Tenger

Hordja a köveket,
mint gyémántjait kiveti –
ilyen a tenger –
felépíti hajnalra
a békeoszlopot –
elhalmozza a múlt
emlékeivel
szerelmeseit.

Prométheusz

Embernyi seb lüktet
a sziklás magányból.

Tenger hűvös vizét
gyűjtöm tenyeremben,
hordom égő sebeire.

Élesztgetem dalaimmal,
reményt szító szavaimmal,
keselyűcsőr-vágta testét
szerelemmel kötözöm be.

Sebei már bennem fájnak,
szárnya nő az örök vágynak,
kín-enyhítő szél maradni,
eleven szív, szíve lenni.

A bánat őrtüze

hiába térsz vissza,
a lehet helyére annyiszor
a hang lepte parton
didereg a tegnap,
Prométheuszban
elaludt a fájdalom.

hátad-sziklához
kit vetett a sors,
tanácstalan néz
farkasszemet a semmivel,
elgyávult táj ez,
s ha fénye lobban,
az csak a bánat őrtüze.

(Illusztráció: Liza Illichmann: Rocks by the Sea (2023))

Nem tágít
a látvány vándora,
lélek lélek mellett galoppozik.
Vaddisznós erdőben
megállítja a csörtetést,
órán az időt, amíg
csodálja a fény és
árnyék játszadozását
a lét megkopott kövein.

* * *

Tétován zörög az óda
egy dermedt rózsán
a jeges fény ahogy
fogalommá tisztul.

A történelmi kerékből
ki- és lelépni nem lehet:
akár egy összetartó
hű tükör osztja a parancsot.

* * *

Terjeng a vér
édeskés szaga,
míg tart a boncolás
hosszú ceremóniája

a zuhanás előtti
kupolában rándul éber
lelkének harangkötele:
hogy ágazhat ezerfelé
aminek nincsen gyökere?

* * *

(Késés)

Puffad az égitest gömbje
fényénél kirajzolódik
az oázis kútja,
melyben a tükörkép lakott,
lencsevégre kapja,
az utolsó utáni napon feladja,
bízik a vak szárnycsattogásban
mígnem a groteszkbe fúl.

(Illusztráció: Mary Kocol: Orange Roses, Floating)

Húsvét

Sírhelyét
elhagyja
ismét
a halott.

tart
reggelitől
az utolsó
vacsoráig

a fájdalmas
meleg,
melyben
lubickolhatunk.

BARÁTUNK

/Gesztus/

Nem hagyja nyugton
szenvedésük,
nem hagyja hidegen.

Bízik a mindent
helyükre illesztő szavakban.

Egymás mellé
feszíti őket
egy érző keresztre.

(Illusztráció: Alexandre Renoir: Bright Sky)

Naplótöredék-vég

Kavicsnagyságú bolygón
íródik sorsom –
tányértörés-lázadásoknál
csendes káromkodásoknál többre
nem futja rebelliómból.
Az őrzésre kapott királyságban
láthatatlan marad a trónus,
visszaadom önként,
(léhűtőnek nem jár)
a viaszjogart s kardot.

Csak az almát tartom kezemben
nézek rá, mint Hamlet a koponyára.
A várakozás tarthat ébren, míg:
nem merül létem békés vegetációba.

Törvényszerűségek

Őrült szavakkal
komolyan játszani csak
bolondnak szabad.

***

Időnap előtt
kitépték szárnyát gubbaszt
földhöz ragadtan.

***

A senkihez tartozás
szorosabb magadhoz
tartozást jelent.

(Illusztráció: Leon F. Ruiz: Pebble Beach)

SZIVÁRVÁNY-FÉNYTÖRÉSBEN

Megrezzen, akár
az óriás léptétől
megrémült Lilliput;
törpenép arcára kiül és világít
sok aprócska, kíváncsi telihold.

Határtalan a fény vonzása,
az érkezőt melege szuggerálja,
otthonosan vackolódik
a veszélyes közbe
itt kitapintható még
a hőssé avanzsált
Prométheusz lelke.

Lilliputban káosz a színpadon,
arcokról leváló szájakon
morzejelek sora;
az utolsó előadást
konferálja éppen valaki,
meg kéne futamodni
el kéne futni az óriásokhoz,
el a bejárhatatlan óriásföldre,
Isten kezében bízva
nem félni a talpaktól,
többé nem menekülni el,
harmatcsepp esőben sétálni
fányi fűszálak között
szivárvány-fénytörésben.

***

A tagadás tagadása
sem segíthet,
kedves, nem tőled félek
ne izgasd magad;
nem tudom levetni
hátamról a házam,
ha mégis lefejted rólam,
elpusztítod hazámat.

***

Ha már elfelejtetted
felnyitni szemem
álmaimról, áthallásaimról
hallgass mélyen Istenem,
az egyetlen tanúm Te vagy,
senki bőréért sem vedleném le
régi bőrömet.

***

Nagyobb hangsúlyt szántam a múltnak
apró mozaikokból rakosgatnám össze,
ám torzó marad az áhított kép
a puzzle hiányzó darabjait
valaki orvul zsebre tette.

LÁZGÖRBE

Harminchat: a halál még messze van,
Harminchét: a mindenség hava kék,
Harmincnyolc: hiába reggel, alkonyul,
Harminckilenc: mondatlanok lüktetnek nyelvemen,
Negyven: csak ne mellé és félrebeszélve!

(Illusztráció: Tiberiu Soos: Rainbow Rain, 2022)

PARTON

Van-e, mi nem változott szavakká
tengeridőbe loccsanó kővé, kaviccsá,
maradt-e annyi nincs még,
amit az álmok ragasztóanyaga
összetarthat,

lehessen halvány reménnyé
a felsíró kézben, amelyik érte
a lét rongyos könyvét
elölről újra fellapozza?

(Jutalom)

Talán ilyen lehet,
vagy ehhez hasonló
a mennyei állapot

lubickolni kicsit a múltban,
majd e kimeríthetetlen,
varázslatos nyelvből
építeni az emlékeknek
menedéket, erős templomot.

(Illusztráció: Sally Seal: Sun Dance)