Egy szép nyári reggelen a tábor arra ébredt, hogy a kortárs magyar irodalom nagyságai kinyúlva fekszenek a nagyterem padlóján. Próbálták költögetni őket, de mindhiába, szemük ki volt guvadva, szájukból zöld hab ömlött, testük lemerevedett, többé nem ébredt egyik sem. A városi rendőrkapitány épp halászott, amikor szóltak neki, vállat vont, s inkább sógorát küldte az ügy kivizsgálására, egy nyugalmazott irodalomtanárt, aki műkedvelő detektívként lábatlankodott az őrsön. Az őszülő, tagbaszakadt, behemót férfi pontban kilenckor lépett be a terembe, végignézett a pecsétes asztalterítőkkel és kopott pokrócokkal letakart hullákon, és kivette a pipát a szájából:

–        No, ezek jól bepogácsáztak! – szólt a jelenlevőköz, és várta a hatást, de senkinek sem volt kedve a szellemességeihez. Hiszen a kortárs magyar irodalom legjava lett itt lefejezve, az isten szerelmére. A nemzeti kár felbecsülhetetlen.

Az öreg legyintett, és lassú léptekkel járta be a gyászos panteont, amiben a népszerű írók meg költők immár önmaguk viaszos bábújaként szerepeltek, s azon töprengett, hogy ki vagy mi képes ilyen ördögi pontossággal kivitelezett akcióra. Ugyanis csak a közismert szerzők lettek kiválasztva, a többi táborlakó, az amatőrök, a dilettánsok, a rajongók meg a helyi alkalmazottak ép bőrrel megúszták. Egy pillanatig arra gondolt, hogy valószínűleg az egyik ellenséges imperialista állam terrorcselekményéről van szó, amivel szabotálni akarják hazánknak a szocializmusba vezető útját, de aztán eszébe jutott, hogy nyugdíjaztatása óta megváltozott a kurzus, s mostanság inkább Magyarországnak a nyugati tőke ellen folytatott szabadságharca lehet veszélyeztetve. De hát, miért is bajlódna a Világbank holmi írócskákkal. Nem, nem, itt más magyarázatnak kell lennie.

Tíz óra körül vesztegzárat rendelt el a táborban, és a gyanúsítottakat felsorakoztatta a hullák mellé, konfrontáció gyanánt.

Türelemmel és szakértelemmel vette kezelésbe őket, hogy a logikus motiváció nyomára bukkanjon. Legelőször az életben maradt, és kötettel rendelkező, de gyakorlatilag ismeretlen költőcskéket és firkászokat vádolta, hanem ezek inkább azon búslakodtak, hogy most már soha nem kerülnek be az ily módon végképp lezárt kánonba. Aztán a jelenlevő kritikusokat célozta meg, mert ugyebár a kritikusnak felcsapó fajzatok eleve gyanúsak. Majd a táskás szemű bölcsészhallgatókra próbálta rábizonyítani, hogy perverz és elrugaszkodott kísérlet formájában akarták kipróbálni, milyen is az, amikor a szerző tényleg halott. Ezt követően a szakácsot vádolta meg tömeggyilkossággal, mert kiderült róla, hogy titokban hőseposzokat írogat, de a főztjeit bepofázó irodalmi nagyságok még véleményt sem voltak hajlandók mondani a terjedelmes szövegekről, nemhogy publikálták volna őket. Végül pedig a kuktát támadta le, mert állítólag a jámbor fiatalembert háromszor vágták el magyar érettségin a lába előtt merev hullaként heverő posztmodern klasszikusokból. Még rá is ripakodott:

–        Maga haszontalan, hiába nyírta ki őket, attól még kortárs irodalomként fogják őket tanítani az iskolában még legalább ötven évig!

De egyik magyarázat sem tűnt kielégítőnek, a bűntett komor magasztossága nem egyezett a felvetett indítékok kicsinyességével. Az ősz behemót a terem közepén, lehajtott fejjel hümmögött, s kezdte gyanítani, hogy itt komolyabb nemzeti sorskérdésről van szó, ama jellegzetes és vétkes magyar finitizmus megnyilvánulásáról. Mert hogy isteni csapásnak lettek tanúi, az nem volt kérdés. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy milyen természetű a beavatkozás: katasztrófa vagy örömhír?

Ezért az öreg ráparancsolt mindenkire, hogy telepedjenek le a földre, és várjanak türelemmel. Mert bizony a Jóistenre nem érvényes a vesztegzár. A táborozók leültek és vártak. Olyan csend lett a táborban, mint egy elhagyott kolostorban, vagy egy abszurd drámában. Délután három óra tájékán, amikor a hőség kezdett elviselhetetlenné válni, a kukta megkockáztatta a kérdést:

–        Mire is várunk mi itt?

–        Hogyhogy mire? Hát a hullaszagra, fiam, a hullaszagra!

És azóta csak ülnek, és csak várnak, várnak, várnak.

(New York, Budapest, Isztambul)

Kifulladt a tüntetők első támadása, és szünetelt a harc. A főtéren eszetlen kavarodás és káosz volt, de pillanatnyilag leálltak a vízágyúk, nem repült több gránát. Kendőkkel eltakart arcú fiatalok műanyag kukákon doboltak, és a rendőrszirénákkal meg az üzletek riasztóival versenyezve üvöltöztek. A szétvert reklámkijelzők szikráztak, itt-ott kigyulladt egy autó, s a nedves macskakövek és a mindent eltakaró füstgomolyagok rozsdás színben úsztak.

A tér szélén egy alacsony, vékonydongájú srác igyekezett kimenekülni a harcból, sántítva szaladt, és befordult az első saroknál, hogy ne lássák se tüntető társai, se a rohamrendőrök, amint meglóg. Talált egy sötét kirakatot, ahol le lehetett ülni a külső párkányra, és mivel itt a könnygáz már nem volt olyan tömény, végre meg tudott szusszanni. Reszketett a félelemtől. Tenyerébe temette az arcát, és próbálta tisztázni magában, hogy mégis mi a fenét keres itt, minek jött ide ki. Negyvenöt kilójával nem igazán volt a tettek embere, de arra tisztán emlékezett: állt a fürdőszoba tükör előtt, és győzködte magát, hogy minden emlékezetes mondat vagy sor amit valamirevaló könyvekben olvasott egész életén keresztül, egyenesen ide lökte és tuszkolta, mert itt dobog a világ szíve, és ilyen nem adatik többször egy ember életében. De aztán vért látott, és csak arra tudott gondolni, hogy be fogják törni a fejét vagy a bordáját, ki fogják verni a fogát, felnyársalják, agyontapossák, a kurva életbe! Eszébe jutott, hogy haverjának, Gergőnek is itt törték szét az állkapcsát a múltkor, szájonbaszták egy gumifütykössel, s most csak szívószállal tud enni. Olajra kell hát lépni, amíg nem késő.

Egy eltévedt kő sípolva repült el a feje fölött, és hangos csörömpöléssel törte be a kirakat üvegét. A lezuhanó nagyobb üvegtáblák szerencsére kikerülték, de a nyaka tele lett szilánkokkal. Miközben gallérja alól igyekezett kisöpörni a szemcséket, körülnézett a felszabadult kirakatban. Valami divatos régiségkereskedés lehet ez, gondolta a srác, amolyan nyugati turistáknak kitalált, nyálas-nosztalgiázó giccsbolt, ami borsos áron kínálja a szocreál kacatokat. Az ilyenekben ipari mennyiségben halmozzák fel az egzotikusnak átfestett gulyáskommunizmus mindennapi kopott tárgyait és rongyait, amit éhező nyugdíjasoktól és megbundázott árverésekről harácsolnak össze, hogy aztán az idióta amerikai vagy skandináv tinédzserek csillagászati összegért megvegyék, s otthon vigyorogva büszkélkedjenek a kelet-európai zsákmánnyal.

Szanaszét gurultak a járdán a gömbölyded Marx és Lenin fejek, a dicsőséges munkásportrék, a példamutató fejősasszonyok bronzszobrai, egymásra omoltak a vörös csillagos szőrmesapkák, a tenyérnyi réz és alumínium munka hőse kitűntetések, a sarlós-kalapácsos cigarettatartók, kulacsok, távcsövek, bicskák, cuclik és zsebórák, összedőltek a Tetra magnetofonok, a Szokol rádiók és a Tesla lemezjátszók, imbolyogtak az ÁVOs bőrdzsekikkel és orosz katonai nagykabátokkal megpakolt fogasok, s az erősödő huzat felborzolt egy vastag, szürke családi albumot. A megszökött tüntető, miközben az eléje tárult kincseket bámulta, nem is vette észre, hogy a kirakat sarkából egy hatalmas zászlórúd zuhan feléje, s csak kevesen múlt, hogy nem verte agyon. Éles csattanással ért a járdára, esés közben kibomlott, és egy lobogó, vörös vászon-zuhatagba borította a megrémült srácot. Ott állt az üvegszilánkok és a mellszobrok között, mint egy farsangi vörös kísértet.

Nagy nehezen sikerült kiszabadulni belőle, és a földre dobta magáról a nehéz és fullasztó, de mégis olyan puha, paplanszerű, finom, dús, omlós, már-már melengető és ringató vörösséget. Semmi írás vagy ábra rajta, biztos valamelyik hajdani május 1-es felvonulásról, vagy egy népszínmű díszletéből maradhatott hátra. A srác ilyet csak a tévében, képeslapon és tankönyvben látott, élőben még soha, ugyanis ő már nem lehetett sem haza sólyma, sem pionír, sem kisdobos, sem úttörő a kontinens e bizonyos részében. Hiába olvasott el egy raktárnyi okos könyvet erről az aranykorszakról, csak az információ gyűlt a fejében, Sopronpusztától Kamcsatkáig, de semmiféle megértéshez nem jutott közelebb. A járdán szétterülő hatalmas zászlóban számára egy múzeumi tárgy idegensége, egy közhely unalmassága és egy tiltott gyümölcs érdekessége keveredett. Volt benne egy émelyítő mélyvörös vonzás, és egy frusztráló, keserű, ijesztő taszítás. S mégis, minél tovább nézte a zászlót, annál jobban gyökerezett oda a lába, muszáj volt neki ott lebegni a kitárult szakadék fölött. Bénultan töprengett, hezitált, teketóriázott, tökölt, morfondírozott, hümmögött és nagyokat nyelt. Még a farka is felállt, és ezt már végképp nem értette.

Nem tudta elképzelni, hogy mit lehet ezzel az izével kezdeni, hogy kell hozzányúlni, miként kell megfogni? Lehet ezt valamire használni? Ami azt illeti, az a zászlórúd elég szolid, remek esztergályos munka. Azt az átkozott vízágyút pont szét lehetne verni vele, vagy eldugni a száját, vagy lefeszíteni a csövet, vagy valamit. Nem kell annyit tökölni, egyszerű ez, csak markolni a zászlót és szaladni, és ütni, és hasítani, és föl, föl rabszolgahad, indulj velünk, a Föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk s minden leszünk…

S már nyúlt is volna a zászló után, hogy a vállára terítse, mint egy világmegváltó köpönyeget, ahogy a képregényekben látta. De mozdulata megfagyott a levegőben, visszariadt a sáros, lucskos vászontól. Kattogott a fejében valami, akár egy romlott ventilátor.

Na, álljon meg a menet!, ezt az egészet meg honnan a fenéből szedtem?, hökkent meg egyszeriben önmagától a srác. Miket harsogok itt össze-vissza, mint valami zöldfülű aktivista, s még a dallamára is emlékszem? Ennyire elment volna az eszem, hogy az interneten terjedő nagyszakállú, vörös professzor-mikulások és őrült, selypítő kripto-filozófusok bujtogatásainak eredményeként egy kidobott díszleti vászonnal próbáljak forradalmat csiholni egy közönséges, városi zavargásból, miközben a zsaruk alig várják, hogy lilára püföljenek. Nézzünk oda, úgy begerjedtem erre a vörös izére, mint egy partizán bika. Na, basszátok meg, elvtársak, én most akkor inkább hazamegyek…

Akárha kéjdús mámorból ébredne, beleremegett a teste, el akart rohanni, gyorsan haza, a húsz négyzetméteres, összkomfortos sarokszobájába, nézni a terjedő penészt a falon, és várni a telet. De hirtelen, nagy trappolás és röhögés között, befordult a sarkon egy másik srác, egy nagy tahó, vigyori pofával, vérző szemöldökkel, tépett pólóján pedig vigyori Sztálinnal.

Egymásra ismertek, s a tahó fogvégről odavetette:

„Szevasz, te kis beszari, hát te innen erősíted az akciót, mi?”

Aztán visszafordult, és mobiltelefonjával filmezni kezdte az újból kitörő összecsapást.

„Basszus, tök jó ez a buli! Ezek az idétlen zsernyákok mindjárt hazahúznak az anyukájukhoz…” A telefonnal most a srácot kezdi filmezni: „Na, öregem, itt az alkalom, mondjál valami magasztost, valami forradalmit, valami történelmi aranyköpést, gyere, megörökítlek az utókornak, nagy leszel.” A srác bambán bámult a készülék apró szemébe, érezte, hogy hányinger környékezi, nem bírt megszólani.

„Hát, te aztán sziporkázol, hapsikám. Le vagy szarva magasról!”

A tahó ekkor látta meg a zászlót a földön, és azt filmezte tovább. „Odasüss, ez pont jó lesz. S még ilyen korrekt vörös színe is van. Olyan jó igazi csegevárás.” Maga fele fordította a kamerát, és rekedten beleüvöltötte, hogy: „Hasta la vista, baby!” Ezután pedig marokra fogta a tömör zászlórudat, s artikulálatlan hangokat kiadva, fülsiketítő bömböléssel belerohant a tér közepén növekedő dulakodásba. A srác kihajolt a sarkon, és az alászálló füstfelhőn keresztül még annyit ki tudott venni, ahogy a zászlórúd teljes súlyával fejen talál egy alacsony, vékonydongájú egyenruhást.