Azon a vasárnap délután a kislány kӧnnyei lassan ӧsszemosódtak az esőcseppekkel és fekete, ujjlenyomatszerű maszattá formálódtak a bazsarózsavӧrӧs orcákon.  Fekete gumicsizmájára megsárgult levelek tapadtak, mohazӧld nadrágját pedig egyre jobban átitatta a hűvӧs esővíz, ahogy dühében lábaival az indigókék pocsolyába rugdosott. Ez volt a kedvenc nadrágja, ez a mohazӧld színű. Nem érdekelte, hogy a szára a bokáján is felül ér már, és az sem, hogy derékban kissé lӧtyӧg. Nem foglalkozott vele, mert a nadrág simogató volt és meleg, mint anya keze. Anya keze mindig ilyen volt. Meleg, fehér és puha, mint az újszülӧtteket borító takaró. A kislány szerette, ahogy esténként elalvás előtt a levendulaillatú ujjak fésűként játszanak bozontos hajával. Olyankor szemét lehunyva tudta, hogy ezek a kezek kifésülnek belőle minden apró gondot, minden gúnyt, minden botlást, minden horzsolást, minden kӧnnyet. Anya ujjai, a fehér varázspálcák, amik az altatódalok ritmusára táncoltak a sӧtét hajfürtӧk kӧzӧtt vagy lustán megpihentek a mesék bódulatában, azon tӧrténetek varázsában, amiket anya talált ki, hogy egyszer majd minden szebbé lesz talán, mint az a narancspiros tӧk anya meséjében, mely a teherautó hátuljáról véletlen legurult, s végül Csutka Rozi babaházává változott. Bár a tӧk húsát kivájták, kemény héját megtӧrték, éles késsel metszettek rá ajtót és ablakot, de a végén ez az ütӧtt-kopott napsárga labda apró csipkefüggӧnyӧkkel ékesítve és pici fabútorokkal berendezve meseházként ragyogott. Igen, anya ujjai mindig elrepítették valami fӧldӧntúli varázsvilágba, míg ő a sӧtétben két kézzel kapaszkodott a tejillatú fehér karokba.

    De már két éve, hogy nem voltak mesék, nem voltak hajfürtӧket simogató ujjak. Anya tovább lépett az általa álmodott ismeretlenbe, maga után hagyva egy végtelen altatódalt. A kislány néha hallotta is, hallott valami ismerős dallamot, ami még erősebben szólt, mikor a szél játszott az égbe nyúló platánfa ezerzӧld lombjával a temetőben, anya ӧrӧkké megvetett ágya mellett. Az évek múlásával a simogató ujjak mind eltűntek, valóságból emlék lett, kis tenyerekben elmorzsolt perclevelek, emlékezésben megszáradt pillanatok. Végtelen semmi. Halál.

    A mohazӧld nadrágon ӧsszestoppolt foltok terpeszkedtek. Tӧbb, mint két éve vette anya, mert szép volt év végén a bizonyítvány. Az ӧsszekacsintós egyezség úgy szólt, hogy a nadrágot csak külӧnleges alkalmakkor lehet viselni, olyan napokon, amikor ünnepelünk, legyen az akár húsvét vagy karácsony, esküvő, színház, születésnap és napfényes, vasárnap délutáni cukrászdalátogatás. De furcsa mód ide tartozott a temetés is, bár a kislány nem értette, mit lehet ünnepelni egy temetésen, virágok és gyertyák tӧmjénes illatában tӧrténő búcsúzáson, ahol senki nem mosolyog, hanem csak sír, talpig éjsӧtét feketében, szótlanul. Persze anya egyszer egy temetésen elmagyarázta, hogy oly sok fájdalom és szenvedés után a szomszéd Piroska néni végre megpihent, szabad lett, repülhet a lelke egész a csillagokig. De a kislány még mindig nem értette. Egyszerűen csak rémült volt. Elrémítette a sok kӧnny, az emberek fekete sorfala, a koporsóra hulló fӧldrӧgӧk tompa puffanása, ételek és tӧmjén illatától nehéz halotti torok fekete-fehér pompája és Piroska néni fényképe, ami érintetlen pihent a fehérre meszelt falon. Aztán két éve a ravatalnál már sejtett valamit, amikor még egyszer, utoljára megnézhette anya arcát. Még sosem látta olyan szépnek, mint akkor. Nyugodt volt. Olyan volt, mint aki valami szépet és édeset álmodik. Olyan volt az arca, mint azokon az utolsó estéken, amikor anya még mesélt, de a tӧrtenetekkel együtt lassan elaludt. Csak a nagy csend lélegzett a kislány mellett, aki a sӧtétben meg-megsimogatta anya arcát, vigyázva, óvatosan, nehogy felébressze, mert az utolsó hónapokban anya nagyon fáradt volt, hiszen túl sok volt már a víztiszta infúzió és hiábavalókká lettek a hófehér varázspirulák. Egy idő után a kislány megértette, hogy anyának ünnep ez a végtelen alvás, neki viszont űr, egy nagy semmi, valami kézzel foghatatlan hiány, amivel ő valójában nem tud mit kezdeni.

   Ahogy teltek a hónapok, egyre tӧbb feslés keletkezett a nadrágon. Az elsőre még tisztán emlékezett. Egy évnyitón szerezte, amikor véletlen megbotlott a nagy sietségben. A térdén foszlott szét a mohazӧld, puha anyag, de anya bevarrta. Szép, tarka virágmintákkal. A második folt pár évvel később esett, amikor kihívásból kerítést mászott egy almáskertben, hogy bebizonyítsa a barátnőknek, mennyire bátor. A finom anyag oldalt szakadt. Combkӧzéptől egészen a bokájáig. Az volt az első nap, amikor nem mert haza menni, mert már nem volt, aki bevarrja a nadrágot. A kislány sokáig csatangolt egyedül az utcákon, hosszú percekig ült a játszótér padjain, mire rászánta magát arra, hogy elinduljon. Mikor haza ért, még ki sem nyitotta az ajtót, már hallotta a lakásból kiszűrődő mély, ӧblӧs, káráló hangot, hogy itthon van már megint ez a gyerek, a fene egye meg, és hogy az Isten így meg úgy verje meg, itt maradt csak koloncnak a nyakunkon. A kislány lélegzetét visszafojtva, némán, gépies mozdulattal vette le kabátját, cipőjét katonás rendben hagyta az előszobában a fogas alatt. Lassan, szinte lopakodva lépdelt a lakásban, akár egy szellem vagy besurranó tolvaj, nehogy apja meglássa az oldalán felszakadt nadrágot. Apa kezei nem voltak puhák és tejillatúak. Nem arra születtek, hogy bevarrják a nadrágot. Nem tudtak simogatni.

   A legutolsó hasadás, a mostani, a bal térden nyílt sebként tátongott. Tulajdonképpen magának kӧszӧnheti, mert nem viselkedett. Nem volt engedelmes azért, mert nem evett. Egyszerűen nem ment. Nem tudta lenyelni a főtt disznóhúst. Soha nem szerette az íze miatt. Mióta anya meghalt, szinte mindig ez volt vasárnaponként. Disznóhús. A kislány legtӧbbszӧr illedelmesen erőltette magába a zsírgyӧngyӧktől rezgő levet, hisz nem akart ő senkit sem megbántani, főleg nem az új látszat anyát, aki szinte észrevétlen, pár hónap alatt lett része a szürke hétkӧznapoknak. Szép lassan olvadt bele a mindennapokba ez a látszat anya. Előszӧr anya helyén ült az ebédlőasztalnál, anya helyén ült az autóban, anya helyén aludt az ágyban, majd anya ruháit és nyakláncait is hordta, de ez a látszat anya nem tudott simogatni. Még a szavaival sem.

   A vasárnapok hidegek voltak és íztelenek. Az asztalnál a kislány mindig álmodozott. Ha lehunyta a szemét, és valami szépre gondolt, akkor szinte mindent megevett. Így kӧnnyebb volt. Le tudta nyelni a rágós disznóhúst, mert enni kellett és jól viselkedni, hogy béke legyen, és ő titokban azt remélte, ha jól viselkedik, akkor jutalmul kaphat végre egy-egy simogatást, igen, pontosan úgy, mint a kutyák.  De ezen az esős vasárnapon már egyáltalán nem tudott enni. Úgy érezte, ha még egy kanál levest le kell nyelnie, akkor felfalja egész bensőjét az az undorító massza, amitől valójában már lélegezni sem tudott anyja halála óta.

A szék éppenhogy megállt az ajtófélfánál, de így is érte a kislány lábát az ütés. Fájt, de nem annyira, mint a kӧvekként rázúduló szavak. Tiszteletlen kis cafka. Selejt. Senki. Kolonc. Ez fájt a legjobban. Ez visszhangzott a legerősebben. Kolonc. Sarkon fordult és kiszaladt a konyhából, ki a vasárnapi esőbe. Majdnem elesett, ahogy a kisajtónál a nadrág szára megakadt a kerítés lécében.

   Később vette észre, hogy a mohazӧld nadrág bal oldalán friss, nyílt sebként tátong egy újabb szakadás. Tudta, hogy ezt már senki más nem varrhatja be, csak ő maga. Abban a percben dӧbbent rá arra, hogy egyedül van. Egy pillanat leforgása alatt felnőtté vált.

– Van olyan, hogy egy zene vagy egy zaj árt a babának? Úgy értem, az anya hasában.
– Hihetetlenül hangzik, de a magzat hamarabb hall, mint hogy elkezdene dobogni a szíve. A fül az első érzékszerv, ami működésbe lép. A beágyazódás előtt, az egy centinél kisebb embrió hallószerve már látható mikroszkóp alatt, a tizennegyedik héttől kezdve egyértelműen hallásról, a huszonkettediktől kezdve pedig differenciált hallásról beszélhetünk. Így könnyű belátni, hogy milyen nagy szerepük van ezeknek az ingereknek. Minden olyan zaj ártalmas lehet tehát, ami érzékelhetően kényelmetlen érzést okoz a magzatnak, és hosszan terheljük vele. Jellemzően az agresszív zajok, vagy a normál beszédhez és testzajokhoz képest diszharmóniát sugárzó zörejek árthatnak. Nem szeretik például a kemény rockot, vagy az emberi agresszióra utaló jeleket. Van azonban valami, ami talán ennél is fontosabb, de a csecsemő- és kisgyermekkor kapcsán emlegetjük többet: ingerekre szükség van! Azok a csecsemők, akik zajok nélkül növekszenek (pontosabban csak az anya testében hallható ingereket kapják), eltérő módon fejlődnek a normál környezetben növekvő társaikhoz képest. Egyrészt ők is azokra a zajokra lesznek fogékonyak, azoktól nyugszanak meg, amelyek emlékeztetik őket a magzati állapotra, másrészt túlérzékenységet mutatnak az ettől eltérő és az ismeretlen zajokra. Nyilván ingerelhetőbbek, hiszen a hétköznapi zajokat is idegennek érzik.
– El sem tudom képzelni, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy valaki zajingerek nélkül töltsön hónapokat az anya hasában…
– Ez valóban nagyon ritka, de előfordulhat, hogy a várandósság időszakában egy édesanya valami miatt elszigetelődik, és a magzat gyakorlatilag nem hall más zajt, mint az anya testének hangjait…
– A vonalban egy hallgató, jó napot kívánok.
– Jó napot. A csend témájához kapcsolódnék.
– Jól hallom, hogy autóban ül?
– Igen, úton vagyok.
– A városban van?
– A hegyekben vagyok.
– Hová tart éppen?
– Nem tudom.
– Egyszerűen csak autózik?
– Mondhatjuk így is.
– Tehát a csend… Milyen történetet tud velünk megosztani?
– Amikor kisgyerek voltam… Anyám mesélte, hogy az etetőszékben ülve, vagy a szőnyegen játszva, illetve, tulajdonképpen bárhol, bármikor el tudtam aludni, ha a rádió a rossz vétel miatt zúgni kezdett. Biztosan ismerik sokan azt a sistergős zajt. Na, arra aludtam. Egész kicsi koromból van is olyan emlékem (bár szerintem ő ezt nem ismerte volna el), hogy mikor letett aludni, bekapcsolta a rádiót, és beállította két állomás közé, hogy hamarabb elaludjak.
– A szülők nagyon leleményesek, ha altatási praktikákról van szó… Tud arról, hogy ez miért alakult így?
– Nem sokat. Anyám is olyan különleges, mint amit az előbb mondtak. Amikor terhes lett velem, lelépett az… A férfi. Akitől származom. Onnantól senkivel nem beszélt. Bezárkózott a szobájába. Vécére is csak akkor ment ki, ha nem volt otthon senki. A szüleivel lakott. Az apja nem is akart szóba állni vele, mikor megtudta, hogy a gyereke leányanya lesz. Az anyja meg, a nagyanyám, tehetetlen volt. Nem csak a férjével. Ezzel az egésszel. Meg amúgy is mindennel. Hát, így.
– Ez tényleg nagyon különös eset.
– A nagyanyám behordta neki az ennivalót a szobájába. Pontosabban, ha jól értettem, letette az ajtó előtt. Fogalmam sincs, mit csinált odabent egyedül hosszú hónapokig.
– Mégsem volt teljesen egyedül, hiszen maga ott volt a hasában.
– Hát, igen.
– Kitől tudja ezt a történetet?
– Az egyik rokonomtól. De ő is csak akkor mesélte, amikor az anyám és a nagyszüleim már nem éltek.
– Mostanában milyen hatással van magára, ha efféle zajt hall?
– Nem tudom. Nem hallgatok ilyen zajt, de az biztos, hogy nem zavar.
– Bizonyos szempontból szerencsésnek is mondható: van, akit ki lehet kergetni a világból, ha nem tiszta a vétel. Az édesanyja megosztott önnel bármit erről az időszakról? Beszélgettek róla?
– Tessék?
– Az édesanyjával sohasem beszélt erről? Mármint a várandósság időszakáról.
– Nem értem tisztán. Azt kérdi, mit mesélt? Soha nem mesélt semmi olyanról, ami előttem volt.
– És maga kérdezte ezekről?
– Mi van? Nem hallom.
– Lehet, hogy nagyon le van árnyékolva az antennája. Nem tudna félreállni egy olyan helyen, ahol jobban hallhatjuk egymást?
– Ha jól értem, amit mond: nem tudok félreállni. Nagyon szűk hegyi utak vannak erre felé, nem lehet csak úgy megállni.
– Rendben, akkor próbáljuk meg így. Tehát az édesanyja beszélgetett valaha erről magával?
– Amikor már gondolkodtam ilyen dolgokon, akkor kérdeztem az apám felől, de legföljebb annyit mondott, hogy „nincs apád”. Kérdezgettem egy-két rokont is, de ők sem szívesen beszéltek erről, talán megtiltotta nekik az anyám. Nem tudom. Aztán a halála után az egyik unokatestvére nem volt hajlandó tovább hallgatni, és kitálalt.
– Haragszik az édesanyjára?
– Nem tudom.
– Értem. És gyakran csinál ilyet? Mármint, hogy céltalanul autózik az országban.
– Nem azért hívtam fel, hogy erről beszélgessünk.
– Nem akar beszélni róla…?
– Tudja mit: most már tök mindegy. Én minden esetre nem fogom azt csinálni, amit az anyám. Nem zárom magamra az ajtót. Mert ehhez senkinek nincs joga…
– Nem tudom, jól értem-e: ön is hasonló helyzetben van, mint akkor az édesanyja?
– Mit mond?
– Ön állapotos?
– Terhes vagyok.
– És egyedül várja a babát?
– Mit mond? Nem értem.
– Szívesen hallgat zenét?
– Á, dehogy! Én csak a rádiózúgást szeretem. Milyen hülye kérdés! Persze, hogy hallgatok zenét.
– Mit szólna, ha a hallgatók számára most ajánlhatna egy számot, mi pedig az alatt adáson kívül folytatnánk a beszélgetést?
– Nekem mindegy.
– Ajánljon valamit!
– November. Úgyis november van, és ez a legpocsékabb hónap. Minden rossz ilyenkor történik. Van valami olyan szám, aminek szerepel a címében?
– Egy pillanat, technikus kollégáink máris jelzik, hogy megoldják. Kérem, maradjon a vonalban!

 

 

(Illusztráció: River Black)

Annak ellenére, hogy az alkony, az ácsok mágneseinek himbálózása, és a lendülő pofon megakadt, lehetetlennek tűnt, hogy ne menjen le a nap, ne legyen meg a szögek jelentős része, és ne jelenjen meg minél hamarabb – ha a sötétedéstől nem is túl látványosan – egy tenyérnyi vörös hely Pikó arcán. Ami már csak azért is kijárt volna, mert egész héten későn, a megbeszélt időponttól eltérően, ráadásul mocskosan és szakadtan tekergett haza, napi szívbajt hozva ezzel az anyjára, aki eleinte tíz percenként rohant ki a kertkapuhoz, akkor még, hogy rajta kapja fiát a csavargás végén, később pedig, amennyire lehetséges, egyre gyorsabban és sűrűbben, minden alkalommal megadóbban.

   Két futás közt volt: a szárítóról szedegette és válogatta szét a ruhákat, mi az, amit a fia tovább szaggathat, és mi az, ami felmosó rongynak lesz jó. El sem tudta képzelni, hol lehet idáig maradni, mit lehet eddig csinálni, kivel van; és egyáltalán: olyan nincs, hogy nem jön haza.

   Az örökös szobafogság és a feltétel nélküli engedmények közti rugalmas területen mozgott, percenként az egyik végponttól a másik felé csúszva, érvekkel biztosan támogatva, egészen addig – és ez az addig, ez percenkét többször is volt –, míg egy ellenkező, hasonlóan stabil érvtől borult az egész elhatározása. Az utolsót, ami a pofon, sírás, kakaó és bundás kenyér mellett szólt, abban a szent pillanatban hozta, amikor meghallotta a bicikli közeledő, jellegzetesen kattogó hangját.

   A legnagyobb nyugalommal hajtogatta a kosárba, vagy dobta félre, egyelőre a fűbe a zoknikat, pólókat.

   Meg sem fordult, amíg a hang el nem némult a háta mögött, és egy halk köhögés, vagy talán mégis inkább torokköszörülés meg nem állította a mozdulatsorában, de csak azért, hogy hirtelen fordulatból a bűnösnek egy pofont adjon.

   Már javában tartott az új mozdulat, amikor egyszer csak furcsállni kezdte ezt a köhögést; a fia nem szokott köhögni, zavarában meg pláne soha. Magyarázkodni, fogadkozni, könyörögni, komolykodni: igen, de hogy köhögjön, az kizárt. És mintha nőtt is volna, a haja meg sötét lenne.

   Amennyire bírta, igyekezett az utolsó pillanatban megállítani a kezét, de az így is csattant az arcon. Bercién, Pikó barátja arcán.

   Az azért látszott, hogy Berci meglepődik, egy mukkot sem mer mondani, és szemében a kétség is, hogy ő azért nem biztos, hogy szeretne itt lakni.

   Jaaj, ne haragudj, Kicsim, nem téged akartalak. Csak azt hittem, végre hazaért a drágalátos barátod.

   Semmi baj, tényleg. Komolyan. Nincs itthon?

   Még nem jött meg. Hol jártatok egész nap?

   Én nem tudom; nem találkoztam ma Pikóval. Én csak azért jöttem, mert a biciklijét az árokban találtam. Azt hittem, valami baj van. 

◌

Innentől felgyorsulnak az események.

   Amikor Pikó apja hazaért, már nyüzsgött a ház. Ismerősök és ismeretlenek, rendőrök, barátok és szomszédok mindenhol. Figyelmesen végighallgatta feleségét, aztán egy nyomozó kérdéseire megválaszolt, utána szendvicseket és teát kért, előkereste a hátizsákját, amibe pokrócot, pulóvert gyűrt, elemeket keresett a zseblámpájába, csizmát húzott és kérte azokat, akik fia keresésében vele tartanának, fél órán belül legyenek a háza előtt.  A nyomozó nyugtatni igyekezett, várakozás mellett érvelt, de Pikó apja hajthatatlan maradt, és mivel a szakértői csapat a keresőkutyákkal egyre csak késett, a lassan készülődő embereket pedig nem állíthatta meg, sóhajtva levette zakóját, kért egy kabátot, és háromnegyed óra múlva elindult a tucatnyi férfival a Patkó erdő irányába.

  Szabályos időközönként megszólalt a házban maradt rendőr adóvevője; a keresőkkel tartó nyomozó jelentkezett be távoli, recsegő hangon, ugyanazt a mondatot ismételte, amelyben Pikót nem találják.

   Pikó anyja az ott maradt rendőrrel ezerszer átvette az eltűnés okainak teljes hiányát, kizárt minden szándékos, gyerekes világgá menetelt; három lehetőség maradt: Pikó valamiért fél hazajönni, kivár, éppen most fordul be az utcán. Pikót baleset érte, öntudatlanul fekszik valahol, pont most bukkantak rá, nem vitás. Pikót valaki elrabolta. És lehetetlen.

   Reggel még minden olyan jó volt. Pikó az udvarban játszott. Nézte a szomszédban ügyködő ácsokat, ahogy jelölgetik, vagdossák a gerendákat; közölte, hogy ő is ács lesz, kikönyörgött pár lécet, meg azt a vastag, lapos, piros ceruzát, amit mindig használnak, és rajzolgatta a fát. Aztán az apja kalapácsával ütögette őket össze. Evett egy szendvicset, és azzal, hogy nemsokára jön, megcsókolta – ezt az anyja többször hangsúlyozta –, esőkabátot, vizet és almát rakott a hátizsákjába, és kitolta a garázsból a biciklijét.

   Jóval éjfél után újabb kanna kávét hozott a várakozóknak.

   Ültek és hallgattak. Nem volt miről beszélni, a keresésen kívül más nem létezett, otrombaság lett volna bármi mással előhozakodni. A keresésről viszont semmit nem tudtak. Pikó anyja percről percre öregedett, a bőre foltos lett, haja megőszült, teste összement, meggörbült. Az adóvevő zajára megint ugyanaz a fiatal nő meredt a fekete készülékre, hogy a bejelentkezés után az arca ismét ráncosodni kezdjen.

   A rendőr a kávéját kevergette, és egyre jobban sajnálta Pikó anyját.

   Meglesz az a gyerek, ne aggódjon! Mindig meglesznek. Ha nem ma éjjel, hát akkor legkésőbb holnap vagy holnapután.

◌

 Reggel hét is elmúlt, mikor a csapat hazaérkezett; Pikó helyett, Pikó nélkül.

   Csalódott, holtfáradt férfiak kuporodtak az asztalhoz. Egymás tekintetét kerülve, poharaikba falevelek, bakancsaik mintáiból sárdarabok hullottak a járólapra.

   Az erdő városhoz eső, nyugati részét járták be. Kezdetben lábnyomot követve, később elvesztve azt, nagyobb távolságra egymás mellett, láncban folytatták a keresést. Az éjszaka nem volt hideg, a tiszta ég is segítette a tájékozódást, mégsem volt jele, hogy Pikó bármerre is járt. A reggel megőrizte ezt az éjszakát. Fák komor sziluettjét, lépések zaját, álmatlanságot, megőrizte a hallgatást.

   Az ügy, mert már kétségkívül ügy volt a számozott akta vallomásainak gépelt oldalain, iktatott hangfelvételeken, fényképekkel, térképpel jól dokumentáltan, követve az események sorát az eltűnés bejelentésétől, de a kihallgatásokban meg is előzve azt, egészen a végkifejletig. Ügy lett a nyilvánosság előtt is. Riporter jött a városi újságtól, tévétől, Pikó szülei pedig mindenki segítségét kérték. A várost elárasztották Pikó fényképei. Pikó mosolygott hirdetőtáblákról, a legforgalmasabb helyi járatokon, tejes dobozok oldalán.

   A kutyás keresőcsapat megérkezett, hogy maguk is az ügy epizodistáivá válva kutassák a patakpartot és az erdőt: az eltűnésre legalkalmasabb helyeket. A kutyák orra nem fogott szagot, tanácstalanul néztek tanácstalan feletteseikre. A nyomelemzők nagyítói sem nagyítottak akkorát, hogy a kis Pikóból a legkisebb darabkát megtalálják. Számos mintát begyűjtöttek a házból, aztán a keresés alatt az erdőből, a játszótérről, focipályáról – ahol a fiú csak megfordulhatott–, haj, szövet- vagy bőrdarabok váltották egymást tárgylemezeken, de egyetlen egyezést sem sikerült kimutatni.

   Pikó szülei nem tehettek mást, otthon ültek és várták a telefoncsörgést; mint élőhalottak, csoszogtak és botladoztak a házban, nem is szólva egymáshoz, bizonytalanul bejártak mindent, pincétől a padlásig, mintha Pikót megtalálhatnák, elfelejtve átvizsgált zugokat, folyton újrakezdve a keresést. Pikó anyja a nappali ajtaját látogatta, a félfát, ami fiúk magasságának változásait őrizte. Azt vizsgálgatta, nagyokat sóhajtva simogatta a jeleket.

   A városi keresést országos váltotta fel. Több helyen is látni vélték Pikót, de mindannyiszor kiderült, akit Pikónak hittek, az valaki más.

   Riporterek leptek el mindent. Felkeresték Pikó tanárait, és az osztálytársait is megszólaltatták, akik egy emberként Pikót méltatták, nem értettek semmit, és mindenkitől segítséget kértek.

   A szünidő ellenére kinyittatták az iskolát, az udvarán gyertyás virrasztást tartottak, amire sokan eljöttek, és amit néhány percre az aznapi híradó elején és végén is élőben kapcsoltak.

   Az ügy, és a körülötte kialakuló médiafigyelem túlnőtt önmagán; a környéken gyakori UFO-észlelésektől nem volt nehéz eljutni az emberrablásig, a jelenleg is az űrhajóban folyó kísérletekig, melyek közül a legnyilvánvalóbb: Pikó szemének eltávolítása majd visszahelyezése, azzal a megkötéssel, hogy a két művelet között chipet kell hogy az üregbe helyezzenek, minek segítségével, mikor Pikót visszaküldik – az írásban nem volt kérdés, hogy ez így lesz –, Pikó szemén át fognak mindarról értesülni, ami a közösségben történik. És ha majd Pikó a fény felé áll és felfelé néz, akkor meg fog csillanni a pupillájában az a chip. Azt onnan problémás lesz kiszedni, de az újság következő számának megjelenésére ígérték a megoldást, annak részleteivel.

   Legalább olyan népszerű volt egy másik elmélet, mint az Idegen-rablás. Egy esti ijesztgetésekből ismert gyilkos-rémalak soha nem hallott kivégzéséről, annak gyanús körülményeiről írtak, megemlítve, hogy a kivégzés után nem sokan látták a megégetett testet, akik mégis, mind életüket vesztették már életük során. Azaz: lassan fenyegetni kezdte a várost a legvéresebb szellemjárás. Ne engedjétek ki a gyermekeket! – címmel önkéntesek osztogattak figyelmeztető röplapokat a bevásárlóközpontok, a kocsmák és a templom közelében. Sötétedés után egy lelkes csoport járta zseblámpákkal az utcákat, játszótereket, a halálra rémített gyerekeket összeszedték és hazaszállították.

   Ugyan az újságokig és a tévéig nem jutott még el, de szóbeszéd támadt, hogy esetleg Pikó szülei nem is annyira jóravalók, mint amennyire korábban róluk azt tartották. Hogy el-elcsattantak pofonok, és ki tudja, az egyik nem döntötte-e végleg földre a fiút, ami után az apjának gyerekjáték lett volna megszabadulni Pikó testétől, hiszen ő úgy ismeri a környéket minden bokrával, vízmosásával, hogy oda ássa, ahova akarja, nemhogy a kutyák nem fogják megtalálni, de senki emberfia.

◌

    Amilyen hirtelen az ügy kezdődött, egyszerre véget ért.

   Öt nappal az eltűnése után, korán reggel Pikót a város szívében, egy padon találták.  Egy róla készült képet nézegetett, amikor a járókelő felismerte a kép alapján.

    Szülei alig várták, hogy haza hozzák, ránézni sem mertek, egyfolytában ölelték, csókolták, és közben megállás nélkül zokogtak.

   Pikó egy árva szót sem szólt, kicsit megilletődve, mint egy rég nem látott rokon, állt mozdulatlanul a nappaliban.

   A hátizsákja ugyan eltűnt, de ő megvolt. Mintha kicsit hízott volna. A saját ruhájában találtak rá, ami ráadásul se szakadt, se koszos nem volt, csak valami fura illat áradt belőle, ami mandulára emlékeztetett.

   Jó étvággyal evett, aztán ült tovább az asztalnál.

   Az orvosi vizsgálatok kiderítették, hogy nincs láza, tüdőgyulladása, erőszaknak semmilyen nyoma a testén. A vérképe megfelelő. Pikó tehát minden jel szerint jól volt. Mégis hiába kérdezte rendőr, pszichológus, a családból bárki, mélyen hallgatott. Nemcsak az eltűnéséről, annak körülményeiről, a tartózkodási helyéről nem beszélt, hanem egyáltalán nem beszélt, meg sem szólalt.

   Próbálkoztak mindennel, osztálytársak látogatták; semmi. Berci kölyökkutyájára sem reagált. Berci ilyenkor lopva fürkészte Pikó szemét; még azt is előadta, hogy ő sem volt meg egy ideig, de ez sem hatott; semmi válasz, Pikó hallgatott. Régi játékai, az erdőben talált limlomai, a kedves könyvei sem tudták szóra bírni. Üldögélt az ablak mellett és bámult ki némán.

   Bíztak benne, és bízhattak is, hogy egyszerre megszólal, valami kibillenti ebből a holdkóros hallgatásból, valami visszarántja a valóságba, és akkor tényleg meglesz Pikó. Váratlanul fog történni, ebben megegyeztek, leejt egy bögrét és bocsánatot kér; nem találja a kedvenc pólóját és akkor. Hallottak már ilyet. Készültek hosszú, kemény hónapokra, beszédre készültek, hogy azzal majd fiuk figyelmét elterelik arról, amiről most lehetetlen, amit meredten néz, és amit ők nem látnak. Készültek türelemre, ha kell, csecsemőként kezelik, újra felnevelik, amíg csak meg nem szólal.

    A várakozásból semmi nem lett. Az ötnapos Pikó megszólalt. Nemhogy megszólalt, de megállás nélkül beszélt. A család ismét agyonölelte, Pikó meg mondta egyfolytában. Beszélt reggeli közben, játék közben, az udvaron, a házban, beszélt álmában, amikor körülvették, beszélt magában. Beszélt mindenről, ami eszébe jutott, olyasmikről, amikről tudott, amikről nem tudhatott vagy nem volt szabad tudnia. Válogatás nélkül mindent kimondott. Követhetetlenné vált, zagyvaságokat is mondott.

   Egészen addig beszélt, amíg teljesen berekedt és magától elment a hangja. Utolsó nagyot sóhajtott és elaludt.

   Szülei kétségbeesve ültek az ágya szélén, várták a folytatást.

   Pikó régi önmaga.

   Szülei fél napot kivártak az ölelésig. Amikor látták, hogy ezúttal minden rendben, tényleg saját Pikójukat kapták vissza, megadhatták magukat, gyerekük nyakába borultak.

   Pikó rekedten ismerte be, hogy az eltűnéséből az égadta világon semmire sem emlékszik. Az utolsó emléke, hogy biciklizik az úton, aztán ma reggel felébred és fáj a torka.

   Próbálták kideríteni, mi is történt, de semmire nem jutottak. A pszichológus, akivel Pikónak néhányszor találkoznia kellett, hosszú távú együttműködést javasolt, de Pikó ezt nem akarta. A család végül engedett és letett róla. Az interjúktól elzárkóztak, csupán egy rövid közleményben köszönték meg mindenki figyelmét és segítségét, de fiukat már nem engedték a kamera elé. Mindenki örült, hogy egészséges, Pikó újra a régi.

   Később még sokszor előjött ez az eltűnés a családban, mintha az idő az emlékezés mellett dolgozna, és Pikónak jobban menne, és Pikó mindent meg is tett: ellenállhatatlanul meredt egy távoli pontra, mintegy maga elé képzelve az eltűnése körüli és utáni eseményeket, és olyan csalódottan rázta meg ilyenkor a fejét, hogy inkább hagyták, nem akarták felzaklatni. Sokáig csak akkorként utaltak rá, aztán a félelem emlékének múltával már nyíltan emlegették bármilyen összefüggésben, sokáig kiemelt pontja lett a családi időszámításnak: amikor/azelőtt/azután, hogy Pikó eltűnt. Ha így mondták, Pikó mindig mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Yurix Sardinelly)

Jól ismerte őket mindenki a faluban. Vasst, Vassnét, meg a jegyző fiát. Köztudott volt, hogy a házasságot leginkább Vass akarta, Vassné meg belement, miután a jegyző fiának esze ágában sem volt elvenni. Csak hitegette évekig, szép szavakat sugdosott a fülébe, csillagos éjszakákon forrón ölelte a szabad ég alatt, de nem volt az a nősülős fajta. Vassné nem akarta, hogy az emberek a szájukra vegyék, és nem akarta vénlányként végezni sem, engedett hát Vass kitartó ostromának és egy szokatlanul meleg őszi napon meg is volt az esküvő. – Szép szál legény, magas, erős, és a tetejébe még esze is van. Jó vásárt csináltál lányom, meglátod, ez mindig a tenyerén fog hordozni, kényeztet majd, mert bolondul érted, nem úgy, mint az a másik! – súgta a mama a lánya fülébe, de az ifjú asszonynak már akkor is csak azon járt az esze, hogyan tudná szerét ejteni egy röpke pásztorórának a jegyző fiával. A nászéjszaka kellemes csalódással telt, mert Vass sem volt ám rossz szerető. Nem tudott betelni Vassné kerek, húsos idomaival, talán, mert a nő alkata éppen ellentéte volt az ő izmos, inas, szálfa termetének, hát csókolta, ölelte mindenütt, ahol csak érte. Azon az éjszakán háromszor is magáévá tette a feleségét és még azt is megbocsátotta neki, hogy nem volt érintetlen. De Vassné hiába élvezte az urával való együttléteket, hiába látta, hogy nem csak jó férj, gondos gazda, ráadásul okos is, és sokkal jobb vágású, mint a másik, valamiféle megmagyarázhatatlan erő mégis a jegyző nyegle, olajos hajú, alamuszi fiához húzta. A házasságkötés után már nem volt olyan egyszerű megszervezni a légyottokat, mert Vass amolyan konzervatív módon szerette birtokolni a feleségét, mindig tudni akarta, merre jár, kivel van, amikor nincsenek együtt. Vassné azonban pontosan értette a módját, hogyan vegye elejét férje bimbózó gyanakvásának. Amint megérezte, hogy az ura csak egy kicsit is féltékenyebb a szokottnál, még odaadóbban teljesítette asszonyi kötelességét, s ez nem is esett nehezére, hiszen a maga módján szerette a férjét. De a jegyző fiáért bolondult. Vass csupán gyanította, hogy a feleségének viszonya lehet valakivel, ám, mivel befolyásos ember volt és sokan tartottak tőle, senki nem merte megmondani neki azt, ami nyilvánvaló volt, ahogy féltek a jegyzőtől, a fiú apjától is. Az asszonyok szemtől szembe ugyan megadták a Vassnénak kijáró tiszteletet, a háta mögött azonban csúnyán megszólták, kibeszélték, nem értették, hogy teheti ezt egy olyan férjjel, akit ők bizony soha meg nem csalnának. Múltak az évek, Vassné még mindig kívánatos volt, telt idomait büszkén hangsúlyozta szebbnél szebb ruháiban, a férjének, no meg a jegyző fiának legnagyobb örömére. Az asszony szeretett volna gyereket, de valamiért nem esett teherbe. Elkönyvelte magában, hogy biztosan ez a büntetése, amiért évek óta csalja az urát. De nem tudott ellenállni a jegyző fiának, pedig ő más, a Vassnénál jóval fiatalabb nőkkel is ágyba bújt, nekik is szép szavakat sugdosott a fülükbe, illatos kölnijével, olajos hajával megbolondítva őket. Amikor az asszony erről tudomást szerzett, őrjöngve vetette rá magát a jegyző fiára, sírt, toporzékolt, könyörgött, hogy vessen véget a románcoknak, aztán valahogy a földre kerültek, és a jegyző fia, a Vassné ütemesen ringó, kerek csípőjét markolászva, égre-földre esküdözött, hogy mindez szemen szedett hazugság. Az asszony meg, ahogy a gyönyör újra és újra átjárta a testét, remegve súgta, hogy hisz neki. Így mentek a dolgok, amikor Vass egy napon azt mondta a feleségének, hogy ezúttal hosszabb üzleti útra megy. Vassné gondos asszony módjára mindent szépen összekészített a férjének, finom útravalót főzött neki, és az utolsó éjjel együtt is hált vele. S bár érezte, hogy az ura ezúttal még a szokottnál is hevesebb volt, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Csak az járt a fejében, hogy hamarosan újra a jegyző fia öleli, és ezúttal nem a szabad ég alatt, vagy a csűrben. Éppen a konyhában, a kredencen áldoztak a szerelem oltárán, az asszony vaskos lábaival erősen szorította a jegyző fiának a derekát, és már majdnem megérezte a gyönyör első kisebb hullámát, amikor meglátta, ahogy a férje az ajtóban áll és üveges szemeivel rájuk mered. Felsikított, de nem a gyönyörtől, mert az bizony elillant és félelem költözött a helyére. A jegyző fia, felismerve a helyzet komolyságát, no és azt, hogy a férj bizony jóval hamarabb visszatért az üzleti útjáról, mint kellett volna, rögvest belebújt a nadrágjába, s még mielőtt a másik magához tért volna, eliszkolt a tett helyszínéről. Vass még mindig csak állt és bámult, olyan volt, mint aki nincs magánál. Nem lehetett tudni, vajon ott helyben agyoncsapja -e a kikapós feleségét, vagy utánaered a jegyző gyáva fiának. Ám ő egyiket sem tette, csak zokogva roskadt a földre. Vassné hiába is vigasztalta volna, ebben a helyzetben semmit sem tehetett. Éjszaka többször is felébredt, kereste a férjét, ám az még mindig a földön ült, arcát két nagy tenyerébe temetve. Másnap reggel favágók találták meg a közeli erdőben, felakasztotta magát. A zsebében egy búcsúlevél volt, azt írta, be akarta fejezni már az életet. Vassné eltemette, meggyászolta az urát, a falubeliek rosszallásával nem törődött. A megboldogult annyi pénzt hagyott rá, amiből élete végéig szépen megélhetett. Nem függött senkitől, csak a jegyző fiától, mert neki továbbra sem tudott ellenállni, még a történtek után sem. Hanem ahogy telt az idő, az asszony kezdte egyre magányosabbnak érezni magát. Tudta, hogy a jegyző fia soha nem venné el, más meg nem érdekelte, hozzá is szokott a gondolathoz, hogy többé nem megy férjhez. Megszerette a függetlenséget, persze a jegyző fia által nyújtott testi örömökről továbbra sem akart lemondani. Egy napon, ami egészen pontosan egy évvel a férje halála után volt, betévedt az udvarba egy kóbor kutya. Vassné először megijedt tőle, mert csatakos volt, ijesztően sovány és szokatlanul nagy termetű, aztán, ahogy látta, hogy szelíd jószág, és nem bánt senkit, magához édesgette. Szüksége is volt már rá, hogy újfent gondoskodhasson valakiről. Barátai nem voltak, a faluban megvetéssel figyelték, a jegyző fiának meg csak a teste kellett, a lelke nem. Az állat hamar meghálálta a kedvességet, néhány hét alatt egészen rendbe jött, a szőre kifényesedett, a finom falatoktól alaposan ki is kerekedett. Mindig az asszony mellett volt, mint valami testőr. Ha Vassné a kertben tett-vett, az eb leült mellé és úgy őrizte, mint egy drága, becses ajándékot, ha bement a faluba, a kutya szorosan mellette vonult, el nem mozdult volna a közeléből. Még azt is megengedte újdonsült kedvencének, hogy az udvar helyett a házban, az ágya lábánál aludjon. Ám amikor a jegyző fia lihegve markolászta az asszonyt, szegény pára bizony gyorsan kint találta magát az udvaron.
Így teltek, rakódtak egymásra a napok, hetek, hónapok, aztán egy álmos délelőttön emberek jöttek és betörték a Vassné házának az ajtaját, mert már jó ideje nem látták sem őt, sem a jegyző fiát. Úgy mesélték, hogy a szörnyű látvány minden emberi képzeletet felülmúlt. A Vassné meg a jegyző fia, mint két hatalmas húscafat, egymásba kulcsolódva feküdtek a hálószobában, meztelenül a nagy francia ágyon, átharapott torokkal, körülöttük minden csupa vér. Napok óta halottak voltak már, a rothadt emberhús szaga betöltötte az egész házat, beleette magát a falakba, meg a bútorokba. Miután elvitték a holttesteket, a házból majd mindent kihordtak, hogy elégessék, akkora tüzet raktak az udvaron, hogy még a szomszéd faluba is ellátszott.
A kutyát azóta sem látta senki. Azt mondják, nem is kutya volt az…

 

 

(Illusztráció: Jessica J. Miller)

Mielőtt buszra szállt, megakadt a szeme egy plakáton. Barsi sokat és sokszor látta ugyanezt az arcot, néha más arcok társaságában. Ragasztott arc, lámpaoszlopokra és kirakattáblákra csirizelt arcok. Nem vett újságot, pedig a hosszú utat rövidítené a betűkkel való zötykölődés. Meg aztán lenne, ami takarja az arcát, ha elszunyókál. Egyelőre nem süt szemébe a nap. Mire átér a Dunán, világos lesz. Valahol virágot is kell vennie. Megígérte. Nagybátyja telefonhangja tegnap este. „ Ezt a kivagyi bunkót… Még meg is ígéri, hogy nem teszi le az érettségit, ha polgármester lesz…  Tudod, ebben az új rendszerben ez a pökhendiség megy az agyamra. Boldogabb időkben…” Minden történelmi andalgását így kezdi a nagybátyja. „Boldogabb időkben még a szavazati jogot is iskolához kötötték.” Na hiszen. Boldogabb idők. Ő sem emlékezhet rá, legfeljebb olvasott róla, vagy tanulta. Mert mikor ér rá az ember „a boldogabb időre”? Szőlőmetszéskor? Trágyázáskor? Szívlapáttal a kézben? Amikor odalent a vágatban nyomja a partot? Amikor a sofőrbundán hanyatt fekve nyúlkál a villáskulccsal, hogy meghúzzon egy átkozott csavart? Természetesen, amikor nem éppen azok a híres nevezetes boldogabb idők járnak. Virágot ne felejtsen venni. A felesége csomagolt pár szendvicset, hiába ellenkezett. Anna nagyon együttérző, amióta a hírrel haza érkezett. Alig tudta lebeszélni, hogy ő is ne jöjjön. „Mégis, mit csinálnál, amíg mi a szőlőben vagyunk?” Boldogabb időkben sem lettek volna boldogabbak Annával. Sem boldogtalanabbak.

Barsi elkutyagolt a falu túlsó fertályára, a régi, dombon fekvő sírkerthez, ahova Sándor Vazult eltemették. Valaha ők is itt a közelben laktak, de Komlóra költözésük után édesapja bátyja és családja helyben maradt. Valaki művelje is a földet, permetezze a szőlőt, aztán igya is meg ezt a jó homoki vinkót, mondta nagybátyja, amikor hívták a bányához. A szülőfaluban megmaradni nem ment minden kalandok, megrázkódtatások elviselése nélkül. Végül is egy életforma felszámolásáról volt szó. De szívósságban és kalandvágyban az ő fajtájuknak soha nem volt hiánya. Barsi apja már a vájáriskolában kitűnt gyorsaságával és küzdőképességével. Na, és a tornateremben kifeszített kötelek között a taglózó ütéseivel, amelyekhez nagy állóképesség is társult. Átvitték bokszolni egy pécsi egyesületbe, de egyszer csak ráunt az ellenfelek pofonjaira, az élelmezési előírásokra, az ugrókötelezésre és jogosítványt szerezve elszegődött buszsofőrnek. Távolsági járatra. Korán kelés. Jó út, pocsék út. Többnyire pocsék. Vezetés esőben, hófúvásban, sárban, fagyon és döglesztő melegben. Evés zsebből. Bütykölés derékig motorházban, kocsi alatt, árokszélen defektes gumik reparálása. Egyik reggel borotválkozás közben hirtelen kiverte a verejték, elnehezedett, aztán dőlt, akár annak idején néhány kiütött ellenfele. Mire Barsi benyitott a fürdőszobába, nem kellett rászámolni az apjára. Érettségi után a fiú rádió-televízió-műszerésznek tanult, de a benzinszagnak és a messzeségnek nem tudott ellenállni, felcsapott a katonaideje leteltével buszsofőrnek. Nusi lánya németórái végeztével mindig rohant a Budai vámig, hogy az utolsó járatot elérje. Barsi korholta magát, amiért kedden és csütörtökön, nyitott ajtóval megvárta, amíg a fiatal lány odaér és felszáll. Bérletes, mondta a szunyókáló utasoknak eleinte. Aztán már természetes volt.  „Kifáradok a végére, kell egy beszélgetőtárs”, ezzel mentegette magát. A januári jeges úton a kanyar utáni árokban kötött ki. Kinyitotta az ajtót és leugrott. Nem nagyon ásta el magát a kocsi. Éppen visszaszállt, amikor egy másik busz, ugyancsak csúszva, alig kormányozhatóan nekivágódott az Ikarusz farának. Ó, az a Magasságos!… A sűrű havazásban alig látszottak Mánfa fényei. A lányon kívül volt még két utas, de ők falubeliek voltak, gyalog nekivágtak a hónak. Annyira el voltak foglalva, hogy a kollegával a buszokat kiszabadítsák, észre sem vette, már éjfél volt. Az üres buszt is kiásva, hátrahagyva indult neki a maradék útnak, a város innen már semmiség volt. Akkor megszólalt mögötte valaki. „Elnézést, hogy nem segítettem, de elaludtam.” A lányról egészen megfeledkezett. Éppen feltűnt a fényeibe hamvadt, munkagödörnyi város. – Kiváló alvókája van – mondta a visszapillantó tükörbe. A lány nevetett: – Igen, ma nehéz napom volt. – Nekem is – mondta Barsi, s elővett egy cigarettát a zubbonyából. – Ja, megkínálhatom? – A lány újra felnevetett. – Hiszen üres a doboz. Különben sem élek vele. Barsi zavartan összegyűrte a Symphoniás dobozt. – Megkérhetem valamire? – Tessék – mondta a sofőr. – Az Anna presszónál letenne? – Diáklány ilyenkor presszóban? – ugratta Barsi. – Megígértem anyának, hogy ma érte megyek – komolyodott el a lány. – Születésnapja van – tette hozzá. A presszó előtt Nusi már várta a lányát. A két nő összeölelkezett.

– Nagyon-nagyon aggódtam, kicsim – hallotta a lány anyját. – Éppen most mondták be, hogy Pécs felől járhatatlan az út. – De szólj a fiatalembernek, aki haza hozott, hogy egy kávé ráfér ezért a szívességért. Barsi vitte a garázsba a kocsit, de Nusi nem tűrt ellentmondást, így hát megállapodtak, hogy a fiú pihenőnapján tiszteletét teszi az Annában.

– Anya hozzád akar adni feleségül – mondta ősszel Nusi lánya, aki szintén Anna névre hallgatott. Kirándulni voltak a fiú Moszkvicsával. Barsi elgondolkozott ezen a választékosságon. Fordított lánykérés?  Nem mintha nem fordult volna meg az ő fejében is a házasság.

– Nincs kifogásom ellene – ordította túl Barsi a motorzajt. – És neked, Anna? – Hát, alszom rá egyet – nevetett lány, és a fejével a fiú vállát kereste.  A szüret utáni esküvő szép néphagyomány, mondta nekik nagybátyja. De az a fontos, hogy boldogok legyetek. A használt Moszkvicsot használt Opel követte. Építkeztek, nem messze Danitól. Barsi a kocsit ezúttal otthon hagyta, távolsági busszal érkezett. Érkezett, jött, mert hívták szőlőt metszeni.

– Szép temetése volt – fogadta a távoli nagybácsi. Barsi bólintott. A munka két napig sem tartott, a második nap délutánján átsétált a falu túloldalára, onnan jobbra, ahol az út a temetődombra kanyargott. Könnyen rátalált a frissen emelt sírra az egyszerű, nyers akácból faragott, rusztikus fakereszttel. „Nem volt jó idefönt” – böngészte egy koszorú alól kilógó szalagvégen. Megborzongott, mintha egy szóbeli üzenet kondult volna bele az estébe. Bakancsa orrával kijjebb piszkálta a koszorúszalagot, de semmi nem mutatta, hogy az aranyozott betűknek folytatása lett volna. Körbejárta a sírt, elhelyezte rajta Dani és Ágiék csokrát meg a maga szál virágát. – Szekfű legyen, égő piros – kötötte lelkére Ági. Nem emlékezett, hogy végigmondta volna a Miatyánkot, amibe belekezdett. Öreg este volt, mikorra hazaért a nagybátyjáékhoz, a tanára sírján levő virágok és szalagok és ez az egész úgy érintette, hogy a vacsoránál csak alig szólt, kanalazta a halászlevet, harapta a kenyeret, ám fűrészport is rakhattak volna elé. Csak a második pohár után szólalt meg. – Jobban is járhatott volna.

– Azt mondják, kicsit már bolond volt – nézett fel borából a nagybátyja.

– Gondolt egyet s otthagyta a családját – tódította az asztalt leszedő gazdasszony.

– Régen sem volt oka rá – térült-fordult hamutartóval az asszony.

– Mit lehessen tudni – mondta szórakozottan Barsi.

– Már évekkel ezelőtt hallottam, hogy elhárító tiszt volt az asszony első ura.

– Számít az?

– Nagyon is. Az nem olyan világ volt.

– Elhás? Erről én sem tudok – fordult nagybátyja felé Barsi. Még mindig a szalagon, annak különös feliratán járt az esze. Úgy látszik, itt gazdagabb az emberek fantáziája. Vagy csak a helyi nedű teszi. Őt kérte meg Sándor tanár úr, hogy segítsen az apja révén a bőröndjeit felvinni a kollégiumba.  – Révén? – Szóval a kocsijával – mondta Sándor. Nem volt nagy fuvar, viszont az öreg Georgi furcsállta és sokáig ugratta az apját, hogy elhalássza a kuncsaftjait. Nem volt titok, de nem került szóba, hogy apja és dr. Sándor Vazul egy faluból származnak. „Visszakönyörögte magát.” Akkor csak annyit mondott a fiának. Hogy kire érti, az Barsinak sem volt titok.  Apjának a katonatársáról, aki Sándor feleségének az első férje volt és a gyerekek vér szerinti apja. „Ennek nincs átlátható élete.” Ez a vélemény nem csak Dani apjáé volt, kimondatlanul osztották a városban. Legváratlanabb időben érkezett a pesti vonattal, a pécsi busszal, vagy éppen Bonyhád, Hosszúhetény felől, s ugyanúgy, kiszámíthatatlanul utazott el, olykor hetekig nem tűnt fel a városban. A bányászoknak nem hiányzott. A fatéri rakodóknak sem, de a gatter mellől sem. Nem hiányzott a könnyűipari vállalat cipőkészítőinek, a tanári katedrák és a templomi szószék sem árvult el miatta, a vízellátás, a kenyérgyár is hibátlanul működött, hogy a kocsmákról, kórházról és a bölcsődékről, a tűzoltóállomásról, bányamentőkről vagy a boncolótermek hideg befogadottjairól és a macerálóikról ne is szóljunk. Nem szorzott, nem osztott, és mégis. Barsi folyton érezte, hogy valahol ott, nem láthatóan, észrevétlenül, a szálló pernye társaként beeszi magát a falakba, a fák levelébe, a cementipari vállalat felé dübörgő ZIL-ek nyomán felszálló penész színű porba, az iskolás lányok sötétkék köpenyébe, a fiúk kamaszosan vastagodó és hirtelen bicsakló hangjába, a zsíros kenyerek (bányász-szendvics) sója és paprikája közé, az ívhegesztés kékesen, az otthonról elcsent cigaretták szorongón szálló füstjébe. Jobb nem gondolni rá, gondolta Barsi, valahányszor a liftes ház előtt futott le a térre, hogy kimenjen a garázshoz, vagy a trafikban cigarettát vegyen, vagy egyáltalán: munkába menjen. Netán gondolni rá, de úgy, hogy minél hamarabb elfelejtsük, annyira körvonaltalan, széthulló, foltokban létező, részek szerint való. Elgondolni magunktól.

Hibátlan felvetésnek látszott a nagybátyjáé, hogy tanára, ha nem is bolondult meg, kicsit zavarodott lett, s mintegy átmeneti megoldásként vonult ki a város védettségéből. Kár ezen nyargalni, gondolta. Azon is, hogy ki küldte rá (vagy rájuk) a gyújtóanyagot. A hajdani tanítvány (asszony) és tanárának kapcsolata is felbukkant, járt-kelt a piaci jólértesültek és mindent-félrehallók nyelvén.  Barsinak eszébe jutott a szalag felirata, a selyemszegély sáros színe fölött az aranyozott betűk. Az is hibátlan fejtegetésnek tűnt, hogy a jelen berendezkedés fokról fokra alulmúlja magát, immár gangek ragasztgatják a plakátokat, kire lehet szavazni. Holnap, hogy kit kell kiiktatni? A szürke, kopott és koptató korábbi rezsim komfortja színdús életet nem kínált, az idefönt kérdését elodázta, de a személyi biztonságában, mint az igavonó jószágéban – érdekelt volt. Már csak az a kérdés, meg lehet-e állni és hol. Barsit felháborította az a sivár szárazság, ami Sándor Vazul elvesztését környékezte az ígéretek városában.  A halak. Lehet, hogy igazuk volt azoknak, akik ezekre a különös esetekre emlékeztettek. A két fickót látták a kocsijukkal sündörögni a városban. Ezek szokták a varsákat üríteni, a zsákmányt vizes tartályokban tovább kocsiztatni, de nem ezek, nem ilyenek szokták a „nagy hálót” rángatni. Elég rájuk nézni. Barsi, lévén maga is országutak alkalmazottja, többször találkozott velük.

– Honnan a hal? – érdeklődött, mikor a háziasszony leszedte az asztalt.

– A halastóból – intett egy meghatározatlan irányba a rövid pipa szárával nagybátyja.

– Nem ízlett?

– De. Persze. – Mert nagyon rongyosan ettél – szedegette le a terítéket a nagynénje.

– Hallom beteljesedik rajtatok az Írás – veregette a hamut a pipáról a nagybátyja.

– Mégpedig? – kérdezte Barsi.

– Hát a Máté szerinti: Az elsők lesznek utolsók, és az utolsók elsők.

– Nem értem – ráncolta a homlokát Barsi.

– Hallik, hogy szélnek eresztik a bányászokat.

– Igen, kering ilyesmi – bólintott Barsi.

– De nem tudom, mi az alapja.

– Talán drága a szenetek.

– Mindig is az volt. Mert drága az emberélet is – vonta vállát Barsi.

– Ti mindig protekciós népek voltatok odalent – horkant a nagybátyja.

– Protekciós? – képedt el Barsi.

– Jó vezéreitek voltak.

– Ezt meg hogy érted?

– Akik az életüket kockára vetik, arra lehet hivatkozni a többi rabszolga előtt. És akire a többi rabszolga előtt hivatkoznak, azt meg is kell fizetni. Valahogy így.

– Természetesen, ők, a protekciósok, mennek vágóhídra először – válaszolt Barsi, hangjában némi gúnnyal.

– Nem mindig. Nagyapádat előbb vitték ki a frontra, mint a legutolsó csillést a bányátokból.

– Nem tudom én azt, bátyó. Csak azt tudom, hogy elálmosodtam.

– Még egy pohárral?

– Köszönöm, de már most is baj van a súlypontommal.

– De gyönge legény vagy, öcskös.

Barsi erre nem válaszolt. Tápászkodott és indult a szobájába. Annára gondolt, aki ilyenkor már biztosan alszik.

(Részlet az Úszómester néhány szezonra című regényből)

 

 

 

∞ Kaan Boşnak: Uzatma N’olursun 2

Megijedve a tükörtől az ablaknak fordult, ha be nem, legyen ki. Odakint valami mások vannak, nem ő, akkor talán béke. Nem gondolni a másokban levő énre, arra, hogy csak azt fogja látni, amit ő látni tud, vagyis ami kicsit ő, akkor meg igazából tükör van megint, és nézhet akármerre.

Aztán megint azok a dobozban felejtett képek, amiken igazából nem ő van, de azt mondják neki, ez ő, amikor ő nem. Nézhet a tükörbe meg akármerre, akkor sem azt látja, ami ő, csak valamit lát, ami látszik, aztán elégedjen meg a látás puszta tényével, hát elég sivár.

Azok a dobozban felejtett tükörképek, igen, amik csak egymásra hasonlítanak, másra nem, főleg őrá, aki nem kép, talán inkább fa, de már ebben sem biztos. Látott egy fát, meg egy másikat, és aztán még egy csomót, és most már nem tudja, mi a fa, így nehéz bármit.

Letette a cipőjét a fa koronájában egy vastag ágra, ahonnan nem esik le. Hátha a madarak belefészkelnek vagy valami, lenne abban legalább egy lépéselmaradásnyi szépség, de hát nem így, így nem. Túl direkt. És igazából csak ővele van baj, hogy nem akar cipőben járni.

A kertben ült, és nem tudta megmondani, minek gondolja magát. Egy tükörképnek, fényképnek, fának vagy, vagy hogy megint nem gondol magáról semmit, meg nincs is, minek ez az egész, például, hogy öltözködjön, kit érdekel.

Az árnyéka az ő volt, vagy hogy ő volt az árnyék, de az árnyékok nem hordanak ruhát, meg semmit, nem esznek és nem isznak, nem lélegeznek, legfeljebb fáznak, vagy csak ő fázik, amikor árnyék. Árnyék vagyok. Ezt addig tudta gondolni, amíg megijedtek a tükörképétől.

Hosszan felépített összetehetetlen mondatok, szavak, most mi lesz, beszélni sem sikerül, mondjuk ha fa, nem is kell, vagy hát nem úgy. És akkor fa, és úgy beszél, de a szülei azt nem értik és bántják, így kell biztos, ami elérhetetlen, össze kell szaggatni meg tépni.

Tetszett neki, hogy most épp fa, csak az nem, hogy senki sem tudja őt annak látni, ami, vagy amire inkább hasonlít, ehelyett képeket mutogatnak, nézd. Nézd, én nem vagyok kép. Vagy nem így, nem ilyen. És a képeken azok az emberek, akikről tudja, nem ismerik.

Mire jó ez, mire. Belefeküdni egy bokor alatti fűsírásba. Kicsit hazatérés, de csak a sírás miatt, mert mindenben ott sorakoznak a könnyek halkan. Amikor a házból kimenekült, a ház elől, amikor megtalálta a fákat, meg hogy nekik is van árnyékuk, az is fa, csak fekete.

A tükör is fekete, amikor éjszaka van, akkor a leginkább. A képek is, meg minden, főleg azok a szájak, a kiáltozók, amik úgy hívják, hogy elküldik, úgy csitítják, hogy ráüvöltenek. Ő is üvölt, csak belül és némán, üvölt a madár, a madárban a csöndje.

Abban a furcsa kis kő alakú elhallgatásban, amiben találta magát, amiben mindig őrá találnak, amikor nem keresik. Hallgatta a napsütést, milyen hangja van és azt miért nem hallja senki, ő meg mit csinál, már megint mit.

Keresi a napsugarat, de mindenütt tenyerekkel felhőzik a szemet, önmaguknak és egymásnak takarják, neki.

2015. 08. 04. 12: 26: 54

 

 

(Illusztráció: ChaoticatCreations: Sari Sun Painting)