Mások a szobrok. Meg a formák.

A tömbök ugyanazok, meg a kő.

Vagy húsz esztendő elhaladt,

de a tömbök ugyanazok.

Más viszont a bőr és

mások a csontok a bőr alatt.

Új izmok mozognak, más emel,

de érzem szinte ugyanazt, mások a repedések

a vers szövetén és mások a forradások.

A szobrokat tőled vettem át.

Újak a szavak, de hasonlók a filozófiák.

Meg a kő.

Ez lehetett Isten álma,

ez az évmilliók geológiája,

hogy csak a tömbök maradnak.

Időn és térben a horpadások,

a te és én viszonylagossága.

Új az érzékek ébredése,

de a régi a kozmoszból

ugyanúgy szervezett anyag.

A szó csak kettőnk lélektévedése,

de ahogy a génekben a korok örökléttanúsága,

egy kvantumpillanatban összecsúszunk

mi ketten, és az éppen elkezdettet, vagy a

már nagyon rég lezártat is

átformáljuk, mert ez az alkotás morfológiája.

És a szobrokat tőled vettem át.

Önmagamat hozom újra létre benned,

ha mást nem is, ezt muszáj észrevenned.

Innen a szavak ismerős transzcendenciája,

innen a feszültség, és innen a feloldása.

Ami a tiéd, az a tudat és a többlet,

ami az enyém, az a keresztrímek sutasága.

Megteremtem magamban tekinteted mását,

hiszem a kapcsolatot veled, a követ,

ahogy a test feltámadását…

Mert nem lehet csak megírni az élményt,

kell az ásvány és kell az anyag hasadása.

Magamat, ha tehetem én is egy tárgyba,

vagy valami másba

dobom,

vagy beburkolózom a hallgatásba,

vagy szobahőmérsékleten kikristályosodom.