Címke: irodalom

Christian Morgenstern költeményei

A mérföldkő

(Der Meilenstein)

 

Őrzi sűrű rejtekével

mély vadon, s reá felírva

vándor lelked csillapítja:

huszonhárom kilométer.

 

Ezen írás furcsasága,

hogy nem létezik, ha nincsen

pillantás, mely rátekintsen,

szöveggé realizálva.

 

S e ponton fölvetheted:

vajh mi ő, ha sose látod?

Nincs szavunk rá. A világot

látó szem teremti meg.

 

 

 

 

Az egérfogó

(Die Mausefalle)

 

         I

 

Palmström lakásán szalonna

nincs; van egy egér azonban.

 

Megrendülve jajszavától

von Korf egy ketrecet ácsol,

 

s hegedűt kezébe adva

barátját ülteti abba.

 

Esticsillag gyúl az égen.

Palmström muzsikál az éjben.

 

És miközben ő zenél,

beandalog az egér.

 

Most mögötte, nagy titokban,

a ketrecnek zárja koppan.

 

Előtte, elszenderedve,

Palmström szótlan sziluettje.

 

         II

 

Von Korf másnap kora reggel

eme hasznos szerkezettel

 

megpakolja rakterét egy,

mondjuk, átlag stráfszekérnek,

 

azt egy izmos ló kivonja

messzi rengeteg vadonba,

 

s magánytól övezve mármost

kibocsátja ott a párost.

 

Az egér előszalad,

aztán Palmström is szabad.

 

Vígan élvezi az állat

légkörét az új hazának.

 

Palmström is örvend a végén,

Korffal együtt hazatérvén.

 

 

 

L’art pour l’art

(L’art pour l’art)

 

Egy megriadt verébfi rebbenése

Korfot műalkotásra lelkesíti,

mely pusztán arcjátékból, gesztusokból

áll össze. Jönnek műszerekkel,

hogy fölvegyék; de Korf „az alkotásról

nem tud”, már nem tud semmiféle műről

egy „izgatott verébbel kapcsolatban”.

 

 Havasi Attila fordításai

 

 

 

Kivetnivaló

Legjobban éjszaka sajog. Seb,
telhetetlen. Hús, ami húst akar,
gyereket, halott szülőt, bánatot.
Becézgeted, takargatod. Lassan-
lassan megenyhül a szél az utcákon.

Vékonyak a falak, leheletvékonyak,

tőled egy sóhajtásnyira megfogannak

a gyerekek a langyos félhomályban.

 

Magára hagyja a földet az éjszaka,

lassan elkopik a csend, ilyenkor fáj

a sötétség a legjobban. Aztán hallod

a hírekben, hogy frontálisan,

hogy kórházba szállítás közben,

hogy rögtön, hogy azon nyomban.

Méreg a reggeli, öblítsd le kávéval!

Sietni kell, sietni! A sebet bepólyálni,

becézgetni, rejtegetni, takargatni.

Csak egy forradás: mindenkinek van,

talán a maga keresztje, icipici,

alig-alig, láthatatlan.

 

Istenem, már mióta?

 

 

 

 

 


PrivátErdély

A Román Kommunista Párt Főtitkára
Románia Szocialista Köztársaság elnöke

1.

 

Nem tudom, hol van. A szívemben? A fejemben? A testemben? Legkönnyebb, persze, ha azt mondom, hogy történetekben. Egyik decemberben Pietro lejött Kolozsvárra. Egy „magyar” kocsmába mentünk. Az óvatos bevezetés után elkezdtünk „a gyerekről” beszélni. Furcsa, de azóta elfelejtettem, s Pietroval sem beszéltünk róla soha többé. A sok pálinka kezdett kellemesen megártani, kezdtük keresni a bajt. Átültünk egy másik asztalhoz, ahol két román fiú és egy lány ült. Pietrot portugálnak adtuk ki, meg is kérdezte portugálul a románoktól, hogy: „Mi is a bajotok a magyarokkal?” Nem értettem egyet a kérdéssel, de én akkor csak a tolmács szerepét játszottam: fordítottam portugálról románra. A kérdéssel ők sem értettek egyet, pontosabban ők nem értették a kérdést sem. Ez egy kicsit zavart. Aztán a pálinka nagyon megártott, csak sajnos ezt is ők vették hamarabb észre és leléptek.

 

Mi csak akkor jöttünk rá, amikor kiszálltunk a Györgyfalviban a taxiból. A sofőr mondott egy összeget, de képtelenek voltunk kiszámolni, hogy „az mennyi”. Pietro zavartan nézett rám, én úgy tettem, mintha mindent kézben tartanék. De mindkettőnk kezéből kihullottak az egylejesek. Aztán adtunk neki nagyon sok egylejest. „Játékpénz”, nyökögte Pietro. A többit már Agent Emesi mesélte el, nálunk elvágták a filmet. Éjfél körül járhattunk, s a tervek szerint fél kettőkor indultunk volna a Koronával tovább, Gyergyóba. Agent Emesi valami kaparászásra lett figyelmes a bejárati ajtónál. Talán kissé meg is ijedt. Amikor kinyitotta, ott álltunk az ajtóban mindketten, Pietro és én, anélkül, hogy a legkisebb erőfeszítést is tettük volna a bejutásra. Nem lehet tudni, mennyi ideig álltunk az ajtóban. A legvalószínűbb az, hogy akkor már nem akartunk bejutni, meg egyáltalán nem akartunk semmit. Talán ott volt „a gyerek” is, ő marasztalt. Semmire sem emlékszem.

 

Végül csak másnap délelőtt indultunk el Gyergyóba, mert előtte még megitattam a savanyú uborka levét Pietróval, mert az ilyenkor használ. Ő rögtön elrohant hányni, én nem erre számítottam, de végül ettől is megkönnyebbült. A vonaton aztán mellénk szegődött a székely történészhallgató. Nyolc órán át beszélt székely hadosztályokról, frontokról, kitüntetésekről, és isten tudja, még micsodákról. Már akkor elveszítettem a fonalat, amikor ő még föl sem vette. Feje helyén egy zöld egylejest láttam váltakozni egy felénél átharapott kovászos uborkával. Hogy Pietro mit látott, azt nem tudhatom.

 

Este a partmenti házban lehetett úgy mínusz harminc fok. Tüzeltünk a csempében, állva ettünk az asztal mellett. Nem evés volt az, hanem marcangolás. Kés, villa, tányér: micsoda európai marhaságok! A csempe nem nagyon akart átmelegedni, úgyhogy öntöttünk további szeszeket a májunkra, és a csempe mellett nagyanyám régi pokrócaiba bugyolálva elszundikáltunk. Másnap meglátogattuk a szülői házat. Apám éppen megnyúzott két nyulat, a két hústest a konyha közepén egy mosdótálban hevert. Láttam, Pietronak kezd most egy kicsit sok lenni. Aztán bejött Árpád, aki a magyarországi vendég előtt igyekezett nagyon lazának, egyszersmind tájékozottnak tűnni. A laza azt jelentette, hogy időnként a mondatot úgy fejezte be, hogy „király”. A tájékozottság azt, hogy semmiképpen sem ajánlotta, hogy ilyen nagy télben az erdőre menjünk, mert nincsen ott semmi. De ezt Pietro nem érthette. Árpád meg azt, hogy pont ez a semmi kell nekünk. Vagy a nyulak miatt, vagy mert nagyon fáradt volt, de Pietronak úgy tűnt, hogy Árpád valami kaukázusi nyelven beszél. Csak állt a nappaliban és nézett, mint egy gyerek. Én fordítottam ismét Árpád szavait Pietro nyelvére. Ami nem sokat segített.

 

Aznap kimásztunk Hegyes tetejére. Köd volt lent, fent tiszta. Ordibáltunk ugráltunk, favontató huzalt phallikus szimbólumként és köldökzsinórként használtunk. Valamilyen kelgyónak neveztük el. Sárkánykelgyó? Wudugyík? Már nem emlékszem. Fölálltunk a nagy fagyott bolovánokra, nagyokat kurjantottunk most már egészen kijózanultan. Abban a pillanatban ilyen volt Erdély. Aztán Pietro hazament a Brassó-Budapest nemzetközivel, megfeledkeztünk „a gyerekről”, és eltöltöttünk a karácsonyt Agent Emesivel.

 

2.

 

Azon a télen a Györgyfalviba a következő emberek jöttek szilveszterezni Pestről: Disznóölő, Vak Alexandriai, Programozó, Pandabalázs. Akkoriban nem volt köztük minden rendben. Az első nap meglehetősen feszülten telt: városnézés, udvarias keringők, korcsolyázás, forralt bor. Erről a napról egy jelenetre emlékszem élesebben. Valamelyik utcában kettesben maradtam Disznóölővel, és megkérdeztem, hogy mi a baj. Úgy tűnt, ő maga sem tudja. Zavarban volt, hogy eljött. De zavarodottságában titokban mintha Erdélyről is szó lett volna.

 

Másnap, az év utolsó napján elindultunk fölkeresni Kemény Zsigmond sírját a mezőségi falvak között. Az autóban nem fértünk be mind a hatan, Disznóölőnek két turnusa volt, ez is idegesíthette. Az első turnusban én és Vak Alexandriai érkeztünk a helyszínre: ekkor készült ama híres fotó rólam meg a téli libákról. Vak Alexandriaival Kemény Zsigmondról és Berzsenyiről beszélgettünk a vegyesbolt előtt pálinkázgatva. Akkoriban keletkezett a zárvány (másutt zárványtipológia): ama félelmetes és kimondhatatlan.

 

A sírkertet a falun kívül egy kukoricás közepén találtuk meg, kegyelettel álldigáltunk pár percig ottan, valami koszorú is el lett helyezve ez egyik legnagyobb babiloni ember sírján. Volt egy olyan sír is, melyen mindössze ennyi állt: Anyám sírja. A sírkerttől nem messze Vak Alexandriai és Agent Emesi kerestek egy-egy fagyott kukoricaszár-boglyát, hogy mögöttük pisiljenek. Elég hideg volt. Na, abban a pillanatban ilyen volt Erdély. De ezzel még nem ért véget a történet. A darabonként széthordott kastélyról inkább nem is beszélek, inkább arról, hogy Vak Alexandriai, Programozó és én maradtunk Disznóölő második turnusára. Kértünk is menten a legjobb pálinkából a vegyesboltban pár kört, amíg az első turnus elhajtott a kincstelen, nincstelen Kolozsvár felé. (A „legjobb” itt nem olyan értelemben szerepelt, sajnos, mint előbb Kemény Zsigmondnál.) Aztán megérkeztek a románcigány maszkurák, akik az idén különféle wudu lényeknek öltöztek. Táncoltunk, énekeltünk velük a vegyesboltban. Programozó később azt mondta, hogy az apja nem örülne a cigány maszkurákkal készült fotóinknak.

 

Harmadik nap, már az új évben, Szamosújvárra indultunk, ezúttal vonattal. Disznóölő akkoriban írta meg novelláját a szamosújvári örmény harangokról, amelyek nem is voltak, ezért vasárnaponként felvételről szólt a toronyból a kölni dóm harangjátéka. A plébánia boltíves csarnokaiban ebédeltünk és pálinkát ittunk. Az irattárban fölfedeztünk régi provincialista költőket. A templom karzatán pedig többek között az Augustinus összest latinul, középkori örmény kódexeket, egy teljes irattárnyi történelmet, szobrokat, festményeket. A karzatra rajtunk kívül a galambok is bejártak, csak ők sokkal rendszeresebben, és össze-vissza szarták az ismeretlen nyelveken írt középkori kódexeket. A reveláció mozzanata volt ez is, a nagy „erdélyi pillanat”, melynek summázata így hangozhatna: „le vagytok szarva”.

 

Az örmény templom sekrestyéjében egy keresztelőkút (vagy kézmosó?) tűnt föl, fölötte Jézus lángoló szíve, körülötte pedig angyalputtók. A lángoló szívből állt ki a csap, s mikor feltöltöttem, a Facebookon valaki találóan így nevezte el: szívcsap. Azokban a napokban nekem úgy tűnt, Pandabalázsnak van közülünk a legnagyobb szíve: az éjszakába nyúló társasjáték-partyk (Catan) közben ez világosan kiderült. Hogy azóta ki hogyan növesztette vagy csökevényesítette el a szívét, arról nem szól fáma. Ide folytatólagosan egy másik gondolat kívánkozik, amit már leírtam valahol: mert a sónak nincsen köze a szívedhez, a sónak nincsen köze a számokhoz és az igazsághoz sincs a sónak semmi köze. A só csak só. Létezik, mint Erdély, vagy egy falu, amely felé vagy amely felől – jelenleg ez teljesen eldönthetetlen, hála Istennek – mozgássérült nagynéném vezet egy rozsdás Daciát with the power of nothing. Szóval: SZIA, EURÓPA!

 

Disznóölővel egyik éjszaka ugyanabban a szobában aludtunk a Györgyfalviban. Akkor valami oldódni kezdett. Arról beszélgettünk, hogy „mit kellene csinálni?” Azóta is sokat beszéltünk erről. Az élet, vagy hogy mondják, a cselekvés, a hogyan és a hol kérdései.  Ha értelme nem is volt e beszélgetéseknek, azért a mennyiség is számít. S hogy a történelmi igazsághoz valamennyire hűségesek maradjunk, azt is el kell mondani, hogy a disznót, akit Ferenc Ferdinándnak neveztek, csak a következő télen vágtuk le.

 

3.

 

Még számtalan történet kering a szív körül, melyeknek nincsen eleje, közepe, vége. Egy kilenc éves kislány, aki fölakasztotta magát, mert félt, hogy a szülei felelősségre vonják bizonyos szavak miatt. Egy tavaszi este, melyet középiskolásként a gyergyói örmény temetőben töltöttem egy üveg vodkával, egy gitárral, egy harmonikával és a harmonikással, akinek egyik kezén csak négy ujja volt. Énekeltünk, ittunk, az ősök sírján elszunnyadtunk, majd fölébredve a maradék vodkát a sírokra locsoltuk. Egy délután, amikor tulipánokat loptunk szintén valamelyik gyergyói temetőből, hogy azzal köszöntsük föl elballagó honfitársainkat. A Morga, vagyis a gyergyói hullaház, ahol sohasem jártam, de mellette lakott egyik osztálytársam, aki egyik szünetben elmesélte, hogy amikor megmossák a hullákat, van úgy, hogy kifordul belőlük az ürülék. Egy busz koszos ablaküvege, amelyen keresztül látom, hogy a mezőségi dombokon átsüt a bárányok testén a napfény. Egy székelyudvarhelyi elvált apa, akinek csuklóból hiányzott az egyik keze, de a másikkal nekem ajándékozza Julio Cortázar Összefüggő parkok című kötetét. Egy esős délután Borszékban, Linda édesanyjának paneljében, ahol a The Doors Riders ont the storm című számát hallgatjuk meg egymás után vagy ötvenszer. Egy séta a szárhegyi dombon. Egy drabális fából faragott feszület egy templomkertben. Egy kétosztatú ház valahol Moldva felé a patakparton, falként emelkedő dombok között. A kertek alatt egy macska iszik a patakból, nem messze tőle ott állunk mi is, Agent Emesi és a Kicsi Commandante, egy virágzó almafa alatt, a tavaszi alkonyatban. Aztán képzeletben átsétálok a kolozsvári állomás fölött a felüljárón, a sínek melletti bozótosban még elrejtőzik az ezerszemű ősz, de Pest felől óriási szél kerekedik és kisodorja a leveleket az összegubancolódó sínpárok közé.

 

Egy éjszaka nagyanyámnak volt egy álma. A bakói házban, ahol gyermekkorában felnőtt, nagy táncmulatságot rendeztek. Egész éjjel zenéltek a cigányok, szóltak a hegedűk, a bőgők, a cimbalmok, a harmonikák. Kidobálták a szőnyegeket, félretolták a bútorokat, a deszkapadló döngött és recsegett, rég elporladt testek járták a csárdást a szobában, énekelték a keservest azon az éjszakán. Mintha csak mese lenne az idő, és mese minden élet, gondolat, érzés, történelem, szenvedés, halál. Reggel anyám valóban a kis „mellékház” lépcsőjére dobálva találta nagyanyám szőnyegeit. Az udvar közepén áll nagyanyám, fején fehér kendő, vállán kopott kék szvetter, amit még maga kötött, apró lábszárain barna harisnya. Kissé hunyorog a reggeli verőfénytől. Én fél szemmel látom, amint anyám nagyanyám „háta mögött” viszi vissza a szőnyegeket a szobába. Ekkor nagyanyám felém fordul és boldog bizonyossággal megkérdezi: „Ugye te is ott voltál az éjszaka a bálban? Emlékszem rád, ott voltál.” Sem elutasítani, sem elfogadni nem tudom az ajánlatot. Igen, lehet, hogy ott voltam. Ott táncoltam nagyanyám gyermekkorában az elporladt rokonok között, valamikor a múlt század húszas vagy harmincas éveiben. Miért is ne lettem volna ott? Vagy: tudom is én, hogy hol voltam azon az éjjelen? És nagyanyám meséli tovább, hogy ki volt még ott, akiket én persze nem ismerhetek, de azért engedelmesen bólogatok, s komolyan veszem, hogy ott voltam a bálban. És fél szemmel látom, hogy anyám viszi ki a rádiót a mellékházból, cinkosan rám néz, hogy hallgassak. Később elmondja, hogy nagyanyámat éjszaka megzavarja a rádió, azt hiszi, bál van, és kidobálja a szőnyegeket a mellékház lépcsőjére.

 

És egy tavaszi este meghalt nagyanyám is. Én már délután elbúcsúztam tőle. Már nem tudott beszélni, de valami rettenetes félelem ült a szemében. Úgy ült a felpúpozott párnák között, mint egy nagy betakart seb. Teste már életében oszlásnak indult, csak a szemében világított az a rettenetes félelem. Gyenge eszközeimmel próbáltam elűzni ezt a félelmet, mondtam, ami eszembe jutott, tudtam, hogy hallja. Este kilenckor már a gyergyói vasútállomáson álltunk Agent Emesivel, már a vonat is bent állt, már a lábam is a vonat lépcsőjén volt, amikor szólt a telefon, hogy hírül adja: meghalt. Másnapra úgy éreztem, minden az én dolgom: bejelenteni a papnál a „halálesetet”, rendezni nagyanyám egyházi adóhátralékait (az ottani papoknak, hála Istennek, nem nagyon hitt), megrendelni a koporsót, megszervezni a temetést. Véletlenül még pénzem is volt a költségekre.

 

A temetéskor pedig olyan szép idő volt, az ég olyan tisztán csillogott a hófoltos temető felett, hogy mindenki, még nagyanyám lányai is, még a pap is csak a szép időre tudott gondolni azon a csodálatos tavaszi napon. Én csak arra, hogy talán sikerült az utolsó pillanatban „kicsit odébb” űzni a félelmet nagyanyám kékesszürke szemeiből.

 

Ajánlás:

 

Herceg, veled üzenem mindenkinek, hogy Erdély sohasem létezett. Ha létezett is, nem itt. Ha itt, akkor nem akkor. Ha akkor, nem úgy. Az iratok szerint 1982 december második napján születtem a Nyilas jegyében. Sokat sírtam, fostam, nagy füleim voltak, rájártam a zsíros bödönre, ahogy az írva van máshol, satöbbi. Akkoriban még nem tudta senki, hogy az én nevem Kicsi Comandante. Apám sem ilyen fiút szeretett volna. Ezért egyszer virtuskodásból bepisiltem a tornaterem öltözőjébe egy kézilabda-edzés után. Egy jégkorongmérkőzésen színtiszta agresszióból (mert vesztésre álltunk) teljes fegyverzetben és tökéletes, mi több, szabályos csípőtechnikával kirepítettem az ellenséges csapat kapitányát a palánkon kívülre. Az ovációval jelzett sikernek enyhe lelkiismeret-furdalással tudtam csak örülni, de a mérkőzést végül megnyertük rákövetkező két gólom előnyével. De apám nem járt el a jégkorong-mérkőzésekre. A szomszédunk, Árpi (aki egy másik Árpi, sohasem találkozott Pietroval), na ő viszont igen. Az első barátom volt, csak sajnos meghalt. De a bátyja ma is él, sokat segít apámnak és anyámnak a ház körül, ezért anyám néha tévedésből az én nevemen szólítja. Pótfiú, mellékház, műgólya. Herceg, hátha a tavasz is eljön!   

 

 

 

Arszenyij Tarkovszkij: A kézirat


                                               Anna Ahmatovának
 
A könyv elkészült, kitettem a pontot,
s nem kezdtem újra a kéziratot.
Soraim közt sorsom tüzet fogott,
míg lelkem másik héjba burkolózott.
 
Így tékozló fiú tépte a gyolcsot,
utak porát így s tenger-látta sót
a próféta áldott és átkozott,
s az angyalokkal birokra fogódzott.
 
Én vagyok az, akin sok század áll,
de nem magamért. Ember- és madár-
család legifjabb tagjaként enyémek
 
élők ünnepi énekei, zengek:  
címerpajzsa ősök becsületének,
s hű gyökerek szótárába rendet.
 
 
 
Botár Attila fordítása
 
 
 
         

 

 

Anyám életrajza

 1.

A sötétség peremén hullámzó cserjéken és bokrokon száraz szél söpör végig, mint valami éles rúd. Ritkásak már a fák, az alacsony dombok és hegyhátak lankáin bokáig ér az avar, de még nem ragasztotta össze a halott leveleket a fekete, októberi eső.

 

Anyám halálára készülök.

 

A család anyai ágára eddig többnyire  a tavasz első robbanásaival sújtott le a végzet; amikor a természet készen állt a megújulásra,  gutaütések és  szívszélhűdések tűzdeltek keresztet a fagyoktól még ragacsos zalai Földbe. A tavasz titokzatos erői mintha összeesküdtek volna ellenünk, és a félelmeink a szeszélyes szelekkel megsokszorozódtak: “Azt is elvitte március”, suttogták körülöttem, hogy gyerekként megkíméljenek a pityergéstől. Sokáig tolvaj évszaknak véltem a tavaszt, amikor a hazajáró lelkek magukkal ragadnak valakit, mert a nagy időváltozás miatt megbolydul a holtak szelleme, és kísértésüknek nem tudnak az élők ellenállni.

 

Vajon mi történik majd Anyám utolsó éjszakáján, aki másnap a Föld legboldogtalanabb halottja lesz? Gondolatban sokszor ideáig tévedtem, amikor csúfot űzve halál komolyságából, efféle szégyenletes képtelenségekkel vigasztaltam magam álmatlan éjjeleken azután, hogy letettük a telefont Anyámmal, és a panaszait nem tudta elnyomni a fásultság  bennem. Ha csak valaki kiejtette a halál szót, már pánik töltötte el a Bátyámat. Ez az érzés egész életére rányomta a bélyegét, és ebben különbözött Anyánktól és tőlem.  „Az élet elmúlik, és halállal végződik”.

 

Amikor azt fejtegettem, mint valami fennkölt látnok, hogy a halottak itt élnek velünk, és amikor már Túlvilágon vannak, onnan sem csökken a figyelmük, ő ezt az okoskodásomat nem fogadta el, sőt kifejezett irritációnak tekintette, és nekem sok energiába került, hogy a rossz érzéseket elűzzem a beszélgetésünkből.  A bátyám félt a haláltól, és félt a halottak szellemétől is, a síri világban, a költőkkel ellentétben pedig nem hitt.

 

„Senki sem adja olcsón a bőrét, elhiheted! – mondja Anyám a betegségben átélt megpróbáltatásokról.  A szoba nyitott ajtajában álltam, ő a pamlagon feküdt. Mint akkor is. Egyedül volt, amikor történt, egyedül küzdötte le a halál közeli pillanatokat. Mert másról, hogy legyőzte volna, nincs szó; csak arról lehetett megbízható értesülése, ami azután történt az orvosi rendelőben. Könnyű lefolyású infarktus, amit „lábon hordott ki a néni “. A kórházba már nem ment be, hiába noszogatták, csak hetekkel később feküdt be a füredi szanatóriumba. A lámpafény árnyékában nem láttam az arcát; előrelátóan elrejtette előlem.

 

Még Czimmermann ükapámtól, amikor jól ment a családjának az 1890-es évek végén, uradalmi gépész korából, megmaradt egy ernyő alakú empire háttámlájú karosszék, amelyet mindenki nagy becsben tartott; kis hibáját az okozta, hogy  a kárpitozása a legtöbb helyen már erősen rojtosodott, keresni kellett volna egy jó nevű kárpitost, aki biztosan volt is a városban, de ez valahogy elmaradt. Ez a szék mindig megragadott, tetszett nekem, szavakkal nehezen is tudnám leírni. Talán azért fogott meg, mert díszes rézberakás is volt rajta, amelyet fényesítgettem a kedvemre. Hogy honnan származhatott, Európa melyek tájáról, kastélyból vagy polgárházból, azt éppúgy nem tudta megmondani senki, mint ahogy azt sem, hogy hogyan nem égett el a házunkban, amikor bombatalálat érte.

 

Ebbe ültem le, amikor betelepedtem a szobába

 

Igyekszem fölsorakoztatni azokat az életrajzi helyeket, ahol Anyámat éles fényben látom, mert így talán meglelem a saját írói módszeremet az életrajzához. Mit hoz tudomásomra Anyám az életéből a számomra? Hogyan rendezi el az emlékezet az élet, és a sors rendetlenségeit? Ő vajon mit, mihez illesztene, ha ő írná a könyvnek ezt a fejezetét? A természetemet Anyámtól örököltem, kiélezem az érzelmeimet, kimondom azt, ami a szívemet nyomja, még ha ez hátrányos helyzettel is jár a számunkra. Hiányzik az önfegyelem; ezt egyikünk sem örökölte Nagyanyámtól, akit a Bátyám a világ legjobb asszonyaként jellemzett. Nagyanyám azon képességét, hogy helyreállítsa a családon belüli egyensúlyt, sem Anyám, sem én nem örököltük. A szabályosságra és a lekerekítettségre való törekvés késztetését, vagyis az örökös erőfeszítést a saját belső árnyalataival, a Bátyám vette a vállára. Alázatával ő adott súlyt Nagyanyám emlékének, ő illesztette azokat a köveket egymáshoz, amelyeket mi Anyánkkal szerteszórtunk. Ezzel a Bátyám szerint Nagyanyám halála után évtizedekkel is „utasításokat adott” nekünk az élethez. „Illő lenne ezt észrevenned”, fakadt ki néhanapján. A mérge azonban éppoly hirtelen elpárolgott, ahogy Nagyanyámé szokott, és ezen én ma is meghatódom, amikor már a Bátyám hamvai is a családi sírban nyugszanak.

Anyám melankolikus hangulatai áthullámoztak a gyermekkoromon, ezért a halálos ágyánál sem kellett erőltetett komolyságot színlelnem, mert a lét fölött érzett végtelen szomorúságért ott, végre egymagamban, senki másnak, mint neki lehettem hálás.  Eszembe sem jutott, hogy az öregség lekerekíti az életet, olyan kavics, amelyet végtelen simaságúvá csiszoltak a fájdalmak és az örömök az idő sodrában, hogy költői képpel éljek. Inkább olyan pást, ahol csörtét biztosan elveszítjük, és ez megnyugvást ad a felszínes szavak kimondása helyett, amelyek a kórházi szobák illatával keverednek.

 

Anyám remegő kezét kerestem, még verdesett benne az élet utolsó maradéka. Napok óta tartott ez a szomorú állapot, amelyből csak egy kiút volt, és ez a temető felé vezetett. Egy teremtett lélek sem volt a kórházudvaron, ahogy kipillantottam az ablakon; keményedett már a szél, érezni lehetett a levegőn, a Bátyám az épület kijáratánál várt fázósan összehúzott kabáttal, mert elfogyott az ereje ezt a szenvedést látni. Tudtam, hogy az én bátorságom nem váltja meg senki halálát ezen a világon, de arra gondolni sem mertem volna, hogy hét hónapra rá, a őt viszi magával az az Anyánk a sírba!  Hogy rossz dolgokra tanít meg ez a halál, amelyet elfogadtam, mert nyolcvanöt évet, legtöbbet rá várt a családból! Hibáztatom magamat, hogy nem küzdöttem meg ott vele, Anyámért, nem gyászoltam meg később sem eléggé, noha mindennap gondoltam rá, és nem kértem tőle bűneim és hibáim bocsánatát, nem öntöttem ki előtte a szívemet még utolszor, hanem hagytam vigasz nélkül elmenni, mert abban a hiszemben voltam, hogy békességben hajtja örök álomra a fejét.

 

Tévedésemért nagy árat fizettem, és amíg csak élek kiegyenlítetlen számlám lesz ezért a Bátyámmal.

 

2.

A kertek alján álmosan kavarogott az avar kesernyés szaga, a füst szürke szalagja távoli mezőkig ért el. Az Égen átsikló költöző madarak fulladozva bukdácsoltak, mintha egymást keresnék szégyenlősen. Sziluettjük aztán belemosódik a szürke színbe, a bánat meg lassanként odatelepedik a szívekre, mert ezekben a pillanatokban az emberek nem gondolnak a boldogságra. Ha ilyenkor az íróasztalomnál talál a délután, aláereszkedésem ezekbe a hangulatokba kínokkal jár, és az ólomnehéz pillanatokat nehezem oldom el azzal, hogy a figyelem a munkámmal jár, azzal áltatom magam, hogy aláereszkedésem valódi lejtő, ahol jobbára kapaszkodó sincs, ahogy valaki ezt megírta. A családi halottak, az én valóságom szereplői megkörnyékeznek, és rabul ejtenek, és ezzel az írók többsége így van. Keresem én is azokat a mozdulatokat, amelyekkel el tudom oldani magamtól a múltat, de ezek az önvédelmi sáncok csak ideig-óráig tartósan, aztán kártyavárként omlanak össze, és nem védhetnek meg. Az én melankóliám is emlékezés, ahogy a filozófusok megírták. Homlokomra ugyanazokat a szavakat írta föl az Isten, mint a családtagjaiméra, és nem tehetek mást, minthogy kibetűzöm ezeket a szavakat, igyekszem a töredékekből és torzókból kihámozni a hagyatékukat, melyet rám bíztak, hogy mindnyájuk saját igazát a maguk meztelenségében lássam meg, és ha rávisz a lelkem, úgy mutassam meg azokat a világnak, ahogy én látom. Az író tolvaj is, mert megrabolja mások múltját, és ezt szabadon teheti, mert csak a saját lelkiismeretével kell megbékélnie; a holtak nem kérnek számon semmit.

 

Eddig jutottam az álomban, amikor fölriadtam a sötétben a darabos szívverésemre. Úgy járt-kelt a szívem, mintha a testemen kívül hordtam volna, a pizsamám fölsője egy latyak víz volt. Reszketésem átvirrasztott, korhely éjszakákat idézett föl, de hol voltak azok már. Próbáltam összeszedni a bátorságomat és nyugodt maradni, várni, hogy odakint megvirradjon, új nap fénye keljen a világra, és az az új nap az életemből majd meghallgassa a mentegetődzéseimet, és valami mást kínáljon, mint a mögöttem lévők.  

 

Kómában fekvő Anyámhoz készültem a kórházba, és igyekeznem kellett, hogy a Kosztolányi téren le ne késsem a távolsági buszt.

 

Találtam egy üres helyet a sofőrtől jobbra az első sorban, így a szemből jövő látvánnyal foglalkozhattam az autópályán. Hányszor tárult elém ez a kép, amióta hazajárok Kanizsára! A merészen hullámzó dombok sohasem hagytak cserben, bármennyire zavaros dolgok játszódtak le a bennem, fiatalkorom eléggé el nem ítélhető történései, amelyekre nem lehetek büszke. Ezen járt az eszem, miközben a felkelő Napot lestem szétnyitott ujjaim keskeny résein, mint valaki, aki fölméri az Eget.

 

Vajon jut-e még annyi szerencse nekem az életben, hogy utoljára beszélhessek  Anyámhoz? Megadja-e nekem ezt az elégtételt a sors? Nem éreztem szégyenteljesnek, hogy magam miatt fohászkodtam, hogy a saját lelki békémet akarom kicsikarni a sorstól a halála utáni életemre.

 

A félelem, hogy már nem találom életben egyre éberebbé tett, kiverte az álom és a fáradtság maradékát a szememből. A busz oldalüvegében figyeltem az arcomat. “Szedd ráncba végre a gondolataidat”, figyelmeztettem magamat! Világosodni és tisztulni kezdett a levegő; mintha azt hangsúlyozta volna az idő, hogy ez a nap még az őszhöz tartozik, nemcsak színleli a fényt és a kellemes meleget.

 

November nyolcadika volt, kedd.

 

 

3.

 

A Téglaporos Angyalkáról álmodtam.

 

Ha kerékpárra ült, hogy elmenjen a városba, a kapuig kísérte és mindaddig nézett utána, amíg be nem fordult az utcasarkon, és összegömbölyödő alakja el nem tűnt az utcafrontra épített házak, meg a kis előkertek léckerítései mögött. Izzadt tenyerét az arcához emelte, majd ollónyi rést nyitott az ujjai között, kicsinykét, épp, hogy a horizont újra billegni kezdjen előtte, és megelevenedjék a szemhéja mögötti sötétségből, aztán lassan számolni kezdett magában. Tízhez érve kipillantott az ujjak kémlelőnyílásán, de még látta a nyereg két oldalán libegő szoknyát, ahogy a lábak a levegőt taposták, ezért újra kezdte a számolást, eljutott húszig, majd újra kipillantva a tenyér fészkéből, folytatta a számolást magában harmincig, negyvenig. Összehunyorított szemmel követte a távolsággal összezsugorodó alakot, aztán belehasított a félelem, hogy utoljára látja az életben, és akit lát, az már egy téglaporos angyalka.

 

Röpül a Föld fölött, mint az Ég lengő terhe.

 

“Annyi idős volt akkor, mint most én.” Figyelmeztette önmagát; kemény asszony, szép idomokkal, erejének teljében, akit azonban egy letaposott fűszál, vagy egy letört orgonaág is megindított. Ruganyos lépéseit, mozgásának ritmusát nem tudta megbontani a háborús törmelékből kirakott járda a háztól a kapuig vezető ösvényen, mely az orgonabokrok szélén,  és a régi, hasznavehetetlen gázcsövekre fölfuttatott rózsatövek között kanyargott.

 

Kinézek az ablakon. A kert alján ezüstös füst kavarog, gondos kezek égetik az őszi avart. A kesernyés-savanykás szag beletűz az orromba; a szagok, és a füstös levegő látványa régi képeket idéz meg, abból az időből, amikor rézüstben, szabad ég alatt főzte a szilvalekvárt a Nagyanyám.  A szemközti tűzfal alján, ahol néhány deszkából összeeszkábált garázs maradványa roskadozik, olajos tócsákban áll a víz. Nem tudni mikor gyűlt oda, mert az elmúlt hetekben nem esett.  Néhány madár is elhúz a kémények közti égdarabon, hogy ők is részesei legyenek az emlékeimnek. Lassan rárakódik mindenre a szürkeség, az ősz lépteit susogják a hosszú törzsű fák. Kifelé megy velünk az év, elhasznált vagyok, inkább a meghosszabbodó éjszakák idegességétől, mint a fáradtságtól.

 

“Annyi idős volt akkor, mint én most.”

 

Néhány éve a szemidegeit betegség támadta meg, és most már alig lát. Ennek ellenére egy percig se marad nyugton, rendezgeti a berendezés tárgyait, kitapogatva a bútorok éleit, óvatosan kerülgetve a lakás azon zúgait, ahol veszély leselkedhet rá.

 

Emlékezetből él, mint mindnyájan, csak mi, akik nem veszítettük el a szemünk világát, szilárd talajt érzünk a lábunk alatt, legalábbis ezzel áltatjuk magunkat. Ezért nekünk nehezebb figyelni a valóságra, mert az önteltségünkben könnyebben kisiklik a kezeink közül, mint gondolnánk.   

 

Amikor meglátogatom, szívesen veszi, ha mesélni kezdek neki mindenféle kitalált dologról. Úgy tálalom a történeteket, mintha azok valóban megtörtént volna velem: hogy félkarú ember tart a villamosmegálló felé a templomnál a Krisztinában, kabátujját, mint egy félig szétnyílott esernyőt, cibálja a szél. Vagy azt, hogy a hamuszínű, alkonyodó nyári kertben hogyan figyelem a tuják sötétülő zöldjét. Egyáltalán: napszaktól függetlenül a zöldet és a fényt, a fény színét, amely mindent magába szív a hegyen, a város fölött. Figyelem, ahogy a reggelente a drótkerítésre fölfuttatott vadszölő-sövényen áttűz a Nap. Vajon majd egyszer elmondhatom-e neki, hogy régóta csak a zöld és a fény árnyalatait látom a szeme helyén? Hogyan reagálna rá?

 

 

4.

 

Szitált a sötét a szobában.

 

Épp csak elhalványodott a kicsi, tölcséres fénysugár, a Bátyám ringatni kezdte a magát. Ez abból állt, hogy a párnán kicsit ide-oda mozgatta a fejét, amíg csak el nem aludt. Nagyanyánk ezeken a hideg téli éjszakákon hol leoltotta, hol fölkattintotta a sárga selyemmel bevont olvasólámpát, melynek kapcsolóját úgy helyezte el, hogy a legkisebb mozdulattal elérje. Hogy alkalmazkodni tudjon a hangulatváltásaihoz, és ne ébresszen föl bennünket.

 

Vannak események, amelyek sohasem nem tudnak kitörlődni az emlékezetből. Ha valaki csak a szívére hallgat, akkor ezeket az emlékeket megőrzi a sírig, elraktározza őket, mert  életének egyetlen későbbi tapasztalata sem bírja rá, hogy elszökjön előlük. Amikor nyugtalan éjszakákon a valósággal való hasonlóságot keresem az álmaimmal és a képzeletemmel, vagy a halottaimmal töltöm ki az életem hézagait. gyakran lyukadok ki ide. Az élet utolsó harmadához közelítve már nem igyekszem szemet húnyni a saját tévedéseim fölött, ahogy azelőtt még csábított az, hogy van bátorság bennem kiszínezni az életet olyan színekkel, amelyet a valóság nem ismer.

 

Elalvás előtt a sötét szobában, mikor a szívemen megül a bánat, és szemhéjam súlya elejti a napot, az ólommal tömött zsákot, és hiába várom, nem jön az álom.

 

Szitál a sötét.

 

(A KANIZSAI HIDEGHÁZ – Részletek a készülő regényből) 

A hátrahagyott

Ha eszembe jut a néni, mindig odakapok a mutatóujjamhoz, mintha most vágná meg az üveg. Pedig nem most volt. Még szőke voltam, még Annácskának hívtak, még szerettem a piros, kopogós lakkcipőket. Még a mamánál töltöttem minden nyáron két hetet, tejfölös melegszendvicset ettünk reggelire, délután a parkba mentünk, meg egy kicsit a Böbe mama életét éltem, a lába alatt voltam, meg a keze alá dolgoztam, ahogy mondani szokta. Például elkísértem az ebéddel a szomszéd lakásba, én vittem a gesztenyepürét. Elővette a kulcsait, és kinyitotta a rácsokat, a második ajtó résnyire nyitva volt, Böbe mama bekopogott, de már mentünk is be, kitárva hagytuk az ajtót. Befogtam az orromat, és alig láttam a kinti fény után. Hunyorogva tapogattam az asztal után, Rakd le oda a tányért, próbáltam, tapogattam azt az odát. Az asztalon barna foltos barack volt, és fekete banán, Hát csak nem eszi meg a gyümölcsöt, hiába mondom, nem találta meg, mondtam, hogy ide tettem. Böbe mama fogta, és kidobta a szemétbe a gyümölcsöket, rám nézett, aztán megfogta barackos kezével a kezemet, amivel az orromat fogtam, és magával húzott a nagyszobába, Ez itt az unokám, Annácska, Meme néni, megismeri?, kérdezte Böbe mama, elengedte a kezemet, a tenyerünk kicsit összeragadt. Meme néni fehér hálóingben állt, méregetett, én pedig a ruhámba töröltem, diszkréten, a ragadós kezemet. Menj közelebb, Annácska, mutatkozz be, erre felemeltem a fejemet, odamentem a nénihez, ha muszáj, akkor muszáj. Horváth Anna vagyok, nyolc éves, második Á-s. A néni közelebb jött hozzám, és kezével megtapogatta a fejemet. Elvesztetted a fogaidat?, tudakolta a néni, akinek egy foga sem volt a szájában, mégis az én első két fogamat hiányolta. Kiestek, mondtam, Böbe mamára néztem, és elfintorodtam, hátha veszi a célzást, el kéne húzni, mert büdös a néni. Nem vette. Hoztunk ebédet Meme néni, mondta Böbe mama, tegye be a fogát, aztán kikísérte a konyhába a nénit, hogy megetesse. Bent maradtam, a mellettem lévő asztalon volt egy piros telefon, felvettem, haló, szóltam bele, haló, haló, és utánoztam anyát, forgattam a szemeimet, a derekamra tettem a kezemet, babráltam a telefonzsinórral. A kanapé melletti kisasztalon egy kék telefon csücsült, ez is régi volt, de annyira nem elhasznált, mint a másik, azon biztos többet beszélt a néni, emlékszem, ezt gondoltam. Ujjamat beleakasztottam a számokba, és forgattam kattanásig, vissza, és újra, négyes, hármas, egyes. Haló, haló, ha nem, hát nem, letettem.

Hogy a néni nem eszik, azt tudtam, vékony volt, látszott a bőrén, anyám mondta mindig, egyek sok barackot, az meglátszik a bőrön, az ő bőrén is látszott, nem csak barackot, semmit nem evett, kilátszottak a csontjai. Ezért lehettek a tányérok a kanapén, virágos csészék a könyvek mellett a polcon, baba a kávézóasztalon. Egy akasztós piros fésű lógott az ablak kilincsén, amikor ki akartam nyitni. A fésűhöz mégsem nyúltam hozzá, hosszú, fehér hajszálak lógtak ki belőle, olyan volt, mint a tóparton a fűzfák, ahogy lógtak, és simogatták a vizet. Csak ezek lógtak. Kész. Ennyi.

Arra gondoltam, emlékszem, mégsem tarthatom a végtelenségig befogva az orromat, már fárad a karom is. Megszokom a szagot úgyis, legalábbis azt mondják. Annácska, idehoznád azt a kardigánt, ott van a zöld telefon mellett, a fogason. Zöld telefon, hát még egy, meg egy fogas, meg egy barna kardigán. Böbe mama felsegítette a kardigánt a nénire, Nyisd ki a rácsot, Annácska. Sétáltunk a nénivel és Böbe mamával körbe-körbe az ötödiken, ők egymásba karoltak, én meg utánuk, erőpróbát tartottam, le merek-e nézni az udvarra. Le mertem. Háromszor is.

Délután otthon kártyáztunk, én meg csak a néni szobájára tudtam gondolni, ahol a lábam mindig beleakadt valamibe, belerúgtam, rátapostam, felborítottam valamit a földön. Böbe mama, a néni kiktől vár hívást, kérdeztem, Böbe mama keverte a kártyákat, ellapozta a hajtott csücskű disznót, kevés az esély a nyerésre, Hogy érted? Hát három telefonja is van, egy piros, egy kék és egy zöld. Felvettem őket, mindhárom zúgott. Nem tudja már ő sem, kicsikém, hogy kitől vár hívást, de azt tudja, hogy várja nagyon, hogy valaki fel fogja hívni, és akkor majd eszébe jut. De hát nem hívják, tudod, édesem, a családja már több éve Amerikába ment, Chicagóban, vagy hol élnek, engem egy héten egyszer felhívnak, de a Meme nénit, őt soha. Pár nappal később hívás jött Chicagóból, csendben kellett maradni, én meg se moccantam, még a levegőt is visszatartottam, csak néztem Böbe mamát, Igen, Nem tudom, Nem, dehogy, Persze, Hát fogyott, nem eszik.  

A néni szobája olyan volt, mint egy tönkrement, megromlott gyerekszoba. Azért nekem nagyon tetszett itt, a szag, meg úgy minden ellenére, jópofa hely volt, elkísértem Böbe mamát két hétig minden ebédnél, és amíg etette, a szobában mászkáltam. Megismerkedtem a fotelben ücsörgő kopasz babával, aki a kezében egy műanyag, rózsaszín fésűt tartott. A nagy, barna cserépben az asztal alatt nem föld volt, hanem őrölt kávé, tudom, mert megnyaltam, ahogy a homokot is, a játszótéren, fél pár cipőkben pedig föld, az egyikből valami zöld gaz bújt elő.

A néni napról napra kevésbé volt büdös, meg még szebb is lett, ha betette a fogát. Akkor már a szemét is láttam, nem csak a száját, a szemét, ami zöld volt, de nagyon. Azóta se láttam olyan szemeket, emlékszem, már akkor is tudtam, hogy ilyen zöldet nem fogok többet látni. Böbe mama nem látta a zöld szemét, csak az ebédet látta, amit csinált neki, a papucsát, aminek az egyik fele mindig elveszett a szobában, meg kellett keresni, most én voltam a papucs-felelős, meg a kardigánt látta, és néha talán a kezét, ahogy belebújtatta a kardigánujjba. Csak én láttam, meg persze a néni, hogy a képekről lemásznak a fekete-fehér emberek, és járkálnak a szobában, nézelődnek, hintáznak, labdáznak a néni körül, elfoglalják a helyét, kiverik a kezéből a kanalat, tele levessel, álldogálnak mosolyogva, még intenek is, mikor elmegyek.

Tudtad-e, hogy a fecskék mesélik el a reggelt? Én beszélek a nyelvükön, értem őket, tudod, mondanak sok mindent, jár a szájuk, nem mind lényeges, de vannak köztük lényegesek is, azokat persze nehéz megszűrni, tudod, hogy mi a lényeges, mert nekik be sem áll soha, de azért, hát, mondanak néha jót is, rosszat is, panaszkodósak ám, mindenre panaszkodnak. Maradjon már, Meme néni, ne tömje Annácska fejét ilyen csacsiságokkal, hát hogy mondhat ilyet, hogy beszélget a fecskékkel? Én azért mégiscsak elhittem, hogy a néni tényleg érti, mit mondanak a fecskék, én is értettem a kutyánk, Marci beszédét, meg a nagypapát, pedig hónapokig nem beszélt, azt hiszem, egy sakklépésen gondolkodott, mert a szomszéd megverte, életében először, értettem én őt is, pedig néma volt, tök néma.

A néni dolgai közül a kicsi, kék kézitükör tetszett a legjobban, olyan kék volt, mint a nagypapa szeme. Meg az a jó tükör volt, a néni sosem nézett bele, biztos el is felejtette, hogy ilyen szép tükre van. Emlékszem, már csak két napig maradtam Böbe mamánál, elhoztam a tükröt, eldugtam az ágy alá, majd hazaviszem. Este odajött hozzám Böbe mama, és megkérdezte, nem láttam-e a Meme néni tükrét, azt a kéket, mert Meme néni meg van esküdve, hogy azt valaki elvitte. Merthogy az a tükör titkokat tud, elfeledett arcokat mutat, ha magad elé tartod, az a tükör emlékezik, megjegyez mindenkit, aki már egyszer belenézett. Én nem láttam azt a tükröt, válaszoltam Böbe mamának, és visszafogtam a szememet, hogy ne tévedjen az ágy alá, és Böbe mama szeme ne kövesse.

Böbe mama még az orvost is kihívta a nénihez, annyira nem volt jól, zaklatottan járkált körbe-körbe, kereste azt a kék tükröt, ami olyan kék, mint a nagypapa szeme. Böbe mama meggyőződése volt, hogy elpakolta valahová, akkora kupleráj van abban a lakásban, nem csodálja, hogy eltűnnek a dolgok. Későn ment el az orvos, már régen csukott szemmel feküdtem az ágyban, és arra gondoltam, emlékszem, aludnom kéne, hogy holnap legyen. Vissza akartam adni a tükröt, elrejteni az egyik fiókban, de féltem, ha belenéz a néni, az én arcomat mutatná. Elővettem a tükröt az ágy alól, az üveg megvágta a mutatóujjamat, törött volt. Emlékszem, nagyon megijesztett ez a törött tükör, tudtam, hogy nem adhatom vissza, végérvényesen, visszacsinálhatatlanul elloptam. Gondolkodtam, mit adhatnék helyette, de nem volt semmim, ami kellhetett volna a néninek, nem tudom visszaadni se az arcokat a tükörből, se a kéket, se semmit.

Kopogott a cipőm a lépcsőkön, ahogy lefelé futottam a lépcsőházban, le a földszintre, az udvarra, óvatosan, hogy a zsebemben az üveg ne vágja szét a ruhámat, ne vágja meg még jobban a kezemet. Lent hatalmas kőcserépben föld volt, virág, növény nélkül, csak föld, oda ástam el a tükröt, mert arra gondoltam, így mégiscsak házon belül marad, és ha már nem találja a néni, azért érezze, hogy nincs olyan messze, még mindig közelebb van, mint Amerika.