1.

Vavónak akart valamit hívni, nem tudta, mit, de ahogy a nevet, nem volt kétsége, idővel a viselőjét is megtalálja hozzá. Ráért a név, nem sürgette. Próbálta pintyre, kvarcot és a tornacipőjét is hívta így; ahogy első tavaszán elhullott a madár, és a következőkre a tárgyak egyenként koptak ki mellőle, onnantól a nevet, mint kérdést őrizte, más, alkalmi és átmenetiek között biztosan, használaton kívül, bízva sorra kerülésre.
Kapóra jött, hogy egy éjszakai buszon megismerte. Viccnek indult az egész, mert a fiú nem mondta meg a sajátját, inkább a Zsuzsát becézte, cserébe ő túlkiabálva is feltűnés nélkül nevezhette Vavónak, aki csak azt sajnálta, hogy nem találkoztak korábban.
A lány egyedül ült a duplaülésen, dudorászott, úgy tűnt, a szomszéd sorból figyelik. A vizes ablakkal szemezett, a cseppeket terelgette az ujjával egy nagyobbá össze, hogy az végül patakká nehezedve fusson le az üvegről; először érezte, csak aztán vette észre, a fékezésre a mappája, ami az üres ülésnek támaszkodott, a folyosóra esett. És itt jött a fiú, aki a megfelelő pillanatban: az utolsóban, mások elől felkapta, hogy az utazást, mint ami megint sehova nem vezet, megváltoztassa.

2.

Kérdezhet-e valamit, ami elsőre szokatlan, talán furcsa kérdés lesz; a lány sóhajtott, és nyitotta volna a mappáját; megszokta, hogy az egyetemen kívül, ha megismert valakit, és a mappája nála volt, akkor a másik, rendszerint udvariaskodva vagy flegmán, de a rajzaira volt először kíváncsi. Ehelyett a fiú, legnagyobb örömére, azzal jött elő, hogy nem tudja, ez most csigás vagy göndör, ezt sose tudja eldönteni, ahogy nála gyűrűkben tekereg a haj, kedve lenne, ha megengedné, az ujját az egyikbe beledugni, aztán a következőbe fel, az újabba tovább a végéig vagy az elejéig, és egy mozdulattal kicsit meghúzni, hogy egy pillanatra egyenesnek vagy hullámosnak lehessen látni, mielőtt rugózva visszaáll?

3.

Jócskán vesztegelt a hold, mikor a lány albérletéhez közeledtek. Az utcán tócsákat és hatalmas sárdarabokat kellett kerülgetniük, a szemközti telken építkeztek. A daru mellett már emelkedett az irodaház váza, a kerítés mellett látványterv állt.

Nem is lesz olyan borzasztó, ha a hold is része a tervnek, jegyezte meg a fiú, és mosolygott rá a lány, mert most már biztosra vette, csakis ő lehet az igazi Vavó. Csókkal pecsételte.

4.

Alakultak a dolgaik. Egyre többet találkoztak, mindketten érdeklődtek, foglalkoztatta őket a másik. Történeteket akartak a gyerekkorról, szerelmekről, az életről, amiben éltek. Jobban akarta a lányt, mint várta, jobbnak érezte magát tőle, és a lány sem akart mást, a fiút akarta, és amit a fiú akart.
Vavót, aki Péter volt, szorosabb érzelem nem fűzte korábbi nevéhez, örömmel hallgatta, ahogy a lány fáradtan, vagy éppen kéjesen súgta a fülébe.
Az irodában büszkén mesélte, ezúttal a busszal szerencséje volt; egy leendő festővel van együtt, aki nem elég, hogy gyönyörű, ráadásul még új nevet is kapott tőle, részletezte, mi mindennel jár. A kollégái elégedetten hallgatták, új nevét elismerően toldották meg: A Nagy Vavó; ez Vavónak kedvére való volt, úgy hangzott, mint egy hatalmas bűvész neve.

5.

Hétvégén ágyban hevertek.
Vavót az érdekelte, honnan a neve. Nem emlékszik pontosan, mondta a lány, álmodta vagy csak beugrott: kitalálta, az sem kizárt, hogy hallotta valahol. Jó név, olyan bohókás, mint te.
Vavó elnézegette a lány képeit a falon, különösen a csendéletei tetszettek a sok színes üveggel; a portréi furcsák voltak, mintha ilyen emberek nem lennének, de nem értett a festészethez, és a lányt sem akarta megbántani, dicsérte őket.

6.

Vavó még a kávéját itta, amikor a lány hívta, nem hozná-e utána a köpenyét, ott hagyta az asztalon, ha jön, megvárja a főépület előtt, mert kicsit bonyolult a beléptetés. Ha nem ér rá, az sem gond.
Megtalálta az összehajtogatott, makulátlanul tiszta, vasalt köpenyt, ami régi tanárára emlékeztette, és rohant a kocsijához, hogy legyen még ideje.
Az épület előtt többen kávéztak, cigarettáztak, a lány is ott állt, egy magas fiúval beszélgetett, aki pont úgy nézett ki, ahogy Vavó a festőket mindig is elképzelte: irreálisan hosszú sálban, svájcisapkában, kordzakóból kandikáló ecsetekkel, összehajtott vásznakkal a hóna alatt.
Örült, hogy a lány nem ilyen, hiányzott belőle minden színpadiasság, sokkal természetesebb volt. Nem kellett állandóan festőkről meg szobrászokról hallgatni véget nem érő monológokat, nem telepedett rá a jártassága. Feltűnően sem öltözött, nem volt rá szüksége, első ránézésre látszott, ez a lány más, több mint a megjelenése: az ékszere vagy a ruhája. Cserébe Vavó is próbálta saját szakmai és irodai életét háttérbe szorítani, kevésbé hangsúlyozni a beszélgetéseikben.
A lány búcsúzóul adott valamit a fiúnak, aztán mosolyogva Vavó elé jött.
Festő? – kérdezte játékos féltékenységgel. Kornél? Igen. És milyen? Olyan, mint bárki; megint otthon hagyta a műterem kulcsát. Sétáltak a bejárat felé. Hülye lett volna nem hinni a lánynak, olyasmit belelátni, ami ott sincs. Gyorsan felkapta és körbeforgatta a sikoltozó lányt, hogy lassan ereszthesse vissza, kacsinthasson az ácsorgókra, és azzal, hogy este találkoznak, hosszan megcsókolta.

7.

Megtenne-e Vavó egy szívességet, jött haza holtfáradtan a lány, emlékszik-e reggelről Kornélra, akinek a kulcsot adta? A kulcsot nála felejtette, de neki életbevágó lenne, hogy a kulcsot visszakapja, reggel az igazgató jön a műterembe, ő meg még nem végzett, mert előbb Vavót akarta befejezni, ezért korán be kell mennie. Kornélnak nincs telefonja, ez valami újabb hülyesége, de ilyenkor, hétfőn este mindig egyedül iszik az egyetem melletti kocsma, a Tenger teraszán. És, ha kocsival elugrana érte, a kulcsért, húsz perc se lenne, addig ő lefürödne; egyébként még ragad, de elhozta a képet, ha visszaér, azt is megmutatná.

8.

Messziről látta Kornélt, ahogy tényleg kint ül a teraszon, művészien iszik és cigarettázik. Egyáltalán nem értette, hogy ki és milyen kulcsot akar. Nézett maga elé, aztán hirtelen, mintha megértené: A Vavó? kérdezte Kornél, nem is tudta, hogy az a rendes neve. Vavó? kérdezett vissza Vavó, aki meg ezt nem értette. Úgy érti, kezdte Kornél, a takarítócsaj, mert neki már délután visszaadta a kulcsot, nem is érti. Takarító?! Hogy-hogy Vavó? Az aki? Ez valami félreértés lenne, és leírta a lányt. Kornél bólogatott. Vavó csak bámulta, végképp nem értette. A te csajod? törte meg Kornél, és mikor Vavó bizonytalanul megrázta a fejét, a haverjáé, ő kérte meg, hogy ugorjon be. Kornél cinkosan, hunyorogva rámosolygott, akkor tiszta hülye ez a Vavó, elfelejtette. De azt honnan tudta egyáltalán, hogy itt van? Vavó a vállát is vonta, Takarító? Vavó? Mi ez a név? Vavót megint ez érdekelte. Így hívják a háta mögött, ha köztük marad, elmeséli, de ne mondja el a haverjának, vagy el is mondhatja, nem árt, ha tudja.
Vavó az egy vicc; hány éve, három, igen, akkor jött az új takarítócsaj az egyetemre, többször látták, hogy leskelődik, érdekli ez az egész festősdi. Aztán egyik este a műteremben piált pár haverjával, és bejött a csaj, hogy nem segítenének-e neki, szeretne tudni rajzolni. A takarítócsaj!! Itt mindenki művész akar lenni, ezen röhögtek, aztán bedobta valaki, egy dugásért szívesen ad egy órát és várták, hogy végre elhúzzon, de nem ment sehova, csak állt; akkor még nem így nézett ki, azt kérdezte: van vodka? és letolta a nadrágját. Ennyit mondott, ezt ismételte egész este, már alig lehetett érteni: Vaavóóa? Ennyi.
A köpenye tiszta festék lett, elég keményen néz ki, kemény a festéktől, úgy érti. Kopog, ő az egyetlen, aki kopog, és ha abban jön be, akkor órát akar, attól mindig beindul ő is. Igazság szerint ő már dugás nélkül is átnézné a képeit, csak azt hiszi, kicsit belezúgott a csaj, most is, honnan tudná, hogy itt van, ennyivel meg, hülyeség, de azt érzi, tartozik neki. De most komolyan, sokat fejlődött, egy-két év és biztosan felveszik, kár, hogy ő már nem lesz ott.

9.

Természetes fénynél szerette utoljára megnézni a képeket, mielőtt késznek ítéli, és kicsit pirulva aláírja őket. Ezt a részét még nem tudta megszokni. A farostlemezt egy rámába rakta és felakasztotta, néhány lépést hátrált és időnként hunyorogva, hosszasan nézte.
Az alak háttal áll, előtte, félig takarásban egy másik ül, az álló az ablakot bámulja, egy kocsma kirakatát, bent elmosódott emberek látszanak a pultnál. A pult fölött a cégér: Nyugalom tengere; az üvegen halványan tükröződik a figura arca, kicsit komor, alig látszik a szeme, ami nem is baj, mert a szem még nem megy.  A többi stimmel.

 Wiliam Cagney a szokásos gyilkolás előtti nyugtalansággal üldögélt autójában az üres utcát pásztázva. A tökéletes áldozatra várt, ahogy mindig: valakire, aki majd nem felel meg az általa felállított játékszabályoknak, így bűntudat nélkül végezhet vele.
Ha még nem vált volna világossá az olvasó számára, akkor főhősünk egy sorozatgyilkos, akinek a védjegyévé vált, hogy mindig egy kirívóan ostoba áldozatot választ magának, akinek felolvas egy általa igen kedvelt műből, majd megkéri a már alaposan megkötözött személyt, hogy folytassa az idézetet – ez az egyetlen módja, hogy a találkozást túlélje. A valóságban viszont még senkinek sem sikerült ez a trükk, az utca emberével szembeni előítéletei tökéletesnek bizonyultak, mindig teljesen bárgyú személyeket sikerült kifognia.
Ilyenkor a valóban nem túl intelligens áldozatok teljesen összetörve zokogtak, az életükért könyörögtek, de őt ez nem érdekelte. Nem, végez velük akármi is van, hiszen nem feleltek meg az egyetlen igaz kihívásnak,elbuktak az élet vizsgáján, nem tudtak egy szerinte rendkívül egyszerű kérdésre válaszolni. F. Scott Fitzgerald legismertebb művének egyik sokat idézett sorát emlegette fel mindig: Mindenki azt gyanítja magáról, hogy birtokában van, ha többnek nem is, de egyetlen alapvetően fontos erénynek. Erre eddig minden esetben kétségbeesett bamba arc volt a válasz, még a mondatot sem fogták fel, honnan is tudhatnák, hogy kinek a tollából ered és mi a folytatása? A választás nem volt véletlen, ő ugyanis annak a kornak az értékrendjét tartotta a legkiválóbbnak és nem vágyott másra, mint hogy ő is egy ilyen világban élhesse életét, valójában ezért csinált mindent. Csak egy valaki lenne, aki a mai emberekbe vetett hitét visszaállítaná, már követné is az általa kivégzetteket a túlvilágra, mintegy belátva, tévedett. Összesen 134 férfival és nővel végzett 27 év alatt, így a most közel 50 éves gyilkos szinte biztos volt benne, hogy sosem fog találkozni egyetlen kivétellel sem.
Már vagy egy órája várt, amire eddig sosem volt példa, a leghosszabb szelektáló körút, mert így nevezte magában, eddig összesen 23 percig tartott, sosem húzta el túlságosan. Ma azonban valami más volt. Nyugtalanul markolászta a kormányt, és miután idegesen végigkapcsolta az összes rádióadót, ezt is kinyomta.
Néma csendben ült és a visszapillantóba bámult.
Amikor a belőtt fiú először feltűnt a tükör sarkában, ahogy a házfalaknak dőlve támolygott, észre sem vette. Cikáztak a gondolatai, semmire sem tudott koncentrálni. Utoljára az első gyilkosság után érezte így magát és ez nagyon megrémítette. A srác közben óriási robajjal átesett egy kukán, a hanghatás visszarántotta őt a valóságba. Na, ez a söpredék jó lesz, gondolta magában.
Egészen addig a végzetes pillanatig most már mindent úgy csinált, ahogy szokta, így fél óra múlva már a pincében voltak, kezében csupán a teátrális hatás kedvéért ott virított A nagy Gatsby. A fiú még mindig nem tért magához, így egyre idegesebben ácsorgott, egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát. Ettől kicsit megbillent, kiejtette kezéből a könyvet, ami az idézet oldalánál ki is nyílt. Amikor letérdelt, hogy felvegye, lopva odapillantott a lehajtott fejű srácra és elképedve vette észre, hogy nyitva van a szeme. Ettől igazán dühbe gurult. Felkapta a keménykötésű könyvet és teljes erőből arcon ütötte vele, amitől a szemöldöke fölött kiserkent a vér, de egy szót sem szólt, csak nyögött egy hatalmasat. A könyv széle is vörös lett egy picit, de ettől csak még drámaiabb hatást keltett. Újra kinyitotta a szokásos helyen, úgy tartotta maga elé, mint a prédikátor a Bibliát. Pontosan így is érezte magát általában, de ma nem, most egyszerűen csak végezni akart ezzel az irritáló féreggel, ezúttal semmiféle emelkedettség nem volt a monológjában, helyette idegesen darálta el a játékszabályokat, majd rátért az idézetre.
– Mindenki azt gyanítja magáról, hogy birtokában van… – kezdett neki az idézetnek, ám a fiú hirtelen rekedt hangján átvette a szót és folytatta helyette a mondatot, továbbra is vérző és lelógó fejjel.
– … ha többnek nem is, de egyetlen alapvetően fontos erénynek. Tovább is van, mondjam még? Az én esetemben ez az, hogy egyike vagyok a kevés tisztességes embereknek azok közül, akikkel valaha is találkoztam.
Ez a hirtelen reakció teljesen földbe döngölte a felolvasó gyilkost. Tejes testében remegni kezdett, a feje vörös lett a dühtől és olyan hangosan kezdett el kiabálni, hogy még a könnye is kifolyt.
– NEM! NEM! NEM! Kussolj, nem tudhatod, ez nem lehet így, nem nyerheted meg a játékomat, itt én vagyok a főnök! – tombolt, de a fiút ez sem rendítette meg. Sőt, felemelte a fejét és mosolyra húzódott a szája, majd folytatta.
– Egyébként meg szánalmasan közhelyes választás volt Gatsby, az Éj szelíd trónján sokkal szebb, de még  Az utolsó cézár is hatásosabb lett volna, mint ez a tömegkultúra által bálványozott … – nem fejezte be a gondolatát, mert elrablójából hirtelen hisztérikus nevetés tört elő, ugyanis végre megértette, hogy ennyi idő után őt is elérte a végzet, ráadásul saját agyszüleménye vezetett el idáig, így most neki magának kell kioltania életét. Ez a szabály, erre esküdött fel és ezért ölt meg annyi embert az elmúlt években. Nem tehetett mást, de már nem is akart. A kezdeti dührohamot egyfajta megkönnyebbülés váltotta fel, ez eredményezte a nevetést is. Vége, gondolta magában, mindennek vége. Valahogy nem félt, nem aggódott, egyszerűen csak nyugodt volt és boldog. Mégsem ő az utolsó értelmes ember a Földön, van még remény, főként ha még a söpredék is képes a műveltségre. Az asztalon heverő pisztolyáért nyúlt, még mindig mosolyogva a halántékához emelte, és utolsó szóra nyitotta a száját.
– Köszönöm! – mondta mélyen a fiú szemébe nézve, aki visszamosolygott rá.
Így bámulták egymást öt másodpercig, néma csendben, majd az elsütött fegyver visszhangja töltötte be a kis pincehelyiséget, majdnem megsüketítve a foglyot. Így távozott el veszett világunkból a felolvasó gyilkos, 135-dikként beállt a saját keze által elvett életek sorába. A legjobban lenézett és gyűlölt ostobákkal egy kalap alá kerülve pont olyan bambán és együgyűen lehelte ki lelkét, mint akikre vadászott.

99942 Apophis
Keringési idő: 324
nap tömeg: 26,99E9 Kg
keringési középpont: Nap

 Megkérjük a lakosságot, hogy a közeli lejáratú gyógyszereiket az erre kihelyezett gyűjtőládába rakják a hiány miatt, és a migréneseket, hogy markoljanak belőle, amennyi tetszik.

Üvölts az arcomba, fitneszguru! 

– Nem kér inkább egy pohár vizet? – kérdezte, és közben automatikusan lögybölni kezdte a pohárban a fájdalomcsillapító sárgás-fehéres reszelékét.
Az ideiglenes ügyeletként felállított mentős kocsiban ülők nem nagyon figyelték a ráncait masszírozó nőt. Csak ő nézte tehetetlenül, hogy a homloka körüli bőr összecsapódik a bal szemöldök felett, ahogy az ujjak elhagyják a pontot, és továbbsiklanak egy centire, hogy a homlok belső részében az üregekben terelgessék a fájdalmat. Valami szörnyű büdös volt, a nő a ruháján gyanús, fehér, megszáradt foltok, a nadrágszárán egy hasítékon keresztül valami hegre lehetett rálátni.
Júlia hirtelen úgy érezte, hogy képes lenne akár hozzáérni. Kézzel közelíteni egy gennyes sebhez. Nem. Kézzel közelíteni egy nadrághoz, ujjal szétpöckölni a hasítékot. Nem. Egy tűvel közelíteni, ronggyal a másik kézben. Nem. Felvenni a nadrágot. Ruhát cserélni a nővel. Valahol mélyen a legjobban attól félt, hogy egyszer bevált valamit ezekből képekből. Gyermekkorától érzett egyfajta kényszert, átlépni a valószínűség határán, és minden valódi szándék nélkül tenni valami iszonyút. Akár valami borzalmasat.
De nem tett, soha nem tett egyetlen furcsa lépést sem. Itt ül, odaadja, amit oda kell, és kész. A nő a homlokától tenyérnyire a fejbúb irányába, akár a férfiak, kopaszodott, és Júlia a migrénesek jelét látta rajta. Az ujjak, a sárga homlok, a szinte az ő haja alá is átugró lüktetés.
– Ne kérdezgesd őket, add, amit maguktól kérnek, meglátod, milyenek ezek. Hiéna az összes – Gergő folyamatosan kacsintgatva beszélt, és valami érthetetlen okból most még hangosan fel is nevetett, és valami felé integetett Júliának a szemével. Júlia úgy tett, mintha egyáltalán nem értené. Gergő szerette, ha valaki úgy figyel rá, mint ez a Júlia. Most is a kezét nézi. Napok óta fűzögeti ezt a lányt. Gyönyörű a szája. A szeme se ronda, bár valahogy furcsa volt: ha az ember megfelezné és kettényitná az arc két felét az orrnyeregtől, külön-külön mindkét rész szebb másik felet sejtetne. Gergő ki akarta nyitni ezt a dobozt, Júlia könnyű testét, hogy vájkáljon benne, a teste mozdulataiban, hogy megnézze, van-e a köldöknél-e is ilyen kettéválasztó vonal, a lábnál, a tenyérnél, vagy a talp két súlyzóját összekötő nyél közepén. De még a tenyerébe se tud belenézni. Lehajolt.
Gergő keze olyan, mint az anyámé, gondolta Júlia. És egyáltalán. A keze kicsi, a bőre puha, mint egy cukorbetegé, kicsit szeplős a válla, és sima. A mellkasa is teljesen sima volt, ami Júliát nagyon meglepte először. Hogy hordhatja valaki kigombolva a felső két gombját is, nem csak a legfölsőt, ha ennyire gyerek a teste. Júlia nagyon vigyázott rá, hogy különösen kedves legyen vele, mert azt látta egy filmben, hogy a melegek érzékeny lelkűek.
Előttük a sorban mocorogni kezdtek az emberek, Júlia teljesen el volt nehezedve a hidegtől.  – majd meglátod, ha beleszoksz, nem azért porozunk meg kevergetünk, érted … Júlia nem értette, viszont úgy látta, mintha a nő szájában a romlott fogaknak önálló élete lenne. – van még kávé? –  soha ne adj semmit a kötelezőn kívül, mert rászoknak. – nekem kell. –  Ja, az más. –  Gergő próbált a kezéhez érni, ahogy odaadta a kávét. Bár Júliát kicsit ápolatlannak tartotta, valahogy mindent kitakart a fejében a széles csípő és az előreugró állkapocs, és a titok a köldök körül. Valahogy ez sem fért össze az arc az egyébként vékonynak ható testtel. Csupa ellentmondás. Ez a lány biztos harap is az ágyban. Júlia csak a csípő, a csípőcsontok valószínűsíthető kiugrása a medencetájékon, és ismétlésként fent, az állkapocs előreálló csontja. Júlia állkapocs, Júlia harapás, csípő.
A nő lent már a jobb szemöldöke felé húzgálta a lilás bőrt. Júlia megpróbálkozott egy részvevő mosollyal. Látta, amit csak az egyik fejgörcsös a másikon, a vér mozgását a másik homloka alatt, a nyak kifordulásának a nyomait a vállcsontokon, de főleg a bal szemöldök összehúzódását.
– Ezek nem akarnak élni ám – mondta Gergő, de ezt megbánta. Minek mond ilyesmiket. Nem gondolta magát különösen érzéketlennek. Néha, amikor visszaemlékezett ezekre a mondatokra, amik úgy sikerültek félre, mintha nem is ő mondta volna ki őket, haragudott. Finom embernek tűnni. Finomnak, elegánsnak.
Júlia nem akarta elengedni a nőt. A szemöldökcsont kiugrása, akár az övé. A nő is az ő két szemöldöke fölé bámult. Júliának is tegnap éjjel kezdődött, sűrűsödtek a rohamok az utóbbi időben. Jó lett volna, ha csak az idegesség, valami front. Az elmegy. Vizet ivott, sokat. Ilyenkor, amikor kezdődött, nagyon szerette az egyszerű dolgokat. A vizet, a kenyeret magában, a színeket. Főleg a kéket, a barnát, a sárgát. Kitapogatni a testét a takaró alatt, lerúgni a takarót aztán újra felvenni. Kitapogatni a testét. Sárga. Kék. Barna.
Van az a lyukas fog, amiből, úgy gondolta, hogy az egész fájdalom kiindul. Meg kéne kérdezni ezt a gusztustalan nőt, akinek nyilván több szőr volt a lábán, mint a fején, hogy neki is van-e lyukas foga. Nyilván van. Felesleges. A nő a szemöldökét nézte. Egyforma jeleket viselnek, csak a hajléktalanon több réteg is fedte a dobogást a szemöldök felett. Júlia éjfél körül a vízbe ült, nyakig, aztán lassan kiengedte maga alól. Végül csak ült az üres kádban, és várta, hogy a teste fáradtra hűljön, a beteg víz a város vízkészletébe folyjon. Nem biztos, hogy sokáig nézték egymást. Talán a nőnek mégiscsak fedetlenebb az arca.
– Mikor ivott utoljára? – kérdezte Gergő, de csak hogy valami orvos-szerű beszélgetést kezdjen. Az ilyenek tudják, hol a helyük, ha az ember érdeklődik. Félnek ők is, még ha nem is akarnak annyira élni. A fájdalomtól mindenki fél. Én is.
– Tegnap. – A fogai és az íny húsa így válaszolt. Júlia tegnap szintén részeg volt –  egyfajta részegség ez. Nem értem, miért nem vagyok képes kicsit sem befolyásolni a testem. Gondolta. A láb, a gyomor, a fej önálló életet él, és mindent, de mindent belülről a homlok alatti rezonancia irányít. Csak zúgnak a homloküreg harangjai, a levegős vér, a beteg, ínysorvadás-piros-fekete vér. „Mindig felismerjük egymást” gondolta Júlia – és ekkor vette észre, hogy Gergő hozzá beszél. Hogy valami hosszabb szöveget fejez be, hogy mindent elvinnének, ha nem figyelnének, mindent. De nem válaszolt, csak átnyújtotta a pohárkát, aztán észrevette, hogy a kávét nyújtja, kicsit nevetett.
Nézett rá, nézett Júliára, elvette a poharat. Hallotta a saját dobogó vérét, a fülében, a szemében, Júlia szemében, a szem ereit figyelte, ahogy szélesednek az orr felé, sűrűsödnek, mint egy kis gyökér, és a vér csak ment, mint egy nagy zenekar nyitánya, üstdobokkal, cintányérral. A tér, az autók, aperiodikus morajlás a föld alól és a föld felől, a csövekben és a cserepek alól, a házak belsejéből, a homlok alól. Egyszerre szólalt meg a zene, a szemöldök lassú dobogása egyre halkabban és halkabban hallatszott. Júlia megérezte a nő szagát.
– Most már elmehet – mondta, – ha jobban van. Dél körül aztán kidobták a zsákokat, Gergő kicsit csalódottan nézte a csípő-áll Júlia elköszönését. Júlia nem cigizett a helyszínen. Egy kirakat előtt állt meg, és mint aki kilométereken át hánykolódott a tengeren, szilárd talajt ért, megkönnyebbülve kapaszkodott meg a kirakat keretében, teleszívta a száját, az orrát, füsttel. Ha létezne az arc alatt arc, egy belső, az most tele lenne gomolygó, kékes füsttel. Bár valójában ez most szürke volt, talán fehér.
Júlia lassan ment. Bérlete volt egy közeli fitneszterembe, mert pont úgy vette a bérletet, hogy az állandó tértől pár sarokra legyen csak. Megkapta a kulcsot, a friss, még jó szagú, még nem elöregedett műanyag pirosa és sárgája között ellavírozott a szekrényig. A többi nőhöz hasonlóan ő is egyszerű, hivalkodástól mentes ruhákat hozott, frissen mosva, a kellő sorrendben a válltáskába helyezve.
Tusfürdő, szappan, intim mosakodó, arcradír, tusológél, mint a többieknél. A hónalján kívül a melle közét is dezodorral kente. Ezt itt látta az egyik kövérebb nőtől. Kilépett a sárga padlójú, emelőkkel telezsúfolt terembe. Az ivócsapnál az ionizált víz nagy buborékokat lökve ki magából a pohárba spriccelt. Júlia a bal kezét a jobb melle fölé tartotta, itt elvégre lehetett, és arra gondolt, hogy valami betegség van benne. Kézrátéttel próbált energiát adni magának. Eszébe jutott, hogy mi lenne, ha eldobná magát a parkettán, a kezében a bal mellével. A jobb melle hátracsapódna, a bal a kezében szorosan. Nem. Mindkettő, a kezével együtt hátraesne, a parketta besüllyedne, folyékonyan, himbálózva.
Ott állt, amíg elhalkult a zene. Teljesen. Messziről kiabálás hallatszott, mintha valaki minden erejét a torkára lenne képes koncentrálni. A szomszédos teremben egy edző húsz-huszonöt középkorú nőt bíztatott és ostorozott felváltva, szinte mondatonként. Júlia minden további gondolkodás nélkül belépett és a kezét a földre téve nyújtott, majd felállt, a levegőt úgy eresztette ki magából, hogy semmi ne maradjon a tüdejében, se piszkos levegő, se fehéres füst, se a fiatal műanyag jellegzetes szaga. Az elszánt arcú nők között olyan volt, mint egy sorminta megtörése. Az üvöltés hangja a homlokába áradt.

A feketefogú hegedűs 

A metróaluljáróban, ott az öreg.
Odamegyek. Miért megyek oda? Azt hazudom neki, hogy hónapok óta hallgatom, és hogy egy lemezkiadótól vagyok. Lemezkiadó? Azt sem tudom, hogy léteznek-e ilyenek még ezen a névvel. Mondom, gyönyörű, ahogy játszik. És ő rámnéz, kicsit kinyílik a szája, a fogai, hányinger, feketék és odvasok, mint a másiké, és nyál csillog rajtuk.
A nyál csillog, de nem is nyál, hanem mint a kagyló belseje, valami sűrű fehér lé, ami a szájárára tapad a mosolygástól. Visszamosolygok és mintha reményt akarnék neki adni, próbálok próbálok próbálok, aztán csak nézem a fogait és mondom neki, hogy játsszon nekem, és megígérem, hogy visszajövök, aztán megyek tovább gyorsan, még hátraintve, mielőtt öklendezni kezdenék, mert túl közel hajolt hozzám a fatörzstestével, de nem, nem tudok sem szabadulni, sem szaladni, megyek, és hallom, ahogy az előrefütyült kórusmű belefordul egy másik dalba zökkenés nélkül, majdnem elbotlok, és minden átmenet nélkül érzem, hogy le kell hajolnom, és a fogaim feketén, a gyomorsavval a mocskos, fekete betonra loccsannak.
Én hülye, én hülye. Visszaszaladtam, a fejem a nyakamon kocogott, a koponyámmal éreztem a nyak csövét bevezetni, a gerincoszlopot ütődni csontonként, éreztem az ujjaim alatt a húrok fájdalmas vonalát, mintha lappal vágnám a kezemet. Eltűnt, csak a takaróját hagyta ott a lépcső alján, a pisiszagot.

Részletek a miniaturista könyvéből 

Úgy kell lefesteni mindent, mintha soha nem láthatná aztán az egészet senki a helyes szögből. Sőt, mintha soha többet nem rendeződhetnének a pontok a megfelelő sorrendbe, nincsenek összefolyások, csak külön kis szigetek.
Így a köztük lévő távolság műszerekkel mérhetővé válik, megszűnik alkotásnak mutatkozni. Öröm, mert nem kell küzdeni a jövővel. Csupa öröm. És mivel nincs többé sem helyes sorrend, sem nagy egész, sem jövő, csak kis darabka száradt ez meg az, végül is fellélegezhetünk egy pillanatra.
Aztán a színek szépen visszafolynak a gyomorba, ahonnan érkeztek, és feloldódnak a gyomorsavban. Ezt az érzést valakik alkotásnak, mások pedig szorulásos tüneteknek hívják.
Szombat délelőtt volt, Júlia kedvenc napszakja. Ilyenkor mindig a legjobb hangulatban, a legkevesebb váddal látott neki a napnak. Ilyenkor, amikor a szombat délelőttben még a vasárnap teljes ereje benne van, a hétvége összes lehetősége. Ilyenkor nem félt. Ilyekor fogta magát, és nekiállt. Ebédhez át sem öltözött. A munka, amin közel három napja folyamatosan dolgozott, hajszálnyi változásokat mutatott csak. Olyan volt, mint egy lassan kopó kőzet a vízesés alatt.
Rádiót hallgatott ebédhez, amikor meghallotta az első, immár igazán komoly feltevéseket. A kanál nem állt meg a kezében, de remegni kezdett. Úgy érezte, hogy ez a legvalószínűbb dolog minden dolgok között. Valami sárga fény lepte el a szobát, mintha a függönyön átszűrődve minden pigment megsérült volna. A kinti fehérség romlott sárgán terült szét a szobában, és megtalálta a földön, a konyhában őt.
Úgy érezte, hogy nem természetes ez a világosság. Júlia a lepedőket a törölközőkre rakta, az egészet pedig a szekrénybe. A nadrágját a karfára, a szöszöket egyenként leszedte és a szőnyeg mellé, a parkettára dobálta.
Aztán visszafeküdt az ágyra. A takaró valahogy penészszagot árasztott. A szakadásból kibugyogó tömésnek nyomta az arcát. A szagok állapotokká váltak. Felkelt, az asztalhoz ment, és az egyik karcolást simogatta a lapon.
És most már el is tudja képzelni, hogy miképpen lendülünk túl, hát egyszerűen, ez a következő, de nem az utolsó, egy villamost ábrázol, ami a szürke ködben ténfereg, vezetővel de emberek nélkül, és előtte egy folyót, amiben a kép kedvéért abbamaradt növésében egy hal, aminek csak a hátgerince látszik, de csak az is csak a jó megfigyelők számára.
Még egy képet engedj tovább, a legfontosabbat!

Csütörtök éjszaka, Szent Karácsony után egy nappal, nulla óra és nulla óra harminc közt – egyes szemtanúk szerint már éjfél előtt – Szamárhegy mögött, a Fárikúti út egyik kisházába bent égett, égési sérüléseibe belehalt N. N. Tekintet-, WillMed-, Sopr- Ász’-, IJ-, Unicum-, Palócföld-, Diósjenői Gyöngykoszorú-szilva-díjas, MASZRE-, NKA-, Babits- és Soros-, Kőbányai Sörgyár-ösztöndíjas író, és az író nőismerőse, Vargha Mária, a háztulajdonos. A hölgy szintén életét vesztette tájékoztat a Bulvár Press nevében Estélhy Judit.

Robogok a tűzoltók után. Az első, talán tizenöt perce hallott szirénára ébredek, de meggyőzöm magam, álom ez. Előfordul, hogy szirénával álmodom, de erőszakkal kiverem magam az álomból, csak így bizonyosodik be tényszerűen, álmodtam, és nem kötelező öltöznöm, sziréna nincs, hogy visszaalhassak. Gyógyíthatatlan munkahelyi ártalom. Most is így történt, csakhogy zavar a gépezetben. Tudtam, hogy nem álom, hallottam valamit, de nem akarok menni, legalább egy nap jusson az ünnepekből, a tegnapi szentestén is hullákkal és rendőrökkel kergetőztem. Bizonyos számú halál elég, év végére irtózom az agyonlőtt betörőtől, megkéselt házibaráttól, fej nélküli öngyilkostól a híd alatt, nem akarok hullát karácsony másnapra. Termelési riportokat akarok írni az ország felvirágzásáról, és arról, hogy kinyílott a pitypang, hogy átadtak egy csibenevelőt, hat munkahely, szalagvágás. A hullából csak a hullamosó, a boncmester, és a Kegyelet kft, a temetkezési vállalat virágzik. Kész. Mégis minden hiába.
A második sziréna mozdít, huszárló a trombitahangra. Bakancs, síruha, termosz a betárazott forró teával, nyomás. A harmadik sziréna, A a tűzoltó frontharcosok rohamautója mögé állok be, robogunk végig a Kossuth Lajos utcán, Szent Tamáson, fel a Kun Béla átvágásra, onnan le a főútra, amit Visegrádi útnak nevez a köznyelv. Megyünk, akár a meszes a gyönyörű hózáporban. Mert zuhog persze. Már nem rémülök egy kis hóeséstől. Télen hideg van és hó, nyáron meleg és eső. Vagy szárazság.
Megyünk és megyünk. Már a Csenkei hídnál imádkozom, nehogy Szentendrére tartsanak a fiúk. Balra a folyó, a tempóból vissza kell vennem. A folyó, a hegy és az erdő alatt centis jég az úttesten. Ez olyan biztos, mint a Szentírás. Minden télen centis jég, a bükkerdő köpi a bitumenre. A tűzoltók kerekei bírják, a súlya tűri a jeget, a Suzuki viszont gyorsan a Dunába szédül. Lassítanak ők is. Aztán a Tó vendéglő után index, felkanyarodunk Búbánatba. Ima vége. Eseményhez riasztottak, ha eset van, az éjszakai kaland értelmet nyer. Mielőtt a Völgy utcai elágazáshoz, az emelkedőhöz érünk, messziről látható a veszett sötétben, a behavazott, deres fák kékeslilán pulzálnak a magasban. Itt a helyszín.
Vékony csíkban eltolva a keskeny, nyáron is egysávosnak tekinthető Fári-kúti út. A hó néhol a kocsi ablakáig feltornyozva, a rohamkocsi csikorogva halad a két hópart közt, amikor hozzáér, megtépi, hófüggönyt húz közénk. Nincs három-három centi hely oldalt. Ilyenkor lassítok. Mindig lassítok, ha nem tudom, mit rejt a függöny. Érkezünk, a tűzoltók berobbannak a hóba, csak később látom, a kisautó – ők lehettek az első szirénahang – már kint, tűz nincs, csak némi füst, gőz, ami az oltásból maradt, és üszkös, kormos gerendák, oldalfalak. Ami a faházból maradt. Álló kémény, beszakadt ajtajú, szétégett ruhásszekrény, felismerhetetlen kályhaféle és egy lerogyott ágy. Nem sok. A leégett épület mellett bordó kiskocsi ül a fenekén, mint a lyukas strandlabda, felhólyagzott ajtókkal, kidurrant kerekekkel. Közel parkolt, túl közel, derékba kapta a hőt. Készítek néhány ütős fotót.
A rendőrök a Völgy utcai fronton összebújva. Akkor bújnak így össze, amikor isznak a hideg ellen, vagy inni készülnek. Közelebb lépve hallhatom, nem csak isznak és tanácskoznak, de dideregnek, káromkodnak is. Nem volnék rendőr. A rendőrnek se éjszakája, se nappala, se pénze, csak óvja és védi a polgárt. Ők a második szirénahang ezek szerint. Kovács II. hadnagy újra a főrendőr. Lehet abban sorsszerű, hogy minden eseményen összefutunk. Ő a főrendőr, én a főtudósító. Az elsők közt érkezünk. Gondolok valamit nyúzott fejével, lombos bajuszával kapcsolatban, de nem vallom be magamnak, csak ha vége a közös munkának.
– Ha ez a nő egyszer nem rohanna utánunk, föl se kelne a nap – mondja a három rendőr egyike, elkapom a mondatot két ropogó lépés közt. Röhögnek. Kiröhögik a sajtó munkásasszonyát.
– Ha egy nap nem látom, hiányérzetem van – morogja Kovács II. hadnagy fanyarul bajusza alól, – hullahiányérzetem.
– Gondolhatja, nekem is, ha nem látom. Loholok maguk után, mint az eszetlen liba.
– Hehe – mondja Kovács II. hadnagy. – Pedig ismerheti a közmondást, ne fuss olyan kocsi után, ami nem vesz fel.
– Ismerem hadnagy úr, ismerem, hogyne. De most a tűzoltók után futottam, és ők nem nyilatkoztak a tárgyban. Majd rákérdek.
– Egyszer járjon utána, javaslom.
– Mi történt?
– Egyszerű, mindennapos karácsonyfatűz. Lesz még néhány, kár volt kiugrania a meleg dunyha alól. Az ember megszokja, hogy a karácsonyfák égnek. Ha nem égnének, hiányoznának – és hozzáfűzi –, mint magácska, ha elmaradna.
Fáj, ahogyan a „dunyha” szót kiejti, rövid ideig funkcionáló anyósom száján ömlött ki ennyire teli ennyel, „Juditkám, a dunyhát ki kell rakni a napra hétvégen, nem tanultad meg anyukádtól?”, áll a szőr karomon. Bosszant a „magácska” is, de nem szólok.
Körbejárom a helyszínt, készítek néhány fotót. A tűzoltók egyik része pakol, tekeri a csöveket, söpri a havat, a másik dohányzik, várja az indulást. A tűzoltókat nem kérdem, mert soha nem válaszolnak, olyanok, akár a marslakók. Most viszont megszólít egyikük, recsegő hangú, fekete szemű, piros-ezüst marslakónak öltözött férfi:
– A hadnagy hülyeséget beszél, ez a tűz nem hétköznapi karácsonyfatűz, mert mindkét hullát az ágyban találtuk, nem menekültek. Még ha alszik is az áldozat, ébred, és próbál menekülni, ezek nem mozdultak.
– Füstmérgezés lehet? – kérdezem.
– Aligha. A füstre is ébred az ember, de a tűzre főleg. Ezek ketten nem mozdultak. Rájuk égett a paplan.
Vissza a rendőrökhöz.
– Nem mondta, hogy van két mozdulatlan halottjuk. Azért ez nem tűnik közönséges év végi tűzesetnek.
– Részegek lehettek.
– Tudják már, hogy kik laktak itt? Öregek?
– Nem lakott itt télen senki. Egyetlen kocsinyom a hóban. Légyott – mondja Kovács II. hadnagy. – Szerelmi fészkecske, titkos légyottocska.
– Ha szerelmi fészek, miért nem ébredtek fel a tűzre?
– Talán nem akartak, mert jó volt nekik. Hehe – vigyorog a bajszát táncoltatva.
– Ne legyen ennyire cinikus, hadnagy – morgom a sok becéző főnévre. – Tudja már, hogy mi a nevük, honnan valók?
– Hogyne. A szomszéd, aki telefonált, ismeri a nőt, nyaranta a gyerekeivel itt lakik. Tanárnő, harmincas, a városban tanít. Ellenőriztük a rendszám alapján, azonosítva, a neve Vargha Mária. A férfit nem azonosítottuk, de nem a férj. Annyit tudunk a szomszédtól, aki telefonált, hogy megfordult néha a telken a nővel, és annyit, hogy minden karácsony második napját együtt töltötték itt, a házban. Ennyi, hölgyem, nem sok, de mind megosztottuk a sajtóval. Írjon róla valami izgalmasat, épületeset, hadd tanuljanak a fiatalok.
– Így lesz, hadnagyom – mondom. – Hadd épüljenek.
Elköszönök, óvatosan, nehogy felakadjak, egyik kerékkel a szerkocsi nyomába állva indulok haza. Lassan, komótosan. Végiggondolom útközben, hogy kiből lehetne kiszedni valamit. Ez így kevés a tanárnőről. Melyik iskola, kik a nő kollégái, mekkorák a gyerekek, van-e családi állapota, ha van, milyen, honnan való. Facebook, iWiW, lapozom, keresek Vargha Máriákat. Nincs, aki akár felében is rímelne. Titokzatos nő, ha valóban harmincas.
Formázom a képeket, próbálok kihozni a sztoriból mindent, elsősorban a gondatlanságra, a fenyő- és adventi koszorúk tüzeire fókuszálok, arra, hogy legyetek észnél, emberek, attól, hogy karácsony, még ugyanúgy éget a tűz, mint rendes napokon. Nyögvenyelős dolgozat lesz ebből, bárki meglátja. A tűzoltók nem elég hősiesek, a rendőrök nem védenek és óvnak, ahogy kell, és a tél viszonyai sem elég kétségbeejtőek ahhoz, hogy penge anyag készüljön, dráma tragédia hátán, és viszont, heroikus küzdelem a köbön. Iparos termék készül hétköznapi kellékekkel. Ez van, mondom magamnak, csak annyira színezhetek ki egy történetet, ami mögött a valóság még hitelesnek látszik.
Másnap délelőttbe ér a nap, a kisfixet fél flekkben felnyomtam tegnap, keresem a riportformát, ha egyszer kimásztam, csináljak valamit, legalább a benzinköltséget, az óradíjat behozza. A telet, ünnepeket meghatározó alapelveknél tartok, amikor hív Kovács II. hadnagy.
– Hogy halad?
– Sehogy. Adatok nélkül nincs irány, keresgetek, várok.
– Nna akkor – nyújtja meg. – Van adat.
– Miféle?
– Öngyilkosság.
– Ne mondja. A magányos nyugdíjasok lesznek öngyilkosok karácsonykor, nem harmincéves nők.
– De mondom. Szerelmi dráma.
– Ejsze, viccel! Karácsonykor nincs szerelmi dráma.
– Az jó. Egy szerelmi dráma feldobja az embert.
– Honnan tudja?
– Búcsúlevél a nő lakásán.
– Valódi?
– Valódi könnyfakasztó búcsúlevél, stilárisan, dramaturgiailag a javából.
– Átmélezi?
– Azt nem tehetem, tudja jól. Ugyebár nem akar kirúgatni.
– Dehogy. Dehogy akarom kirúgatni. Felolvassa? Összefoglalja?
– Összefoglalom.
– Halljuk.
– A halott nő kétgyerekes családanya, rendes férjjel, munkahellyel, rendes anyagiak, rendes lakás, kocsi a férjnek, a nőnek is, egyetlen dolog nem rendes, a szerető. Erről szól a levél. Hogy a nő nem képes tovább élni a kettős életet, de azt se akarja, hogy a szerető vidáman vadásszon tovább négy közös titkokkal övezett év után, úgy dönt, ha nem költöznek közös háztartásba januárban, ha nemet mond a férfi, a hagyományos, karácsony másnapján megejtendő szerelmes napjukon megmérgezi a pasit is, magát is. Megnevezi a mérget, amit az Unicumba tesz. Csak magának mondom, hátha nem tudja, hogy az Unicum elnyomja a méreg keserű ízét. Az idén a kisebbik fiú is betöltötte a tizedik évét, a fiúkat az apjukra bízza azzal a megjegyzéssel, bocsásson meg, és szerezzen jó mostohaanyát nekik.
– A tűz ráadás az egészen…
– Hab a tortán. Dugás és Unicum után elaludtak, nem ébredtek föl, nem oltották el a fenyőn a gyertyákat, ennyi. Jobban eligazodik?
– Jobban. A szerető neve?
– Nincs, a levélben férfizi, vagy N. N-ként emlegeti a fickót. Ismeretlen hulla. Majd keresik, ha hiányzik valahol.
– N.? Két N. ? – kérdezem, megcsap a szél.
– Kettő N., vagy három, inkább kettő…
Megköszönöm, tovább én járok az ügyben. Szöget üt az N., Hívom N. N. kisebbik nagyfiát azzal az ürüggyel, hogy elhagytam az öreg telefonszámát, de valami kis szilveszteri interjút akarok tőle.
– Itthon van? – kérdezem, miután elkérem a számot. – Beszélnem kellene vele személyesen.
– Dehogy van itthon. Karácsony másnapján évek óta a nagymamához utazik, az anyjához. És marad néhány napot, amíg elrendezi a telet, a téli feladatokat, amit öreganyó már nem képes.
Diktálja a számot.
– Kösz, szia.
Nem mondok semmit a Fári-kúti tűzről, minek tenném, ráadásul ma még nem százas, hogy az író volna a megmérgezett, elégetett szerető. Erős a gyanúm persze, hogy igen. Ki más? Megcsörgetem egyszer, kétszer, nem veszi fel. Francba, francba, idióta férfiak! Francba!

A lakást anyám vásárolja, amikor bejutok az egyetemre. November közepéig a Kövesdombon élek még, addigra költözik ki az előző tulajdonos és a családja. A félpince-lakásban egy román házaspár lakik két kisgyerekkel. A szomszéd Bözsi néni feljelenti a férfit, mert látja, amint az ablakon át öt-tíz literes kanisztereket adogatnak be, gyaníthatóan üzemanyaggal teli. Tűzveszélyes, nincs választása. A románok háromszobást vásárolnak a főtér közelében, alig várják, mehessenek a nagyobb lakásba, én alig várom, hogy beköltözzek a kis birodalmamba. Egyetemről hazafelé néha útba ejtettem, nézem az ablakokat kintről. Az ablakból a nagyobbik gyerek bámul vissza rám.
A román nő fekete hajú, fehér bőrű, mint Hófehérke. Arca aggodalommal teli, a két kisgyerek gondja ráül a vonásaira. Meséli, nemrég sietősen kellett elutazniuk egy temetésre, mire hazajöttek, a két frissen kapott fizetés eltűnt a lakásból. Vigyázzak a szomszédokkal, mondja. A felső szomszéd fiának a biciklije tűnt el a földszinti szárítóból.
Vajmi keveset tudok románul, azt is helytelenül makogom, de az adásvételt lebonyolítom egyedül. Apám segít költözni. A románok még a foglalatokat is levágták a kábelvégekről. Amikor nagyjából mindent elrendezünk, rágyújtok egy cigarettára. Apám nem szól.
Az utca zöld, parkos, szemben csak házak, a nyugati ablakom szép, fehér, emeletes házra néz. A bajuszos román tulajdonos azonnal szól, ne parkoljunk a házuk elé, se a szomszédoké elé a járdán. A házat később rózsaszínre festi. Ekkor tudom meg, nem szabadott volna, mert műemlék.
A szomszédban Lili, a fekete kutya ugat naphosszat. Mindent ugat. Minden egyes ajtónyitást, minden koppanást. A szomszédok örülnek, hogy kutyával költözöm. Lesz kivel kutyázzanak a blokk előtt.
Az egyetem gyalog hét perc. Élvezem a szabadságot. Menet rágyújtok egy cigire, a sarkon már szédülök. Csak gyakorlatokra járok reggel, semmilyen előadás nem tud kiszedni az ágyból. Ha van egy lyukas óra, hazaugrom, be az ágyba a kutyám mellé. A tacskót reggel kiteszem az ablakon, amíg reggeli, zuhany, elvégzi a dolgát, veszem be az ablakon. Az ablak előtt virágágyás. Sok a baj vele. A macskák szívesen kaparnak a száraz földben. A közeli parkokból sötétedés után árvácskákat lopok, veszek néhány egynyári növényt a piacon, ibolyát ások, ültetek, locsolok. Amikor elutazom, kiszárad mind, a macskák visszatérnek. Őszire bűzlik a virágágyás, csak macskapiszok benne.
Napközben a szomszédok dolgoznak, Gyuszika iskolában. Bözsi nénivel kutyázok. A nyolc lépcsőfokon a falnak támaszkodva biceg föl, a falon szürke sáv, ahol a kezével végighalad. Állott szaga van a lépcsőháznak, a lakásukból ömlik kifelé, valahányszor nyílik az ajtó. Három generáció lakja a szomszéd kétszobást: Bözsi néni, a fia, Gyuszi, menye, Edit és Gyuszika. Gyuszika hétéves, amikor megismerkedünk. Éjszaka hangosan felsír, kiabál. Hülyék, hülyék! – hallom a falon keresztül. Anyja csitítja.
Gyuszi karja gipszben. Amikor beköltözök, fog, emel, cipel, lelkesen segít. Másképpen nem kapott volna szabadságot, mondja. Haver a munkaorvos, intéz két hét betegszabadságot. Építőmunkásként dolgozik, ötkor indul. Edit a varrodában. Ő is ötkor indul munkába.
Nem gyanakszom. Tőlem – egyelőre – nincs mit elvinni. Egy idő után örülök, ha nem jönnek be a lakásomba. Gyuszika a szülinapján átkopog, adnék kiskanalat, amennyi van, mert nagy zsúrt rendeztek, sok a gyerek, a torta nagy, nincs elég kiskanál. Bözsi néni gyakran jön, kér két tojást kölcsön, mert palacsintát süt. Kapok én is belőle. Tudja, hogy falun két pár nagyszülőm él. Az elején vonattal járok haza, később, amikor bátyám elhagyja az országot, megöröklöm a család Dáciáját. Téli reggeleken csavarhúzóval állítok a relantinon. Többé nem járok gyalog egyetemre. Ezeknek mennyi pénzük lehet, gondolja Bözsi néni. És jön tojásért, kis cukorért, hozza a palacsintát. Lili ugat. Bözsi néni az ablakon át beszélget mindenkivel, aki valamit akar tőle. Az egész utca ismerőse. Szesszióban átkozom magamban a nyanyát és a fekete korcsot. Korán kelek, délután kellene kis pihenő a kémiából, aludni azonban nem lehet. Minden behallszik. Ha valaha saját házam lesz, olyan hálószoba kell, ahol mukk hangot nem hallok, aludhatok délután, mint a bunda, fogadom meg. Családi házról álmodom. Családról nem.
A tacskó a lábam között lakik. Amikor melege van, kimászik a párnára. Túrja a paplant, vissza, négy-öt kör éjszaka. Meleg, kedves. Ha nem vagyok otthon, nem ugat kopogásra, csengőre. Járunk a Somos tetőre sétálni. A csengő kábelét az első hetekben elvágom, hozzám legfeljebb kopogni lehet.
A konyhába bútort csináltatok, az északi szobát raktárnak használom. A nyugatiban, ami tágas és nyáron besüt a nap, egy hatalmas matracon alszunk a tacskóval. Az előszobába cipős szekrényt, fogast veszek. Mögötte penészedni kezd a fal. A lakás hűvös, nyáron betakarózva tanulok, zokniban járok. Az emeleten lakók irigyelnek, ők sülnek, főnek a téglablokkban. Télen a fűtéssel gond van, alig melegek a fűtőtestek. Gyuszi mondja, csapoljam meg a rendszert, a víz annyira meleg benne, legalább mosni lehet vele. Nem szellőztetem a csöveket, nem mosok a távfűtés vizével. A szomszédok gyakorlati tanácsai közül keveset tudok hasznosítani. A lakás átalakításánál saját gázkazánt szerelek, leválok a távfűtésről.
A két szoba közt ajtó, a lakás körbejárható. A fürdőszoba kicsinek tűnik. Ötödéven kiverem a falat, beolvasztom a konyha és a szoba közti folyosót, felcsempézem sárgával, fakeretes ablakokat rakok, a rácsokat eltávolítom. Az egész blokk a csodájára jár. Engedély kellett a polgármesteri hivataltól? – kérdik. Nem tartófal, amit kivettem, válaszolom.
Nyáron kismacskák költöznek az üres lakásba. Belakják a paplanomat. A fürdőszoba ablakán át jutnak be, sírnak, nyávognak, éhesek. A harmadik emeleti énektanárnő szívén viseli az utca macskáinak a sorsát, nagy nehezen kihalássza őket. Megkér, ne hagyjak ablakot nyitva, ha elutazom. Őszre az északi szobában kiüt a kondenz, penészedik a sarok, ismét meszelni kell. Miért nem hagytál egy kulcsot, mi szellőztettünk volna, így Gyuszi. Nem adok kulcsot senkinek.
Kimentettelek a pincéből, kiemeltelek a Varjasból, a sok alkoholista közül, mondogatja Haik. Asszonyt csináltam belőled, munkát adtam a kezedbe. Hálásnak kellene lenned, hallom.

Először olyan nagy a csönd, hogy úgy kell meggyőznöm magamat – nem vagyok süket. Fekszem az ágyban, üveges szemmel bámulom a plafont és minden izmom megfeszül, ahogy lazítani próbálok. Szép lassan felélednek a zajok. Nem sokkal jobb, mint a csend. Motozást hallok. A falakból jön. Itt-ott megreccsennek az ezeréves bútorok. Vagy a padló. Valami nyikorog a kertben. A falióra túl hangosan ketyeg a konyhában. Visszhangzik… Győzködöm magam, hogy mindez teljesen normális. Öreg házak gyakran adnak ki ilyen hangokat. Hirtelen nagyon hiányzik az otthoni utcák folyamatos zümmögése.

Már éppen sikerülne elszundítanom, amikor egy hangos puffanás hallatszik kintről. Első gondolatom, hogy rohanni kéne, gyorsan és messzire. De nem teszem. Tovább fekszem, megmerevedve. Két lehetőségem van. Egy: úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit és alszom. Annyira feszült vagyok, hogy tudom, ez nem fog menni. Kettő: felkelek és megnézem, mi történt. Ez sem hangzik túl kellemesen, de jobb ötletem nincs. Ráharapok az ajkamra, és kikászálódok a takaró alól. A hideg padlóhoz érő talpamtól kezdve felszalad a libabőr a lábamon, mint harisnyán a szem. Felállok, kinyitom a hálószoba ajtaját, és kidugom a fejemet. A folyosón szinte nappali világosság van, mert az ablakon bevigyorog a hold. Még villany se kell.
A puffanás a nappali felől jött, hát elindulok a folyosón.
Gyerekkoromban sok nyarat töltöttem itt, most mégsem tűnik ismerősnek a ház. Alacsonyabb a plafon, szűkebb a folyosó. A polcok sötét zugaiban ismeretlen tárgyak húzzák meg magukat. A nagymama mindig tudta, mi hol van. Most az sem tűnik egyértelműnek, hogy mi az, ami kézzel fogható, és mi az, ami csak árnyék. Inkább nem nézek a polcokra.
A nappaliban tornyokban áll a doboz és a mindenféle kacat. Tegnap éppen csak elkezdtem a szortírozást. A nagymama egy életen keresztül gyűjtötte ezt a rengeteg holmit. Nekem talán egy, vagy két hetembe kerül majd kiválogatni a használható dolgokat és kidobni minden mást. Körbejáratom a tekintetem, hogy megkeressem, mi okozhatta a puffanást.
A kanapéról megviselt, félszemű maci bámul vissza rám. Emlékszem rá. Kicsinek különböző történeteket találtam ki arra, hogy mi történhetett a másik szemével.
A falakon fekete-fehér képek lógnak. Távoli családtagok vannak rajtuk, régi ruhákban, természetellenesen merev pózokban. Még az arcukat sem ismerem. Aztán meglátom a nagymamát. Egy földúton áll, kofferrel a kezében. Szél lengeti a szoknyáját és ő mosolyogva pillant hátrafelé, a válla fölött. Göndör haja vadul kavarog az arca körül. Kísértetiesen hasonlítunk egymásra – anya szerint az ő vérvonalát örököltem.
Elszakítom a tekintetem a nagymamáétól, és végre kiszúrom, mi a baj az összképpel. A sarokban szanaszét hevernek a könyvek. Tegnap raktam külön őket, párat haza akarok vinni. Vajon mitől dőlt föl a gondosan elrendezett kupac? Közelebb lépek. Mozgást látok a szemem sarkából és azonnal elönt a pánik. Majdnem visszatérek az A tervhez, a futáshoz. Szerencsére hamar felfogom, mit látok. Egy macskát.
Sziszegve fújom ki a levegőt. Tehát van logikus magyarázat. Nem mintha kételkedtem volna benne.
A macskák mindig könnyen beszöktek a házba, mivel sok a rosszul záródó ablak. A nagymama szívesen etette őket, bár egyik sem volt az övé. Ezeknek a vidéki macskáknak nincs gazdájuk, sokan elkergetik őket, de a nagymama szerette gyűjtögetni nekik a maradékokat. Így volt kiről gondoskodnia.
Letérdelek a fekete kis jószág mellé, mivel az láthatóan nem fél tőlem.
–  Jaj, cicus. Megijesztettél – mondom neki megrovóan.
–  Sajnálom – feleli a macska.
Fuldokolva riadok fel. A hajnal szokatlan, szürkés fényt vet a szobára. Pislogva mászom ki az ágyból. Csak a vén faliórát hallani, a ház most megint csöndes. A folyosó is ártalmatlannak tűnik, mintha gúnyolódna rajtam. Fejcsóválva belépek a konyhába kávét főzni. Rozsdás tűzhely, lepattogzott zománcú hűtő, koszos-sárga csempe ódivatú virágokkal. Ez csak egy öreg ház.
Előkeresem a kék pöttyös bögrét. Repedezett a szája, mégsem innék másból. Ez az enyém, mindig ebben kaptam a kakaót, és valami gyerekes kötődés fűz hozzá. Miközben kávét töltök, az éjszaka emléke visszakúszik a gondolataim közé. Bögrével a kezemben újra végigsétálok a folyosón, és bekukkantok a nappaliba.
Egy pillanatra a tüdőmben reked a levegő, és megszorítom a bögrét. A kiválogatott könyvek tornya összedőlve hever a sarokban. Túl gyors mozdulattal fordítom el a fejem, a macskát keresve. Rájövök, hogy valószínűleg nem fogom megtalálni. Hideg bizsergést érzek a tarkómon. Tekintetem összeakad a nagymamáéval. Mintha a saját szemembe néznék, ahogy magamra mosolygok.