Szabó Esztert – aki világ életében gyűlölte, ha Esztusnak hívják – születésem óta ismertem. Együtt jártunk óvodába és általános iskolába, a szolfézs órán padtársak voltunk, a templomi gyerekkórusban – mint két legmagasabb – mi álltunk a szoprán szélén, és ugyanígy a torna sorban is. Egyikünk sem volt napközis –ami nagy kiváltság volt akkoriban –, s így a délután általában a piros körtárcsás telefon mellett talált minket, ahonnan minden egyes alkalommal felhívtuk Eszti anyukáját, hogy átmehetek-e aznap is játszani.
Természetesen mindig átmehettem, ez a délutáni telefonálás inkább csak rituálé volt. Az utolsó óra után a szomszédos iskolaépületből átsétáltunk hozzánk, ahol a sötét előszobában egy barna virágállványon volt az a bizonyos piros telefon. Illedelmességből mindig telefonáltunk Eszti anyukájának, nálunk sohasem töltöttük a délutánt.
Esztinek négy nagyobb nővére volt, így mindig a naprakészek természetességével beszélt olyan témákról, amiket én, a „kétbáttyos” lány, csak megértő mosollyal fogadtam (legalábbis úgy képzeltem mindig, hogy a mosolyom megértő) és hevesen bólogattam: tettetve, hogy természetesen tudom, miről van szó, mikor épp egy IM cikkről állítja, mekkora hülyeség, vagy egy divatos sztárt pocskondiáz.
Emlékszem egy délutánra, hét évesek voltunk, az első osztály vége felé járhattunk. Ő a hozzájuk vezető út közben elmondta, hogy a kedvenc együttese a Kvín és halálosan szerelmes Dzsonideppbe. Megkérdezte, hogy tudom-e ki az a Dzsonidepp. Mondtam, hogy persze, és hogy ő tényleg nagyon-nagyon jól néz ki!
Azt hiszem ez is közre játszott abban, hogy mennyire felnéztem Esztire, sőt már-már tartottam is tőle és a mindig magabiztos véleményétől. Minden dolgáról tudtam, és ő valamiért elviselte, sőt talán igényelte is ezt. Nem nézett le, de egyértelmű volt, hogy a kapcsolatunkban ő irányít.

***

Szabó Eszti vallásos volt. Igazából mindketten azok voltunk. A szüleink a helyi református gyülekezetből ismerték egymást. Apáék nagyon tisztelték az anyukáját, és örömmel vették, hogy mi lányok ilyen jóban vagyunk. Esztiéket az apjuk még kiskorában otthagyta. Egyedül maradtak egy kétemeletes házban, öten nők. Eszti anyja halálra dolgozta magát egy magánrendelőben, ahol egymaga készített mindenféle egyedi gyógyászati segédeszközt. Nagyon kicsi cég volt ez, a húgával együtt vitték, de a munka manuális részét egyedül végezte. Naphosszat ült egy leredőnyözött szobában és mintákat öntött. Mindig karikás volt a szeme, de nagyon szép nő volt. Ezt egyébként már gyerekkoromban megállapítottam, pedig akkor egyáltalán nem figyeltem az ilyesmire. Esztiéknél egyébként mindenki szép volt, és korán érő. A mi osztályunkban Eszti egy Barbi nevű lánnyal vetekedett a legszebbnek járó helyért. Azaz csak vetekedett volna, mivel Esztit nem érdekelte az ilyesmi, s ez a nemtörődömség, ahogy nőttünk, egyre inkább az ő pártjára állította a fiúkat.
A negyedikes fotózásunkra Eszti haját begöndörítette az egyik nővére. Akkor éreztem először igazán rosszul mellette magamat. Pontosan tudtam, mi a rosszérzésem oka: szégyelltem magamat. Aznap reggel a legjobb felsőmet kerestem elő a szekrényből, és nem engedtem, hogy anya fehér blúzt adjon rám. Nem volt stílusérzékem, de azt gondoltam, most igazán sikerült úgy felöltöznöm, hogy végre meglássa mindenki, én is itt vagyok, én is lány vagyok, sőt nem is akármilyen! Az iskolai táskámat rendesen bepakoltam és majdnem futottam az odafelé úton, ami az osztálykirándulások előtti reggeleken kívül, azt hiszem sosem fordult elő. Aztán megláttam Esztit és rájöttem, mennyire nevetséges vagyok. Egy teljesen átlagos virágos felső volt rajta, testhez álló. Eszti már melltartót hordott, a haja pedig olyan természetesen göndörödött, mintha mindig is úgy állt volna. Tökéletes volt: nem a dauer erőszakosságával csavarodtak lefelé a szálak, sem a besütés túlszabályozottságával kunkorodtak. Nyoma sem volt lakknak, nem állt csomókban, de nem is rázódott szét szálakra. Azt mondta, háromágú fésűvel szabad csak fésülni.
Sokszor megnéztem azóta az akkori közös képünket. A negyedikes képen egy ijedt lányka és egy csinos kamasz ül egymás mellett.
Hiába siettem aznap reggel annyira.

***

Ősszel és tavasszal a családom mindig bement Pestre az Kedvezményes Cipő- és Ruhavásárra. A szüleimnek meggyőződése volt, hogy ez a vásár még őriz valamit a régi mesteremberek szavának tartásából és áruiknak tartósságából, és ráadásul itt, az igazi minőségi termékek a legjobb áron érhetőek el, hisz a nevében is benne van, hogy kedvezményes.
Azt hiszem, semmivel nem volt kedvezményesebb, mint bármilyen mezei áruház mindennapi kínálata, de apropóul szolgált a vásárlásra, amit a szüleim még akkor is nagyon kiváltságos dolognak tartottak, mikor már nem falun éltünk és olyan luxuscikkekre is futotta, mint dobozos chips, vagy Rio Máre konzervtonhal. Így tehát minden évben kétszer elzarándokoltunk a tisztességes árusok tisztességes vásárára, ahol tisztességesen otthagytuk azt az összeget, amit bárhol otthagyhattunk volna.
Harmadikos voltam, mikor egy alkalommal szintén felkerekedtünk erre a furcsa vásárjárásra. Nekem cipőre volt szükségem, mert kinőttem a tavalyit, így ezen a részen kezdtük a kutakodást. Apukám szempontja az volt, hogy a cipő lehetőleg bőrből készült legyen, és ne kerüljön túl sokba, mert ugye ez egy kedvezményes vásár. Meg is találta a szerinte megfelelőt, egy öregbarna dudorodó orrú, varrott (nem ragasztott!) félcipőt, amit talán régi Chaplin-filmekben láthatna az ember -ha egyáltalán nézne még bárki is Chaplin-filmeket.
Apukám, úgy látszik, sosem törődött a Chaplin-filmekkel: nagy lelkesen és félreérthetetlen taglejtésekkel odaintett engem és anyukámat. Természetesen mire átevickéltünk a tömegen már mindent megkérdezett a tisztes eladótól, aki szerint nagyon csinos és egy ilyen kislánynak pont megfelelő, ráadásul csupa bőr, kényelmes cipő volt az, amit apukám olyan nagy hozzáértéssel kiválasztott.
A nő nézte, ahogy felveszem. Anya is nézte. Nem szólt, örült, hogy olyan cipőt találtunk, ami egészséges és nem melegszik be benne a lábam. Mikor bekötöttem a fűzőt az eladó lelkendezett, mintha rám öntötték volna. Apa is mosolygott, és azt kérdezte: Na milyen?
Először csak azt mondtam, hogy Hát. Aztán egy kis szünet után, hogy nem tudom, miközben sokatmondóan és keservesen néztem apára, hátha megérti a szememből, hogy rettenetesen undorítónak találom a cipőt és már akkor láttam, hogy ez nem lesz jó, mikor idefele jöttünk, csak épp nem merek szólni az eladó miatt.
Apának úgy látszik, ahogy a Chaplin-filmek, úgy a gyerektekintet értelmezése cipővásárláskor fejezet is kimaradt az életéből. Nézett. Nézett és mosolygott, aztán elővette a pénztárcáját. Hazafelé sírtam. Nem értették.
Nekem tényleg nem volt stílusom, sokszor most is úgy érzem, hogy nincs. Nézek a tükörbe, és még az is előfordul, hogy félek utcára menni, pedig külső megerősítésből tudom, hogy a stílusmentes időszak már rég a múlté. Mindenesetre, ha akkor még nem is volt meg az a látásmód, amit stílusnak szoktak nevezni, ahhoz mégsem fér semmi kétség, hogy ezt a cipőt már első pillantásra szívből gyűlöltem.
Apa azt mondta, jó lesz az, majd meglátom, és hogy teljesen szép, és nagyon praktikus. Nem fordultunk vissza a városhatárból, hogy kicseréljük. Bár akkor még azt hiszem, nem is voltunk olyan tudatos fogyasztók, hogy a kicserélés lehetősége felmerüljön bármelyikünkben.
Két éven keresztül hordtam a barna cipőmet. Minden reggel megalázva vettem fel és a lábamat takargatva álltam az iskolaudvaron, mikor kiestem a kidobóból. Valahogy abban a két évben hamarabb kiütöttek. Pedig előtte veretlen kidobó bajnok voltam.
Keservesen hordtam a barna cipőt, miközben Eszter lassan felnőttesedni kezdett, szépült és egyáltalán nem érdekelte, mit vesz fel. Mindenben érett és nőies volt, akár egy felsős.
Egyébként ő egy fekete tornacipőt hordott. Egyszer azt mondta, lázadásból.

***

Ötödikes koromban elköltöztünk egy kétszáz kilométerrel távolabbi városba. Eszter azon a nyáron egy hetet nálam töltött, ahogyan én is nála. Akkor még Myvip sem volt, nemhogy Facebook, így leveleztünk, kézzel írt betűkkel, hagyományosan. Két napja laktunk az új városban, mikor először kimerészkedtem egyedül a boltba. Levelezőlapot vettem meg borítékot. Öt macskás boríték volt egy csomagban és tíz ugyanolyan macskás lap. Az első öt levelem pár héten belül el is ment a macskákkal együtt. Szolid, kék epres borítékban jöttek a válaszok. Aztán egyre ritkábban fordult meg a levél és egy éven belül elkopott teljesen. Először azért, mert áttértünk az emailre, aztán meg ki tudja, hogy hogyan is szűnt meg a dolog. Évekkel később ugyan ismerősök lettünk a Facebookon, -én kerestem rá és jelöltem be – de az ismerősi viszonynál azóta sem jutottunk tovább.
Keveset posztol és csak két profilképe van a mappában.
Én mostanában kezdek csak leszokni arról, hogy amint rossz kedvem van, egy új profilképet töltsek föl magamról, és álszent dicséretekkel nyugtatgassam magam, hogy mennyien szeretnek és tartanak szépnek. Ő úgy látszik erről is hamarabb szokott le… Ha egyáltalán volt ilyen korszaka.
Eszter olasz szakos az ELTÉ-n, ez is kiderül még a Facebookról, és van egy barátja, akinek nem tudom megnyitni az adatlapját. Egy közös képüket látom csak. A fiú a hátán viszi Esztert egy őszi erdőben. Mindkettőjükön túrabakancs van és sportos kabát. Nevetnek.
Egyszer álmodtam is ezzel a képpel. Nem emlékszem belőle semmire, csak, hogy én is ott vagyok velük az erdőben. És túrázunk egy egész nagy csapattal. Valami baráti társaság vagy ilyesmi.

 ***

Így állok én most Szabó Esztivel. Egyike a 846 ismerősömnek a világ legnépszerűbb közösségi oldalán. A születésnapján a többiekkel ellentétben nem kapok értesítést arról, hogy varázsoljam szebbé a napját egy bejegyzéssel, amiben boldog születésnapot kívánok, mert nincs megadva, hogy mikor született.
De minden március elsején eszembe jut, ahogy közömbös és kicsit tudálékos hanggal magyarázza a hittan terem előtti alagsori wc-ben, hogy az anyukája azt mondta neki, igazából ő hozza a tavaszt.
Tudniillik  március elsején született.

***

Tegnap vettem egy leértékelt fekete harisnyát. A pult előtt háromszor is kanyarodott a sor, mert a boltban végkiárusítás volt. Egy anyát és a lányát figyeltem álldogálás közben. Az anya azt a taktikát választotta, hogy beállítja a sorba 7-8  éves forma kislányát, míg ő bevásárol. Ám a sor számításainál gyorsabban haladt, az okos szemű kislány pedig néha aggodalmasan körbepillantott, félt, hogy túl hamar kerül a kasszához. Ez így is lett, bár pont akkor nem figyelt oda, a fekete tornacipőjén kötötte be a fűzőt. Az anyja a bolt másik végéből hangosan odakiáltott, Esztus, engedd előre a nénit, még nem végeztem!
Esztus kelletlenül előreengedett. Én pedig biztos voltam benne, hogy azért pirul el, mert a kedvenc együttese a Kvín és szerelmes Dzsonideppbe, márpedig, aki szerelmes Dzsonideppbe, azt nem lehet csak úgy leesztusozni.

(Illusztráció: Paul Klee: Kinder und Hund)

Olykor okosabbnak kell lennie a másiknak, és Bének igazat kell, adjak, mert ezen alapul az egészséges társas kapcsolat, amint látom – üvöltözés, a másik lehordása védelemformán, és nem beszélve a langyos, hókásás üdvözítő békéről, amit az okosabb fél kezdeményez, a tunyább meg behódol, mint ma én, akár egy kapitányi parancsnak, mintegy kapitulál, ekként jellemezhetném intim viszonyom, uszonyomat Bével.
Most itt ülök illusztris seggfejek kényes körében, az én soromban szerénységem vagyok, nincsenek barátaim, hát persze… mindahányuk tudja, Stellával hogy állok lakhatás ügyében, ezért hallgatnak előttem, a másik ok meg amiért utálnak, az örökös okoskodásom, mondjuk, okfejtegetések. Aki sokat szájal, jó pontot kap, semmi zsarnokoskodás Stella részéről – csak kis-dolgozatot írat minden óra elején, azért gyűlölik –, pusztán közölte, az óra maga vitafórum, eszmecsere és ismeretszerzés, hogy úgy mondjam, ami fenemód gyönyörködtet. Sose lógtam még el régi magyart, nem tervezem továbbra sem, minden hétfő déltől búbomra telepszik egyfajta erőteljes hiányérzet és türelmetlen várom a következő hátfői ülést tízkor. Balgával kívánságomra hétfői napokon a bölcsészklubban ücsörgünk, én várom a drága Stella fel-felbukkanását, és valóban, egyféle erdei tündért látok benne hegyes füllel, sziporka mosollyal, lepkeszárnnyal, zöldben pompázón… Bé úgyszólván semmit.
Speciális kollégiumot hirdetett meg, ami újfent nem izgatott engem kivéve senkit. A helyszínt a klubban jelölte ki, sör és kávé mellett tárgyazzuk angol nyelven Janus Pannonius pszeudo-erotikáját, amiből megkreáltam a beadandó jelesem, amivel el is dicsekedett mindkét csoport előtt az egy elsőstől ritkán látott nem kis mérvű szókincsemet illetően, én magam feszengtem, tekintve, minden, amit mond, ha pozitíve viszonyul, egy-egy tőrdöfés a lelkembe, meg is forgatja azt a kést, úgy éreztem, úgyszólván kizsigerel, nem szoktam meg az elismerést, mint olyat soha ezelőtt. Egyik meghitt tanóránkon nekem esik, sajnálatomra más móddal, mint elképzelhettem volna azt, ami egyébben rémesen kenetteljes pirulásra késztet.
– Első pillanattól tudtam, hogy belém habarodtál – fordul hozzám álmaim – vágyálmaim? – nője, hangjában semminemű meglepettséget nem lelek, ami egy s más oldalról még fel is idegelne, ha nem róla lenne szó, magam heveny zavarommal küszködöm.
Nem. Amennyire őszinte akarok lenni, akár a csillagszemű juhász mindent befogó tekintete, úgy azt mondanám, nem ismerem a szerelem mint olyan vegytanát. Nem értem a célokat, nem látok bele a fogaskerekek működésének mechanizmusába – ha érted, de vajon akadhat-e célja a kelletlen feszülésnek, ami az agy és elme zsibbadásával nyit és lábrogyásra késztet; lányos pirulás, mi egyebek.
– Honnan tudtad, elárultam magam egy mozdulattal, ahogy néztelek, amiért itt ülünk épp csak kettecskén? – kíváncsivá tett, nem tehetek róla, a vibráló hajópadlóra meresztem a szemem, mert egyszerre likviddé változott minden, tenger hulláma nyargal alattam, hiszen úszni is csak kutyában tudok; ostromolja kicsiny bárkám egyszeriben.
– Nem kicsit, minden zizzenéseddel súgsz valamit, minden hétfőn bevársz, sose hiányzol, gondolkodás nélkül jelentkeztél hozzám lakni… csüggesz rajtam, mint kölyök az anyján, ne érts félre, ezért nem vetlek mindjárt meg – félresöpör egy tincset, ami játszi beiramlik látókörébe, most épp kiengedett hajjal lavíroz és vesébe fürkésző tekinteteket küldöz felém.
– Miért hoztad fel? – motyogom az asztal lapjának. – Köszönöm – mit is köszöntem meg, talán azt, hogy nem buzizott le, nem undorító szörnyet lát bennem, és nem rejtekezik képzeletbeli paraván mögé, ahogy azt egy anakroniszta nőféle tenné, nehogy látásom essék rá, mindezért hálával tartozom neki, s való igaz, akként viseltetem is.
Az egyetemi napokat a továbbiakban is úgy élem meg, mint kutya a pórázon, görény a hámban, aminek végét az ő keze markolja, nincs így mit tennem, ha elvonul egy füstölésre, követem, bevárom, az órái komplexusom orgiái, mintha összenőttünk volna, mondjuk a kisujjunknál. Utóbb tudom meg, az egész kis játékunk, értem, a klubban tartott órák, puszta ürügyként tesznek jó szolgálatot, azért, vallotta meg Stella, hogy a kis barátnője meg a Vadember közelében lehessen. Dorka úgyszintén régi magyarban nyomakszik, másodszorra bejutott, mint újdonsült doktorandus a doktori iskola nappali tagozatára, a Nagy Ember kezei alá. Dorkát onnan ismerem meg az albérletből, kissé testes hidrogénbomba, de be kell látnom, nem minden a külszín, azt le kell fejteni, akkor jöttem rá, ott, hogy nem minden szőke annak predesztináltatott.
Stella nem állja az Egy rém rendes családot, este van, azt nézzük a számítógépen tanulást mellőzendő, ő persze örökösen kárál, vegyük halkabbra; épp megérkezik, nem egyedül. Egy pöttöm kiscicát hozott magával a tenyerében. Azt mondja, a picike a Városháztéren kóborolt, fiúcska, nem amolyan átlag házi macska, a szőre viaszosan fényes, és ahogy hozzáérek, érzem, milyen selymes a kis bundája. Tíz lehet, a konyhában lerakja egy sarokban az ablak alá. Rettentő kimerültnek látszik és nem kevésbé fél is tőlünk, próbálja keresni a helyét, szokni a szagokat, ültében billeg előre-hátra ez a szürkés gombolyag. Kotorunk neki elő némi táplálékot, van a hűtőben tej is, nem mer hozzájuk nyúlni. Állunk hárman a konyhában, Balga bicegőn, várjuk a reakcióját. Jeremiásnak kereszteljük, az én ötletem – olvastam annak előtte a Bibliában Jeremiás prófétától –, a mi szobánkba visszük éjszakára, szegénykém csak kuksol a sarokban az ajtó mellett némán.
Talán aludt valamennyit. Napra virradva egyedül kelek, Bé eltűnik a színről, filozófia előadásra. Jeremiásnak megy a hasa reggel, azt a zöldes trutymót takarítom utána, nem haragszom, megkedveltem rögtön, Stella dettó; ad pénzt, vigyem egy állatorvoshoz. A legközelebbi helyet a Szent Ferenc tőszomszédságában találom meg, mondja, hozzávetőleg száz méterre a kereszteződés irányába. Az ölembe viszem, megriad az emberek, autók, buszok zajától, szökni akar, menekülni, hát erősebben fogom; a szemben jövők tetszéssel fordulnak felénk.
A vizsgálóasztalon én fogom, a doki döfi bele a lázmérőt, ekkor hallom először a hangját, panaszosan visít, megsajnálom, majd’ elbőgöm magam, a doktor tüzetesen megvizsgálja, mikor végez, a kicsi antibiotikumot kap.
Stella mondja, nem maradhat, mert a lakóközösségis vaksi banya nem tűr háziállatot a kulipintyóban. Hétvégéig marad, pénteken, buszon viszem haza, ott lesz majd az otthona, apámék Barcikán várnak, a Pennynél tesz le a járat, majd söpör tovább. Jeremiás kihasználja az alkalmat, kibújik az ölelésemből, bemenekül egy bozótosba, rohanok utána bakancsban, félek, rálépek, de épen elkapom. Apám odavan a háztáji állatkákért, nem veszi rossz néven, reményeim szerint Pepe sem lesz féltékeny a kicsire. Vasárnap visszautazom.

(Illusztráció: kets)

Úgy döntöttem, hogy telefonomat csak addig tartom meg, amíg a gépem le nem száll Brüsszelben, utána örökre megszabadulok tőle. Csak Robertet értesítem megérkezésemről, majd az első vonattal Brugge felé veszem az irányt, ama város felé, amely mindig is különös érzéseket táplált bennem, ha csak rágondoltam.
Mellettem egy idős bácsi ült a gépen, éppen egy angol nyelvű Brugge-bedeckert lapozgatott, időnként megigazította szemüvegét görbe orrán, és olykor motyogva olvasott. Félálomban hallgattam a szavait. Olybá tűnt, mint aki titokban imádkozik. Szemhéja idegesen rángott. Ilyenkor talán álmodott is valamit, talán csak végtelenül fáradt volt, miközben a légkondicionáló berendezés teljes erőből, lankadatlanul fújta ránk a hideg levegőt.
Az öreg suttogó, imaszerű mormolásával a fülemben időnként kifele lestem: az ablakon túl magritte-i felhők vonultak.
Szürreális bölénycsorda: feltartóztathatatlanul és az emberi történelmet meghazudtoló módon.
Néhány óra múlva megérkeztem abba a városba, amelynek képeskönyvét oly gyakran lapozgattam a halálosan unalmas, vasárnapi délutánokon.
A reptéri labirintusok végeérhetetlen folyosóin bolyongtam hatalmas csomagjaimmal, amelyek tartalmát néhány nappal indulásom előtt nagy gondossággal válogattam össze. Ahogy húztam magam után bőröndjeimet, egy pillanatra feleségem rémült arcát véltem látni magam előtt, ahogy levelem olvasása után az üres, apjától örökölt diófaszekrényt kitárva szembesül a megfellebbezhetetlen és lesújtó igazsággal. Vajon mit gondol rólam, mit az elmúlt tizennyolc év házasságáról? És a lányom? Félig már felnőtt, akire majd szintúgy a reménytelen küzdelem abszurditása vár: a fakó mindennapok alattomos rémségei, az árulások és hazugságok hosszú sora, amelyek elkísérik az embert egészen a sírjáig. Szegény Éva, majd talán egyszer megérti, miért utaztam el. Először bizonyára megrendülve csodálkoznak mindketten, de csendben számba veszik személyiségem megmagyarázhatatlan furcsaságait, váratlan kanyarait és ferdüléseit, amikkel az elmúlt évek alatt találkoztak, s amelyeket eladdig némán és szó nélkül tűrtek. Néhány nap múlva már talán azt gondolhatják, hogy mégis szükségszerű az, ami történik, és igazuk lesz, ebből a szempontból a nők egyszerűbben érvelnek és gondolkodnak, logikájuk élesen metsző. Olyan, amely mindig győzedelmeskedik démonjaik fölött. Élni kell, s ez az ösztön náluk mindennél előbbre való, a vajúdó lélek alvilági katakombáit, ahová mi, férfiak, oly gyakran és szívesen lemerészkedünk, ők könnyedén és messzire elkerülik. A nők a fényt és a világosságot kedvelik, úgy izzanak józanságuk életre hívó sugarában, akár a napraforgók. Csak mi szeretjük a ködös tájak fölött lebegő otromba kísértetet.
Üdvözöljük, fogalmazott a felirat, örök fanfárzene, amely tömören és hangzatosan köszönt mindenkinek, aki valaha földet ért Brüsszel terebélyes és unalmas repterén, mintha valóban sejtené ez a névtelen entitás, szellem, e néma jelrendszer sablonja mögé rejtőzve, hogy minden szépre és jóra szükségünk van, és hogy a mesterséges üvegfalon túl az idő mily könyörtelenül pereg.
Miután kiballagtam, hátam mögött hagyva oly sok mindent, talán egy hajszálnyival könnyebbnek tudva máris életemet, az órámra pillantottam: még közel egy órám volt a vonatig, amely Brugge felé visz majd. Leültem egy zöldellő parkban, az eső lassan szemerkélni kezdett. A füstös és nedves kőfalak hideget árasztottak. A telefonomban kikerestem Robert Daal számát. Innentől kezdve a szerencsémre bíztam magam. Szabad voltam. A hatodik csörgés után vette fel.
– Én vagyok az, Miklós! Egy szerelvényre várakozom Brüsszelben. Este találkozhatnánk. Régen beszéltünk már! Amúgy mi van a legutóbbi verseiddel? Én nem javítanék rajtuk semmit.
– Valóban? – kérdezte.
Robert Daal először nem értette a dolgot, talán megérzett valamit abból, ahogyan furcsa ugrásokkal a szavakat keresgéltem, gyorsan a költeményeire tereltem a szót, amely nyilván hízelgett neki, mégis légüres térben hangzott fel a kérdő mondatom, talán csak azért, hogy elfedje valódi mondanivalómat, váratlan érkezésem igazi okát.
Egy kopott padra ültem. Nem akartam sietni semmivel.
Most már igazán ráérsz, mondtam magamnak, minden pillanat a tiéd, csakis a tiéd. Ez a város megnyitja előtted kapuit: esőivel, sűrű, lomha és olvadékony ködképeivel, délutáni árnyaival és borzas fáival, lelket melengető csoki- és teaillatú pihenőhelyeivel, ódon csatornáinak mohaparfümjével, tünékeny fényeivel, amelyek ott játszanak minden alkonyatkor Jacob van Eyck szobrának gallérján.
Délután fél négykor érkeztem meg kerekes bőröndömet vonszolva magam után a Groote Markthoz. A félig nyitott mézeskalácsablakok alatt az utca kanyarogva futott tovább a csatorna felé, ahol mindig elsuhant egy-egy csónak, felkavarva a szürke vizet, amely – akár Velencében – a házak zöldes falát simogatta.
Lehunyt szemmel hallgattam a városháza órájának csilingelő harangjátékát, s arra gondoltam, hogy mihamarabb szállást kell találnom.
Tétován néztem körül a téren.
Volt valami a friss szélben, ami megnyugtatott, ami eltávolított a lealjasító, emberi világtól, még ha csak egy pillanatra is: messzi fjordok illatát hozta.
Körbejártam a környező utcákat, nem messze a Begijnhoftól, a piac melletti gyorsétkezdében friss kagylók rotyogtak fehérboros lében. Leültem az egyik asztalhoz. Nem messze tőlem, a nyákos kőasztalokon, frissen és egészben, különböző tengeri lények sorakoztak, olyanok, aminőket talán csak a középkori bestiárium ismer. A Marianna-árkot is megjárt dülledt, bazedovos szemek és reszelős uszonyok meredeztek élettelenül a szürke ég felé. Testes szagok terjengtek: a közszemlére tett hálók gubancában ott hevert egy-egy gazdátlanul fuldokló hal.
Robert hatra várt a Hoogstraat és a Langestraat sarkán lévő borozóba, amely egyáltalán nem volt messze a főtértől. Már előre látni véltem a mindig gyűrött, fehér ingét, titokzatos mosolyát és barátságosan lendülő karját, amellyel majd bizalmasan hátba vereget.
Az utcai étkezde arcai jókedvűen konstatálták az esti menü finom ízeit, elégedetten cuppogtak hozzá. Illatos és ásványos chardonnay-t kínált a hely főnöke, amelyet személyesen ő maga töltött karcsú poharakba. A bor tökéletesen illett e héjas sziklalakók mellé, bársonyos szelídséggel egyesült a kagylók szörcsögő zamatosságával, könnyű és nemes érzést kölcsönözve a kissé még korainak tűnő vacsorának.
Mintha a szemérmetlenül kitárulkozó kagylók levével együtt elpárolgott volna a múlt egy-egy ostoba fejezete, mintha a toronyóra már nem a valóságos időt mutatná odafenn, hanem egy másikat, amelyhez még nincs közöm, amelynek koordinátáit még nem ismerem. Brugge pontosan olyan volt, mint amilyennek képzeltem: akár egy filigrán nő malaszt fehér mosolya, gyöngéd szépségének mélyén – ábrándjaival és mennyei álmok bőségével – ott munkált egyetlen halhatatlan pillantásban egyesülten minden korábbi és eljövendő évszázad.
Bizonyára Éva és Vera most beszélik meg a dolgot. Vajon a bennük támadt hirtelen ürességre honnan kapnak majd választ? Lesz-e bennük annyi erő, hogy a nehéz és megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket nem vetik el zsigerből, de megszívlelik, és a legvégén javukra fordítják? De hogy remélhettem ezt éppen én, aki menekülésben vagyok, aki elhagytam őket, s oly messze kerültem a gyógyulástól, hogyan adhatnék én tanácsot bárkinek?
Robert Daal barátomat Pesten ismertem meg öt évvel ezelőtt, egy szeles tavaszi napon, egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján, ahol verseket olvasott fel. Ekkor indult Robert második pályafutása. A költőé. Ennek lehettem én szem- és fültanúja. Egy trondheimi festő képei ihlették barátom különös költeményeit, amelyeknek lefordításával engem bíztak meg. Sokáig bajlódtam velük, először a nyersfordítás készült el, majd csak utána kezdtem életet lehelni a tetszhalott mondatokba. Nem kértem tőle tanácsot, a magam erejéből és találékonyságából igyekeztem megoldani a rám váró, nem könnyű feladatot. A két nyelv egymásnak feszült, de ahogy egyre mélyebbre rágtam magam a szöveg sűrű szövetébe, mindinkább kirajzolódott előttem Robert Daal alakja.
Költeményeiben a norvég táj őszi színei és fényei kavarogtak. Enigmatikus képek, sorozatok, érzetek vajákos gyűjteménye, valahol úton az álom és ébrenlét között.
Robert Daal ötvenkét éves volt, egy évvel idősebb, mint én. Már messziről feltűnt kissé imbolygó alakja. Ritkán ivott, mégis billegve járt, mint aki időnként egy-egy pillanatra egyensúlyát veszítené, mint akire nem hatna kellő mértékben a gravitáció, mulatságosan tördelt mozdulatsorok segítségével igyekezett átjutni a Groote Markt macskakövein. Ősz haja a szemébe lógott (Robert azon fajtához tartozott, akik fiatalon őszülnek, hajuk, akár a szűzi hó), de arca sima maradt és feszes, nyugalom és szelídség áradt belőle. Vékony testalkatát megőrizte, nem kellett holmi fogyókúrákkal kínoznia magát. Mindig csak annyit evett, amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy eljusson az egyik pontból a másikba. Soha nem gyűjtögetett, soha nem tervezte a holnapot. Ellenben ő is temérdek furcsa és kibogozhatatlan fájdalmat hordozott magában. Az a tény pedig, hogy sokáig élt Norvégiában, pontosabban nem messze Trondheimtől, egy fény nélküli, eldugott, kis faluban, sok mindent elárul.
Robert valamiféle tárgyi bizonyítékokat keresett, alámerült ama rideg bugyrokba, ahol gazdátlan halászhajók ringanak, és ahol csak ritkán kel fel a nap, ahol a kopár természet nem tűri a sürgetést.
A magánnyal a hűs folyók elúsznak, szavalta gyakran Robert, de sokszor dühösen, mert zavarta a sok-sok idézet, már nem is saját életünket éljük, mondogatta, hanem az idézetekét.

A fiatal J. K. egy reggel arra ébredt, hogy fénylik a jobb tenyere. Nem tudta, mire vélni a dolgot. Annak reményében, hogy ha nem látja, talán sikerül megnyugodnia, a paplan alá dugta a kezét, várakozásával ellentétben azonban tenyere a takarón keresztül is átvilágított. Felugrott és a fürdőszobába sietett. A mosdótál fölött vizet eresztett a kezére, hátha sikerül lemosnia róla, vagy kimosnia belőle a fényárt, de csak annyit ért el, hogy fénylő tenyerén felragyogtak a vízcseppek. Egy pillanatra olyannak tűnt, mint a lemenő nap sugarainak csillogása a tenger tükrén. Micsoda giccs, húzta el a száját, és gyorsan megtörölte a kezét.

Napokig emésztette a jelenség. Nem tudta, mitévő legyen. Bármit is próbált tenni a helyzet orvoslása érdekében, végül minden igyekvése kudarcot vallott. Szorult helyzetében bekötötte fáslival a jobb tenyerét, hogy elrejtse tündöklését a világ elől. Az érdeklődőknek azt mondta, sütés közben kicsapott rá a zsír és csúnyán megégette. Néhány ismerőse a fáslin keresztül is észrevette a tenyér pislákolását, kíváncsiskodásukra annyit mondott, hogy egy újfajta, fluoreszkáló kenőcs alkalmazását javasolta neki a gyógyszerész hölgy.

A helyzet egy hét után sem változott, sőt J. K.-nak úgy tűnt, jobb tenyere napról napra egyre jobban fénylik. Csüggedettségében megfordult a fejében, hogy orvoshoz fordul segítségért, de gyorsan lebeszélte magát erről a lehetőségről, attól tartva, nehogy sugárzásgyanúsként karanténba csukják, ahonnan aztán be sem tudja bizonyítani, hogy soha semmi köze sem volt semmihez, ami sugárzással hozható összefüggésbe. Arra gondolt, hogy megmutatja valamelyik barátjának, akiben a legjobban bízik, de mivel nem tudta eldönteni, ki legyen az, hosszú őrlődés után úgy határozott, hogy felkeresi a táltos hírében álló csőlakót, akivel ebédszünetben néhanapján társalogni szokott a városi parkban.

Az aggastyán félretolta a szemébe lógó hosszú hajtincseket, és dús szakállát vakargatva, jól szemügyre vette J. K. kitárt tenyerét, amely úgy csillámlott az éjszakában, mintha egy marék szentjánosbogarat tartana a kezében.

– Mikor vetted először észre a fényt a tenyeredben?

– Kilenc, tíz napja. Egyszer csak arra ébredtem, hogy így világít…

– Mit álmodtál azon az éjjelen?

– Nem tudom, valószínűleg semmit, nagyon ritkán szoktam álmodni… Mostanság egyetlen álmomból rémlik valami halvány kép, de nem tudom megmondani, hogy azt éppen akkor álmodtam-e.

– Mi látszik ezen az álomképen?

– Hát… hogyan is mondjam… A vízen járok.

– Nem furcsállod a jelenséget?

J. K. végignézett a fa alatt összekuporodott vénemberen, de nem válaszolt semmit.

Az aggastyán ujjai közé vette J. K. tenyerét.

– Ez a tenyér mindig fénylett – mondta. – Csak nem mindenki látta. Még te sem. S aki nem látta, annak nem is fénylett. Azoknak most sem fénylik.

Egy tollat és egy darab papírt húzott elő zsebéből, és J. K. felé nyújtotta.

– Írd le ide, mire gondoltál, amíg a vízen jártál!

J. K. kissé szabódott ugyan, végül elvette az írószert, és nagy kerek betűkkel a következő mondatot jegyezte le:

„Nem testünk súlya, hanem lelkünk súlytalansága gátol meg bennünket abban, hogy a vízen járjunk.”

A fényből született írás bevilágította a két férfi körüli pázsitot.

(Illusztráció: skydrop)

Sanyi bá már egy éve élt tolószékhez kötve, pedig azon kívül, hogy szerette a jó bort, és időnként alaposan felöntött a garatra, semmi komoly baja nem volt. Egy napon azonban, senki sem tudja, miért, eldöntötte magában, hogy márpedig ő nem fog járni. Csöpi néni, a felesége, – magas, sovány asszony, folyton sopánkodott és a kezeit tördelte, meg vijjogó hangon kántálta, hogy „Sándorom!” – hívhatott hozzá akármilyen orvost, végül mind ugyanazt mondták: nincs az öregnek az égvilágon semmi baja, csak nem akar járni, és kész. Délutánonként, amikor iskola után lent játszottam a ház előtt, gyakran láttam Sanyi bát, amint tolószékével egészen közel merészkedik a párkányhoz, és sápadt arcával, szürke szemeivel kíváncsian kémleli az ablakon túli világot. Ha netán túl hosszúra nyúlt a bámészkodás, azt Csöpi néni azonnal a többi lakó tudtára adta, ahogy rákezdte: – Sándorom, gyere már el az ablaktól, még kiesel nekem rajta, aztán mit csinálok veled? Sanyi bá ilyenkor rögvest visszahúzódott, mint az árnyék és csak a következő napon bújt elő megint. Ahogy teltek az évek, Csöpi néni egyre jobban belefogyott a szolgálatba, az arca hamuszínűvé vált, alakja áttetsző lett, de a hangja, mint a sziréna, csak vijjogott tovább. Az öreggel nehezen viselték egymást, talán soha nem is volt boldog a házasságuk, csak úgy megtörtént, ahogy annyi minden más is megtörténik az életben. Reggelente, amikor Csöpi néni a boltba ment, a ház lakói viszolygással vegyes szánalommal figyelték és találgatták, vajon melyikük bírja tovább. Ha a fiuk látogatóba jött hozzájuk vidékről, akkor még rosszabb volt, mert a két öreg vérszemet kapott, és mindenáron megpróbálta egymást túllicitálni. Sanyi bá rekedt, mély hangja ilyenkor úgy dördült bele az éjszakába, hogy remegtek a ház falai. – Meglátod, egyszer felvonszolom magam a tetőre, fel én, és leugrom, le bizony! – Nosza, rajta! – vágta rá az asszony. – Legalább mindenki megtudná, hogy csak játszod itt a nyomorékot! – Nem kellett volna anyádat elvennem, – fordult a fiúhoz Sanyi bá – már fiatal lánynak is olyan volt, hogy ha csak ránéztem, megsavanyodott a szám íze. De aztán jöttél te, hát vállalni kellett, nem akartam, hogy úgy maradjon, egyedül. A fiú hangját soha nem lehetett hallani, csak a két öreg viaskodása törte meg a ház csendjét, végigkúszva a falakon futó csövekben, mint egy sunyi kígyó. Egy fakó késő őszi napon aztán meghalt Csöpi néni. Végül ő ment fel a tetőre és vetette magát a mélybe. A betonra zuhant, azonnal szörnyet halt. Láttam, ahogy letakarták a fekete zacskóval. A járdán minden csupa vér, a halottat körbeállók arcán iszonyat. Én még nézni akartam tovább, de anyám elvonszolt onnan. – Ne bámészkodj már, nem neked való ez – mondta. Sanyi bá eltemette a feleségét, ám ahogy sejteni lehetett, nem sokat bánkódott miatta. – Még ki sem hűlt szegény öregasszony, ez máris kivirult, mint a tubarózsa – így anyám. És tényleg. Az öreg két héttel a temetés után kipattant a tolószékből, mint egy labda és meg sem állt a környék legszebb özvegyasszonyáig. Az iskolából hazafelé jövet sokszor láttam, ahogy a ház előtt ülnek az egyik padon és búgnak, mint a gerlék. Tavaszodott már, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy különösen fényes tollú, jól megtermett szarka csipegeti az eleséget Sanyi bá ablakpárkányáról. Az öreg olyannyira magához édesgette a madarat, hogy egészen szelíd lett. Egyszer még azt is láttam, ahogy a tenyeréből evett. A szomszédok a csodájára jártak a dolognak, már csak azért is, mert senki sem úgy ismerte Sanyi bát, mint aki képes így törődni bárkivel, főleg nem egy állattal. A madár annyira hozzánőtt a gazdájához, hogy még a vállára is ült. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Vasárnaponként Sanyi bá kiöltözött, és jobb karján a szép özvegyasszonnyal, bal vállán a madárral büszkén sétálgatott a lakótelepen. Különös látványt nyújtottak így hárman, de kétség kívül volt bennük valami időn túli harmónia.
Pár hónappal később feltűnt, hogy nem látom az öreget. Gondoltam, talán elutaztak a szép özvegyasszonnyal vidékre, kúráltatni magukat, a madár meg, gazda híján, elszokott a környékről. Egy napon azonban, ahogy egymás után szeltem a lépcsőket, felérve arra az emeletre, ahol Sanyi bá lakott, förtelmes bűz csapta meg az orromat. Közelebb mentem az öreg lakásának az ajtajához, de a büdösség nem szűnt meg, sőt, olyan intenzívvé vált, hogy megtántorodtam tőle. Hamarosan a többi lakó is megérezte a borzalmas szagot, és kihívták a rendőrséget. A kopogásra és a csengetésre senki sem reagált, a rendőrök betörték hát az ajtót. A szobába belépve szörnyű látvány tárult eléjük. Az öreg ott hevert az ágyán, a két szeme kivájva, körülötte rengeteg vér. A büdösség mindent elárasztott, a rendőrök öklendeztek, ki kellett nyitni az összes ablakot. Soha nem találták meg a tettest, semmilyen nyom nem maradt utána, csak egy szép, fényes madártoll hevert az ágyon.
Egy szarka tolla volt, azt mondják…

 (Illusztráció: Lori McNee)