Halál a föld gyomrában lakik, olyan mélyen, ahová már barlang sem érhet le. Itt sötét van, de kellemes meleg, és a Halál odújában – ami roppant otthonos – vidám tűz pattog a kandallóban, fénye táncol a sötét falakon. Bár egyedül van, sosem érezte magát magányosnak, munkája miatt naponta rengeteg emberrel találkozik, ha pedig végre akad egy kis szabadideje, boldogan dől hátra a kényelmes foteljében és könyvet olvas, de gyakran főz, azt is nagyon szereti. Csak hát sokszor ég oda az étel, ha dolgoznia kell. A falon van egy hatalmas monitor, ami csipog, ha dolog van, megmutatja hol és kit kell elkísérnie az ajtóhoz. Olyan régóta csinálja már ezt, hogy nem is emlékszik, hogyan kezdte el és miért. Mindenesetre elvan vele, csak hát szörnyű érzés, hogy utálják az emberek. Pedig nem akar ő rosszat, csak a munkáját végzi. Különben is, a tragikus nem is az ajtó, ahova viszi őket, hanem a föld maga, ami az ő kis lakásához képest nagyon hideg tud lenni, sálat kell kötnie, ha dolgozni megy, néha még kesztyűt is húz. Hazaérve ezeket csak úgy mellesleg a koszos zoknik mellé hajítja a sarokba.

                Mindenki hallott már Haláról. Ő az a vendég, akit senki sem vár vagy lát szívesen. Egyedül az öngyilkosok, de őket meg Halál nem állhatja, be nem tervezett munka…      Említettem már, hogy Halál szeret olvasni. A könyveket mindig az ügyfeleitől szerzi, azaz elcseni, ha van rá lehetősége. Mindig csak egyet, de az idők során szép nagy könyvtár halmozódott fel nála. Válogatás nélkül mindenen átrágja magát, ami csak a keze ügyébe kerül. Különösen szereti azokat a regényeket, írásokat, amik róla szólnak, mert az emberek rengeteg badarságot tudnak összehordani tudatlanságukban. Nem is érti, mit foglalkoznak vele annyit, ahelyett, hogy az életükre koncentrálnának. Aztán amikor annak vége lesz, jön a nyavalygás, hogy jaj, mennyi mindent nem tettek még meg.

                Halál az emberek világát leginkább csak a könyveikből ismeri, mert egy-egy pillanatnál többet sosem tölt ott. Sokat agyalt azon, ha ideje engedte, hogy miért olyan nehéz a legtöbb embernek az elszakadás az élettől. Egy alkalommal, amikor már megint az odaégett disznótorost vakargatta az edény aljáról, elege lett, és elhatározta, hogy lazít egy kicsit, félreteszi a munkáját, felmegy a földre és megnézi, hogy is van ez vele meg az emberekkel. A nagy elhatározásban elhajította a tepsit és azonnal sálat is kötött.

                Egy forgalmas utca kellős közepén találta magát. Az emberek siettek körülötte jobbra-balra, ügyet sem vetve arra, hogy ő ott áll. Figyelte őket, a legtöbben nem törődtek egymással, csak mentek a maguk feje után, fontoskodó vagy gondterhelt ábrázattal. Nem messze volt egy park, ott már csak néhány idősebb ember sétálgatott ráérősen vagy padon ücsörögtek, ide tért be. Ősz volt éppen, sárguló levelek hulltak a fákról, a nap melegen sütött. Néhányan kutyát sétáltattak, a réten botokat dobáltak, a jószágok meg lobogó füllel szaladtak vissza minden alkalommal az ágakkal.

                Kiérve a parkból a következő sarkon éppen két autó dudálva koccant össze, és a sofőrök átkozódva pattantak ki az autóból, mutogattak egymásnak. Ez cseppet sem zavarta a sarki újságost, aki unottan lapozgatott egy képes magazint. Járta a várost, benézett boltokba, éttermekbe, fodrászhoz, ahol az ajtóban majdnem fellökte egy vidáman kirontó szőke nő. Volt a cipésznél és virágosnál, benézett kocsmákba és bárokba, iskolákba, játéktermekbe, még az állatkertbe is elment. Látott embereket magányosan kószálni és nagy társaságban elütni az időt. Hajnaltájt pedig hulla fáradtan huppant le a parkban egy padra. Kimerítette a sok mászkálás, a rengeteg új élmény és a kukkolás. Az emberek ugyanis nem láthatták őt.

                Elbambult. A szívbajt hozta rá egy lány, aki ledobta magátmellé a padra. Durcásan nézett maga elé, az arca nyúzott volt. Halál végig nézett rajta: a lány nagyon csinos volt. Nagy papírpohárból ivott illatos kávét és csak bámult maga elé. Egy idő után felpattant és sietős léptekkel elindult, Halál pedig gondolkodás nélkül követte, hogy miért, azt maga sem tudta. Csak jól esett neki nézni a lányt. Néhány utcasarok után egy nagy vörös téglás tömbházhoz értek, a kapuban megálltak, a lány a kulcs után matatott a táskája mélyén. Miközben a liftben álltak, a lány a plafont bámulta, Halál pedig a lányt.

                 Felértek, a lány kinyitotta az ajtót. A lakásban mindenfelé ruhák, cipők, tányérok hevertek a padlón szanaszét, az asztalon félig megevett hamburgerből meredt néhány csikk a plafon felé. A konyhapultot bögrék kávé-karikái tarkították. A falakon pöndörödött szélű fotók; nyaralások, barátok, bulik, egy macska. Miközben Halál a képeket nézegette, a lány ledobta ruháit és bebújt hatalmas paplanja alá, el is aludt egyből. Halál figyelte őt egy kis ideig, aztán odalépett a könyvespolchoz és alaposan szemügyre vette. Egyetlen ismerős írót talált, le is kapta gyorsan, szerette Agatha Christie krimijeit, főleg amiben az a pocakos fura nyomózó van, a neve nem jutott eszébe. Leült az ágy mellé a fal tövébe és kinyitotta a regényt.

                Napok teltek el, és Halál maradt a lánnyal. Vele volt, ha aludt, ha dolgozott, ha tévét nézett, még akkor is, ha kiment a mosdóba. Különösen szerette figyelni azt, amikor levitte a szemetet vagy fogat mosott, mert olyankor látszott az arcán, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak. Halál teljesen el is felejtkezett arról, hogy mit is keres a földön és, hogy valójában ő csak szabadságon van, mígnem egyik este a tévé előtt ültek, éppen a híradó ment. Halál a képernyő helyett szokás szerint a lány arcát fürkészte, de felkapta a fejét egy hírre: az emberiség történetében először fordul elő, hogy senki sem halt meg napok óta, emberek hiába ugrálnak háztetőkről, alapos csonttöréssel megússzák a dolgot. Erről hirtelen eszébe jutott, hogy neki valójában dolgoznia is kéne, mielőtt még túl sok munka felhalmozódna. Mégis, valahogy sehogy sem tudott elindulni. De pár nappal később már annyira hosszú lett a listája, amilyen még háborúk alatt is csak egyszer fordult elő, Halál kicsit meg is ijedt, azonnal haza is ment.

                Ahogy meglátta a listát, ami olyan hosszú volt, hogy perceken keresztül csak pörgött lefelé a monitoron, majdnem agyvérzést kapott. Sietni akart vissza a lányhoz, úgyhogy a sálat le sem vette magáról, csak rohangászott a lista és a föld között, mint a mérgezett egér. A sokadik névnél a térkép ismerős környékre irányította. Körbenézett az utcán, éppen a lány lakásától néhány méterre állt. Remélte, hogy a lány esetleg erre sétál, de nem volt ideje ezen gondolkozni.

                Körbenézett, hogy kiért is jöhetett ide, akkor látta meg a sarkon a betört szélvédőjű autót és a mentősöket. Bassza meg, megint egy baleset… – mormogta magában. Odament, próbálta úgy intézni, hogy ne nagyon lássa a szerencsétlent, akit elütöttek, de hát muszáj volt megfognia a kezét, és elkísérnie az ajtóig, ami éppen kezdett előtűnni néhány méterrel arrébb.

               A látvány, ami fogadta annyira lesokkolta, hogy egy pillanatra beleszédült. A lány feküdt ott. Ruhája csupa vér, törött combcsontja kiállt a nadrágja alól. Nehezen lélegzett. Arca torz volt a fájdalomtól.Halál ott állt felette és bámulta, ahogy az orvosok próbálják elállítani a sebeiből ömlő vért. A lány kinyitotta a szemét. Üres tekintettel nézett az égre, majd a pillantása szép lassan Halálra vándorolt és megállapodott rajta. Elkomorult az arca.

                Halál szembenézett vele. Sosem érzett még ilyet; a gyomra összeugrott, és mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Tipródott. Fel-alá kezdett járkálni vagy hol egyik, hol másik lábára állt. Tehetetlen volt. És nem értette. Nem értett semmit. Hosszú percek teltek el így. A lány végig követte a szemével, de nem szólt. Halálnak nem volt választása, teljesítenie kell a kötelességét, de most először dacosan próbált ellenállni, mintha az élete múlna rajta. Aztán a lány megszólalt. Nagyon halkan, inkább csak tátogott.

– Nagyon fáj… kérlek segíts!

Halál ránézett. Üres volt belülről. Nem gondolkozott. Gépiesen megfogta a lány kezét és felsegítette. Ez volt a kötelessége, hát tette. Kinyitotta az ajtót. A lány elindult, de a küszöbön még megtorpant. Hátranézett, és csak annyit suttogott: köszönöm. 

Talán egy egész nap is eltelt, míg Hálál az utcákon bolyongott. Nem érdekelte senki és semmi. Soha nem érzett ilyesmit ezelőtt. Olyan fájdalom járta át minden porcikáját, amibe azt hitte, beleroppan.

Egyszer csak egy másik furcsa dolog történt vele: könnyek szöktek a szemébe, térdre rogyott és zokogni kezdett, rázta a hisztérikus sírás és a könnyek megállíthatatlanul futottak le az arcán. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés; ezt érezhetik az öngyilkosok is. Hogy már nincs értelme semminek. Csak az elviselhetetlen fájdalom van, amitől nem tud szabadulni. És hirtelen megértette: ezt ő okozta saját magának. Ő tűntette el a lányt a föld színéről. Ha nem nyit neki ajtót… Legszívesebben szemen köpte volna saját magát. Hát ezt érzik az emberek, amikor eljövök valakiért? Ezért gyűlölnek ennyire! Olyat veszek el tőlük, amit senki nem adhat vissza! Soha többet nem akarok ilyet tenni! Felmondok!

Mint egy eszelős, felpattant és rohant. Aztán megtorpant. Az ajtó kellett neki. Kimegy rajta és minden megoldódik. Olyan erősen koncentrált, ahogy csak bírt, hogy elővarázsolja az ajtót, de az sehogy sem akart megjelenni. Először kétségbe esett, de aztán rájött: valaminek történnie kell ahhoz, hogy az ajtó megjelenjen. Gondolkozott. Próbálta felidézni, hogyan is szokás ezt. Először az jutott eszébe, hogy vannak, akik felvágják az ereiket, de ahhoz kád kell meg penge és minden csupa vér. Szoktak mérget vagy gyógyszereket bevenni – az meg gusztustalan: a fejek lilák, hányásban fekszenek, ezt mégsem. Hasonló okokból elvetette a pisztoly és az akasztás ötletét is. Körbenézett, hogy mihez kezdhetne még. Nem messze volt egy toronyház. Felment a legfelső emeletre. Kimászott a tetőre és megállt a párkánynál, hogy lenézzen. Szörnyen magasan volt. Az emberek apró hangyáknak látszottak odalent. Nem sokáig ácsorgott, fejest ugrott a semmibe. Csak zuhant és zuhant, mintha a végtelenbe esne, aztán egyszerre csak vége lett. Hangosan csattant az aszfalton.

Pár pillanat múlva tért magához. Nem érzett már semmit, minden fájdalom megszűnt. Körülötte néma volt a világ, mintha üvegburát tettek volna fölé. Óvatosan felemelte a fejét és körülnézett. Igen, az ajtó pedig szép lassan kezdett körvonalazódni alig pár lépés távolságra. Halál megnyugodott. Vége mindennek. Már csak át kell lépnie a küszöbön. De ahogy fel akart kelni, nem tudott megmozdulni. Bár könnyűnek érezte a testét, valójában a kezei és lábai nem mozdultak. Újra megpróbált feltápászkodni, de sehogy sem sikerült. Próbálgatta újra és újra, egyre kétségbeesettebben és elszántabban, de eredménytelenül. Rádöbbent, hogy kell valaki, aki megfogja a kezét, felsegíti és kinyitja neki az ajtót. Saját magára lett volna szüksége…

A megnevezetlen városra, az erdőre, a kocsmák és országutak dzsungelére, erre a valószínűtlen, össze-vissza tájra az akasztófa és a kereszt vet árnyékot. A kísérteties táj előtt néha fel-feldereng valamilyen társadalmi valóság is, a kártyások, kurvák, kutyák, vándorszínészek, züllött nótáriusok, országúti lumpok reformkori Magyarországa. Vagyont a Hóhér kötelében nem munkával, hanem kártyával vagy „váratlan szerencsével” gyűjtenek, mert hiszen ebben a szörnyűséges Bábelben majd mindenki rabja valami rettenetes, ésszel fel nem fogható függőségnek: kártyának, italnak, kéjvágynak, hűségnek, szerelemnek, de mindenekelőtt valamilyen egész életet kitöltő „bosszúeszmének”. „Adj eszmét, én istenem, adj egy bosszúeszmét”, kiált fel a regény hőse, és szíve vágya teljesül is, hisz élete végén halálos ellensége unokáját is sikerül öngyilkosságba hajszolni. („Sors, nyiss nekem tért!” – igaz, ez majd másutt mondatik ki.)

Ez a regénybeli táj – bár a legfőbb „bosszúeszme” indítéka a szerelmi csalódás – természetesen nem nőknek való vidék. A szende szüzek, a Bettik és a Rózák, ahogy a regénybeli kurvák is életük virágjában pusztulnak el. Az egyetlen idős nőszereplő, a „jótét lélek”, a nagymama szinte egyetlen szó nélkül kopik ki az elbeszélésből, mikor a főhős, Andorlaki Máté fia eléri azt a kort, mikor már lehetséges akasztófára juttatni. Itt mindvégig kegyetlen szél fúj – ezt a figyelmeztetést a nőknek is érdemes megszívlelni.

A szenvedélyek kietlenségét, a társadalmi tér otthontanságát a város, a folyó és az ország névtelensége, gomolygó megfoghatatlansága fokozza. Hol vagyunk egyáltalán? Erdőben, városban, templomban, kocsmában, förgetegben, napsütésben… Mintha egyes egyedül a pompásan közönyös nap figyelné a regény szereplőit – a „bosszúeszmék” könnyen kiszámítható következményeit, az akasztófa környékén időközönként megélénkülő sürgés-forgást… Nemcsak a mindig jelen lévő, a mindig közönyösen szemlélődő napkorong emlékeztet bennünket a János vitézre. A hóhér kötelét olvashatjuk amolyan ellen-János vitézként is. Ámde Kukorica Jancsi bujdosásának az az emberi világ mögött rejlő tündéri valóság ad célt és értelmet, ez a valóság az, amely képes az időt visszafordítani, az Iluska „poraiból” nőtt rózsából a ragyogó szépségű hajadont (vissza)varázsolni. János vitéz története úgy végződik, ahogyan elkezdődik – a ragyogóan szép menyasszony kilép a habokból: az idő megfiatalodik.

„Nem éledett föl” ezzel szemben Andorlaki Máté vízbefúlt, öngyilkosságba kergetett Rózája. Nem „éledett föl” akkor sem, mikor a főhős éjfélkor, a temetőben kísértetként akarta volna a keblére ölelni. Mert nincs isten, az időt nem lehet gyógyítani, a múltat nem lehet sem eltörölni, sem jóvátenni. A kereszt égre törő sziluettje az akasztófáéra emlékeztet. Hiszen már képzeletben sem alkotható meg egy olyan valóság, amelyben visszatérhetnénk a remény ártatlanságához, a kezdetek tisztaságához. A másik halálában és egyáltalán a bomlás felfoghatatlan iszonyatában a saját halálunkkal szembesülünk. Nincs mit tenni, nincs hova menni. Minden „bosszúeszme” önpusztítás – minél nagyszabásúbb, annál inkább. Ezért is végződhet az egyik legnagyobb magyar „bosszúregény” egy fiatal fiú, Ternyei Boldizsár unokájának öngyilkosságával. Ez is a kezdetekhez való visszatérés, csak egészen másféle, mint a János vitézé.

De a romantikus noir szerzőjének, a ragyogó, de ki nem teljesedett regényírónak, Petőfi Sándornak nemcsak bámulatos drámai érzéke van, hanem – mint az alábbi részletből kiderül – fogvacogtató iróniája és pompás fekete humora is.

                                                                                                       (a szerk.)

Éj lett, oly viharos, amily derült volt a hajnal.

–  Induljunk, barátom! –  szólék Jánosnak.

–  Maradjon ön, uram –  felelt ő –, hiszen mi elvégezzük…

– Nem, János, e szent munkához senkinek sem szabad nyúlnia, csak nekem és neked. Jer.

És menénk, hogy fiamat eltemessük.

Sötét volt. A szél süvöltött, zúgott. Az eső szakadt. Az utcák üresek valának… ily időben kinek is volna kedve szabad ég alatt lenni?… csak az akasztott emberek vannak ott, és azok, akik őket eltemetni készülnek… levenni őket a magasból és letenni a mélybe. Én mentem Jánossal. Egész erőnkből kellett eveznünk, hogy az őrjöngő zivatarban előre haladhassunk.

Soká mentünk. Mire odaértünk, ahova indultunk, a zápor megszűnt, a fellegek megrepedeztek, nyílásaikon ki-kinézett a hold, és ismét elbújt… a szél azonban egyre dühöngött, talán még jobban, mint elébb. Fújt, fújt a szél, és lengeté gyermekemet, egyetlen gyermekemet. Midőn melléje értem, megcsókoltam hideg mezítelen lábát, melyről a hóhérlegény húzta le a sarut.

És ez ugyanott történt, ahol ezelőtt huszonkét évvel a párbajban Ternyei lőtt meg engemet.

János segítségével levettem fiamat… oly gyöngéden bántam vele, mintha minden kemény érintésem fájt volna neki, oly gyöngéden, mint az édesanya bánik beteg csecsemőjével. Éppen, midőn levettük és végigfektettük a földön: akkor ért ki a hold a felhők közül s reánk veté teljesen kísértetes sugárait…

Ott feküvék hosszában, mereven, elkékült arccal, kidülledt szemekkel, kioltott nyelvvel, nyakán kötéllel az, ki még tennap az új világ Adonisza volt.

Leoldám nyakáról a kötelet, és összecsókolám a fekete karikát, melyet ez rajta hagyott. Azt gondoltam, hogy letörlik csókjaim a kötélhelyet, és fiam föl fog éledni.

Nem éledett föl.

Megsimítám arcait, elsimítám nagy homlokáról szép fekete haját, melyet az eső megáztatott és a zivatar összekuszált, s mondám: éledj föl, egyetlen magzatom, egyetlen örömem!

Nem éledett föl.

Csak szemeit mereszté rám, és nyelvét ölté felém.

Vállamra vettem őt, és vittem a temetőbe. Kinek volt már ily teher vállain? az tudja, milyen nehéz a világ… nekem úgy tetszett, mintha a világot vittem volna.

–  Hah –  kiálték föl útközben –, nem hagytuk ott kötelét?

–  Nem, uram, eltette ön –  felelt János.

–  Úgy jól van! –  mondám, s folytattuk utunkat.

Elértünk a temetőbe, és leástuk őt.

És ez ugyanott történt, hol ezelőtt huszonkét évvel szeretőmet, Rózát, ástam föl a sírból…

A város megtudta, hogy ama gazember (!), kit fölakasztottak, a temetőbe jutott, hol a becsületes (!) embereknek van csak helye, s ki akarta onnan hányatni csontjait.

Megelőztem a várost; kiásattam fiamat magam, és elvitettem messze, messze… szegény fiam! még holta után is oly soká nem lett nyugodalma!

De most már nyugszik háborítatlanul.

Vadonerdő közepén van egy kerek völgy. A völgyet környékező bércek tetejében szüntelenül zúgnak a fenyőfák, mert közülök indulnak csatára a viharok, és hozzájok térnek vissza… de a völgyben alant csend és béke van, csak az énekes madarak beszélgetnek egy kis patakkal. Középütt a völgyben a fenyők ki vannak irtva, s helyökön egy óriási fehér oszlop áll, mely ötvenezer forintba került. Rajta e rövid fölirat:

FIAM

24

Éjfél után értem haza fiam temetéséről. E napnak rám nézve nagy fáradalmai voltak, olyan nagyok, milyenek csak embernek lehettek és lehetnek a világ teremtésétől a világ végéig. Lelki, testi erőben kimerülve, elzsibbadva, elalélva rogytam ágyamra, hogy elaludjam vagy meghaljak. Meg sem haltam, el sem tudtam alunni. Irtózatos ecsettel föstött panorámaként vonultak el szemeim előtt a mai napnak, sőt egész életemnek rémes jelenései. Végre, midőn hajnalodott, halványodni kezdtek emlékezetem kísértetei… mindinkább sűrűbb ködbe burkolóztak… már csak kétesen láttam körrajzaikat… szemeimet behunytam, hogy elaludjam; ekkor hangos kopogást hallék ablakomon, s e szókat:

– Andorlaki Máté! ismered-e hangomat? már rég nem hallottad. Én azon koldus vagyok, kit fiad a sárból emelt ki egykor az utcán; én azon koldus vagyok, kinek leányát szerette fiad, s ki leányát kényszerítette, hogy kétségbeejtse fiadat; én azon koldus vagyok, ki egykor nagyúr volt, kinek te nyerted el mindenét, kinek neve Ternyei Boldizsár… Andorlaki Máté, te engemet koldussá tettél… én akasztófára juttattam fiadat!

25

Történtek ezek huszonhat esztendővel ezelőtt, midőn negyvennégy éves valék. Vagyok pedig most hetvenéves, s talán nincs hetven szál haj fejemen. E huszonhat esztendőt itt töltém a rengetegben, fiam sírja mellett, egy kis kunyhóban, melyet ide építék magam Jánossal; kevés embert láttam azóta, és kevesen láttak engem; s azok, akik láttak, nem tudják, ki és mi vagyok, csak így neveznek:

Az erdei ember.

Midőn elhagyám a várost, a világot: oly ájulásban volt lelkem, hogy semmi életjelt nem mutatott; elaléltságának legnagyobb tanúja az volt, hogy Ternyeinek ama szavai sem rázhatták meg. Nem tudtam én: ki az a Ternyei? van-e Ternyei a világon? van-e világ? nem tudtam én, mi van… csak azt tudtam, mi nincs: fiam.

Eladtam mindenemet, és így szólék Jánoshoz:

–  Barátom, az én sorsom tele bekövetkezett; úgy állok itt, mint a fa, melynek lehullottak levelei… csak egy van még rajta, te; de néked is le kell hullanod, mert illik, hogy télen kopaszon álljon a fa. El kell válnunk, barátom. Én nem maradhatok az emberek közt, ezen emberek közt, kik fiam csúfos halálát hidegvérrel bámulták; te pedig nem jöhetsz velem, mert nem akarom, hogy miattam számkivesd magadat a világból, hol számodra még teremhetnek örömek.

–  Micsoda örömre számolhatnék én –  felelt János –, micsoda örömre számolhatnék távol öntől? volt-e eddig is más örömem, mint az, hogy önnel együtt lehettem? És most, midőn már senkije sincs többé, most hagynám el önt? nem, soha! Ön elkorbácsolhat magától, uram, de mindannyiszor vissza fogok sompolyodni, mint a leghűségesebb kutya; és ha meghal ön, leülök sírjára, és ott fogok ülni, míg le nem fektet az éhhalál.

János velem jött. Lehánytam fényes öltözeteimet, durva ruhát vettem föl, s így menénk magunkkal víve százezreimet. E pénzből, gondolám, melyet fiam számára gyűjték, ne vendégeskedjék senki! el fogom ásni a vadon közepében.

Midőn elértünk a völgybe, hol fiam sírja volt, és megláttam oszlopát: éledni kezdtek emlékezetem megkövült múmiái.

Gyermekkorom óta nem imádkoztam… itt önkénytelenül térdre rogytam, és összekulcsolám kezeimet, és az égre néztem, és könyörgék:

–  Isten! ne vedd el addig életemet, míg fiam halála megtorolva nem lesz.

És ez mindennapos imádságom lett… huszonhat esztendeig. Ott mondám el naponként térden állva az oszlop mellett, jó és rossz időben, télen és nyáron, tavasszal és ősszel.

Semmi út nem vezetett e völgybe, senki nem látogatta ezt meg. Csak János és én; mi ketten valánk élő lakói. El-elbeszélgeténk a múltról, midőn még négyen valánk: Hiripi Gáspár, fiam, ő és én; aztán a jelenbe jöttünk, midőn csak ketten vagyunk: ő és én.

–  Talán nemsokára csak egyikünk lesz meg, és végre nem lesz egy sem! – mondám, s elhallgatánk mind a ketten, és gondolkodánk.

A legközelebbi kis faluba jártunk, hol én, hol János, élelemszerekért. Nem sok dolgunk volt, de ami terhünk akadt, azt közösen viseltük. Nem valánk többé úr és szolga. Bejártam koronként a városba is, hol életem nagy része folyt el, s hol senki nem ismert többé. Üggyel-bajjal szereztem tudomást a Ternyeiekről. Ternyei neje és egyik gyermeke rég meghalt; Luiza, fiam kedvese, néhány hétig gyászolta, siratta szeretőjét, s néhány hónap múlva férjhez ment azon takács fiához, ki őt örökben tartotta. E házasságból lett a vén Ternyeinek, kiről mit sem tudtak, egy férfiunokája, aki valami mesterséget tanult.

Már tizenöt évet tölténk a vadonban.

Forró nyári délután volt. Rekedt volt a völgy levegője, mintha a nap minden sugarát csak idelövellte volna. Alig hallható távolban meg-megdördült az ég, és a dörgés mindinkább közeledett. Végre sötét lett, csaknem éjjeli sötétség… a völgyet fekete felhő takarta el a menny kék szeme elől. Az égiháború kitört. Villám villámot ért, és úgy tetszett, hogy az égzengés meg akarja repeszteni a sziklákat, és ledönteni azokat a magasból, hogy a völgyet eltemessék, s a zápor omlott, mintha majd az eltemetett völgynek még helyét is el akarná mosni.

Magam valék kunyhónkban, s aggódva vártam Jánost, ki pár órával a fergeteg előtt a faluba ment.

Végre megnyílt az ajtó; de nem János jött be, hanem egy ember, kit tizenöt év óta nem láttam, s mégis megismertem, mert tizenöt év óta miatta imádkoztam naponként.

Ternyei Boldizsár volt.

Nem kopaszodott meg, mint én; de hosszú, sűrű haja egészen fehér volt, mint az én szakállam. Fejét széles, lekonyult karimájú kalap, testét koldusrongyok födék.

–  Menedéket keresek a zivatar elől, isten jó nap’! –  szóla belépve.

–  Menedéket? mindenkinek szívesen, csak Ternyei Boldizsárnak nem! –  válaszolék.

–  Kelmed ismer engem?

–  Ternyei Boldizsárt ne ismerné Andorlaki Máté!?

–  Mit? Andorlaki…

–  Az, Andorlaki, aki téged évek óta keresett, és nem akadt nyomodba, akit végre magad kerestél föl, hogy véged legyen.

–  Közelíts hát, ha lelked van! –  kiálta, s fölemelé görcsös botját.

Én a kunyhó zugából még nagyobb bunkósbotot ragadtam elé, s nekirohantam. Kiszaladt; én utána. Az égiháború egyre tartott. Villámlott, mennydörgött, esett. Mit én bántam! kergetém őt szakadatlanul. Utunkat állta egy eldőlt, hosszú fenyő, melyet a vihar kitört és a villám meggyújtott. Szemközt álltunk. A két ötvenöt éves ember elkezdett birkózni… az iszonyú fergetegben… közel egy élőfa lángjaihoz, melyet a mennykő gyújtott meg. Botjainkkal hadonáztunk egymás ellen; de elvetettük azokat egyszerre, látva, hogy így nem boldogulunk. Egymásnak rohantunk. Ő torkon ragadt engemet, és eldöntött; én körmeimmel képének estem, s egyik szemébe úgy belekaptam, hogy az rögtön kifutott. Ternyei fájdalmában elbődült, mint a vadállat. Föléje kerültem… mellét gázoltam… száján kétfelől véres tajték futott le.

–  Ütött halálod órája! – ordítám. –  Meg fogsz halni… meg fogsz égni… e fának lángjai közé vetlek!

És hurcoltam az égő fa felé… még egy rántás… és ő a tűzben lett volna. Ekkor jutott valami eszembe.

–  Nem, nem vetlek a tűzbe – mondám. – Mást teszek veled, egészen mást. Fölakasztalak… függni fogsz ugyanazon a kötélen, melyen fiam függött. Még megvan!

Tudtam, hogy el nem futhat, míg visszajövök, mert éktelenül meg volt nyomorítva. Szaladtam kunyhónkba a kötélért. Amint visszaértem, János jött a hegyen lefelé.

–  Mit mívelsz e fergetegben itt kinn? –  kérdé tőlem.

–  Akasztani fogok, barátom; Ternyei Boldizsárt akasztom! –  feleltem. –  Nézd itt hever egész mivoltában, oly nyomorultan, amilyennek csak én óhajthattam, én, kit ő jegyesétől és gyermekétől fosztott meg.

–  Megállj, Máté! – szólt János, megragadva kezemet. –  Megállj, azt nem engedhetem meg, hogy te hóhér légy… és kérdem tőled: mi nagyobb büntetés e nyomoréknak, a halál-e vagy az élet?

–  Az élet! – válaszoltam. –  Igen, az élet. Élni hagyom őt. Köszönöm, barátom, hogy megfogtad kezemet.

Azután Ternyeihez fordultam, ki ott feküdt a földön, és nyögött, alig bírva lélegzetet venni… véresen… kifutott szemmel. Pokoli gyönyörrel szemléltem kínját, s így szólék hozzá:

–  Ternyei Boldizsár, megelégszem most egyik szemeddel; a másikat meghagyom, hogy láthass, ha ismét találkozunk… mert még fogunk találkozni.

(Martinkó András szövegkiadása nyomán.)

Még éjfél előtt egy zsidóságával kérkedő fickó leniggerezett a sarki sörözőben. Érzékeny hangulatban talált, egész nap a világot átkoztam. Vállán indiánfej tetoválás virított, elmondása szerint Magua volt Az utolsó mohikánból, bár felőlem Báthory Gábor is lehetett volna, már ami a hajviseletet illeti. Mindenesetre úgy alakult, hogy nekirontottam, testi fölényét kihasználva hamar földre vitt, azonban karjaimat szabadon hagyta, és már éppen azon meditáltam, hogy kinyomom a szemét, amikor a személyzet és a kocsma közönségének túlbuzgó fele szétválasztott, majd egy lehetőleg gyors és érzelemmentes kibékülésre ösztökélt bennünket. Aznap a totális kudarc égöve alatt hajtottam le fejem vánkos nélküli, de egyszerűségében hálás ágybetétemre, aludni azonban nem sikerült, mert úgy áhítottam a reggelt, akár egy verőfényes apokalipszist.

Még sötét volt, amikor megkezdtem a készülődést legújabb munkahelyemre, ahol legújabb első munkanapom várt. Körülbelül tudtam, hová kell mennem, mint általában, és fogalmam sem volt, hogy mit kell majd ott tennem, mint rendesen. A vasútállomás szomszédságában lévő mellékúton gyalogoltam be a türelmi zónába, egy túlságosan büszke patak tragikusan megzabolázott medre mentén. A hajnali sugarak javában bontották a szégyenlős köd könnyű leplét, majd visszaverődtek a kavicsokon bukdácsoló víz darabokra tört tükörvonalán. Csupán egy hosszú lábú, hajlott nyakú madár sötét sziluettje képviselte az elüldözött éjszakát, mint valami totemállat, vagy sejtelmes ómen, de semmiképp sem úgy, mint egy ritka, védett faj egyik eltévedt képviselője, egy fekete gólya. A jegenyék fojtóan tömény illatot ontottak magukból. Két németjuhász csaholása riasztott föl ebből az ámulatból, akik egy cégtáblával ékesített vaskapu melletti ketrecben várták, hogy sorsuk jobbra forduljon. Az udvaron konténerek álltak mindenütt, akár egymásra pakolt gyufásdobozok, és egy targonca, amely a pleisztocén időszak, vagy egy másik lecserélt politikai rendszer átlényegített hagyatéka lehetett.

Jelentkeztem a műszakvezetőnél, aki leginkább értetlenül nézett rám enyhén bandzsa, mogyorószín szemével, majd lassan, vontatottan közölte, hogy egyáltalán nem várt új munkaerőt. Bámultam jól fésült, ősz haját, puhának tűnő, szinte nőies arcbőrét, aztán megláttam saját ábrázatom a mögötte lévő üveges szekrény ajtaján. Meglehetősen vadember külsőm lett a jó néhány munkátlan hónap alatt. Szakállam elburjánzott, hajam nagy része egy kontyszerű képződményben pihent a fejem búbján, mellesleg egy régen kinőtt, akkor már csak köldökig érő pólót viseltem, egy itt-ott vérrel pöttyözött, kissé rongyos farmer társaságában, melyet egy ballonkabát megkötőjével fogtam össze a csípőmön, lábamon unisex mokaszin. Próbáltam mosolyogni, és beköptem egy nevet, akivel emlékeim szerint telefonon beszéltem. Azonnal felhívta, majd sóhajtva felém bólintott. Miközben a műhelycsarnok felé kísért, észrevettem, hogy mindkét lábára sántít egy keveset.

A műhelycsarnok nem sokban különbözött az iparosítás során más külvárosokban is létesített, többször elhagyott, magára hagyatott, gazdátlan és gondozatlan épületek csontvázaitól, melyek nagy része már jóval a rendszerváltás előtt előidézte több acélváros rozsdásodását. Egykor monopol helyzetűnek gondolt, termelőnek álcázott vállalkozások elefánttemetője, csont nélkül. Lehullott vakolat, hiányzó épületkockák, félig bádog, félig hullámlemez tető, egy-két stroboszkópot idéző neoncső, és az elmaradhatatlan, dupla szárnyú, óriási vasajtók, mint sem repülni, sem úszni nem tudó angyalok, akik csak azért tűnnek szomorúnak, mert valami rejtélyes és megfejthetetlen oknál fogva őket még mindig nem lopták el.

Belépve irgalmatlan bűz csapta meg az orrom. Némi időre volt szükségem, hogy szemem hozzászokjon a félhomályhoz és észrevegyem a megszámlálhatatlannak tűnő macskapopulációt, mely a munkaterület legnépesebb emlősállományának bizonyult. Különböző színű és életkorú közösséget alkottak, szőrükön ugyanaz a grafitszerű árnyalat futott végig, amelyet eredendően a csarnokban általánosan jelen lévő, milliméter vastagon mindent ellepő fémpor képviselt. A macskák szabadon jártak-keltek, az egerek seregének megfékezése volt leginkább feladatuk, mindeközben szanaszét hugyoztak és fostak mindenütt, még büdösebbé téve az emberek munkához való viszonyát.

Volt tizenkét konténer, melyek egymás mellett, háromszor négyes alakzatban hevertek. A formáció hosszabb oldalain, egymással szemben helyezkedtek el a maszatos arcú, piszkos karú és ruhájú munkások, mint megannyi krampusz. Ez volt a fémhulladékot válogatók brigádja. Mindegyiküknek volt egy-egy konténere, melyen többnyire préselt farostból készült palló ívelt át, a pallón hevenyészettnek tűnő elrendezésben különböző méretű műanyag dobozok várakoztak. A sarokban egy gazdátlan tároló árválkodott, egy deszkával a tetején, amely csak arra várt, hogy munkaasztalommá tegyem.

A szakmai kiképzés nem tartott sokáig, a vas és acél tárgyak a középső sor üresen ásító, rácsos tárolóiba kerültek, mert ezekből volt a legtöbb mennyiség. Ha megteltek, ismét üresre kellett cserélni mind. A kis dobozok leginkább a színesfém válogatására szolgáltak, külön került így a sárga- és vörösréz, a cink és a bronz, de a különböző tekercseket, és egyéb, még tovább bontható pici alkatrészeket is külön kellett szortírozni, ahogyan a nagyobb villanymotorokat és más kütyüket. Általában egy, jó esetben másfél konténernyi ipari hulladékot tudott egy ember szétválogatni a nyolc órás műszakban. A tárolók alján rendszerint bődületes mennyiségű por gyűlt össze, ezt átszitálva kigyűjtésre kerültek a kisujj körménél is kisebb nemesfém darabkák. Hiába bánt mindenki óvatosan a levegővétellel, a rendszeres köhögés általánosnak számított, és a délutáni orrfújások fehér zsebkendőjében ott feketéllett a délelőtt mocskos emléke.

A munka közbeni beszélgetés itt kivételesen nem volt tilos, a brigád egyébként is elvárta, hogy mindenki valljon színt, durva, nyers humorral törekedtek a gyors és lehetőleg nem nagyon mély megismerés felé az emberi lelkekben, amelyet nem feltétlenül a felebaráti szeretet vezérelt, hanem inkább a kínzó kíváncsiság és az ismeretlentől való félelem együttese hajtott. No és az unalom. Ezeknek a beszélgetéseknek volt némi csoportterápia jellege, amely feltámasztotta akkor már rég halottnak hitt érdeklődésem az iránt a világ iránt, amelyben éltem, és élek azóta is.

Tetemvári Kölyök volt a legfiatalabb, talán tizenhét-tizennyolc lehetett, nagyszájú, gömbölyű mókamester, aki akkor épp pornómán korszakát élte, és ezen kívül még egy munkahellyel rendelkezett, éjjelenként egy fatelepen őrködött. Nagyon kedvelte a zenét, ha nem szólt a kis szürke rádió, énekelt és lármázott, alapjáraton nem bírta a csöndet. Alkalmanként hangosítóként is tevékenykedett az Egyedülállók Bálján, vagy más hasonló rendezvényen. Az összes kurvát ismerte a környéken, szüzességének elvesztését nekik köszönhette, mely esemény az utca másik oldalán, a bokrosabb rész aljában történt nem sokkal érkezésem előtt. Nagyra becsülte szolgálataikat, különösen azokét, akik étkezési jegyet is elfogadtak. Mert ez az utca a város és a rendőrök által megtűrt örömlányok, és az egyetlen örömfiú munkahelye is volt egyben. A buzeráns egyébként elég szemtelen és kellemetlen alak hírében állt, nem véletlen, hogy egyszer egy fa tetején kötött ki, lábainál fellógatva, fejjel lefelé, anyaszült meztelenül. A legidősebb nőt Maminak nevezték, aki általában egy vagy két, mindenesetre még nagyon fiatal udvarhölgyével várakozott a kerítés tövében az olcsó kielégülést kereső, tehát csóró kuncsaftokra. A tarifák azonban nagyon széles skálán mozogtak, leginkább életkor, szépség, ápoltság függvényében. A leggyönyörűbb hetéra például nagyon ritkán mutatkozott a placcon, akkor is csak nyáron, zsongító napsütésben. Megállt vadonatúj, metálvörös autójával, majd megkezdte fel-le sétáját a járdán, őrjítő bikiniben, frissen, illatosan, abban a biztos tudatban, hogy őt csak kevesen engedhetik meg maguknak.

Egyik nap aztán nem jött a Kölyök. Dzsimivel és Kacsával (másik nevén – a Tiszteletessel) találgattuk ennek okát, mert hiányzott színpadias megjelenésű konferansziénk. Dzsimi ősrockernak számított, alacsony, de arányosan izmos testét számtalan tetoválás borította, ezt karatés múltjából származtatta. Egy messzi-messzi külvárosból járt be dolgozni, télen-nyáron biciklivel. Családja nem volt, legalábbis számára már nem, egyszer említette ugyan, hogy újra látta szüleit, amint egy kukában turkálnak, de hamar másra terelte a szót. Családi életét kedvenc kocsmájában élte, melyet jobban otthonának tekintett, mint azt a bérelt félszobát, ahol lakott. Ellentétben a Kölyökkel, ő nem volt elragadtatva a kurtizánoktól, tartós kapcsolatra vágyott, ahol a hűséget a bizalom szavatolja, az intimitást pedig a szeretet. Egy mozgássérült lánnyal levelezett, aki az ország nyugati végében lakott. Találkozásra is sor került közöttük, de a lány szülei közbeléptek, nem bírták elviselni, hogy Dzsimi szegény és pénzért ugyan, de alantas módon guberál.

Kacsának egy élettársa volt és egy gyermeke, a város külterületén laktak egy apró telken, ahol mindennapos harcot vívtak a betörők, rablók, utcai fosztogatók és asszonygyalázók ellen. Állítólag börtönben is ült, de erről soha nem beszélt. Nevét onnan kapta, hogy egyszerre volt pösze és selyp, ugyanis elülső fogainak nagy része hiányzott, valamely általam ismeretlen történés következménye folytán. Annyit azonban tudni lehetett, hogy még így is szerencsésnek mondhatta magát.

Másnapra Kölyök előkerült, Kacsa viszont eltűnt. Kölyök a szüleinél lakott, amikor nem őrködött a fatelepen. Elmesélte, hogy éjjel betörtek hozzájuk, zajra ébredt, és amikor kiment, a két árnyból az egyik leütötte és meglógott. A másikat sikerült elkapnia a földről felpattanva, és hogy el ne szaladjon az is, egy vascsővel eltörte mindkét sípcsontját. Kevésen múlt, hogy a rendőrök nem őt büntették meg, miután egy álló napig vallatták az őrsön.

Közben kiderült, hogy Kacsa kórházban fekszik, bal oldalán lukas tüdővel. Munka után Dzsimivel és Kölyökkel bementünk hozzá, ivólevet, süteményt és friss gyümölcsöt vittünk neki, és vele együtt fontolgattuk, hogy bepereljük az aljas céget, ahol semmiféle egészségügyi szűrővizsgálatot nem végeztek, nem volt fizikai alkalmassági a felvételkor, és a hely nem rendelkezett munkavédelmi eszközökkel sem, nem beszélve a rengeteg macskapiszokról. Ez azonban csak tehetetlenségünk dühe volt már akkor, mert egyikünk sem értett a joghoz, és együttvéve sem volt annyi pénzünk, hogy ügyvédet fogadjunk.

A brigád tagjai egyébként elég gyorsan cserélődtek, négyünket leszámítva. Így aztán mindig elment valaki, de mindig jöttek mások. Egy magas, vékony férfi, akinek két gyereke volt és egy terhes felesége, aki maszekban házakat festett, de a sajátjával nem tudott elkészülni, aki a piacon árult hétvégén, és állítólag volt Iránban is, de aki minden áldott nap gyalog tette meg a nyolc-tíz kilométeres utat otthonától a munkahelyig és vissza ugyanúgy; aztán ott volt az a zselézett hajú, tisztaságára nagyon ügyelő cigányinas, aki állandóan Angliába készült, valami szállodába, emiatt, ha eszébe jutott, angolul kezdett halandzsázni; aztán Bagira, a hatalmas melák, szelíd mamlasz, aki reggel hat előtt még besegített az apjának, teherautóval pékárut terített a város környéki településeken, és aki a szemünk láttára evett meg tizenhárom rántott húsos szendvicset, és még sokan mások, nagyon sokan. Átjáró voltunk, bár nem tudni, honnan, és nem tudni, hová.

Végül mindenkit elküldtek, a fémhulladékot válogató brigádot feloszlatták. Emlékül elcsentem néhány bronzkarikát, a hordozható fémdetektor sokszor rakoncátlankodott a kijáratnál, aznap nálam sem működött, mellesleg már nem rúghattak ki emiatt. A bronz fénye fátyolos, erőkifejtésre nem hajlik, ha végképp nincs választása, akkor törik, összekoccintva fojtottan tompa, ám viszonylag hosszan rezgő hangot hallat. Akkor azt hittem, soha többé nem látom viszont azokat, akikkel itt valamelyest közel kerültünk egymáshoz. Nem így történt. Dzsimivel a piac mellett találkoztam. Szeme alatt monokli éktelenkedett, már nem volt a régi, igaz, négyen mentek ellene, egyébiránt a város szélére költözött egy fiatal lánnyal, aki előző kapcsolatából, egy autóversenyző elől menekült. A Kölyökkel véletlenül futottam össze, kéz a kézben sétált egy festett vörössel. Azt mondta, már abbahagyta, de azt nem, hogy mit. Kacsát csak messziről láttam egyszer, az utcát seperte élénk színű mellényben, mint városi alkalmazott, és amikor továbbment, nem emelte föl a fejét.