macskának hagyta, hogy hozzá dörgölőzzön s a tornacipője orráról szagmintát vegyen.
–Mi a neved, bajszos? – kérdezte Walter az állatot.
– Előbb köszönjön a bácsi, ha ismerkedni akar! – vette pártfogásba az osztálytárs. A macska mielőtt kiosont volna az ajtórésen, oldalával súrolta az erdőrészletet.  Megérkezett Dani a városból. Sportszatyrában söröket is hozott.
– Akkor indulunk? – nézett föl Barsi az olvasásból. Vállukra dobták a táskáikat és elköszöntek Dani szüleitől. A macska követte őket, hol Barsi, hol Dani lába körül bolyongott.
– Kié vagy, Macsek? – kapta fel Walter a lába alá került jószágot. Az nyávogott és a fiú arca felé kapott.
– Nem a miénk – mondta Dani – ,de itt kószál már három napja.
– Kitett vadállat – vélekedett Barsi.
– Az lehet. De nem vesztek észre rajta semmi különöset? – kérdezte Dani.
– Siessünk, mert éjjel nem akarok dolgozni.
– Nem is fogsz. Eltolják az orrod elől nyolckor, ha kiraktad, ha nem.
– Jön utánunk az a kormos-karmos.
– Félsz tőle? – nevetett Dani.

„Minél idősebbek a fák, annál olvashatóbbak”, gondolta közben Dani, s lefelé menet az egyik kocsánytalan tölgy törzsén kibetűzte a lovas szekér nyomába szegődött róka szomorú históriáját, de alig ért a kegyetlen véghez, a társai kurjongattak, hogy siessen, ne maradjanak le. Ő meg a macska. Ekkor egy májusi pereszkegombát pillantott meg, ezt nem hagyhatja itt. Elővette zsebkését és óvatosan kiemelte a gombát a környezetéből. Kiemelte, ahogy Dárdai Mihály őt egykor a szülőtelen gyerekek állami intézményéből. „Kinek a keze írt a fákra, te torokba markoló história, hogy nem tudlak elfeledni? Fa voltam egyik nyáron, sudár gyertyán az erdőben, aztán fejszések jöttek, gondterhelten körülálltak, megbeszélték a tennivalókat és délre már ott voltam a kastélyban, a többi árva, talált, családjából kitaszított gyermek között, kanalaztam a levest és nem emlékszem erdei tásaimra, a mecseki égre, a fűben alattam tarkálló virágokra, törzsemen a hangyák útjára és a bogarak röptére az esti levegőben. Arra sem emlékszem, hogy ez melyik esztendő melyik napján történt, annyit tudok, csak nagyon halványan, hogy nyár volt és korán jöttek a fecskék és későn érkeztek az esők. Ez maradt meg, összekötő kapocsnak, és a fák törzsén az olvasnivalók.  Nem azokkal a silány egyszerűsítésekkel, melyekkel a latin vagy a magyar ábécé dolgozik. Ez, vagy alig több.” Dallónak az öccse ugyanígy, álomnak, képzelődésnek, olvasmányokból átszivárgó fél emlék és fél valóság elemeiből egésszé káprázó történésnek fogta fel, ami kamasz fiú estében is megmosolyogtató lenne. Ha ugyan elmondaná barátainak. (Egyszer próbálkozott vele, de végére nem jutott, mert kinevették.) A tájra, a felgyújtott falvakra élesen emlékezett. A lányra is, aki mellette loholt és bukdácsolt a bakancsmarasztaló sárban. A rövid, hátát verdeső Steyr géppisztoly súlyát is szinte érezte. Az erdőbe érve elcsitult a lövöldözés, csak a jellegzetes füstszag volt idegen az ágak között. A lány gyökérbe botlott, elhasalt. Kezét nyújtotta, hogy felsegítse. „Ha nincs támasz, hasadról nem vagy képes felállni, fogadjunk.” Ez a mondat is biztosan elhangzott akkor. De a lány mondta, vagy ő? Árvácska tudott Dani származásának nem éppen tisztázott körülményeiről, de neki sem beszélt életének arról a nyaráról, amikor géppisztolyos volt a világháborús orosz fronton. Igaz, a bátyjával sem osztotta meg a titkot, mert ha igaz a sztori, akkor úgyis tud róla a testvére, ha meg nem tud, akkor azt kockáztatja, amit a háta közepére sem kívánt. Nem kért egy aggódó, körülményeskedő, testvéri kioktatásból. Akadnak ilyen zárványok az emberben. A gomba férges volt, Dani árokba hajította.

Két vagont vállaltak. Az egyiken cementes zsákok, a másikon mozaiklap. Alig múlt nyolc, amikor végeztek. Főleg a mozaiklap fogott ki rajtuk. Könnyűnek látszott, de szapora, szinte elfogyhatatlan, és Dani szerint valami „bőrevő anyaggal” van bekenve. Walter nagyot sóhajtott, amikor végeztek: – Inkább három vagon bányafa, mint egy ilyen.
Az üres vagonokat egy kismozdony tolta kifelé, vissza a teherpályaudvarra. Kezdték érezni a kezüket, de abban nem volt köszönet.
– Ezzel egyhamar nem fogsz ecsetet – szögezte le Barsi, amikor felemelte, megnézte Dani kezét.  Dárdai Dani vállat vont.
– Nem gondoltam, hogy a mozaiklap így kirágja a bőrt – fújogatta Walter is a kezét.
– A rosseb…  Holnaputánra rendbe jön.
– A modelled akkor jön második ülésre? – kacagott Barsi.
– Milyen modellem? – kérdezte a festő.
Közben kihozták az ódon őrházból a fizetségüket. A macska mintha sínen gurult volna idáig, kivált a nyárfák félhomályából és szaglászni kezdte a parizer héját, a szalonnabőrt és a paprikacsutkákat. Dani pisszent neki és a szatyrából előhúzta a kolbászos kenyere maradékát.
– Mit mondtál, mi az érdekes ezen a macskán? – firtatta Barsi.
– Nincs neki, ami neked vagy nekem – hallatszott a válasz a sötétből.
– Hogyhogy? Kislány?
– Á, nem ilyesmi. Nem fogod elhinni.
– Na mondd, mi a fenét rejtélyeskedsz?
– Mert rejtély is – mondta Dárdai az ölében doromboló állatott simogatva. –  Akkor vettem észre, amikor ült a napon a porolófán. A szemünk elég konzervatív, az enyém sem kivétel… Hozzászoktam, hogy mindennek árnyéka van.
– A szélnek nincs – vetette közbe a harmadik osztálytárs.
– Nem a szélről van szó – torkollta le Barsi.
– Nincs árnyéka – a mondat félig mentegetőzve, félig panaszosan hallatszott a sötétből.
– Hogyhogy? Kell lennie – tápászkodott föl mindkét vagonrakodó.
– Hát ennek nincs és kész.
–  Úgy született?
– Nem tudom, nem ismerem a múltját – kacagott Dani s ettől némileg világosabb lett.
– Hát akkor szedjél neki – indítványozta Walter. – Múltat is szedj – tette még hozzá.
– Most a szezon-végi árusításon is vehetsz – röhögött Barsi, és körbe mutatott.
– De van itt is elég, nem?
– Igen. De akkor mi különleges volna benne? – a hang Walteré volt.
– Gyere macska, eszel fél téglát – mondta Barsi, mielőtt elköszönt.
– Gyere, menjünk, te szegény – emelkedett fel Dani is ültéből, a dorombolót lerázva magáról.
– Te szegény, árnyéktalan – tódította Walter.
Barsi elmentében még nyávogott egyet.
– Egeret látott már? – kérdezte Walter. Dani fel akarta venni az állatot, az azonban az őrház melletti beton víztartályra ugrott fel és inni kezdett. Körvonala sötét folt volt a csillagos ég előtt. Sziluett és árnyék, gondolta. De mindene sajgott, ami a vagonkirakásban lenyúzott bőre alatt volt. Lekergette a macskát az állott esővízről és megitatta a kulacsából. Azután hazafelé indultak.  Előbb egy fiatal platánfa. Nem volt bonyolult. Később egy vadcseresznyefa törzsén fedezte fel a minden jeltől, írástól, karcolástól elütő kéregrajzolat szövegét. Különösen éles szemét az erdők eddig is ellátták olvasnivalóval, tudnivalóval, noha képeiről nem nyilatkoztak. Dani mostohaapja Sopronból származott ide. Dárdai Mihály bácsi korábban a fából, az erdőből és az erdőknek élt. Aztán lőmester lett a bányánál.  Szó volt és vád volt, hogy Dárdai Mihály, az erdész részt vett a nyugat felé történő embercsempészésekben. Vészes vád. Ötvenhat is szóba került ezzel kapcsolatban.
Ember, a bécsi falaknak is fülük van – ordította a kihallgató tiszt. Néhány hónap múlva kiengedték, de akkor már más volt az állásában, a szolgálati helyén. Itt, az ígéret városában csak nehezen talált magára, még a korábbi zárkájában is szabadabbnak érezte magát, mint a föld alatt. De lassan mégis oldódott, majd el is múlt a szűkösség érzése, a bányai klímához fokozatosan hozzászokott. Csapatából néhányan a város vájárképzőjének a padjait koptatták, s közben „a sötét van”, „metán van”, „kevés a levegő”, „nincs muskátli az ablakban” és a többi ilyesféle akadékoskodásnak nyoma kiveszett belőle is. Ő is tanuló lett a kökönyösi vájáriskolában, majd aknászképzőben. Kivételesnek érezte magát, amikor a bányamérnökség, jó részt Sopronban diplomázott, emberei hívatták egyik műszak után, s ezt követően néhány hónap leforgása alatt lőmester lett. Ezt a nagy körültekintést, odafigyelést, idegi terhelést jelentő munkát aztán nyugdíjaztatásáig folytatta. Szerencséje kérdése, mondanánk, ha nem olyan emberről lenne szó, akivel már megkóstoltatták, mi az, ami a halálnál is rosszabb. Kertes házuk volt a város északnyugati részében, ez sem szerencse dolga, szorgalomé, kuporgatásé, józan számításé, sok, sokféle kerti munkáé, hiszen általában lejtős területeken épültek itt a házak, a kertjeik is nehezen őrizték a vizet. Felcseperedvén Dani is komoly segítséget jelentett.
Ági két hét múlva jött. Csíkos, magas nyakú pulóver volt rajta, kibújt csak belőle, a miniszoknyájából is, rövidesen meztelenül ült a piros szőnyegen. Térdeit átfogta. Dani csöndben dolgozott, koncentráltan és átszellemülten. Odaígérte a lánynak a képet, cserébe az ingyen modellkedésért. Közben a macska is meglátogatta őket, de érezve, hogy itt most nem akar játszani senki vele, föltelepedett egy székre és elszunyókált. Ági cigizni szeretett volna, szólt Daninak, hogy tartsanak pihenőt. Rágyújtottak, a festő karikákat fújt, Ági is próbálkozott, de neki nem sikerült. Furcsa illata volt így együtt a napolajnak, a hajsamponnak és a cigarettafüstnek. Dani szimatolt. Ági a szeme sarkából nézte, aztán elnyomta a cigarettát és visszatelepedett a subaszőnyegre. A macska felébredt, vagy csak úgy tett, mint aki éppen elfáradt, és girlandosra nyújtózkodta a gerincét.

Illusztráció: Gross Arnold