mikor megszülettem és anyám gondosan felírta magába hangomat,
mikor a teremtés sikolyait percek alatt csönddé szelídítette az akarat,
mikor elomlottak végleg a galaxisok, a fényévekre szikrázó ködök:
mikor végleg elvált egymástól anyától a gyermek, méhtől a köldök,
mikor először figyeltem fel távoli fényedre éjjel a hálószobaablakból,
mikor láttam táguló térben szétszóródó emlékeim egy lételőtti pillanatról,
mikor először akartam haragos marokkal merni bizsergető ajándékaid,
mikor semerre sem találtam tágas bolygórendszeredben azt a valakit,
mikor a menzán kisgyermekként mindenki elé furakodtam a sorban,
mikor figyelmet, kisautót, cukrot, ábrándot és hamis kéjt raboltam,
mikor a kusza kürtőkön át tüdőm rejtekeibe finomra szűrt füst szaladt,
mikor tétován és titkon először tapogatóztam a párás paplan alatt,
s mikor mindezt valami űrként kongó, anyaghiányos leltárba szedtem,
te mindent látó Teleszkóp és rezgésgyűjtő Radar, ott voltál mellettem?

(Illusztráció: J. Kirk Richards: Mother and Child)

Ma minden gondolatom irigy-sárga
Beszédem a halak némasága
Érintésem magához nyúló erő
Minden vágyam önmagát szerető
Minden léptem lihegő körbefutás
Minden imám tarka hit-álruhás
lázbeszéd, könyörög, vádol,
mint apa, ki megfeledkezik fiáról.
Minden sejtés bánat-talány, gyanú
Minden sóhaj magány-szagú
Énekem ma túláradó hála-özön
mellyel kereszténnyé átöltözöm.
Versem is tán nem több: keserű vád
hogy végképp sehol nem egyszerű rád
találnom, más meg együtt, párral, imígy
minden gondolatom sárga-irigy…

(Illusztráció: Kampanart Sangsorn: Depressed in water)

Mások a szobrok. Meg a formák.

A tömbök ugyanazok, meg a kő.

Vagy húsz esztendő elhaladt,

de a tömbök ugyanazok.

Más viszont a bőr és

mások a csontok a bőr alatt.

Új izmok mozognak, más emel,

de érzem szinte ugyanazt, mások a repedések

a vers szövetén és mások a forradások.

A szobrokat tőled vettem át.

Újak a szavak, de hasonlók a filozófiák.

Meg a kő.

Ez lehetett Isten álma,

ez az évmilliók geológiája,

hogy csak a tömbök maradnak.

Időn és térben a horpadások,

a te és én viszonylagossága.

Új az érzékek ébredése,

de a régi a kozmoszból

ugyanúgy szervezett anyag.

A szó csak kettőnk lélektévedése,

de ahogy a génekben a korok örökléttanúsága,

egy kvantumpillanatban összecsúszunk

mi ketten, és az éppen elkezdettet, vagy a

már nagyon rég lezártat is

átformáljuk, mert ez az alkotás morfológiája.

És a szobrokat tőled vettem át.

Önmagamat hozom újra létre benned,

ha mást nem is, ezt muszáj észrevenned.

Innen a szavak ismerős transzcendenciája,

innen a feszültség, és innen a feloldása.

Ami a tiéd, az a tudat és a többlet,

ami az enyém, az a keresztrímek sutasága.

Megteremtem magamban tekinteted mását,

hiszem a kapcsolatot veled, a követ,

ahogy a test feltámadását…

Mert nem lehet csak megírni az élményt,

kell az ásvány és kell az anyag hasadása.

Magamat, ha tehetem én is egy tárgyba,

vagy valami másba

dobom,

vagy beburkolózom a hallgatásba,

vagy szobahőmérsékleten kikristályosodom.