Egy időben II. Ramiro, León királya sokféle szóbeszédet hallott egy hajadon szépségéről és bájairól. A lány mór származású volt, de előkelő családból származott, apja Dom Çadam Çada volt, dédapja pedig Aboali király, aki még Rodrigo idejében hódította el a keresztények földjeit. A lány testvére, Alboazer Alboçadam uralkodott a Gaiától Santarémig terjedő vidéken, és sokat harcolt a keresztényekkel, közülük pedig leginkább León királyával. A hosszú csatározás után Ramiro hajlott már arra, hogy békét kössön a mór nagyúrral, és mi több, úgy gondolta, hogy felé barátságot színlelve könnyen megszerezheti annak szépséges húgát is, akit már jó ideje kiszemelt magának. Ezért azt üzente Alboçadamnak, hogy megkedvelte őt, és szívesen meg is látogatná, hogy véget vetve az ellenségeskedésnek szorosabb szövetséget kössenek. Ellenfele örömest egyezett bele a látogatásba, és meg is hívta magához Gaia várába. Ramiro késlekedés nélkül indult útnak három hajójával, és elkísérték hű lovagjai is. Amint megérkezett, az volt az első kérése, hogy adják neki a mórlányt, hogy őt megkeresztelve feleségül vehesse. Kérését Alboçadam rögtön vissza is utasította:
– Van már neked nőd, aki gyereket is szült neked. Te keresztény vagy, hogyan házasodhatnál hát másodszor is?

A király ugyan elismerte, hogy valóban házas, de ez nem akadálya egy újabb frigynek, mondván, hogy felesége, Aldora királyné közeli rokona, és ezért a Szentegyház úgyis elválasztja majd őket. Alboçadam ennek ellenére hajthatatlan maradt, és egy egész királyságért sem volt hajlandó húgát a keresztényre bízni. Mohamed törvényére esküdött, hogy máshoz nem adhatja, mert a marokkói király már eljegyezte őt.
Ramirónak így cselhez kellett folyamodnia. Volt vele egy neves csillagjós és mágus, Aman, aki varázslatával hirtelen éjjeli sötétségbe borította Gaia egész vidékét, amire óriási fejetlenség tört ki a mór udvarban. Ezt kihasználva Ramiro elrabolta a lányt, és a közelben horgonyzó hajójára taszigálta. Épp szedték volna a horgonyt a nemesek, amikor csapatával odaért Alboçadam. Mórok és keresztények ádáz csatát vívtak a egymással. Ramiro királynak huszonkét embere veszett ott, de a másik csapatból még többen hullottak el. Miután Ramiro a mórokat legyőzte, a lányt először Minhorba, utána pedig a leóni udvarba hurcolta magával, hogy megkeresztelje. A lány az Ártiga nevet kapta a keresztségben, ami az akkoriak nyelvén megtért bűnöst és kívánatos hajadont is jelentett.
Alboazer Alboçadam tajtékzott a haragtól, amikor minderről értesült, és azon gondolkodott, hogyan tudná ezt a becstelenséget megbosszulni. Hallotta, hogy Dona Aldora királyné Minhorba érkezett. Úgy döntött hát, hogy elrabolja a királynét, ezért amilyen gyorsan és titokban csak tudott, odament, és a városba bejutva elfogta a királynét és ezen kívül mindenkit, akit csak katonái ott találtak. Nemes hölgyeket, hajadonokat, és az őket védelmező katonákat mind bilincsbe verve vonszolta hajóira. A rabokat végül Gaiába vitte, abban az időben még fényes paloták álltak ott.
Amikor Ramiro királynak ezt elmondták, a düh olyan iszonyatos erővel tört rá, hogy tizenkét napig magához sem tért az őrjöngéstől. Amikor újra eszméleténél volt, a fiáért, Don Ordonho infánsért, és leghűbb alattvalóiért küldött. Ezek sietve meg is érkeztek mind, hiszen tudták már, hogy rettenetes háború közeleg. Öt hajóval indultak útnak, több ugyanis nem volt a királynak. Evezősöket sem vittek magukkal, mert Ramiro úgy parancsolta, hogy a gályarabok helyett maguk a katonák evezzenek, mert bár kevés hajója volt, a bosszú sikeréhez minél több jó harcosra volt szüksége. São João de Furado közelében kötöttek ki, és hajóikat a part menti fák közé rejtették, éjjel pedig kimerészkedtek a partra. Ramiro király fiának azt a szigorú parancsot hagyta, hogy a csapattal együtt maradjon csak a hajók közelében, és ne moccanjanak onnan egész addig, amíg a kürt szavát nem hallják. Akkor viszont siessenek a király segítségére, amilyen gyorsan csak tudnak.
Ramiro magára kötötte kardját, felöltötte páncélingét és magához vette kürtjét is. Mindezeket pedig egy nyomorúságos ronggyal álcázta. Felment Gaia vára alá, és ott leheveredett egy kút mellé, mintha csak egy utolsó leprás koldus lenne. Azt eszelte ki, hogy ezzel a csellel megláthatja a királynét, és tanácsot kérhet tőle, hogyan tudná legyőzni Alboçadamot, fiait és teljes seregét. Mire is menne most felesége nélkül? Ha ő nem segít, biztosan elszalasztaná a lehetőséget, és nem állhatna bosszút a móron. Így gondolkodott a király, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és minden az Ő akarata szerint történik, nem pedig úgy, ahogyan mi, földi halandók gondoljuk el.
Volt a várban egy Petrona nevű francia lány, a királyné egykori udvarhölgye. Miután a mórok elrabolták, rabságban is tovább szolgálta korábbi úrnőjét. Mikor Petrona lement a kútra vizet hozni, a kút kávája mellett ott találta a koldusnak öltözött királyt, de az olyan rongyos volt, hogy nem lehetett felismerni. A király arabul szólt hozzá, és Isten szent nevére vizet kért, mondván, hogy olyan gyenge, hogy még a kútkávát sem éri el. Erre a lány egy kancsóból inni adott neki. Volt egy félbetört kámea-köve Ramirónak, melynek másik felét felesége tartotta magánál. Ezt a követ vette a szájába, és ivást színlelve beleejtette a kancsóba. A szolgálólány ezután elvitte a vízzel telt kancsót a királynéhoz, aki rögtön felismerte a mosdótálba pottyanó ékkövet. Kikérdezte hát szolgálóját, hogy ugyan kivel találkozott az úton, de az csak a fejét rázta. A királyné nem hitt neki, kérlelte, ha tud valamit, ne tagadja le, mert bőkezű hálára számíthat. Erre aztán csak már kibökte a szolgálólány, hogy egy leprás koldus volt a kútnál, aki Istenhez fohászkodva vizet kért tőle. A királyné pedig elküldte Petronát azzal, hogy keresse meg őt, és titokban hozza elé. A szolgálólány el is ment a koldusnak öltözött királyhoz, és így szólt hozzá:
– Te szerencsétlen, figyelj rám! Úrnőm, a királyné azért küldött, hogy vigyelek el hozzá, mert gondoskodni kíván rólad.
Ramiro király beleegyezett, mondván, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor elkíséri őt, ezért a hátsó ajtón át nagy titokban bementek a palotába. Mikor a királyné meglátta Ramirót, igencsak elcsodálkozott a látványon:
– Király uram, mi hozott ide téged?
– A szerelem, amit irántad érzek. – fordult amaz hitveséhez.
– Vigyázz, mert itt biztos halál vár rád!
– Sebaj, akkor a szerelmedért halok meg. – A királynét viszont mindez cseppet sem hatotta meg:
– Micsoda? Hát pont te szeretnél engem, te, aki Ártigát innen elraboltad, csak mert jobban szeretted, mint hites feleségedet? – fakadt ki. Majd erőt vett magán, és így folytatta:
– Király uram, most gyorsan bújj el ide, ebbe a fülkébe, amíg kimentem magam az udvarhölgyeknél, és nemsokára visszajövök érted.
Amíg a király ott rejtőzött, megérkezett Alboçadam, és rögtön a királyné hálószobájába ment. A királyné ezzel fogadta:
– Jó uram, mit tennél Ramiro királlyal, ha foglyod lenne?
– Ugyanazt, amit ő velem: szörnyű kínok között ölném meg.
Ramirónak mindezt végig kellett hallgatnia. A királyné végül így szólt a mórhoz:
– Itt van ellenséged, ebbe a fülkébe vetve. Most aztán kedvedre bosszút állhatsz rajta.
A király átlátta, hogy felesége megcsalta őt, és életére tör. Tudta, hogy a várból csak akkor szabadulhat meg, ha cselhez folyamodik, és itt az ideje, hogy saját erejéből védje meg magát és becsületét. Ezért előlépett rejtekéből, és olyan hangosan, hogy az egész palota hallja, ezeket mondta:
– Alboazer Alboçadam! Vétettem ellened, tudom jól. Bűnömet meggyóntam lelkiatyámnak, aki feloldozásképpen azt parancsolta, hogy előtted megalázkodjam. Tégy velem ezért bármit, ölj meg, ha akarsz. Barátodnak mondtam magam, és húgodat mégis elraboltam. Akkora bűnt követtem el ellened és hitem ellen, hogy megérdemlem a vérpadot. Ahogyan vétkem híre is messze földre jutott el, úgy halálom hírét is kürtszó tudassa minden alattvalóddal.
Ramiro ezzel a csellel azt akarta elérni, hogy Alboazer Alboçadam fiai és minden rokona odajöjjön, és így könnyebben rajtuk lehessen ütni. Így folytatta tehát:
– Mivel halálom órája közeleg, arra kérlek, hogy hívasd ide minden fiadat, lányodat és rokonodat, és e város minden népét. A palota udvarán állíts fel a vérpadot, olyat, ahonnan messzire szól a hang, és engedd, hogy ott még utoljára megfújjam kürtömet. Így rajtam is bosszút állhatsz, fiaid és családod becsületét is visszaszerzed, és az én lelkem sem jut kárhozatra. Nem tagadhatod meg mindezt tőlem, hisz vallásod is kötelez arra, hogy mindenféle hitű lelket a pokoltól megments!
Alboçadam megsajnálta a királyt, és meg akart kegyelmezni neki. Így szólt a királynéhoz:
– Bizony mondom neked, ez az ember megbánta bűneit! Én is vétkeztem ellene, csakúgy, mint ő ellenem. Igazságtalan lenne hát, ha őt megölnénk, hiszen alávettette magát hatalmamnak.
A királyné dühösen támadt a mór nagyúrra:
– Alboazer Alboçadam, te gyáva féreg! Jól ismerem én Ramirót, és biztos vagyok benne, hogy ha most nem ölöd meg, soha nem menekülsz előle. Le fog győzni téged, mert Ramiro ravasz és bosszúszomjas. Vagy nem hallottál arról, hogyan vájta ki nála néhány nappal idősebb testvére, Dom Ordonho szemét, hogy kitúrja jogos örökségéből? Nem emlékszel, hány csatát vívtál vele, hányszor győzött le, és milyen sok katonádat ejtette foglyul? Talán elfelejtetted az erőszakot, amit húgodon tett? Nője voltam, és te elraboltál tőle: egy keresztényt jobban nem is sérthettél volna meg. Vedd észre, hogy életeddel játszol, ha most bosszút nem állsz. Lelkedért aggódsz tán? Azt pont azzal mented meg, hogy megölöd Ramirót, hiszen ő más vallású, mint te. Csak azt a halált adod neki, amit ő kért tőled, és amit lelkiatyja is igazságosnak tartott. Ostobaság lenne ezért, ha most szabadon engednéd.
Szomorú lett Alboçadam, amikor mindezeket meghallotta. Azt gondolta magában, hogy szerencsés az a férfi, aki sohasem bízott asszonyban, hiszen lám, ez a nő a király hites felesége, még gyermeket is szült neki, és mégis azt akarja, hogy férje becstelen halált haljon. Elhatározta ezért, hogy amint csak teheti, eltaszítja magától Aldorát, és nem fog többet hallgatni rá. Másrészt viszont azt is fontolóra vette, amit a királyné mondott Ramiro király bosszúszomjáról. Titkon ő is gyanította, hogy Ramiro életére törne majd, ha most nem ölné meg. Miután mindezeket meghányta-vetette, mindenkit egybegyűjtött, és így szólt Ramiro királyhoz:
– Látom, hogy megbántad bűnödet. Bizony őrültség volt tőled, hogy hozzám eljöttél! Vezekelhettél volna saját palotáidban is. Tudom, hogy ha egyszer én kerülnék a te kezeid közé, akkor nem menekülnék meg a haláltól, ezért megteszem azt, amit magad kértél tőlem.
Majd Ramirót az udvarra vitette, és megengedte neki, hogy kürtjét megfújja, ameddig csak tüdejéből telik. Ramiro király még csak azt kívánta, hogy a kivégzésen jelen legyen a királyné, minden asszony és hajadon, a mór összes rokona, és a palota többi lakója. Alboazer Alboçadam pedig parancsot adott rá, hogy minden az ő akarata szerint történjen.
Erejét összeszedve megfújta hát kürtjét, és amint fia, Dom Ordonho infáns ezt meghallotta, a katonákkal segítségére indult. Abban a pillanatban, amikor a felmentő csapat berontott a palota kapuján, Ramiro király leugrott a vérpadról, és fiához ilyen parancsot intézett:
– Gyermekem! Sem édesanyádat, sem a vele lévő többi asszonyt és hajadont ne merészeljétek megölni, mert a királynénak más halált szántam.
Aztán előrántotta a kardot, és olyat vágott Alboçadam fejére, hogy annak mellkasáig hasított a penge. Ott hullott el Alboçadam négy fia és három lánya, és minden mór, aki csak a palotában volt. Kő kövön nem maradt Gaia városában, mindent porig romboltak.
Ramiro király magával vitte feleségét, minden asszonyt és hajadont, és a hajókba tuszkolta őket. Hívatta fiát és híveit, hogy elbeszélje, mint esett találkozása a királynéval. Elmondta nekik, hogy saját földjén fog szigorú törvényt ülni felette, ezért is nem ölte meg őt azon nyomban. A nemesek elborzadtak a királyné gonoszságán, Dom Ordonho pedig könnyeivel küszködve csak ennyit tudott mondani:
– Uram, anyámról én rosszat nem szólhatok. De apám cselekedjen úgy, ahogyan becsülete kívánja.
Ezután beszálltak a hajóikba, és Foz d’Ancorába eveztek, hogy ott kipihenjék a hosszú hajózás és csatározás fáradalmait. Itt tudatták a királlyal, hogy a királyné folyton zokog, amire a király gúnyos mosollyal így válaszolt:
– Hozzátok csak ide, hátha elárulja nekünk, hogy mi bántja! – És mikor végre odahurcolták, kérdőre vonta:
– Miért ilyen búskomor ma, királyné asszony? – Szegény asszony a zokogástól rázva így felelt neki:
– Mert te megölted a mórt, pedig ő jobb volt nálad.
Erre viszont már az Infáns is megkeményítette szívét, és így fordult apjához:
– Láthatod, hogy az ördög szól belőle, mire vársz hát? Ha nem sietsz, a végén még elszökik jogos büntetésed elől.
Végül a király parancsára egy nagy kőhöz kötözték a királynét, és ott helyben a vízbe vetették. Ezért hívják máig a helyet úgy, hogy Foz d’Áncora, azaz Horgony-öböl. Egyesek híresztelik még, hogy Dom Ordonho talán pont azért nem örökölhette Kasztília földjeit, mert ő kívánta anyja halálát, de erről biztosat nem lehet tudni.
Ramiro király Leónba ment, és szózatot intézett alattvalóihoz, melyben elmondta nekik Aldora királyné gaztetteit, és azt, hogy a királynő halála miatt újra kíván házasodni. Bizonygatta, hogy Ártiga méltó felesége lehet majd, hiszen személyesen győződött meg arról, hogy milyen kiváló mór családból származik. Háza népe nem győzte helyeselni döntését, és mondják, hogy ebben közrejátszhatott az is, hogy Aman, a csillagjós is neki kedvezően jövendölt:
– Ártiga ékkő minden élő asszony között, – így szólt a jóslata – jó keresztény lesz, és az Úr sok fiúval áldja meg, akik nagy tetteket és hősi kalandokat visznek majd véghez.
És valóban így is lett, ahogyan Aman megjósolta, mert Ártiga hosszú életű volt, ő építtette São Juião kolostorát és számos kórházat is. Utódai pedig mindazt véghezvitték, amiről a csillagjós beszélt.

Jánossy Gergely fordítása

Rákóczi István–Giampaolo Salvi szerk.: Középkori portugál irodalmi antológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 1994. 124–130.