I.

Drága olvasó, mi ezt a szép és hasznos diszciplínát, ami a múzsakarbantartás, együtt fogjuk most megtanulni, fej fej mellett. Mert ilyen beavatás is van, hogy a tudás partjai felé egyazon tutajon utazik mester és tanítvány.

Élni majdnem bárhogy lehet: társsal, de mégis múzsa nélkül, vagy egyedül, de úgy, hogy napjaink erdeiben-ligeteiben folyton előttünk jár valaki, ágakat rezzent, füvet tipor, föl-fölkacag, elszalad, elbújik, aztán madarat röptet felénk, de utolérni, megérinteni többnyire nem hagyja magát.

Élni úgy is lehet – mert ebben sem pusztul még el az ember – hogy van, volna múzsa, csakhogy kilöki a tollat az ember kezéből, csakhogy olyan sebesen táncol, hogy a kósza ötletek egymást hajtják, de megtapadni, kibontakozni egy sem tud, és nem lesz belőlük sem vers, sem novella, néha még cikk sem.

Nekem öt múzsám van, öt férfi múzsa, a többit, a nőket most nem számolom bele. Abból az öt férfiból kettő komisz, nem tudja a rendet. Velük még sok bajunk lesz.

Utoljára az életemben már csak attól féltem, hogy nem marad múzsám egy sem. Nem lesz, aki vezet a ligeteken át, nem lesz, akinek a nevét mondom magamban, ha utat keresek a káoszból kifelé, és legfőképpen, hogy nem lesz az az egyvalaki, akinek írok.

De most már ettől sem félek.

Ihlet mindenhez kell. A felkeléshez, a kávéfőzéshez, a cipőpucoláshoz, a hónaljborotváláshoz, az öltözködéshez, a főzéshez. Ihlet az egész élethez kell, hogy fölzengesse a sejteket, hogy még egy kis mozdulat is hetykén fölkiabáljon az égre, és összebogozzon eggyé mindent, ami csak létezik, és össze is tartozik.

Azt mondják a régiek, hogy a szökőnapokon megnyílnak a csatornák a látható és láthatatlan világ között, és olyankor nagy segítséget kap a dolgaihoz, aki nyugton marad, és befelé nézdegél ilyenkor. Nem tudtam én erről semmit a világon, békében utaztam egy távolsági buszon egyedül, egész délután, és az egyik múzsámra gondoltam, a legjobbra, arra, aki miatt a legtöbbet írtam mostanában.

Ő húsvér ember, és így aztán többet beszélek hozzá magamban a kelleténél, és többet gondolom el azt is, mi lenne, ha nem csak azokban a nappali ligetekben találkoznánk, ahol bujkál előttem, csalogat maga után, incselkedik velem, és sokszor ki is nevet, hanem utcán, kávéházban, szállodában, vagy koncerten. Ahol a normális hétköznapi emberek találkozni szoktak egymással.

De ővele nem lehet találkozni, és néhány napja már azt sem tudom, hol van. Mindennap elgondoltam, hogy majd visszamegyek oda, ahol megismertem, és elmondok neki mindent, amit nem tudtam elmondani arról, hogy mi dolgunk lehet egymással.

De már tudom, hogy nincs többé az a hely, és nincs ott ő sem, és nincs mit tenni. Nem jön a tájamra sem, nem hív, nem keres, nem küld smst, emailt, nem olvas tőlem semmit, nem lájkol. Ha láthatna a tévében, nagy ritkán, biztos, akkor megy ki pisilni. Vagy meccset néz helyettem. Neki én egy nem fontos valaki vagyok, aki kizárólag nem fontos dolgokkal foglalkozik.

Milegyenvele, milegyenvele, milegyenvele. Kivégezzem, mert valószínűbb, hogy nem szeret? Takarítsam el a múzsaistállóból? Ne szenvedjek tovább a bizonytalanság miatt?

Hallottam, hogy egy fiatal férfi, akit nem szeret a szerelme, azt mondta, hogy ő elrontott valamit azzal, hogy beleszeretett ebbe bizonyos a nőbe. Beleszeretett, és a nő kedvéért ez a nagy suta medve megtanult táncolni, megtanult rajzolni is, a nő kedvéért feladott sokat a vadságából, és most rengetegen szeretik, barátnak tartják, de ő úgy gondolja, magyarázkodnia kell a külvilágnak, és meg kell tagadnia az utat, amit bejárt attól fogva, hogy megpillantotta ezt a nőt. Mert már biztos, hogy nem kapja meg. A világ szemében veszített. Rossz lóra tett.

Nem hinném, hogy én ilyesmire alkalmas lennék. Fenntartom a jogot magamnak, hogy vesztes legyek, hogy szenvedjek, és akár hülyét csináljak magamból. Hosszan, megfontoltan, emelt fővel. Ha nincsen más, ami szebbé tehetné az életemet, és amiből megérthetném a világot meg magamat.

És egyszerre csak azt hallottam, hogy két kisgyerek sírdogál a közelben. A buszon?! És én vagyok az anyukájuk, vagy a dadájuk?! Rám vannak bízva, ez a lényeg. És tudom, hogy nem szabad, hogy sírjanak ezek a belső gyermekek. Ha sírnak, akkor valamit rosszul teszek a múzsával, és magammal is: megsebzem mindkettőnket. Ha még az őbenne élő kisgyermek is sír, nemcsak az, amelyik énbennem él.

Figyelni kezdtem a lélegzetemet, és minden kifújással ellöktem magamtól mindazt, amiről úgy éreztem, fájdalmat okozhat ezeknek a kicsiknek. A ragaszkodást, az ábrándozást, a vágyakozást.

Amikor megint csend lett, és jó csend lett, mert szuszogva elaludt a két kisbaba, megint azt kérdeztem:

Milegyenvele, milegyenvele, milegyenvele.

És láttam, ahogy az alkonyi égre diadalmasan fölcsapott egy hatalmas molinóféle, kifeszült, mint egy galaktikus vitorla, és kisimult rajta a múzsám képe. Ott állt a felhők között. Láttam, ahogy újra elindul, és jár előttem, titáni méretűre nőve, és int, hogy gyerünk, és mutatja, hogy mennyi sok dolgunk van még együtt.

II.

Cakkos felsőajak, dombos alsóajak: hatalmas szexuális étvágyat jegyeznek. Hegyes orr: vezetői képesség. Ferdén egyenes szemöldök: az alkotó ember jegye. Keskeny, hosszú arc: érzékenység, sebezhetőség.

Láttam már úgy is ezt a múzsát, hogy a feje – gondosan nyírt rövid sötét szakállat, máskor festői borostát képzeljen rá az olvasó – egy hatalmas szerencsekerékre volt rászerelve – és a kerék forgott körbe-körbe. Felütöttem végül az Álmoskönyvet a vonatkozó helyeken, azt írta: gyors siker ügyedben. Nahát.

A való életben azóta sem találkoztam vele.

Két nappal azelőtt, hogy elvetődtem abba a világvégi panzióba, ahol megismertem őt, és ahol még aznap éjjel a jacuzziban üldögéltünk, azt álmodtam, hogy egy kietlen parkon vágok át, amelyben egyetlen vékony törzsű fa áll. Annak a gömbakác formájú fának minden ágán ül egy meztelen férfi. Amikor a fához érek, egyikük, az, aki tetszik nekem, megkér, hogy segítsek neki onnan lemászni. Nekitámasztom a hátamat a fa törzsének, hogy lemászhasson, és érzem, hogy előttem is áll valaki, egy másik férfi, aki azért jött, hogy segítsen. Ahogy ránk támaszkodik az a férfi, aki lekéredzkedett, majdnem elmerülünk a sárban mind a ketten, de végül sikerül őt lehozni. Később egy régi, kopott kanapén csókolózunk a fáról jött férfival. A mostohaapám ránk nyit, és kiabál, hogy hagyjuk abba. Egy hang azt mondja: féltékeny.

Máig azt gondolom, hogy ő, a múzsám vonzott be engem oda, abba a panzióba. És abba az úszómedencébe is, aminek aztán egy fél éjszakán át álltam a közepén egyedül, megbűvölten. Miért akarhatta a múzsám, hogy odamenjek? Mit kívánhatott magának egy olyan valakitől, mint én? S vajon megtörtént-e az a valami, amihez pont én kellettem? Vagy még csak eztán jön el az ideje?

Amikor hazaértem a világ végéről, boldogan-feldúltan-bizonytalanul, éjjel egy másik múzsámmal álmodtam, aki kedvesem volt hét éven át, és aztán meghalt. Amíg élt, a nyűgösségemet, feldúltságomat, az összes érzelmi kilengésemet szexszel kezelte. Álmomban is úgy volt, élt újra, délceg volt, és kedves, és szeretett. Betemetett a hatalmas csontjai és a rengeteg hűvös húsa alá. Amikor már csak üldögéltünk összebújva a nyári délelőtt árnyékaitól mozgalmas szobában, az élő férfiról, akibe kezdtem beleszeretni, ezt mondta nekem: Ne aggódj miatta, a férfiak azt tisztítják meg, amit elfogadnak.

III.

Hónapok múltak el, nem tudom, hogyan, és egy reggel megtetszett ez a mondat: boldoggá akarlak tenni. Nekem mondta ezt valaki, a telefonban, hetekkel előbb. Én a vonaton ültem, megszöktem a randevúról, amit megbeszéltem vele, de ő nem hagyta magát, és végső érvként, mint valami nagy kavicsot a csúzlival, utánam hajította. Tudta, hogy eltalál vele.

A házam kapuja szekérbeálló volt valamikor. Az új kaput, amikor beköltöztem, egy székely fiúval faragtattam, aki meg akart viccelni, hát mikor elfogyott a faanyag, hozott még, mondván, hogy nem elégedett a díszítéssel. Amikor már egy hatalmas nagy fekvő rombuszt is kiszögelt kapumra, jelzendő, hogy itt egy érett nő él magában, a rombusz fölé meg egy kitárt szirmú tulipánt faragott, ami ugyanazt jelenti, csak talán meg durvábban, akkor elégedett lett. Én meg nem bántam. Láttam én elég rombuszt ókori szakrális edényeken is, ha azoknak ez a vulvaminta, megfelelt még vallási ünnepeken is, hát nekem is jó.

Amikor a randevú elől megszökve hazaértem, tárva-nyitva találtam az én rombuszos kapumat, a kertemben meg gyökerestől kicsavarva ott hevert az a nagy kiszáradt meggyfa, amelyik csak szomorított már egy fél éve, mert nem volt, aki kivágja.

A szélvihar tette, az lökte be azt a rég beragadt, berozsdállt kaput, az döntötte ki a halott fát, csakhogy ez a vihar az egész városban sehol máshol nem tombolt, csak egyedül az én kertemben, de ott is csak jót csinált.

Ilyen nagy ereje van annak, ha valaki boldoggá akar tenni.

Mit tehetne egy ilyen vihar az én múzsámmal?

Délelőtt volt, és valami nyűgös ügyben be kellett utazni Pestre, és menni, menni, egész nap. Akkor gondoltam el magamban, hogy én mindig csak keresgéltem valakit a vágyaimhoz, de még soha senkit nem akartam boldoggá tenni.

Milyen lehet az?

Három férfi akadt mindösszesen, aki boldoggá tevés szempontjából szóba jöhetett. S kezdtem elősorolni, hogy kiről tudom, és honnan, hogy mi tehetné boldoggá. Gyorsan egy maradt csak a háromból, az az egy, aki meg is mondta nekem, hogy mi kellene neki egy nőtől. Az kellene, hogy valaki főzzön neki, mert ha mindig csak ő főz, nem érzi az ízeket. Kell valaki, aki tud kertészkedni, zöldséggel, gyümölccsel, fűszerekkel bánni. És kell valaki, aki intézi a sajtóügyeket. És nyilván még oda is kellene költözni, ahol ő él.

Oda lehetne költözni. Amennyit Budapestre járok mostanában, attól most már akárhol is élhetnék. Még a mesemondó Emma néni, a mesterem kötött a környékhez utoljára, de meghalt, mehetek bárhová, ahol úgy gondolom, hogy dolgom lehet. Mire idáig elértem, már leszálltam a vonatról, és elindultam gyalog arra nem kellemes helyre, mert nem tudtam, hová fog esni a távoli házszám, amit keresek. Mentem, mentem, és egyszerre csak láttam a múzsámat öltönyben, szövetkabátban, ahogy messze-messze jön felém. Átlépdel egy kicsi hídon, és jön, jön olyan biztatóan. És én lebegek a gondolattól, hogy elmehetek már innen bárhová. Hogy vele is mehetnék akár. Őt akartam boldoggá tenni, és én lettem hirtelen boldog és szabad. Láttam magunkat egy kerek tetejű konyhában, ahová föntről, hegyi kristályokon át esik be a fény. Láttam, hogy tésztát gyúrok, vagy kenyeret dagasztok, és közben CD-ről Emma néni egyik meséjét tanulom, körülöttem gyönyörű színes szőttesek, hatalmas szövött, hímzett virágok, és ott van a múzsám is, a kemencében sütünk, főzünk derűben, nyugalomban.

Amikor idáig elértem magamban, sötét árny vetődött a készülő idillre. Egy nő jött szembe a régi életemből, a halottaim közeléből. Nem nézett rám, nem köszönt, de úgy ment el mellettem, hogy keresztezte az utamat. Meg kellett torpannom.

Amikor már eltűnt, megkérdeztem magamban, hogy rosszat akar talán, hibáztat engem a régi tragédia miatt? Körbelebegett, körbeért a kérdés, eliramlott az ésszel elgondolhatótól a szívvel megláthatóig, és onnan visszahullámzott hozzám a válasz: Nem, nem rám haragszik Csak fáj neki, hogy engem lát. Mert az én jelenlétem semmi egyebet, csak azt az egyet mondja neki: meghalt a bátyád, senki nem tudta megmenteni.

Küldtem magamban utána egy ölelést, mondani nem lett volna mit.

Aztán telefon jött mástól, bajról kellett valamit meghallani, és elszánni magam, hogy amikor kell, majd kiállok az enyéimért bántott, kaotikus, beteg, szánni való, irgalomra éhes emberekkel szemben. Megteszem, megteszem.

És aztán már nem volt több sötét árny.

Elrendeztem mindent a nem kellemes helyen is.

Ballagtam tovább, és megpihent a szívem.

Este lett, szelíd, puha kék, békés, téli este, és végül egy születésnapi asztalnál üldögéltem, ahová meghívtak, de nem tudhattam, hogy az ünnepelten kívül ki lesz a többi, aki majd ott ül. Sose töltöttem még időt ezekkel az emberekkel, sose hallgattam őket, pedig ismertem mindet. És mind ugyanarról a tájról beszélt egész este, ahová készültem, hogy a múzsámat boldoggá tegyem. Volt, aki azt mondta, onnan való a mostohagyermeke, de ő is odaköltözik hamarosan. Más azt, hogy ott dolgozna legszívesebben, egy falusi kultúrházban. A születésnapos pedig már ott él jó ideje.

Ültem a borok és a mondatok között, és előbb a tájjá, aztán a táj géniuszává sűrűsödött az este. A táj géniusza üdvözölt. Azt mondta nekem: vár.

Egyetlen mondat zörgött át az agyán, mint valami koszos, kivilágítatlan villamos a Bécsi út közepén, mely a remízbe sietve minden megállón fékezés nélkül keresztülrohan, s nem marad utána más, csak vaskerekeinek bántó, távoli csikordulása.

Lassan összeszedelőzködött. A rendőrség már elvonult. Semmi nem érdekelte. Egykedvűen toporgott a hókásás betonon. Csomóba gyűrte a véres rongyokat. Rágyújtott. Csiklandozta a torkát a füst, csuklani kezdett. Emlegetik…

Az álmok hasadását éljük. Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül.

Mintha megkeményedett volna a bőre. Mintha letörne róla a bánat gyönge kocsánya, ha elmosolyodik. Ezen gondolkodott, ahogy a szemetes felé gázolt a hóban. Tíz évig nyitott volt bármire, ami igaz. Amit annak tartott. S most, amikor mindenki valami lelki megtisztulásra várt, ő bezárta lelkét, szívére gombolta minden dacát és dühét, s bizalmatlanná vált a legelemibb, félreérthetetlen jóval szemben is. Hát mi ez? Hazugság volt a jóság? Hazugság volt a derű? Csak lustaság volt minden, amit a mások megértésének hitt? Akkor ez volna ő? A szembenállás, az önmaga arcát babráló ideges önzés? Álarc volt a szeretet? S most, a változás évében a derű burkából, a megértés álarcából kikel a romlottság, a szenny és a feslett álnokság maga? A gonosz mímese volt eddig? Hát miféle tréfa ez?

Kidobta az összegyűrt ruhadarabokat. Csönd volt. A benne lévő némaság: mintha mélyen a hó alól kiabálna valaki. Nézte a kezén a vért. Le kéne mosni.

Az utca fölé kifeszített lámpák vészjóslóan lengtek jobbra-balra a hideg szélben. A vendéglős kilépett az utcára, komótosan előkereste a kulcsait, aztán lehúzta a rolót. A szemközti ház harmadik emeleti erkélyén megjelent az öreg hölgy, letette a hamutartót, aztán rágyújtott. Szenvedélyesen szívta a füstöt, letüdőzte mélyen, mintha magába akarná fojtani. Alig valami párát lihegett vissza az éjbe minden szippantása után. A vendéglős elment. Cipője messze kopogott már a gimnázium előtt. Megint egy órával hamarabb zárt, bár nem volt vendége, az igaz. Az öreg hölgy sem járt már az étterembe. Az utóbbi időben leszokott arról, hogy úrinő legyen. Csak a dohányzás maradt meg neki, meg utána a kis pohár likőr. Nem is szenvelgett ezen. Elviselte a hideget, a konyhaszagot. A körmeit sem lakkozta már. Főzés közben úgyis lepattog a lakk a gőzben. A vendéglőssel egyébként is megégette már magát. Egy darabig csapta neki a szelet. Külön főzette az orját, csak neki. Hiába volt már vénember, egészen belepirult, amikor elékanyarította a felmelegített porcelánt, és ahogy még az ántivilágban szervírozták, külön kis alpakka edényből csorgatta bele a forró levest. Az öreg hölgy nézte, hosszan és bódultan azt az erős férfikezet, ahogy az alpakkát fogja, nézte a zsírcsöppeket az aranyló lé tetején, nézte a férfi ujján az arany pecsétgyűrűt, és boldog volt megint. A ropogós asztalkendőt a combjára terítette, megigazította összefogott haját, aztán finoman előrehajolt. A vendéglős nézte. Nézte, ahogy a nő óvatosan a kanál után nyúl, tétován megfogja, elmeríti a sáfránnyal megszínesített lében, nézte, ahogy az ajkához emeli az öblös kanalat. Külön neki alpakkából volt az is. Volt egy ilyen kis színjátékuk minden délután. Aztán beszélgettek, váltottak pár szót, holmi semmiségekről, közben egymás szemét kutatták mohón. A vendéglős befestette őszülő haját, az öreg hölgy elkezdte lakkozni a körmeit. Egy darabig úgy tűnt, lesz is a románcból valami, de aztán, egy őszi napon a vendéglős közölte, hogy az orja elfogyott, nemhogy külön az asszonynak főzve nincs, de nincsen úgy általában, lekerült az étlapról minden, ami macerás.

Az öreg hölgy elnyomta a cigarettáját, megfordult, és visszament a lakásba, ahol sárgás fénnyel világított egy bronz falikar.

Véres kézfején szétdörzsölt egy marék havat, aztán papírzsebkendőt keresett, beletörölte.

A rendőrök fáradtak voltak, de készségesek. Egyedül a törzsőrmester morgott magában: “franc essen a forgalmazásaikba, mit jönnek nekem azzal, hogy ne káromkodjak a rádióba, hát nem csúszhat ki a számon véletlenül egy bassza meg?” “Hát pont leszarom” – tette hozzá, mint rangidős. A kollégája felvette a tanúvallomást, kitöltötte az űrlapot, aláíratta a helyszíni jegyzőkönyv lapjait. A mentőorvos kábán állt az esetkocsi előtt. Néma kék fény vibrált az arcán. A kávéja gőze is kéken foszladozott. A vendéglős hozta ki termoszban az italt. Felnézett a harmadik emeleti erkély felé, aztán visszament műanyag poharakért.

Ez az év a vége? Ez a kezdet. Az elsüllyedt roncsok felszínre emelkednek. Kísértethajók lepik el a tengereket. A Titanic megrázza magát, és felemelkedik a hullámsírból. Megroppant teste súlyos darabokban lebeg a végtelen vízen. Holtak lelke emeli tengerszintre az elmerült hajók ezreit. Emlékek tűnnek el, mert amire emlékeztettek immár újra valóságosak, egyidejűek és megtapasztalhatók.

Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül. Az álmok hasadását éljük.

Amikor hazafelé tartott, álmosan baktatva a jeges, durván ezüstözött tócsák között, és szokása szerint bicentett a festő emléktáblája felé a sarkon, mindent megértett. A tinta savanyú illata csapott az arcába. Az írógépszalag-keserű felismerés. Minden, amiben eddig elmerült, ami ellepte, magába nyelte, az a végtelen képzelet: nincs. Elpárolgott. Felszívódott a beton hasadékain át, karmolások nedvedző sebében, csókra nyíló rúzsos ajkak hasítékaiban, az altesti törésben, a papírlapok rostjaiban, az elpattant üvegen végigkúszó repedésben. A maga pőreségében áll immár minden. Csoportok szerveznek jelrendszereket, de a jelek már nem hordoznak közösségeket. Úgy ment tovább, valami titkos rettegéssel a szívében az emléktábla előtt. Csak két sarokkal később lépett elé az a hajléktalan.

A holttest még ott feküdt, fekete műanyaggal takarva a hol megiramodó, hol elaléló szélben. A zsák szélét mindig felkapta, ezért a rangidős egy követ rugdosott oda. Lassan belepte a hó, ami akkor még zsíros, súlyos darabokban szakadt. Lassan befödte a vért a betonon. A vendéglős kiállt az étterem bejárata elé dohányozni, onnan nézte a helyszínelést. Aztán elsétált a hulla mellé tett termoszért, megkérdezte, hogy elveheti-e, s mikor fakó hangon válaszoltak neki, hogy a palack nem tartozik a tárgyi bizonyítékok közé, sietve felemelte, és elosont vele, mintha lopta volna. Az öreg hölgy a harmadik emeleti ablakból látta, s ahogy a férfi mögött becsukódott a vendéglő ajtaja, kilépett erkélyére és gyufát keresett.

Ez az ember rám várt, gondolta, amikor a szeles kapualjból kilépett elé. Megtorpant, meg sem próbált kitérni. Zavartan a háta mögé nézett, hátha onnan is érkezik valaki. A hajléktalan szótlanul várakozott. A két szeme, mintha kikaparták volna. Gúnyos arccal nézte az érkezőt. Kezeit lassan csípőre tette, szinte hetykén, kihívón állt szemben vele. Fogatlan szája, mint tömlő végén a tömítő karika, fagyosan tapadt a csöndre.

A mentőautón már kikapcsolták a villogót. Lassan gurult a belsőbb utcák felé. A rendőrök is szedelőzködtek. Legvégül a hullaszállító indult el, mert túl nagy volt a test. Nem könnyen tudták belepaszírozni a tepsibe.

Lassan összeszedelőzködött. Semmi nem érdekelte. Egykedvűen toporgott a hókásás betonon. Csomóba gyűrte a véres rongyokat. Rágyújtott. Csiklandozta a torkát a füst, csuklani kezdett. Emlegetik…

Az idős hölgy előkészítette a likőrt. A vendéglős lezárta a gázt. A bevételt eltette szürke velúr tárcájába, és elindult a kijárat felé.

Nem tudta felidézni a történteket. Csak álltak egymással szemben. Aztán mintha kinyílt volna a kapu, kés villant, a hajléktalan összecsuklott ugyanolyan némán, ahogyan ott állt az előbb, és mintha, igen, valaki elfutott… Határozottan csak erre emlékezett. Ezt mondta a vallomásában is. Látta, kérdezte az őrmester. Megrázta a fejét. Ismeretlen tettes, írta fel a rendőr a füzetbe. Így volt… Csak így lehetett. Egy másik hajléktalan. Egy dühös lakó. Egy bitang. Érthetetlen… Egy másodperc alatt… A kést meg sem találták… Lehet, hogy nem is kés volt, talán csavarhúzó vagy üveg.

Kidobta az összegyűrt ruhadarabokat. Valami koppant a szemetes alján, de nem nézte meg, mi az. Valami fém, esetleg üveg. A benne lévő némaság: mintha mélyen a hó alól kiabálna valaki. Nézte a kezén a vért. Le kéne végre mosnia.

Egyetlen mondat zörgött át az agyán, mint valami koszos, kivilágítatlan villamos a Bécsi út közepén, mely a remízbe sietve minden megállón fékezés nélkül keresztülrohan, s nem marad utána más, csak vaskerekeinek bántó, távoli csikordulása.

Az álmok hasadását éljük. Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül.