Címke: irodalom

fehér egér

a törzsvendégek meghaltak

megint

üres a hodály

a szív a gyomor a máj

csak kísértetek vannak

 

és kísérletek injekciós tűk lombikok

 

szívtelegráf

vágygramofon

robotmennyország

 

hangyagalaktika

a kampókon

fehérköpeny

a térképen

zöldhiány

 

vízháború

ózonlopás

vakondok-lakótelep                      

 

ablakplakát

falra vetített égbolt

 

anyák-apák

vegykonyha

mennyország

 

földben nagyanyám

 

asztalmagány

pulthalál

 

de egy dolog

senki se hitte volna

maradt

egy vers

kis tégelyekben

valami emberspájzban –

 

csak úgy járnak rá

a fehér egerek –

 

Kilátás

 

 

 

Felállt, a gyűrött lepedőt a derekára tekerte, és odalépett az ablakhoz. Lefürdesz, kérdezte. Nem, jött a válasz a sötétből. Sosem fürdök kefélés után. Előtte is csak azért, mert ragaszkodsz hozzá. Én drágám, én már semmihez nem ragaszkodom, felelte a nő és felnevetett. Csak ehhez a kilátáshoz, megdolgoztam érte. Elnézte a távoli hegyeket, a csillagos eget, messze, lent a fekete füstből felszikrázó várost, a fénylő hangyabojt, aztán a kertet, közepén a fehér kőpaddal, mellette meg a kicsiny műtavat, körbeültetve begóniával. A férfi lerúgta magáról a másik plédet, forró nyári éjszaka volt, azt használták takaró gyanánt, és a saját nemi szervét bámulta, ahogy a hold fényében domborodott. Tetszik, kérdezte a nő kaján mosollyal. Néha megkívánod magad, ugye? Néha azt hiszem, tényleg csak egy olcsó, buta ribanc vagy, mondta a férfi. Van borod? Van, mondta a nő, az éjjeli szekrényen. Legalább a farkad mosd meg. Nem akarom, hogy úgy menj haza. Nem akarod, aztán mért nem, kérdezte a férfi. Bennem legalább egy kis tisztesség maradt, felelte a nő. Ledobta magáról a lepedőt, és visszafordult az ágy felé. Egyszerű, saját kezűleg összeszerelhető, áruházi ágy volt, felette tükör lógott, barna keretben, és tükör állt az ággyal szembeni fal elé állítva is. Megint húzhatsz új ágyneműt, mondta a férfi, és maga elé emelte a bort. Ma már nem, válaszolta a nő. Ma már nem lesz szükségem rá. A férfi ivott. Hallotta a súlyos kortyokat. Az ádámcsutkája liftezését. A borostája sercenését, ahogy a kézfeje az állához ért. Mint a sodort cigarettából egy márványasztalra kipergő dohány. Alig hallható. Finom, idegesítő zaj. Lehajolt, és elővette a cigit a strandszatyorból. Mellei józan természetességgel lendültek a föld felé. Aztán öngyújtót keresett, szájába vette a filtert, megnyálazta, és szinte már finomkodó mozdulatokkal rágyújtott. Most látszik csak, hogy milyen öreg vagy, mondta a férfi, majd végigsimított a mellkasán. Nem áll jól, ha alulról éri az arcod a fény. Öreg, felelte a nő. Mégis velem csalod a feleségedet. A férfi a szemközti tükörben nézte magát. Amit látni engedett a félhomály. De a feneked még mindig elbűvölő, mondta hanyagul. Ha nálam lenne a fényképezőgépem, lefotóználak ott a tükör mellett. Már lefotóztál, mondta a nő, és fenekével nekidőlt az apró íróasztalnak. Az asztal megbillent, egymáshoz koccant két pezsgőspohár a könyvhalmok között. Pár szótár, a Dorian Gray élete, és rajtuk a tegnapi magas sarkú cipő. Mesésen rendetlen vagy, mondta a férfi. Legalább azt az egyet tudom, hogy nekem hol a helyem, felelte a nő. Aztán elnyomta a cigit, és lassan, mintha színpadon menne, kisétált a fürdőbe. A férfi felült. Hallotta, ahogy a nő megereszti a vizet, jól esett ez a csobogás, azt is hallotta, ahogy alá tartja a kezét, aztán meglocsolja az arcát. Rettentő kényelmetlen ez az ágy, kiabálta a sötét folyosó felé, mintha a semmibe kiáltana. A nő ott állt a nemlét kapujában, láthatatlanul. Nem gyújtott villanyt odakint. Elfeküdtem a derekamat, fáj, kiabálta még. Nem jött válasz. Csak a víz csordogált. Ott vagy, kérdezte még hangosabban. Valamit el kell mondanom neked. Úgy döntöttem… Itt elakadt egy kicsit, mert érezte, kiszárad a torka. Ivott egy kortyot. Az a helyzet, hogy nem jövök többet, folytatta, szinte már üvöltve. Én nem is tudom. Persze nem moralizálni akarok, azon már régen túl vagyok. Csak azt hiszem, tudod, úgy érzem elmúlt. Elmúlt, igen, ez a legjobb szó. Mi múlt el, drága, kérdezte a nő belépve a szobába, a semmiből az alig tapinthatóba, a félhomályban, a holdfényben, megremegő meztelen mellel, mi múlt el, kérdezte megint, és bal kezével az ajtófélfának támaszkodott. Hiszen nagyon jól tudod, mondta aztán halkan. Ugyan drágám, mi múlhatna el köztünk? Sírsz, vagy nem törölted meg az arcodat, kérdezte a férfi némiképp meglepődve. Csak a hőség, felelte a nő, csak ez a forró éjszaka, ezek a te hajszaszerű dugásaid…,megizzadtam kicsit. Az ablakhoz ment, megállt a kitárt üvegtáblák között, rátámaszkodott a fehérre mázolt fapárkányra, egész felsőtestével kihajolt a tücsökciripeléses éjszakába. Szeretem a sötét illatát, mondta. Valaki meglát, mondta a férfi. Lásson, mondta a nő, és felnevetett. A fenekét kitolta, a két világos félgömb szinte felragyogott a tükörben, mintha a Hold kínálná fel magát. Olcsó, színpadias kurva vagy, mondta a férfi, és felkelt. Rálépett a nadrágjára, amikor érte nyúlt, és visszahuppant az ágyra. Előbogarászott egy doboz cigit, rágyújtott, leszívta a füstöt, az elmúlt húsz évre gondolt, aztán kifújta. Az vagyok, hiszen tudod, felelte a nő. Húszezer egy óra, hatvan egy éjszaka, francia tízért, seggbe tizenöt. Csak neked ingyen. Elég olcsón adom magam, nem gondolod? Lassan úgyis kiöregszel, mondta a férfi, és öltözni kezdett. Cseréld ki az ágyadat! Kényelmetlen. Minek arra a kis időre, felelte a nő. Megfájdul tőle az ember háta, mondta a férfi. Az ingét gombolta. Öregszel, drágám, mondta a nő. Felegyenesedett, és a férfi elé lépett. A melleit a mellkasához nyomta. A párok összeölelkeznek, és nem veszik észre a mellkasukra feltapadt halált. Az emberek rámosolyognak a tűzijáték fényeire és belesül az arcuk a félhomályba. Az ember ki akar ragadni valamit a végtelenből, s hozzáragadva ismeri fel a véget ért beteljesülést, súgta a fülébe. Tessék, kérdezte a férfi. Tíz évig dugtunk ezen az ágyon, és nem zavart, felelte a nő, majd előzékenyen begombolta az utolsó inggombot is. Igaz, hogy mindig én voltam alul. Ez honnan van, ezt honnan idézted, kérdezte megint a férfi, és hátralépett. Zavartan eltette tárcáját, a telefont, az összes szart, amit magánál szokott hordani. Sehonnan, csak így gondolom, felelte a nő, és a tükörben felsejlő önmagára nézett. Végigsimított a mellein. No menj! A macskákat is be kell zárni a lakásba, hogy veled maradjanak… Azért nem kéne ilyen szarkasztikusnak lenned magaddal, mondta a férfi. Nem, felelte a nő. És húsz éve nem kellett volna hagynom, hogy randevúra hívj. A férfi hirtelen előrelépett, elkapta a nő fejét, a hajába túrt, arcát a magáéhoz rántotta, a száját a szájára tapasztotta, és átlökte a nyelvét a hűvös, piros ajkak között. A nő hagyta. Ösztönösen nyílt az a száj, mint a fotocellás ajtó. Megforgatta a férfi nyelvét a fogain, mint egy darab rágós marhahúst. Na! Menj már, mondta aztán. Dolgom van, na. Nem érted? Eltolta magától a másikat, belökte a szűk folyosó sötétjébe, a semmibe. Nem is nézett utána. Úgyse látta volna. Csak a zár kattanását hallotta, aztán ahogy az ajtó becsukódik a férfi mögött. Az íróasztalhoz ment, rágyújtott, kifújta a szürke füstöt a szürkeségbe. Olyan volt, mintha ő csinálná, mintha belőle gomolyogna elő ez a holdfénytől is alig derengő félhomály. Aztán odaállt az ablakba, kihajolt, mellei a kert fölé lógtak, s az utcai lámpák fáradt sárga fényében feltűnő alakot figyelte, ahogy lassan lépked lefelé a bokrok közt kanyargó lépcsősoron a kapu felé. Fel sem nézett. Mind ilyen, gondolta. Ezt a kis örömöt sem adja meg. A cigit elnyomta az ablak előtti téglasorra szegezett bádoglapon, másik kezét leeresztette, s hosszú ujjait betolta a combjai közé. Nyugalom és könnyűség járta át, ahogy mindannyian éreznénk magunk, ha hosszú és kemény munka után olyan csodálatos és szépségekkel zsúfolt kilátás adatna nekünk, mint neki.

Răzvan Ţupa újabb költeményei

 

Fuck és Off (elnök úr)

 

Uram,

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

máskor azzal, amire emlékezünk

 

és nagyon ritkán azzal, ahogy fordíta- / nak mindent. Néha-néha elkép-

zelem, hogy az, ami a zúg az agyam- / ban, hogyan hangzana szinkronizált válto-

zatban, közömbös han- / gon elismételve, mint a kommunizmus idején

az illegálisan terjesztett kazetták

 

„fuck off”, mondta a szereplő, és / feltűrte örökös

esőkabátja gallérját, mire / a női szinkronhang

hirtelen rávágta: „tünés!” / és utána megjelentek mind a halottak

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

Néha én, néha mások

 

Egy diktatúra és egy demokratikus állam között / egyszerű különbséget tenni

Ahogyan felelni szokás két nyíltan kimondott szó- / ra : csinálom és jaj

És bármennyi fordítás is lenne /

bármennyi hangszín / a háttérben minden leszűkül

két válaszra amelyet / az elnöktől kaphatsz

vagy azt próbálja megérteni, / hogy miért beszélsz vele úgy, mintha

nem lett volna jófiú, vagy ő mondja meg / neked, hogy mit csinálsz, mit mondasz… és tudod,

 

hogy hazudik

 

 

budapesti metró

 

noémi, a hidak, amiken nem megyünk át

annak ellenére sem hogy ez olyan siváran hangzik mintha

turistáknak szólna

egyszer

beléptem a papayaleves üzletbe

olyan messze a duna másik partjától

ahová csak napozni megyünk

noémi, a hidak, amiken nem megyünk át

mind-mind szavakból épültek

összeomolhatnak és

helyettük építhetnek magasabbakat és szebbeket

és akkor is ha csupán szavak

semmi sem marad nélkülük

és még a szavaknak sincs módjuk

megmaradni

csak a már ledöntött és már

felépített emlékük van meg, szebb is, magasabb is

csupán lélegzetvételek és ritmusok amelyeket

még ha fel is ismerne valaki

nem számítana

csupán szavak amelyeket

bárhová leírhatsz

csupán

az az egzotikus íz amelyet

egy tökéletesen belélegezhető városban töltött nap

megad neked

marad egyhasználatú

mint egy papír zsebkendő

mint egy menyasszonyi ruha

mint valami apró és örök

 

Kovács Kinga Tünde fordításai

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

 

Késni fogsz. Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy.

Fel-felvillanó közös hajnalok, éjszakába nyúló beszélgetések idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Emlékszel, amikor még kétszer öt órát utaztunk egymásért egy hétvége alatt?

Tíz percben letudjuk a kötelező köröket, vizsgák, egyetem, dolgozol, talán van is valakid, vagy lesz. Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben. A maradék szenvedély, ami még összeköthet.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben.

Változtam és változtál, üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Nincsen apád, se anyád, egy szobát bérelsz, félnapokig, talán napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. Lángol bennem a bűntudat, amiért nem tudtalak megtartani.

Nincs baj, nincs semmi baj. Nevetsz, nevetsz az egészen. Úgy hordod a tagadást a hátadon, mint a csiga a házát, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez fog történni, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok. Mégis találkozom veled. És várni foglak.

Japán tankák

A Száz költő egy vers költőnői

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 709.)

 

Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…                                                                                   Daini no Szanmi

 

Arima-hegyen

Ina bambuszmezejét

zörgeti a szél.

Hangja velem susogja:

én felejtenélek el?

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)

 

Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett.                               Izumi Sikibu

 

Érzem, nincs tovább.

Hogy majd a másvilágon

eszembe juthass,

csak egyszer utoljára

bárcsak találkoznánk még!

 

 

 

Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)

 

Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:

 

Óe hegyén túl,

Ikuno mezején át

oly hosszú az út!

Levelében sem láttam

hírét Mennyei hídnak.

 

(Fittler Áron fordítása)

Éjjeledünk; Őszkirály; cím nélkül

Éjjeledünk

 

Fáj elismerni, mikor kimondod hat óra,

fázni kezdek, hogy kint már hóra

borul a sötét, s mögém ül, majd a vállamra

a hideg: befúj a lázamba,

hadd ne áltassam – legalább magam; hiába,

ha a tér sarkaiból kiáltja

az utcakövet, rajta rögvest kopogva követ félelmünk,

kedvesek, hát mégis éjjeledünk.

 

 

Őszirály

 

Téglalapként dől be a fény,

megtestesült glóriaként suhan mellém a szél,

hogy falevéllel koronázzon,

lábam előtt varjútollal táncot járjon,

s a reszkető kapualjban

leheletnyi halkan

őszkirállyá  kiáltson.

 

 

cím nélkül

 

Mondhatnám hogy kétezertizenkettő azt

hogy egy novemberi nap huszonnyolcadika

hogy milyen utca de valahogy inkább csak

valahány idővel a kezdet után és a vég előtt

valahol valamiért beszívva a hideg levegőt

s éppen csak hogy mondjak valami biztosat:

narancsot vettem a zöldségesnél