Érzelemmentes arccal nézte a falu szélén fekvő holttesteket, de lelke mélyén valami nyugtalanság mocorgott. Heten voltak. Három férfi és négy nő. Turisták. Ruhájukat izzadsággal keveredett vér mocskolta be. Valaha fehérek voltak. Csakúgy, mint a halottak bőre. Borue Younde őrmester hat éve szolgált a hadseregben. Mindennapossá vált számára a halál. Útitárs a félelemben. Az ő kezéhez is éppen elég vér tapadt. Most mégis megrendült a fehér emberek holttestének látványától. Nem szokott hozzá. Akiket megölt, vagy holtan látott, mind afrikaiak voltak. Feketék, négerek, bennszülöttek, kafferek, nevezze is bárhogy a fehér ember szeszélye.

A feketék többsége rejtett gyűlölettel tekint a fehérekre. Az egykori rabtartókat, a pökhendi gyarmatosítók utódait látják bennük. Ahogy vászonruhájukban, parafa kalappal a fejükön járnak-kelnek felsőbbrendűséggel az arcukon. Nem járnak messze az igazságtól. Ugyanakkor egyfajta tiszteletet parancsol bennük a fehér ember közelsége. Tudják, hogy szükség van rájuk. Nélkülözhetetlen a tudásuk. A tudást a fehér ember találta ki, hogy ezzel is gyötörje a feketéket.

Boruét fehér zsoldosok képezték ki egykor. Az államnak szüksége volt ütőképes hadseregre, a hadseregnek pedig a zsoldosok szakértelmére. Az országban fejetlenség uralkodott. A vidék lakosságát törzsi lázadók sanyargatták. A városokban fegyveres banditák fosztogattak. Évekig folyt a vér, amíg végre sikerült megteremteni a viszonylagos rendet. Sok ezer életbe került. Számos barátját vesztette el a harcokban. Megcsömörlött a gyilkolástól. De nem volt polgári foglalkozása, katonára pedig mindig szükség lesz. Mert a béke vékony hamurétege alatt még izzott a háború parazsa.

– A gépfegyver maga a törvény. – mondogatta a beosztottjainak.

Komolyan is gondolta. Megesett, hogy a zsold elmaradásakor fegyverrel szerezték meg az ellátmányukat a lakosságtól. A védtelen emberektől, akiket nekik kellett volna megvédeniük. Az őrző sokszor válik rabtartóvá. A fegyver inkább hatalom, önkény, mintsem törvény. Younde emberei egyazon törzsből származtak. Igyekezett fegyelmet tartani közöttük, már amennyire egy törzsi tagoltságú afrikai hadseregben ez lehetséges.

Három napja riasztották az egységet, egy európai turistacsoport tűnt el. A mikrobuszukból rabolták el őket. A két afrikai vezetőt agyonlőtték.

– Árulók voltak. Aki a fehéreket szolgálja, az áruló!

A lázadók újra elkezdték a túszszedést. Amióta olajat találtak a közelben, egyre több fehér érkezett. A helyiek munkához jutottak, de nagy árat fizettek érte. A törzsi társadalom rohamos bomlásnak indult. A civilizáció gyorsvonata berobogott a sárkunyhók uralta szavannára.

– Az átkozott olaj idevonzotta a fehér hiénákat. A mi húsunkból fognak lakmározni – mondogatta Banuta falu varázslója.

Younde a civilizált ember felsőbbrendűségével intette le az öreget. Később azonban elgondolkodott a szavak értelmén. Érezte, hogy a vén kuruzsló nem beszél a levegőbe. A fehér ember mindent tönkretesz maga körül, aztán előáll az újjáépítés ötletével. Persze mindig az afrikaiak fizetik meg az árát.

Torue Zamal is hasonlóan gondolkodott, de ő továbbment. Csak azt fogadta el a fehérektől, amire szüksége volt. Ilyen volt az automata géppisztoly. Zamal sosem ismerte el a fővárosi kormány hatalmát. Többször fellázadt, de mindig amnesztiát kapott. Torue Zamal és Borue Younde unokatestvérek voltak. De egy világ választotta el őket.

– Fehér ember, fekete bőrben – mondogatta az őrmesterről Zamal. Szerinte Borue eladta a lelkét a fehér ördögöknek.

Zamal emberei rabolták el a német turistákat. A turisták pénzt hoznak az országba. A kormány féltve vigyázott rájuk. Most mégis elvesztettek egy teljes csoportot. Ha ennek híre megy. A parancsnok arra számított, hogy a támadók váltságdíjat fognak kérni. Nem így történt. Három napig sem tartott a kutatás, amikor megtalálták a megkínzott tetemeket. A nőket megerőszakolták, mielőtt elvágták a torkukat.

– Pedig milyen szépek voltak. Fehér bőr, fehér haj, kék szem. Most pedig véres massza az egykor oly gyönyörű arcok helyén.

Az őrmesternek tetszettek a fehér nők, de sosem kaphatott meg egyet sem. Szinte irigyelte az elkövetőket. Elborzadt a gondolattól. Émelygés fogta el.

– Miért ölték meg a nőket?

– Mondott valamit őrmester? – kérdezte a kapitány.

– Azon tűnődöm, miért végeztek a nőkkel?

– Ezek vadállatok. Nem számít nekik, férfi, nő vagy gyerek, egyre megy. Csak ölni akarnak. Ha tehetnék, megölnének minden fehér embert az országban.

Az őrmester nem értett egyet a parancsnokával, hiszen ismerte azokat az embereket. A törzséből valók voltak. Sokan családtagok. A fekete ember nem állat. Ezt a fehérek terjesztik. Egy újabb hazugság.

– Mi is az ártatlanság? Vajon valóban ártatlanok voltak ezek a fehérek? De nem volt-e ártatlan sok ezer fekete, akit lemészároltak? – tűnődött el. – Mert, ha fekete is húzta meg a ravaszt, az ujját fehér ember irányította, a kezébe fehér ember adta a fegyvert. Ő is a fehérektől kapja a fizetését. Úgy érezte, hogy valahol belül ő is fehérré vált.

– A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete – ezt az apja mondogatta.

Younde gyermekkorában a jezsuita misszióban tanult. Jól emlékezett, mennyire félt a hosszú hajú, vézna, szakállas fehér embertől, aki egy kereszten lakott. A papok sokszor elverték, ha nem engedelmeskedett nekik. Kereszt úr még sokáig elkísérte. Ma már másképp gondolt Jézusra és a segélyszervezetek a keresztnek is új jelentést kölcsönöztek.

– Őrmester, szedje össze az embereit! A felderítők rátaláltak a lázadókra! – rántotta vissza a gondolataiból a kapitány kiáltása. Önkéntelenül cselekedett, a katonákra jellemző gépiességgel.

Zamal csapata nem jutott messze a falutól. Gyalogosan mozogtak, a katonák viszont terepjárókon. A szavannán nem volt esélyük a menekülésre. Tűzharc alakult ki. Az életben maradt lázadók megadták magukat. Zamal is köztük volt. Younde mereven nézte ezt a férfit. Gyerekes volt az arca. Eszébe jutott, mennyit játszottak együtt a falu szélén. Egyszer megmentette az életét. A kölyökképű, aki itt állt most előtte. A ruhája csapzott volt és véres. De tekintete tiszta és büszke. Bátran állt a katonák gyűrűjében. Az őrmesternek eszébe jutott Kereszt úr és a jezsuiták, meg a véres holttestek a falu szélén.

– A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete.

Kigombolta a fegyvertáskáját. Elővette a pisztolyát. Zamal feje hátravágódott a becsapódó lövedéktől.

Ez a kölyökképű egyszer megmentette az életét, ezúttal rajta volt a sor.

Kedves fiam, akárhogy is szépítjük a dolgokat, végül és szükségszerűen megöregedtem én is, mint a generációm megannyi tagja, könnyen lehet, hogy bármelyik órában magához hív a Teremtő. Gondolom meglepetésként ér, hogy éppen hozzád intézem utolsó szavaimat, hisz soha sem viselkedtem úgy veled, ahogy egy apának kellett volna; megkeserítettem a gyermekkorodat és erre nincs igazi mentségem. Azon sem lepődnék meg, ha egyenesen a kukába hajítanád a levelemet, mégis úgy éreztem, írnom kell neked.

Először is: kérlek, bocsáss meg azért, ahogyan bántam veled. A veszekedésekért, az örökké fölényes modoromért, a gaztettekért, amit ellened elkövettem. Most, hogy édesanyád meghalt, Isten nyugosztalja, te vagy az egyetlen, akivel megoszthatom az utolsó gondolataimat, te vagy az utolsó, akinek még megmagyarázhatom a miérteket, melyeket már jó ideje meg kellett volna tennem. Szörnyű titkot hordtam végig magamban, és ez lassan felemésztette minden erőmet. Aláásta a családunkat, a kapcsolatomat veled, az egész életemet. Tudom, semmi okod, hogy végigolvasd a vallomásomat, mégis remélem, azzal, hogy ezeket papírra vetem, csökken valamelyest az önvád, és talán valamennyivel békésebben hagyhatom itt ezt a világot.

Nem tudom, hogy nálatok, Angliában milyen az idő, de itt, Magyarországon hatalmas, duzzadt cseppekben hullik a hó, ahogy ezeket a mondatokat gépelem. Furcsa, hogy pontosan most fogok meghalni, a tél kellős közepén. Úgy néz ki, ennek az évszaknak különleges jelentősége volt az életemben, hiszen szinte minden fontosabb esemény ekkor történt velem az évek során. Ekkor születtél meg, ekkor utaztál ki külföldre előlem, és ekkor történt életem legnagyobb tragédiája is. Ugyanígy hullott a hó, ugyanezt a dallamot fújta a fülembe a szél és belengte a lelkemet az elmúlás közelgő illata. Ugyanilyen télen történt, hogy örökre elvesztettem azt, akit a legjobban szerettem.

Talán most felháborodsz, hiszen nyilvánvalóan nem édesanyádról beszélek. Meg kell értened, hogy nem szeretnék neked fájdalmat okozni, mégis ahhoz, hogy az igazat elmondjam, néhány sebet szükségszerűen fel kell tépnem. Biztos vagyok benne, hogy észrevetted, anyád és köztem nem volt felhőtlen a kapcsolat. Összetartottunk, mert megígértük egymásnak, felneveltünk téged, mert kötelességünk volt, talán még azt is megkockáztatom, hogy egyszer, valamikor még szerettem is, még sem éreztem soha azt a lángot, amit két, teljesen egymásnak teremtett személy között érez az ember. Kispolgári házasság volt a miénk, szürke házasélet, semmi olyan, amit a poéták megénekelhetnének.

Akiről vallomást szeretnék tenni neked, egy olyan nő, aki jóval anyád előtt szerepelt az életemben, és meghatározó mozgatórugójává vált a felszín alatt a mi kis családi tragédiánkban. Tudom, nem lehet jó érzés egy ilyen információt évtizedek múltán megtudni, akkor, mikor már talán semmi értelme az egésznek, mégis hidd el, számomra ez az emlék még ebben a percben is ugyanolyan fontos, mint ötven éve volt.

Ugyanúgy indult a szerelmünk Sárával, mint bármely másik szerelem. Nem szerettünk egymásba első látásra, amondó vagyok, ilyesmi nem is létezik, mégis lassan a kapcsolatunk kölcsönös ellenszenvből őrült szerelemmé alakult. Még mindig emlékszek a kedves nevetésére, barna, egyenes hajára, és a mosolyra, ami kiült az arcán, ha valaki a képességeivel próbált felvágni neki. És hogy én mennyiszer próbáltam felvágni előtte, Istenem! Úgy éreztem, megtaláltam azt a lányt, akit nekem szánt az ég. A lelki társamat, így mondanák mai divatos szóval. Hamar eljutottunk arra a szintre, hogy együtt nevettünk fel mindenen, egyszerre jutottak eszünkbe azonos gondolatok, megéreztük a másik gondját-baját, akár távolról is tudtuk, mire van szüksége a másiknak. Nem tudom, neked sikerült-e bárkivel ilyen kapcsolatot kialakítani, de imádkozom, hogy egyszer megtaláld azt, akivel ezt a teljességet megélhetitek. Akivel érdemes egy életet leélni, olyan valakivel, akitől a születendő gyermekeidet várod, akivel együtt öregedhettek meg.

Hosszú kapcsolat volt, nem futó kaland. Évekig tartott és már éppen azon voltunk, hogy komolyra fordítsuk a dolgokat. Egyik nyári este megkértem a kezét, nem messze a Gellért-hegytől, egy kis étteremben. A legboldogabb ember voltam, mikor igent mondott. Mindent gondosan elterveztünk, remek fekvésű lakást találtunk Budán, kitűztük az esküvő napját a következő év tavaszára és vártuk, hogy eljöjjön a nagy nap. Az a tavaszi nap, mely számomra soha nem történt meg. Örökre elveszett a hópelyhek áradatában.

Ősz közepén Sára közölte velem, hogy gyereket vár. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, bőgtünk egymás karjaiban az örömhírtől. Hosszan beszélgettünk a születendő fiunk nevéről, hiszen szinte teljesen meg voltunk győződve róla, hogy kis trónörökös születik majd. Végül a Tamás mellett döntöttünk. Ismerős? Édesanyád is ezt a nevet szánta neked, még is Gábor lettél. Én voltam az, aki felszólalt ellene, én voltam, aki úgy döntött, csupán a sors gúnyolódása lenne, ha téged Tamásnak hívnának. Nem akartam, hogy ez a név végigkísértse az életemet, próbáltam elmenekülni előle, még se tudtam.

Mint mondtam, a tragédia egy ugyanilyen, sötét, téli napon történt. A hópelyhek beborították egész Budapestet, mindkettőnk kabátja csurom vizes volt a kövér vattapamacsoktól, ahogy a színházból sétáltunk hazafelé a kis meleg otthonunkba. Nevetgéltünk, a darabot kritizáltuk és észre sem vettünk, hogy valaki a nyomunkba szegődött. Át akartunk vágni a Golyó utcánál, és akkor szólított le az a férfi. Mit férfi, talán tizenhét, tizennyolc lehetett, de férfihez illő kést tartott a kezében. A tárcánkat kérte. Nem akartam hősködni, csak biztonságban tudni Sárát, így rögtön odaadtam mindenem, még az irataimra se gondoltam. A siheder számolgatta a zsákmányt, majd Sárára sandított. A nyakláncot is. Tekintetem a gyöngysorra szegeződött. Még tőlem kapta, születésnapjára, kedves darab volt, talán a kedvenc kiegészítője. Mindig ezt viselte, ha moziba, színházba mentünk. A nyakláncot! Sára babrált valamit a nyaklánccal, a siheder azonban megragadta a nyakánál és tépni kezdte. Egy másodpercre megfagyott az ereimben a vér és csak Sára nyögését hallottam. Aztán minden szertefoszlott. A gyöngysor darabokra hullott, az apró golyók szerteszóródtak a hópelyhek között. Sára a rántástól nekivágódott a hideg, hófödte aszfaltnak. A siheder megijedhetett, hiszen szinte azonnal futásnak eredt, hiába próbáltam elkapni. Elkapni. Vicces, hiszen nála volt a kés, bármikor leszúrhatott volna, mégis csak szaladt. Nem értem utol. Mikor visszatértem Sárához, láttam, hogy vérzik. Tudtam, hogy baj van, azonnal kerestem egy telefonfülkét és tárcsáztam a mentőket. Gondolom, nem kell részleteznem, mi történt.

A baleset után jobban támogattuk egymást, mint valaha, mégis mindketten éreztük, ez már nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt. Nem beszéltünk se a gyerekről, se a támadásról, ha próbáltam felhozni, Sára hárított. Egy idő után megszoktam, hogy erről nem szabad beszélni. A hallgatásunk idővel bizalmatlanságot szült kettőnk közt, viszályt és végül már el se tudtuk viselni egymás közelségét. Nem vitatkoztunk, nem dühöngtünk. Szerettem volna ott lenni neki, szerettem volna megölelni és megmondani, hogy semmi baj, még rengeteg esélyünk van, még se tudtam kinyitni a számat. Lassan kerülni kezdtük egymást. A munkámba temetkeztem, ő is megtalálta az elfoglaltságát. Takarított, olvasott, hosszú órákra eltűnt.

Az egyik este a munkából hazajövet üresen találtam a szekrényét. A lakás jobban ragyogott, mint bármikor, az ágy bevetve, csak éppen ő hiányzott. Úgy tűnt el, mint ha ott sem élt volna. El tudod képzelni, milyen hatással lehet egy ilyen élmény az ember fiára. Sokáig vártam rá. Bejelentést tettem a rendőrségen, de hiába. Nem tűnt el, csak előlem vált láthatatlanná. Azt üzente közvetítőn keresztül, hogy ne keressem többet. Teljesen összeroppantam.

Ami ezután következett az életemben csak lidércnyomás, látomás. Igyekeztem élni az életem. Találkozgattam nőcskékkel, megismertem édesanyádat, családot alapítottunk. De azt hiszem, azon az estén olyan törés keletkezett az életemben, amin már semmi nem segíthetett. Sokat gondolkoztam. Talán annak a sihedernek be kellett volna fejeznie, amit elkezdett. Jó nagy kés. Védtelen voltam, üldöztem. Meg kellett volna halnom akkor, bizonyos értelemben, meg is haltam. Csak a testem maradt, egy olyan héj, ami képtelen volt ezután ellátni a feladatát.

Mint mondtam, családot alapítottunk anyáddal. Szépen éltünk, békében, még sem volt az igazi. Mikor megszülettél, igyekeztelek szeretni, igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mindhiába. A munkámba menekültem, rád se tudtam nézni. Kérlek, bocsáss meg ezért, gyenge voltam, nem voltam alkalmas arra, hogy az apád legyek. Tudom, borzalmasan eshet, hogy a saját apád ilyeneket mondd, mégis muszáj a tudtodra adnom. Semmilyen ellenszenv nem fűt ellened, egyszerűen csak sosem éreztem azt, hogy az apád lennék. Hogy van egy fiam. Egy fiam, aki nem halt meg, aznap éjjel.

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy ezeket anyáddal is közöljem-e, de végül úgy döntöttem, nem zargatom szegény teremtést. Becsületesen kitartott mellettem, felnevelt téged, összetartotta a családot, még akkor is, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek alkalmas azt a szeretetet megadni neked, amit megérdemeltél volna. Nem szerettem volna olyasmivel terhelni, amiről legkevésbé sem tehet. Isten nyugosztalja, remélem megtalálta a békéjét végül.

Túléltem szegényt, több mint öt évvel, pedig talán nekem kellett volna előbb távoznom. Persze ennek is megvolt a miértje. Soha nem tettem le arról, hogy egyszer megtalálom Sárát. A házasságom alatt is őt kutattam és jó pár évvel ezelőtt sikerült ráakadnom. Egyedül láttam, Csepel környékén sétált, a HÉV-től nem messze. Szerettem volna odamenni hozzá és beszélni vele, de nem vitt rá a lélek. Láttam az arcán a szenvedés barázdáit, a szeme ártatlanul csillogott, mégis láttam benne az óriási trauma nyomait. A szája kegyetlen grimaszra húzódott, és megrémültem, mert a saját vonásomat ismertem fel benne. Nem, nem mertem odamenni hozzá. Inkább távolról figyeltem, majd felszálltam a HÉV-re és visszajöttem Budára.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudtuk volna megoldani ezt a problémát. Talán, ha őszintén megbeszéljük, ezt tanácsolják mostanában a szakértők. Nem tudom. Könnyen lehet, hogy csak rossz csillagzat alatt született a kapcsolatunk. Erre már valószínűleg soha nem kapok választ: a napokban meghalt. A gyászjelentése benne volt a reggeli újságban. A fekete-fehér arcképtől, ami úgy világított, mint a hó. Összeszorult tőle a szívem, és ugyanakkor kissé fel is engedett. Megértettem, nincs több keresnivalóm ezen a világon.

Ezzel lassan a levelem végére érek. Köszönöm, ha eddig elolvastad, sokat jelentett valaki olyannak vallomást tennem, aki a saját véremből származik, még ha nem is bántam vele fiamként. Sajnálom, hogy erre a szerencsétlenségre sor került, sajnálom, hogy nem alakultak jobban a dolgok. Remélem, a túlvilágon rám talál majd az a boldogság, ami itt azon az éjszakán szertehullott Sára gyöngysorával együtt. Kívánom, hogy még ebben az életben megtaláld ezt a boldogságot és olyan apja légy az unokáimnak, amilyen én soha nem voltam neked. Szeretlek. Isten veled.

Én nem azétt mondom, de ha én olyan nyüvegelős, pofázós vénember leszek, mint nagyanyám öreg korában, akkor üssetek le, met én a ti idegeiteket esszerágom.

Met, még most es azt hiszi, hogy még mindig háború van, mint az ő fiatalkori idejébe, s ezét egyvébge a nagy disznyóölő kés a kezibe van. S nemhogy csak azzal jár fel s le, hanem még a tyúkoknak es azzal vágja a füvet. S még a nagy bernáthegyi kutyát es folyton elcsapja az udvaron, óvatosság végett, nehogy valaki megtámadja, s kiverje a lelket belőle. Nade, elég az hozzá, hogy a múltkor a cigány nyitott bé a kapun, s hogy meglátta, hogy az udvaron egy nagy kutya, s egy vénasszony nyüvegel azzal a nagy késsel, az úgy meg’jedt, hogy amit mondani akart vóna, azt es elfelejtette, s úgy elporozott onnan, hogy többet arrafelé nem látták.

S a másik dolog, hogy öreganyám szemére valami hályog nőtt állítólag, met feszt azzal jő, hogy alig lát valamit. Megsajnáltam erőssen az öreget, s már azon gondolkodtam, hogy felmenyek Gyergyóba, s béiratom erre a szemműtétre, s hát ember, mit ad isten, a mútkor ülök a konyhába, s látom, hogy a vénasszony eregel hátrafelé. Egyszer csak azt hallom, hogy pákk. S mégy egy pákk, s még egy. Eltelelt vagy negyed óra, s még mindig csak pákk.

Menyek hátra ember, s látom, hogy az öregasszony a színbe a fát vágja. A nagy, másfél méteres fészit megemelte, s pákk, egyenesen a fának a közepibe vágta. Na mondom, ennyit arról a nagy hályogról, s arról a híres szemműtétről.