Felállt, a gyűrött lepedőt a derekára tekerte, és odalépett az ablakhoz. Lefürdesz, kérdezte. Nem, jött a válasz a sötétből. Sosem fürdök kefélés után. Előtte is csak azért, mert ragaszkodsz hozzá. Én drágám, én már semmihez nem ragaszkodom, felelte a nő és felnevetett. Csak ehhez a kilátáshoz, megdolgoztam érte. Elnézte a távoli hegyeket, a csillagos eget, messze, lent a fekete füstből felszikrázó várost, a fénylő hangyabojt, aztán a kertet, közepén a fehér kőpaddal, mellette meg a kicsiny műtavat, körbeültetve begóniával. A férfi lerúgta magáról a másik plédet, forró nyári éjszaka volt, azt használták takaró gyanánt, és a saját nemi szervét bámulta, ahogy a hold fényében domborodott. Tetszik, kérdezte a nő kaján mosollyal. Néha megkívánod magad, ugye? Néha azt hiszem, tényleg csak egy olcsó, buta ribanc vagy, mondta a férfi. Van borod? Van, mondta a nő, az éjjeli szekrényen. Legalább a farkad mosd meg. Nem akarom, hogy úgy menj haza. Nem akarod, aztán mért nem, kérdezte a férfi. Bennem legalább egy kis tisztesség maradt, felelte a nő. Ledobta magáról a lepedőt, és visszafordult az ágy felé. Egyszerű, saját kezűleg összeszerelhető, áruházi ágy volt, felette tükör lógott, barna keretben, és tükör állt az ággyal szembeni fal elé állítva is. Megint húzhatsz új ágyneműt, mondta a férfi, és maga elé emelte a bort. Ma már nem, válaszolta a nő. Ma már nem lesz szükségem rá. A férfi ivott. Hallotta a súlyos kortyokat. Az ádámcsutkája liftezését. A borostája sercenését, ahogy a kézfeje az állához ért. Mint a sodort cigarettából egy márványasztalra kipergő dohány. Alig hallható. Finom, idegesítő zaj. Lehajolt, és elővette a cigit a strandszatyorból. Mellei józan természetességgel lendültek a föld felé. Aztán öngyújtót keresett, szájába vette a filtert, megnyálazta, és szinte már finomkodó mozdulatokkal rágyújtott. Most látszik csak, hogy milyen öreg vagy, mondta a férfi, majd végigsimított a mellkasán. Nem áll jól, ha alulról éri az arcod a fény. Öreg, felelte a nő. Mégis velem csalod a feleségedet. A férfi a szemközti tükörben nézte magát. Amit látni engedett a félhomály. De a feneked még mindig elbűvölő, mondta hanyagul. Ha nálam lenne a fényképezőgépem, lefotóználak ott a tükör mellett. Már lefotóztál, mondta a nő, és fenekével nekidőlt az apró íróasztalnak. Az asztal megbillent, egymáshoz koccant két pezsgőspohár a könyvhalmok között. Pár szótár, a Dorian Gray élete, és rajtuk a tegnapi magas sarkú cipő. Mesésen rendetlen vagy, mondta a férfi. Legalább azt az egyet tudom, hogy nekem hol a helyem, felelte a nő. Aztán elnyomta a cigit, és lassan, mintha színpadon menne, kisétált a fürdőbe. A férfi felült. Hallotta, ahogy a nő megereszti a vizet, jól esett ez a csobogás, azt is hallotta, ahogy alá tartja a kezét, aztán meglocsolja az arcát. Rettentő kényelmetlen ez az ágy, kiabálta a sötét folyosó felé, mintha a semmibe kiáltana. A nő ott állt a nemlét kapujában, láthatatlanul. Nem gyújtott villanyt odakint. Elfeküdtem a derekamat, fáj, kiabálta még. Nem jött válasz. Csak a víz csordogált. Ott vagy, kérdezte még hangosabban. Valamit el kell mondanom neked. Úgy döntöttem… Itt elakadt egy kicsit, mert érezte, kiszárad a torka. Ivott egy kortyot. Az a helyzet, hogy nem jövök többet, folytatta, szinte már üvöltve. Én nem is tudom. Persze nem moralizálni akarok, azon már régen túl vagyok. Csak azt hiszem, tudod, úgy érzem elmúlt. Elmúlt, igen, ez a legjobb szó. Mi múlt el, drága, kérdezte a nő belépve a szobába, a semmiből az alig tapinthatóba, a félhomályban, a holdfényben, megremegő meztelen mellel, mi múlt el, kérdezte megint, és bal kezével az ajtófélfának támaszkodott. Hiszen nagyon jól tudod, mondta aztán halkan. Ugyan drágám, mi múlhatna el köztünk? Sírsz, vagy nem törölted meg az arcodat, kérdezte a férfi némiképp meglepődve. Csak a hőség, felelte a nő, csak ez a forró éjszaka, ezek a te hajszaszerű dugásaid…,megizzadtam kicsit. Az ablakhoz ment, megállt a kitárt üvegtáblák között, rátámaszkodott a fehérre mázolt fapárkányra, egész felsőtestével kihajolt a tücsökciripeléses éjszakába. Szeretem a sötét illatát, mondta. Valaki meglát, mondta a férfi. Lásson, mondta a nő, és felnevetett. A fenekét kitolta, a két világos félgömb szinte felragyogott a tükörben, mintha a Hold kínálná fel magát. Olcsó, színpadias kurva vagy, mondta a férfi, és felkelt. Rálépett a nadrágjára, amikor érte nyúlt, és visszahuppant az ágyra. Előbogarászott egy doboz cigit, rágyújtott, leszívta a füstöt, az elmúlt húsz évre gondolt, aztán kifújta. Az vagyok, hiszen tudod, felelte a nő. Húszezer egy óra, hatvan egy éjszaka, francia tízért, seggbe tizenöt. Csak neked ingyen. Elég olcsón adom magam, nem gondolod? Lassan úgyis kiöregszel, mondta a férfi, és öltözni kezdett. Cseréld ki az ágyadat! Kényelmetlen. Minek arra a kis időre, felelte a nő. Megfájdul tőle az ember háta, mondta a férfi. Az ingét gombolta. Öregszel, drágám, mondta a nő. Felegyenesedett, és a férfi elé lépett. A melleit a mellkasához nyomta. A párok összeölelkeznek, és nem veszik észre a mellkasukra feltapadt halált. Az emberek rámosolyognak a tűzijáték fényeire és belesül az arcuk a félhomályba. Az ember ki akar ragadni valamit a végtelenből, s hozzáragadva ismeri fel a véget ért beteljesülést, súgta a fülébe. Tessék, kérdezte a férfi. Tíz évig dugtunk ezen az ágyon, és nem zavart, felelte a nő, majd előzékenyen begombolta az utolsó inggombot is. Igaz, hogy mindig én voltam alul. Ez honnan van, ezt honnan idézted, kérdezte megint a férfi, és hátralépett. Zavartan eltette tárcáját, a telefont, az összes szart, amit magánál szokott hordani. Sehonnan, csak így gondolom, felelte a nő, és a tükörben felsejlő önmagára nézett. Végigsimított a mellein. No menj! A macskákat is be kell zárni a lakásba, hogy veled maradjanak… Azért nem kéne ilyen szarkasztikusnak lenned magaddal, mondta a férfi. Nem, felelte a nő. És húsz éve nem kellett volna hagynom, hogy randevúra hívj. A férfi hirtelen előrelépett, elkapta a nő fejét, a hajába túrt, arcát a magáéhoz rántotta, a száját a szájára tapasztotta, és átlökte a nyelvét a hűvös, piros ajkak között. A nő hagyta. Ösztönösen nyílt az a száj, mint a fotocellás ajtó. Megforgatta a férfi nyelvét a fogain, mint egy darab rágós marhahúst. Na! Menj már, mondta aztán. Dolgom van, na. Nem érted? Eltolta magától a másikat, belökte a szűk folyosó sötétjébe, a semmibe. Nem is nézett utána. Úgyse látta volna. Csak a zár kattanását hallotta, aztán ahogy az ajtó becsukódik a férfi mögött. Az íróasztalhoz ment, rágyújtott, kifújta a szürke füstöt a szürkeségbe. Olyan volt, mintha ő csinálná, mintha belőle gomolyogna elő ez a holdfénytől is alig derengő félhomály. Aztán odaállt az ablakba, kihajolt, mellei a kert fölé lógtak, s az utcai lámpák fáradt sárga fényében feltűnő alakot figyelte, ahogy lassan lépked lefelé a bokrok közt kanyargó lépcsősoron a kapu felé. Fel sem nézett. Mind ilyen, gondolta. Ezt a kis örömöt sem adja meg. A cigit elnyomta az ablak előtti téglasorra szegezett bádoglapon, másik kezét leeresztette, s hosszú ujjait betolta a combjai közé. Nyugalom és könnyűség járta át, ahogy mindannyian éreznénk magunk, ha hosszú és kemény munka után olyan csodálatos és szépségekkel zsúfolt kilátás adatna nekünk, mint neki.
