Ez már az az idő

Eljött.
Ez már az az idő,
amikor a retorikának
lőttek.

Nem maradtam hű
most sem magamhoz.

Szólított,
lelkem fala
hirtelen
megrepedt.

Megfér bennem

Nincs vége még a szíven döfésnek,
életjelet hagy a féltékeny késen
vérfolt sötétlik mióta immár,
bennem a nap magától alászáll.

Falakon firkák hada táncol
fekete éjben gyémánt karistol.

Feltartóztatom
a halál földje felé
vágtató lovast,
Megfér bennem
úgy tűnik, helye
mindhalálig foglalt.

Mítoszködben

Nem játszik tovább a gondolattal,
szájában félbeszakadt mondatok,
nyitott szeme mered a világra,
pulzusa percről-percre lassul,
lehet most mondja fel szolgálatom.

Sírástól nyúlósak a percek,
mítoszködben botladozom,
a részletek lassanként felélnek.

(Illusztráció: Howard Lyon: Fog bank)

Aki a rózsát

Becsülöm aki a rózsát
gyöngéden érinti meg
s álmára kíváncsian
óvatosan hajtja szét
az alvó szirmokat

naphosszat áll a romos
kertben, hogy megértse
a virág túlkomplikált szerelmét,
méhzümmögés-nászindulóra
rovarszárnyakon
miként érkeznek meg-
termékenyítő porok

becsülöm, aki gyöngéden
puhatolja a rózsa lelkét
lényegemben és hipnózissal
könnyít fájdalmamon.

DILEMMA

Hogy szökni meg a közös múltból?
Mihez kezdene hirtelen szabadságával
az aranykalitka féltett madara?
A hisztérikus rózsa elbúcsúzhat-e

örökre cizellált térválasztójától?
Hogy hagyhatni el végleg a szavakat,
így vonva meg a katarzist a szájtól?

Gond

hova tűzzelek
véres rózsa, ha már
a lélek törékeny
vázája megrepedt?

A barátság újabb stációiból

Tükröm-tükröm

Ezerszínű ősz
tálcáját nyújtja: fáradt
kaviccsal traktál.

* * *

Vörös folyadék
átlátszó poharunkban:
vérszomjas este.

* * *

Szorongásai
kíméletlenül mea-
culpáznak nekem.

* * *

Mint borzongást a
kezdet kapuján őriz:
minden mondatot.

(Illusztáció: Ling Strube: Rose Garden #5)

Utórezgések

Nekirugaszkodásom
befejezetlenségbe torkollt.
Túl nagy falat, fennakadtam
halálra sebzem torkod.

Nem a halál angyala
békéé akarok
valahányszor álmodban
jelenés leszek,
ha megbocsátható
a rettentő gyávaság
megtette már hozzád írt
sok-sok levelem.

***

Micsoda fény
képez köztünk árkot
világ költözik szobámba
ha mozdul a vászon.

Szerepkörök

játszottál
kísérleti
nyulat,
holdnak
doromboló
párducot,
opart
pázsiton
táncoló
részeg
madarat,
partravetett
fuldokló
halakat,
rózsát
a kertből,
őszt és
rothadás
szagot,
mészárszék
udvarán
vacogó
embercsupasz
nyakat,
ősök
énekéből
felszálló
jajokat
ellenséget
kenyérrel
megcélzó
Dávidot,
fényt
könnyező
titokzatos
cseppkövet
homályos
barlangfalon

(Illusztráció: Lisa Jan-Bohne’ Clay: Light vs Dark)

Magánszínház

Az erkély lakásom központi helye
Shakespeare óta nem volt itt
hatékonyabb sem hatásosabb jelenet
valahányszor itt állok, felidéződik
az intés és a hozzá fűződő
fájdalommal vegyes szégyen
az erkély foglya azóta is
talán álmodó vagyok
a harmadik évezred korlátja mögött
hallható az éjszaka képébe
böfögő szuszogó város
az alvók lélekzsugorodása
már-már kitapintható,
tragédiaszag terjeng a levegőben, körös-
körül a kiszolgáltatottságban menthetetlen;
az utolsó kétségbetaszító
színházi óra óta először
oszlik fel és szivárog szét bennem
a tehetetlen szigor.

Ajándék

Decemberben
pontosan
megérkezik a csomag;
van benne
egy darab a
márványerezetű
kemény sajtból,
egy megfakult képeslap
a tengerparti nyárból
szikla a képen,
melyből valaha
az élet vize fakadt.

Szilveszter előtt

Sokáig akarok aludni és mélyen,
hogy a felcsendülő Himnuszig
kibírjam a napot.
az éjféli óraütés
vajon felriasztja e még
a bennem fejét szárnyai alá
rejtő madarat?

Hogy nézzem tehetetlen,
miként emelik szájuk elé
a méregpoharat.

(Illusztráció: Benjamin Davis: Pure Water Pool Rocks)

(Tatjana leveleiből)

Nem érdemli meg,
ám ismer úgy,
szólásra bírhat, amikor
tékozlásokból megtért szeme
fájdalommal zsarol,
a kocka fordul, íme elveti
megkésve bár, de könyörgőre vesz,
cserepes szájjal hajol a kútra –:
ne apadjak ki hűs vize.

* * *

(Puskin kihagyta: ezt)
gondoltam akkor elég lesz
egyetlenegy a levélből,
melyet egy falusi délutánom
álmodott meg a szenvedélyről,
reméltem, a szégyen foltját
megöleli, majd feloldja a visszhang,
akaratomba simul, ernyedve emel fel, és
egy másik minőségben, a létnek rangot ad…

Tekintetében hiába kerestem a választ
az arc napraforgója földrebillent,
csak a fohász fohászkodása,
lezárni valahogy, mit visszavonni nem:

* * *

Meg akarom bocsátani,
hogy múlni engedett,
amiért, ha szerelmet suttogtam,
a magány kínzókamrájában
tüzes fogókkal büntetett –
a táj lehangoló képét,
hol vérbefagyva, ami az
érzés eleven csírája volt.

* * *

Megkérek valakit, a zizegő kísértetet, levelét
mielőtt remegve nyúlnék utána, tépje el,
szabadítson ki a szabadba,
mindegy már hova, csak ne nézzek
árnyékával farkasszemet az üres szobában,
és könyörgök neki, maradjon velem
éjszakára is, ébresszen fel, mikor eltúlzott magányát
a párnák újra zokogni kezdik,
és maguktól nőnének vállaimon
hosszú, áruló szárnyak,
üljön az ágyam szélén, kapcsolja be a rádiót,
ne halljam dúdolását többé a virradatban,
nyisson ablakot, tenyerén szolgálja fel
az ég megmaradt kékjét,
forduljon el, amíg a hajnal gyóntatófülkéjében
félszeg vallomásom tisztára mosdat,

várjon, várja ki, amíg kivilágosodik bennem,
mert rájövök, csupán a lehetetlent kísértettem
amikor magával akartam nyerni
a fokozhatatlan felé egérutat.

* * *

Kérem, ha szeret még,
ne törje össze többé, örüljön
hogy elvesztett, büszke élét a sors
arcomnak újra visszaadta.

(Illusztráció: Eva Gamayun: Supermassive Sunflowers)

Felsorolom a nemlét emlékeit
a szél hosszú zokogását,
szobámban a huzatot.

* * *

Csalogat egy birodalom
cinkos cinikus csöndje,
derűsebben bukdácsolok
az árnyékos oldalon.

* * *

Nyíl mutat új hazára –
ragyog a lélekben
tenyérnyi kék.

Repül a szőnyeg
varázslatos velünk
veszi kezdetét.

* * *

Szeretem magunkat
abban a térben,
delejes éjben
messziről nézem
tétova kezünk
miként vet gallyat
a szunnyadó tűzre.

* * *

Lenni,
amíg mélységünk
halk zenéitől
egy másik felsikolt,
nem érdekel
mit súg össze a
hátunk mögött;
kölcsönös melegben
olvad le arcomról
a szegények királyi gőgje,
büszkeség-kolonc.

* * *

(híd)

Kimondatlanok fölött
visszafogott lélegzetünk.

* * *

(feltámadás)

Tengerszemtestünkben
rian a jég.

* * *

(akkor, ott)

Nem tornyoz akadályt
hogy nincs jövőnk,
ha a legrövidebb
pillanatba beköltözünk.

Szánakozik vagy nevet
az Isten, amíg egymásba
temetkezünk a halál elől?

* * *

meztelenség szárnyasoltárain
a vágy áldozati ének,
feszülök tested keresztjére
cselekvő igének,
újra éli magát, általunk,
bennünk az ősi szép,
súrlódva bomlunk
szivárványszíneinkre,
egyszerre szakad ránk az ég,
látom szerelemszelíd arcod,
miképp senki nem láthatta még.

* * *

(innen)

múlt és jövő
egyforma távol,
fölöttünk vércsevijjogás,
előttünk szakadékká
mélyülő árok.

* * *

(később)

neonvillámcsapás
töri be az ablakot
kísértőn lebbennek
kék függönyök

nem tudod kimondani
nem tudom kimondani
mi most oly szép,
múlttá merevítve
bennünk lesz örök.

* * *

(időnk)

Őkeselyűsége szárnyait
nem lyuggatja átok,
csőrében a vízcsepp is
életből, halálból.

Jövőnk jóslata:
Ránk a fény emel kezet.

* * *

(a háremben)

Mit keresek ennyi nő között?
jelenlétem gyökerei
hova nyúlnak?

Az édent tenyerén
kínáló Isten
fáradtan mosolyogja
szét a körénkzápult
sok-sok éjszakát,
szavak, a hullafáradt
játékosok megpihennek,
nyelvünkre dermed,
amit még kiáltanánk
egymás után.

* * *

(konklúzió)

Egymásban?
vakon egy másik világban,
csak testünk sziklái töredeznek
önámításainkban.

* * *

(Illusztráció: Lia Peko: Blue ice on Lake Baikal)