A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.

 

Fél év telt el a temetés óta, és ma voltam először a sírodnál. Ma éreztem először, hogy képes vagyok legalább megpróbálni, hogy szembenézzek azzal, ami történt. Sokszor mondtam neked, hogy csak egy egyszerű, vidéki fickó vagyok, aki nem tud mit kezdeni a túl bonyolult helyzetekkel.

Már akkor tudtam, amikor először találkoztunk, hogy nem lesz könnyű dolgom. De mindig, mindenből a legjobbat akartam. Soha előtted nem találkoztam még ilyen finom nővel. Minden porcikádból sugárzott az érzékiség, pedig állig be voltál gombolkozva. Emlékszem én is, hogy nem volt nálad esernyő, és ez egy kicsit meg is lepett, hiszen minden annyira tökéletes volt rajtad. De talán épp ez az apró figyelmetlenség (én akkor azt hittem, hogy az) húzott még közelebb hozzád, és jó ürügy volt arra is, hogy bebújj az én ernyőm alá. Nem titkoltam, hogy nősülni akarok, és azt sem, hogy gyerekekre vágyom. Mindig egy rendkívül nőies, vonzó, és művelt nőt képzeltem el a gyerekeim anyjaként. Már az első randevúnkon éreztem, hogy te lehetsz a társam. A műveltség nekem azért volt fontos, mert én nem vagyok különösebben művelt. Nem igazán volt lehetőségem a tanulásra. Tudod, hiszen elmeséltem, milyen mélyről indultam, és mennyit küzdöttem, mire elértem a céljaimat. De meg akartam osztani veled mindent, amiért dolgoztam. Az, hogy egyidősek voltunk, engem egyáltalán nem zavart. Soha nem tudtam mit kezdeni a nálam jóval fiatalabb nőkkel. Társat kerestem, nem cicababát. Amikor megkértelek, hogy költözz hozzám, féltem, hogy nemet mondasz, mert a függetlenség mindig nagyon fontos volt neked. De akartalak, annyira akartalak, és talán épp azért, mert te nem akartál minden áron az életem részévé válni. Bár azt, hogy nagyon szeretsz, azt mindig is éreztem. Én soha nem tudtam kimutatni az érzéseimet. És nem vagyok a szavak embere sem. Most is, ahogy ezt írom, küszködök a szavakkal. És küszködök az érzéseimmel. Mindig gyönyörűnek láttalak. Ezért is kértem, hogy ne fesd magad. Nem illett hozzád az a sok kence. Most már tudom, hogy valahol menekülés volt ez is. Mikor először szembesültem azzal, hogy iszol, problémának fogtam fel. Problémának, amit meg kell oldani. Ebben mindig jó voltam, mégsem hagytál nekem lehetőséget, hogy segítsek. Tudtam, hogy nehéz életed volt, de néhány kivételtől eltekintve kinek nem? Kértem, hogy engedd meg, hogy elvigyelek orvoshoz. Nem akartad, én pedig elfogadtam. Hittem benne, hogy együtt megoldjuk, hiszen minden másban annyira egy húron pendültünk, és én mindig csak erre vágytam, arra az összhangra, ami köztünk volt. Úgy emlékszem, sokat beszélgettünk, legalábbis ahhoz képest, amennyit én rajtad kívül bárkivel is beszéltem. Tudtad, milyen vagyok, hiszen annyiszor elmondtam. De próbáltam megnyílni feléd, a magam módján. Most már tudom, hogy ez nem volt elég. Pedig én sokáig úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy jól haladok. Vonzott a különlegességed, a mély lelked, és az a furcsa szomorúság is, ami mindig a szemeidben ült. Engem soha senki gondolatai nem érdekeltek, de a tieidnek gyorsan a rabjává váltam. Amikor dolgoztam, sokszor akkor is azon kaptam magam, hogy próbálom kitalálni, minek örülnél. Virágnak, vacsorának, utazásnak, ékszernek? Most már tudom, hogy nem. De nem mondtad. Soha, egyetlen szóval sem mondtad, hogy belőlem kellene még több. És ott volt a munkám. Tudod, hogy mennyi mindent áldoztam fel azért, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmomat. A saját vállalkozást, ami jól működik. A nehézségekről senkinek nem beszéltem, neked sem. Nem volt egyszerű, és ma sem az talpon maradni úgy, hogy tisztességes vagy, és ember maradsz. De ez az én gondom volt mindig, és nem akartam, hogy még ezt a terhet is magadra vedd. Amikor már láttam, hogy nagy a baj, megpróbáltalak még jobban óvni. Azt hittem, erre vágysz. Ezért mondtam, hogy ne dolgozz, hiszen nem is volt rá szükség. És amikor nem fogadtad el, hogy gondoskodjak rólad, bevallom, haragudtam rád, hiszen melyik nő ne örülne egy ilyen lehetőségnek? De te annyira más voltál, mint bárki, akivel előtted találkoztam. Ezért szerettelek. És mennyire. Csak a tudat, hogy nem tudtam segíteni, egyre jobban szétrombolta a lelkemet. Nem értettem, miért teszed tönkre magad, amikor mindenünk megvan, amikor szeretjük egymást, és minden út nyitva áll előttünk? És a gyerekek. Igen, gondolatban vádoltalak. Vádoltalak, mert nem tudtad nekem megadni azt, amire mindennél jobban vágytam, és tőled. Csak tőled. Soha nem mondtam ki, igaz. De kimutattam. A végén már egyre gyakrabban. Amíg élek, gyűlölni fogom magam ezért. És még sok minden másért is. Nem akarok mentegetőzni. És hazudni sem. Nem fogom azt írni, hogy nem távolodtam el tőled, mert ez nem igaz. Eltávolodtam. Fokról fokra, egyre jobban. Először akkor éreztem ezt, amikor felhívtál azon a külföldi úton, és üvöltöttél a telefonban. Nem értettem, hogy képes erre az az érzékeny, finom nő, akit én ismerek? Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, bár próbáltam megoldani, de te még akkor sem akartál orvost, és elvonót sem. Hogy segítsek valakinek, aki szándékosan teszi tönkre magát, és vele a közös életünket? Igen, akkor már haragudtam rád. Nagyon haragudtam. Talán erőszakosabbnak kellett volna lennem. Valahogy, valamikor rá kellett volna vennem téged, hogy te is akard a megoldást. De addigra már olyan távolinak éreztelek. És már nem is aludtunk együtt. Te döntöttél így. Te költöztél át a másik szobába. Tudtam, hogy bármit teszek, nincs visszaút. Hogy nyújtsam a kezem a nő felé, akit szeretek, ha ő úgy dönt, hogy már nem akar velem egy ágyban aludni? Innentől csak gyötrődés volt. Elhagyni nem akartalak, mert még mindig szerettelek, annak ellenére, hogy így eltávolodtunk egymástól, de segíteni nem tudtam, és ez a kettősség felőrölt, teljesen. A végső csapás az volt, amit az étteremben csináltál, amikor a barátaimmal vacsoráztunk. Azt hittem, ha emberek közé megyünk, és úgy, hogy vigyázok rád, az talán visszahoz az életbe, mert olyan voltál már, mint egy élőhalott. Nem tudtam, hogy megalázlak ezzel, és hidd el, soha semmi ilyesmit nem akartam. Én még akkor, azon az estén is hittem abban, hogy megmenthetjük azt, ami köztünk van. Éjszakákon át gyötrődtem, járkáltam fel-alá a szobában, és próbáltam valami megoldást találni, de egyre inkább éreztem, nem fog menni úgy, ha te nem akarod. És akkor eljött az az este. Amikor – ahogy írtad – megfizettél mindenért. Klára, nekem az olyan volt, mintha a pokolba löktél volna. Szembesülni azzal, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, egy őrjöngő állattá válik, és miattam. Mert nem tudtam segíteni. Furcsa, de még akkor is szerettelek. És kívántalak is. Hónapok óta nem voltunk már együtt, és amikor odajöttél hozzám, az után az őrült este után, még mindig vágytam rád. De már nem volt értelme. Túl sok volt a sérelem. Ezért löktelek el magamtól, és nem azért, mert nem szerettelek. Nem láttam már más megoldást, csak azt, ha befejezzük. És tudtam, hogy nekem kell befejezni, mert te nem vagy rá képes. Ha együtt maradunk, megöljük egymást. Ezt nem akartam. Hittem abban, hogy ha elengedlek, talán valahogy, valamikor talpra állsz. Nem akartam, hogy boldogtalan legyél, és mellettem az lettél volna. Szembenézni a kudarccal, talán az egyik legnehezebb dolog az életben. Szembenézni azzal, hogy nem sikerült az, amit annyira szerettünk volna mindketten. Le akartam zárni. Nem akartam, hogy egyetlen elvarratlan szál is maradjon köztünk, ezért volt a válás is, hogy ne tudjak visszamenni hozzád. Pedig akartam. Minden nap. És egyre jobban. Annak ellenére, hogy tudtam, az égvilágon semmi értelme. Mert úgysem működne az, ami eddig sem működött. A tárgyaláson valóban nem néztem rád. Még mindig gyönyörű voltál, én pedig teljesen összetört. Próbáltam úgy tenni, mintha nem így lenne, és azt hiszem, sikerült is. A pókerarc kell az életben maradáshoz. Majd beleőrültem, de nem mutattam a fájdalmamat. Felesleges leírni, mit éreztem akkor, amikor értesültem a tragédiáról, és utána, amikor elolvastam a búcsúleveled, mert arra nincsenek szavak. Nem is tudnék azokról az érzésekről beszélni, amik akkor és azóta is kavarognak bennem, egymással viaskodva, dühösen vibrálva a lelkemben.

 

Nekem nincs életem Klára, és talán már nem is lesz soha. Ami jó volt bennem, azt elvitted magaddal a sírba. Teszem a dolgom nap, mint nap, pókerarccal, mert én nem választhatom a te utadat. Valakinek itt kell maradnia…

 

Zoltán

 // a Jéghegy trilógia 3. része //

 

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.