A düh körbejárt, mint az égetett szesz. Feszes vállak, feszes combok, csontos könyökök. Fiatal fiúk, fiatal lányok, akiket a menekülők féltek magukkal vinni. Most összebújtak egy romos teremben, és várták, hogy véget érjen a hóesés, hogy végre-végre…
De minek kéne véget érnie? Ahol fiatalok vannak, ott megenyhül a hideg. Ha elsütsz egy viccet, vagy csak izegsz-mozogsz, akkor annyian nevetnek, hogy egy eleven, vidám hadsereg közepén érzed magad. Mintha ez a rengeteg ide-oda hullámzó barna, vörös, szőke haj egyetlen mozgékony, hatalmas testhez tartozna.

Fiúszag, lányszag. És hús, mindenütt hús, gondolta Riolda, jobbra is, balra is belemarkolhatsz. Te jó ég, hogy mennyien! Mintha a halál magával vitte volna a kisbabákat, az öregeket, de egyetlen terembe zsúfolva itthagyta volna a tizenéveseket.
Micsoda pocsékolás ez egy háborúban!
Friss, finom áru, gondolta Riolda. Mert a tízévesnél fiatalabbak hamar meghalnak, és még csak nem is a fáradtság, a hideg vagy a hasmenés végez velük, hanem a vágyakozás az anyjuk-apjuk után. Mert még a rossz szülők is felejthetetlenek, ha a szemünk láttára szúrják le őket. És hiába erősek a huszon-, harmincévesek, de fogságban ők is hamar meghalnak, mert elepednek a fiaikért-lányaikért, a feleségükért, a férjükért, a szabadságért – könnyen felfejthető minták ők a múlt szövedékében.
Tizenévesen viszont olyan szabad vagy, könnyű és hajlékony vagy, hogy belőled lehet a legjobb rabszolga. Lehetsz muzulmán, keresztény, zsidó, normann, burgundi, szász – igaz, amit játékból próbálsz ki, abból gyorsan bilincs lesz. A tizenévesek rugalmasak, frissek, és ami a fő, szépek;  szépek, tehát értékesek. Úgyhogy Riolda biztos volt benne, nem valami titkos szimpátia miatt verődtek itt össze ennyien.
De nehéz volt gondolkodni ebben a nagy viháncolásban. Ha valaki meglökött egy vállat vagy térdet, öten-tízen dőltek a karjába.
– Ezek mind szökött rabszolgák – súgta oda Sjönnek.
Sjön bólintott. De mintha nem érezné a félelmet, ő is csak énekelt tovább a többiekkel. Mert a sok izgés-mozgás, nevetés összeállt egyetlen dallammá: fehér árnyék leszek, hazamegyek… ellenség vagy, ha kérdezel… ellenség vagy, ha felelsz nekem… Mindenki ide-oda hajladozott, és már minden szem csillogott a furcsa diadaltól: elbáááááánok veled, énekelték mámorosan. Fiúszag, lányszag, levegőbe lökött, összezárt öklök, ide-oda csapódó, szőke, barna varkocsok. Talán csak egyetlen mozdulat választotta el őket, hogy mindannyian szeretkezni ne kezdjenek.
Riolda is furcsa bizsergést érzett a mellében. Elbááánok én veled, énekelte engedelmesen, és közben az ujját a csuklójába vájva gondolkodni próbált.

Szökött rabszolgák, igen.
Elbáááánok veled… Elbááánok én veled…
Amíg másokba belekapaszkodsz, addig nem érnek utol. Riolda kereste rajtuk a szenvedés jelét, a sebeket, az ütések, karmolások nyomát. Hiszen minden rabszolgát engedelmessé aláznak, és a szépeket kivéve az összeset megerőszakolják – sokszor éppenséggel csak fegyelmező szándékból. Mert fájni fáj a törött ujj is, ám ha a csont rosszul forr össze, semmirekellő, eladhatatlan rabszolga leszel. No de az erőszak – ha gondosan végzik – megaláz, megtör, viszont nem látszik. Ha túlvagy rajta, mehetsz mosogatni.
Ám Riolda a megtörtség semmilyen jelét nem látta rajtuk. Vagy ez a nótázós örömmámor nem is engedi, hogy ők maguk észrevegyék, hogy már megtörtek bennük valamit? Hogy letörtek a nevükből egy darabkát?
Van-e jobb fájdalomcsillapító a közös éneklésnél?

Gus!
Riolda felpattant, mert végre valahára ismerős arcot látott.
Egy hercegi udvarban persze egy fiatal testőr nem állhatna szóba egy parancsra ide-oda szaladgáló dadussal. Az ilyen fiúknak nemcsak anyjuk-apjuk van, hanem címerük, jelmondatuk, büszkeségük. Nővéreik, akiket követek visznek hajókkal idegen országokba, fiútestvéreik, akik más fiútestvérekért meghalnak – de ennek a Gusnak már semmije sem volt. Fehér árnyék leszek, bömbölte áhítattal.
Riolda a lábához kuporodott, és meglökte a könyökét. – Emlékszel rám, ugye? Riolda vagyok. – Gus összerázkódott. Mintha nem a trónörökös dajkáját látná maga előtt, hanem Hildit, a hercegnőt.
– Nem, ő nem annyira rossz ember – motyogta.– Hát van igazság a földön?
Riolda egy szót sem értett. Miféle igazság?
Gus nem tartozott a legélesebb eszű testőrök közé, és most nemcsak ostobának, hanem részegnek tűnt. De nem volt mit tenni, most már végig kellett hallgatni a történetét.
Tizenkét beszélő sas él Dániában… Tizenkét halhatatlan, óriási madár… De ezek a különleges madarak nemcsak a hősmondákban szálldostak, hanem minden év júniusában megérkeztek Normandiába, hogy biztosítsák Gus családjának a kivételes szerencséjét. És ezek a sasok olyan páratlanok voltak – és olyannyira értettek az álcázáshoz –, hogy csak a családfő, Gus nagybátyja, Henrik herceg előtt mutatkoztak meg. Közönséges emberfia még csak meg sem pillanthatta őket. Még Vilmos herceg sem.
– Én sem láttam őket – magyarázta Gus –, de hallottam azokat a sötét szárnycsapásokat, és persze éreztem a jelenlétüket minden éjszaka.
Riolda végighallgatta, hogy Gus családja hány árulót leplezett le, hány és hány csatát nyert meg,  hogy mennyi  földet szerzett. Ám ez a sok apró diadal kevés volt a családi sasoknak. Rábeszélték a nagybácsit, Henriket, hogy ne elégedjék meg ezekkel a jelentéktelen győzelmekkel, mert hiszen felelősséggel tartozik a tündöklő Normandiáért is. Jókedélyű fickó ez a Vilmos herceg, üzenték a sasok, de nem véletlenül büntették az istenek terméketlenséggel az első  feleségét. Most már Henrikre vár az igazi dicsőség!
Riolda hagyta, hogy a mondatok végigfolyjanak rajta.
Hogy ebben a zsivajgó, nótázó tömegben minden értelmet nyerjen. Hiszen mindig többet tudunk, mint amit elismerünk magunknak.
Hogy mi lett az ír királyfival, akit a herceg és az első felesége úgy megkedvelt, hogy többen már örökbefogadásról pusmogtak. Hogy pár év múlva – már Riolda idejében –miért kellett Hildinek, Vilmos herceg második feleségnek úttalan utakon bujkálni a csecsemőivel.
Tán csak nem ez a málészájú Gus volt, aki mögöttük lopakodott?
– És neked mit ígértek  a sasok?
Gus nem felelt. Talán nem is felelhetett, hiszen nem ő volt a sasok szószólója, hanem a ravasz nagybácsi.
Mit mondhatott volna? Szegény Gusnak nem maradt más, minthogy belebömböljön a többiek énekébe: fehér árnyék leszek… A jó nagybácsi, Henrik kereket oldott, míg a hűséges Gusra már csak a hősi halál vagy a kevésbé dicsőséges rabszolgaság maradt. Riolda még tudni szerette volna, hogy ki hívta be a mórokat, ki terjesztette el, hogy az arabok nyílt csatában legyőzhetetlenek, és miképp lettek az utolsó három hónapban ilyen végzetesen irányíthatatlanok az események. Gust viszont az ilyesmi egy csöppet sem érdekelte.
Nem az a fajta volt. Csak arrébb vinni, kirántani, levágni, elárulni.
A dal újra magasra csapott.  Fiúillat, lányillat.Gus magához rántotta Rioldát: okos-nagyon-okos-lány-vagy…Te-megérted-a-hősöket!
Riolda hátrébb ugrott. De olyan erővel duzzadt körülöttük az ének, hogy úgy érezte, csak az alacsony mennyezet miatt nem szárnyalnak föl a magasba.
Végre odakúszott hozzájuk Sjön, és hárman hallgathatták végig a hajdani nemes testőr fantasztikus, páratlan haditettét: hogy sikerült a szegény normannoknak megszökniük – neki, Gusnak hála! – megszökniük a mórok fogságából.
Ezek a gyáva gyilkosok, ezek az emberkereskedők, mesélte Gus, épp Namruvienben, egy épen maradt pajtából indították  őket a kikötőbe. Ám a hős sasok, vagy a kiszámíthatatlan normandiai időjárás, vagy talán valami egészen más miatt hatalmas köd ereszkedett rájuk. Amolyan tündérköd, holt-idő, amitől a lovak is megrettennek, nemcsak a katonák. Ilyenkor nem szabad felnézni, de ezt ezek az ostoba arabok nem tudták. És mihelyt a lovak megbokrosodtak, Allah a becsületes normann fiatalok pártjára kelt, és azok a koszos rabszolgahajcsárok Allah szeme láttára őrültek meg. De őket sem kellett sajnálni! Mert ahogy kiszabadultak a köteleikből, üldözőbe vették őket. Világraszóló diadal volt, mesélte Gus elégedetten.
– Agyonvertük az összeset. És most várjuk a hajót, ami majd átvisz Dániába minket.
Riolda, akinek összeszorult a gyomra, gépiesen bólogatott.
Hány órája történhetett mindez?
És hol az a megmentő hajó?
Hány óra kell, hogy a mórok felfedezzék az úton az agyonvert rabszolgakereskedőiket? És ama nevezetes tündérködtől félnapi járásra a pajtát, ahol most most diadalmámorban énekelnek. Negyven fiatal rabszolga, akik egy soha nem jövő hajót várnak a kikötőben.
De Gust az ilyesmi egy cseppet sem aggasztotta.  Hatalmas mellkasával szinte feldöntötte Rioldát.
– Hadd legyek én az első! – nyaggatta Sjönt. – Hiszen én és Riolda… az első pillanattól fogva, olthatatlanul, mindörökre. Ő-megért-engem… Úgy elbáááánok veled… Riolda kapálózva kibújt a szorításból.
Az ablakon át sápadtfehéren hullámzott a hó, de már csak a szél tombolt, az ég érintetlenül ragyogott – hány óra kell, hogy az arabok a kitisztult időben megtalálják a holttesteket? És van-e jobb móka, mint ködfoltok között kergetni negyven fegyvertelen fiatalt? Negyven pompás, fiatal rabszolgát, aki néhány órára szabadnak képzelte magát.
– Az a hajó, Gus! Mondd, mikor érkezik?
– Miért kérdezed? Hát nem megmondtam neked? A tenger a hősöket szeretik. Fehér árnyék leszek… Ellenség vagy, ha kérdezel.
Riolda  kivonszolta Sjönt az éneklő tömegből.
Nem is volt miért sajnálnia a behemótot. Annyi átizzadt has, kar, comb volt körülöttük, amit talán még egy sasokkal álmodó unokaöccs is túlzásnak tartott.
De ahogy kiértek a biztonságot adó tömegből, rögtön elbizonytalanodott. Mert lehet, hogy a jó nagybácsi mégiscsak küld hajót… Vagy az éneklésben rejlő erő egyszerűen elröpíti ezt a sok fiatalt a szárazföldről.
Ám most már úton voltak, összefogódzkodva botorkáltak a kikötőben.
Szuvas fogakhoz hasonló házak, sárban-hóban oszladozó raktárak Vajon mért tűnik minden bomladozó épület ilyen rendetlennek? Miért jár szégyennel és szorongással  minden hanyatlás és erjedés?
Sjön találta meg a kis házacskát a kikötő túloldalán. Konokul, dühösen szeretkeztek.
De semmilyen révület nem hozhatta előbbre az elkerülhetetlent.

Hajnalban irtózatos csattanásra ébredtek. Az arabok ordítva körbevették a kastélyt, és kutyákat uszítottak a menekülőkre. Harapás, halálos seb ilyenkor nem számít: hiszen hibás áru minden szökött rabszolga, aki ha egyetlen pillanatra is, de visszaszerezte a nevét. Úgy elbáááánok veled… énekelte Riolda a kunyhóban fülére szorított kézzel. Néhány óráig háborúban megcsömörlött, öreg harcosok, az éjszaka királyai gyakorolhatják a kivégzést – apró szórakozás, míg a mór sereg szervezetten vissza nem vonul a Loire mögé.
Madarak keringtek a csonkán meredező kastély fölött. Kiterjesztett szárnyú, kárörvendőn köröző madarak.

Igen, talán sasok.

(Több fejezet a facebookon:
Patrick de Mela: Fordított – fejezetek

https://www.facebook.com/pages/Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek/679002518841709?fref=ts)