Előre-hátra, jobbra-balra. Előre-hátra, páros-páratlan.

Valaki csak ide-oda tologatja a súlyát, mást meg csak az idegesség rángat oda-vissza. De hogy ki a jó táncos? Az meglátszik már a kéztartásán, meglátszik azon, ahogy odalép a táncolókhoz, ahogy mozdul, ahogy megformálja a teret maga körül.  Valami könnyedség álmában is a föld fölé emeli.

Ilyen híres táncosok voltak a Palotás-testvérek, de ezt már gyerekkoromban sem nézték jó szemmel. Hisz mi okuk van szaporázni? Mi okuk van nevetgélni? Csak nem valami orcátlanság vagy nyegleség? Minek tánclépésben vonulni, mikor a fal mellett sunyítva, alulról felfelé pislogva is mindenhova oda lehet érni a templomba? 

És nemcsak a parasztok gondolkodtak így. Akiktől elvesznek hetven holdat, az ne kérkedjen, hanem duzzogjon, bújjon a sarokba, vagy legalább lehajtott fejjel, szemébe húzott kalappal járjon. De a Palotás-testvérek szinte dicsekedtek a jókedvükkel. Mariska ringatózva járt, Stevie pedig vasárnaponként minden járókelőt háudujudúval köszöntött.

Volt valami titkuk, mi így gondoltuk.

Nem is hiszem, hogy Stevie beszélt angolul, csak büszke volt rá, hogy “színamerikai”, hogy Kentuky-ban látta meg a napvilágot. Merthogy a Palotások sem voltak mindig gazdagok: az első tizenöt holdat még az öreg Palotás kaparta össze a feleségével Amerikában. És ha már megvolt az első tizenöt, akkor jött a többi, mert Palotásnénak semmi nem volt elég, éjjel-nappal kapart, gyűjtött, hajladozott. És mégis hogy megvert a Jóisten két ilyen hebrenccsel.

A legkisebb gyerek, Jancsi mindig az anyja nyomában, rá aztán nem lehetett panasz. A hetven holdból kilenc hold lett, de azt is nehezen művelték cselédek nélkül. Nem volt irgalom, reggeltől estig hajladozni kellett, és a földhöz még így is kevesen voltak. Palotásné nem győzte a lányát győzködni: itt az ideje, miért akarsz elszáradni, hisz az a világ rendje… 

Nyárra ősz, őszre tél, télre tavasz.

Palotásné ki is nézett egy tagbaszakadt, szófogadó fiút, aki mint a menyét a tyúkot, úgy bámulta Mariskát a lakodalmakban. Dani, aki a másodunokatestvére vagy kije-mije volt az öreg Palotásnének, meg is udvarolhatta volna Mariskát egyszerűen. De Mariskát – hiába ült úgy az asztalnál, mintha tánc közben csak pihenőt tartana – nem volt könnyű még megszólítani sem. A bátyja úgy követte, mint  napfényt az árnyéka, vagy jó táncost a fáradtsága.

Hogy te nem akarod? Neeeem? Na, majd adok nektek!

Hosszú tavaszra rövid nyár jön. A rikácsolásra véget nem érő átkozódás, szitkozódás, ajtócsapkodás. De Palotásné még egyszer felemelhette a fejét, mikor látta, hogy ott áll a lánya a templomban talpig fehéren, szerényen, félénken. Megszakad a szív, ahogy a nóta mondja. De egyszer az utolsó vendég is elmegy, a lányos háznál is beteszik a kaput, az ifjú férj még rákacsint a cimboráira – szegény Danit ekkor látták utoljára.

Nem tetszett szegénynek a házasság, mondta Mariska, és vidáman megrántotta a vállát. Mindenkit ez a vállrándítás háborított fel, mert csak egy elvetemült perszóna viselkedhet így, nem egy szégyenben maradt fiatalasszony, akinek otthon kéne sírdogálnia.

És ugyan mi nem tetszett Daninak? A ruha, a húsleves, a hálószoba? Hova megy egy huszonkét éves fiú pénz, rokonok, katonakönyv nélkül az októberi éjszakában? Én is ott ültem a konyhában a rokonok között, kóstolgattam a süteményt, hörpölgettem a bort, szörnyülködtem és találgattam a többiekkel. Hova ment úgy Dani, hogy a szüleitől el sem búcsúzott? És vajon megcsókolták-e egymást? Előtte vagy utána  fogta el Danit a nagy kiábrándulás?

A Szende-szülők úgy rettegtek az új világtól, hogy csak hosszú nógatás, rábeszélés után mertek a rendőrséghez fordulni. Mert egy nagy, megdönthetetlen bizonyítékuk mindenképpen volt: nem így tartaná a fejét Mariska, nem járna ilyen peckesen, ha nem lenne gyilkos. Mert aki így jár-kel, aki így tartja a fejét, az a férfiakba a nagykést is beleböki. Senki sem kételkedett benne: a házban emésztették el szegény Danit.

 

Utoljára kérdem, Mariska. Ne tessék a türelmünkkel visszaélni, ne tessék hetet-havat összehordani, mert a mi türelmünk véges. Most nem arról az éjszakáról kérdezgetjük. Hanem mondja meg az udvarlója nevét! Merthogy egy ilyen szép lány… az teljes képtelenség… Halljuk, Mariska! Mondja hangosabban! Meglátja, könnyebb lesz utána .

Ki-be, ki-be, ki-be.

Ki a zárkából, be a kihallgató szobába.

De nem lett könnyebb. A rendőrség a maga módszereivel csak oda jutott, mint az őrskútiak: Stevie-nek és Mariskának viszonya volt, az ifjú férj és Stevie a lakodalom után összeszólalkozott. És hogy ki kezdte, hogyan, mit számít… kulákok, ronda képmutatók. Az öregek azért segédkeztek Danit eltüntetni, mert tartottak a falu szájától.

Így volt, Mariska? Na, csak bólintson!

De nem volt elég bólintani. A falut meg a rendőröket még az is érdekelte, hogy előtte vagy utána. Hogy megvolt-e? És hogy hogy tudták ennyi évig Stevie-vel titkolózni? Csak nem a régi Palotás-malomba jártak sugdolózni? Ha nem sugdolózni mentek, akkor mit csináltak?

Ki-be, ki-be, ki-be.

Hiába, az őrskútiak is csak ugyanazokat a regényeket olvasták, mint a rendőrök: fátyol és menyasszonyi koszorú a sarokba hajítva, miközben a fiatal férj azt zokogja, hogy tehetted ezt velem, szerelmem? Áruld el, ki tette! Senkit sem zavart, hogy Dani olyan részeg volt, hogy már egy habverőt és egy menyasszonyt se tudott  megkülönböztetni.

Engem sem zavart. Tizenöt éves voltam. Én is leleplezést akartam.

Mi görnyedtek voltunk mind, a Palotás-testvérek magabiztosak.

 

És mégsem lett az őrskúti ügyből kirakatper. A hatvanas években még voltak a kulákok, de már csak duzzogtak, nehezteltek – ugyan ki emlékezett rájuk szívesen? És milyen bűnügyi hír, amihez semmilyen képet nem mellékelnek? Mert Palotás Mária lehajtott fejjel fejjel is túlságosan szép volt, ráadásul Stevie sem testesítette meg a dúvad parasztfiút, aki óvatlan pillanatban előugrik a bokorból, és letépi a nők bugyogóját… A két Palotás-testvérre védelmezően ráborult a neve, és ez a név nem hagyta őket megcsúnyulni a fogságban sem. De hát Soósra vagy  Savanyúra mégse keresztelhették át őket?

És milyen bűncselekmény az, ahol nem találják a holttestet?

Se élő, se halott vőlegény nem veszhet el egy rendes országban. Ám hiába találtak vérfoltokat mindenhol a szakértők, Dani holtteste nem került elő. A technika csodákra képes, egy jó laboros azt is tudja, hogy ki hova hugyozott, de ugyan mire megy négy élő emlékezetével?

A Palotások nem voltak összetartók, ahogy körbeszaglászta őket a félelem, darabokra hullottak. Jancsiból, a legkisebből csak úgy ömlött a szó: ki, kivel, miért, hányszor. Hogy Stevie ütött a mángorlóval, hogy Mariska döfött a késsel, és együtt cipelték ki a vérző testet az istállóba. De az öreg Palotás kitartott a gügyeségben: amíg a világ a világ, ő nem látott, nem hallott, nem vett észre semmit. De a legmeghökkentőbb az öreg Palotásné volt: a perbeszédek alatt sikoltozott, az ügyészt letegezte, közben az öklét rázta a gyerekeire. Gyertek-csak-haza-na-majd-kaptok-tőlem. 

És vajon nem az anya őrülete volt a Palotás-család legnagyobb titka? Olyan nagy titok, amihez képest eltörpült, hogy Stevie és Mariska néha a malomhoz jártak? Mi túlságosan hozzászoktunk, hogy  évről évre hangosabban átkozódik, hogy nem tud magának parancsolni, de az csak a bíróságon derült ki, hogy Palotásné nem is tudja, milyen is az a világ, ahol kézzel-lábbal próbál uralkodni.

Bíró elvtárs, adja haza őket, ellátom én a bajukat! Na, majd kapnak tőlem!

És nem az a legvalószínűbb, hogy Palotásné volt az, aki Stevie és Dani veszedését hallva előkapta a kést, mert nem-hagyhatja-veszni a-család-becsületét. De ki mit mondott, ki mit kapott fel, min veszekedtek? Jancsi a két nagy testvérére vallott, végül Mariska magára vállalta a késszúrást.

A legnagyobb táncban is elfárad az ember.

Mariska tizenöt évet kapott, Stevie tizenkettőt, az öregek és Jancsi négyet-négyet.

 

A távolságokat és a titkokat is elássa az idő, ha már elköltözöl, nincs az a faluszépe, akire szívesen gondolnál. Ha egyetemre mész, azt is szégyelled, hogy azon a régi „ügyön” annyit tanakodtál. Hogy kamaszkorodban minden délután elbicikliztél a Palotás-malomhoz, mert azt gondoltad, a szél majd odasodorja hozzád a testvérek hangját. De már tornatanár voltam, elvált férj, reménybeli és komoly igazgatóhelyettes (kinevezés előtt vagy után), ugyan már mért utaztam volna Őrskútra, hogy megnézzem, Palotás Mária hogy battyog haza a batyujával. Hogy megvan-e a jókedve? Mert hiszen hiába engedték ki előbb, apja-anyja meghalt, a házukban már nem kiabált senki, hogy a falakat összetartsa. A Jancsi öccse az ajtókat is eladta a nagy bánatában. Csak-azért-iszom-mert-akkora-szégyent-hoztál-rám.

A tizenkettedik aztán év aztán kiokádta Stevie-t is a börtönből, aki talán nem lévén szófogadó, semmi kedvezményt nem kapott. De Mariska addig sem tétlenkedett, hozzáment egy öreg nagy-nagy-bácsikájához (a „névért”, úgy mondták), és  pénzzé tette a Palotás-malmot. Pókhálós, roggyant malom volt, lassan-lassan elvásta az idő, csak a körülötte lévő föld ért valamit.

Palotás Stevie-t már egy dauerolt hajú, sötétkék kosztümös Mariska várta az állomáson. De hogy hol kezdtek új életét az asszonynévvel és a pénzzel, sokáig titok maradt. Persze látták itt-ott őket, mindenki ismert valakit, aki látta a Palotásokat táncolni a Balaton-parton, maltert hordani egy építkezésen, az Operánál taxiba szállni. Híresztelték, hogy Mariskát elvette egy doktor, hogy Stevie öngyilkos lett…, hogy Stevie elvett egy háromgyerekes vasutasözvegyet, hogy Mariska öngyilkos lett… Látták őket párban, páratlanul, meggazdagodva, elszegényedve, de igazán látni senki nem látta őket.

Pedig Mariskára a falusiak most nagyobb jóindulattal tekintettek, hiszen az egyszerű tények sem ugyanazok, ha két évig, vagy tizenkét évig rágjuk őket. A Szende-szülőket a sírba kergette, hogy nem tudták eltemetni a fiúkat. Hát mibe került volna Mariskának megüzenni, hogy hol van a holttest? Ha az öccsének megbocsátott, ha – talán – az anyja helyett magára vállalta a késszúrást, akkor mibe került volna üzenni a Szende-szülőknek?

Talán azért nem üzent semmit, mert nem volt mit üzennie. Talán igazat mondott: nem volt semmiféle holttest.

A legkopottabb igazság is ér valamennyit. Az iszákos Jancsi fel-feljárogatott Pestre, hogy hol kétszáz, hol ötszáz forintot kuncsorogjon ki a testvéreitől. Megvannak, mormogta. Mi ebben a csoda! Van egy nővére, hát aztán…! Régesrég megbűnhődött, de most Pesten lakik a testvérével. Nem kaptak ők olyan nagy pénzt azért a roggyant malomért, hogy Érden két külön házat vegyenek. Egyetlen házban is elférnek.

Páros-páratlan. Van akinek hűtőládája van, van akinek szerető testvére. De azért megbecsüljük a kisebb csodákat! Bámulatos, ha egy nő negyvenévesen gyereket szül, egy kislányt, aztán még egyet: egy szőkét és egy feketét. Nagyon derék nő, mesélte róla Jancsi, még terhesen is a Zöld bagolyban szakácsnősködött. Stevie veséje azonban nem bírta a szabad életet, leszázalékolták, tavaly el is temették szegényt. Persze  fél vesével sem hevert tétlenül a bátyja, tett-vett a házban, és minden éjszaka kiment a  vonat elé, hogy a húgát hazakísérje. Oda-vissza. Előre-hátra. Páros-páratlan.

No de kopogós cipőkben nem lehet már fel-alá rohangálni a fazekak között, gondoltam. Nem lehet tánclépésben futkosni a hortobágyi palacsintákkal, a brassóikkal, a feltétekkel. Egy nagygazdalány, aki fejére tapadt hajjal pácolódik a diák- és vasutas-szagban! Mert a Zöld bagoly amolyan gyorskocsma volt a Kelenföldi pályaudvar és egy egyetemi kollégium közt félúton. Igazi gyorskocsma, ahol minden szakács, futtában sózta a zsíroskenyeret, futtában vizezte a bablevest, futtában csomagolta az ételmaradékot, mert az holnap is jó lesz.

Én negyvenévesen már nem annyira szégyelltem a múltamat, úgyhogy betértem a lányaimmal egy egy adag brassóira – egy extra adagra. Mert minden extra volt ezen a helyen: a gombapörkölt, a sör, a kiszolgálás, a somlói, a hortobágyi palacsinta. Röpködött a sok-sok extra az asztalok között a hagyma- és az olajszagban, én meg közben a lengőajtót, a lengőajtó mögött hajladozó szakácsnőt figyeltem. Zutty-sutty, bele a fazékba, hát nem teketóriáznak annyit, mint egy régi lakodalomban!

Ebbe a sok zuttyantásba Palotás Mária nyilván a börtönkonyhán tanult bele.

–  Itt dolgozik a konyhán egy régi ismerősöm, a Marika – kezdtem a pincérnőnek.

– Marika?! No de ő kedden szabadnapos. Soha nem dolgozik.

Szeretjük az erőt, de csak akkor szeretjük, ha a hatalmunkban van. Ha úgy érezzük, elpusztíthatjuk egyetlen szavunkkal, egyetlen kézmozdulattal. Hiszen én most elronthatom Palotás Mária összes keddjét és összes hétfőjét: mesélhetnék a pincérnőnek a híres nászéjszakáról, miközben álnokul dicsérem Mária kitartását, aki ennyi börtön után is, hát tényleg nem lehetett könnyű…  És mesélhetnék valami extra különlegeset Stevie-ről, a lányai apjáról, aki fél vesével sem hagyta, hogy Mariska egyedül kóboroljon… 

De számít-e valamit egy 62-es nászéjszaka? Repülj páva! Kit érdekel?

Mariska már igazi öregasszony lehet: szürke haj, vastag derék, olajtól bűzlő ujjak, semmi extra. Én viszont jól tartottam magam, sőt most tartottam magam igazán jól magam: társastánc-tanfolyamokat szerveztem egy csomó vidéki városban, francia keringő, angol keringő, roki, rumba, csacsacsa – a szülők lelkesen fizettek, mert ki tudja, milyen világ jön még. De engem még mindig érdekelt, hogy hány évesek lehetnek az ő lányai, hogy tényleg a veséje vitte-e el Stevie-t, és hogy előtte vagy utána szúrták bele a kést a Szende-gyerekbe? Vagy engem sem érdekelt már? Csak azt a lányt kerestem, aki úgy járt, mintha táncolna, akit séta közben is a mozdulatok öröme tartott meg.

Nem voltam boldogtalan, ó, dehogy! Csak az én lányaim ügyetlenek voltak, és nem szerettek táncolni.

Egyszer mégis majdnem megláttam Máriát Balatonföldváron. A keszthelyi vonat fülkéjében egy Palotás Mária-arcú nő rendezkedett két fiatal lánnyal. Igazi női kupé volt, amit mosolyogva szeret nézegetni az ember: csomagtartóra aggatott bikinik, ide-oda-hányt tubusok, törölközők és két rendetlen, a Balatontól lázadó hangulatba került, borzas kamaszlány. Talán átkiabálhattam volna a szerencsétlen anyának, tegyen néhány tánclépést, forogjon körbe-körbe a fülkében, mert emlékeztet egy régi lányra. Vagy megkérdezhettem volna: Dani vagy Stevie, páros vagy páratlan, előtte vagy utána…

És akkor mit hallanék?

Kedd van! Marika ma nem dolgozik.

Tánctanár vagyok, de azt nem szeretem, ha a szép nők másokkal táncolnak. Azt akarom, hogy mint a legjobb műkorcsolyázónők egyedül forogjanak, közben őrjöngjön az egész stadion, hogy aztán a legvégén magányosan, mosolyogva, felemelt fejjel suhanjanak át az öröklétbe. De ritka az olyan műkorcsolyázó, aki akkor is táncolna, ha a fények kialszanak. Egy ilyen tüneményt azért mégiscsak láttam. A világbajnokság égszínkék, nyalóka-szőke, babatüllös tündérkéi közé egyszercsak berobbant egy Palotás Mária-arcú mexikói nő. De annyi Teresa, Maria, Pilar volt a nevében, hogy mire az összeset megjegyeztem, mosolyogva ellibbent. Mint gyerekkorom Máriáját, őt is a tánc vitte magával.

 

De azért néha eljárogatak kisvárosi táncbemutatókra, hogy megnézzem az agyonzselézett, kifestett arcú lányokat, akik meg akarják mutatni, hogy milyen is a latinos szenvedély. De már hiába nézegetem őket, ha már Palotás Mária lányai sem járnak dzsesszbalettre – ami azt illeti, talán meg sem ismerném egyiket sem.  És egyáltalán mit mondhatnék Mariskának? Mit mondhatnék, ha a pódium szélén feltűnne, karján az unokája kabbaláival, mindenféle plüss pingvinekkel, cicákkal, majmocskákkal? Tegezzem vagy magázzam? Kérdezzem meg…? No de mit kérdezzek? Hogy Balatonföldvárról kényelmesen megérkezett? Vagy hogy mi történt 1962-ben?

A tények nemcsak egy vagy tizenkét év alatt változnak.

Akkor, igen, akkor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy összevert huszonkét éves fiú kimászik az istállóból, és pénz, iratok, reménység nélkül új életet kezd. Bele a vakvilágba, bele a könnytelen októberi hidegbe. Ma már tudom, hogy több életünk van.

De ez is mit számít? Többet kellett volna táncolnunk.