Kedd volt, az általános iskola első évének nyári szünete.
Este, mielőtt édesanyja és édesapja mosolyogva ránézett, hogy a mosollyal emlékeztessék, ideje lefeküdni, mert tizenegy óra is elmúlt már, arra kérte szüleit, kísérjék szobájába, takarják be ők lefekvés előtt, hiába nagy már, ma fél a sötéttől, nem akar ágyba fekvés előtt villanyt oltani, és lefekvés után sem akar kimozdulni a takaró alól, mert a kapcsolót csak úgy érhetné el, ha paplanja alól kibújna, miután ágyára és magára terítette, vagy ha sötétben tapogatózva próbálna takaróját megkeresni, ami még a korábbi elképzelésnél is rosszabb lenne, mert jóval később engedné, hogy körülfogja a levasalt huzat illatos szövete. Takarjatok be, mondta inkább.
Édesanyja szerdánként mosta az ágyneműket, ilyenkor végigsétált házuk két hálószobáján, s ha még aludt, felkeltette. Először mindig redőnyt vonva próbálkozott, hátha a hangoktól megébred, akkor nem kell odamennie és kezével lökdösnie, kelj fel kislányom!, az ébresztést elvégzi helyette a csattanó redőnytok és a súrlódó gurtni zaja; mert ha hozzáér és meglöki – hiszen az éjszakán át mozdulatlan test minden érintést lökésként él meg –, tenyerével nem csak a rózsaszín húsba mélyed bele, hanem az álomba is, ami még lányában motoszkál; s ehhez nem akart hozzányúlni. Majd a redőny, gondolta, miután a szobába lépett, s magába gyűjtötte az éjszakán át szuszogó test illatát; ebből az illatból izzadság, vegyszerek és fogak közt maradt ételdarabok több órányi bomlását szagolta ki, szerette belélegezni ezt a testes, ragadós párlatot, mely sűrűbb volt a levegőnél, és mely minden alkalommal az ajtó elé tapasztotta. Az ébresztés rítusában éppen ezért kettős játékot játszott, vigyázott, nehogy az ajtóba csavart sarokvas nyikorgása megébressze lányát, s hogy a fény se kelthesse fel, az ajtó előtti keskeny folyosón sem kapcsolt villanyt, így állt meg a küszöbön, itt várta, hogy az elhasznált levegő felé áramoljon; mert azonnal nem tudott volna benyitni, nem tudta volna elviselni, ha az illat rögtön körülfogja, szoknia kellett hozzá. Néhány szuszogó mellmozgás után lépett csak beljebb, az ajtót óvatosan behajtotta, megállt a sötét szoba közepén, figyelt és hallgatott. Hallgatta a szuszogást. A gégéből kiáramló, néha kaparósnak tetsző hang nyugalmat csepegtetett a szoba illatába, nehezen érthető módon ki is egészítette, s már el sem tudta képzelni a szerdai ébresztést e nélkül, kellett neki, megbékélt tőle. Csend, gondolta, s ez lett számára a csendesség, lányának illata és szuszogó torokhangja, ahogy a lány mellől hallgatja, hátat fordítva az ágynak, mert az illat még mindig túlságosan erős volt, kiáramlását még mindig szoknia kellett. Perceket töltött így, mire meg mert fordulni, addigra szemei hozzászoktak a sötéthez és úgy érezte, puha tenyerek fedik le testének felületét, érintve kényeztetik, de nem mozdulnak, csak tudatják, körülötte vannak, szeretik. Voltaképpen ez volt a játék másik fele; hogy a békéltető tenyereket minél tovább magán tartsa, érezze, ahogy a tenyérlapok mozdulatlanul meleget sugároznak, őt gyógyítják; ezt az akaratot azonban kevés ideig tudta kitartani, szerette volna, de aztán magát fosztotta meg tőle, haragból, ma nincs rá joga!, erre gondolt és mozdult volna, mégsem lépett a redőny felé. Megvárta, míg a gondolat elkergeti a kezeket, s mivel vágyát egy pillanatra haraggal keverte, azt is tudta, ettől a mérgezéstől a meleg nemsokára hűlni kezd, lánya illatának és álomzajának varázsa pillanatok múlva szertefoszlik, az illatból szag lesz, a szuszogásból horkolás. Mégis, lányát nem akarta kirántani az álomból, talán azt éli meg odabent, amit ő, ettől nem akarja megfosztani, noha fel kell ébresztenie, mert az ágyneműket csak szerdán tudja kimosni, máskor nem lehet, kedd éjszaka piszkos lesz, reggel pedig mosni kell; így is foltos maradhat. Kezével azonban nem mert hozzáérni, lelkiismerete tiltotta, hogy álmából kilökje, hiába lett az illatból szag, a szuszogásból horkolás, gondolkodásával egyezkedve az ébresztéshez más módszert kellett keresnie, az erősen megrántott hevedert, és a redőnytokba csapódó ütközőket. Így keltette reggel, szerdánként lányát, s mire a redőnylapok a sínen megmozdultak, megfeledkezett korábbi képzelgéséről, a tenyerek elmozdultak testéről, a reggelt reggelnek érezte, s már csak az járt az eszében, mosnia kell, piszkos az ágynemű, s már száját is ki merte nyitni, jó reggelt, ki az ágyból!, szólt oda az alvónak, aki hunyorogva először a fal felé fordult, nem akart még felkelni, nem aludt jól.
Édesapja takarta be, anyja az ajtóból figyelte őket, s csak akkor ment oda megcsókolni, mikor a férfi megigazította a huzatot, ne legyen ferde, igazodjon a hónaljhoz és a kulcscsonthoz, s hogy a takaróból éppen annyi lógjon le a hónaljrésznél, mint lábfejnél. E nélkül – ha hatéves lányuk arra kéri őket, kísérjék lefeküdni – az apa el sem tudott volna aludni; tiltakozott benne a megszokás a szimmetria éjszakai megbomlása ellen. Anélkül nem lehet aludni, mondta magában. Naponta még elviselte, meg is feledkezett róla, de voltak gondolatok, melyek éjszaka előjöttek – máskor nem jutottak eszébe, élhetett nélkülük, nem zavarták fel mindennapjaiból –, s ha nem adott nekik igazat, nem elégítette ki elvárásaikat, megharagudott magára. Nyugtalan lett. A nyugtalanság pedig vitte volna tovább, dühössé válik, haragossá; ezt nem akarta, aznap nem akarta. Megigazította a takarót, jó éjszakát kívánt, jó éjt!, mondta az asszony is, s homlokon csókolta lányukat, aludj jól, tette még hozzá, majd leoltotta a lámpát, becsukta az ajtót. A sötétben a lány oldalra fordult, háton nem tudott aludni, s egyik lábát mellkasáig húzta; így hamarabb elalszik, gondolta.
Fejét a párnájára hajtotta, talán negyedszerre. Nem emlékezett, nem számolta. Szemeit már akkor lehunyta, mikor a lámpa fénye kialudt, s szülei kimentek a szobájából, nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, időérzéke elvesztette fogását a valóságon, lába sem volt már mellkasáig húzva. Ezt az emléket viszont biztosnak érezte. Csak ami utána történt, azt nem tudta visszaidézni, szemei csukva voltak, ez is eszébe jutott, mert elaludni mindig így próbált, csukva maradtok!, mondta magában, s néha hunyorgott is, ilyenkor szemöldökei között a bőr összefutott, és egy idegszál jobb szemének sarkában remegni kezdett. Elalszok, erre is gondolt, de akkor már egyáltalán nem tudta, mióta lehet az ágyban, elalszol!, mondta magának megint, s meg akarta mozdítani kezét, mert vállának kényelmetlen volt a jobb fülére tapasztott kézfeje, inkább a párnát használná, de nem mozdult, s nem értette, miért nem mozdul, ha mozdulni akar. Alszom, mondta magának, s aztán újra, már kérdezve, alszom?, mert ezt nem tudta sehogy összeegyeztetni az alvással, ha alszik, legfeljebb azt kellene tudnia, álmot lát, most viszont nem peregnek előtte nappali történések képsorai, sötét körülötte minden, ez lehet a szobája, de ha minden sötét és semmi sem álom, miért nem tud mozdulni. Keze mindenesetre nem mozdult, de fájdalmat sem érzett, noha tudta, bizonyára elzsibbadt fejének súlyától. Gondolatainak nem volt térfogata, és ettől összezavarodott, mert elképzeléseit nem tudta testéhez csatolni, mintha lebegne, mintha kiemelték volna alóla a tömegvonzást. Ettől viszont fellélegzett; hogy lebeg. Már nem akart azzal törődni, álmodik-e vagy ébren van, állapotába beleegyezett, bármi történhet, nem fogja zavarni, hiszen mégis csak kellemes így, fájdalmat sem érez, keze sem zsibbad, miért ellenkezne.
Mikor megnyugvása kiteljesedett, gondolatait képes lett életének eseményei felé fordítani, előhívhatott korábbi történeteket, újranézhette őket és már nem csak saját hangját hallotta, képeket is látott, s ez ismerősebb terület volt. Álmodott, biztos volt benne. Az álom képei közé azonban odamerevedett az elalvás folyama, hogy akkor miként aludt el, miért nem tudott mozdulni, és hogy valóban az ő teste volt-e az, ami felett lebegett, vagy valaki másé. Nyugodt volt, nyugodtágából kiérzett valami kétséget, ki az a másik és mit csinál?, kérdezte magától, hunyorított a sötétben, erre jól emlékezett, később nem tudott mozdulni, de egy idő után ez sem zavarta, így aludt el; de hogy ki fölött lebegett, arra nem tudott válaszolni, talán a másik szobában volt, talán anyáék fölött; s mikorra előhívhatta korábbi történeteket, már nem érzett senkit maga körül, tudta, álmaihoz szabad kezet kapott.
Nyári szünet második hete volt, úgy döntött, ezt láttatja magával először, barátnői náluk játszanak, a hátsó udvarban hintáznak, édesapja nem sokkal korábban kötözött a fára egy elhasznált kerékgumit, ezen lökdösik egymást, szülei nem figyelnek, ilyenkor lehet erősebben is. Aztán a játszótéren, néhány nappal korábban. Nyakláncaikat, hajcsatukat és ruhadarabjaikat rejtik el egymás elől, ezeket kell megkeresniük, s aki a legtöbbet találja, győz; tárgyaiknak egyenként semmi értéke nincs, egyetlen nyaklánc nem ér többet egy elfeketedett csatnál, vagy elkoptatott derékövnél, több kell belőle, s aki a legtöbbet találja, egyet megtarthat; amit kiválaszt. Csalni nem próbáltak, nem leskelődtek, játék előtt egy kupacba hordták holmijukat, megszámolták, s utána háromfelé osztották, tulajdonosoktól függetlenül. Ha játék végeztével a győztes úgy döntött, láncot akar, nem ellenkeztek, senki nem ellenkezett; másnap úgyis vissza kellett adnia, ez volt a szabály, s ennyivel a játékban mégis képviselve volt a félelem, egy napig ugyanis fürdésnél, pizsamában, vagy reggeli öltözésnél rejteni kellett a nyak környékét, nehogy a szülők észrevegyék, hiányzik onnét valami. A félelemmel a vesztes számára a játék hossza is megnyúlt, de az együttlétek komolysága is megcsappant, mert egyetlen napig kellett csak elviselni a veszteséget; ahogy a győzelem sem tarthatott tovább, s ezt mindannyian sajnálták. Inkább a hintában lesz, házuk hátsó udvarán, így döntött álmában, mert nemsokára a játszótérre ér a fiú, ezt nem akarta azonnal, nem akarta időrendjében, s ezen elmosolyodott, hogy mindezt élvezi, hiszen amit vár, elodázza maga elől, s a várakozás örömmel tölti el. Éppen magasra emelkedik a hinta, s ahogy ívkörében felfelé halad, lábait kinyújtja, igyekszik testtartásával is rásegíteni a felfelé suhanó mozgásra. A félkör legfelső pontján előre nyomja mindkét lábfejét, ezzel nagyobb sebességet tud kicsikarni barátnői erőkifejtéséből, így teszi bele az őt lökő kezek lendítésébe saját akaratát; mikor a mozgás megindul visszafelé, fordított játékba kezd, összehúzódik, hogy a hinta lengésének háta mögé vezető útvonalán is magasra repülhessen. Félúton azonban, ott, ahol a játékot együttes elhatározásból megindították, térdeit túlságosan leengedi, nem húzza vissza teljesen, s ez elég ahhoz, hogy sarkai végigkotorják a fa tövének kaviccsal felszórt környékét; a kavicsok változatos gömb, kocka és sokszög formái mérsékelik a talajban megakadt sarokcsont fájdalmát, csúsztatják tovább, de az egyik feldudorodott gyökérszárban elakad az ingamozgás; ekkor eszébe jut, hiszen mindig erről a pontról kezdik a hintázást, lehet benne lábbal kapaszkodni, s így rá lehet segíteni az első lökésre. Mégis megfeledkezett róla. A hirtelen fékezésben hallja csontjának koppanását, de a csont nem fáj, a bőr súrlódásán enyhít cipőjének sarka és zoknijának anyaga, szájának szélét viszont belecsapja a gumit felülről rögzítő kötélcsomóba; s ez fájdalmas. A játszótéren félrevonul egy fa mögé, melyet szélről egy bokor takar, itt próbálja levenni atlétáját, ne lássa senki, s itt próbálja kigombolni nyakláncát is. Álmában örül, hogy hamarosan újra láthatja a fiút. A nyaklánc kapcsát könnyen megnyitja, de mikor meglátja az utca túloldalán sétáló fiút, nem veszi le azonnal pólóját, még nem jött el az idő, mert ahhoz, hogy atlétáját magáról levehesse, és barátnőinek felajánlhassa, félmeztelenre kell vetkőznie, nincsen rá más mód. Ezzel viszont kivárná a fiút, mikor odanéz, hogy láthasson testéből valamit, ahogy tegnap és azelőtt is látott, legyen kettejük között újra játék az ő meztelensége. Szája rácsapódik a vastag kötélből font csomóra, a himbálózó mozgás abbamarad, ösztönből nyalja meg ajkait, ellenőrizze valóban vérzik-e, vagy csak az ütés miatt torlódott fel bőre alatt a vér. Sós ízt érez, barátnői mellé lépnek, hangtalanul nézik, arra várnak, kezdjen el sírni, kapjon kezeivel szájához, maradjon csendben, nevessen fel, de legfőként arra, hogy ne rajtuk múljon, miként viszonyulnak a balesethez, az első mozdulatot ne nekik kelljen megtenniük. Nem szól semmit, ezt is látja álmában, hiszen megérdemli!, erre gondol, látja a fiút is, ahogy odalép hozzá, segít levenni vékony atlétáját, minél előbb láthassa meztelen hasát, fedetlen mellkasát, megérdemled!, mondja magának a hintán, de még mindig nem szól, a fiú tenyerével hozzáér mellkasához, még soha nem érintették ott meg, a fiú egyszer sem mert közelebb jönni, mindig az utca túlsó felén maradt, onnan figyelte, mutasson magából, amennyit jónak tart. Az érintéstől mindketten megrémülnek, nem tudják, így kell-e egyáltalán, ez a rémület azonban közöttük marad, nem tudnak tenni ellene. Megrekednek egymás mozdulatában. Lassan érezni kezdi a lüktető fájdalmat szája szélén, mintha zsibbadna és szúrna egyszerre, álmában is érzi már, a fájdalom egyre inkább terjedni kezd, már nem csak szájában, nyakában is jelen van, aztán a vállában, fáj a válla, elgémberedett a nyaka; ha most mozdulni tudna, másik oldalára feküdne, és akkor valóban megmozdul, figyeli, amint remegve széthullik az álomkép, sötét van körülötte, de azt is tudja, nem az álom sötétjét látja; ébren van. Szobájában még szülei kapcsolták le a villanyt.
Ahogy megpróbált felülni ágyában, először kezeivel igyekezett megtámaszkodni, de jobb karját nem érezte, bal keze pedig gyenge volt, hogy megtartsa felsőtestét, nem tudott teljes súlyával ránehezedni. Visszahuppant, hogy múljon el a zsibbadás. Néhány percig úgy tűnt, mintha egyetlen karja lenne, vagy mintha jobb karjában összekeveredtek volna csontjai, válla és könyöke helyet cseréltek volna, ilyet érzett már korábban, nem félt tőle. Várnia kell és elmúlik, mondta magában, aztán felkelhet és villanyt kapcsolhat. Másik kezével megdörzsölte szemeit, körmével kikotorta a szemsarkokban megrekedt csipát. Jobb karjánál azonban sürgetőbbnek tűnt hólyagjának nyomása, az álom utáni percben még nem érezte, egyetlen tapasztalata a végtaghiány volt, most viszont, hogy teste alkalmazkodni kezdett az ébrenléthez, a köldök alatti teltségérzet siettetni akarta az érzéstelenített végtag gyógyulását; háton fekve megkísérelte lendületből megmozdítani elzsibbadt izmait, rángatózott néhányszor, ettől azonban hólyagjában megmozdult a vizelet, amitől még kiáltóbbnak tűnt a teljes ébredés. Nem tehetett mást, ki kellett várnia. Először villanyt gyújt majd, a kapcsoló néhány lépésre van ágyának végétől, óvatosan kinyitja ajtaját, érdemesebb lesz nyitva hagyni, így csak egyszer kell zajongani, az ajtó előtti keskeny folyosón igyekszik hangtalanul végigosonni, nehogy szüleit felverje a lépcső melletti hálószobában, s itt, a hálószoba ajtajával szemben, belép a mosdóba; így tervezte. Az inger elhatalmasodásával azonban nem volt képes tovább gondolni, miként oldja meg a mosdó ajtajának nyikorgását, miként öblíti ki hangzavar nélkül a vécécsészét, s hogyan leplezi el vizeletének a csésze falán megtörő, majd a vécé vízfelületén felhabosodó csobogását. Nem is akart erre gondolni, képzeletével előre sietett a megkönnyebbülésig, ahogy a nyomás csökkenni fog testében; kezét már visszakapta, hunyorgott, hogy szemeit fokozatosan szoktassa a fényhez. Nem oltotta el a lámpát, mikor kilépett szobájából, az ajtót olyan szélesre tárta, hogy oldalazva éppen kiférjen rajta, ne ragyogjon ki minden fény a folyosóra, szabályozhatóvá válhasson a sötét terület világossága. A világosságba azonban beleragyogott szüleinek ajtókerete, látta, ahogy a küszöb és a szemöldökfa környékéről sárgás fény vetül a szemben lévő fürdőszoba ajtajára; ekkor jutottak el füléig a zajok is.
Először a súrlódás hangja, valami nyikorgásé, melyről nem lehetett megállapítani, honnét származik. Visszanézett a szobájába, mintha a látás segítene feltárni a hangforrást, de ott minden csendesnek tűnt, a fürdőszobában lehet valaki, gondolta, és nem tudta eldönteni, mitévő legyen, féljen és visszarohanjon, rántsa magára a lepedőt, esetleg óvatosan surranjon vissza és úgy takarózzon be, vagy lépdeljen tovább, nézze meg, ki lehet odabenn. Hólyagja egyre sürgette. Visszanyúlt ajtajáig, lökött rajta, hogy több világosságot kapjon a folyosó; a gondolattól, hogy félelmet nem érez, és elmélkedik azon, mitévő legyen, megtántorodott, s úgy tűnt, ebből a merev testtartásból nehezebb előrelépni, mintha rettegne; rettegésnél azon töprengene, mennyire fél az ismeretlentől, mely maga felé vonzza, tárja fel, mi lehet, most azonban csak a vonzást tapasztalta, ami a félelem érzése nélkül inkább kíváncsivá tette. Kihallgatná, mi lehet a zaj, lássa a forrását. Végül ezért tudott elsétálni a fürdőig. Az ajtó melletti kapcsolót a legkisebb hanggal nyomta meg, nehogy szülei kihallják a műanyag kattanását, a zaj azonban beleveszett a nyekkenő, nyikorgó hangzavarba, mely sokkal erősebbnek tetszett, mint szobája bejáratánál; már csak a kilincset kellett lenyomnia, akkor viszont eszébe jutott, ugyan miért hiszi, hogy mindez a fürdőből származik, hiszen itt, szülei hálószobájának és a fürdőnek félútján egyáltalán nem eldönthető, melyik irányba kell fülelnie. A bizonytalansgtól fogant izgalom elfeledetette vizelési ingerét, szüleihez kell benyitnia, mondta magának, villanyuk is ég, miért gondolta, hogy a fürdőben zajong valaki. Szemét a kulcslukra tapasztotta, de semmit nem látott, ott felejtették a kulcsot, aztán fülét nyomta oda, igen, innét jönnek a hangok. Lekapcsolta a fürdővilágítást, mert az ajtókból kitüremkedő fények erősítették egymást, inkább ne legyenek, ne leplezzék le; a kilincs hangja beleolvadt a szobából jövő hangokba, az ajtó megnyílott, de recsegéséből nem hallott semmit, legalább is nem tudta elkülöníteni a bentiektől, s ez ugyanazt jelentette, nincs hangjuk a befelé mozduló sarokpántoknak. Fejét előredöntötte, belásson a szoba sárgásan megvilágított területére, lássa, mi történik odabenn.
Édesapja és édesanyja ágyukban feküdtek, bőrüket deréktól felfelé fénnyel vonta be a felkapcsolt olvasólámpa, tényleg hangoskodnak, gondolta, mikor édesanyja apjának hátába karmolt, testéből azonban alig látott valamit, apjából is csak gerincének meggörbült vonalát, néhány izzadságcseppet, melyek tarkójáról csípője felé indultak. Látott már ilyesmit tévében, újságban, el is képzelte korábban, de még soha nem látta ilyen közvetlenül. Apja kimérten mozgott, anyjának csak könyökét, felkarját látta, a felkar néha kinyújtózott, a derekat elleplező takaró alá nyúlt, a férfi ilyenkor felnyögött, anyja kézfeje kidomborította a huzat összegyűrt anyagát, másodperc múlva eltűnt, semmi nyomát nem látta; apja jól hallhatóan élvezte, ami odalenn történik, anyja is belenyögött mozdulataiba, de nem tudta, vajon azért, mert zsibbadnak izmai a kifacsart testhelyzetben, vagy mert élvezi férjének ütemes lökéseit. Ebben a testtartásban nem ismerte szüleit, az alakok ugyan emlékeztettek rájuk, de hangjukat, nyögésüket nem tudta szájukra képzelni, mintha másokból jönnének, ismeretlenekből; szülei vannak ott, ezzel nem vitatkozott, ők mozognak, vagyis apja mozog leginkább, az ütem is felgyorsul, a hangok viszont mások hangjai. Az ismeretlenségtől megkönnyebbült, lesheti őket, nem lesz baj. Apja fenekéről lecsúszott a lepedő, látta anyja ujjait farpofái között, ahogy az ütemmel összejátszva belefúrnak testnyílásába, anyja ölét viszont még mindig takarta a férfi széles dereka, arra gondolt, mindebben van valami szabályszerűség, kiszámítottság. Az egyenletes, percenkét ütemesen lassuló és gyorsuló mozgás hatása alól azonban nem tudta kivonni magát, vizelési ingerét másként kezdte érezni, nem bánta volna, ha szülei ajtaja előtt engedi el magát, csurogjon a küszöbre, s aztán innét folyjon végig a járólapon, tegye hozzá aktusukhoz saját testének megkönnyebbülését. Kezével is megindult hólyagja felé, simogatni kezdte hasát, akarta a hangot, akarta a melegséget, mégsem tudott vizelni, valami elzárta benne. Apja rászorította magát anyjára, bőrük között csak izzadtságnak maradt hely, később háta alá nyúlt, megfordította, fordulásuk közben megnézhette anyja fedetlen testét, mellének és csípőjének meztelen formáját, s kifigyelhette, ahogy a megváltozott testtartás csúcspontján apja férfitagja mozogni kezd benne. Anyja ekkor fordult hátra. Vizeletét már húgycsövének végében érezte, akkor viszont össze kellett rántania, az arctól megijedt, ismerőssége megzavarta, anyja tekintete elsuhant előtte, talán az asszony is észrevette, nem tudta, de az ellibbenő vonásoktól összerezzent, mosdóba sem megy ki, ha nem bírja, ágyba vizel majd, bepisilek, nem érdekel. A látvány megkomponált mechanikájában mégsem történt változás, a mozgás ismét apjáé volt, alulról felfelé, nem vehettek észre, anya nem vett észre, de nem tudta tovább nézni őket, nem bírt el az érzéssel, hogy szüleit látja. Egy pillanatra megremegtek térdei, szemeit behunyta, lélegzete is szaporább lett, már nem hólyagjában, lábai között érezte a melegséget, gondolatai odaszorultak, mintha lüktető testnyílásból állna minden porcikája, síkos bőrfelületből. Gondolatait próbálta visszatéríteni távolodó öntudata felé, ne lába között időzzenek, ne most, hogy szülei előtte hemperegnek, a fiú érintését akarta visszaidézni, ahogy kezével melléhez ér, a tapintásban azonban nem volt elég melegség, nem tudta izgalmát belehelyezni. Túl kevés volt belőle. Ha nem ijednek meg egymás félelmétől, talán sikerül. Mikor szemeit kinyitotta, féltékenyen nézett az egymáson vonagló szülőkre, félelem nélküli közvetlenségüket ő is akarta, végül az irigység érzete lett az, amivel lüktető ágyékát nyugtatni tudta, ez vezette vissza eszméletéhez. Már kevésbé lihegett, s vizelni sem akart. Szobájába szeretett volna visszamenni, lefeküdne. Nem baj, ha bevizel. Az ágyon még megérezheti otthagyott testmelegét, visszafeküdhet bele, s ez mindenképpen ismerős érzés, álmosító. Szülei szobaajtaját nem csukta be, végül is, mondta magában, az ablakok közötti huzat is kinyithatta, s ha így történt volna, akkor sem veszik észre.
Anyja szerdánként korán ébresztette, s ez nyári szünetben különösen zavaró volt. Iskola idején nem bánta, mire az asszony huzatolni kezdett, már nem volt otthon. Most azonban a szokásosnál is jobban sietett, tudta, hiába szárad rá kétféle ember kétféle váladéka a lepedőre, a ragadós anyagokból a takarókra is kerül, s ez nem olyan szag, mely egykönnyen elpárolog, nem, nem olyan, ott marad jó ideig. Ezért együttléteik másnapján igyekezett gyorsan összefogni a foltos ágyneműket, s ha már mosott, lánya huzatjait is közéjük tette, így volt gazdaságosabb. Nem szeretett pazarolni.
