Csák Gyöngyi összes bejegyzése

Csák Gyöngyi 1950-ben, Kisvaszaron /Baranya megyében/ születtem. Nyugdíjas pedagógus vagyok. Húsz éves késéssel jelent meg első kötetem. Eddig kilenc verseket tartalmazó könyvem jelent meg rangos kiadók gondozásában /Wikipédia felsorolja/. 2020-ban Futókor címmel prózakötetem látott napvilágot /Napkút Kiadó/. 2022-ben újabb verseimet szeretném Világvesztés kötetcímmel megjelentetni.

NOSZTALGIA; Kánikula; Nyár

 

NOSZTALGIA

Szeretném megmutatni
az anyai hatalmú tájat, hol
fáik emlékét sosem
heverik ki a dombok.

Nézd a nagy ellenállót
falum határának Krisztusszobrát;
kezét hiába törték le
s fosztogatták gaz vándorok.

Esteledvén hogy rajzolódik ki
gótikus tornya, ha úszó
bárka testével megjelenik
messzi földön híres templomom.

Hallgasd a vihar utáni csendet,
a falu fáradt csendjét, s tudd
milyen érzés belélegezni
az eső utáni makacs földszagot!

 

Kánikula

Szomjazó, serdülő kukoricás,
SOS jeleket ringó búzatábla,
sorsukat vezeklő varangyok
a kiszáradt Nagy-árok partján,
regős ének madarak csőrébe zárva.

 

Nyár

Micsoda színkavalkád
micsoda látvány ezen
a határaink közé ékelt mezsgyén:
ágaskodó, eleven zöldben
dülöngélő részeg pipacsok,
mintha vért ivott volna mind…

 

(Illusztráció: Melissa McKinnon Art: Wild Poppies Of Tuscany II)

Ez már az az idő; Megfér bennem; Mítoszködben

 

Ez már az az idő

Eljött.
Ez már az az idő,
amikor a retorikának
lőttek.

Nem maradtam hű
most sem magamhoz.

Szólított,
lelkem fala
hirtelen
megrepedt.

 

Megfér bennem

Nincs vége még a szíven döfésnek,
életjelet hagy a féltékeny késen
vérfolt sötétlik mióta immár,
bennem a nap magától alászáll.

Falakon firkák hada táncol
fekete éjben gyémánt karistol.

Feltartóztatom
a halál földje felé
vágtató lovast,
Megfér bennem
úgy tűnik, helye
mindhalálig foglalt.

 

Mítoszködben

Nem játszik tovább a gondolattal,
szájában félbeszakadt mondatok,
nyitott szeme mered a világra,
pulzusa percről-percre lassul,
lehet most mondja fel szolgálatom.

Sírástól nyúlósak a percek,
mítoszködben botladozom,
a részletek lassanként felélnek.

 

(Illusztráció: Howard Lyon: Fog bank)

Rózsaversek: Aki a rózsát; DILEMMA; Gond; A barátság újabb stációiból

 

Aki a rózsát

Becsülöm aki a rózsát
gyöngéden érinti meg
s álmára kíváncsian
óvatosan hajtja szét
az alvó szirmokat

naphosszat áll a romos
kertben, hogy megértse
a virág túlkomplikált szerelmét,
méhzümmögés-nászindulóra
rovarszárnyakon
miként érkeznek meg-
termékenyítő porok

becsülöm, aki gyöngéden
puhatolja a rózsa lelkét
lényegemben és hipnózissal
könnyít fájdalmamon.

 

DILEMMA

Hogy szökni meg a közös múltból?
Mihez kezdene hirtelen szabadságával
az aranykalitka féltett madara?
A hisztérikus rózsa elbúcsúzhat-e

örökre cizellált térválasztójától?
Hogy hagyhatni el végleg a szavakat,
így vonva meg a katarzist a szájtól?

 

Gond

hova tűzzelek
véres rózsa, ha már
a lélek törékeny
vázája megrepedt?

 

A barátság újabb stációiból

Tükröm-tükröm

Ezerszínű ősz
tálcáját nyújtja: fáradt
kaviccsal traktál.

* * *

Vörös folyadék
átlátszó poharunkban:
vérszomjas este.

* * *

Szorongásai
kíméletlenül mea-
culpáznak nekem.

* * *

Mint borzongást a
kezdet kapuján őriz:
minden mondatot.

 

(Illusztáció: Ling Strube: Rose Garden #5)

Utórezgések; Szerepkörök

 

Utórezgések

Nekirugaszkodásom
befejezetlenségbe torkollt.
Túl nagy falat, fennakadtam
halálra sebzem torkod.

Nem a halál angyala
békéé akarok
valahányszor álmodban
jelenés leszek,
ha megbocsátható
a rettentő gyávaság
megtette már hozzád írt
sok-sok levelem.

***

Micsoda fény
képez köztünk árkot
világ költözik szobámba
ha mozdul a vászon.

 

Szerepkörök

játszottál
kísérleti
nyulat,
holdnak
doromboló
párducot,
opart
pázsiton
táncoló
részeg
madarat,
partravetett
fuldokló
halakat,
rózsát
a kertből,
őszt és
rothadás
szagot,
mészárszék
udvarán
vacogó
embercsupasz
nyakat,
ősök
énekéből
felszálló
jajokat
ellenséget
kenyérrel
megcélzó
Dávidot,
fényt
könnyező
titokzatos
cseppkövet
homályos
barlangfalon

 

(Illusztráció: Lisa Jan-Bohne’ Clay: Light vs Dark)

Magánszínház; Ajándék; Szilveszter előtt

 

Magánszínház

Az erkély lakásom központi helye
Shakespeare óta nem volt itt
hatékonyabb sem hatásosabb jelenet
valahányszor itt állok, felidéződik
az intés és a hozzá fűződő
fájdalommal vegyes szégyen
az erkély foglya azóta is
talán álmodó vagyok
a harmadik évezred korlátja mögött
hallható az éjszaka képébe
böfögő szuszogó város
az alvók lélekzsugorodása
már-már kitapintható,
tragédiaszag terjeng a levegőben, körös-
körül a kiszolgáltatottságban menthetetlen;
az utolsó kétségbetaszító
színházi óra óta először
oszlik fel és szivárog szét bennem
a tehetetlen szigor.

 

Ajándék

Decemberben
pontosan
megérkezik a csomag;
van benne
egy darab a
márványerezetű
kemény sajtból,
egy megfakult képeslap
a tengerparti nyárból
szikla a képen,
melyből valaha
az élet vize fakadt.

 

Szilveszter előtt

Sokáig akarok aludni és mélyen,
hogy a felcsendülő Himnuszig
kibírjam a napot.
az éjféli óraütés
vajon felriasztja e még
a bennem fejét szárnyai alá
rejtő madarat?

Hogy nézzem tehetetlen,
miként emelik szájuk elé
a méregpoharat.

 

(Illusztráció: Benjamin Davis: Pure Water Pool Rocks)

Oldás

 

(Tatjana leveleiből)

Nem érdemli meg,
ám ismer úgy,
szólásra bírhat, amikor
tékozlásokból megtért szeme
fájdalommal zsarol,
a kocka fordul, íme elveti
megkésve bár, de könyörgőre vesz,
cserepes szájjal hajol a kútra –:
ne apadjak ki hűs vize.

* * *

(Puskin kihagyta: ezt)
gondoltam akkor elég lesz
egyetlenegy a levélből,
melyet egy falusi délutánom
álmodott meg a szenvedélyről,
reméltem, a szégyen foltját
megöleli, majd feloldja a visszhang,
akaratomba simul, ernyedve emel fel, és
egy másik minőségben, a létnek rangot ad…

Tekintetében hiába kerestem a választ
az arc napraforgója földrebillent,
csak a fohász fohászkodása,
lezárni valahogy, mit visszavonni nem:

* * *

Meg akarom bocsátani,
hogy múlni engedett,
amiért, ha szerelmet suttogtam,
a magány kínzókamrájában
tüzes fogókkal büntetett –
a táj lehangoló képét,
hol vérbefagyva, ami az
érzés eleven csírája volt.

* * *

Megkérek valakit, a zizegő kísértetet, levelét
mielőtt remegve nyúlnék utána, tépje el,
szabadítson ki a szabadba,
mindegy már hova, csak ne nézzek
árnyékával farkasszemet az üres szobában,
és könyörgök neki, maradjon velem
éjszakára is, ébresszen fel, mikor eltúlzott magányát
a párnák újra zokogni kezdik,
és maguktól nőnének vállaimon
hosszú, áruló szárnyak,
üljön az ágyam szélén, kapcsolja be a rádiót,
ne halljam dúdolását többé a virradatban,
nyisson ablakot, tenyerén szolgálja fel
az ég megmaradt kékjét,
forduljon el, amíg a hajnal gyóntatófülkéjében
félszeg vallomásom tisztára mosdat,

várjon, várja ki, amíg kivilágosodik bennem,
mert rájövök, csupán a lehetetlent kísértettem
amikor magával akartam nyerni
a fokozhatatlan felé egérutat.

* * *

Kérem, ha szeret még,
ne törje össze többé, örüljön
hogy elvesztett, büszke élét a sors
arcomnak újra visszaadta.

 

(Illusztráció: Eva Gamayun: Supermassive Sunflowers)