(Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

A felkelő nap megint úton talált bennünket – hogy ezzel az irodalmias fordulattal éljek. Itt, Menedéken könnyen hajlik az ember ilyesmire. (Én mindenképpen.) Hiszen önmagában már az is regénybe illik, hogy létezik ez a hely és itt lehetünk mi, akik itt vagyunk. Mindemellett új otthonunk neve sem nélkülözi az irodalmias hangzást: Menedék. Nem túl eredeti módon irodalmi, az igaz, inkább irodalmiaskodó. Olyan, mintha valami kreatív írás tanfolyam résztvevője „ötölte” volna ki. Sokáig nem is szerettem ezt az elnevezést, ahogyan azt sem, ha az Áramszünet Kezdetét Összeomlásként, Végként, Nagy Romlásként emlegették. Triviális, magától értetődő megnevezésnek tartottam mindet, a Menedéket éppúgy, mint az Összeomlást, Véget, Nagy Romlást. Butaság volt. A triviális és magától értetődő dolgok az életképesek. Szinte kizárólag. Ijesztően kevés a kivétel ez alól a szabály alól. Az Áramszünet megjelölés például ilyen, Menedéken mindannyian ezt a szót használjuk, amikor a jelenről beszélünk. Még most is, mikor újra élvezzük az elektromosságot.
– Menedéken kívül nem élvezik – jegyzi meg az egyik barátom (minimum kedves ismerősöm). – Mi anomália vagyunk.
Igaza van. És nekem is igazam van, hogy már nem füstölgök a telep nevén. Száz emberből kilencvenkilencnek ez jutott volna eszébe először, ha rajta múlt volna, hogyan nevezzék a kolóniánkat. Ezért jó név a Menedék és ezért volt bölcs cselekedet tőlem fölhagyni az elégedetlenkedéssel. Nem kell túlbonyolítanunk a világot. Elég zűrzavaros az a mi komplikáló hajlamaink nélkül is.
2031 februárjában pedig még a mainál zavarosabb volt. Számunkra legalábbis. Elszöktünk Kevin terrorja elől, de nem tudtuk, hová. Csak minél gyorsabban minél messzebbre akartunk kerülni a tanyától. Abban biztosak voltunk, hogy üldözni nem fog senki. Annyit nem kockáztatnak, annyit nem érünk.
Örültünk a szabadságnak, mégis elanyátlanodtunk. Gyalogoltunk némán, gyámoltalanul. Mihez kezdjünk, hová menjünk? Ez járt a fejünkben. Mindaz, amit Kevin egykori sofőrje mesélt a tanyán a világ állapotáról, tökéletesen egybevágott azzal, amire számítottunk, Kíra meg én. Holott nem bántuk volna, ha tévedünk. Akkor remélhetnénk, így nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Mogorván róttuk a kilométereket nyugat felé, a téli fagyból fölengedő, sárba még nem fulladó dűlőutakon. Ha időről időre nem látunk egy-két kóbor ebet, arany sakált, varjút, galambot, verebet, azt hihettük volna, halott a vidék. Néha hosszabb-rövidebb ideig aszfaltozott utakon kutyagoltunk, máskor göröngyös szántóföldeken, éledező mezőkön vágtunk keresztül. Olykor síneket kereszteztünk. Egyiken kifosztott motorvonat vesztegelt. Mind a négyen tudtuk, hogy lassan egy éve áll ugyanazon a helyen, mégis, amint észrevettük, gyorsabban kezdett verni a szívünk.
− Valaha sokat utaztam vonattal – mondtam, csak hogy megtörjem a csöndet. – Világéletemben, ha mennem kellett valahová, legszívesebben a vasutat választottam. Ha csak tehettem, azzal utaztam. Lehetett nyugodtan olvasni és bármikor pisilni. Mivel sört árult a fémkocsit tologató büfés, a pisilés éppolyan hozzátartozója volt a vonatozásnak, mint a kerekek zakatolása. A nyolcvanas és a kilencvenes években még étkezőkocsikat is akasztottak a szerelvényekre, csak az ezredforduló után tűntek el. Pontosabban nem tűntek el egészen, a puccos expresszeken megmaradtak.
− Egy étkezőkocsi nélkülire is szívesen fölszállnék, ha mozogna – szúrta közbe Kíra.
− Akár egy hajtány is megtenné – mosolyogtam.
– Gőzmozdony húzhatná – szólalt meg Dávid. – Abban semmi elektromos alkatrész nincsen.
– Ahogy működőképes gőzmozdonyból sem lehet túl nagy a választék – legyintett Eleonóra.
– Gyerünk tovább – sóhajtott Kíra.
Váratlanul eszembe jutott egy régi történet. Vagy valami afféle. Miskolc, Tiszai pályaudvar, ezerkilencszázkilencven-valahány. Lekászálódom a másodosztályú vagonból, s már látom is a cimborám fülig érő vigyorát, sodródik felém a tömeggel. A cimbora, Ferencz Pisti, nem sokkal korábban még főiskolai évfolyamtársam, magához ölel, megropogtatja a csontjaimat.
– Hunor! Olyan vagyok, mint a keljfeljancsi! – üvölti a fülembe. – Beledöngöltek a földbe, de én felpattantam, élek!
Ferencz Pistit, ha ki nem is rúgták, de távozásra késztették a főiskoláról. Miskolcra jött, itt folytatja a tanulmányait. Úgy tűnik, mégsem veszik kárba minden. Veregetem a vállát.
– Mint a keljfeljancsi – ismétlem.
– De engedj már el, nem kapok levegőt! – emelem föl a hangom.
Elenged. Megyünk. Villamos, utcák, házak, emberek.
– Más itt minden – dünnyögöm. – Jártam itt régen, még a szocializmus idején. Nem csillogott-villogott akkor se, de most…! Szürke, mint az érettségi öltönyöm volt.
– Ipari város, immáron ipar nélkül – vonogatja a vállát Ferencz Pisti. – Ez van.
– Ezerkilencszázharmincban Móricz Zsigmond azt írta, Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város – morfondírozok.
– Ma vajon mit írna? – kérdezem félig-meddig Ferencz Pistitől, félig-meddig magamtól, leginkább senkitől.
– Gyerekkoromban a második legnépesebb magyar város volt – folytatom –, mostanság úgy hírlik, leelőzte Debrecen. Pedig Debrecen csak egy nagyra nőtt falu. Ahogy az Alföldön, az egy Szegedet kivéve, valamennyi városnak nevezett képződmény. Miskolc viszont igazi város, látszik minden porcikáján.
Ferencz Pisti nem figyel, elhallgatok. Úgy találom, az arcok nem változtak, ugyanazok a barázdált, borsodi fizimiskák. Talán csak a barázdák mélyebbek és a tekintetek tompábbak. Vagy csak bemesélem magamnak, hogy azok. Nem bízom az érzékszerveimben.
Az Egyetemvároshoz közeli albérletben pálinka és bor, erre is emlékszem. Botond, Ferencz Pisti székelyudvarhelyi lakótársa vizespohárral issza mindkettőt. Hármasban indulunk a kollégiumba. Idegen kezek simulnak a kezembe, sudár lányok mosolyognak rám. Kezdenek összefolyni az emlékek. Buli, zene, izzadtság. Ferencz Pistinek be nem áll a szája, én magam csak az iváshoz nyitom ki. Diákok kavalkádja, a dob üteme, a gitár elnyújtott hangjai. Ferencz Pisti beszél, aztán lassan szertefoszlik, beleolvad a háttérbe, és egyszerre arra riadok, egy lány ül mellettem, fekete hajú, bársonyos pillantású.
– A Pisti barátja vagy? – kérdezi.
– Czeredi Hunor Gábor – nyújtom a kezemet.
– Vadnai Lilla – mondja a lány.
– Vadna a Miskolc-Ózd vonalon a Dubicsány előtti megálló – közlöm. – Vagy utáni. Attól függ, merről jövünk és merre tartunk.
– Ismerős vagy arrafelé? – csodálkozik Vadnai Lilla.
– Nem. Vasúti térképeket szoktam bújni.
– Én galgóci vagyok – nevet Vadnai Lilla.
Bólogatok, tudom, miről beszél.
– Eredetileg Vancsáknak hívtak minket, de nagyapám magyarosított – meséli Vadnai Lilla. – Szegedi vagy?
– Teljes mértékben. Csoporttársak voltunk Pistivel, én is csaknem belebuktam az öntudatba, mint ő. Pisti a szívére vette, eljött, én maradtam. Nem bírom a Tisza nélkül.
Ferencz Pistivel egy szemináriumi órán ellentmondtunk a tanárnőnek. Úgy véltük, egy bizonyos tényt mi ismerünk helyesen, míg ő tévesen. Igazunk volt, a tanár tévedett, végül kénytelen-kelletlen beismerte. Korábban is feszültek ellentétek ama nőnemű oktató (ha jól emlékszem, főiskolai adjunktus) és köztünk. Elsősorban azért, mert durván átpolitizálta az óráit, harcosan kardoskodott az egyik párt mellett, s mi nem hajlottunk arra, hogy vele zengjük a dicshimnuszt. Egy alkalommal, nem sokkal a tévedése kényszerű beismerése után, gonosznak nevezett bennünket, majd lehülyézett. Kijelentette, hogy aki nem képes belátni az ő politikai meggyőződésének nemességét, az csakis gonosz és bolond lehet. Közben kihívóan nézett bennünket. Mivel mindketten enyhén ittasak voltunk, nem hagytuk annyiban. Csúnyán visszaszóltunk. Félév végén mind a ketten meg is buktunk a tárgyból. Én kihasználtam az összes lehetőséget, s végül átmentem egy kegyelemkettessel, megalázó körülmények között. Pisti ellenben besértődött, Miskolcig meg se állt.
– Magyar szakos vagy? – érdeklődik a lány.
– Magyar és könyvtár.
– Én csak magyar – vonja meg a vállát Vadnai Lilla. – De egyetemen.
És a következő pillanatban elvesztem a fonalat, csak abban vagyok biztos, hogy Vadnai Lilla beszél, a hangja kellemes. Aztán arra leszek figyelmes, hogy átkarolom, s ő nem lök el. Ettől magamhoz térek. A lány az egyik törzshelyükről mesél éppen, ahol az egyetemistákon kívül megannyi furcsa figura tanyázik.
– Mi a Béke Tanszékre szoktunk járni leginkább – veszem át a szót. – Ott három típusú vendég a gyakori: a hallgató, az egészségügyi dolgozó és a lepukkant alkoholista. Olykor a típusok kereszteződnek. Lepukkant alkoholista akad a hallgatók és a fehér köpenyesek közt is szép számmal. Aztán törzsvendég például Mari néni, az egykori táncosnő, aki mára gusztustalan, aszott vénség. Kegyelemadományokból él és módfelett büdös. Aki valamit is ad magára, mégis fizet neki kisfröccsöt, bár a banya nem igazán hálás a vendéglátásért. Ordenáré ronda szája van.
– Ismerős a helyzet – mosolyog Vadnai Lilla, és a vállamra hajtja a fejét. Körülöttünk hömpölyög a zene, odahajolok, hogy megcsókoljam. Lehunyja a szemét, engedi. A mennyezeten kigyúlnak a csillagok…
Éjjel kettőkor egymásba kapaszkodva botorkálunk Ferencz Pisti nyomában az esőtől csatakos miskolci utcákon. A cél Pisti albérlete, a távlatokat nyitó kégli.
– Az a ti szobátok – int a fejével egy ajtó felé Pisti.
Elvonulunk, hamarosan megnyílnak a távlatok.
Hajnali fél öt tájékán fölpattan a szobánk ajtaja, Botond áll a keretben. A kezében vadászkés csillog a beeső holdfényben. Keletlenül emeljük a fejünket. Tekintetünkben az álmosság egyszerre ijedtséggé tágul.
– Basszátok meg, magyarok! – kiáltja Botond. Belép a szobába, az íróasztalba vágja a kést. A penge átüti az asztal lapját, a markolat rezeg, akár a szitakötő szárnya. A sarok felé fordul, ahol állványon egy ötven literes akvárium áll, odalép, megemeli az üvegkádat, nagyot kortyol belőle, aztán gondosan visszateszi a helyére.
– És most aludjunk! – mondja, azzal sarkon fordul, bevágja maga mögött az ajtót.
– Ez hülye! – fanyalog Vadnai Lilla.
– Székely – mondom. – Van vér a pucájában.
– Te is hülye vagy – búgja a lány.
– Ez az egyetlen jó tulajdonságom.
Másnap délután hárman állunk a Tiszai pályaudvar peronján: Vadnai Lilla, Ferencz Pisti és én. A szerelvény már ott áll a vágányon, oldalán a tábla: Miskolc-Szeged.
– Egy hét múlva megyek – szorongatja a kezem Pisti.
Vadnai Lilla megölel és megcsókol, mielőtt föllépek a vonatra. Az ablakból integetek.
– Én is megyek Ferivel! – mondja Vadnai Lilla.
– Várlak! – felelem.
Megindul alattam a vonat.
– Várlak! – ismétlem, ezúttal kiáltva, de már abban a pillanatban érzem, hogy ezt a lányt nem látom többé soha. A peron és rajta a két alak lassan a távolba vész, ahogyan távolba vész Miskolc is. A szívem megtelik keserűséggel. Úgy érzem, menekülök. Nehéz érzés. Leülök a ragacsos műbőrre, az acélkerekek döcögnek a sínek illesztékein. „Kikopik az ember / önmagából kikopik.” – jutnak eszembe Szilágyi Domokos sorai. A láthatárról meg éppen kikopik a város, és mire a vonat Szegedre érkezik, kikopik Vadnai Lilla is a világból, az enyémből. Túlélem ezt is, gondolom. A következő pillanatban pedig azt: egyszer majd túlélem önmagam.
− Az is megvolt – mormoltam az elillanó emlék után. Szerencsére senki sem hallotta meg, sem Kíra, sem a szülei. Nem sok kedvem lett volna magyarázkodni.
Most, ahogy fölelevenítem az esetet, helyesebben azt a februári délelőttöt, amikor a vasúti sínek látványa fölidézte bennem, nem értem, 2015-16-ban, amikor az eredeti följegyzéseket készítettem, miért nem jutott eszembe Ferencz Pisti, Vadnai Lilla és Miskolc. Ez a se füle, se farka töredék az akkor keletkezett szövegbe sokkal inkább illene, mint ide, az Áramszünet utáni eseményekről szóló elbeszélésbe. Mégis így hagyom, ahogy van. Minden mindennel összefügg, ahogy mondani szokás. Vénségemre ilyen okosságokat hajtogatok. Igazolom magam, vagy mi a fene.
Délben álltunk meg először pihenni. Kihalt vidék terült el körülöttünk, a messzeségből halványan tornyok körvonalai bontakoztak elő.

Bárki megrágalmazhat bárkit. Ez az utolsó gondolatom. Mint egy visszhang. Zsibbad a fejem.
– Kiugrom ebédelni!
Az irodafőnök hátratett kézzel lépked az íróasztalok között.
– Ki akar menni, hm? – fordítja felém sunyi képét.
– Jelentenék is. Reggel nem jelentettem.
– Rendben van Ká, rendben van – mondja. – Ne maradjon soká, egy órán belül érjen vissza, világos? – és jelentőségteljesen megkocogtatja a karóráját.
Odalent a portás átvizsgálja a kilépőket.
– Gyerünk, gyerünk, tovább. Á! Kit látnak szemeim. Mindig ugyanabban az időpontban – fölemeli a fémdetektort. – Van valami elvámolnivalója? Hm? Ká! Hm? – A pult mögötti monitorban megpillantom magamat. Széttárt karokkal állok a portás előtt, akár egy madárijesztő. Miközben végigmér, az ajtó feletti motivációs szövegre nézek:

A KI NEM MONDOTT GONDOLAT: KÉZ A GYILKOS PENGÉN!

Lehetne valami kevésbé ijesztő.
A portás leengedi a fémdetektort: – Rendben van, aztán ne halljak magáról semmi rosszat – vigyorog. – Jó monológot!

Kilépek az épületből. Halk morajlás mindenfelől, mozgó ajkak őrlik a szót, mint valami imaházban. Lehajtott fejek. El kell kezdenem, jó hangosan, még a végén kiszúr egy rendőr. Valami semleges témát keresek. Mondjuk ezt:
– A könyvesbolt kirakata előtt magányos ember álldogál. Amott egy nő a kínai étterem előtt. Hú, de jó ötven százalékos leárazás! Pompás nap van az égen. De jó egy ilyen pompás nap az KMB-be menni. Kereszteződés, piros lámpa – nyelek egyet, aztán. – Egy rabszállítóbusz fordul be a sarkon! – Elhallgatok. A rozoga, kék matuzsálem a kereszteződés felé csikorog. Sötétített ablakain a zöldre várakozó tömeg, mindenki beszél, pofázik, locsog, amit akarnak, csak az a madárijesztő ott középen, az hallgatott el egy hosszú, gyanús pillanatra. A busz füstölögve megy ki a képből, a járdaszigeten hangos madárraj. Gyerünk, erőltesd meg magad és beszélj. A lámpa zöldre vált, elindul a tömeg.
– Most ment el a rendőrbusz – a hang mintha nagyon távolról jönne, röhejes, hogy mégis a sajátom. – Megint. Ezek sosem tanulnak. Kijárnak a parkba és körbe ülnek. Nem csinálnak semmit, csak ülnek. Ez gyanús! Hm, de finom illatok jönnek a gyros-ostól. Megéheztem. Ha nem lenne csak egy órám, és nem mennék a KMB-be, biztos beülnék egy tálra. Jó az a motivációs felirat: Gyermekeink biztonsága, a beszéd áradása – és a többi, mosolygós gyerekekkel. Megállok, a kabátzsebemből előveszem a spray-t. Kiszáradás ellen. Nagyra tátom a szám, nedves és hűvös, fémes íze van. Míg ott állok az utca közepén, egy nagydarab fickó lép mellém. Megismerem, ez Pé a munkahelyről.
– Jó monológot – köszön rám felvont szemöldökkel.
– Monológot.
– Megismer?
– Igen, Pé, a Mosoly–osztályról.
– Dialógusozhatunk?
– Csak tessék.
Együtt sétálunk a metró felé.
– Ebédszünet?
– Be kell mennem a KMB–be.
– De az itt van a közelben, húsz perc alatt végez. Utána simán ehet.
Ránézek. Gyanakvó a tekintete. Folytatja a fecsegést:
– Az előbb hallottam, hogy a fiatalokat említette, meg hogy az gyanús. Megtudhatom, hogy mi a gyanús.
Erre nem számítottam. Most esik le, hogy Pé egy spicli a Mosoly osztályról.
– Há–hát ülni és nem csinálni semmit – mondom neki.
– Ja, értem. Csak tudni szerettem volna, mi nem tetszik, amikor ilyen jó a közbiztonság?
– Minden a legnagyobb rendben. Megjegyeztem, hogy a rendőrbusz kiment a főútra és hogy azok a fiatalok a parkban ostobák.
Két rendőr sétál el mellettünk. Fociról beszélgetnek, aztán az egyik felénk tartja az agypálcáját. A pálca vége vörösen felizzik, ártalmas gondolatokat jelez. A rendőrök elindulnak felénk.
– Monológot – mondja az egyik rendőr. – Maguk meg miről dumálnak itten?
– Jó monológot! – hajlong Pé. Ideges, tuti, hogy ő volt. Ő gondolt rosszra. Ahogy ott hajlong a rendőrök előtt, olyan, mint valami dagadt galamb. A rendőrök csak röhögnek.
– Vigyázzanak, mire gondolnak! – mondják és továbbállnak.
Pénél nem múlik az idegesség.
– Nézze azt a hirdetést – egy motvációs szövegre mutat az utca túloldalán. – Csökken a bűnözés. Hát nem nagyszerű!
– Szép a hirdetés piros háttere, meg az a mosolygó gyerek rajta, meg jó a szlogen, hogy „A közlés biztonsága, otthonaink biztonsága” – fent egy falra szerelt gömbkamera. Két sétáló alak görbül az optikáján, egy nagydarab és a madárijesztő forma. – Nincs kivetnivalóm semmi ellen.
Elköszönünk egy kínai étteremnél. Ő bemegy, én folytatom az utam a metró felé. A mozgólépcsőn veszem csak észre, hogy futok.
– Sietek, sietek, bocsánat!
– Mi van veled? – kérdi a srác, akit majdnem fellöktem, és tesz egy kézmozdulatot felém. – Balfasz! – Kiáltja utánam.
Egy férfi katatón képpel a reklámokat bámulva: – Színház, mozi, étterem, színház mozi étterem.
De én sem vagyok jobb nála: – Sietek, sietek, bocsánat, sietek, sietek, bocsánat.
Odalent a peronnál felbolydult méhkas a tömeg. Egyesek spray–t fújnak a szájukba. Én is kihasználom az időt. Két fújást engedélyezek magamnak, csakhogy ne kelljen beszélnem.
– Most befizetted vagy nem fizetted be?… – hallom magam körül. – Igen, igen az előadás tulajdonképpen jó volt… Holnap megyek az SZTK-ba kihúzatni a fogamat… – magamon érzem az emberek pillantásait, mint egy rossz álomban. – Csökken a bűnözés, ez már jó eredmény… – mondja egy nő mellettem párjába karolva. Üres a tekintete.
Elfog a szédülés. Én mindig az álmodozók közé tartozom, nem is tudom, hogy éltem túl idáig. Sosem tudtam egyhuzamban folyamatosan beszélni.

SEMMIT NE TARTSON MAGÁBAN, NE LEGYEN A CSALÁDJA KÁRÁRA!

Olvasom a motivációs szöveget. Micsoda baromság. Család, gyerekek, ilyenekkel tömik a fejed egész nap.
– Miért nem beszél az a férfi – hallom a hátam mögül. Megfordulok. Nő a falnak támaszkodva, félig lehunyt szemmel, mint aki ébren is van és alszik is. Ezek a szemek engem néznek. – Miért nem beszél, talán valami nyomja a lelkét. Mire gondolhat? – a motivációs szövegre néz, aztán vissza rám. – Igen, valami rosszban sántikál… – sunyi mosoly. Valamit mondani kell, mielőtt rám hívja a zsarukat.
– Cs-csökken a bűnözés, ez jónak számít – ahogy belekezdek, a nő elfordította a tekintetét. – Találó a hirdetés: színes. Mosolygó család. Jó a betűtípus. Folyamatosan csökken a bűnözés, a világ egy jobb hely tegnap óta. Hm… Jó a szlogen. Enyhe szellő árad az alagútból. A járat végén fény dereng. Süvöltő hangok, és fény. Mindjárt megszólal a hangosbemondó. A peron mellett vigyázzanak! Az állomáson szerelvény halad át! Utasokat nem szállít! A peron mellett vigyázzanak!
Azon kapom magam, hogy együtt beszélek a hangosbemondóval. – Az állomáson szerelvény halad át!
Benedvesedik a szemem. Sötétből kiváló reflektorok. Rendőrségi metró robog keresztül az állomáson.

Egy megállóval és néhány perccel arrébb újra az utcán. A Központi Megosztó Bizottság előtt méretes sor. Beállok egy ember mögé, aki szinte szakasztott mása Pének. Egy pillanatra megijedek, hogy idáig követett, de ez csak addig tart, míg rám nem néz. Nem Pé, de ugyanaz a buta tekintet ül az arcán.
– Mi ül az arcomon? – kérdi.
A picsába, hangosan beszéltem.
– Egy légy – ez tetszik. – De már elrepült.
Azt lehetne hinni, hogy ennyivel beéri, de a fazon tovább bámul. Valamit akar tőlem.
– Dialógus? – bólintok, hogy csak tessék. – Nyúzott a képe – Benyúl a kabátzsebébe és kék kapszulát szed elő.
– Kér?
– Nem köszönöm. Nekem nem ilyen van előírva.
Megvonja a vállát és mindkét kapszulát a szájába tömi. Fogaival összeroppantja, aztán szárazon lenyeli őket. Rejtett agresszió. Egyszer nekem is felírták. De csak agresszívebb lettem tőle.
A fickó megrázza a fejét, arca eltorzul. A nyállal kevert porszemcsék most értek le valahová, talán az agresszió központjába, jelentsen ez bármit is. Miután összeszedte magát mond valamit a Parkba járó fiatalokról:
– Nagyon szótlan, hadd találjam ki, olyan beszéltetőn van. Maga szerint azok a kis köcsögök miért járnak a Parkba?
– Biztos valami kormányellenes összeesküvés, így akarják megbontani a rendszert. Lázadnak a jól működő dolgok ellen – elégedettnek tűnik ezzel a válasszal. Lassan lépkedünk befelé a KMB épületébe, mint az egymáshoz láncolt rabok. Az ajtó felett vidám gyermekarc, ugyanaz állt modellt, mint a többi motivációs szöveghez.

KAPSZULÁÉRT FORDULJON A LEGKÖZELEBBI KMB INTÉZETHEZ! KMB, SEGÍTSÉG A JÓ KONDÍCIÓHOZ!

– Folyton elkalandozik – mosolyog a kék kapszulás. A kapszula kifejtette hatását: kedélyes pofáját nem fél az arcomba tolni, miközben szemei a semmit pásztázzák. – Miért kalandozik el folyton?
Valamit kell mondanom, akkor talán békén hagy:
– Elrágtam a munkahelyemen egy zöldet. Annak lehet a mellékhatása.
A kék kapszulás kissé összegörnyed és kuncogni kezd:
– Maga zöld kapszulán van? Egyszer én is szedtem, azt mondták nem elég határozott. A feleségem miatt volt. Üdv a klubban, papucsállatka… – ezt még addig folytatja, míg a KMB–s kisasszony be nem hívja. Utána én jövök. Az üveg mögött irodista kisasszony műanyagkeretes szemüvegben.
– Adna egy igazolványt?
Átnyújtom neki, keze egy ideig a billentyűzeten játszik, én közben megpróbálom felmondani a Pitagorasz–tételt. Már amire még emlékszem.
– Szóval Ká – az igazolványt elém teszi. – Elmulasztotta a reggeli ellenőrzést. Ki kell fizetnie a késedelmi díjat. Mindjárt megkapja a csekket és két napon belül…
– Ismerem az eljárást.
– Egy pillanat – mondja. – Most látom, hogy már van egy rendezetlen késedelmi. Addig ezt a mostanit nem tudja befizetni. Volt már állapot–vizsgálton?
– Úgy érti a negyedévesen?
– Nem, úgy értem a folyamatos késések miatt. Ha jól látom a munkahelyéről is érkezett panasz, és az analitikusától is. A pszi kezelés fontos, úgy, mint az agykontroll és a hipnózis vizsgálat. Ezek fontos mérések. Nem szóltak még a késések és a mulasztások miatt?
– Nem, még senki sem említette.
A lány végigmért.
– Adok beutalót.
– Elfoglalt vagyok, sok a munka. Nem hiszem, hogy éppen most elengednének.
– Ez elsőbbségi, első besorolást kap, így a munkahelyéről el kell engedniük, amikor csak óhajtja.
– És ez mit jelent? Mármint mit fogok kapni?
Fölényesen mosolyog:
– Honnan tudjam? Ez nem az én dolgom. Ezt majd a kivizsgáláson eldöntik. Most szed valamit?
– Zöldet határozatlanságra és a lilát merengés ellen.
– Ez megmagyarázza, miért késik mindenhonnan. Lilából melyik fajtát szedi?
– B-t.
Klikkel és begépel valamit. Aztán jelentőségteljesen rám néz.
– És kábítószert?
– Úgy érti azok kívül, amit felírnak?
– Ne humorizáljunk, rendben, Ká, ne humorizáljunk. Ez komoly dolog. Az önről szóló jelentésben az áll, hogy egyszer volt már elterelésen, napi szintű alkoholfogyasztás miatt.
– Semmit – sóhajtom. A lány gépel, én meg arra gondolok, hogy de jó is volt literszám vedelni a Johnny Walkert. A lány feje fölött pirosan felizzik egy agypálca. Eddig észre sem vettem. Irodista kisasszony hátra néz, majd vissza rám.
– Vigyázzon, mire gondol, Ká. Beírjam, hogy ne csak rutin ellenőrzés legyen, hanem teljes átvilágítás? Ezt akarja?
– Nem, a világért sem.
– Mivel kihagyta a reggeli megosztást, muszáj az álmai felől kérdeznem. Szokott emlékezni az álmaira?
– Nem emlékszem. Tudtommal erre van az álomblokkoló tabletta.
– Az éjszakai hangminta azt mutatja, hogy gyakran beszél álmában.
– Erről én nem tudok, többnyire alszom.
Hezitál. Az agypálca jelzését várja. Azt gondolja, hogy hazudok. A pálca nyugodt marad.
– Szedi a stresszoldó granulátumot? – kérdi.
– Igen.
A pálca most felizzik. Lebuktam. Súlyos pillantás az üveg mögül.
– Ugye tudja, hogy a granulátum elmulasztása súlyos vétség. Akár AbNormra is kerülhet miatta. Legfontosabb alaptörvényünk ellen vét, aki ezt nem szedi – hátramutat a posztitekkel és jegyzetekkel teleragasztott falra, aminek közepén tekintélyes helyet foglal el az állami szlogen: „Ép testben, stresszmentes társadalom.” – Maga szerint minek köszönhetőek az elmúlt évek remek statisztikái? Ugye maga sem akarja, hogy a házába betörjenek vagy megkéseljék az utcán, ahogy régen tették. Ugye nem akarja?
– Nem.
– Akkor szedje azt a nyavalyás granulátumot, nem véletlenül írjuk elő!
Alig állok a lábamon, lassan vissza kell mennem, de az irodista még faggat a kérdéseivel:
– Volt magának negatív gondolata az elmúlt huszonnégy órában?
– Nem.
– Mire gondolt?
– Hogy mennyivel jobb lesz nekünk egy év múlva az általános adóemelésekkel, hogy támogatom az emberek bemikrofonozására tett javaslatot, és hogy a fiatalok teljesen megbolondultak. Tudja, kijárnak a Parkba ülni és mindenféle illegális dolgot csinálni.
– Mégis miféle dolgokat?
– Nem tudom. A hallgatás elég illegálisnak számít?
Az agypálca most sem jelez.
– Igen – mosolyog elégedetten az irodista.

Távozva a KMB épületből úgy érzem, minden kamera engem figyel. Nehéz felemelt fejjel járni, úgy, hogy közben jár az ember szája, mint a bolondnak.
– Gyalog, de jó, még van húsz percem. Pé jól kiszámolta. A fák leveleiket hullajtják. Sok… kocsi megy… az úton. Leárazás. Kiárusítás. Akció. Olcsó hitel a közeli Lakásbiztosnál. Gyalog megyek vissza a munkahelyemre. Már alig várom, hogy hazaérjek és ledőlhessek a kanapémra. Alig várom az agyszenzorokat magam körül. A szél felkapja a faleveleket és arrébb rakja, akár a közmunkások. Befordulok egy mellékutcába. Mert erre kevesen járnak…
Abbahagyom. Előttem a kapu. Régi, vasból készült, mindig nyitva áll. Elhanyagolt kis kertet rejt, tele lehullott levelekkel. A kertet két nagy zömök téglaépület veszi körül. Van itt egy sarok, ahová el lehet rejtőzni a tekintetek elől. Az utcai kamera nem láthatja. Hiába a milliós technika és a szuperérzékeny panorámakép, ha egy kinyúló bokor eltakarja. Mindenhová az állam sem láthat el. Ha valaki a járókelők közül kiszúrná, hogy bejöttem, csak annyit mondok neki: szólított a kötelesség. Öt perc mindennap. Ennyi szabadság jár, ennyi szabad gondolkozás. Egy fickó lép ki a bokrok közül. Mint akit megzavartak. Összenézünk, könyörgő tekintettel néz rám, próbálom megnyugtatni. Ez hatott. Sietősen távozik. A kertben vagyok. Zúg a fejem, muszáj leülnöm. Úgy érzem magam, mint aki évek óta nem aludt. Mint akit nem hagynak aludni. Még a lakásomon sem érzem magam biztonságban. A szenzorok és tabletták. A kapszulák megoldást jelenthetnének, de mégis… Előszedem a kis csomagot a kabátzsebemből. Az a hülye portás! A fémdetektor persze, hogy nem mutatja ki, hogy könyv van benne. Régi puha fedeles krimi. Kicsomagolom a könyvet és olvasni kezdem. Minden lelassul körülöttem. Senki sem rohan sehova, nem grasszál minden sarkon rendőr, nincsenek kamerák, és nem járnak rendőrmetrók, és rendőrbuszok. Már alig-alig emlékszem, hogy létezett egy ilyen világ. Pedig létezett egyszer, csak már senki nem emlékszik rá. Mindent meg lehet szokni.
Ekkor léptek zaja hallatszik. Valaki közeledik. Becsapom a könyvet és felállok.
– Ide, ide, gyorsan – egy fickó áll előttem lyukas pulóverben, kezében partvissal. – Jöjjenek – lihegi az ember és előttem hadonászik a seprűvel. – Sarokba szorítom. Könyv van nála. Ez nem az első. Ide szokott járni, és magában olvas.
Pattogó hangok a kapu felől: – Jövünk, jövünk, jövünk – Egy tucat rendőr jelenik meg.
– Köszönjük! Most már átvesszük. Teljesítette állampolgári kötelességét – mondja az egyik. – Vegyék el a könyvet. Megvizsgáljuk a tartalmát.
Falhoz állítanak, érzem a karperec hidegét, ahogy a kezemre fonódik.
– Százados nézze – mondja egy másik rendőr. – Ezen a könyvön nincs címke. Ez bizony súlyos szabálysértés.
Az előző veszi át a szót:
– Letartóztatjuk magában olvasásért, és a tartalom bevizsgálásának elmulasztásáért. Jogában áll megosztani a gondolatait, bármit, amit elhallgat, felhasználható ön ellen a bíróságon.
Nem védekezek, de amikor a rendőrbusz felé tuszkolnak saját szánalmasan vinnyogó hangomat hallom:
– Kérem, engedjenek el, vissza kell mennem dolgozni! Kérem, vissza kell mennem dolgozni!
Bevágnak a rabszállítóbuszba. Odabent kölykök ülnek színes ruhákban és hallgatnak. Csak ülnek és hallgatnak. Az egyikük rám néz. Lustán, magabiztosan. Látszik rajta, hogy egyáltalán nem fél.

(Illusztráció: Robert Schlaug)

Arcára árnyat festett a gyéren, kis körbe hulló, gyöngyöző fénypászma, amit egy stroboszkóp adott, olyatén spílázva az amúgy széltében-hosszában szemnek tetszetős vonásokon, mintha csak éjjeli lepke telepedett volna rája. Ha a szemlélő nagyobb figyelemmel viseltetik irányába, észrevehette azt is, miképpen lúdbőrzik ama enyhén kreolos rasszba csapó epidermiszen a pihe szőrök kicsiny gaza, amint a férfi orrával szelte azokat, kereste a lány illatesszenciájának fészkét lehunyt szemmel, egy hegesztőpisztoly forró odaadásával adózva a corpus, a nő előtt, akit végre meg tudott nevesíteni akként, „a nő”, s nem mint „a lány”, avagy „a nőnemű entitás”, csakhogy elkerülje az ügy komolyságát illető felelősség nehezét; ahogy mondom, adózott őelőtte, akit olimposzi mirtuszból való diadalív alá képzelt romantische fantazmagóriáiban, s akképp okoskodott, akkor se tudná egyetlen fitymáló taktussal, biccentéssel vagy más gesztussal, bántással illetni, ha ő maga sértések vagy becsmérlések kíméletlen tajtékját köpné sérült arcába és cserepekre tört lelkébe.
Barátunk nem csalódott, ahogy elemelte arcát a testtől, és egy kitartott-hosszú perc erejére szemlélte; attól tartott ugyanis, vágyalanya a hosszas távolmaradás alatt jócskán veszített bájából, arca haragos hamvasságából, melyet tán zegernye csípett, csúnyán odavetett sápja rútítja, és a közöny, legfőbb félelmének mumusa, mely gyarló szeplőként vet gáncsot a vénuszi szépségnek, talán elsatnyult, akár a bal sarokba száműzött, gondozatlan rododendron bokra, nem így történt, szerette nem mutatott közönyt bár, ha már szenzus, inkább aggodalmat, amikor a rém ügyetlen’ becserkészte.
Őt illetően, fiatalos lendülete és fizikai ereje okán módjában és hatalmában állott megkurtítani az alant elfekvő nimfát a bosszú, a mellőzés bosszújának címén, amit arcába kapott a nehezen számlálható évek sora alatt; ilyesmit nem tett, annál jobb’ szerette, s nem szégyellte bevallani magamagának, akár, neki szüntelen felé tobzódó dagályos imádatát, tudatában annak, ha Leonora felocsúdik gyógyszer okozta kábulatából, ha az antipszichotikum feloldódik könnyed-filigrán testében, a mégoly kedves vonások megfeszülnek, egyszeriben olybá vetkezik ki magából, akár egy angoloknál honos banshee, s nem talál majd bocsánatot szerelmese tettére.
Leonora lassan tért csak vissza apró lépésekben a földi jelenvalóságba, a férfi kisebb sikerrel vette, ám egyszeriben a test violaillatát valami rothadó kórság tüntette fel orrnak idegenné, a férfi kiszagolta a nemiség ocsmány, undok és kérlelhetetlen, minden ártatlanságot felfogó szirmát, mely elől sajátos megfontolásával undorral fordult el; a nimfa bakkháns tánca tébolyult menetre váltott, az apró lány nem is volt már olyan törhető, mi több, egyszerre lett veszedelmes és csúf, mint egy kelés Aphrodité orcáján.
Az embernek meg kellett értenie ama nagy és örök érvényű igazságot, mely szerint a test maga hús, a hús nem magasztosul fel, az hús marad, ha rózsaágyon szaténban is, és baudelaire-i mértékkel nézve romlandó, akár az ottfelejtett csülök a konyhapulton. Az elaggás volt az, amivel nem volt hajlandó és képes számot vetni, ezért is mondta a fejében a hang, mely parancs volt, „2004-et írunk”, s emellett azt is közölte, „tépd le apád fél arcát”.
Ez a férfi nem volt bűnös. Ha érezni, vágyódni és csalódni bűnös tettek, ám legyen.
– Nem az én hibám!
– Nem az én hibám!
– Nem enyém a bűn!
Tépte magát, kereste verdeső-kalapáló szíve helyét, hogy azonmód kimetssze a bordák közül és eltapossa, mint egy szöcskét.
Leonora fölé hajolt, akkor látta meg a barna szemek bogarában képződött könnyet, látta mintegy önmagát is benne; egy elesett embert, aki csak most értette meg, hogy évek sora óta a semmit dajkálta képzeteiben, ekképp tört meg benne az érzelmi fogaskerék, amely mezsgye döntésre biztatta, tegyen igazságot a sérelmekért. Leonora arcára emelte a kispárnát, nem gondolt következményekkel, csupán a megérzést sejtette, követte, ekként kell tennie, ha szabadulni akar, mielőtt ez a nőstényi keselyű felfalja az utolsó darab ép szervét is, mintegy kizsigereli. Telefonozott. Egy órán belül elővezették, ellenállást, megbánást nem tanúsított; beszéde folyásának patakját örökre elapasztotta, a szakértők így nem ismerték meg az okot és indokot, találgatás köde szállt értetlen fejekre. Erre és Leonora egy felé intézett mosolyára gondolázott, s nagy, kék mindent befogó szemeivel bámészta a decemberi havat az IMEI egyik folyosója végén lévő rácsos ablakán át, heges ábrázatán sejtelmes simaságot adó somoly derült gödrében gyógyszeres kábulatában. Boldog neglekt selymesen, bambán intve a kinti derű fénye alatt kóborló fekete-fehér alaknak.

Lithánia ↔ Bruthália

Nos, mikor gyilkosan az asztalra raktam
pucér tenmagadat, úgy értettem, éhes vagyok,
egész prompt legyek, hogy a konkrétat gallérján
fogjam,… húzd be a nyakad, tedd
azokat vissza, gyeplőn fogd a vadat, kenelbe
bele, értem úgy, corpus meg a kellékek,
imádlak, csak hát a szempillantásnak ebben
a momentumában, tudod, a husod nem mintha
rohadna, csak épp kelletlen, hagymába nyúl-
tál, nézd, ott reszket egy csepp a szemedbe’
látom csak,
milyen tüchtig vagy ma,

(Illusztráció: Arthur Wardle)

Pocsék reggel volt, olyan felkavaró álommal, ami még egy kevésbé jól nevelt kamaszlányt is zavarba ejtene. Dühösen gondolt az évfolyam keményfiújára, aki sunyin belopódzott a tudattalanjába, hogy felforgasson mindent. Miért pont ő? Ha ébren kellene választania, biztos nem ő lenne az. Próbálta megmagyarázni agyának ezt a hülye választását.
A konyhaasztalon elő volt készítve a kakaója, mellette egy cédula, hogy vegyen bérletet. Pénzt persze nem rakott ki az anyja. Mostanában elég szétszórt.
Apró gyerekkorától kezdve egy bögre kakaó várja ébredéskor. Vajon akkor is elkészítenék neki, ha tudnák, milyen dolgok járnak a fejében? Igazságos lenne, ha többet nem törődnének vele. Nem szoktak ilyen témákról beszélgetni, és nem is lenne értelme. Nemcsak a szüleivel, a barátnőivel sem.
Egy évvel ezelőtt, az osztálykiránduláson rátört valami rossz érzés és egyedül akart lenni. Egy tanyán voltak. Elment a pajta mögé, lefeküdt a fűbe. Kis idő múlva, amikor kezdett kisimulni, meghallotta, hogy a fal túloldalán a fiúk egy kisebb csoportja pusmog. Az egyikük épp arról mesélt, hogy a szüleit hallani szokta, ahogy szexelnek. Ezt a szót használta. Akkor jött rá, hogy képtelen lenne részt venni egy ilyen beszélgetésben. Ez volt életében a második alkalom, hogy arra kényszerítette valami, próbálja elképzelni a saját szüleit, ahogyan szeretkeznek. Az első akkor volt, amikor kapott az anyjától egy könyvet, ami a nemi szervek működéséről szólt. Elolvasta, és rájött, hogy a gólya mesét nem is a felnőttek találták ki, hanem olyan gyerekek, akik nem akarták elképzelni azt, aminek következménye az ő életük. Amúgy nem irtózott a testiség gondolatától, de a szüleit képtelen volt látni ebben a szerepben. Volt is néhány év kiskamasz korában, amikor úgy döntött, hogy őt örökbe fogadták. Mániájává vált tetten érni mindenféle jeleket, amelyek ezt a hipotézist támasztották alá. „A tiszta anyja ez a gyerek” mondatról azt képzelte, azért hangoztatják a rokonok, hogy eloszlassák a gyanúját, de ő átlátott a szitán. Bizonyára olyan gyereket választottak, akire rá lehet mondani, hogy olyan.
Ezen a reggelen a kakaón kívül mást nem vett magához. A harag és az önsanyargatás következtében lassan helyreállt a keringése, felöltözött, és elindult gyalog az iskolába. A bérlete ma már nem érvényes, és amúgy is jól fog esni este szemrehányást tenni anyjának, hogy miatta kellett gyalogolnia.
Lassan ment. A vasúti hídon megállt, és elhatározta, addig áll ott, míg nem jön egy vonat. Vagy negyed óra után jött egy teherszállító. Amikor feltűnt a kanyarban, elkezdte gyűjteni a nyálát. Épp jó pillanatban engedte ki: a göb a mozdony szélvédőjére pattant. Elütötte a vonat. Mintha a tekintete egy pillanatra összetalálkozott volna a vezetőével. Elvörösödött. Most köpött le valakit életében először.
Anyja munkahelye felé vette az irányt. A recepción, ahol ismerték, azt hazudta, ő hívta be.
A liftben megigazította a haját, össze is gumizta, aztán az iroda ajtajában állva mégis kibontotta. Bekopogott, és azonnal lenyomta a kilincset. Zárva volt. Legalábbis azt hitte, mert nem nyílt, így sarkon fordult, és elindult a lépcsőház felé, de pár másodperc után hallotta, hogy nyitják az ajtót, és utána szólnak. Idegen hang volt. Fátyolos, és kicsit magasabb, mint a megszokott.
Visszament. Az anyja behúzta az irodába, és elnyúlt arccal kérdezte, mit keres itt. Ritkán találkoznak délelőtt, de nem gondolta, hogy ilyenkor így néz ki. Egy idegen nő. A szemei karikásak, s mintha nem rég sírt volna. Ezzel együtt nem látszott szomorúnak, sőt ellenkezőleg. Ugyanakkor zavart volt, és kerülte a tekintetét.
Nem baj, akkor is elmondom, gondolta, és már majdnem megvolt a nyitó mondat az álomról, meg arról, hogy nem akar apura és rá úgy gondolni, de a száján egészen más jött ki: nem tettél ki pénzt bérletre, és félre van gombolva a blúzod.
A nő nem válaszolt, benyúlt a retiküljébe, és kivett egy nagyobb címletű papírpénzt. Azt sem kérdezte meg, nem lesz-e gond, hogy elkésik az iskolából.
Ahogy állt a lefelé tartó liftben, azon gondolkozott, egyáltalán köszönt-e az anyja, mikor kijött tőle.
Az első szünetben ért be az iskolába. Elment az osztály előtt, ahová a fiú járt. Benézett a nyitott ajtó résén, de nem látta bent. Mi lenne, ha elmesélné neki? Mondjuk odaállna elé, a szemébe nézne, és azt mondaná: olyasmit álmodtam, aminek te voltál a főszereplője, és mikor felkeltem, forróság volt a lábaim közt. Elnevette magát. Sírás helyett.
Belépett a saját termükbe. Épp bent volt az osztályfőnök, akinek azt mondta, családi okok miatt késett, és majd hoz igazolást. Mindenki látta, hogy hazudik, de annyira könnyedén csinálta, hogy még maga is elcsodálkozott. Leült a helyére, és érezte, hogy nézik. Az arcán az a fajta nőies titokzatosság ült, ami a lányokban sziszegő irigységet keltett, mert látszott, tud valamit, amit a legtöbben csak évekkel később fognak megismerni. Fürdött ebben a szerepben. Keresztbe vetette a lábát, és túljátszott lazasággal kibámult az ablakon.

Otthon újra rátámadtak a reggeli érzések. Nem a vágy, hanem az azt követő magány és az anyja furcsa viselkedéséből eredő frusztráció.
A vacsoránál keveset beszélgettek. Evés után az apja leült a géphez, hogy a munkahelyi feladataival haladjon, az anyja pedig sietve kézbe vette a telefonját, és egész este üzeneteket cserélt valakivel.
Lefekvés előtt kiment hozzá a konyhába elköszönni. Az esti puszi épp olyan kőbe vésett rituálé volt, mint a reggeli ital.
Holnap nem kérek kakaót. – mondta, és mielőtt válasz érkezett volna, elment a szobájába.
Másnap ugyanúgy várta az ital az asztalon. Innentől kezdve minden reggel a mosogatóba folyatta a bögre tartalmát, egészen addig, míg tizennyolc évesen el nem költözött otthonról. Összesen vagy háromszázhúsz litert.

(Illusztráció: Sabina Sinko)

Úgy, fél éve. Már éppen azon kaptam magam, hogy az arculatváltást fontolgatom – manapság nem divat a papíralapú irodalom. – A világháló meghódításnak tervezésébe beleszólt a bejárat csengettyűje. Egy új vásárló. …. Ő lesz az, aki visszaadja majd a hitemet az odaadó olvasókban. Ő lesz a következő.
Nekem minden ember egy nyitott könyv. Átlapoztam az elméjét a göndörkés, sötétszőke fürtök alatt. Micsoda lelkesedés! Olyan érzés volt őt megpillantani, mint mikor új bőrkötést kap az ember, vagy mikor egy szívszorító sor végén egy kemény arcú, nagy tiszteletben álló fizikatanár elhullajt egy könnycseppet.
Kedves szemek, lágy vonások, ízléses öltözet, első ránézésre, az a tipikus jó kislány. A szemeiben viszont megbújt az a vad kíváncsiság, amit annyira szeretek.
Erzsi, de sokaknak Liza. Édesanyja, Edit egy kevés tehetséggel, de nagy szívvel megáldott fél-sváb festőnő volt. Ő hívta így, ezért a lány a számára fontosakkal Lizának hívatta magát.
Szabadidejében sokat olvasott. Semmi nem okozott neki nagyobb örömet, mint egy antikváriumban órák hosszat keresgélni, végül egy újabb kinccsel hazatérni. Legnagyobb becsben tartott trófeája, az 1911-es kiadású Bűn és bűnhődés, ahol minden c-hez elválaszthatatlanul z társul és az összes ugye ú-val és kötőjellel szerepel.
Feszes combjáig lenyúló szövetkabát volt rajta és ahhoz színben tökéletesen illő kötött sál, kesztyű és sapka. Lágyan hömpölygő hajzuhatagán gyöngybe fordultak a hópelyhek. A hidegtől megpirult orrocskájával nagyot szippantott a sárgult papír-, naftalin- és por szagból. Elgémberedett orcáit egy apró mosoly emelte meg.
A fél áron, vagy ingyen elvihető példányok felé fordult. – Ezek egy nagy ládában várakoztak, a bejárattól balra. – Hogy mélyebbre túrhasson a sok könnyű préda között előrehajolt. Ami a ládában volt, az már vagy megvolt neki, vagy nem érdekelte.
Még nem járt ebben az üzletben, de érezte, hogy itt talál majd valamit, valami olyat, amivel még nem volt dolga. Amikor már csak féllépésnyire volt tőlem, belekezdtem.
Álltam a polcon, viszont volt mellettem annyi hely, hogy ha oldalra dőlök, akkor jól lehessen hallani. A huppanásra odakapta tekintetét és jól szemügyre vette a gerincemet. Az első alkalom zavart izgalmával végigsimította csigolyáról csigolyára. Puha érintése alatt fortyogni és tekeregni kezdett a bőröm. Minden csigolya után egyre erősebben éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet.
Mint mindenki ő előtte, azt látta, amit látnia kellett. – Érdekes, csak akkor tudom meg, mi fogja meg őket a külsőmön, ha az izgalomtól magukról megfeledkezve elmormolják. Apró szavak, melyek hirtelen lefoszlanak az ajkaikról, aztán elsárgulnak a levegőben.
– Basz…! – Lizának csak ennyi hagyta el a száját. Nyers, félénk és kíváncsi. Tökéletes.
Bátortalanul nyúlt hozzám másodszorra is. Alig kapott levegőt, mikor belekukkantott az előszóba. Már biztos volt, innen gyerekjáték az egész.
Egy ilyen irodalom-bolond lányt annyira könnyű tőrbe csalni. Megkockáztatom, hogy már Majdnem szégyellem is magam.Gondoltam, egy hónap és megleszünk. Elvégre, ott volt az egyetem, a zongoraórák, meg a kis csajos esték Nikivel, meg néha Katával. Na jó, esetleg másfél. – Rosszul hittem: 21 nap(!). Ilyen gyorsan még soha sem sikerült. Már-már kínos volt, hogy négy álló nap les se tett, az ötödiken is csak azért, mert a mama rájött, hogy csak színleli a rosszullétet és elküldte ikolába. Másnap aztán, hazaérve, rögtön berohant a szobába és megint falni kezdett. Rá egy reggelre arra ébredt, hogy gyűrötten ott pihenek a nem éppen nagy, viszont észveszejtően formás mellein.
Étvágya nem volt, reggeli helyett kávét kért, mert már nem bírta a hajnalba nyúló légyottokat. Az órákon csak bámult ki az ablakon. Ha szóltak hozzá, jó, ha meghallotta.

Majd, tartott egy kis szünetet. Niki és Kata (Anya beleegyezésével, sőt támogatásával) elrabolták otthonról. Pizsiparti: illatos gyertyák, valami nyálas film, töménytelen édesség és Baileys.
– Mi van veled? – aggodalmaskodott Kata, majd krémlikőrben oldott nyelvvel folytatta – Hallod, Lizu, úgy nézel ki, mint egy lecsúszott bölcsész. Így egy srác se venne észre az orvosin.
Semmi válasz. Liza csak hallgatott és zavartan mosolygott.
– Alig alszol! Hallom otthon se kajálsz! A büfében is csak kávét, vagy kólát kérsz. És ne gyere nekem ezzel a „Niki, hallod, nem vagy az anyám” szöveggel. Szedd már össze magad! Liza! Lizus, tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz. Hallasz, baszki?
És megint néma csend. De most nem mosolygott, elaludt. A lányok stabil oldalfekvésbe tették, betakarták és kimentek a konyhába rágyújtani. Kata sírni kezdett. Együtt nőttek fel és most nem is ismer rá. A konyhából visszafelé Niki levert egy gyertyatartót és az olvadt viasz Liza takaró alól kilógó kezére folyt. Erre se riadt fel.

Hajnali négy óra tájt jött a telefon. A lányok szerint Lizának sürgős orvosi segítségre van szüksége. Edit, persze, mint minden rendes anya, azonnal kocsiba ült és meg sem állt Katáék házáig, onnan meg az ügyeletig.
Én addig csendben vártam. Feküdtem az ágyon és Lizára gondoltam. – Vajon milyen lesz a vége? Szép lesz, vagy felkavaró, esetleg megalázó? – faggattam magam. Aztán számolgattam, hogy vajon mennyi lehet még vissza neki. Talán még egy hét. Miután hazajön, persze. És nemsokára biztosan így is lesz, hiszen, amint kialudta magát, rögtön hazaküldik.
Eltelt egy nap, meg egy másik, meg még egy, aztán a negyedik magányos reggelemen– nagy meglepetésemre – egy Lizához jól láthatóan heves szerelemmel vonzódó huszonegy-két éves taknyos kölyök csak úgy fogott és kihurcolt a házból. Próbáltam menekülni, de esélyem sem volt. Túl erősen szorított.
Végül, rájöttem, hogy csak a korházba akart becsempészni az ő hőn szeretett Lizájának. Úgy látszik, hódolók és hódítók hűbérlánca van kialakulóban. Meg kell valljam, pozitívan csalódtam. A kórteremben csak éjszaka lehettünk kettesben, amikor senki se látott.
Halkan, lassan és biztosan munkálkodtam. Liza állapota a korházban is egyre csak romlott az átheveskedett éjszakák miatt. Napközben valamennyicskét aludt, de képtelen volt kipihenni magát. Én pedig egyre mélyebbre és mélyebbre vájtam magam, egészen a szívéig.
Végül eljött a mi kis héjadalunk utolsó akkordja is. Liza teljesen az enyém volt. Még egyszer végigsimította gerincem vonalát, olyan gyengéden és félve, mint akkor, először. Majd a gazdátlan test üres tekintettel megindult a kijárat felé.
A nővérek vagy a teakonyhában kártyáztak, vagy a beteghordók félreérthetetlen célzásaitól kacagták el magukat. A portásnak enyhén oldalra bukott a feje. Szájából vékony nyálkötél ereszkedett egy salátásszélű Rejtő kötet lapjaira. Egy szürke-szőke árnyék nesztelenül kilépett a főkapun.

A talpa alig érte a csúszós járdát. Az utcalámpák pislogásában lebegett a parkig. Már nem volt messze, amikor kormos arcát letörölve előbújt a Hold. Elkísérte lábnyomait végig az utcán, a dércsípte füvön egészen a befagyott tóig. A törékeny jég nyöszörgött meztelen talpacskái alatt, míg fel nem adta. Egy szemvillanásnyi riadt csendet követően süvöltve futott végig a rianás minden irányba és Liza testét elnyelte a tó. A csobbanásra még a pad alatt kucorgó kóbor kutya sem ébredt fel.