Csák Gyöngyi összes bejegyzése

Csák Gyöngyi 1950-ben, Kisvaszaron /Baranya megyében/ születtem. Nyugdíjas pedagógus vagyok. Húsz éves késéssel jelent meg első kötetem. Eddig kilenc verseket tartalmazó könyvem jelent meg rangos kiadók gondozásában /Wikipédia felsorolja/. 2020-ban Futókor címmel prózakötetem látott napvilágot /Napkút Kiadó/. 2022-ben újabb verseimet szeretném Világvesztés kötetcímmel megjelentetni.

Oldás

 

(Tatjana leveleiből)

Nem érdemli meg,
ám ismer úgy,
szólásra bírhat, amikor
tékozlásokból megtért szeme
fájdalommal zsarol,
a kocka fordul, íme elveti
megkésve bár, de könyörgőre vesz,
cserepes szájjal hajol a kútra –:
ne apadjak ki hűs vize.

* * *

(Puskin kihagyta: ezt)
gondoltam akkor elég lesz
egyetlenegy a levélből,
melyet egy falusi délutánom
álmodott meg a szenvedélyről,
reméltem, a szégyen foltját
megöleli, majd feloldja a visszhang,
akaratomba simul, ernyedve emel fel, és
egy másik minőségben, a létnek rangot ad…

Tekintetében hiába kerestem a választ
az arc napraforgója földrebillent,
csak a fohász fohászkodása,
lezárni valahogy, mit visszavonni nem:

* * *

Meg akarom bocsátani,
hogy múlni engedett,
amiért, ha szerelmet suttogtam,
a magány kínzókamrájában
tüzes fogókkal büntetett –
a táj lehangoló képét,
hol vérbefagyva, ami az
érzés eleven csírája volt.

* * *

Megkérek valakit, a zizegő kísértetet, levelét
mielőtt remegve nyúlnék utána, tépje el,
szabadítson ki a szabadba,
mindegy már hova, csak ne nézzek
árnyékával farkasszemet az üres szobában,
és könyörgök neki, maradjon velem
éjszakára is, ébresszen fel, mikor eltúlzott magányát
a párnák újra zokogni kezdik,
és maguktól nőnének vállaimon
hosszú, áruló szárnyak,
üljön az ágyam szélén, kapcsolja be a rádiót,
ne halljam dúdolását többé a virradatban,
nyisson ablakot, tenyerén szolgálja fel
az ég megmaradt kékjét,
forduljon el, amíg a hajnal gyóntatófülkéjében
félszeg vallomásom tisztára mosdat,

várjon, várja ki, amíg kivilágosodik bennem,
mert rájövök, csupán a lehetetlent kísértettem
amikor magával akartam nyerni
a fokozhatatlan felé egérutat.

* * *

Kérem, ha szeret még,
ne törje össze többé, örüljön
hogy elvesztett, büszke élét a sors
arcomnak újra visszaadta.

 

(Illusztráció: Eva Gamayun: Supermassive Sunflowers)

Seherezádé emlékirataiból

 

Felsorolom a nemlét emlékeit
a szél hosszú zokogását,
szobámban a huzatot.

* * *

Csalogat egy birodalom
cinkos cinikus csöndje,
derűsebben bukdácsolok
az árnyékos oldalon.

* * *

Nyíl mutat új hazára –
ragyog a lélekben
tenyérnyi kék.

Repül a szőnyeg
varázslatos velünk
veszi kezdetét.

* * *

Szeretem magunkat
abban a térben,
delejes éjben
messziről nézem
tétova kezünk
miként vet gallyat
a szunnyadó tűzre.

* * *

Lenni,
amíg mélységünk
halk zenéitől
egy másik felsikolt,
nem érdekel
mit súg össze a
hátunk mögött;
kölcsönös melegben
olvad le arcomról
a szegények királyi gőgje,
büszkeség-kolonc.

* * *

(híd)

Kimondatlanok fölött
visszafogott lélegzetünk.

* * *

(feltámadás)

Tengerszemtestünkben
rian a jég.

* * *

(akkor, ott)

Nem tornyoz akadályt
hogy nincs jövőnk,
ha a legrövidebb
pillanatba beköltözünk.

Szánakozik vagy nevet
az Isten, amíg egymásba
temetkezünk a halál elől?

* * *

meztelenség szárnyasoltárain
a vágy áldozati ének,
feszülök tested keresztjére
cselekvő igének,
újra éli magát, általunk,
bennünk az ősi szép,
súrlódva bomlunk
szivárványszíneinkre,
egyszerre szakad ránk az ég,
látom szerelemszelíd arcod,
miképp senki nem láthatta még.

* * *

(innen)

múlt és jövő
egyforma távol,
fölöttünk vércsevijjogás,
előttünk szakadékká
mélyülő árok.

* * *

(később)

neonvillámcsapás
töri be az ablakot
kísértőn lebbennek
kék függönyök

nem tudod kimondani
nem tudom kimondani
mi most oly szép,
múlttá merevítve
bennünk lesz örök.

* * *

(időnk)

Őkeselyűsége szárnyait
nem lyuggatja átok,
csőrében a vízcsepp is
életből, halálból.

Jövőnk jóslata:
Ránk a fény emel kezet.

* * *

(a háremben)

Mit keresek ennyi nő között?
jelenlétem gyökerei
hova nyúlnak?

Az édent tenyerén
kínáló Isten
fáradtan mosolyogja
szét a körénkzápult
sok-sok éjszakát,
szavak, a hullafáradt
játékosok megpihennek,
nyelvünkre dermed,
amit még kiáltanánk
egymás után.

* * *

(konklúzió)

Egymásban?
vakon egy másik világban,
csak testünk sziklái töredeznek
önámításainkban.

* * *

 

(Illusztráció: Lia Peko: Blue ice on Lake Baikal)

Második variáció

 

Csónakjában nehezék vagyok,
de nyílt vizekre merészkedik velem
kisdedjátékaimban gyönyörködik,
bizony az én Istenem szeret.

Álmaimat úgy szereti az Isten,
egyet sem enged félbehagyni;
végtelent óhajtó szomjam fokozza,
törvényeimben megtűri az önkényt.

Mohón rángat az idő drótján,
kölcsönöz lényemnek ezer alakot.
Örvénnyé változtat s olykor-olykor
a keresztény partokig sodor.

Asszociációk rajzása közt
kap utánam keze, a kéz.
Tanodájában növendék meddig leszek,
a rendezői elv hova kényszerít?