Kedves fiam, akárhogy is szépítjük a dolgokat, végül és szükségszerűen megöregedtem én is, mint a generációm megannyi tagja, könnyen lehet, hogy bármelyik órában magához hív a Teremtő. Gondolom meglepetésként ér, hogy éppen hozzád intézem utolsó szavaimat, hisz soha sem viselkedtem úgy veled, ahogy egy apának kellett volna; megkeserítettem a gyermekkorodat és erre nincs igazi mentségem. Azon sem lepődnék meg, ha egyenesen a kukába hajítanád a levelemet, mégis úgy éreztem, írnom kell neked.

Először is: kérlek, bocsáss meg azért, ahogyan bántam veled. A veszekedésekért, az örökké fölényes modoromért, a gaztettekért, amit ellened elkövettem. Most, hogy édesanyád meghalt, Isten nyugosztalja, te vagy az egyetlen, akivel megoszthatom az utolsó gondolataimat, te vagy az utolsó, akinek még megmagyarázhatom a miérteket, melyeket már jó ideje meg kellett volna tennem. Szörnyű titkot hordtam végig magamban, és ez lassan felemésztette minden erőmet. Aláásta a családunkat, a kapcsolatomat veled, az egész életemet. Tudom, semmi okod, hogy végigolvasd a vallomásomat, mégis remélem, azzal, hogy ezeket papírra vetem, csökken valamelyest az önvád, és talán valamennyivel békésebben hagyhatom itt ezt a világot.

Nem tudom, hogy nálatok, Angliában milyen az idő, de itt, Magyarországon hatalmas, duzzadt cseppekben hullik a hó, ahogy ezeket a mondatokat gépelem. Furcsa, hogy pontosan most fogok meghalni, a tél kellős közepén. Úgy néz ki, ennek az évszaknak különleges jelentősége volt az életemben, hiszen szinte minden fontosabb esemény ekkor történt velem az évek során. Ekkor születtél meg, ekkor utaztál ki külföldre előlem, és ekkor történt életem legnagyobb tragédiája is. Ugyanígy hullott a hó, ugyanezt a dallamot fújta a fülembe a szél és belengte a lelkemet az elmúlás közelgő illata. Ugyanilyen télen történt, hogy örökre elvesztettem azt, akit a legjobban szerettem.

Talán most felháborodsz, hiszen nyilvánvalóan nem édesanyádról beszélek. Meg kell értened, hogy nem szeretnék neked fájdalmat okozni, mégis ahhoz, hogy az igazat elmondjam, néhány sebet szükségszerűen fel kell tépnem. Biztos vagyok benne, hogy észrevetted, anyád és köztem nem volt felhőtlen a kapcsolat. Összetartottunk, mert megígértük egymásnak, felneveltünk téged, mert kötelességünk volt, talán még azt is megkockáztatom, hogy egyszer, valamikor még szerettem is, még sem éreztem soha azt a lángot, amit két, teljesen egymásnak teremtett személy között érez az ember. Kispolgári házasság volt a miénk, szürke házasélet, semmi olyan, amit a poéták megénekelhetnének.

Akiről vallomást szeretnék tenni neked, egy olyan nő, aki jóval anyád előtt szerepelt az életemben, és meghatározó mozgatórugójává vált a felszín alatt a mi kis családi tragédiánkban. Tudom, nem lehet jó érzés egy ilyen információt évtizedek múltán megtudni, akkor, mikor már talán semmi értelme az egésznek, mégis hidd el, számomra ez az emlék még ebben a percben is ugyanolyan fontos, mint ötven éve volt.

Ugyanúgy indult a szerelmünk Sárával, mint bármely másik szerelem. Nem szerettünk egymásba első látásra, amondó vagyok, ilyesmi nem is létezik, mégis lassan a kapcsolatunk kölcsönös ellenszenvből őrült szerelemmé alakult. Még mindig emlékszek a kedves nevetésére, barna, egyenes hajára, és a mosolyra, ami kiült az arcán, ha valaki a képességeivel próbált felvágni neki. És hogy én mennyiszer próbáltam felvágni előtte, Istenem! Úgy éreztem, megtaláltam azt a lányt, akit nekem szánt az ég. A lelki társamat, így mondanák mai divatos szóval. Hamar eljutottunk arra a szintre, hogy együtt nevettünk fel mindenen, egyszerre jutottak eszünkbe azonos gondolatok, megéreztük a másik gondját-baját, akár távolról is tudtuk, mire van szüksége a másiknak. Nem tudom, neked sikerült-e bárkivel ilyen kapcsolatot kialakítani, de imádkozom, hogy egyszer megtaláld azt, akivel ezt a teljességet megélhetitek. Akivel érdemes egy életet leélni, olyan valakivel, akitől a születendő gyermekeidet várod, akivel együtt öregedhettek meg.

Hosszú kapcsolat volt, nem futó kaland. Évekig tartott és már éppen azon voltunk, hogy komolyra fordítsuk a dolgokat. Egyik nyári este megkértem a kezét, nem messze a Gellért-hegytől, egy kis étteremben. A legboldogabb ember voltam, mikor igent mondott. Mindent gondosan elterveztünk, remek fekvésű lakást találtunk Budán, kitűztük az esküvő napját a következő év tavaszára és vártuk, hogy eljöjjön a nagy nap. Az a tavaszi nap, mely számomra soha nem történt meg. Örökre elveszett a hópelyhek áradatában.

Ősz közepén Sára közölte velem, hogy gyereket vár. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, bőgtünk egymás karjaiban az örömhírtől. Hosszan beszélgettünk a születendő fiunk nevéről, hiszen szinte teljesen meg voltunk győződve róla, hogy kis trónörökös születik majd. Végül a Tamás mellett döntöttünk. Ismerős? Édesanyád is ezt a nevet szánta neked, még is Gábor lettél. Én voltam az, aki felszólalt ellene, én voltam, aki úgy döntött, csupán a sors gúnyolódása lenne, ha téged Tamásnak hívnának. Nem akartam, hogy ez a név végigkísértse az életemet, próbáltam elmenekülni előle, még se tudtam.

Mint mondtam, a tragédia egy ugyanilyen, sötét, téli napon történt. A hópelyhek beborították egész Budapestet, mindkettőnk kabátja csurom vizes volt a kövér vattapamacsoktól, ahogy a színházból sétáltunk hazafelé a kis meleg otthonunkba. Nevetgéltünk, a darabot kritizáltuk és észre sem vettünk, hogy valaki a nyomunkba szegődött. Át akartunk vágni a Golyó utcánál, és akkor szólított le az a férfi. Mit férfi, talán tizenhét, tizennyolc lehetett, de férfihez illő kést tartott a kezében. A tárcánkat kérte. Nem akartam hősködni, csak biztonságban tudni Sárát, így rögtön odaadtam mindenem, még az irataimra se gondoltam. A siheder számolgatta a zsákmányt, majd Sárára sandított. A nyakláncot is. Tekintetem a gyöngysorra szegeződött. Még tőlem kapta, születésnapjára, kedves darab volt, talán a kedvenc kiegészítője. Mindig ezt viselte, ha moziba, színházba mentünk. A nyakláncot! Sára babrált valamit a nyaklánccal, a siheder azonban megragadta a nyakánál és tépni kezdte. Egy másodpercre megfagyott az ereimben a vér és csak Sára nyögését hallottam. Aztán minden szertefoszlott. A gyöngysor darabokra hullott, az apró golyók szerteszóródtak a hópelyhek között. Sára a rántástól nekivágódott a hideg, hófödte aszfaltnak. A siheder megijedhetett, hiszen szinte azonnal futásnak eredt, hiába próbáltam elkapni. Elkapni. Vicces, hiszen nála volt a kés, bármikor leszúrhatott volna, mégis csak szaladt. Nem értem utol. Mikor visszatértem Sárához, láttam, hogy vérzik. Tudtam, hogy baj van, azonnal kerestem egy telefonfülkét és tárcsáztam a mentőket. Gondolom, nem kell részleteznem, mi történt.

A baleset után jobban támogattuk egymást, mint valaha, mégis mindketten éreztük, ez már nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt. Nem beszéltünk se a gyerekről, se a támadásról, ha próbáltam felhozni, Sára hárított. Egy idő után megszoktam, hogy erről nem szabad beszélni. A hallgatásunk idővel bizalmatlanságot szült kettőnk közt, viszályt és végül már el se tudtuk viselni egymás közelségét. Nem vitatkoztunk, nem dühöngtünk. Szerettem volna ott lenni neki, szerettem volna megölelni és megmondani, hogy semmi baj, még rengeteg esélyünk van, még se tudtam kinyitni a számat. Lassan kerülni kezdtük egymást. A munkámba temetkeztem, ő is megtalálta az elfoglaltságát. Takarított, olvasott, hosszú órákra eltűnt.

Az egyik este a munkából hazajövet üresen találtam a szekrényét. A lakás jobban ragyogott, mint bármikor, az ágy bevetve, csak éppen ő hiányzott. Úgy tűnt el, mint ha ott sem élt volna. El tudod képzelni, milyen hatással lehet egy ilyen élmény az ember fiára. Sokáig vártam rá. Bejelentést tettem a rendőrségen, de hiába. Nem tűnt el, csak előlem vált láthatatlanná. Azt üzente közvetítőn keresztül, hogy ne keressem többet. Teljesen összeroppantam.

Ami ezután következett az életemben csak lidércnyomás, látomás. Igyekeztem élni az életem. Találkozgattam nőcskékkel, megismertem édesanyádat, családot alapítottunk. De azt hiszem, azon az estén olyan törés keletkezett az életemben, amin már semmi nem segíthetett. Sokat gondolkoztam. Talán annak a sihedernek be kellett volna fejeznie, amit elkezdett. Jó nagy kés. Védtelen voltam, üldöztem. Meg kellett volna halnom akkor, bizonyos értelemben, meg is haltam. Csak a testem maradt, egy olyan héj, ami képtelen volt ezután ellátni a feladatát.

Mint mondtam, családot alapítottunk anyáddal. Szépen éltünk, békében, még sem volt az igazi. Mikor megszülettél, igyekeztelek szeretni, igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mindhiába. A munkámba menekültem, rád se tudtam nézni. Kérlek, bocsáss meg ezért, gyenge voltam, nem voltam alkalmas arra, hogy az apád legyek. Tudom, borzalmasan eshet, hogy a saját apád ilyeneket mondd, mégis muszáj a tudtodra adnom. Semmilyen ellenszenv nem fűt ellened, egyszerűen csak sosem éreztem azt, hogy az apád lennék. Hogy van egy fiam. Egy fiam, aki nem halt meg, aznap éjjel.

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy ezeket anyáddal is közöljem-e, de végül úgy döntöttem, nem zargatom szegény teremtést. Becsületesen kitartott mellettem, felnevelt téged, összetartotta a családot, még akkor is, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek alkalmas azt a szeretetet megadni neked, amit megérdemeltél volna. Nem szerettem volna olyasmivel terhelni, amiről legkevésbé sem tehet. Isten nyugosztalja, remélem megtalálta a békéjét végül.

Túléltem szegényt, több mint öt évvel, pedig talán nekem kellett volna előbb távoznom. Persze ennek is megvolt a miértje. Soha nem tettem le arról, hogy egyszer megtalálom Sárát. A házasságom alatt is őt kutattam és jó pár évvel ezelőtt sikerült ráakadnom. Egyedül láttam, Csepel környékén sétált, a HÉV-től nem messze. Szerettem volna odamenni hozzá és beszélni vele, de nem vitt rá a lélek. Láttam az arcán a szenvedés barázdáit, a szeme ártatlanul csillogott, mégis láttam benne az óriási trauma nyomait. A szája kegyetlen grimaszra húzódott, és megrémültem, mert a saját vonásomat ismertem fel benne. Nem, nem mertem odamenni hozzá. Inkább távolról figyeltem, majd felszálltam a HÉV-re és visszajöttem Budára.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudtuk volna megoldani ezt a problémát. Talán, ha őszintén megbeszéljük, ezt tanácsolják mostanában a szakértők. Nem tudom. Könnyen lehet, hogy csak rossz csillagzat alatt született a kapcsolatunk. Erre már valószínűleg soha nem kapok választ: a napokban meghalt. A gyászjelentése benne volt a reggeli újságban. A fekete-fehér arcképtől, ami úgy világított, mint a hó. Összeszorult tőle a szívem, és ugyanakkor kissé fel is engedett. Megértettem, nincs több keresnivalóm ezen a világon.

Ezzel lassan a levelem végére érek. Köszönöm, ha eddig elolvastad, sokat jelentett valaki olyannak vallomást tennem, aki a saját véremből származik, még ha nem is bántam vele fiamként. Sajnálom, hogy erre a szerencsétlenségre sor került, sajnálom, hogy nem alakultak jobban a dolgok. Remélem, a túlvilágon rám talál majd az a boldogság, ami itt azon az éjszakán szertehullott Sára gyöngysorával együtt. Kívánom, hogy még ebben az életben megtaláld ezt a boldogságot és olyan apja légy az unokáimnak, amilyen én soha nem voltam neked. Szeretlek. Isten veled.

Én nem azétt mondom, de ha én olyan nyüvegelős, pofázós vénember leszek, mint nagyanyám öreg korában, akkor üssetek le, met én a ti idegeiteket esszerágom.

Met, még most es azt hiszi, hogy még mindig háború van, mint az ő fiatalkori idejébe, s ezét egyvébge a nagy disznyóölő kés a kezibe van. S nemhogy csak azzal jár fel s le, hanem még a tyúkoknak es azzal vágja a füvet. S még a nagy bernáthegyi kutyát es folyton elcsapja az udvaron, óvatosság végett, nehogy valaki megtámadja, s kiverje a lelket belőle. Nade, elég az hozzá, hogy a múltkor a cigány nyitott bé a kapun, s hogy meglátta, hogy az udvaron egy nagy kutya, s egy vénasszony nyüvegel azzal a nagy késsel, az úgy meg’jedt, hogy amit mondani akart vóna, azt es elfelejtette, s úgy elporozott onnan, hogy többet arrafelé nem látták.

S a másik dolog, hogy öreganyám szemére valami hályog nőtt állítólag, met feszt azzal jő, hogy alig lát valamit. Megsajnáltam erőssen az öreget, s már azon gondolkodtam, hogy felmenyek Gyergyóba, s béiratom erre a szemműtétre, s hát ember, mit ad isten, a mútkor ülök a konyhába, s látom, hogy a vénasszony eregel hátrafelé. Egyszer csak azt hallom, hogy pákk. S mégy egy pákk, s még egy. Eltelelt vagy negyed óra, s még mindig csak pákk.

Menyek hátra ember, s látom, hogy az öregasszony a színbe a fát vágja. A nagy, másfél méteres fészit megemelte, s pákk, egyenesen a fának a közepibe vágta. Na mondom, ennyit arról a nagy hályogról, s arról a híres szemműtétről.

Először arra gondolt, hogy micsoda villámokat, nem is, leginkább fájdalmas nyilakat lövell majd a doktornő szeme, amint megnézik egymás gyűrött képét. Ez a doktornő efféle volt; modorában komoly hiányosságot mutatott az, hogy egyformán nézett a magát avas tejjel megszítt konyharuhára és az egyszeri emberre.
Persze, mindig is rettegés járta át hasonló körülmények között. Talán a „rettegés” nem is a megfelelő szó erre. Majd’ összeszarta magát.
De ebben a pillanatban, ahogy a váróterem csendjét meg-megtörte remegő térdeinek összekoccanása; ebben a nyomorúságos pillanatban a szeméből induló nyílveszők találkoztak a szemközt várakozó kislány nyílvesszőivel. Mondhatni, széthasították egymást, apró szemű forgácsot hányva minden irányba.
Elmondhatok két dolgot is, ami megmagyarázza a pillanat hevét: B. úr, ahogy ő magát nevezte, egyedül a gyermekek miatt tudta még csinálni azt, amit az életben való boldogulásnak nevezünk, kettő: Bú bá, ahogy őt a gyerekek nevezték, nem volt valami nagy pedofil.
De munkájában mégis csak nekik élt, mégiscsak miattuk volt valami melegség még abban a jégcsap, félszeg lényben, ahogy a környék nyugdíjasai nevezték őt, több ízben.
Könnyű, szőke lány ült vele szemben. Hasonló azokhoz, akik a színházba benéznek, iskolás csoportokkal, néha szülőkkel, ritkán egymaguk. Eszébe jutott, milyen volt az elején csinálni. Az első alkalmakkor, és néha a szezonális szünetek után is, mintha sosem csinált volna hasonlót, fanyar ízzel, görcsölő belekkel lépni színpadra, de egy órával korábban már ugyanígy ülni a színpad mögött, kopott kofferjában Edével.
Ede halott volt. Faforgács-halom margózta a helyet, ahol megölték, bár sokkal durvább forgács, mint ami jelenleg a váróterem padlóját borította.
Ede fafejű volt és meglehetősen hosszan tűrte, hogy B. úr kezét a seggébe dugva matat.
B. úr egész életében a színpadra gyakorolt, elmondható, hogy kiváló tehetség volt, kisebb sikerei voltak korábban a kocsmákban, ahová az a néhány jótét lélek elkísérte, akinek nem volt kedve izgalmasabb emberekhez, tehát unott arcú, gyúrható bőrű karikatúrái voltak a harmadik évezred kispolgárainak. Mikor aztán beállt a reflektor fényömlése alá, mégis rettegés tört rá.

És itt, a pillanat faforgácsai fölött, a váróterem holdsápadt kedélyében felismerte, hogy ez a fajta félelem sem más, mint amit akkor érzett.

Már-már mulatságosnak találta ezt a felismerést. Egy csapat jövőbeli, elégedett kölyök (tehát a tudat, hogy majd ők úgyis eloszlatják a rettegést) sem változtatott a lámpaláz mivoltán. Egy fogorvos meg aztán cseppet sem hasonlít egy csapat elégedett, jövőidejű kölyökre.
B. úr nyelt egyet.
Aztán még egyet.
A slejm is ilyenkor burjánzik erősen a szájüregben, ha orális nézőtér képzésére szorul az ember.

Tehát különös az a felismerés, hogy az ennyire különböző félelmek köbgyöke valójában ugyanannyi, és ezen semmiféle egzakt tudás és számítás nem segíthet. Az ember, jelen esetben B úr, ugyanúgy összeszarja magát. Tűkön ül.
Az utóbbi kifejezést használta fejben a lány, szemben Bú bával, ahogy ő nevezte. Tizenkét alkalommal volt már az előadásán, és egyáltalán nem tartotta mulatságosnak, a szó szoros értelmét illetve. Mi több: többször is elgondolkodott azon, miért ül itt a többi gyerek, és miért nevetnek olyan harsányan. Persze rajta kívül szinte mindenki csoportban, vagy szülőkkel érkezett, és a szülős-gyerek esetében még megértette a helyzetet, legalábbis talált rá racionális magyarázatot. A harmadik évezred kelet-közép-európai kölykei, legalább is kilenc éves kor alatt még többnyire hajlanak rá, hogy a szerencsétlen, jóakaró-szülők irányába szolidaritást vállaljanak. Az ilyen jóakaró-szülőkből amúgy sincs már sok. A lány sokszor végignézett már a nézőtéren, és a szülők arcáról mindig ezt az éppen-csak-nem-valódi, némán kacagó vigyorokat olvasta le. Negyven perc (amennyi egy előadás volt) pedig nem a világ vége, tehát a kölykök is kitettek magukért. Megtették azt, amit a térségben utoljára meg kellett tenni valakinek, szolidaritás vállaltak. Kacagtak, egészen addig, amíg a szülőket valami őszinte öröm meg nem fertőzte. Az előadás közepére nehezen volt szétválasztható a műkacaj és a valódi nevetés. A végére csodát műveltek a gyerekek. Mindenki boldog volt. Sőt: elégedett az életével.
Kivéve egyvalaki, nevezetesen önmaga.
De mégis, ha el lehet mondani valamit e leányról: csoda, de legalábbis tisztelet született lelkében. Rohadtul unta az újra- és újrahallgatott favicceket. Egy év alatt semmi nem változott a hasbeszélő előadásában. De az a tény, hogy Bú bá hangja valahogy kicselezi a hangképző szervek általános harci felállását, szégyenérzethez hasonlót ültetett a lányba. Sőt: az első néhány előadást nézve majd összeszarta magát.

És itt, a pillanat faforgácsai fölött, a váróterem holdsápadt kedélyében felismerte, hogy az a fajta félelem sem volt más, mint amit most érzett.

Nézte Bú bá mázolatlan, ráncos képét. Sosem látta korábban ilyennek, pedig többször szerette volna meglesni előadás után vagy előtt, de nem volt olyan alkalom, amikor elég korán érkezett volna, vagy elég sokáig várt volna rá. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Bú bá nem mozdul ki a színpad mögül. Elképzelte, hogy sátrat állít a színház jelmez- és kelléktárába, ahol olyan dobozokat őriznek, mint Túl a Maszat-hegyen, Lúdas Matyi, Karácsony. Vagy csak befészkeli magát egy kupac Fehérlófiába.
Bú bá arca szokatlanul természetes volt tehát. Mindig úgy képzelte, hogy meg sem ismerné korrektor, púder és szemceruza nélkül. Mégis, ha valamilyen képet sikerült néha megálmodnia róla, semmiben sem hasonlított ehhez az emberhez, ki most vele szemben ült.
Az az ember elégedett volt / ez az ember félt.
Az az ember mosolygott / ez az ember rágta a körmét.
Az az ember fütyörészett / ez az ember negyvenöt fokos szögben meredt maga elé és mélyeket pislogott.
Az az ember felismerte őt és meghívta egy fagylaltra / ez az ember farizmain dülöngélt jobbra-balra.

Ha valamit biztosra vett, hogy ezeket a dolgokat sosem lehet összekeverni. Hogy ezeket a dolgokat határozottan elválasztja valami nehezen kimondható vagy elképzelhető, mint például egy perjel.

Most a férfi felállt, mert nevét zengte az asszisztens, akinek ez is feladata volt, az ajtót támasztva, érzelemmentes hangon zengeni egy nevet. Legyen az
– B. úr,
vagy bármi más.
B. úr lenyelte a slejm 32,467%-át, amivel nem volt kijjebb a szarból, és nyikorogva hagyta el székét. Megmondhatatlan volt, a szék vagy az emberi félsz nyikorgott ennyire.
A lány figyelte, ahogy eltűnik az ajtó mögött, aztán ez a hülye asszisztens – akinek nyilvánvalóan az is preferált dolga volt, hogy az ilyen kislányokra idiótán kacsintson – idiótán rákacsintott. Bevágódott az ajtó, a lány még egy percig tiszta fejjel, türelmesen nézte a forgácsokat, a zárt ajtó nem-nyíló, árnyékolatlan sarkát, aztán, mint ahogy azt már előre kitalálta magának, gondolatban továbbjátszotta a jelenetet.

Bú bá belép, biccent a fogorvosnak és szótlanul a bőrszékbe ül, ami hangtalanul megemeli öreg testét, és hátraengedi fejét. Az orvos kérésére kinyitja a száját, meg sem lepődik rajta, hogy a doktornő semmit sem kérdez, talán mert megszokott az ilyen jövetel, rutinvizsgálat, esetleg előre bejegyezték. Elképzeli, hogy az orvos gyorsan végigugrál az orális nézőtéren, néha latin kifejezésekkel trükközve megnevezhetetlen diagnózist állít fel, majd kérdés nélkül az injekciós tűért nyúl. Bal felül valahová becsusszan a tű, az orvos elégedett arcán szeplők kergetőznek, Bú bá felnyüszít, alig érthetően, aztán, még szájában az injekciós tűvel – szapora ádámcsutkamozgás mellett – beszélni kezd, hogy ugye nem fog nagyon fájni, bár már tudja is, hogy nem. Csak csendesen bólogat az orvos, úgy szokás ezt, esetleg néhány nyakcsigolya reccsen belé. Kihúzza a tűt, Bú bá pedig talán már sokkal nyugodtabb is. Nem tudja miért, vajon a fájdalomcsillapító tette-e, esetleg azt gondolja, túl vagyunk a nehezén, beszél is erről csukott szájjal, az asszisztens – kinek ez is fontos feladta – elragadtatva nevet az előadáson. Persze az ok lehet egyszerű, hiszen ezek a kergetőző, gyerekes szeplők fecskendeztek valami boldoguláshoz hasonlót az ínybe, testbe, lélekbe.
Tovább is játssza a lány a jelenetet, talán közben biciklire száll, hiszen már rég végzett a fogorvos vele, ez a fajta ő, aki a tapasztalás után kezd csak rettegni. Talán elhajt a színházhoz, jegyet vált az esti előadásra, a faforgácsra gondol, meg arra, hogy nem menekülhet, ő is pont ilyen lesz, mint ez az öregedő hasbeszélő, és már a perjelekkel sem tud sokat kezdeni.
De annyi szent, hogy lenyeli a szájában gyűjtögetett színtiszta nyálat. (Valaki azt mesélte neki, ezzel edzhet egy hasbeszélő.) Elégedetten lenyeli a nyálát, tudva, hogy minden rendben van.
– Több mint rendben – büfögi egy hang a torkában.
Harmadik évezredbeli, közép-kelet leány. Biciklit hajt. Nem siet. Mosolyog.