AMIKOR

Erőm a meghittségből származik
átsegít egy új és nehéz napon –
Amikor menni készülsz,
még ne, – mert szeretlek – jelenti kezem
félszeg válladon.

MELLETTED

A nyugalom árnyékában veled.
Éljük a csendet. Kezed a hajamba markol,
ez a mozdulat több a vágynál, az elszakadás
ellen tüntető érzés mozdulata.
Nézzük egymást űrbéli szomjjal,
tested keresztjére feszít a vágy

vagyunk a szintetizált paradicsom
utolsó emberpárja,
öröm és riadalom némaságban.

AZÓTA IS

Csöndglóriában ikonarcod
csigaház-magányom falán.

Mit számít az idő pallosjoga,
ha átütsz rajtam, mint kötésen át a vér,
míg eljön értem mediterrán
éghajlatod langy szele,
hogy kívánjam vissza emberfölded,
hol türelmed tömjénfüstje véd.

(Illusztráció: Kevin D. Miles & Wendy Sue Schaefer-Miles: A Day in Paradise)

Ősszel

fúj a szél, s a fák körül
tengerré lett színes levelek.
mennyit tud a felszínről a mélység,
mit éreznek vakond-gyökerek?

* * *

száraz ágak
reccsenését csitítgatom,
meghallom tán
az avar óhajtásait.

* * *

Múlás

(idő)

Hold és szép csillag-
anyajegyem mellemről
orvul letépte.

* * *

Nincs menekvés el-
árul minden pillanat
beköp halállal.

(őszi etűd)

Szélesvásznú film
pereg előttem egyre
szomorúbban nézem.

Szép dombjaimról
a múlást hozó ősz hogy
tépi a zöldet.

Tarol az ősz.

Országomat már nem ismerem,
felszívódtak lélek toronyiránt
vezető útjai, melyek az elágazásoknál
segítettek mindig jó irányt választani.

Hiába szökik szemkápráztató
vörösbe, aranyba fáimnak levele,
tarol az ősz, sárba tapossa mind,
csontomig hatol a halál lehelete.

MOSTANÁBAN

A szenvedély-apasztó öregség
eltilt minden lázadástól,
nem támaszkodhatok a rációra,
míg amputált lelkűek társaságában kell
a maradék időt átutaznom.

(Illusztráció: Tracy Lynn Pristas: Magical Shift II)

KÉPEK A GYERMEKKORBÓL

Szőlőnkbe menet

Felejthetetlen élmény
a lábaimat nyaldosó
hajnali harmat hűvöse.

Este

Forgolódunk még
a frissen tömött szúrós
szalmazsákokon

a korai le-
fekvés és szigorú csend-
rendelet után.

Fokozhatatlantól szelídülök

Gyermekkor-eresz
fészekrabló
felszarvazlak
elfojthatatlan meleg
utaztat a földön,
mely tűrte kisded játékaim,
nem baj, ha tüske vérzi be
mezítlábaim.

Ez a nyári délután
pacsirták dalait közvetít,
fecskéim torkából
átrepült tengerek zúgnak.

Fokozhatatlantól szelidülök:
a rét fölött brosstű a nap.

Hűség3

Az emlékezet mezőin
ekéim estéről estére
ugyanazt a mélybarna
földet szántják

(Illusztráció: Anita Nowinska: Release)

NOSZTALGIA

Szeretném megmutatni
az anyai hatalmú tájat, hol
fáik emlékét sosem
heverik ki a dombok.

Nézd a nagy ellenállót
falum határának Krisztusszobrát;
kezét hiába törték le
s fosztogatták gaz vándorok.

Esteledvén hogy rajzolódik ki
gótikus tornya, ha úszó
bárka testével megjelenik
messzi földön híres templomom.

Hallgasd a vihar utáni csendet,
a falu fáradt csendjét, s tudd
milyen érzés belélegezni
az eső utáni makacs földszagot!

Kánikula

Szomjazó, serdülő kukoricás,
SOS jeleket ringó búzatábla,
sorsukat vezeklő varangyok
a kiszáradt Nagy-árok partján,
regős ének madarak csőrébe zárva.

Nyár

Micsoda színkavalkád
micsoda látvány ezen
a határaink közé ékelt mezsgyén:
ágaskodó, eleven zöldben
dülöngélő részeg pipacsok,
mintha vért ivott volna mind…

(Illusztráció: Melissa McKinnon Art: Wild Poppies Of Tuscany II)

Ez már az az idő

Eljött.
Ez már az az idő,
amikor a retorikának
lőttek.

Nem maradtam hű
most sem magamhoz.

Szólított,
lelkem fala
hirtelen
megrepedt.

Megfér bennem

Nincs vége még a szíven döfésnek,
életjelet hagy a féltékeny késen
vérfolt sötétlik mióta immár,
bennem a nap magától alászáll.

Falakon firkák hada táncol
fekete éjben gyémánt karistol.

Feltartóztatom
a halál földje felé
vágtató lovast,
Megfér bennem
úgy tűnik, helye
mindhalálig foglalt.

Mítoszködben

Nem játszik tovább a gondolattal,
szájában félbeszakadt mondatok,
nyitott szeme mered a világra,
pulzusa percről-percre lassul,
lehet most mondja fel szolgálatom.

Sírástól nyúlósak a percek,
mítoszködben botladozom,
a részletek lassanként felélnek.

(Illusztráció: Howard Lyon: Fog bank)

Aki a rózsát

Becsülöm aki a rózsát
gyöngéden érinti meg
s álmára kíváncsian
óvatosan hajtja szét
az alvó szirmokat

naphosszat áll a romos
kertben, hogy megértse
a virág túlkomplikált szerelmét,
méhzümmögés-nászindulóra
rovarszárnyakon
miként érkeznek meg-
termékenyítő porok

becsülöm, aki gyöngéden
puhatolja a rózsa lelkét
lényegemben és hipnózissal
könnyít fájdalmamon.

DILEMMA

Hogy szökni meg a közös múltból?
Mihez kezdene hirtelen szabadságával
az aranykalitka féltett madara?
A hisztérikus rózsa elbúcsúzhat-e

örökre cizellált térválasztójától?
Hogy hagyhatni el végleg a szavakat,
így vonva meg a katarzist a szájtól?

Gond

hova tűzzelek
véres rózsa, ha már
a lélek törékeny
vázája megrepedt?

A barátság újabb stációiból

Tükröm-tükröm

Ezerszínű ősz
tálcáját nyújtja: fáradt
kaviccsal traktál.

* * *

Vörös folyadék
átlátszó poharunkban:
vérszomjas este.

* * *

Szorongásai
kíméletlenül mea-
culpáznak nekem.

* * *

Mint borzongást a
kezdet kapuján őriz:
minden mondatot.

(Illusztáció: Ling Strube: Rose Garden #5)