Címke: próza

Műborbárok …

Műborbárok fekszenek egymás hasára kenve pamlagon. Az élet s maguk között lebegnek, kezükben üres és tele üvegek. Üveges, üreges szemekkel.

Nem nevelnek semmilyen farmokat, sem csomagolt, elcsomagolt, behantolt termékeket.

Nem csinálnak semmit. És egyáltalán.

Hírből ismernek irókat, eszközöket. Tintát hallottak elzenélni.

A semmit szövik, ha már mi szőnivolt…elfogyott. Elfogyott alóluk mint tanárok, kokainisták, alkalmazottak és emberek alól. Mimindent untak el. Hosszában elrepült egyenlítő.

Harminc év elég, hogy tudjanak medence nélkül élni. (ha életez) Nélküle gumin, matracon heverészni.

Én ideszülettem. Néznem őket. Rezzenéstelen, szenvedéstelen, szenvelegtelen, elégtelen.

Világot húsombakötnöm, belevernem, földelnem, cövekelnem. Feleslegesen.

El kell rágnom a támpilléreket. Nekem kár lenne heverednem. Közéjük. Nélkülük.

Felállva maradok.

Elengedem az egyetlen pilléretlen maradékot, a módot mi egyedül…

Emericus temetése

Amikor a koporsót izmoskarú keresztapák, kik között volt vérszomjas mészáros és bütykös kezű építkezési vállalkozó, erős köteleken a sírba engedték, Pater Gubbio tapasztalt, érces hangja így süvített bele a temető akácos levegőjébe:

Testvéreim! A hit s a káromlás nyelve ugyanaz. Mindkettő az élet végét beszéli el. Hallgassátok tehát halotti beszédemet!

Álmából fölkelt az evangélista és ezeket szólta: „A Fiú föltámadása után fölment az Atyához, hogy elfoglalja helyét annak jobbján, és elküldje nekünk a Szentlelket. Az Atya helyén a dohos, áporodott, pipafüsttől bűzlő szobában egy bibircsókos öregembert talált, aki éppen dohányzacskója után kotorászott felforgatva érte minden zugolyt, fiókot.

– Atyám, visszatértem – énekelte szinte ujjongva, hangjában árnyalatnyi dicsekvéssel a Fiú, de a válasz csak valami hangtalan morgás és motozás volt a szoba egyik homályos sarkából.”

E fiú, ki itt fekszik most már a föld színe alatt – folytatta a pater – vajon visszatért-e Atyjához, s vajon az Atya megbocsájtotta-e, hogy szeretetét a világra pazarolta? Mi, akik csak a fiút ismerhettük, s akik előtt az apa kiléte örökre fátyol alatt marad, gondolkodjunk el e halott ember porhüvelye fölött és tegyük föl a kérdést: megbocsájthatta-e?

„A Fiú semmit sem sejtve rohant az Atyához a szobán át, fickósan átugorta a mosdótálat, melyben az Atya viszeres lábait szokta áztatni, feldöntött egy drótból készült angyalmodellt, de amikor át akarta az Atyát ölelni, a morgás és motozás hirtelen a szoba egy másik homályos sarkából hallatszott.

– Hol vagy, Atyám? – kiáltott fel a Fiú és az Atya után iramodott, de hiába döntött fel minden bútort, vázát, szobrot, a vitrint, melyben az Atya katonai kitüntetései sorjáztak, szaggatta le a függönyöket, amelyek mögött láthatóvá váltak a sikátorszagú tűzfalak, a homályos morgás, ami időközben egy tüdőbajos gyermek szánalmas harákolására kezdett hasonlítani, mindegyre megugrott előle. A Fiú tiszta lábai végül belegabalyodtak a drótbaba rongyaiba és hatalmasat üvöltve elvágódott a padlón. Vágyakozástól eltorzult arca a porcelán mosdótál peremének koccant, a porcelán megpattant s a langyos lábvíz a Fiú képébe ömlött. A szoba egy ismeretlen sarkában az Atya tovább harákolt, piszmogott, s a morgás irányából most nedves homok sercegése hallatszott.

– Eláztattad a gyufát – hangzott, s a szemrehányást végzetes szárnyak suhogása kísérte.

Kócos fejét fölemelve a földről a Fiú az Atya arcát kereste, de a szobában most rend volt és megváltás előtti nyugalom. ’Kibírhatatlan ez a szag’, gondolta, majd kitámolygott az ajtón, ahol bejött.

A szűk folyosón hallani lehetett a lakók veszekedését, a folyosó végén egy kis szellőzőnyíláson vékonyka sugárban besütött a délelőtti nap, s a napsütötte sávban kábult nyugalommal ingáztak a porszemek, akár a világegyetem csillagai.”

Gondoljátok meg, Krisztusban szeretett testvéreim, a hűség a fiúk erénye, kik eltékozolják szeretetüket. A katonák mindig több embert ölnek meg, mint amennyit megparancsol nekik a vezér, s a szegények is ma már szegényebbek annál, minthogy tudnának saját szegénységükről, no meg Isten országáról. Én ismertem ezt a fiút, s lám, úgy halt meg, hogy az ő hattyúdalát is nekem kell elénekelnem helyette. Akár a katona, aki hitte, hogy győzni fog, de mégis megölték. Egy szebb országban, valahol a tenger partján talán narancsvirágok között porladhatna ez a fiatal fej, ez a vézna csontváz, mely semmilyen sportra nem volt alkalmas, s a lélek, amely – tudom – nem hihette saját feltámadását, visszajárhatna még az atyai házba, ahol lakott. A visszajáró lélek, Krisztusban szeretett testvéreim, ki van bár tagadva legfelső otthonából, legalább visszajárhat. De ez a lélek nem fog már visszajárni, hiszen nincsen itt már semmi.

„A Fiú ekkor a szellőzőnyílás előtt egy sámlin állva lekukucskált a városra, s átható tekintettel fürkészte a szmogon át a csillogó autópályákat, a katedrálisok aranykupoláját, s kitörülte szemhéja alól a bankok üvegpalánkjairól visszaverődő fényt. A város monoton remegése a fülkagylóban végtelennek tetsző ideig bomlott idegimpulzusokra s érte el a fájdalomküszöböt. Azt álmodta, hogy az ácsműhelyben a keze alól szétszikrázó gyaluforgács maga az ősrobbanás.

Nemsokára visszatért a szobába, ahol az Atya még mindig egyik homályos sarokban rejtőzködött, s körmeit piszkálta. Bűntudat és vérszag támadta meg érzékeit, a füléhez kapott, s letörülte róla a szivárgó vércsíkot.

– A Szentlélek hogy s mint van – kezdte el közönségesebb hangnemben a társalgást, s válasz híján megoldotta saruit és szórakozottan csapkodni kezdte a drapériákon futkározó csótányokat. De félve, hogy esetlen mozdulataival ismét fölborogatja a bútorokat, nemsokára ezt is abbahagyta.

Állt a szoba közepén s az Atya arcát kereste a sötét szobában, de az folyton elfordult tőle. A helységben pézsma és patkányszag váltakozott, a semmiből pipafüst lebbentette szárnyait, amitől úgy tűnt, mintha nem is a levegő, hanem a szőnyegek, a fal, az asztal és a mosatlan edények valami egyenletes lélegzés ritmusára hullámoznának. A Fiúban ekkor a lehető legborzalmasabb gondolat fogalmazódott meg. Gyerekes sírás és düh és határtalan félelelem kerülgette a lelkét, amikor megszédülve a kifoszlott kanapé szélére rogyott.

A Szentlélek nem volt ott.

A szobában csend és csend. Csak az Atya morog láthatalanul, harákol háttal a szobának, s csak a Fiú remeg a kanapé szélén, mintha epilepsziás roham környékezné.

A Fiú csak percek múlva állt föl – mondta a pater – kezével föltörülte a padlóra csepegett vért, s véres mancsait a zsebébe rejtve az ajtó felé indult. A füstből most hatalmas madarak szárnyai rajzottak szét, s egy hang hallatszott:

– Nem mehetsz el!”

Testvéreim! A hit s a káromlás nyelve ugyanaz. Mindkettő az élet végét beszéli el. Krisztus valóban föltámadott, de a Szentlélek valóban eljött-e? Mi elkísértük utolsó útjára ezt a fiút, most menjetek haza és imádkozzatok, ha van hozzá kedvetek. Vale.

 

Pater Gubbio befejezte a halotti beszédet és végigjártatta tekintetét a sír körül. Időközben besötétedett, a temetőben egyetlen ember sem várta ki, hogy véget érjen a búcsúbeszéd. Csak az akácfák tüskéi villámlottak a szélben, mintha az egész temető egy farkas hatalmas kitátott szája lenne.

 Dsemshyd al Shabír megbotránkozva hagyta el a temetőkertet, addig úgy hitte, még az árulókat is megilleti valami abból a dicsőségből, amit a halál jelent. 

A temetőkert kapuján, ahol két fekete ruhás férfi a halottak lelki üdvéért egy ércperselybe pénzadományokat gyűjtött, egy márványba vésett írás ékeskedett:

A szív karátja gyémántfénnyel árnyalt,

 

A kapunál egy vézna fiatalember szegődött mellé, Emericusként mutatkozott be.

Micsoda különbség

Két alak sétál egymás felé. Az izomkolosszus integet, a nyeszlett, öltönyös reméli, hogy nem neki. Kerüli az efféle helyzeteket. Még ha egy finom úriember közeledne…
– Szevasz Sanyikám, hogy ityeg a fityeg?
– Üdvözlöm, Kun Sándor vagyok, ismerjük egymást?
– Hát persze! Általános suli!
– Gyula?
– Igen, én vagyok!
– Milyen kicsi a világ! Nagyon megváltozott…
– Tegeződjünk, Dokikám!
– Rendben, ahogy kívánja, vagyis kívánod.
– Dobunk egy kört a kocsimmal? Háromszáz lovas!
– Jaj, ne… rossz a gyomrom.
– Akkor, legalább üljünk be ide! Ez a törzshelyem.
– Rendben, de csak húsz percre, mert…
– Sietsz valahová?
– Igen, hittanórára megyek.
– Szentfazék lettél?
– Két éve tértem meg!
– Szerintem ökörség, de te tudod.
Odalép hozzájuk a kis szőke felszolgáló. Gyula Sándorhoz:
– Mit iszol, barátom?
– Szénsavmentes vizet, és koffeinmentes kávét.
– Nekem jöhet a szokásos, vodka és sör!
– Te vezetsz és iszol? – hitetlenkedik Sándor.
– Köpésre lakom, a zsernyákok haverok. Inkább azt mondd, hogy mi van veled?
– Elvégeztem az iskolát, aztán munkába álltam, és azóta…
– Család?
– Nincs senkim, de már itt lenne az ideje – rámutat őszülő halántékára.
– Te ugye csak házasság után nőzhetsz?
– Igen, Isten azért adta…
– Csak ezt ne! Hagyj már ezzel! Csinálom, ami jólesik, aztán a többi nem érdekel!
– Egyszer eljöhetnél… És neked, hogy alakulnak a dolgaid?
– A nőmet dobtam, rossz volt az ágyban. Most egy tizenhét éves ribivel kavarok, pont a fele, mint én. Jó mi?
– Magadhoz való kéne már!
Ja, ja. És mit csinálsz, ha épp nem melózol vagy imádkozol?
– Járok egy kereszténycsoporttal…
– Mondom, ha nem a szentfazékoskodás!
– Épp ezt akarom… velük járok kirándulni. Édesanyámmal néha operákat nézünk, olykor egy-egy színház.
– Sanyikám, Sanyikám, neked van erre időd? Hogy állsz a sporttal?
– A szomszéd úrral néha lemegyünk szaunázni.
– Végre, ami nem olyan áhítatos. Én meg kondizok!
– Mármint tornázol?
– Igen, gyúrok, resztelek, testépítek. Na, nem hivatásból. És ami frankó, semmi koksz.
– Itt laksz a közelben?
– Jee! Luxus lakópark! Fitness, masszőr és bár! Télen egy szál ingben le a teremgarázsba, koktél a Csocsónál – amúgy ő is testépítő – aztán be a verdába. Nyugati élet! És te hol fészkelsz?
– Édesanyám mellett vettem egy kis lakást. Tavasszal az a rengeteg madár és virág… nem cserélném semmire. Ismerek egy ilyen szép vers…
– Tele van a tököm a versekkel! Ne félj, nekem is kijut a romantikából! Haverok, vidék. Jókat zabálunk, télen disznóvágás. A fejhúsért egyenesen megveszek!
– Én azt soha! Halat, csirkét is csak néha. A rizsnyáktól és a szójától jobb a gyomrom.
Megszólal Gyula telefonja.
– Halló!… oké, küldöm… mikorra?… Rendben… Ahogy megbeszéltünk… viszlát… Majmok!
Mindig hajtják az embert, na de szóra se érdemes. Hol is tartottunk? Ja a kaja! Szóval ilyen kis tápos lettél? Te érzed, hogy mi a jó a belednek. Na és a melód? Mennyit pengetnek érte?
– Mármint mennyit keresek?
– Igen, a nettód érdekelne.
– Hát az a helyzet, hogy teljesítménytől függ. Istennek hála, imádom. Amikor belekezdek, elfelejtem a gondokat, és csak szárnyalok. A többiekkel eleinte nehéz volt kijönni. Ha jobb hónapom van, és többet dolgozom, nem ritka, hogy százezer felett, de általában nyolcvan körül kapok…
– És hol koptatod a széket?
– Legfeljebb térdelek, anyagot keverek, helyezem a járólapokat. Burkoló vagyok! Elindulok hajnalban, az emberek álmosak. Érzem előre a cement, a műkő és az épület illatát. Kora reggel még senki sincs az építkezésen. Gyengén világít a nap, csodálatos, amikor a fénye megcsillan a lapáton. Nekilátok anyagot keverni. Amikor megérkeznek a szakik, a vállamat veregetik. Aztán megisszuk egy kávét. A többiek felest, én soha…
– Jól megoldotta a nyelvedet ez a munkatéma. A haver festő, majd szólók neki, hátha lesz közös bolt.
– Köszönöm, de én nem szeretném. A pénzem megvan. Délutánonként segítek édesanyámnak, utána séta a hegyekben vagy gyülekezet. És ha így rákérdeztél, te mivel keresed a kenyered?
– Firkálással. Az előbb is a Vétek és Riadalom hívott, ígértem nekik szociográfiát. Na és most elég jól fizet a Birkatáj. Néha vers, próza, de a konyhára az újság hoz. Tele vagyok minden szarral. Folyóiratot szerkesztek, dilettánsok szemete között keresem az értéket. Bár általában a névre megyek, legyen ismert, és akkor tök mindegy… közöljük! Legalább nem kell annyit szarakodnom. Ja, tegnap felkértek, hogy mutassam be a kamaraszínházukban a hatodik könyvemet. Most nem azért, de elmennél két órát pofázni nyolcezerért? Ráadásul rendelésre írok mesekönyvet. Gennyes dolog. Szóval meg vagyok áldva, persze, amúgy nem rossz.
– Fura. persze biztos vagyok benne, hogy ennek az írogatásnak is megvan a maga szépsége.
– Hát meg!
Zavartan egymásra mosolyognak. Gyula fizet. Villámkézfogással búcsúznak el.

Vasili Alexakis: Az anyanyelv

Egy osztályban vagyok, a gyerekek többsége nagykorú és inkább
szegényesen öltözött. Bevándorlók. A helyiség nyomorúságos és rosszul
világított. Késve érkeztem. Egy igen ellenszenves francia hölgy, aki velem
egy időben érkezett, mögém ült le. „Majd el kell vele beszélgetnem” –
gondoltam. Alig figyelek a tanár szavaira, homályos körvonal a távolban.
Abban sem vagyok biztos, vajon tényleg beszél-e. Hirtelen a nő felé
fordulok: „Tudom, miket mondtál, és miket tettél ellenem.” – mondtam neki.
Egészen kicsi szeme van, képtelen vagyok eldönteni, vajon engem néz-e, vagy
a tanárt. Öt szót látok leírva a füzetébe: mikor írta le ezeket, mikor
diktálhatta őket a tanár? Egyes és többes számban vannak. Az első, *rizi,*(semmi
köze a rizshez), többes számban egy n-t kap: rizin. Egy új idegen nyelvet
tanulok egy gyűlöletes nő társaságában.

Az Omonia-nál szálltam metróra. Az alagútból áradó szag gyerekkorom
óta nem változott. A párizsi állomások szaga nem ilyen, a félhomály ott
másmilyen. A peron végén egy két méter magas elektromos szfinx kézből jósol.
A mellébe beépített kivetítőn jelennek meg az üzenetek, melyek arra
késztetik az embereket, hogy a sorsukról tájékozódjanak. A francia szövegben
helyesírási hibák vannak. Egy férfi becsúsztatta kezét a nyíláson, de nem
dobott be pénzt: azonnal sípolás hallatszott, arra kényszerítvén, hogy
gyorsan kihúzza onnét. A szfinx körül elég sokan voltak, akik
tanulmányozták, de a szerelvény megérkezéséig senki sem volt kíváncsi a
sorsára.

A táj Athén körül megváltozott. Kiépült. Mindenütt ugyanaz az
ízléstelen épület szűk balkonnal. A metrónak több idő kell, hogy kijusson a
városból, mint azelőtt. Az első fák, amiket megláttam, a temetőéi voltak.
Théodoris és Mariléna autóval jöttek elém Kifissiába. Stamatába mentünk

– Furcsa név – mondtam.

Stamata azt jelenti „Állj meg”.

– Ez igaz – mondta Théodoris.
– Mariléna visszahajtotta az ingem gallérját, hogy megnézze a címkét.
– Mennyiért vetted? – kérdezte.
– Ezerkétszáz frankért.
– Meglepne, ha ennyi pénzt költenél egy ingre! Amúgy miért kerül ilyen
sokba? Nem ismert márka.
– Lehet, hogy csak te nem ismered.- mondta Théodoris.

Általában nem öltözöm túl jól. Vaguélio barátnőmnek erősködnie
kellett, hogy felújítsam a ruhatáramat. Együtt voltunk, amikor az inget
vettem. Néhány napra Párizsba jött. Akkor vettem egy többzsebes ír mellényt
is, és egy esőkabátot. Átutaztunk Drossián, a Hűvösön.

– Itt valóban hűvösebb van nyáron, mint a környékbeli falvakban.-
mondta Theodoris.

Megkérdeztem tőle, létezik-e etimológiai szótár a falvak nevéről. Úgy
emlékeztem, hogy nincs. Costas, a fivérem, képtelen volt megmondani, miért
hívják Mitsikélinek azt a hegyet, amely Jannina fölött tornyosul.
Elmagyarázta, hogy mi szisztematikusan hellenizáljunk az észak-görög albán,
valah (aromán) vagy szláv falvak neveit, hogy elejét vegyük mindennemű
ellenállásnak a térségben meglévő fennhatóságunkkal szemben.

– Mariléna nagyon kedves velem, borzasztóan szeret, – mondta Theodoris
kicsit később, mikor a vidéken sétáltunk. – Emlékszel Niki természetére,
ugye? De unatkozom Marilénával, mindig egyetért, bármit mondok, egyetért.

Niki, ő sohasem. Nem lett gyerekük. Mielőtt összeházasodtak,
megállapodtak, hogy hatot csinálnak. Félt a lánytól. Tartózkodott egy film
kritizálásától, mert attól félt, hogy ellentmond neki.

– El sem tudod képzelni, mennyire megkönnyebbültem, mikor egyetértett.

„Nem mész el innen – mondta neki – nem lépsz le!” Ordított,
hadakozott, Theodoris végül engedett.

– Egyszer azt próbálta velem elhitetni, hogy infarktust kapott, félig
ájultan a földre zuhant. Hívtam a mentőket, amint meghallotta, hogy a 166-ot
tárcsázom, felépült. Felkelt, és még a szememre is vetette, hogy képzeltem a
dolgot.

Nem tudtam, hogy a mentők száma 166. Eldöntöttem, hogy
megjegyzem. Egy nap lehet, hogy szükségem lesz rá. Átlósan átvágtunk több
elkerítetlen mezőn, ahol vadvirágok nőttek, és itt-ott fák voltak. Tyúkólak
mellett haladtunk el. Nem emlékszem, hogy hallottunk volna kutyaugatást. A
falu sütőjéhez mentünk, hogy megkérdezzük, másnap hánykor kell vinnünk a
bárányt megsüttetni. Hogy volt képes Nikit huszonöt évig elviselni? És annyi
év után miért nem tudta tovább elviselni? Nem tudott elfogadható
magyarázatot adni. Megemlítette azt a tényt, hogy iskolás kora óta ismerte,
hogy szánalmat érzett iránta, hogy a lány teljesen tőle függött.

– Biztos voltam benne, hogy soha nem hagy el, és tudod, mennyire
nehezen viselem a magányt. Nem voltak barátai, és nem fogadta el, hogy nekem
legyenek. Meggyőződése volt, hogy együtt öregszünk meg. Amikor megvettük a
lakást, vágatott egy másik ajtót a fürdőszobához, hogy a takarítónő be
tudjon majd menni anélkül, hogy a hálószobán átmenne: már arra az időszakra
gondolt, amikor egyikünk már nem lesz képes felkelni az ágyból.

Theodoris anyja meg van róla győződve, hogy Niki megbabonázta.
Egyszer vele ebédeltem, egyike volt anyám legjobb barátnőinek. Elmondta,
hogy a férje, aki pár éve halt meg, annyira tartott a menyétől, hogy
szokásává vált a fal felé fordítani bekeretezett fotóját. Azon tűnődtem,
vajon Theodoris tud-e erről.

– Nem nagyon értelek. – mondtam neki.

A házban úgy tízen lehettek. Többen is érkeztek másnap, húsvét
vasárnap. Legtöbben egyetemisták voltak, Theodoris tanítványai. Szereti
egybegyűjteni őket, enni és beszélgetni velük. Tisztelettudóan hallgatják,
még ha olyan témákról beszél is, melyeknek nincs közük a
művészettörténethez, amit tanít nekik. Szeretetet tanúsítanak iránta ezek a
fiúk és lányok, csábítja őket a sok furcsaság. Több lány valószínűleg
szerelmes belé, de nem mutatják. Diszkréten szeretik, elvárások nélkül,
valószínűleg tisztában vannak vele, hogy szimpátiájának csak egy apróbb
szeletére tarthatnak igényt. Ő azt a benyomást kelti, hogy mindegyikük iránt
érdeklődik, hogy nincs kedveltje.

A nők egész délután az ételek elkészítésével foglalkoztak.
Citromot csavartak, salátát mostak és agyagtálakba tették őket. Én a tévét
néztem. A könyvtárban találtam egy Condylakis könyvet, elolvastam az egyik
híradást, amely azokról a szerencsétlenekről szólt, akik Szilveszter este
kártyán elvesztik pénzüket és hajnalban szomorúan hazamennek. Ezt a szerzőt
nagy kedvvel olvastam ifjúkoromban.

– Lyukas a zoknid! – mondta nevetve Mariléna.

Hangja derűs és kellemes, de amit mond, az szinte mindig
kellemetlen. Csak azt veszi észre, ami hibás, elégtelen és rossz.
Katasztrófákat jósol és mindig a legrosszabbra számít. Keserűen fejezi ki
magát, arca kissé halovány. Jelenléte elhomályosítja a helyet, ahol
feltűnik. „Lehet, hogy féltékeny Theodoris egyetemista lányaira”, gondoltam.
Jóval a válás előtt a szeretője volt már. „Lehet, hogy azelőtt sokat sírt.”

Este 11 felé, mielőtt a templomba mentünk volna, felhívtam
apámat. Reméltem, hogy felveszi Húsvét előestéjén, de nem tette. Lehet, hogy
nem volt otthon. Apám ritkán veszi fel a telefont, a csengés megbénítja és
megrémíti. Nem mer közel menni a készülékhez, ha csörög. Egyszer láttam,
ahogy a fotelban feszeng és erősen szorítja a fatámlát. Úgy nézte a
készüléket, mintha képes lenne megtámadni.

– Nem akarod, hogy felvegyem? – javasoltam neki.
– Nem. – mondta halkan. – Megtiltom.
– Pontosan mitől félsz?

Rám nézett, már nem félt, a telefon elhallgatott. A tekintete inkább
fájdalmasnak tűnt.

– Vannak félelmek, melyekre nincs magyarázat. – mondta.

Még akkor is, amikor tudja, hogy én hívom (minden nap délután egykor
felhívom), kivár, mielőtt felvenné. Legalább húszszor kicseng, mielőtt
felveszi. Elképzelem, ahogy lassan közel megy a telefonhoz, tétova kézzel.
Azt állítja, hogy néha egyből felveszi.

– A csengő néha annyira elviselhetetlen, hogy jobb szeretem azonnal
felvenni. Felveszem, mielőtt lenne időm félni.

Ellenben semmilyen nehézséget nem jelent neki a tárcsázás. Nagyon
gyakran hív, legtöbbször minden különösebb ok nélkül. Csak beszélgetünk,
vagy elmeséli az álmát. Eléggé meglep, hogy még mindig álmodik. Azt hittem,
hogy egy bizonyos kor után már nem álmodik az ember, mint ahogy tervei
sincsenek. Azt hittem, az öregek éjszakái némák. Apám 83 éves.

Ott maradtunk a stamatai kis templomtéren, mely telve volt emberrel.
Theodoris megmutatta nekem egy szőke lány lábát, a lány nagyon rövid piros
ruhát viselt. Magassarkú cipőt hordott, szintén pirosat. A misét
hangszórókon keresztül hallgattuk. Csak egy pillanatra léptem be a
templomba, hogy gyertyákat vegyek. Főleg idősek voltak bent. A
gyertyafényben arcuk finom árnyalatúnak, szinte fiatalnak tűnt. Évek óta,
vagy legalábbis azóta, mióta Franciaországban élek, nem jártam templomban.
Gyerekkoromban sem mentem sűrűn. Nem emlékszem, hogy szüleink valaha is
kényszerítettek volna, engem és fivéremet, hogy templomba menjünk.
Csodálkozva néztem az asszonyokat, akik keresztet vetettek a templom mellett
elhaladva. Észrevettem, hogy ezt gyorsan tették, ha az épület kicsi volt, és
tüntetőleg, ha impozáns. Néha megesett velem, hogy kinyitottam a Bibliát –
egyszer még loptam is egyet egy szállodában – de sosem jutottam tovább a
második oldal közepénél. Nem olvastam az Evangéliumokat. A vallásra
vonatkozó ismereteim néhány jelenetre korlátozódnak, az első, ami eszembe
jut, az Ábrahám áldozata, vagy két-három zsoltár első soraira, vagy pedig
elszórt mondatokra, mint például: „Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit
cselekszenek”, avagy „Az vesse rá az első követ, aki sosem vétkezett.” Egy
szertartástól sem voltam elragadtatva, még a nagypénteki körmenet sem. A
vallás nem vonzott. Inkább búskomor érzelmeket váltott ki belőlem.

fordította Appl Viktória

Nyár

A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lé-nyeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt.

A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a vil-lamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a ma-gas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak.

Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, ke-vesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is.

A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáróházon. Az udvaron almahé-jat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet.

Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl so-káig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásá-rolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához , és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállo-dákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigom-bolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták , a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak.

Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környé-két. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógy-szertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy ki-csit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetek-ből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogá-sa, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajla-dozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszín-foltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szom-széd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával.

A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabóle-gény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta.

Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A ta-vasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken.

Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott.

Bánki Éva: ESŐVÁROS (Versek a dobozban)

10849813_736415079768789_8048365903559650970_n

Használhatatlan asszony volt, mondta pár nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett. Kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablaknál egész életében, először sötétkék ruhásan, aztán fejkendősen, és gyűjtögette a halálból visszatérőkről, az asztrállényekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő szellemekről szóló híreket, és persze a mesterkémekről is, akiben talán legelső szerelmét, Mályi Gézát sejthette. A doboz, ami Béla átadott nekem, tele volt a régi, nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között én rábukkantam néhány avokádós, fogolypecsenyés, kagylós, fenyőmagos különlegességre. Anci talán szerette az ilyesmiket, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, „vágjunk ketté két avokadó körtét”. Dunaszerdahelyen még senki sem látott tintahalat vagy avokadót, úgyhogy az ízét bármilyennek elképzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. De a receptek és az újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben. Anciról nehéz volt elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben.

Néhány verset egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.

Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
és hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, ellenszert, amit más
megmérgez: halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.

……………………………….

Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét, beszédtől
lobog a szén, míg a föld mélyén
egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk villanyfényes madarak
cikáznak. Minden mozdulatuk parancs.

Anci gépes verseiről eszembe jut egy régi beszélgetés Galántán. Hát nem a romlás és a halál közös bennünk, kérdezgették a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges önjárón. De Anci számára talán a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.

Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor
fellázadnak, ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.

……………………………………….

A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz, sok halott kezet.
Aludna minden lélek a levegőben,
de nem lehet. Csak zuhan minden élő,
amíg sötét és tömör ponttá lesz.

Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Anci között a híres szeánszokon, az csak a többi versből, az Esőváros-ciklusból tudható. Bandira te hasonlítasz, szokta Anci mondogatni, de nem én időzhettem vele a cukrászdákban, és nem én látogathattam a párnás-függönyös szobákban, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom illik is az Anci-féle világtörténethez.

Virágnyomok közt él a beteg és az orvos,
két édes, fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Géza-féle forró, gyerekkori szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkán.

Nincs este. Gondolataim mégis
megtalálnak. Mintha hálóinget vennék
délután. Vége a futkosásnak. Meleg
áramlik bennem,
szerelemszag,
türelmetlenség.

Ennek Anci írásai közt a címét is megtaláltam.

Szabadon

Egy gésa öltözik, majd levelet diktál,
vár még, a haját igazítja, körme hegyével
gyümölcsöskertet rajzol egy üvegtálra.
Üvegből vannak a körmei, és üvegből van a kert is,
reggel tüllel borítja, este kék lakkal fedi,
így él. Üzeneteket kap, és ha nem vigyáz,
éjjel madarak törnek rá. A szeretői csak annyit
árthatnak, mint eső az üvegkertben.
Ő a hóról álmodik.

Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajska Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. De egy álom útmutatását követve a versek helyszínét mégsem merem azonosítani Dunaszerdahellyel. Halála után tíz évvel sógornőm egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, ő pedig az üvegen át nézte a lágy esőszálakat. Ez az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonlított, ezt a dél-amerikai kisvárost egyszer a tévében láttam, egy forradalmárral készült riportban. A szakállas férfi fölött látszott a felirat: Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci is szívesen üldögélt volna. Azóta álmomban többször is vesszatértem erre a helyre, és mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint a rokonokkal.

Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belülről megéget, így aztán
csókokra vágysz, az a másik száj
meg kívülről éget. Kié leszek hát,
kérded súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal.
Szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.

És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb partján terült volna el. Az eső oltalmában színes lepkék, avokádó-erdők növekednek, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
a függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
A szakadó esőben a szavak is átváltoznak?
Ösvények taposnak egymáson, az esők alatt
talán az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak között zuhog a városra a víz.

És Anci egzotikus receptjeinek a hátlapján pedig ez a vers:

A málnabokrok gyökere
belevés neveket a földbe,
és megszüli élő fizetségét,
húsos bogyóit. Lenn él ő,
évei nélkül, egyedül.

……………..

Az udvarban fekete, álmos
víz, az eső sűrű acélfésű, fölötte
titkolózó, örökfényes nap, az angyalok
repülőgépei, áttetsző arany mindegyik (…)

Hogyan találkoznak az idők mögött a szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Minden nap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.

A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom.
A fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.

………..

Lobognak a fák.
Végigsuhan a városon
az eső egy szalagja. Aztán
semmi, a fák megnyugosznak,
karjukat felemelik, mint a szüzek
a lámpásaikat, mikor még
tele volt az éjszaka.

Anci telt fiatalasszony volt. A sudársága emlékeztetett Legelső Földszerző Anna szépségére. De persze a szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így:

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. beszédes,
finom inak. Az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap
egymagában, zuhogó felhők között.

A „magyar évek” voltak a spirituális remény és balsejtelem évei. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyikben. Hiszen a zászlókat is elcsúfította az előérzet, hogy a nagy lobogás árát majd mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet – meglehet – csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.

Egyes versek helyén csak Mályi Gézához írott szerelmesleveleket találtam. Ezeket megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg hajdani szerelmét utolérni. Hogy ezek a levelek mikor íródtak? Mit számít? Anci sohasem mérgezte magát dátumokkal. A titkosszolgálatok, amik Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait.

Negyedik mágus

„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek közé rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt az emberi szótól,
amely teherbe ejti az asszonyokat, és táncolni
kényszerít minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai. A szépek, az imáktól
és aranytólékesek. Babilon por lett.
Visszaadták a halálnak a képzeletet.

Miért pont négy mágus? Miért a negyedik? Ki tudja?

Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén. Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak szerelmes fiatalasszonyhoz illik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, hogy most is mindig rá gondolok, de a legvégére inkább csak ezt a verset másolom ide. Az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról szól, amelyből Anci soha nem tudta magát megszabadítani.

Beleszakad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növő és belehaló
tengert mindegyik útján. De mi
azt hisszük, mindig ugyanott jár.

Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.

(Magvető, 2004)