– Olvasta a Zabhegyezőt? – kérdezte az öreg, letüdőzve az utolsó slukkot a „kölcsönkért” cigarettából.
– Hogyan, kérem? – értetlenkedett az újságíró. – Ne haragudjon, nem értettem tisztán a kérdést.
– Azt kérdeztem – kezdte hangosan, szinte szótagolva –, hogy olvasta-e a Zabhegyezőt? Tudja, amit az a Salinger írt, és John Lennont lelőtte miatta az a Chapman.
Matthew Turner egóját sértette, hogy hülyének nézi őt ez a tüdőrákos, amputált karú, fél szemére vak férfi, akinek arca a sok dohányzástól olyan ráncos volt, mint egy kutya szájából kirángatott lepedő, és fél lábbal már a koporsóban táncolt. Nem ma kezdte a szakmát, és fiatal kora ellenére több tiszteletet érdemel, legalábbis ezt hitte. Jogtalannak érezte a lekezelő hangnemet, függetlenül attól, hogy sosem olvasta a Zabhegyezőt. Abból indult ki, hogy a mindenkinek kijáró tizenöt perc hírnév, amit most megadhat a magatehetetlen veteránnak, felhatalmazza bármire, mitöbb, felsőbbrendűvé teszi riportjának alanyánál. Egész életében díjak, és oklevelek mögé bújt, ezekben mérve a sikert, értéket, épp ezért nem is volt több díjak és oklevelek soránál. A helyzet az volt, hogy a vele szemben ülő John Furio véres köpetében előbb lehetett volna valódi tartalmat találni, mint az ő életének bármelyik pillanatában, a születést is beleértve. Gazdag családból származott, magánklinikán született, a legsterilebb körülmények között. Magániskolába járt, magántanárok képezték otthon, egyszóval mindenből kijutott neki a legjobb, legfeljebb megszületnie volt nehéz. Erre mondják, hogy aranykanállal a seggében született. Sablonosan ellenszenves, a legkevésbé sem életszagú éveket tudott maga mögött. Nem úgy, John Furio, aki másodpercekkel azután született, hogy anyjának egy rabló átvágta a torkát. Ha léteznek becsületes gyilkosok, az a férfi az volt: az újszülött Furiót sajátjaként nevelte feleségével, és sosem beszéltek neki igazi anyjáról. Pechükre egy ismerősük részegen elmesélte a fiúnak a történetet, John pedig kérdőre vonta szüleit. Vagyis akiket annak hitt. A válaszuk előtti hezitálás végzetesnek bizonyult, aznap mindketten meghaltak egy rejtélyes lakástűzben.
– Ahá, a Zabhegyező! – kiáltott fel unott érdeklődéssel Turner. – Nem, nem olvastam. Csak hallottam róla.
– Na, abban van egy rész – mondta rekedt hangján az öreg – amikor a végén a főhős arról beszél, hogy sajnálja elmesélni a történetet, mert mindenki hiányozni kezd neki. Tudja, akikről mesélt. Hát ez is pont olyan. Pontosan olyan.
Már most unta a még el sem kezdett mesét, amit végig kell hallgatnia az egykori katonától, ezért remélte, hogy olyan sztorit kap, amivel tovább gyarapíthatja díjait. Egy Pulitzer jól jönne. Szalagcímek sorjáztak a fejében. „Az utolsó vietnámi veterán igaz legendája”, „Vietnám mohikánja”, „Hiénák Vietnámban”. „Vietnámi zabhegyező”, persze… Magában jót röhögött rajta.
– Volt maga katona? – kérdezte Furio, és egy újabb köpéssel tovább növelte a hintaszéke mellett kialakult vértócsát.
Turner a fejét rázta.
– Nem, nem voltam.
– Hát, akkor maga nem tudja milyen az igazi család – érkezett az újabb sértés. – Nincsen erősebb kötelék a bajtársiasságnál. A szerelem, a vérrokonság szart se számít a lövészárokban született családhoz képest. Ezt egy magához hasonló tejfölösképű úgysem érti, de nem is ez a fontos. Olyan kötelék ez, amit az Isten se szakít szét. És a halál sem.
Mereven maga elé bámult, Turner pedig látta a szemein, hogy egykori társaira gondol. Üvöltött parancsok, felrobbant testrészek, repeszek, bepisált újoncok, átlőtt sisakok, és minden, ami háború, ott volt az öreg szemében. Irigyelte ezért. Egy poklot megjárt és túlélt emberrel beszélhet. Diktafonjára nézett, bő fél órányi anyagra volt még elég az elem. Bízott a legjobbakban.
– Volt egy Tamlinson nevű felcser. Tudja, ilyen harctéri orvos. Részegen mindig azt mondogatta, hogy három ember van, akiért tűzbe menne. A felesége, a lánya, meg én. Azt mondják a részegek, és a gyerekek mindig igazat mondanak. Fingom sincs mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat. Emberként viselkedtem vele, de hát… máshogy nem is tudok. Na, tudja, mindig meghallgattam ha panasza volt, ha nekem volt cigarettám, akkor neki is, és fordítva. Egyszóval jó barátságba kerültünk. A kislányáról készült képeket is csak nekem mutogatta. Egyszer sikerült megmentenem az életét.
Turner szeme felcsillant ennél a mondatnál. A nagy sztori, ami végleg híressé teheti itt van a küszöbön, és bírni fogja elemmel.
– A lövészárokban készültem összeszarni magam, és a térdeim közé akartam dugni a fejemet, nehogy kapjak az ellenséges tűzből. Akkor látom, tudja, hogy az a nagy melák mászik ki az árokból, hogy egy fejlövést kapott tisztet megvizsgáljon menthető-e. Na, ezt észrevette a vietkong is, láttam, hogy mutogatnak rá. Rajta volt a karszalag, persze, ki akarták lőni. Tudja, orvos nélkül félkarú a sereg. Nem tudom, hogy mi a rosseb ütött belém, de mikor megláttam, hogy beirányozzák a mozsárágyút, kirohantam az árokból. Azt mondják, hogy az adrenalin megnövelheti az ember fizikai erejét. Hát, az enyémet aztán megnövelte. A sisakszíjánál fogva rángattam vissza Tamlinsont az árokba, és abban a pillanatban már kráter volt a földben ott, ahol pár másodperce elkaptam a grabancát. Akkor vettem csak észre, hogy közben bepisáltam. Jobb volt, mintha véreztem volna, és nem voltam ezzel egyedül. Ha nem is volt divat, de az a sok rohadt helyzet nem a húgyhólyagnak volt való. Tudja, akkoriban azt se bántuk, ha összefossuk a gatyánkat. A halálnál minden jobb volt.
De ez sem igaz. Amíg Tamlinson háborúzott, addig a testvére viselte gondját a feleségének, és a kislányának. Annyira, hogy Tamlinson egy nap levelet kapott. Ebben közölte vele Janet, a felesége, hogy elhagyja, nem bírja tovább a katonafeleségek életét, és elköltözik közös házukból Tamlinson bátyjához, vele köti össze az életét, ha egyszer Tamlinson hazaér a frontról, és elintézik a válási papírokat. Egy ilyen hír után mindenki szar passzban lenne. Tudja, Tamlinson aznap este hülyére itta magát. Mi meg vele ittunk. Monarty, Hoob, Holand, és Kisorov is. Az orosz eléggé magának való volt, ezért is volt nagy szó, hogy csatlakozott hozzánk. A parancsnok nem tudta miért vagyunk búval baszottak, mikor egy újabb napot húztunk ki, és egész tűrhető viszkit iszunk. Egy pohárra leült közénk, de a fagyos hangulatot nem bírta. Inkább azokhoz ült oda, akik énekeltek meg gitároztak.
Tamlinson minden korty után megköszönte, hogy ott vagyunk vele. Mi meg minden korty után megveregettük a vállát, és nyugtattuk, hogy „minden rendben lesz, testvér”. Szomorúan mosolygott. Bár ne láttam volna. Akkor talán nem jönne vissza éjjelente, mikor normálisan próbálok aludni.
Kidőltünk a piától, és persze a fáradtságtól. Tudja, akkor még az életben maradás is rohadtul fárasztó tudott lenni. A saját horkolásomra ébredtem, akkor láttam meg Tamlinsont feltápászkodni a fekhelyéről. Valami azt súgta, követnem kell. Próbáltam halkan osonni utána, kiküszöbölve a viszki okozta egyensúlyproblémákat. Egy pillanatra szem elől tévesztettem, a parancsnoki sátor melletti dombnál. Abba az irányba mentem tovább, amerre utoljára láttam. Mire rátaláltam már egy fán lógott. Tudja, felkötötte magát. Nem tudtam, mit csináljak. Láttam a háborúban bőven halált, de ez más volt. Mindegyik más, de ez mélyebb volt. „A kurva életbe”, ennyit tudtam kinyögni. Csak azután rohantam, hogy levágjam. Nem hagytam, hogy a teste a földre zuhanjon, amennyire bírtam megtartottam. Szólítgattam, láttam, hogy a szemei nyitva vannak. „A kurva életbe”, igen ezt mondtam. Tudja, nem azért voltak nyitva a szemei, mert még élt. Én is tudtam, csak nem akartam, hogy igazam legyen. Nem tudtam megmenteni. Egy egész kibaszott háborút túlélt. Vadásztak rá, ránk, és kihúztuk, napról napra. Erre miért hal meg? Mert van egy felesége, aki nem szereti eléggé, és van egy testvére, aki nem szereti és nem tiszteli eléggé. Ők adták a kezébe a kötelet. Igen, a kurva életbe.
Felső ajkán csillogtak a sós könnyek, és csak most, a történet végén köpött egy istentelen nagy pirosat. Ez is a tiszteletadás egy jele volt; nem piszkított bele a történetbe.
Turner a diktafonra nézett. Negyed órája lemerült. Nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Úgy érezte elpocsékolt egy értékes délutánt, egy hétköznapi meséért. Ugyanakkor röhögni tudott volna saját szerencsétlenségén, mikor azt hitte, hogy egy hatalmas sztorit fog kapni. A hétvégét rágódással töltötte, fogalma sem volt mit kezdjen az öreg Furio történetével. Szomorú, meg minden, de mi az istent lehet kihámozni belőle, ami hasznára válik?
Hétfőn korábban ment be a szokottnál. Újra meg akarta hallgatni a hanganyagot, hátha sokadik alkalommal eszébe jut valami ötlet. Leült íróasztalához, kihúzta a felső fiókot, és kikerekedett szemekkel nézte az oda nem illő tartozékát a fióknak. Kiemelte belőle Salinger Zabhegyezőjét, kinyitotta, és az első oldalon, a cím alatt a következő sort olvasta:
„Igen, a kurva életbe. J. F.”
Matthew Turner szája mosolyra húzódott, és megértett valamit az egészből. Ha csak egy keveset is, de elég volt ahhoz, hogy tudja, a lélek amputált karja, vak szeme, és tüdőrákja az a véres köpet, ami ennek a kurva életnek a célja.

(Illusztráció: The Catcher in the Rye)

Amikor a maslowilag értelmezett piramidális rendszer legalsóbb foka is tonnás magaslatként toronylik az ember fattya fője fölé, ott a hiba egyféle behavigyorista jellegre vall, a kondíció handycapje úgymond, ne is mond’, a mázsás szülői mulasztás lenyomata alantas kis testvériességünk, az almenők részére, par definitionem, ekképpen jómagam a tehetetlenség lopott joga folytán folyamodom felmentésem ügyébe, mint egyféle kompletten vett zavar és deficit kitevője.

Felszisszenek, ahogy orrom előtt a tonikvíz a palackban, aminek a bűzét se állom, ilyképp revideálok és számot vetek egy vízpöttyözött pohárka szimpla szódára s hip-hopp, összvagyonom, a mindenség bánja. Engedjük meg, ez egyféle ürügy a távlatilag vett bajtársiasság opállón délibábos vígasz látszatára, tekintve, se bajtárs vagy csatakiáltás, se egy barátféle fele-szerzet, felerészt, hát még az ügymenet teljességét véve – azt mondom, nihilli idill, részint, olykor, vö. érzékvétek. Furcsák vagyunk, na. Az illedelem ijedelme a nulla kompánia irányába segít, különben meg megsegít.

Elgondolkodólag jutok el a pontra, mit keresek pontban nyolckor a pubba’ egy ismeretlen hímbéli entitástól jobbra az udvariassági negyven centin jócskán belsőlegesen túlon túlra. Veszem eszembe, mily pofátlan kedvembe tetszeleg, hogy ne mondjam, érdeklődőn feszeng, hogy való értelemmel húrokat tud és penget. Mellékes eset, beleforgatja nyelvét egy hátul eső fogtömésembe, engem nem sekély dagályos aggály ragad fojtólag torkon, folytatólagosan az idő már idült, elszámol a hazatérés békés intervallumának legkésőbbi pontjával…

lokál, otthon vagy haza? Jelentésében azonos, ugye, szememben mostanra mégis újfent ismeretlen birodalom elfelejtett zuga, mert sose tétetett akként, elízium, úgymint öblítő- és kenyérpárlat menedéke, a béke bárka. Feszengek persze, tán jön a mocsok sodrófával, nyílpuskával, mivel nem éppen rest kedvet s nyakat szegni, általszelni, mint egyféle veknit, enyémet, a hozzám közel eső meg-nem-határozott-se-nem-kolosszusi kis pasasét. Nyeldeklek jobb szerént, visszavételezem pittyem, nyelvem, másnapilag olyatén forgatom agyam, szemem, kereplőm – egy túlon biztos igen, s más illetésű bizonytalanság iránya, miképpen ázott túrást a vakond, vakon bár hurcolkodom által két háztömbnyi egzakt távra, még idegen hencser ideig ideges megsegítőm biztos jobb felére. Újszerű kényes kényszerűség a körülmények értékelhető másmilyensége: a kímélő papír törlőkendő, a véletlen se diszkontált vagy sárállagú és szagra hasonló őröltkávé, öltözék, mely nőies-lányi illetőség, nem szakad, foszol, illatos, akár a sugárnyalábú nap piruló tavasszal.

Szokom, mint a bizonyos újat, melynek rokonai a degesz rekesz hála kezdésképpen, a viseltek, amik rendre megviseltek, nos, azok fejből való törlése s a gyógyszerek, mint amolyas olyfélék totális neglegtje, s mindezen okon még egy raklap hála ízes-vegyes mindenség feneette cirádás vajból köpült habos máza. Aztán ottan vagyon a percepció, a villongó zöldszemű árgus ágyas, azt találja lamentája, fogd rövidre, disztingválj, légy kagyló héja, csattanó csapó, Concrete akképpileg, a semmiért, de úgy következőségképpen. A megfontolás fontos érv, egy érvágással ér, ilyetén dugom farzsebem mélyére mindenségem, kis ampulla kreáció, bonbonnyi olvatag fantazmagória, piszok kis varratokba ékelődő kíváncsiságfoszlány, jobbára szemnek láthatatlan és foghatólag sem értelmezhető anyag; teszek, miképpen a tömegi egy, aki üres kagyló, érdekekre a tárgyiason túl tul’képp érdek és érdem nélkül való, a hála maga pedig mint taposott kóró, ahol meg azt mondom, részemre az apátia ugyanúgy, mint apám fia (hogy ne mondjam, apropó, nem frankó). Amire a szentenciát, a szeretést, miegymást ésszerűleg tulajdonommá teszem, azon állapodom jobbára meg, hogy pirulok előtte az erős kényszer szerével – imperatíve parancsra, ami a mérhetetlen Marianna-árokbéli mélységekig kavar fel, örvénylik… értem, a ténye a kis pasas szerelmezésének. Felingerel, hogy, hogy nem háborgat, nem épp bátorít, tekintve, hajszállal alacsonyabb, gyengén gyengéd, sose ismerem meg fizikai erejét, nem alantas vagy máshogy állatias, dagályos-kék szeme mosolya, pikkézett pittye hallatlan öröm felé pendít. Szokatlan az érdeknélküliség részéről nézvést. Olykor intimilletőségűleg kiszakad a száján a sóhajforma hellója. Somolyog mosolyomon, amint az belsőleg fakad, ha kivált nem artifik vagy flegma. Mindent egybevetve serken szememben a kisfiú nagyfiúvá, nem tudok dönteni afelől, kedvesem-e netán, másképpen meg kicsikém, s ilyetén anyai szeretéssel féltem szorongón szorongatva, ölelve költöztetem az álomfátylon túlra, holott az ellentétjére volna óhajtásom. Kicsiny manguszta a puszta csendben, álmában tükörrel orra alatt azt fürkészem, lélegzik-e még úgy egyébben.

Alapjaiban tudhatatlanabb, mint egy rendszertelen havibaj, ő, aki rétegzi a hagymát, íveli a szivárványt, végtelen úttá teszi a perec se nem kerek útját – az uroboroszi örökösség Nietzsche előtt, ahogy következőleg mindig, aki okán a hátsó ajtó kullog kushadva kifelé a megalázott büszkeség és korábbi minden hiányosság. A hajhálós mángoroló napszámos… simulok keze ügyébe óhatatlan indulattal, esőcsepp volnék, örök nyáron ökörnyálon retyketeg, a nap, csak az szít, képes, az egyes egy Jack. Tudatlan alfájában szorongatom zsibbatag karját, kezét, a felém eső véges részt, amiként jósnő megélhetése üveggömbjét, várandós hányásközelben a bili fülét.

Másmilyen csillagállás mellett maga egy makula, mitesszer, rút kelés a szépérzék míves-nemes orcájának árnyékos balfelén, ilyetén gyűlölöm, teszem, amiként Shakespeare látásában a zsidó, ha teszi s kérdi joggal, tán ne álljunk-e bosszút.

Tőlem független abszurdum abszolútuma a felismerés, részemről táplált szerelemérzés kicsim apja felé, akcidente épp irányába, első eset és több se legyék, mely részemre eshet.

(Illusztráció: Andrea Myers)

Mrs. Shuttleworth nemigen foglalkozott komolyan az élet ügyes-bajos dolgaival, régen megszokta, a döntéseket mások hozzák, többször akár helyette is. Nagyon fiatalon úgy döntött, hogy a hibázás lehetőségét másoknak hagyja, és ahogy múltak az évek, felépítette a maga szokás-fellegvárát, ahova bármikor, a legkisebb feltűnés nélkül visszahúzódhatott. Jó akart lenni és tetszeni akart, kivétel nélkül mindenkinek.  Úgy ötvenéves kora körül, mikor egy reggelen, a glicerinkúp hatását várva fel-alá járkált a lakásban, barátnője váratlan, hosszú telefonja ráébresztette egy új valóságra, miszerint mindennemű testi bajaink okozója lelki rezdüléseinkben rejlik, és úgy érezte, tennie kell valamit önmaga érdekében. Ezidőtájt megszaporodtak a házban a “Nő”, “Lelkünk Tájain” és hasonló nevű magazinok, amelyek biztos útmutatót kínáltak a hétköznapokra. Érezte, valami megmozdult körülötte. Kamaszos izgalomban töltötte napjait, új horizontokat vélt megnyílni maga előtt. Hogy is nem vette észre őket idáig! Önmagával szembeni bizonytalansága kisebb béklyókban hullott le róla.  Követve a magazinok tanácsait, megadta a módját még a reggelizésnek is. A virággal díszített étkezőasztalnál elfogyasztotta az előzőleg vízbe áztatott aszaltszilva-darabokat, és teljes kiőrlésű, enyhén pirított, olívaolajos kenővajjal megkent kenyerét megtűzdelte a skót tengerből kihalászott minőségi lazacfalatokkal, majd elolvasta a Napi Híreket, ellenőrizte filofaxát, végül gyors zuhanyt vett. A reggeli órák effajta időrendi sorrendje a rendszeresség biztonságával és a tökéletesség érzésével ajándékozta meg. Úgy érezte, most kelt életre, és eddigi létezése csupán ebihal-állapot volt. Semmi és senki nem zavarhatta meg. Gyerekei rég felnőttek, férje pedig órákkal előbb elindult az irodába. A férfi már rég nem vágyott még csak a gyomrából feltörő gyönyör érzésére sem, melyet felesége kecses tarkójának látványa ébresztett benne, ahogy az a piperetükör előtt ült a reggeli készülődés közben.  Sőt, már azt a viszolygást is elfelejtette, ami akkor öntötte el (évekkel házasságkötésük és boldogtalan testi együttléteik után), mikor az asszony műgonddal, hosszú percekig krémezte arcát, nyakát és dekoltázsát, pontosan betartott mozdulatsorral, amelyet csak francia szépségszalonokban ismertek, különös figyelmet szentelve a szemkörnyéknek, melyen hosszú, karcsú mutató- és középsőujjaival staccato-ban zongorázott végig többször is, miközben szeme valahova a tükör végtelenségébe meredt. A reggeli és kozmetika után az órák üdébb ritmusban peregtek. Mrs. Shuttleworth meglepően laza természetességgel kiválasztotta aznapi öltözékét, ellenőrizte, hogy a színben és fazonban megfelelő táskába betette-e a hitel- és egyéb, hasznos kártyáit, valamint a buszbérletet, majd tíz óra körül elindult a száznyolcvankilences buszhoz, amely a háza előtt állt meg.Azokban az években az angolok udvariasabbak voltak, és a buszon mindig akadt valaki, aki vagy neveltetésétől indíttatva, vagy a csodálattól, amelyet Mrs. Shuttleworth elegáns megjelenése váltott ki, rögtön átadta neki a helyét. Sose ült le leghátul. A busz hátsó traktusát még tekintetével is kerülte, hangosan sosem bevallva megvetését az ott ülőkkel szemben, akik mindig is a lecsúszott, alsóbb osztályt jelentették számára, ez pedig a “ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók” irtózatát ébresztette benne. Elől egyébként is jobb volt a kilátás, és ha mással nem is – elvégre legalább húsz éve rótta ugyanazt az utat hetente többször – a felszálló gyerekek vidám látványával örvendeztette meg. Mrs. Shuttleworth őszintén szerette a gyerekeket, legalábbis addig, amíg azok fel nem nőttek. Ez a tény igen korán tudatosult benne, és jó ideig bűntudatot is érzett az abszurd párhuzam közt, de miután egy napilapban arról olvasott, hogyan veszítjük el gyermeki ártatlanságunkat, a megkönnyebbülés álomba ringatta mocorgó lelkiismeretét, s vele együtt minden egyéb kételyét. Az asszony gondosan ügyelt mindenre, aminek alapján a külvilág megítélhette. Így aztán, amikor a lánya, kamaszéveit jócskán maga mögött hagyván, még mindig az egyik botrányos kalandból a másikba keveredett, az anyai kötelesség kísérteties árnyéka végképp elkerülte, s a szűkebb-tágabb környezet értetlenkedése, amellyel amaz is követte a lány tévutait, meggyőzte saját igazáról. Kapcsolatuk csak a nagyobb ünnepnapokra korlátozódott. Ilyenkor aztán nem fukarkodott. Tehetségesebbnél tehetségesebb formatervezők és grafikusok dolgoztak már akkor is a Card Worldnek, amely egyszemélyes vacsora áráért igen tetszetős, és sok esetben valóban művészi, egyedi képeslapokat kínált, előre megírt szöveggel.
Az Oxford Street-en tízkor nyitottak az üzletek. A vásárlói zsibongás a lüktető, már-már tapintható Élet mámoros érzésével lengte körül. Sajnálatos módon ez idáig senki nem készített velejéig kimerítő elemzést a vásárlók shuttleworth-i mintájáról. Rosszakarói, ha voltak egyáltalán, mert Mrs. Shuttleworth valóban igen kedves és szeretetreméltó személyiség volt, azt pusmoghatták, így, rendszeres vásárlói körútjaival próbál bosszút állni a férjén, akivel annak idején a házasságba – vélhetően – beleerőltették. Csakhogy Mrs. Shuttleworth szerelemből ment férjhez, és ez meg akkor is így volt, ha a pletykák, az emlékek, és a fotók tanúsága szerint is Mr. Shuttleworth a világ egyik legcsúnyább, legszegényebb és legkeményfejűbb embere volt. Igaz, ami igaz, megjelenése  inkább emlékeztetett Fernando bájaira, mint Alain Delon-éra, ám rendkívül kellemes baritonnal rendelkezett, ami egy testiségében nyiladozó, tőle tizennégy évvel fiatalabb lányban bizony megpendíthette azokat a bizonyos húrokat. Továbbá, bár Mr. Shuttleworth egy suszter fia volt, jó esze államilag támogatott, bentlakásos iskoláztatást biztosított számára a királyság híres intézményében, ahonnan nyolc keserves év után kiváló ajánlólevelekkel és életre szóló depresszióval ellátva került ki. Nem sokkal ezután egy neves ügyvédi iroda alkalmazottja lett, ahol a régi szokásokhoz híven eleinte fizetés nélkül, cserébe a gyakorlat és tapasztalat lehetőségéért, igen hamar megbecsülést szerzett magának. Ahogy a mesékben lenni szokott, az iroda vezetését évekkel később átvette a megöregedett tulajdonostól.  Mikor először hazakísérte Mrs. Shuttleworth-t, akit akkor még csak Miss Smith-nek (baráti körben Smithie-nek) hívtak, már túl volt az arcvonásai okozta kisebbségi érzésen, tudatában kellemes orgánumával, és egészen világosan tisztában azzal, hogy fürge észjárással kárpótolta a Természet. Mr. Shuttleworth, törődjünk bele, minden mérce szerint igen okos és vonzó férfi volt. Ami keményfejűségét illeti, lehet veleszületett tulajdonság volt, lehet, csak az internátusi évek éjszakáiban edződő dacnak köszönhetően alakult ki benne, mindenesetre élete folyamán e tulajdonsága sokszor vándorolt a mérleg egyik serpenyőjéből a másikba. Ez volt az első olyan jellemvonása, amelyet Mrs. Shuttleworth szívből meggyűlölt. A gyűlölet az évek során szánalommal terhes megvetéssé szelídült.A bosszú nem mindig adott vagy megfogalmazott okhoz kötődik. Mrs. Shuttleworth a későbbiekben sem tudatosította, hogy társadalmi és kulturális témákban – férje által – eleinte ráfogott butussága nem genetikai adottság, hanem egyszerűen iskolázottság kérdése. Az e témákat érintő vitáknál – mert sokan és gyakran megfordultak a házban –, eleinte valóságos szorulásos fájdalom járta át. Annyi mindenhez és olyan szívesen hozzászólt volna! Szinte itta az értekezők szavait. Minél bonyolultabban fejezte ki magát valaki, annál jobban kedvelte azt, és bizony volt benne annyi bölcsesség, hogy tanulatlanságát leplezendő, az egyes idézeteket csak jelszavakban, utalással adta tovább. Ennek következtében az évek során igen könnyedén kialakította magáról a nagyon értelmes, feltűnően szép, jó ízlésű és kiváló főztű, szerény feleség képét, és ahogy az évek és az  áramló információk egyre inkább megvetették talpa alatt a magabiztosság érzetével kábító talajt, úgy nyílt meg előtte egy másik világ, amelyben a szó és az üdítő társalgás egyre erőteljesebb szárnyakat kölcsönzött neki. Ezt felismervén aztán görcsösen ragaszkodott az esti hírekhez, amelyek naprakész eseményeket szolgáltattak a következő hétvégi, vacsora utáni italhoz, megvitatandó. Férje, mert még a legokosabb ember is követ el hibát, ezt a fejlődést inkább ingerkedve fogadta, és sosem gondolkodott el azon, miért is érez így nejével kapcsolatban.  Az, hogy Mrs. Shuttleworth pusztán a saját maga számára sem teljesen világos emberi értékeit próbálta-e megcsillogtatni, vagy ekképp keresett utat a gyakran felbukkanó új arcokhoz, szellemes-kellemes férfiakhoz – természetesen csak a tisztes keretek közt, ártatlanul flörtölve – azt ma már nehéz lenne megmondani. Valahol félúton lehet az igazság. Nemcsak azért, mert a középút a harmónia, amely (ahogy azt feljebb próbáltuk kifejteni) kéz a kézben állt Mrs. Shuttleworth megjelenésével, hanem mert mérlegre téve életének buktatóit, kiaknázott és elszalasztott lehetőségeit, igencsak valószínű, hogy erősen élt benne a fejlett szellemiség iránti vágy, valamint, elmulasztván kamaszkora ártatlan flörtjeit (igen későn érő lánygyerek volt), bepótolandó, megmérettette magát, ott, amikor és ahol lehetett. Lélekbúvár barátaink ezen a ponton rámutatnának a komplexusokkal és önbizalomhiánnyal küszködő lélek küzdelmeire, csakhogy nem kevésbé tanult barátaik, a filozófusok szerint mindenhez fűzhető elmélet, melynek feltevései és állításai csak arra jók, hogy saját szájízünk szerint formázzuk meg az igazi arcát esetenként igencsak faramucin mutató valóságot, amely legtöbbször nem egyéb, mint középszerűség. De hát ki az, aki középszerűnek merné címezni Mrs. Shuttleworth-t, az asszonyt, aki az olasz filmszínésznők grandőrjével vetekedett, mindezt a legkisebb erőfeszítés nélkül? A különbség persze mindig tetten érhető. Ezekben az években a sztárok, ha kedvük volt és idejük akadt, internetes honlapokról vásároltak. Mrs. Shuttleworth kifogástalanul elégedett volt az Oxford Street-i boltokkal, a Marks and Spencer hagyományokhoz ragaszkodó, ízlésben egyre javuló árukészletével, a Selfridges ultramodern, hatalmas, állandó mozgásban lévő, mondhatni színpadjaival és a többi, a végtelenbe sorakozó áruházak kínálta ajánlattal. Nőnk szeretett vásárolni: nem rajongott, nem imádott, egyszerűen a szó nemes értelmében szeretett. Ahogy a családi vállalkozás bővülésével javult a folyószámlájuk egyenlege, úgy hullott le róla az itt-ott még ujjait megkötő tudat-béklyó, mely arra intette, óvatosan költekezzen. A hitelkártyák havi kimutatásai kéthavi késéssel érkeztek, kiegyenlítésüket férje zokszó nélkül lerendezte. Mrs. Shuttleworth a Szépségért vásárolt. Nem pusztán a birtoklás, a vásárlás mozzanata, hanem a felfedező pillantás eufóriája jelentette az igazi gyönyörűséget számára. A Szépség, amelynek istennője a napnál is világosabban kedvelte Mrs. Shuttleworth-t, számára a Lélek balzsama volt. Ha jól belegondolunk, egyetlen és kivételes tökélyre csak a Szépség hibátlan kiválasztásában lelt. Vajon hányan tudják, micsoda osztatlan gyönyörűséget tud okozni például egy házilag főzött rózsaszappan átlátszó piros zseléje, benne túlvilági szerelmet ígérve egy apró, tűzpirosságában megfakult rózsafej, néhány sárga bogyó és levéltöredék? És akkor hol van a vele való mosakodás bódító érzése, a testbe ivódó illat és a fürdőszobában titokzatosan ott lebegő, leheletnyi, órákkal később szinte megnevezhetetlen, fenséges kábítás! Emlékszik-e valaki azokra a pirospozsgás arcú, boldog kisdedekre a virágmezős pléhdobozokon, melyekben vajas vagy a pudingkrémes biszkitek vártak utazásra? Úgy járt vásárolni, mint olimposzi küldött, aki arra hivatott, hogy meglelje azokat az apró csodákat, amelyeket otromba grimaszba torzult huszonegyedik századunk még meghagyott a következő nemzedéknek. Eközben persze élte a szaporodásra kárhoztatott, dacos és harcoló lélek életét. Mrs. Shuttleworth szerette a férjét – a maga módján. Ne törjünk pálcát mások viszonyai felett! Ennek ellenére inkább gyorsabban, mint lassan felszabaduló megkönnyebbülést érzett, miután az ura, aki láncdohányos volt egész életében, tüdőrák következtében, kéthavi görcsös és belső sikolyokkal teli, időnként eszméletvesztésbe zuhanó fulladozás után, London egyik hospice-ének zajos termében, ahol szakadozott, sárgás vászonponyvák szegélyezték az örökkévalóságba vezető utat, végre megszabadult a nyomasztó földi léttől. A férfiúi kormányzáshoz szokott asszonylelke tovább élte csipkerózsikaálmát, és eszébe sem jutott másképp tenni, mint anyagi ügyeinek képviseletét fiára bízni, aki eszes volt, mint az apja. Mr. Shuttleworth egykori nagyságát ezekben az időkben, könyvei számától eltekintve, már csak számláinak könyvelése érzékeltethette volna igazán. Özvegye azon szerencsések közé tartozott, akik viszonylagos, még fiatalos érettségükben hosszú és gondtalan éveknek nézhettetek elébe. Önbecsapás a férjek fillérezési szokásaival előhurcolkodni, igazi felszabadulást a saját magunk korlátai közül való kiszabadulás jelenti, olvasta az egyik női magazinban. Mrs. Shuttleworth nem elemezte helyzetét. A hirtelen megnyíló lehetőségek olyan természetesen épültek be a napjaiba, mintha mindig is azok részei lettek volna. A vásárlások ugyan nem maradtak el teljességgel, de kiszámíthatatlanul áttolódtak a nap különböző szakaszaiba. A kiszámíthatatlanság és a váratlan örömét fedezte fel ezekben az időkben. Némi zavart ugyan okozott a testén egyre terjedő narancsbőr, de ezt úgy küzdötte le, hogy fürdés után nem nézett a tükörbe.  Ha volt Mrs. Shuttleworth-nek jó tulajdonsága, akkor az adott helyzethez való teljes igazodása mindenképpen annak nevezhető. Mrs. Shuttleworth szívből tudott örülni még annak a kevés jónak is, amely a rosszal együtt járt.
A nappalok még az élő nyár örömével kényeztettek, azonban éjszakánként, amelyek már hidegebbe fordultak, egy-egy falevél észrevétlen surrant a járdák szegleteibe. És ekkor váratlan dolog történt, nemkívánatos esemény, olyan, amelyre az ember sosem gondol, mert az ilyen fordulatok mindig csak másokkal szoktak megesni, és legtöbbször minden előjel nélkül veszik át a teljes irányítást. Mrs. Shuttleworth álma zaklatott volt. Erre csak később tudott visszaemlékezni. Képtelen volt tisztán felidézni, de olyan érzete támadt, teste csőbe szorult, és a lelke, ami mindig olyan akaratos és tudatos volt benne, most megzavarodott, eldönteni képtelen, rejtőzködjön-e továbbra is biztos hüvelyében (mely érdekes módon máskor az érinthetetlenség mágiájával, soha nem tapasztalt biztonsággal ölelte körbe), vagy meneküljön, messze, a percek csurgásával egyre erőteljesebb és rémisztőbb bezártságtól. Látta magát a szobában, az ágyon fekve, ahogy félig nyitott szemmel pihen – a benne háborgó álmok minden jele nélkül. Segítségért próbált kiáltani, de csak apró nyüszítés hagyta el torkát. A sejtelem benne azt súgta, porhüvelyében annyi az élet, mint parton heverő kagylóhéjban, csak a lelke, ez a szomorúságból fakadó anyag kiáltozik hasztalan-hangtalan. Valami gyomorból gördülő, parázs golyó  kiszárította a torkát. Félálomból ébredve, nagyon lassan tudatosult benne, hogy nem tud megmozdulni. Hogy pontosak legyünk, a tudat óvatosan szivárgott vissza koponyájába, a szemgolyók mögé zárva, önmaga határait ott szabva meg. Hosszú percek teltek el, mire újra megbátorodott és próbált nagyot kiáltani, összeszedve minden erejét, inkább csak a félelemtől vezérelve, mint segítségért esengve, hiszen tudta, a lakásban egyedül van, ám a hangok újra csak néma sipollyá torlódtak szájpadlásán. Fogalma sem volt róla, mi történik vele. Nyirkos és hideg iszonyat zsibbasztotta érzékeit, s csak később biztatta valami felsőbb akarat arra, hogy a legokosabb, ha türelmesen vár, amíg a takarítónő, akinek kulcsa volt a lakáshoz, benyit rá. Újra elaludt egy időre. Miután megint magához tért, a gondolatok széthullott cserepekhez hasonlóan terítették be elméjét. Ahogy múltak az órák, az elkövetkezőkre való összpontosítás egyre reménytelenebb erőfeszítésnek bizonyult. Az egyetlen gondolati lánc, amely másodpercekre megkapaszkodott tekervényeiben, az őt körülvevő gyorssegélyszolgálat embereinek víziója volt, mely egyidejűleg merült fel benne a narancsbőr okozta szégyenérzettel. A dereka körüli hideg nedvesség végül elfeledtette vele eme aggodalmát. Mintha megállt volna a másodpercek számlálása. A spirituszban tartott magzat mozdulatlanságával bámult ki a két szürkéskék szivárványhártyán. Minden idegszála egy ismeretlen dimenzióban való tájékozódásra összpontosult. Nem emlékezett arra sem, hallott-e hangokat. Az éterben néha felmerülő hangfoszlányok eltűntek anélkül, hogy elméjében képpel összekapcsolódhattak volna. Próbálta fejét elfordítani az ablak felé. Sejtelme sem volt róla, hány órája fekszik így, mozdulatlanul. Az ablak szögletében apró háromszögben látta a galambszürke égboltot. Tudta, ha sikerülne kissé felemelnie fejét, látná a fák itt-ott sárguló koronáit, melyek korai telet jósoltak. Nem voltak fájdalmai. Aggodalmai is megszűntek egy időre. Ahogy az égbolt változik vihar idején, az üresség eleinte csak apró, alig látható felhőbuborékként jelent meg gondolatvilága belső egén. A gomolyfelhők lassan, itt-ott kúsztak nyomában. Olyan volt, mint álomba merülni. Igazi kétségbeesést akkor érzett csak, amikor a tiszta elme pillanatnyi felvillanásakor ráeszmélt, életének egyes mozzanatai, mint érdektelen filmkockák, kivágásra kerültek. Valami sötét káosz marokra szorította egész valóját, s mint egy feloldhatatlan szövevény, úgy fogta, egyre szorosabbra, minden idegszálát a közelgő téboly. „Aludni, aludni!” – ezt mondogatta magában. Úgy szunnyadt el, hogy nem fájt semmije. Csak a hosszúra nyújtott, kimerítő és hasztalan várakozás terhe nyomta a lelkét. Szemhéja kissé kocsányon lógott, de elszürkült szemgolyói így is kivehetően a távolba néztek, várva valamire, valami jóra, amely vele végre megtörténik. Így talált rá a takarítónő.

[Illusztráció: Philip Alexius de László: Mrs. Archie Graham, née Dorothy Shuttleworth (1917)]

Rezső nem bírt éjszaka aludni. Csak forgolódott. Folyton nyugtalanította a dolog, hogy legújabban elküldött novelláját közlik-e?
Mivel tehát nem bírt aludni, ezért felkapcsolta a villanyt, elővett egy tollat s füzetet és írni kezdett. Az agya friss volt, áradtak belőle a szavak. Hajnali négy volt. Néha kiment dohányozni. Az még jobban erőt adott neki. Egy éjjel meg is írt egy hatszáz szavas novellát. Reggel, álmosan, felküldte annak a lapnak, amely már többször közölte. Pár nap múlva kapja a hírt e-mailen, hogy közzé teszik. Rezső igazán boldog volt. Aztán ez a novella Zoli, a barátja kezébe került. Ámulattal olvasta. Úgy gondolta, megbeszéli vele ezt az elbeszélést. Délután háromkor rácsengetett, hogy átmegy hozzá. Rezső nem bánta. Hatra tehát a lakásában fogadta Rezső Zolit, az író barátot. Köszöntötték egymást az ajtóban.
–Szia! – mondta Rezső.
–Szia! – mondta Zoli.
–Gyere be!
A konyhába mentek. Elő volt készítve az asztalon két üveg sör. Ahogy Zoli helyet foglalt, máris mondta a magáét.
–Tetszett ez az elbeszélés! Mintha nem is te hanem Goethe írta volna!
Rezső nevetett.
–Én írtam, nem a Goethe!
–Jó tudom, csak annyira más a stílusa, az egész formája, mintha nem a tollad írta volna!
–Hát éppen ez az!
–Mi?
–Hogy tollal írtam, nem számítógéppel!
–Jó értem, bár én tollal is szoktam írni, de miért nem számítógépen írtad?
–Mert éjszaka nem bírtam aludni! – mondta Rezső
–Ja, értem! De miért nem bírtál aludni?
–Vannak alvászavaraim!
–De azért jól vagy?
–Persze! Bár az utóbbi időben padlón voltam.
–Talán ezért nem bírtál aludni?
–Nem, igazából ezt általánosságban értem, hogy padlón voltam, csak néha előfordul nálam álmatlanság…
–Miért nem szedsz rá gyógyszert!
–Mert az orvosom szerint erre nincs igazi recept, csak azt mondja, legyek sokat a friss levegőn, pedig ez az egész annak a kérdése, hogy ne hét, hanem nyolc-kilenc órát aludjak… Akkor kipihent vagyok…
–Igen, a Jóistent is letagadják. De az igazság az, hogy te elég otthonülő vagy!
–Tehetek róla?
–Na mindegy, a mai egészségügy egy nagy nulla. Bolond és ideges világban élünk, talán ezért vagy te is álmatlan.
–Valószínű! Ezt a sört is álmatlanságom miatt iszom.
–Szerintem nem kéne neked innod!
–Anyukám is ezt mondja, de valamivel oldani kell a stresszt.
–Hidd el, hogy nem tesz jót!
–És én, hogy megkínállak? Azzal nincs baj, ugye?
Zoli elmosolyodott.
–Na de beszéljünk a novelláról is!
–Tényleg! Van egy érdekes rész!
–Melyik?
–Mindjárt eszembe jut.. Ja igen. Amikor azt írtad az Éjjel írott novellában, hogy „a nappali baglyok”.
Rezső erre nevetett.
–De mit nevetsz?
–A szerkesztők se vették észre a hibát, mert ez egy Éjjel írott novella. Hiába az embernek az agya is máshogy működik éjjel… Éjjel nem éjjelt, hanem nappalt írtam.. Tévedni emberi dolog…
Zoli is nevette.
–Na akkor igyunk a sikeredre! – mondta
Ittak s elkezdtek beszélgetni a fociról…

(Illusztráció: owl)

13.

Mielőtt a bárba megyek, a jegyzeteim fölé odaírom a két szót: Sarki fény. Legyen ez a cím, ha már így kell lennie, gondolom, noha inkább a tudatlanság félhomályába ragadnék, akár légy a kicsordult mézbe, mintsem megvilágosodásom vakító fényességében vergődjem és kínlódjam vigasztalan életem végéig. Elhagyom a szállásom, végiglépkedek a folyosón a bárig. A szívem hevesen dobog, a könnyeim azonban már elapadtak, bár az arcomat mintha csigák mászták volna össze. A kezem remegne, ha ökölbe szorítva nem vágnám zsebre.
A bárban Juli széles mosollyal fogad. Fölülök a magasított székre, ügyetlenül egyensúlyozok, kezem a zsebemben. Izzadok.
– Már el is küldted? – szegezem neki a kérdést.
– Mit?
– A listát.
– Miféle listát? – kérdez vissza ártatlanul. Talán most meggyőzhetne, talán még lenne rá esély, cikázik át rajtam egy ostoba gondolat. Miféle reménység pislákolhat még bennem? Megdöbbentő, hogyan kapaszkodik az ember minden elszáradt fűszálba. Létezhetne olyan valóság is, amelyben boldogan élünk, míg meg nem halunk. Olyan erősen kívánom, hogy így legyen, vagy hogy Juli győzzön meg a tévedésemről és az ártatlanságáról, hogy szinte fáj.
– Butaságot beszélek – legyintek hosszú hallgatás után.
Hosszan a szemembe néz.
– Éjfélkor végzek és egyenesen hozzád megyek, rendben? Jó lesz minden, ne aggódj.
Igen, jó, gondolom. Jó lesz. Megsemmisülten ülök, enyhén imbolygok. A kezemet nem vagyok képes előhúzni a zsebemből, igen nehezen kászálódom le a padlóra, dülöngélve oldalgok el. Összesúgnak mögöttem, részegnek vélnek. Holott csak kimerültem. Végletesen. Visszabotorkálok a lakásomba, leülök, várom Julit, és várom, hogy jó legyen, ahogy ígérte.
És jó is. Egészen hajnalig jó. Ahhoz képest, ami utána következik, ez is jó. Szinte elviselhetetlenül…
A videóhírmondó interaktív csatornájára váltok, előszedem a konzolt, a géphez csatlakoztatom. Néhány hónappal ezelőtt kaptunk néhány ilyen eszközt, az interaktív csatorna sem idősebb félévnél. Azért fejlesztették ki, hogy oktató, értelmes videójátékokkal foglalhassa el magát az ember. Főleg a gyerekember, persze, de most nekem is erre van szükségem.
Pekry Lőrinc emberei nagy dérrel-dúrral odavonulnak, ahová a konzol gombjai segítségével irányítom őket. Várakat és városokat ostromolok, csatákat nyerek és veszítek. Toborzok, az új seregeket a régiekbe olvasztom vagy fölfejlesztem önállóan is ütőképes haderővé. Hajdúk, népfölkelők, mezei lovasság, palotások, karabélyosok, ütegek, nehéz ütegek támadnak a semmiből a kezem alatt. Egyre jobb vagyok. Magyarország nagy része már az én fennhatóságom, vagyis a kurucok fennhatósága alatt áll. 1708 őszét írjuk. Csak Buda, Arad, Szigetvár és néhány észak-dunántúli erőd maradt a császár kezén. Czelder Orbán Bécset sarcolja, Stréter most verte ronggyá Wallensteint. Bottyán Győrt löveti, Bay Morvaországban, Paur Ausztriában, Baranyai Horvátországban fosztogat.
Én irányítom a szabadságharcot. A fejedelem hadteste arra masíroz, amerre én akarom. Fejlődik a stratégiám, mind ügyesebb vagyok. Jól csinálom: a labancok lassan kiszorulnak az országomból…
Pekry Lőrinc letörli arcáról az izzadtságot és a vért. A bal alsó bölcsességfoga sajog, a jobb karja fáj. Elnéz a mezőn, Kaltenplatt lovasai belevesznek a felkavart porba. Nem adja ki a parancsot, nem veti magát utánuk. Bécsújhelyhez ennyire közel fölösleges kockázat lenne. Azt forgatja a fejében, hogy visszatér Mosonba, a fejedelem táborába. Útközben kifoszt néhány német városkát: a zsákmány üdvös módon felajzza a harci kedvet. Megszívja az orrát, a legényéhez, Mihályhoz fordul, visszamegyünk Mosonba! Mihály becsúsztatja a fokost a nyeregkápához erősített disznóbőr tokba. Káromkodik egy cifrát, miközben hirtelen mozdulattal megrántja a kantárt. Az egész sereg fordul, pihenő nélkül. A Lónyai gyerek maradjon hátra, temetni, veti oda Pekry Lőrinc egy suhancnak, aki a parancsokat hozza-viszi lóhalálában. Lónyai és tizenegynéhány legénye azonnal visszatér a csetepaté színterére, összeszedik, ami még használható, aztán sebtiben elföldelik mind a hat halottukat. A levágott ellenséget hagyják a hollóknak, bár előtte szenvtelen arccal alaposan átkutajták a ruházatukat. Mindig akad hasznavehető holmi. Mire végeznek, Pekry Lőrinc már rég Moson felé vágtat.
Gombokon táncoló ujjam mutatja az irányt, a csapatok követik az útmutatást. Nagy stratégává értem. Kitalálom a saját gondolataim. Még az is belefér, hogy néha egyik-másik csapattestről, olykor egész seregekről megfeledkezem. Állnak hetekig-hónapokig egy erdőben, egy hegy alatt, egy mezővárosban, egy mocsár tisztásán, egy falu határában, dombok között, völgy mélyében; állnak és várnak. Arra várnak, hogy újra fölfedezzem őket. Aztán egyszer csak észreveszem elfeledett teremtményeimet megint, ahogy áttekintem a területeimet Brassótól Brünnig, Bjelovartól Zsolnáig. Megörülök fölfedezésemnek és haladéktalanul harcba küldöm a pihent erőt. Egy mozdulat csupán, két-három gomb lenyomása, és vége a semmittevésnek…
Kos Mihály látja Dallberg ezredét a sárguló mezőn hadrendbe fejlődni. Tudja, mi lesz a vége, mégis végrehajtja a parancsot. Magára kell húznia az osztrákokat, hogy Bezerédj beérje és fölmorzsolja őket végleg. Ennyivel is kevesebben legyenek a bestye zsebrákok! Int, lovasai neki-indulnak. Ügetve kezdik, aztán lépésről lépésre hajszolják lovaikat az őrült vágtába. Mire elérik a császáriakat, a kellő lendület és kellő súly összpontosul bennük: úgy csapódnak a vértesek első sorának, akár ágyúgolyó a falnak. Recseg és ropog ló és lovas, kard szalad a húsba, fokos hatol a koponyába, végtagok törnek, inak szakadnak. Kos Mihály érzi, ahogy szablyája megakad a csontban, füle mellett pisztoly dördül. Egyik embere lefordul a lóról. Dallberg hátrálni kezd, majd, midőn kivonul a csatamező közepéről a szélére, oldalt nagy morajlással megszólalnak az ágyúk. A gyilkos golyók félresöpörnek lovat és lovast, rendet vágnak a hajdúk amúgy is zilált soraiban. Kos Mihály megrántja a kantárt, visszavonulót fúvat. Az ellenségtől biztonságos távolságban aztán rendbe szedi csapatát: huszonheten hiányoznak, s többen lógó karral, vérző fejjel támolyognak a nyeregben. Most már jöjjön Bezerédj, köp egy adag vért hegyesen a lova nyaka mellett, egyenesen a porba.
Elindítom Bezerédj brigádját, hogy tönkreverje Dallberg ezredét. Nem kell csalódnom. A diadal után Kos Mihály századát beolvasztom Bezerédj seregébe, s indítom őket íziben Kanizsa ellen. Úgy történik minden, ahogy kigondolom. A videóhírmondó képernyőjén masírozó, pusztuló és születő, darabos, esetlen, sematikus figurák szeszélyem által élnek – vagy halnak… Akár egy istennek: akaratom a valóság!
És hirtelen belémhasít, akár nyári éjszakába a hirtelen érkező vihar első villáma: mekkora kontraszt, atyaég! Behunyom a szemem, a halántékom a pulzusom ritmusára lüktet. A szorongó félelem egy galandféreg, kilométer hosszan nyújtózik bennem, apró, karmokban végződő lábaival kapaszkodik a zsigereimbe, szinte biztosan tudom, hogy sosem szabadulhatok már tőle. Zuhanni kezdek, érzem, ahogy rám omlanak a falak, fölém halmozódik a világ, mint egymásra torlódó jégtáblák nyáron, a sarkvidéki tengeren…
Hajnalban arra riadok, hogy Juli nincs mellettem. Soha többé nem is lesz, gondolom magamban. Az ágyamban fekszem, fogalmam sincs, miként kerültem oda. Érzem Juli illatát, érzem testének melegét a lepedőn. Itt járt, itt feküdt mellettem. Végzett a bárban, eljött hozzám, én belemerültem a végeérhetetlen zuhanásba, vagy már újra a Rákóczi-féle szabadságharcba, nem emlékszem. Ő mögém lopakodott, átölelt és csókolta a nyakam, s én, akár egy alvajáró, egy holdkóros, öntudatlan követtem őt. Bizonyosan szeretkeztünk, még most is érzem az ágyékomban a keserű kielégülést. Utána elaludtam. Talán elszunnyadt bennem kis időre a szorongás is. Meglehet, Juli is elszenderedett egy rövid időre. Vagy virrasztott mellettem egy keveset, szánakozva figyelte, ahogy lélegzem. Esetleg undorral. Nem kizárt az sem, hogy közönyösen.
Kikászálódom az ágyból. Juli nincs a lakásban. A videóhírmondó képernyőjére rádermedt Rákóczi fejedelmi háziezrede. Odakinn, tudom, sötétség és üvöltő szelek. Idebenn néma bömbölés pattog keresztül a szobán, akár egy teniszlabda. Nem indulok Juli keresésére. Nincs értelme. Nem áltatom magam. Elvégeztetett. Ha tudnám, hogy valahol létezik az a valóság, ahol együtt ébredünk minden egyes reggel, az megnyugtató volna. Sajnos, nem tudom. Maga a puszta tudat, hogy együttlétünk valahol, valahogyan, bármilyen fölfoghatatlan és megmagyarázhatatlan módon lehetséges, csillapítaná a nyomást a mellkasomban, a lüktetést a halántékomban, enyhítené zsigereimben a féreg motozásának kínjait. Biztosan azonban semmit sem tudhatok, nyugodt soha többé nem lehetek.
Háromszáz évvel ezelőtt Georg Wilhelm Leibniz úgy tartotta, a mi világunk az összes lehetséges világ közül a legtökéletesebb – végtére is Isten éppen azért hozta létre pontosan ezt a világot és pontosan így, ahogyan van, mert ez a legkiválóbb valamennyi lehetséges világ közül, amelyeket teremthetett volna. Leibniz nem állította, hogy mindenben tökéletes a világ, amelyben élünk, pusztán azt mondta, hogy az összes teremthető közül ebben akad a legkevesebb hiba. De mi van akkor, ha az összes lehetséges világ ugyanúgy létezik, mint ez, amit magunkénak és egyedülinek tudunk? Mi a teendő, ha egyetlen világ vagyunk csupán a lehetséges világok milliói közül? Ráadásul korántsem a legtökéletesebb. Mert vélhetően így van. Mit kell hát tennem ebben a helyzetben? Mit tehetek a lehetetlennel szemben? Miközben a lehetségesnek is ki vagyok szolgáltatva. Végtére a lehetségest is pusztán elszenvedem.
Tanácstalan vagyok.
Holnap majd, megeshet, reménykedni fogok abban, hogy létezik olyan világ, ahol Juli és én egymás mellett ébredünk hosszú-hosszú esztendőkön keresztül. Ennyi az esély a beteljesedésre, ennyi az esély a kiteljesedésre. Ennyi az, ami esetleg megmarad.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Utólag nem nehéz kiderítenem, hogy a helikopter reggel szállt le, s Julin kívül senki mást nem vitt el a sarkvidékről. A telep népe csodálkozott az eseten, aztán gyorsan napirendre tért fölötte. Azon a reggelen, amikor Juli elment, elhallgattak a szelek, néhány órán át viszonylagos szélcsönd köszöntött ránk – ilyen körülmények között aránylag kis kockázattal lehet repülni. Így is tettek. Némi kockázattal elrepültek.
Azóta nem lépett velem kapcsolatba a másik én. És napról napra kevésbé hiszem, hogy valaha is érintkeztünk egymással valamiféle dimenzión kívüli dimenzióban, vagy bármiféleképpen. Lázas látomás lehetett csupán az egész, nem egyéb. S ha így van, hát végképp kifosztott vagyok. Most éppen dél van, bár akár éjfél is lehetne. Hiányzik Juli. Tisztában vagyok vele, hogy soha többé nem látom viszont. Ha életben is maradhatok, itt élek majd, ebben az új sarki fényben, ami bennem gyulladt, s aminek káprázatos világosságában elveszítettem mindenemet. Az összes lehetséges világok közül az enyém ez: a vakító sarki fény birodalma. Világtalan tapogatózom ebben a tünékeny ragyogásban…
Nincs már több mondanivalóm. Miután úgy a megmagyarázhatatlan, mint a megmagyarázható fölébem kerekedett, ezennel befejezem.
Itt és most véget ér.

Vége

Korábbi fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

A plébánia előtt narancssárga ingbe és bő vászonnadrágba öltözött alak toporgott. Feje kopasz, csupán a tarkóján lógott egy vékony tincsecske. Homloka közepén két függőleges vonal, ún. tilaka ívelt az orr felé, melynek végén kis levél fehérlett, eszerint Krisna-hívő az atyafi! – állapította meg a ridegvári plébános.
– Jó napot kívánok! Márton Ábris atyához van szerencsém?
De ismerős hang, és ez az arc, szem… !
– Én vagyok. Parancsolj, édes fiam!
– Én meg a Kurkó Leó, és nem parancsolok, csak kérdezem: megismersz-e még, Ábriska?
– Leó, édes barátom – ölelte át a védikus ruhában feszítő fiatalembert. – Alig ismertem rád ebben a… szerelésben. Gyere, menjünk be hozzám! Kávét? – kínálta meg udvariasan.
– Hi-hu, tilos.
– Persze, persze, majd elfelejtettem. Se alkohol, se tea, semmiféle húsféle. Akkor még szendviccsel sem kínálhatlak meg, jól mondom?
– Jól. Egy kis barackot, szilvát, szőlőt azért elfogadnék, ha már mindenképp meg akarsz valamivel kínálni.
– Hozom – sietett a pap a konyhába, s már hozta is az ínycsiklandó, friss gyümölcsöt.
– Alaposan megmostad, ugyanis a tisztaság a Krisna-tudatú hívők egyik legfontosabb törvénye – mentegetődzött a hajdani melegfalvi jó barát.
– Ennyire vallásos vagy? Egyébként megmostam.
– Kösz, akkor most én következem. Vezess, kérlek, a mosdóba!
Miután kezet mosott, kért két tányérkát az atyától, és mindegyikre tett kevés gyümölcsöt.
– Ott, ahol egy személy van, mindig kettőnek kell ennie. Az első kétségtelenül Krisna, utána következünk mi, emberek. Tessék, kedves Krisna! Fogadd el, kérlek, az ételünk! Most pedig megvárjuk, amíg mindent elfogyaszt. Hare Krisna, Hare Krisna, Krisna Krisna, Hare Hare, Ha-re Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare – énekelte eközben vagy tíz percig, s csak azután ült asztal-hoz.
– Fura egy vallás – csóválta meg a fejét Ábriska. – Kíváncsi vagyok, hogy jutottál idáig.
– Hosszú sora van ám ennek, és nem is igen szeretek róla beszélni. De neked szívesen elmondom. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jámbor legényke, aki azt hitte, akkor jut leginkább egyről a kettőre, ha a nagyok szolgálatába szegődik. Ma én neked, holnap te nekem – gondolta, más szóval jótett helyébe jót várj, testvérem.
– És? Rosszul számított?
– A lehető legrosszabbul, mert ez a mondás már akkor üres frázis volt, amikor erre a világra született. Így nem csoda, hogy minél jobban szolgált másoknak, annál többet kívántak tőle a gazdái. Ekkor fogta magát, és függetlenítette magát az uraktól.
– Hogy utána egy még nagyobb úr, Krisna szolgálatába szegődjék – szúrta közbe enyhe malíciával a lelkipásztor. – De miért pont a Krisnáéba? Mennyivel alsóbbrendű neked a mi világunk Ura és Teremtője?
– Nem á! – szakította félbe Leó türelmetlenül. – A mi világunk Ura a Sátán, ezt te is nagyon jól tudod, akinek viszont semmi kedvem sincs szolgálni. Krisna mindkettőjüknél nagyobb úr, és amit ő megígér, annak se Brahma, se Visnu, se Siva, se senki más nem tehet keresztbe. Namo brahmanya-devāya go-brāhmana-hitāya ca jagad-dhitāya krisnāya govindāya nano na-mah: tiszteletteljes hódolatom Krisnának, aki minden brāhmana imádott ura, a tehenek és brāhmanák jóakarója, és aki mindig az egész világ javát akarja.
– Hűha, ez valami szanszkrit nyelvű imádság? Aztán mit ígér nektek ez a hatalmas istenség?
– A jótett jutalmát, azt, hogy minél több jót teszünk, annál tökéletesebb létformában születhetünk újjá valahol. Az odáig vezető út persze nem könnyű, de megéri, ha végül jutalmul meg-szabadulhatunk a karmánktól[1], és lélekként, Krisna mellett élhetünk egy tér és idő nélküli világban. Ennyit erről, de most már beszéljünk egy picit rólad is! Te hogy vagy megelégedve a sorsoddal? Végül is elérted, amit el akartál érni, Ábriskám?
Márton atya fáradtan nyúlt el a fotelben.
– Igen is, meg nem is. Különben mi szél fújt hozzánk ennyi hosszú év után?
– Semmi különös, csak úgy beugrottam hozzátok. Mondjuk úgy, hogy nosztalgiából, de már holnap visszamegyek a Krisna-völgyébe.
– Somogyvámosra? Híres község. Sokak szerint ilyen lehetett az éden is a történelem hajnalán. Bezzeg Ridegvár… ! Itt semmi sem változott, mert ma is ugyanolyan rideg, mint húsz évvel ezelőtt, ha ugyan nem zordabb. Magammal még csak kijönnék valahogy, de már a hívőkkel… ! Esetleg idővel ez is sikerül, ha majd városatyaként is dolgozom, amit maga a polgármester is szorgalmaz.
– Ismerős képlet – mormogta a Krisna-tudatú exbarát. – Fel akar használni a vén róka. És ha jól pedzem, te is őt – fürkészett kutatóan Ábris arcába –, bár feltételezhetően más okból, miközben azt hiszed, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
– Miért ne! Ha másokkal megesett, miért ne fordulna elő velem is?
– Hogy a kecske jóllakjék, abban nincs hiba, de hogy a káposzta is megmaradjon… ? Szerintem inkább az utolsó levélig fölfalják. Nevezetesen téged, szegény barátom.
Ábris sokáig, talán félóráig is merengett lehunyt szemmel kedvenc fotelében az ablaknál. Szülei csendben jöttek-mentek a szobában. Tapasztalatból tudták, hogy a fiúkat ilyenkor nem tanácsos zavarni. De vajon min töri a fejét ilyen feszülten? Nos, nemsokára ez is kiderült, mihelyt feltárcsázta a város első emberét.
– Halló, önkormányzat? Itt Márton Ábris atya a paplakból. Kérem, kapcsolják Pataky polgármester urat! … Polgármester úr? Elnézést a zavarásért, csak az ön felkérésével kapcsolatban szeretnék máris válaszolni. Igen, igen… Nagyon sajnálom, de maradok a kaptafánál, vagyis nem kívánok betölteni semmiféle önkormányzati tisztséget.
Egyik nap Dömötör várt rá a templomban, méghozzá teljes liturgikus öltözékben. Most mit tegyen? Öltöztesse át, és kergesse ki a templomból? Hiszen amilyen félnótás, még rohamot kap dühében. Nem is tudta eldönteni, mit tegyen, kiváltképp, amikor másnap is megismétlődött a jelenet.
– Rossz vége lesz ennek, Dömötör. Azt, ugye, tudod, hogy illegálisan ügyködsz itt, másrészt fizetés sem jár a munkádért.
– Nem is kértem, tisztelendő úr, és aki ingyen dolgozik, arra a szabályok sem érvényesek úgy, mintha hivatalosan dolgozna. Tehát maradok, hacsak el nem kergeted az… apádat.
– Kérlek, halkabban! – nézett körül aggodalmasan a fiatalember. – Hányszor ismételjem, hogy ne szólíts legalább mások előtt apának.
Teltek a hetek, hónapok. A tisztelendő csak prédikált, prédikált anélkül, hogy bárki is jobb, segítőkészebb lett volna általa. Semmi vész! Ilyen a világ manapság. Legfeljebb kiugrok, vagy, nem, csatlakozom Leóhoz, és majd együtt imádjuk a hinduk 33 millió istenét – mosolygott tréfásan apjára, anyjára, de a hangjában végtelen szomorúság remegett.
– Jöjjön gyorsan, tisztelendő úr! – hívták egyszer az egyik közeli tanyára. – Haldoklik a Keő Karcsi.
A plébános bevágta magát a kocsiba, és húsz perc múlva már a halott lelki üdvéért imádkozott a viskóban. Tudniillik elkésett, kihívta hát a mentőket.
– Meghalt – jelentette ki rövid vizsgálat után a fiatal, sima arcú rezidens.
– Meg – erősítette meg a megözvegyült Keő Károlyné. – Nagyon-nagyon beteg volt. Nem bírta már a fájdalmat, és feladta.
– Ezt hogy érti? – meredt az orvos a nénire.
– Tessék, olvassa! – nyújtott át az öregasszony egy levelet.
– Michael Jackson-eset: altató-túladagolás – magyarázta a doktor Ábrisnak. – Vigyék a tetemet a kocsiba! – utasította a két mentőst szárazon.
– Részvétem – nyújtott kezet a pap az özvegynek. – Tényleg nagy fájdalmai voltak, ismertem. Talán jobb is, hogy így történt.
Hirtelen megriadt: hiszen ez öngyilkosság, azaz bűnt követett el a bácsika, és ő, mint pap csakis elítélően nyilatkozhat az esetről.
– Viszontlátásra! Majd értesítjük, asszonyom. Velünk tart tisztelendő úr?
– Nem! – válaszolt Márton atya helyett az öreg hölgy. – Még meg szeretném beszélni tisztelendő úrral a temetést.
– Figyeljen ide, nénikém! – köhintett a tisztelendő zavartan. – Kicsit fájni fog, amit most mondok, de mi, illetőleg én nem temettethetek el öngyilkost. Az öngyilkosság bűn, Isten ellen való vétek, higgye el, amit az egyház annyira elítél, hogy szentelt földet, papot egyaránt megtagad a halottól.
Az okos arcú, valaha jobb napokat látott öreg hölgy ajka fájdalmasan megrándult.
– Tudom. Szeretnék gyónni, ha nem zavarnám.
– Tessék, hallgatom.
– Isten nevére esküszöm, én öltem meg a férjemet.
Márton atyának még a lélegzete is elakadt, aztán eszébe jutott hány ember vádolta már önmagát lelkiismeret-furdalástól gyötörve, amiért nem vigyázott eléggé a rábízott betegre.
– Nyugodjék meg, ön egyáltalán nem hibás. Ön tudtommal igenis vigyázott rá. Gondosan ápolta, éjjel-nappal vele volt, egyszóval mindent megtett azért, hogy megkönnyítse férje utolsó napjait.
– Éppen ezért öltem meg. Ő akarta, és én teljesítettem a kérését.
– Csak nem… ! Eutanázia?
– Eutanázia – bólintott az öreg hölgy égő szemmel, csöndesen.
– Úristen! De hisz ez még nagyobb bűn, mint…
Ábriska néhány pillanatig nem is talált szavakat.
– Most már csak azt gyónja meg, miért árulta el a titkát nekem is?
– Azért, hogy eltemesse a férjemet, aminek ilyenformán semmi akadálya. Én, kérem, vallásos nő vagyok, ha nem is járok templomba, és semmiképp sem venném a szívemre, hogy a hallgatásom miatt ne üdvözüljön a Karcsika.
– Deus meus, ez nehéz lesz – szorította kezét dobogó szívére. – Az egyház szemében Keő úr mindaddig öngyilkos, amíg nem árulom el az igazat, röviden: nem temethetem el a férjét sem. Ha viszont bevallom, megszegem a gyónás titkát, és ezzel magam is vétkezem, ráadásul önt is azonnal sittre vágják, asszonyom.
– Hát akkor ne vallja be, és temesse el titokban, tanuk nélkül a férjemet. Ez csak nem bűn, és nem is kívánom ingyen, főtisztelendő úr – sietett az asszony egy ódivatú kasztnihoz, és kihúzott belőle egy gyönyörű nyakláncot. – Tiszta arany, kb. 100 000 forintot ér. Többet nem adhatok, mert ez az egész vagyonom.
– Elhiszem, éppen ezért a magam részéről nem kérek, de nem is kérhetek egy fillért sem egy nem létező ceremóniáért. Csupán azért imádkozzék, hogy az egész tényleg titokban maradjon, különben örökre elbúcsúzhatok a reverendámtól.
– Titokban marad, ne féljen, és köszönöm a gesztusát, de nem fogadhatom el, sajnálom. Nem vagyok én koldus, főtisztelendő úr – húzta ki magát megbántva. – Az én férjem minisztériumi tanácsos volt valaha, és, nos igen, én sem voltam akárki. Csak hát változnak az idők, és akik akkor fent voltak, most egy-egy tanyán merengenek a régi szép időkről. Nem tudom, megérti, mit akarok ezzel mondani.
– Megértem. Akkor… akkor fizessen később, amikor több pénze lesz – mérte fel az öregasszony szobáját; irtó szegény ez az asszony, még eladni sem tud innen semmit sem. – Addig is küldök egy kis tejet, konzervet, krumplit, effélét, ha megengedi.
– Köszönöm, egyelőre van mit ennem, ne fáradjon – vált egyre visszautasítóbbá a nénike. – Viszont egy napszámost elfogadnék, ha küldene. Itt a tavasz, fel kéne ásni a kertemet, de már sajnos nem bírom.
– Szívesen, vagy tudja, mit? Felásom én most azonnal. Nem olyan nagy kert ez, meg aztán a hasamra is ráférne egy kis testmozgás – simogatta meg enyhén gömbölyödő hasát a plébános.
– Ön? – ütközött meg az egykori nagysága. – Ön tényleg meg akar engem alázni? Még csak az hiányzik, hogy meglássa itt valaki!
– Ugyan, nem jár erre a kutya sem! Adja csak ide az ásót, hadd dolgoztassam meg egy kicsit az izmaim!
Neki is fogott ásni nagy kedvvel. Egyedül abban tévedett, hogy senki sem látja, mit művel, ugyanis éppen akkor hajtott el a kocsiján a ridegfalvi levélkézbesítő. Meg is lett a foganatja, mert nem sokkal ezután azt kezdték suttogni, megzavarodott a plébános. Az még hagyján, hogy pap létére kerteket ásogat, de hogy egy volt kommunista fejesnek, az már túlmegy a jótékonykodás határán. Sőt, olyanok is akadtak, akik Ábrisban vélték felismerni azt a gyanús, mindenhova belopódzó alakot, aki jótékonyság címén kémkedett, szimatolt mindenütt a városban jókora zavart okozván az esperesnek, polgármesternek egyaránt.
– Veszélyes fráter. Ki tudja, melyik pártnak dolgozik! – riadózott Pataky polgármester. – Ki kellene valamiképp iktatni.
– Kompromittálja az egyházat – malmozott a hasán a pufók arcú, ájtatos esperes, aki, hogy, hogy nem, azt is megtudta, milyen minőségben vett részt Ábriska a Keő Károly temetésén nemrégen. – Legszívesebben kirúgnám, de abból még nagyobb galiba származna.
De már Dömötört sehogy sem tudta lenyelni.
– Maga el van bocsátva, és ajánlom, még a templom környékére se jöjjön ezentúl – kiáltott rá, amikor személyesen is meglátogatta a plébánost.
– Maga a főnök, de hogy ne is járjak többé templomba, attól az esperes úr orra fokhagymás – dühödött meg az egyébként bárány természetű sekrestyés. – Ezt senki, érti, még ön sem tilthatja meg nekem. Kivéve Márton atyát, a teremburáját!
– Gloria in excelsis Deo![2]  Micsoda blaszfémia! Takarodsz innen ki rögtön!
A sekrestyés segélykérően nézett Ábrisra. De az lehorgasztott fejjel hallgatott. Erre rákvörös arccal kirohant a templomból.
Ettől kezdve senki sem látta többé az egyházfit. Elhagyta a várost, vagy csak a házába zárkózott be átmenetileg? Még Ábris sem sejtette. Aztán már nem is törődött többé a dologgal, miután őt magát az… idegosztályra szállították. Valaki följelentette – sosem derült ki, kicsoda –, tény az, hogy bevitték. Kényszerzubbonyban, mint egy ön- és közveszélyes őrültet. A hír futótűzként terjedt el a városban, és a ridegvári polgárok végre megnyugodva hunyhatták álomra a szemüket.
A történetnek ezzel vége is szakadna, ha egy viharos tavaszi délelőtt nem bukkan fel a templomban ismét a sekrestyés. A folytatást hadd mutassuk be az alábbi újságírói tudósítás alapján!

Vihar a városban

Tegnap reggel hatalmas vihar söpört végig Ridegváron és környékén. Félreértés ne essék, voltak már eddig is viharok, melyek, valljuk be őszintén, egyre kevésbé jelentenek újságot a számunkra. Hanem a tegnapi minden eddigi förgetegen túlszárnyalt. A szél fákat tépett ki tövestől, a víz elárasztotta az utcák nagy részét, sok épület beázott, a gyengébbek helyenként be is omlottak. De kárt tett a városban maga a villám is, mely hol itt, hol ott csapott be, többek közt a patinás, közkedveltségnek örvendő nagytemplomba. Hogy hogy történhetett meg, nem értjük, miután épp a minap látták el a legmodernebb villámhárító rendszerrel. Szerencsére a sekrestyésen kívül, aki harangozás céljából sietett Isten házába, senki sem tartózkodott a helyszínen. Ezt követően órákig zúgtak-búgtak a harangok, miközben Gáspár Dömötör a torony ablakából bámult a városra. A tüzet sikerült eloltani, a szerencsétlen sekrestyés azonban sajnos bennégett.

[1] A hinduizmus egyik alaptétele, mely szerint az élőlények sorsát az előző élet(eik)ben elkövetett tetteik határozzák meg.

[2] Dicsősség a magasságban Istennek!