Azt fogják majd gondolni, hogy nincs jobb dolgom, ráérek egész nap ilyenekkel foglalkozni és válogatni, a jól eltervezett megjelenést követően pedig a figyelem örömmámorában fürödve a teljesség nyugalmával dőlök hátra párnázott karosszékemben, kockázatmentessé alakított életteremben, egy szobában, ahonnan minden veszélyforrást eltávolítottam és melyen kívülre sosem merészkedtem. Még ha erről volna szó, hogy egyszerű jeleket sugároznék a virtuális térbe, ha valóban annyi volna a szándékom, hogy pusztán látszódjak, feszültségek, elektromos igenek és nemek közé kényszerítve egy állapotot, eljuttatni a megjelenésig, eljuttatni a másikig, figyelmet és megértést követelve, még ha csak erről volna szó, az odafigyelésről, hogy elnyerjem, elszívjam az életerőt kábeleken át a te lelkedből, monitorfüggő barátom, hogy uralomra jussak a kibertérben, sokkal többről van itt szó, ezért nem is érdemli e kicsinyes megközelítést, nem igényel ekkora átgondolást, egy ártatlan zene megosztása veled, a helyeselő tekintetek és lelkiismeretesen hallgató fülek elnyerése, szóra sem érdemes.

         Kilépve egy gondolati létesítményből, jelek és iránymutatások egyszerre megvilágító és eltávolító erejű struktúrájából az utcára, rettentő sárga vonatok közé, a közömbös gondatlanság lefegyverző, irritáló nyugalmatlanságába, maga az életveszély, háborús övezet a húgyos indifferens járda, a két sínpálya közötti senkiföldje, e lélekvesztőn áthaladva semmiség összemérve ezt, a külső fenyegetést, a kilépésből eredő ösztönös éberséget azzal gyomorban és mellkas alatt felhalmozódott súllyal, amit a teljesség megpillantása és megérzése hátra hagyott, igazán semmiség. Egy magát ölelő, önnönmagába tekeredő, egyetlen egy lábon lassan ereszkedő és összerogyó meztelen férfi képe az oktogon közepén – még ez sem éri el azt a tökéletes képet, ami megmutatná mekkora kockázatot vállaltam, hogy szóba álltam veled, kedves olvasóm és kedves te. Sokkal nagyobb a felelősség és a feladat annál, hogy megszán-e egy isten, hogy felkapnak-e téged, süllyedő férfi, a trombitás hírnökök, apokalipszised angyalai, mert éppen az istened az, aki sírva könyörög, hogy gondolj rá, mikor felszállsz mindennapi sárga vonatodra, mikor elfogyasztod rendszeres mérgeid és vitaminjaid, ő nélküled igazán semmi, ott lebeg a lét határán, uralom és bukás között, képzeld ezt a mizériát, képzeld el vérfagyasztó kételyét, kötődését hozzád, hogy mennyire szeretne lenni a te másikad, mennyire szeretné, ha ő lehetne orvosságod és függőséged, ha ő lehetne szemeden a megnyugtató fátyol, úgy, de úgy megjutalmazna, ha nem hagynád magad az oktogon közepén már az emésztőbe süllyedni.

         Elkerülve tekinteteket, melyekből csak tárgylétedre következtetnél, arra, hogy nem különbözöl egy villamosszekrénytől, fejedre csapod a csuklyát, mely az orrodig ér, ha nem figyelnél ez például a veszted is okozhatná, mint egy orkán erejű refrén a zebránál, és nekiindulsz gyalogolni, neki a jótékony távolságnak, hogy a tér–idő–kifáradás együttállására hivatkozva kitakarítsd fejedből gondolati építményed összeomlásának nyugtalanságát, a kockázatvállalás bátor magányát magadra véve, és istened nyomába eredve eljutsz a Dunáig. A vizet irigyled, hogyan képes rá, hogy mindig más és mégis egy, hordja a szart, hordja a palackot az üzenettel, egyszerre hullámsír és elixír, elbírja a cápát és a szexelő párt a bícsen, megoldja, hogy ne találkozz egyikkel se lehetőleg, tisztítja szennyes bolygód, összefogva ősellenségével, a napfénnyel biztosítja neked, hogy felépíthesd gondolati építményed. Még a Dunát is irigyled, pedig a Duna a legszomorúbb és a leginkább tiéd, ott folyt körülötted, mindig figyelt, mikor az első csajt a partra vitted, halkabbra vette a csobogást, elszedte a lámpafény egy részét is, hogy nektek jó legyen, télen befagyott, hogy ezt is lásd, és visszaverte szánalmas januári fotonjaid. Eszedbe jut, hogy mindig középre tartasz, eszedbe jut, hogy le kellene térdelni, és hagyni hogy valami szétszaggasson, mert épülni csak utána tudsz, arra gondolsz, hogy az újraegyesülés a szétszaggattatáson át vezet. Ezzel mentegeted magad, míg kezdesz már valóban elfáradni az egésztől. Felkínáltad magad a semminek.

         Nem tudni feltárták-e már, hogy miként a remegés hidegben azért történik, azért rángat kétszázvalahány izmod, hogy ki ne hűljön a tested, így gondoskodik rólad kiterjedt univerzumod, feltárták-e már, hogy a sírás is, ha belegondolunk, önvédelem, remegtet, ráz, nyomorgat kétszázvalahány izmod, hogy úgy elfáradj, hogy semmiképp ne gondolj többet elhagyott végtagodra, rád, te kedves, elhagyott végtag, hogy ne gondolj többet semmire, a sós fejváladék kimarja a szemed, az izzadság lehűti a tested, mindig naprakész alkarod és vádlid kienged, megszűnik a tartásod, a csendes remegésből üres, álomtalan álomba jutsz. Közben marad annyi lélekjelenléted, annyit meghagy neked féléber kötődéstől bedrogozott tudatod, hogy felismerd ezt a pillanatot, mert ez a legnyugodtabb, legtökéletesebb emberi állapot, mert senkinek a tekintete nem érdekel, az sem, hogy lemeztelenítenek-e, a guggoló férfi képe, kedvenc önsajnáló profilképed lehetősége elpárolog, nem hiányzik semmi, nem törődsz a figyelemmel, a csuklyát az arcodba húzod, betűröd az állad alá, csak befelé figyelsz, és egyetlen egy tény marad neked, a saját magad tekintete, ahogy az számon kérőn haragszik rád, mert egy másik emberrel felezted el magad, önmagad szétszaggatott egészét, nem létező felét gondolati építményed pótlásával hitegetted, azt hitted, hogy bármi más elég lehet, ami nem te vagy. Sétád végére belátod, nincs más biztos, csak, hogy folydogálhatsz, mint a Duna, sodorsz és sodródsz, egy öntudatos kis atom vagy, örülj, hogy létezel, hogy lényegi részecskéidnek valaki alágyújtott. Eltűntetni az életedből valaminek az állandóságát – a legsúlyosabb filozófiai állapot.

Azt gondolod, reméled, hogy a kiegészülés és szétszaggatás sétája most véget ér, elég volt kitörni, eltűntetve-észrevetetni magad, elhiteted magaddal, hogy legalább leikszeltél, de valójában az történik, ami mindig is történik, hogy rád nehezedik egy állapottá szilárdult érzés, gondolattá merevedik egy állapot, és magyarázni kezded magadnak, hogy mekkora hülye voltál az előbb, nevetsz magadon, ahogy másokra is nevettél biztonságos szobádból, alaposan megindokolt gondolati építményedből, idealista váradból, és már kezded is elfelejteni, hogy minden igazi kérdés valójában létkérdés, ezért roppansz meg az akadályoktól és menekülsz az erdőbe vagy hídra megnyugodni, már el is felejtenéd, hogy ezt nem felejtheted el, mert újra sor kerül rá, mégis el kell tőle tekinteni, hogy továbbmehess, hogy mások szemével figyelve újra megalázd magad, és elbújj egy fa mögött abban a bizonyos utcában, ahol lakik a te illékony másikad, szurkolsz neki, hogy elűzze démonjait, a dél-európai cserediákot, akit gyűlölnöd kellene, és képtelen vagy eldönteni, hogy kinek kedvezzél, ki a gyenge, hogy legyőzted-e a legnagyobb bénaságodat, eldobtad-e drogodat, elvágtad-e azt a tenyérmetsző kötelet, ami még mindig lóg a harmadik emeleti ablakból. De nem mész, nem menekülsz, mert hiába ugrál és tombol körülötted a földmélyi kanális összes kénszagú teremtménye, mutogatnak rád és röhögnek, kigúnyolnak, te még mindig arra a függőre szegezed a tekintetedet, mert még mindig ott lóg, az ablak félig nyitvamarad, esetleg még nincs minden veszve, erre gondolsz, ezzel mented ki magad a hangosodó, örvénylő tüzes röhögések zajában, sétálsz nyugodtan és elviseled ezt a metafizikai gúnyt. Sétálok közöttük nyugodtan, és szégyenkezem, hogy azt hittem legyőztem az életet, hogy a szoba nyugalmas, teljesen üres fehér falai között elegendő lesz felrántani egy izgalmas kis lakásmitológiát, hogy távol maradni a megoldás, és elég egy zene meg egy videó keltette öröm és nevetés, hogy a társas figyelmet is megszerezzem, elorozzam, kivonjam a réz és –alumíniumtekervények beláthatatlan összefüggéseiből.

Hazajöttelek téged lezuhanyozni, kedves te, mint egy másnapos fejfájást, a tegnapi öröm helye ma a lélek dehidratációja, az elhagyott végtag helyén nyomul a fantomfájdalom.

        

 

 

 

// a Jéghegy trilógia 2. része //

 

Lány a tenger köpenyén. Mintha ágyon, paplanon hasalna.

Tizenpár napja nem látta a szüleit.
Hiány, megremegteti a gyomrot, szorongatja a tüdőt. De nem, most másra kell koncentrálni. Főleg a tüdő az, ami nem szoronghat.
Alatta deszka. Kinyújtotta karjait és evezni kezdett. Karmunkájával vésztartalékait használta fel. Ha a kitartás tejeszacskó, hát ő most az alsó csücskéből próbálta kiszippantani a maradékot, ha voltál gyerek tudod milyen nehéz is az a zacskó megdöntése nélkül, de ő most nem dönthette meg, nem foglalkozhatott a nehézséggel. Nem lehet jelen egyszerre a hasonlat világában és itt, a tenger köpenyén. Jobb kimondatlanul hagyni, belül is, fél gondolatok szintjén, hogy pengeélen kell evezni. Evezni a hullámok felé, beljebb, észlelni a kedvező lökést; ez számított most. A tenger mélykék volt, néhány vékony felhő árnyéka alatt. Úgy hullámzott, mintha lomha sárkánykígyók tekergőznének köpenye alatt.
Emlékezett anyja meséire, melyek a sárkányokról szóltak, akik a tenger alatt élnek. A tenger megvédi őket, mondta az anya. Ezek a sárkányok nem támadtak meg hajókat, nem gyújtottak fel kikötővárosokat. Ezek a sárkányok veszélyes, partközeli lényekre vadásztak, olyasfélékre, melyek a strandozókat, vagy a halászokat nyomtalanul tüntetik el. Sőt: szörfösöket. Olyasfélékre, melyekről még a mesék se szívesen tettek említést. Sokszemű, hosszú csápú lények, külsejükben többször rovarra, vagy madárra hasonlítanak inkább mint halakra. Fekete tollú, éles csőrű, csáprágókkal vadászni induló szörnyetegek. Ezektől a lényektől nem félt már a lány, először a sárkányok, aztán az idő végett, ami lassan nővé formálta. Amikor a hullámok ilyenformán viselkedtek, különösképp megnyugodott. Nem gondolta többé, hogy anyja sárkányai megvédhetik már, hiszen nem maradhat mesék, hasonlatok és metaforák világában az ember örökre. Mégis megnyugodott.
Tovább evezett, szívében mesés sárkányokkal, amikor meglátta: az egyik hullám tökéletes lökésben haladt a part irányába. Tudta, ha elég ügyes, fél percen belül keresztezik egymás útját. Gyorsított kartempóján, a hullámot folyamatosan szeme célkeresztjében tartva.  Sikerül, sóhajtotta vidáman egy hang a fejében.
Feltérdelt, majd felállt a deszkán. A szél sókristályokat préselt homlokára. Fürtjeit egymásra fésülte és összetapasztotta a tengerpára. Érzékszervei a hullám köré fonódtak. Rögtön ráeszmélt, hogy a tökéletes hullám csöppet sem tökéletes. Számára nem. Alábecsülte a hullám erejét, ami már most nagyobbnak tűnt, mint amit elérni remélt; és tovább duzzadt. Nincs visszaút, meg kell csinálni.
A levegő sós és édes volt. Szerette ezt az illatot. Elég volt egyetlen szippantás, hogy bátorsága visszatérjen. Elég volt egyetlen szippantás, hogy felelevenedjen egy emlék, tudattalanul, éppen csak a pillanat töredékéig, egy emlék anyjáról, aki sárkányokat rajzol a part homokjába, miközben mesél.
„A sárkányoknak Poszeidón adta a beszéd, és vele egyetemben a tudás képességét. Terüknek a végtelen tengereket jelölte ki, ahol meglelhetik az időt elmélkedéseikhez. Poszeidón tudta, hogy ha nem okítja őket példázatokkal és kihívásokkal, a tenger csendjében megtalálják a bölcsességet. Csupán idő kérdése. Idő és tér, pontosabban. Poszeidón tudta, ha megtalálják a bölcsességet, tudni fogják, az életet mire használják, amit tőle kaptak. Tudni fogják, hogy a kisebb halak azért élnek, hogy ők táplálkozhassanak. De senkinek nincs joga többet elvenni, mint amire szüksége van. És aki nem tiszteli az élet láncát, aki az idő múlatására, kedvtelésből pusztít, az nem csak boldogtalan marad, de fájdalmat és félelmet olt a szívekbe. Tisztelni kell a gyengébbet, még ha zsákmányod is. Ezért hát a sárkányok tudták, Poszeidón azért teremtette őket, hogy segítsenek a gyengébbeken, és elpusztítsák a szívtelen szörnyetegeket.”
Hallotta anyja hangját, látta magát kívülről, ahogy elkerekedett szemekkel néz anyját, a sárkányokat, a tengert. Látta magát, ahogy nevetve beszalad a hullámok közé. Első alkalommal tette ezt önként.
Mindez a pillanat töredéke, ami éppen elég ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt a deszkán, gondolatain, fókuszán, megbillenjen alatta a deszka az egyik irányba, majd a másikba – újabb tört idő -, finoman sokkolva lábizmait. Az elektromos áram az idegeken. Hajtűkanyar a reflexek előtt. Libabőr a vállakon. A szívverés kihagy. Öklelés a gyomor tájékán. Egyetlen, hirtelen belégzésre sem elegendő idő, miközben az ég záródó kagylója rázuhan.

Robajlás.
Vákuumzaj.
A pórusok összeszűkülnek.
Körülölelte a sós víz, de másodpecekig ájult volt, nem fogta fel, mi is történt.
Aztán felnyitotta a szemét. A pánik lett volna az utolsó, ami eluralkodik rajta.
Látta a tengert.
A tenger gyomrát.
A sárkányokat.

// a Jéghegy trilógia 1. része //

 

Nem vagyok többé önmagam. A hajam többé nem sötétbarna, bőröm nem fehér, szemem nem kék. Magyar sem vagyok. Tucat se, szabad se vagyok. Utazó vagyok, aki nincs úton. Nem vagyok fia anyámnak és testvére bátyáimnak, húgomnak, se kávéfüggő, se alkotó, se pusztító, se a reggeli fényben vakoskodó, se éjszakában futni vágyó, se libabőrös néhány jazz-taktustól, se fapofájú, se biciklis, se gyalogos, se lefekvő, se elhagyó, se induló, se bábművész, se író, vagy bármi, ami voltam.
Inkább állatnak érzem magam szótlan zarándoklatomon, meddőn magamba szívva a fél világot, városok, házak, romok, kövek, bogarak, porszemek és baktériumok jéghegy-csúcsát. A kisujjam körmén elfér minden, amire most emlékszem, és biztosan tudom, elég egy éles célszerszám, hogy ezt a kisujjat eltávolítsam.
A köröm meg különben is lenő, néhány nyisszantás – szűz az ujjhegy.
Állat vagyok a világ klisé-dzsungelében; nézhetek bárhova, milliószor ismételt történeteket látok. Elég egy emberekkel teli köztér képe, hogy élet-étvágyam lecsillapodjon és elég egy idegen hajszál a kávézó asztalán, hogy irritáltságom a csúcsra hágjon. Jéghegy-csúcsra.

A hőség megremegteti a levegőt, ablakom előtti elvonulásában. Talán nem is vonul, talán áll, gondolom, de néhány póznára tűzött zászló tüntetőleg hullámokat vet szemközt. Kibírhatatlan.

Lent állok a téren, középen: olcsó placebo a gyomornak; nézem a lépteket, minden lépés valahogy más, idegen, a lábak gazdája világként viseli lépteit. Viccel? Miközben próbálja magát végképp elzárni ettől a külső őrülettől, lépésről lépésre üvölti világgá személyes drámáját. Mimika meg grimasz se kell. Nem viccel. Elég néhány lépés. Ruha-teszi-az-embert-ego paradoxon. Rajtam fekete a flaneling, a húsom belül rózsaszín. Nehezen leplezem.
– Éhes vagy? – hallom balról.
Persze, hogy éhes vagyok, ha a kérdés nekem szól.
Mosolyra még nem futja, körbenézek, a hang gazdája a remegő levegőbe tért. Érzem, kiül minden érzelem az arcomra, de nem tudom behatárolni, melyik szemöldököm húzódik fel, mosoly-e vagy vicsorgás gyúrja át arcomat. Jönnek a sablonos képek, amibe bárki beleunna, a fogócskázó gyerekek, az egymás szemébe néző idegenek, akik valamit megtalálnak a másodperc töredékére, majd továbbindulnak, egy nő elejt egy kosár almát, egy öregember motoszkál a zebrán, segélykérőn tekint körbe, de senki nem segít. Guruló almák. Egy férfibe belekaroló nő. Cigis dobozzal focizó fiatalok, fekete kutya csahol, biciklit póznához rögzítő kezek, földtől elrugaszkodó lábfejek, füstfelhőt hányó száj, lehunyt szemek, egy köldök kitakarása, dacos hajlású kar a zsebben, mobiltelefonba irányzott panasz, egy napszemüveg felhelyezése, pörgő szoknya, egy hisztérikusan zokogó kislány, a koldus zörgő bögréje, az utcaseprő berregteti a gépet, pocsolya felszínén forgó olajfolt-galaxis, fekete kutya csahol, egy félszeg mosoly.
Megáll előttem az a fekete kutya. Gépiesen kinyújtom a kezemet, hogy megismerje a szagomat. Felnyüszít, elszalad.
– Jóllaktam, Mami. – Elégedett, szőke hang, hiába keresem gazdáját.

Visszabaktatni egy kávé mellé és kitépni magamból a szavakat.
Mégsem leszek más, mégsem leszek kevésbé állat.
Nem látom azt, amit ők sem látnak: mire fekszenek fel a hullámok? Van-e jéghegy a csúcs alatt?

Talán jelentkeznem kellene náluk. Talán segítenének. Hiszen megígértem. Tizenpár napja küldtem utoljára egy e-mait, akkor még vártam ezt a pillanatot. Újra látott sosem-volt barátok. Távolról mindent könnyebb átölelni.
Felnyitom a laptopot, hogy pontot tegyek a végére. A pont előtt persze még befigyel néhány felkiáltójel. Eléjük még szűkre szabott hosszban betűket, vesszőket, kettőspontokat és gondolat- vagy kérdőjeleket halmozok.
Esetleg sárkányokat, sosem tudhatod.

Halál a föld gyomrában lakik, olyan mélyen, ahová már barlang sem érhet le. Itt sötét van, de kellemes meleg, és a Halál odújában – ami roppant otthonos – vidám tűz pattog a kandallóban, fénye táncol a sötét falakon. Bár egyedül van, sosem érezte magát magányosnak, munkája miatt naponta rengeteg emberrel találkozik, ha pedig végre akad egy kis szabadideje, boldogan dől hátra a kényelmes foteljében és könyvet olvas, de gyakran főz, azt is nagyon szereti. Csak hát sokszor ég oda az étel, ha dolgoznia kell. A falon van egy hatalmas monitor, ami csipog, ha dolog van, megmutatja hol és kit kell elkísérnie az ajtóhoz. Olyan régóta csinálja már ezt, hogy nem is emlékszik, hogyan kezdte el és miért. Mindenesetre elvan vele, csak hát szörnyű érzés, hogy utálják az emberek. Pedig nem akar ő rosszat, csak a munkáját végzi. Különben is, a tragikus nem is az ajtó, ahova viszi őket, hanem a föld maga, ami az ő kis lakásához képest nagyon hideg tud lenni, sálat kell kötnie, ha dolgozni megy, néha még kesztyűt is húz. Hazaérve ezeket csak úgy mellesleg a koszos zoknik mellé hajítja a sarokba.

                Mindenki hallott már Haláról. Ő az a vendég, akit senki sem vár vagy lát szívesen. Egyedül az öngyilkosok, de őket meg Halál nem állhatja, be nem tervezett munka…      Említettem már, hogy Halál szeret olvasni. A könyveket mindig az ügyfeleitől szerzi, azaz elcseni, ha van rá lehetősége. Mindig csak egyet, de az idők során szép nagy könyvtár halmozódott fel nála. Válogatás nélkül mindenen átrágja magát, ami csak a keze ügyébe kerül. Különösen szereti azokat a regényeket, írásokat, amik róla szólnak, mert az emberek rengeteg badarságot tudnak összehordani tudatlanságukban. Nem is érti, mit foglalkoznak vele annyit, ahelyett, hogy az életükre koncentrálnának. Aztán amikor annak vége lesz, jön a nyavalygás, hogy jaj, mennyi mindent nem tettek még meg.

                Halál az emberek világát leginkább csak a könyveikből ismeri, mert egy-egy pillanatnál többet sosem tölt ott. Sokat agyalt azon, ha ideje engedte, hogy miért olyan nehéz a legtöbb embernek az elszakadás az élettől. Egy alkalommal, amikor már megint az odaégett disznótorost vakargatta az edény aljáról, elege lett, és elhatározta, hogy lazít egy kicsit, félreteszi a munkáját, felmegy a földre és megnézi, hogy is van ez vele meg az emberekkel. A nagy elhatározásban elhajította a tepsit és azonnal sálat is kötött.

 

                Egy forgalmas utca kellős közepén találta magát. Az emberek siettek körülötte jobbra-balra, ügyet sem vetve arra, hogy ő ott áll. Figyelte őket, a legtöbben nem törődtek egymással, csak mentek a maguk feje után, fontoskodó vagy gondterhelt ábrázattal. Nem messze volt egy park, ott már csak néhány idősebb ember sétálgatott ráérősen vagy padon ücsörögtek, ide tért be. Ősz volt éppen, sárguló levelek hulltak a fákról, a nap melegen sütött. Néhányan kutyát sétáltattak, a réten botokat dobáltak, a jószágok meg lobogó füllel szaladtak vissza minden alkalommal az ágakkal.

                Kiérve a parkból a következő sarkon éppen két autó dudálva koccant össze, és a sofőrök átkozódva pattantak ki az autóból, mutogattak egymásnak. Ez cseppet sem zavarta a sarki újságost, aki unottan lapozgatott egy képes magazint. Járta a várost, benézett boltokba, éttermekbe, fodrászhoz, ahol az ajtóban majdnem fellökte egy vidáman kirontó szőke nő. Volt a cipésznél és virágosnál, benézett kocsmákba és bárokba, iskolákba, játéktermekbe, még az állatkertbe is elment. Látott embereket magányosan kószálni és nagy társaságban elütni az időt. Hajnaltájt pedig hulla fáradtan huppant le a parkban egy padra. Kimerítette a sok mászkálás, a rengeteg új élmény és a kukkolás. Az emberek ugyanis nem láthatták őt.

                Elbambult. A szívbajt hozta rá egy lány, aki ledobta magátmellé a padra. Durcásan nézett maga elé, az arca nyúzott volt. Halál végig nézett rajta: a lány nagyon csinos volt. Nagy papírpohárból ivott illatos kávét és csak bámult maga elé. Egy idő után felpattant és sietős léptekkel elindult, Halál pedig gondolkodás nélkül követte, hogy miért, azt maga sem tudta. Csak jól esett neki nézni a lányt. Néhány utcasarok után egy nagy vörös téglás tömbházhoz értek, a kapuban megálltak, a lány a kulcs után matatott a táskája mélyén. Miközben a liftben álltak, a lány a plafont bámulta, Halál pedig a lányt.

                 Felértek, a lány kinyitotta az ajtót. A lakásban mindenfelé ruhák, cipők, tányérok hevertek a padlón szanaszét, az asztalon félig megevett hamburgerből meredt néhány csikk a plafon felé. A konyhapultot bögrék kávé-karikái tarkították. A falakon pöndörödött szélű fotók; nyaralások, barátok, bulik, egy macska. Miközben Halál a képeket nézegette, a lány ledobta ruháit és bebújt hatalmas paplanja alá, el is aludt egyből. Halál figyelte őt egy kis ideig, aztán odalépett a könyvespolchoz és alaposan szemügyre vette. Egyetlen ismerős írót talált, le is kapta gyorsan, szerette Agatha Christie krimijeit, főleg amiben az a pocakos fura nyomózó van, a neve nem jutott eszébe. Leült az ágy mellé a fal tövébe és kinyitotta a regényt.

 

                Napok teltek el, és Halál maradt a lánnyal. Vele volt, ha aludt, ha dolgozott, ha tévét nézett, még akkor is, ha kiment a mosdóba. Különösen szerette figyelni azt, amikor levitte a szemetet vagy fogat mosott, mert olyankor látszott az arcán, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak. Halál teljesen el is felejtkezett arról, hogy mit is keres a földön és, hogy valójában ő csak szabadságon van, mígnem egyik este a tévé előtt ültek, éppen a híradó ment. Halál a képernyő helyett szokás szerint a lány arcát fürkészte, de felkapta a fejét egy hírre: az emberiség történetében először fordul elő, hogy senki sem halt meg napok óta, emberek hiába ugrálnak háztetőkről, alapos csonttöréssel megússzák a dolgot. Erről hirtelen eszébe jutott, hogy neki valójában dolgoznia is kéne, mielőtt még túl sok munka felhalmozódna. Mégis, valahogy sehogy sem tudott elindulni. De pár nappal később már annyira hosszú lett a listája, amilyen még háborúk alatt is csak egyszer fordult elő, Halál kicsit meg is ijedt, azonnal haza is ment.

                Ahogy meglátta a listát, ami olyan hosszú volt, hogy perceken keresztül csak pörgött lefelé a monitoron, majdnem agyvérzést kapott. Sietni akart vissza a lányhoz, úgyhogy a sálat le sem vette magáról, csak rohangászott a lista és a föld között, mint a mérgezett egér. A sokadik névnél a térkép ismerős környékre irányította. Körbenézett az utcán, éppen a lány lakásától néhány méterre állt. Remélte, hogy a lány esetleg erre sétál, de nem volt ideje ezen gondolkozni.

                Körbenézett, hogy kiért is jöhetett ide, akkor látta meg a sarkon a betört szélvédőjű autót és a mentősöket. Bassza meg, megint egy baleset… – mormogta magában. Odament, próbálta úgy intézni, hogy ne nagyon lássa a szerencsétlent, akit elütöttek, de hát muszáj volt megfognia a kezét, és elkísérnie az ajtóig, ami éppen kezdett előtűnni néhány méterrel arrébb.

               A látvány, ami fogadta annyira lesokkolta, hogy egy pillanatra beleszédült. A lány feküdt ott. Ruhája csupa vér, törött combcsontja kiállt a nadrágja alól. Nehezen lélegzett. Arca torz volt a fájdalomtól.Halál ott állt felette és bámulta, ahogy az orvosok próbálják elállítani a sebeiből ömlő vért. A lány kinyitotta a szemét. Üres tekintettel nézett az égre, majd a pillantása szép lassan Halálra vándorolt és megállapodott rajta. Elkomorult az arca.

                Halál szembenézett vele. Sosem érzett még ilyet; a gyomra összeugrott, és mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Tipródott. Fel-alá kezdett járkálni vagy hol egyik, hol másik lábára állt. Tehetetlen volt. És nem értette. Nem értett semmit. Hosszú percek teltek el így. A lány végig követte a szemével, de nem szólt. Halálnak nem volt választása, teljesítenie kell a kötelességét, de most először dacosan próbált ellenállni, mintha az élete múlna rajta. Aztán a lány megszólalt. Nagyon halkan, inkább csak tátogott.

– Nagyon fáj… kérlek segíts!

Halál ránézett. Üres volt belülről. Nem gondolkozott. Gépiesen megfogta a lány kezét és felsegítette. Ez volt a kötelessége, hát tette. Kinyitotta az ajtót. A lány elindult, de a küszöbön még megtorpant. Hátranézett, és csak annyit suttogott: köszönöm. 

 

Talán egy egész nap is eltelt, míg Hálál az utcákon bolyongott. Nem érdekelte senki és semmi. Soha nem érzett ilyesmit ezelőtt. Olyan fájdalom járta át minden porcikáját, amibe azt hitte, beleroppan.

Egyszer csak egy másik furcsa dolog történt vele: könnyek szöktek a szemébe, térdre rogyott és zokogni kezdett, rázta a hisztérikus sírás és a könnyek megállíthatatlanul futottak le az arcán. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés; ezt érezhetik az öngyilkosok is. Hogy már nincs értelme semminek. Csak az elviselhetetlen fájdalom van, amitől nem tud szabadulni. És hirtelen megértette: ezt ő okozta saját magának. Ő tűntette el a lányt a föld színéről. Ha nem nyit neki ajtót… Legszívesebben szemen köpte volna saját magát. Hát ezt érzik az emberek, amikor eljövök valakiért? Ezért gyűlölnek ennyire! Olyat veszek el tőlük, amit senki nem adhat vissza! Soha többet nem akarok ilyet tenni! Felmondok!

Mint egy eszelős, felpattant és rohant. Aztán megtorpant. Az ajtó kellett neki. Kimegy rajta és minden megoldódik. Olyan erősen koncentrált, ahogy csak bírt, hogy elővarázsolja az ajtót, de az sehogy sem akart megjelenni. Először kétségbe esett, de aztán rájött: valaminek történnie kell ahhoz, hogy az ajtó megjelenjen. Gondolkozott. Próbálta felidézni, hogyan is szokás ezt. Először az jutott eszébe, hogy vannak, akik felvágják az ereiket, de ahhoz kád kell meg penge és minden csupa vér. Szoktak mérget vagy gyógyszereket bevenni – az meg gusztustalan: a fejek lilák, hányásban fekszenek, ezt mégsem. Hasonló okokból elvetette a pisztoly és az akasztás ötletét is. Körbenézett, hogy mihez kezdhetne még. Nem messze volt egy toronyház. Felment a legfelső emeletre. Kimászott a tetőre és megállt a párkánynál, hogy lenézzen. Szörnyen magasan volt. Az emberek apró hangyáknak látszottak odalent. Nem sokáig ácsorgott, fejest ugrott a semmibe. Csak zuhant és zuhant, mintha a végtelenbe esne, aztán egyszerre csak vége lett. Hangosan csattant az aszfalton.

Pár pillanat múlva tért magához. Nem érzett már semmit, minden fájdalom megszűnt. Körülötte néma volt a világ, mintha üvegburát tettek volna fölé. Óvatosan felemelte a fejét és körülnézett. Igen, az ajtó pedig szép lassan kezdett körvonalazódni alig pár lépés távolságra. Halál megnyugodott. Vége mindennek. Már csak át kell lépnie a küszöbön. De ahogy fel akart kelni, nem tudott megmozdulni. Bár könnyűnek érezte a testét, valójában a kezei és lábai nem mozdultak. Újra megpróbált feltápászkodni, de sehogy sem sikerült. Próbálgatta újra és újra, egyre kétségbeesettebben és elszántabban, de eredménytelenül. Rádöbbent, hogy kell valaki, aki megfogja a kezét, felsegíti és kinyitja neki az ajtót. Saját magára lett volna szüksége…

 

 

 

A megnevezetlen városra, az erdőre, a kocsmák és országutak dzsungelére, erre a valószínűtlen, össze-vissza tájra az akasztófa és a kereszt vet árnyékot. A kísérteties táj előtt néha fel-feldereng valamilyen társadalmi valóság is, a kártyások, kurvák, kutyák, vándorszínészek, züllött nótáriusok, országúti lumpok reformkori Magyarországa. Vagyont a Hóhér kötelében nem munkával, hanem kártyával vagy „váratlan szerencsével” gyűjtenek, mert hiszen ebben a szörnyűséges Bábelben majd mindenki rabja valami rettenetes, ésszel fel nem fogható függőségnek: kártyának, italnak, kéjvágynak, hűségnek, szerelemnek, de mindenekelőtt valamilyen egész életet kitöltő „bosszúeszmének”. „Adj eszmét, én istenem, adj egy bosszúeszmét”, kiált fel a regény hőse, és szíve vágya teljesül is, hisz élete végén halálos ellensége unokáját is sikerül öngyilkosságba hajszolni. („Sors, nyiss nekem tért!” – igaz, ez majd másutt mondatik ki.)

Ez a regénybeli táj – bár a legfőbb „bosszúeszme” indítéka a szerelmi csalódás – természetesen nem nőknek való vidék. A szende szüzek, a Bettik és a Rózák, ahogy a regénybeli kurvák is életük virágjában pusztulnak el. Az egyetlen idős nőszereplő, a „jótét lélek”, a nagymama szinte egyetlen szó nélkül kopik ki az elbeszélésből, mikor a főhős, Andorlaki Máté fia eléri azt a kort, mikor már lehetséges akasztófára juttatni. Itt mindvégig kegyetlen szél fúj – ezt a figyelmeztetést a nőknek is érdemes megszívlelni.

A szenvedélyek kietlenségét, a társadalmi tér otthontanságát a város, a folyó és az ország névtelensége, gomolygó megfoghatatlansága fokozza. Hol vagyunk egyáltalán? Erdőben, városban, templomban, kocsmában, förgetegben, napsütésben… Mintha egyes egyedül a pompásan közönyös nap figyelné a regény szereplőit – a „bosszúeszmék” könnyen kiszámítható következményeit, az akasztófa környékén időközönként megélénkülő sürgés-forgást… Nemcsak a mindig jelen lévő, a mindig közönyösen szemlélődő napkorong emlékeztet bennünket a János vitézre. A hóhér kötelét olvashatjuk amolyan ellen-János vitézként is. Ámde Kukorica Jancsi bujdosásának az az emberi világ mögött rejlő tündéri valóság ad célt és értelmet, ez a valóság az, amely képes az időt visszafordítani, az Iluska „poraiból” nőtt rózsából a ragyogó szépségű hajadont (vissza)varázsolni. János vitéz története úgy végződik, ahogyan elkezdődik – a ragyogóan szép menyasszony kilép a habokból: az idő megfiatalodik.

„Nem éledett föl” ezzel szemben Andorlaki Máté vízbefúlt, öngyilkosságba kergetett Rózája. Nem „éledett föl” akkor sem, mikor a főhős éjfélkor, a temetőben kísértetként akarta volna a keblére ölelni. Mert nincs isten, az időt nem lehet gyógyítani, a múltat nem lehet sem eltörölni, sem jóvátenni. A kereszt égre törő sziluettje az akasztófáéra emlékeztet. Hiszen már képzeletben sem alkotható meg egy olyan valóság, amelyben visszatérhetnénk a remény ártatlanságához, a kezdetek tisztaságához. A másik halálában és egyáltalán a bomlás felfoghatatlan iszonyatában a saját halálunkkal szembesülünk. Nincs mit tenni, nincs hova menni. Minden „bosszúeszme” önpusztítás – minél nagyszabásúbb, annál inkább. Ezért is végződhet az egyik legnagyobb magyar „bosszúregény” egy fiatal fiú, Ternyei Boldizsár unokájának öngyilkosságával. Ez is a kezdetekhez való visszatérés, csak egészen másféle, mint a János vitézé.

De a romantikus noir szerzőjének, a ragyogó, de ki nem teljesedett regényírónak, Petőfi Sándornak nemcsak bámulatos drámai érzéke van, hanem – mint az alábbi részletből kiderül – fogvacogtató iróniája és pompás fekete humora is.

 

                                                                                                       (a szerk.)

 

 

Éj lett, oly viharos, amily derült volt a hajnal.

–  Induljunk, barátom! –  szólék Jánosnak.

–  Maradjon ön, uram –  felelt ő –, hiszen mi elvégezzük…

– Nem, János, e szent munkához senkinek sem szabad nyúlnia, csak nekem és neked. Jer.

És menénk, hogy fiamat eltemessük.

Sötét volt. A szél süvöltött, zúgott. Az eső szakadt. Az utcák üresek valának… ily időben kinek is volna kedve szabad ég alatt lenni?… csak az akasztott emberek vannak ott, és azok, akik őket eltemetni készülnek… levenni őket a magasból és letenni a mélybe. Én mentem Jánossal. Egész erőnkből kellett eveznünk, hogy az őrjöngő zivatarban előre haladhassunk.

Soká mentünk. Mire odaértünk, ahova indultunk, a zápor megszűnt, a fellegek megrepedeztek, nyílásaikon ki-kinézett a hold, és ismét elbújt… a szél azonban egyre dühöngött, talán még jobban, mint elébb. Fújt, fújt a szél, és lengeté gyermekemet, egyetlen gyermekemet. Midőn melléje értem, megcsókoltam hideg mezítelen lábát, melyről a hóhérlegény húzta le a sarut.

És ez ugyanott történt, ahol ezelőtt huszonkét évvel a párbajban Ternyei lőtt meg engemet.

János segítségével levettem fiamat… oly gyöngéden bántam vele, mintha minden kemény érintésem fájt volna neki, oly gyöngéden, mint az édesanya bánik beteg csecsemőjével. Éppen, midőn levettük és végigfektettük a földön: akkor ért ki a hold a felhők közül s reánk veté teljesen kísértetes sugárait…

Ott feküvék hosszában, mereven, elkékült arccal, kidülledt szemekkel, kioltott nyelvvel, nyakán kötéllel az, ki még tennap az új világ Adonisza volt.

Leoldám nyakáról a kötelet, és összecsókolám a fekete karikát, melyet ez rajta hagyott. Azt gondoltam, hogy letörlik csókjaim a kötélhelyet, és fiam föl fog éledni.

Nem éledett föl.

Megsimítám arcait, elsimítám nagy homlokáról szép fekete haját, melyet az eső megáztatott és a zivatar összekuszált, s mondám: éledj föl, egyetlen magzatom, egyetlen örömem!

Nem éledett föl.

Csak szemeit mereszté rám, és nyelvét ölté felém.

Vállamra vettem őt, és vittem a temetőbe. Kinek volt már ily teher vállain? az tudja, milyen nehéz a világ… nekem úgy tetszett, mintha a világot vittem volna.

–  Hah –  kiálték föl útközben –, nem hagytuk ott kötelét?

–  Nem, uram, eltette ön –  felelt János.

–  Úgy jól van! –  mondám, s folytattuk utunkat.

Elértünk a temetőbe, és leástuk őt.

És ez ugyanott történt, hol ezelőtt huszonkét évvel szeretőmet, Rózát, ástam föl a sírból…

A város megtudta, hogy ama gazember (!), kit fölakasztottak, a temetőbe jutott, hol a becsületes (!) embereknek van csak helye, s ki akarta onnan hányatni csontjait.

Megelőztem a várost; kiásattam fiamat magam, és elvitettem messze, messze… szegény fiam! még holta után is oly soká nem lett nyugodalma!

De most már nyugszik háborítatlanul.

Vadonerdő közepén van egy kerek völgy. A völgyet környékező bércek tetejében szüntelenül zúgnak a fenyőfák, mert közülök indulnak csatára a viharok, és hozzájok térnek vissza… de a völgyben alant csend és béke van, csak az énekes madarak beszélgetnek egy kis patakkal. Középütt a völgyben a fenyők ki vannak irtva, s helyökön egy óriási fehér oszlop áll, mely ötvenezer forintba került. Rajta e rövid fölirat:

FIAM

 

24

Éjfél után értem haza fiam temetéséről. E napnak rám nézve nagy fáradalmai voltak, olyan nagyok, milyenek csak embernek lehettek és lehetnek a világ teremtésétől a világ végéig. Lelki, testi erőben kimerülve, elzsibbadva, elalélva rogytam ágyamra, hogy elaludjam vagy meghaljak. Meg sem haltam, el sem tudtam alunni. Irtózatos ecsettel föstött panorámaként vonultak el szemeim előtt a mai napnak, sőt egész életemnek rémes jelenései. Végre, midőn hajnalodott, halványodni kezdtek emlékezetem kísértetei… mindinkább sűrűbb ködbe burkolóztak… már csak kétesen láttam körrajzaikat… szemeimet behunytam, hogy elaludjam; ekkor hangos kopogást hallék ablakomon, s e szókat:

– Andorlaki Máté! ismered-e hangomat? már rég nem hallottad. Én azon koldus vagyok, kit fiad a sárból emelt ki egykor az utcán; én azon koldus vagyok, kinek leányát szerette fiad, s ki leányát kényszerítette, hogy kétségbeejtse fiadat; én azon koldus vagyok, ki egykor nagyúr volt, kinek te nyerted el mindenét, kinek neve Ternyei Boldizsár… Andorlaki Máté, te engemet koldussá tettél… én akasztófára juttattam fiadat!

 

25

Történtek ezek huszonhat esztendővel ezelőtt, midőn negyvennégy éves valék. Vagyok pedig most hetvenéves, s talán nincs hetven szál haj fejemen. E huszonhat esztendőt itt töltém a rengetegben, fiam sírja mellett, egy kis kunyhóban, melyet ide építék magam Jánossal; kevés embert láttam azóta, és kevesen láttak engem; s azok, akik láttak, nem tudják, ki és mi vagyok, csak így neveznek:

Az erdei ember.

Midőn elhagyám a várost, a világot: oly ájulásban volt lelkem, hogy semmi életjelt nem mutatott; elaléltságának legnagyobb tanúja az volt, hogy Ternyeinek ama szavai sem rázhatták meg. Nem tudtam én: ki az a Ternyei? van-e Ternyei a világon? van-e világ? nem tudtam én, mi van… csak azt tudtam, mi nincs: fiam.

Eladtam mindenemet, és így szólék Jánoshoz:

–  Barátom, az én sorsom tele bekövetkezett; úgy állok itt, mint a fa, melynek lehullottak levelei… csak egy van még rajta, te; de néked is le kell hullanod, mert illik, hogy télen kopaszon álljon a fa. El kell válnunk, barátom. Én nem maradhatok az emberek közt, ezen emberek közt, kik fiam csúfos halálát hidegvérrel bámulták; te pedig nem jöhetsz velem, mert nem akarom, hogy miattam számkivesd magadat a világból, hol számodra még teremhetnek örömek.

–  Micsoda örömre számolhatnék én –  felelt János –, micsoda örömre számolhatnék távol öntől? volt-e eddig is más örömem, mint az, hogy önnel együtt lehettem? És most, midőn már senkije sincs többé, most hagynám el önt? nem, soha! Ön elkorbácsolhat magától, uram, de mindannyiszor vissza fogok sompolyodni, mint a leghűségesebb kutya; és ha meghal ön, leülök sírjára, és ott fogok ülni, míg le nem fektet az éhhalál.

János velem jött. Lehánytam fényes öltözeteimet, durva ruhát vettem föl, s így menénk magunkkal víve százezreimet. E pénzből, gondolám, melyet fiam számára gyűjték, ne vendégeskedjék senki! el fogom ásni a vadon közepében.

Midőn elértünk a völgybe, hol fiam sírja volt, és megláttam oszlopát: éledni kezdtek emlékezetem megkövült múmiái.

Gyermekkorom óta nem imádkoztam… itt önkénytelenül térdre rogytam, és összekulcsolám kezeimet, és az égre néztem, és könyörgék:

–  Isten! ne vedd el addig életemet, míg fiam halála megtorolva nem lesz.

És ez mindennapos imádságom lett… huszonhat esztendeig. Ott mondám el naponként térden állva az oszlop mellett, jó és rossz időben, télen és nyáron, tavasszal és ősszel.

Semmi út nem vezetett e völgybe, senki nem látogatta ezt meg. Csak János és én; mi ketten valánk élő lakói. El-elbeszélgeténk a múltról, midőn még négyen valánk: Hiripi Gáspár, fiam, ő és én; aztán a jelenbe jöttünk, midőn csak ketten vagyunk: ő és én.

–  Talán nemsokára csak egyikünk lesz meg, és végre nem lesz egy sem! – mondám, s elhallgatánk mind a ketten, és gondolkodánk.

A legközelebbi kis faluba jártunk, hol én, hol János, élelemszerekért. Nem sok dolgunk volt, de ami terhünk akadt, azt közösen viseltük. Nem valánk többé úr és szolga. Bejártam koronként a városba is, hol életem nagy része folyt el, s hol senki nem ismert többé. Üggyel-bajjal szereztem tudomást a Ternyeiekről. Ternyei neje és egyik gyermeke rég meghalt; Luiza, fiam kedvese, néhány hétig gyászolta, siratta szeretőjét, s néhány hónap múlva férjhez ment azon takács fiához, ki őt örökben tartotta. E házasságból lett a vén Ternyeinek, kiről mit sem tudtak, egy férfiunokája, aki valami mesterséget tanult.

Már tizenöt évet tölténk a vadonban.

Forró nyári délután volt. Rekedt volt a völgy levegője, mintha a nap minden sugarát csak idelövellte volna. Alig hallható távolban meg-megdördült az ég, és a dörgés mindinkább közeledett. Végre sötét lett, csaknem éjjeli sötétség… a völgyet fekete felhő takarta el a menny kék szeme elől. Az égiháború kitört. Villám villámot ért, és úgy tetszett, hogy az égzengés meg akarja repeszteni a sziklákat, és ledönteni azokat a magasból, hogy a völgyet eltemessék, s a zápor omlott, mintha majd az eltemetett völgynek még helyét is el akarná mosni.

Magam valék kunyhónkban, s aggódva vártam Jánost, ki pár órával a fergeteg előtt a faluba ment.

Végre megnyílt az ajtó; de nem János jött be, hanem egy ember, kit tizenöt év óta nem láttam, s mégis megismertem, mert tizenöt év óta miatta imádkoztam naponként.

Ternyei Boldizsár volt.

Nem kopaszodott meg, mint én; de hosszú, sűrű haja egészen fehér volt, mint az én szakállam. Fejét széles, lekonyult karimájú kalap, testét koldusrongyok födék.

–  Menedéket keresek a zivatar elől, isten jó nap’! –  szóla belépve.

–  Menedéket? mindenkinek szívesen, csak Ternyei Boldizsárnak nem! –  válaszolék.

–  Kelmed ismer engem?

–  Ternyei Boldizsárt ne ismerné Andorlaki Máté!?

–  Mit? Andorlaki…

–  Az, Andorlaki, aki téged évek óta keresett, és nem akadt nyomodba, akit végre magad kerestél föl, hogy véged legyen.

–  Közelíts hát, ha lelked van! –  kiálta, s fölemelé görcsös botját.

Én a kunyhó zugából még nagyobb bunkósbotot ragadtam elé, s nekirohantam. Kiszaladt; én utána. Az égiháború egyre tartott. Villámlott, mennydörgött, esett. Mit én bántam! kergetém őt szakadatlanul. Utunkat állta egy eldőlt, hosszú fenyő, melyet a vihar kitört és a villám meggyújtott. Szemközt álltunk. A két ötvenöt éves ember elkezdett birkózni… az iszonyú fergetegben… közel egy élőfa lángjaihoz, melyet a mennykő gyújtott meg. Botjainkkal hadonáztunk egymás ellen; de elvetettük azokat egyszerre, látva, hogy így nem boldogulunk. Egymásnak rohantunk. Ő torkon ragadt engemet, és eldöntött; én körmeimmel képének estem, s egyik szemébe úgy belekaptam, hogy az rögtön kifutott. Ternyei fájdalmában elbődült, mint a vadállat. Föléje kerültem… mellét gázoltam… száján kétfelől véres tajték futott le.

–  Ütött halálod órája! – ordítám. –  Meg fogsz halni… meg fogsz égni… e fának lángjai közé vetlek!

És hurcoltam az égő fa felé… még egy rántás… és ő a tűzben lett volna. Ekkor jutott valami eszembe.

–  Nem, nem vetlek a tűzbe – mondám. – Mást teszek veled, egészen mást. Fölakasztalak… függni fogsz ugyanazon a kötélen, melyen fiam függött. Még megvan!

Tudtam, hogy el nem futhat, míg visszajövök, mert éktelenül meg volt nyomorítva. Szaladtam kunyhónkba a kötélért. Amint visszaértem, János jött a hegyen lefelé.

–  Mit mívelsz e fergetegben itt kinn? –  kérdé tőlem.

–  Akasztani fogok, barátom; Ternyei Boldizsárt akasztom! –  feleltem. –  Nézd itt hever egész mivoltában, oly nyomorultan, amilyennek csak én óhajthattam, én, kit ő jegyesétől és gyermekétől fosztott meg.

–  Megállj, Máté! – szólt János, megragadva kezemet. –  Megállj, azt nem engedhetem meg, hogy te hóhér légy… és kérdem tőled: mi nagyobb büntetés e nyomoréknak, a halál-e vagy az élet?

–  Az élet! – válaszoltam. –  Igen, az élet. Élni hagyom őt. Köszönöm, barátom, hogy megfogtad kezemet.

Azután Ternyeihez fordultam, ki ott feküdt a földön, és nyögött, alig bírva lélegzetet venni… véresen… kifutott szemmel. Pokoli gyönyörrel szemléltem kínját, s így szólék hozzá:

–  Ternyei Boldizsár, megelégszem most egyik szemeddel; a másikat meghagyom, hogy láthass, ha ismét találkozunk… mert még fogunk találkozni.

 

(Martinkó András szövegkiadása nyomán.)