vonattal jöttél
vagy Isten hozott
most nem érdekel
itt vagy
már van honnan
menned
indulsz
pedig sosem mondtam
hogy vigyen el az ördög
nem használok
közhelyeket
Róluk csak ritkán beszélek
túl közel állnak hozzám
Mindketten
jól tudom
Lucifernek
egyszer fehér szárnya
volt
azt hiszem
minden a
Terv része
te is az vagy
az indulásod is
az út is
a cél is
ha mégy
hát nem bánom
lesz hová visszajönnöd
mondhatnám
de nem teszem
Isten veled
Barta minden hajnalban, miután bezárta aprócska háza ajtaját, elindult a Duna-partra, majd, mikor odaért, és meggyőződött róla, hogy senki sem látja, beleugrott a vízbe, és hallá változva elúszott egészen a Szabadság hídig. Ott is megvárta, hogy tiszta legyen a terep, és amikor senki nem figyelt oda, kimászott a partra, emberi alakot öltött, és frissen-fitten, élére vasalt öltönyben, kezében az elmaradhatatlan fekete aktatáskájával besétált az irodába. Most, ahogy így visszagondolok, be kell látnom, volt Bartában valami halszerű. A szeme vizenyős kék, kicsit mindig úgy tűnt, mintha be lenne gyulladva. Biztosan a víztől. És a bőre annyira sima és szőrtelen volt, mintha nem is férfi lenne. Azt gondoltam, talán gyantáztat, vagy szőrtelenítő krémet használ. Előfordul az ilyesmi férfiaknál is. Egyszer véletlenül hozzáértem, és olyan hideg volt a keze, mintha egy jégkamrából jött volna ki. Most már persze egyértelmű, hogy miért.
Barta amúgy a légynek sem ártott soha. Rendkívül ápolt, szinte légies megjelenésével úgy suhant végig a folyosón, mintha ott se lett volna. Előfordult, hogy napokig nem is láttuk, pedig tudtuk, hogy bent van. A munkában végtelenül precíz volt, ami egy mérnöknél nem éppen elhanyagolható tényező. Halk szavúnak és udvariasnak ismerte mindenki. Az ebédnél a sorban mindig előreengedte a nőket, így engem is. Időnként beszédbe elegyedtem vele, talán szánalomból, de az is lehet, hogy csak unalomból. Sajnáltam ezt a szinte tökéletes megjelenésű, ugyanakkor rettenetesen magányos embert. Egyedül élt, barátnő, feleség, család nélkül. Rövid beszélgetéseink alatt folyton az volt az érzésem, hogy nem akar zavarni. Kivétel nélkül mindig ő tett pontot a társalgás végére, s legtöbbször arra hivatkozott, hogy be kell fejeznie a munkát, mert várja a főnök. Nem erőltettem hát a dolgot.
Történt egy napon, hogy Bartát magához hívatta a főnök. Megesett ez rendszeresen mindannyiunkkal, nem gondoltunk semmi rosszra. Gyakran időztünk nála, mert ő olyan típusú vezető volt, aki szerette magához rendelni az embereket. Ilyenkor nem csak a munkáról esett szó, a főnök kiselőadásokat is tartott, amiket végig kellett hallgatnunk. De soha nem megalázó stílusban adta elő a dörgést, csak amolyan tudós mókus módon. Hát, gondoltuk, most is ez történik. Amikor azonban Barta kilépett a főnök szobájának ajtaján, nem a szokott módon viselkedett. Nem indult vissza azonnal a helyére, hogy befejezze a sürgős munkát, vagy éppen elkezdje az újat, amit most bíztak rá. Csak állt ott, tétován, elesetten, hosszú ujjaival sima, szőrtelen arcát vakargatva. Odamentem hozzá, megkérdeztem, mi történt. Azt mondta, kirúgták. Létszámleépítés. Szükséges lépés. Így mondta a főnök. Azért őt, mert fiatal férfi, könnyen talál másik munkát. Még egy hónapig maradhat.
Próbáltam vigasztalni, nem igazán sikerült. Barta padlót fogott, teljesen érthető módon. A helyében én is ezt tettem volna. Örültem, hogy nem vagyok a helyében. Aztán elszégyelltem magam.
Délután együtt indultunk el a munkából. Felajánlottam, hogy elkísérem egy darabon, ha nincs ellenére. Úgy láttam, örül az ajánlatomnak.
A Duna-parton sétáltunk, szótlanul. Aztán egyszer csak megállt, maga felé fordított, és megfogta a kezemet. Jéghideg volt az érintése, az ujjai pedig olyan puhák, mint egy kisgyereknek. Rám nézett fakókék szemeivel, majd hirtelen elengedett, és beugrott a Dunába.
Az egyik percben még hosszú karjaival kapálózott a levegőben, a másikban meg már egy szép, nagy hal csobbant bele a vízbe. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. De ott voltam. Láttam, ahogy Barta hallá változott, és mielőtt elúszott volna, búcsúzóul még ugrott egy nagyot.
Azóta sem látta senki.
Milyen lehet az összeomlás?
Kirobban a nyár, forr az idő, eltelik a június, a július, elmúlik az augusztus, már itt a szeptember, de az idő egyre csak melegszik, mintha nem tudna lecsillapodni.
– A háború sosem természetes – panaszkodtak az öregek. – Az állatok minden falatért megküzdenek, de nem akarják az egész földet felfordítani. No de a mórok nem tisztelnek semmit!
A herceg nem szólt közbe, nem mesélte el, hogyan rabolták végig az őseik a tengermelléket. Hogy az ő nagyapja például annyi mozaikot tört össze, hogy a darabkáival a normann tengerpartot is kikövezhetnék.
– Mi mind barbárok vagyunk – sopánkodott Illighaen. – Nincs komoly hadszervezetünk, komoly közigazgatásunk, még csak igazi levéltárunk sem. Hát nem csoda, hogy megesznek minket az erősebbek!
No de kik lesznek a vesztesek? – a herceg sokat töprengett ezen. A vesztesek irigylik az ellenség országútjait, pompás levéltárait, elérhetetlen asszonyait, a magukét pedig nem becsülik el. Mije van a szélnek, hogy állandóan fúj? Miből meríti az erőt, ha nem önmagából?
És Vilmos szép lassan lecsillapította a rettegőket, a katonákat, tudósokat, apródokat, asszonyokat, egyszerű mihasznákat, akik eljöttek a hercegi udvarba sopánkodni, várni a véget, felkészülni az elkerülhetetlenre… hogy most már együtt… hogy mindhalálig.
A félelem a legerősebb bódítószer. Ilyenkor a vér erősebben zubog, és úgy ver a szíved, mintha lenne vesztenivalód. A félelem mindent felnagyít, mindent felpezsdít, és mindent eltakar természetesen. Ha félni kell, akkor nem vagy többé gyáva katona, mihaszna szomszéd, hanem szentséges áldozat, akivel krónikások és persze a költők osztanak-szoroznak.
Védekezésre persze senki sem gondolt. Hiszen a hírek is sok ezer, tízezer, százezer éhes mórról beszéltek, fegyelmezett, páncélos katonákról, elefántokról vagy elefánt nagyságú harci lovakról. Te, nem hiszed, testvérem? Láttál már valaha harci hangyákat? Talán nem is Isten teremtményei. Emberi lényekből kifakadt démonok, akik talán a móroktól tanulták az örökös háborút. Régebben ezek nem voltak ilyen félelmetesek, szétnyomhattad őket a hüvelykujjaddal, de ezek az újak most csapatokat szerveznek, és ha egy elesik, ezer, százezer lép a helyére. A vérzivataros idők, a felbolydult természet megőrjítették őket.
Mindenki látta a jeleket. Túl meleg van. Túl gyorsan beérik a szőlő. Ami pedig túl gyorsan beérik, az nem is lehet túl édes. Az idő magatehetetlen, a mórok legyőzhetetlenek, hogyan is védekezzünk?
Vilmos herceg készenlétbe helyezte a gályáit, és ímmel-ámmal megerősítette a falakat. Életerős normann volt, fiatal feleséggel, három kisfiúval, de neki sem fűlött… hogy mihez is nem fűlött? Embernagyságú hangyákat kaszabolni, rohamot vezényelni, árulókat kutatni, halottak fölött ordibálni. A rabszolgák dolga, hogy meghaljanak, a normanokké, hogy tovább éljenek, hogy tovább vándoroljanak a tengerről a szárazföldre, a szárazföldről a tengerre.
És túl öreg volt, hogy a hősi halált ne tartsa nevetségesnek.
Túl öreg? Nem tartotta számon az éveit, tehát nem is öregedett annyira, mint az idő múlásán töprengő szerzetesek. No de Vilmost nem is a kora, hanem a tulajdon szíve gyengítette el, vagy az a láthatatlan szerv, amit jobb híján becsületnek neveznek.
Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Becsület ide, vagy becsület oda, ő az első felesége meggyilkolása után kapott ajándékul jó pár évet. Jó pár évet, Hildit, egy fiatal feleséget, három gyereket. Ha már őszül a szakállad, akkor nem felgyújtott hadihajókról álmodozol, hanem egy fiatal feleségről, aki elégedetten piheg melletted. De itt van a csorba! Milyen harcos az, akinek megerőszakolják, agyonverik az első feleségét, és aztán éli tovább szép kényelmesen az életét? De mit is kellett volna tennie? Végigjárni a kunyhókat egy mérgezett tőrrel? Egyenként végezni a hercegség lakóival? Így biztos, hogy a tettesre is lesújt a haragja! És micsoda formája lenne ez a népszámlálásnak!
Egy megfelelő gyilkost persze előállított a herceg, azt rendben ki is végeztette, no de hogy ez a megfelelő az igazi volt-e…? Persze mindig vannak leleplezetlen gyilkosok, de ezek soha nem a te feleségedet ölik meg… És mit csinált az asszony, amikor…? Nyögdécselt, boldogan hányta-vetette magát, vagy pedig a nevedet sikoltozta? Ismerted-e Marcendát valójában?
A kétség olyan, mint a betegség, birodalmakat is ledönt a lábáról, nemhogy negyvenéves férfiakat. Ha egy asszonynak szeretője van, akkor arról mindenki tud, a nagynéni, a nagybácsi, a kukta, a lovász, de még a kapuban heverő koldus is. Ha egy asszonyt megerőszakolnak, akkor az foltos marad. Mert olyan a gyanú, mint a légy, elhessegetheted, agyontaposhatod, abszolút nevetséges, de szép lassan mindent bepiszkol maga körül.
A legszánalomraméltóbb katona a féltékeny katona. Nincs ott, nem lát, nem érez, nem hallja a vezényszavakat, és nem is igazi az a kard, amit a kezében tart. Fő a józanság, suttogta Vilmos magának. Az ő Marcendája szépen mutatott a magasra tornyozott hajával, és már-már bájos volt az örökös kotkodácsolásával, de nem az a fajta, akiről fiatal katonák ábrándoznak. Az országutakon már egy falat kenyérért, egy falat kenyér ígéretéért mindenre hajlandók a lányok. Ugyan mért vágyódna egy negyvenéves hercegnére egy katona?
Talán nem is a hercegnére vágyódott. Hanem a hatalomra.
De most fel kell készíteni a gályákat a menekülésre. Só, ivóvíz, katonák, női vacakságok, ládák – legalább a gyerekek hadd meneküljenek! És a ládák mélyén a normannok ereklyéi, hogy legyen néhány apróság, ami a fiait majd az apjukra emlékezteti. Nem túlságosan sok kincs, nehogy az új apjuk, a dán harcos, akinek Hildi majd bekéretőzik az ágyába, meg akarja ölni miattuk a fiait.
Semmi kihívó, semmi szemkápráztató.
– Ugye, te sohasem bíztál bennem? – zokogott Hildi a hálószobában.
Te soha, soha… te nem is szeretsz…nemisszeretszigazán?
A herceg összerezzent.
Miért nem lehet egy kicsit nagyobb méltósággal?, töprengett a herceg. Megkerülte a sírástól maszatos feleségét, óvatosan félretolt néhány ruhabatyut, és maga segített az udvarhölgyeknek válogatni.
Én veled mindörökre! Mígahalálelnemválaszt. A halálod pillanatáig! Aférfieztnemértheti…
Vilmos valaha tanult Hektór lovagról, aki az ostromlott Trójában a legnagyobb méltósággal vett búcsút az asszonyától. De a régi harcosoknak mennyivel könnyebb volt! Az ő asszonyaik nem pityeregtek, hanem ernyedetlen nyugalommal és méltósággal várták, hogy a férjük szép nyugodtan a végére érjen az intelmeinek.
De az idő! Vilmos megfogta Hildi kezét, és magához húzta.
– Csak olyat, aki baszni szeret, csak olyat válassz! – Az udvarhölgyek riadtan nyújtogatták a nyakukat. – Hát nem érted? Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.
Hildi a szíve mélyén talán számolt ezzel, de most megint zokogni kezdett: – Nem mondod… Én soha, soha…egész hátralévő életemben!
Vilmos legyintett: – Ne neveld a fiúkat hősöknek, ne beszéld tele ócska mesékkel a fejüket! Ne képzelegj arról, hogy a halálból visszajövök, és megmentelek titeket! Dönts okosan! Ne ábrándozz a költőkkel, ne hallgass a jósokra! Légy derék asszony, ahhoz légy hűséges, aki befogad a házába!
ÓóÓÓÓóóó! A zokogás hullámokban tört az asszonyokra.
És ez még csak a kezdet, gondolta Vilmos. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy az összes asszony nem is fér föl a hajókra, hogy lesznek majd szerencsések, és lesznek olyanok is, akik a férfiakkal mindörökre, mindhalálig…
Mert kevés a hajó a kikötőben. Az a hibája miatt kell majd meghalnia egy rakás óbégató szerencsétlennek.
– Méltóságos úr! Egy nagyon öreg lovász akar beszélni veled!
A mindhalálig idején mit lehet tenni? Megveregetni a szolgák vállát, és elfelejtetni, hogy soha életében nem volt képes megjegyezni a nevüket.
Hát jöjjön! Hiszen képtelen lenne a nagy óóóóóázásban búcsút venni a gyerekeitől. Mi, normannok, akarta volna kezdeni, és már áhítatosan elszánt képet is vágott, de észrevette, hogy ez a ráncos képű manó mégcsak nem is normann, hanem egy hadifogoly.
Kedves, jó barátom, nem feledkezem meg rólad a végveszedelemben sem…
A kis öreg türelmetlenül legyintett.
– Mért nem vágod el a mórok útját a folyónál? Mért nem zilálod szét az előőrseiket? Mért nem vagy igazi férfi, herceg?
Vilmos a felháborodástól megremegett. De az öreg olyan rendíthetetlenül szavalt tovább, mintha betanították volna. És talán be is tanították.
Éles, tűhegyni pupilláit újra Vilmosra szegezte.
– Hisz annyian sincsenek, hogy egy közepes várost bevegyenek? Éhes kamaszok, akiket a kalifa küldött előre, vezérük sincs, itt kódorognak fel-alá, még azt sem tudják, merre van a tenger! Riogatják a lányokat, ijesztgetik a parasztokat, hát melyik nagyúr nem tudná megfékezni őket? A kalifának esze ágában sincs átlépni a Loire-t, rábízta néhány kölyökre, hogy félemlítsék meg az északiakat. És te a halálra készülsz? Ők csak a te félelmed miatt látszanak olyan hatalmasnak.
A ráncos kis szolga nem volt egyedül. Balra ott magasodott Björklund, a Bősz és Hilderich, a Kalapácsvető.
Mekkora barmok!, gondolta Vilmos. Majd ők megszervezik, majd ők megállítják… kezükben a kalapáccsal, hátukban az összes normann katonával.
– Itt maradunk – mondta a herceg.
Már látta, hogy apró, felderítő csapatokra osztja a katonáit, és míg ide-oda csatangolnak a partvidéken, az asszonyok és a kincsek egyedül maradnak a palotában. Ti csak ne búslakodjatok, drágáim! Készüljetek a lakomára! Legyetek nyugodtak, apa megvéd mindenkit!
Micsoda ördögi terv! Az ősei száz éve foglalták el Normandiát, de a vidéket ők, a dédunokák sem ismerték ki igazából. Egy szabadcsapat ki sem igazodna az erdők, zsombékok, sziklák közt. De micsoda mulatság lehetne! Milyen férfias mulatság! A mórokkal évekig, évtizedekig kergetőzhetnének! És azt persze senki sem tilthatja meg, hogy a fogócska végén Björklund és Hilderich beálljon a diadalmasan előrenyomuló seregbe. Egy-két év, és jön az Északi Hadtest, a kalifa Normann Különítménye.
Látta a fiúk szemében megvillanó megvetést – hát nem a te feleséged…? –, de ő szó nélkül előre sietett a kikötőbe.
A szolgák már az asszonyok ládáival cipekedtek. Hímzések, köntösök, a legkedvencebb szoknyám, a legkedvencebb ingem – hát igen, ha kevesebb párnát vinnének, akkor több hely maradna a gyerekeknek. De nem akart a szolgákkal veszekedni, Hilderich pillantását még a hátában érezte.
A hajók olyanok, mint a történetek, elkopnak és változnak ugyan, de könnyebb kiismerni őket, mint az embereket.
Az ő hajói, az ő drága, kedves hajói mind női neveket viseltek. Mindegyik három nevet: egy közönségeset, egy félig-titkosat és egy különlegeset, amit a készítői csak neki árultak el. Ajándéknevek.
Hisz minden titok egy kicsit meghosszabbítja az életét.
De most már nincs szüksége ilyesmire. Hümmögve körbejárta, és utoljára megszámolta őket.
Aztán eleresztette a nevüket a szélben.
Csóka Kata fordítása
Régebbieket lásd itt:
Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)
http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/
//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/
JANUÁR
lefejezett galamb az aszfalton
agyonvert ló
vértelen gyökerek
vakon ágyba bukom este
disznóvér otthon naplemente
ülök a fagy hátán
falánk napok jönnek
kitátja száját – testvéreim! –
üvegpatákon táncol egy pogány
s kilenc kicsi cigány
a csempét körülveszi
lesz sok lámpa
sok csillogó járda
legtöbben mégis
kicsit lentebb fognak állni
kint a ligetben a juharfák alatt
egy neonfényes téli temetésen
TÁVOLSÁG
Ne lássam a hó
alatt szemed, gyűrött
leplét a holdnak
melledre ne terítsem,
fogaid csontjában,
légzésed húsában
tüzet se keressek, ne
menjek utánad, ne
legyen elég semmilyen
magyarázat, ágat ne
törjek, ne vessek
szemed gödrébe ágyat,
míg alszol, ne szórjak
arcodra hamut.
KÉREG
Szabad, kimunkált
tér a ketrec.
Egyetlen mozdulat,
melyet megtalálnod,
mely hogy megtaláljon.
S utána már
semmi sem kimunkált,
semmi sem van,
semmi sem nincs,
és semmi sem lehet.
Nincsen, amiért,
nincsen, amikor.
Csak a kéreg.
A kéreg.
SZEMÉTDOMB
A költészet valóban halott,
ez itt egy képernyő, s szavak.
Mire rájöttem, a gépemen
volt már egy rakat vers.
E halom törmelék mindaz,
ami azután maradt, hogy
kiselejteztem mappáim.
Igaz, törölhettem volna
őket. De nem volt garancia,
hogy akkor biztosabban
tűnnek el. A szavak árnyai
nyomtalanul követnek, ja,
emberül gondozni kell a
több hegynyi szemetet, mit
termelünk nap mint nap.
Tudd hát: hulladék, ez is az.
Papír, festék és szavak:
válogatott selejtgyűjteményem.
Nem vagyok fanyar, hidd el
hisz sok talán ez is. A hulladék:
fölösleg. Mások ehelyett
söröztek, bringáztak, röhögtek.
Én legalább tudom, hogy
nem fognak sorba állni érte.
Az a nap is úgy kezdődött, mint bármely más, szokványos hétfő. Alig bújt be az első napsugár a redőny résein, máris vekkercsörgés törte meg a gyerekszoba csendjét. Kisvártatva léptek zaja, mosdóvíz csobogása hallatszott, majd az iskolatáska csatjának kattanása, végül ajtócsapódás. Aztán hosszú ideig semmi. Talán már dél is elmúlott, mire a padló nyikorgása elárulta, közelít valaki. A határozott, koppanós léptek egyenesen a nagyszekrény felé tartottak. Panaszos nyikorgással tárult fel a szekrényajtó, egy kupac holmi került a benn lévő halom tetejére, majd ismét visszacsukódott, kattant a zár. Pisszt sem lehetett hallani. Azaz mégis. Ahogy a távozó becsukta a szobaajtót maga után, a szekrényben lévő kacathalom tetején megbillent valami. Egészen apró volt ez a mozdulat, de elegendő ahhoz, hogy a régi diafilmvetítő dobozának élén végigcsúszva, a horgászbot és a kopott hintaló között átpottyanva, néhány teniszlabda kíséretében a szekrényfenéken landoljon az új jövevény.
– Mi a csuda lehet ez? – kérdezte fojtottan Kiscsutka.
– Valami félelmetes és óriási – válaszolta Alcsutka.
– Fejlődjünk alakulatba és kerítsük be – javasolta Főcsutka.
A szekrény mélyén motoszkálás kezdődött.
– Dugófej és Kajlagomb hátulról közelítse meg, Rágcsa és Büdi oldalról, mi pedig a csapatommal ebből az irányból! – dolgozta ki a felderítési tervet Főcsutka.
– Sipircnek is adj valamilyen megbízatást. Lehetne… lehetne parancsnok – jegyezte meg Dugófej.
– Még hogy egy egér vezényszavára hallgassak!? Nevetséges! A parancsnok természetesen én leszek! – húzta ki magát Főcsutka.
– Akkor lehetne Sipircből őrszem – javasolta Dugófej.
– Őrszem éppenséggel lehetne. Elég fürge és bátor hozzá. Innen szemmel tarthatod a terepet – mutatott a legnagyobb papírkupacra Főcsutka, s elégedetten nyugtázta, hogy Sipirc máris elfoglalta őrhelyét.
– Akció iiin-dul! – bólintott Főcsutka, és az előre kigondolt terv szerint bekerítették a nagy ijesztő valamit.
– Eddig megvagyunk, de hogyan tovább? – kérdezte Dugófej.
– Szólítsuk fel, hogy adja meg magát – javasolta Alcsutka.
– Magam is ezt akartam javasolni – vágta rá Főcsutka, és fölszólította az idegent, hogy adja meg magát.
– Meg se mozdul. Talán elájult. Esetleg közelebb mehetnék hozzá, hátha a szagomtól magához tér – vélekedett Büdi, a fél pár használt zokni.
– Olyan régóta élsz a szekrény alján, hogy már egészen elveszítetted a szagod. Alig lehet érezni. Inkább kínáljuk meg harapnivalóval, lehet, hogy éhes – mondta Rágcsa.
– Nektek, molyoknak, másból sem áll az élet, mint evésből. Te egy egész nagykabátot felfalnál, ha nem tennének a zsebébe olyan szagos kis izét, amitől elmegy az étvágyad – ugratta Rágcsát Dugófej.
– Elhiszem, hogy sehogy se fér abba a tömör fejedbe, milyen fontos és élvezetes az evés. Fogalmad sincs róla, hogy egy angórapulcsi például milyen finom falat… – tromfolt Rágcsa.
Kettejük vitájának Sipirc vetett véget. A papírhalom tetejéről kurjantott közbe, hogy neki onnan fentről úgy tűnik, ez a sarkos, tarka valami olyan dobozféle, és inkább a fedelét kellene felnyitni, hogy kiderülhessen, mi rejtőzik benne.
A szekrénylakókat meglepte az új ötlet. Találgatni kezdtek, hogy vajon mi lapulhat a dobozban. Dugófej szerint meglepetés ajándék, a három almacsutka szerint falánk hernyók, Sipirc szerint óriási sajtdarab, Kajlagomb szerint francia divatlapok, Rágcsa szerint molyirtó por, Büdi szerint a világon semmi sincs benne. Mindannyian kitartottak ötletük mellett, saját véleményük helyességéről szerették volna meggyőzni a másikat, de a hangzavarban nem is értették pontosan egymás érveit. Főcsutka végül szavazásra bocsátotta a kérdést. A többség úgy döntött, hogy lapuljon bármi is benne, fel kell nyitni a doboz fedelét.
Ismét szervezkedni kezdtek. Egymás hátára állva, tornyot alkotva szerettek volna felérni a doboz tetejéig, hogy Sipirc, lévén a legfürgébb és legügyesebb, a torony tetejére mászva felpattinthassa a fedelet. Nehézkesen haladt a munka. Büdi került alulra, hogy a toronynak megfelelő alapot biztosítson, fölébe Kajlagomb, rá a három almacsutka, a tetejükbe Dugófej. Rágcsa oldalról figyelte az eseményeket, ugyanis a többiek azzal a megjegyzéssel küldték félre, hogy a gombostűfejnyi ruhamoly, mivel állandóan éhes, úgyis képtelen lenne veszteg maradni, összedöntené az alkotmányt. Hát oldalról vezényelt.
– Kicsit balra, hé, hát nem látod, hogy inog a sarka jobb felől, te meg ne mocorogj ott, lepottyan a fölötted lévő! – hangolt Rágcsa, végül Sipirc, amikor elég tartósnak találta már a tornyot, a tetejében termett, és hátával megemelintette a fedelet.
– Végre, csakhogy felnyitottátok! – szólt ki valaki a fedél alól.
Büdi ijedtében arrébb gördült, helyet adva az egymásra pottyanó toronyelemeknek.
– Ki vagy? Fedd fel magad! – gyűjtötte össze a bátorságát Főcsutka.
– Hm… bátor, katonás kiállás! – hallatszott fentről. Én a Hihetetlen Mesék Könyve vagyok. Bennetek kit tisztelhetek?
– Ő Büdi, a kallódó zokni, Rágcsa a moly, Kajlagomb egy kislány kabátjáról való, Dugófej a legokosabb parafadugó, akit ismerek, ő Sipirc egér, mi hárman pedig a szekrény mélyére vetett almacsutka-különítmény tagjai vagyunk, Kis-, Al- és Főcsutka.
– Érdekes társaság! – lelkendezett a Hihetetlen Mesék Könyve. Netán konyít valaki közületek az olvasáshoz?
Hosszú csend volt a válasz a feltett kérdésre. A szekrénylakók tanácstalanul pillantottak egymásra. Sose hallottak még az olvasásról, egyikük sem ismerte a betűket.
– Akkor kénytelen leszek én mesélni nektek, s persze saját magam szórakoztatására is. Szeretnétek igazán izgalmas történeteket hallani? – kérdezte a Hihetetlen Mesék Könyve.
– Miért ne?! Már úgyis ráuntunk Kajlagomb ezerszer hallott históriáira – válaszolták kórusban a szekrénylakók. Mindannyian elhelyezkedtek egy-egy kényelmes zugba, s várták, hogy a Hihetetlen Mesék Könyve belekezdjen első történetébe.
(folyt. köv.)
voltak aranyhalaink és csak cirkáltak körbe-körbe ebben
a gömbben az asztalon, a nehéz függönyökhöz közel,
amik takarták a kilátást, és
az anyám mindig mosolygott, azt akarta mindnyájan
legyünk boldogok, azt mondta, ‘Henry, mosolyogj!’
és igaza volt: sokkal jobb boldognak lenni, ha
tudsz,
de apám folytatta, hogy megveri őt és engem, többször egy héten, miközben
dühöngött abban a 187 centi merevségben, mert nem bírt
rájönni, hogy mi az, ami széttépi belülről.
az anyám, szegény aranyhal,
boldog akart lenni, kétszer vagy háromszor megverték egy
héten és azt mondta legyél boldog: ‘Henry, mosolyogj!
te miért nem mosolyogsz?’
és aztán mosolygott, hogy megmutassa, hogy kell, és ez volt a
legszomorúbb mosoly amit valaha láttam
egy nap a halak meghaltak, mind az öten,
lebegtek a vízben, az oldalukon, a szemük
mozdulatlan és nyitott,
és amikor apám hazaért, a macska elé dobta őket
a konyhakőre és mi csak néztük, ahogy anyám
mosolyog
Farkas Kristóf Liliom fordítása
