Először mindenkit gyűlöltem, aztán már mindenkit kívántam, mindegy milyen nemű, kortól függetlenül, a pelyhes kisfiút, az aszott, félholt özvegyekig mindenkit, ugyanúgy. Nem hatott meg a fiatal lányok kulcscsontjának mélysége, feleségem hatalmas mellei, melyekre még fiatalon oly nagyokat élveztem, sem az igazán érett ötvenévesek sem, akik keményített ruhájukkal egy dióra hasonlítottak, hisz más dolguk sem volt, mint enni, barnulni séta közben és öregedni. Ruhájukat széttéptem csontos markommal, bőrük olyan erős volt és elhasznált, mint magon a hártya, de tudtam, az alatt valahol fehér édes hús van, mit jó, ha megkeserít az a hártya. Őket is megerőszakoltam, illetve, nem engedték, akarták. Jobb lett volna, ha ellenkeznek, akkor legalább az én bűnöm, de a fájó, hogy nem lehettem egyedül, akarták. Mindenki és mindig, mindenhol. Én pedig nem válogattam, mert nagyon éhes voltam. Mindent felzabáltam.

         Mielőtt az egész elkezdődött, egyszer öt napra elvesztem az erdőben. Elfogyott a türelmem, nem bírtam tovább az éhezést, mindent összeettem, amit találtam, nyersen és piszkos-mocskosan, szőrösen, pikkelyesen, tollasan, undorítóan, pedig otthon még a gyümölcsöt is mindig megmostam, mielőtt megettem. Öt nap után megmérgezve hazataláltam, s mindent kihánytam, egy hétig alig ettem, aztán olyan éhes voltam, hogy megint csak zabáltam, semmi sem tudta csillapítani az étvágyamat, majd megint kiokádtam mindent… Tönkrement a gyomrom, nem maradt meg bennem semmi és éheztem, újra és újra teletömtem azt a hatalmas bőrzacskót odabenn, ami valaha a gyomrom volt.

         Azért mondom el mindezt, mert ugyanígy érzek, csak mégis más. Mert másmilyen testiségről van szó. Nem tudok megelégedni… Elélvezni azt el tudok, pont ez az, ami nem elég. Először tartottam magam, mint akkor az erdőben, majd amikor már nem ment, mint egy állat, úgy hágtam meg valakit, ahogy találtam: részegen, az árokparton. Egy fiatal lány volt, először rúghatott be annyira, hogy a nevét se tudja megmondani, nem mintha érdekelt volna. Nem is érdekelt, nem is kérdeztem. Amikor befejeztem, annyit ki tudott nyögni száján, ami hányástól fehérlett: – Végre. – Nem tudtam mire vélni, de féltem, elrohantam. Kiment belőlem, ami feszített, egy pár napig azt hittem újra minden rendben, azt hittem boldog vagyok, de nem. Ha odanyúltam, már nem volt elég, egy idő után már fájt, kínoztam magam. Nem sokat vártam, újra az árokparton voltam, egyedül. – Ha meglátok valakit, mögé lopózom és leütöm egy kővel, aztán felhajtom a szoknyáját és megint nem lesz baj, a másik meg úgysem fog emlékezni semmire, biztos elcsúszott és beverte a fejét. – Nem így volt. Az máskor volt.

         Megláttam egy lányt, nála is üveg, rázkódott. Azt hittem magában nevet, mert nem tud egy lábon megállni. Ment a víz felé, aztán felzokogott. Sírt végig, ment a víznek, szerelmi bánat. Megálltam és szégyenteljes gondolat jutott az eszembe – Megvárom, míg kicsit vízbe fúl, majd kihúzom, megteszem amit akarok s a parton hagyom. Ő is jól járt, én is. Majd józanon nem akar meghalni és egyenesen járhatok én is – de hanyagoltam inkább. Többet lökök, mint ahány alatt a víz feljönne a tüdejéből, aztán felismerne. Ilyenek jutottak az eszembe és ez elborzasztott – mégsem véltem magam undorítónak! Szánalmas féregnek talán? Talán; az is megy és csinálja a dolgát, de nem zavarja, ha nézik…

         Halkan a lány mögött lépkedtem, mire az megfordult, megcsókolt, a földre rántott és sírva a fülembe nyöszörögte, hogy csináljam vele azt, mert akarja, mert úgysem ismer, csak látásból. Ha nem kérte volna, akkor se csináltam volna mást, már elhatároztam magam. Ott hágtam meg a parton, halkan és nehezen. A térdem sebes lett, a mellein még percek múlva is látszódtak a kavics nyomai, amikor hasra fordítottam s lenyomtam a földre. Lihegve feküdtünk egymás mellett, mondani akart valamit, de nem érdekelt. Gyorsan felálltam és menni akartam, mire visszarántott és elmondta azt, ami kikívánkozott belőle: Őt a vőlegénye megcsalta, a víznek akart menni, de meglátott és megtette azt, amire valójában végig gondolt míg az öngyilkosság lehetőségével foglalkozott. Nem köszönt meg semmit, de megesküdött rá, hogy nem fogja bántani magát. Én azt se bántam volna, őszintén szólva nem érdekelt, a holtak nem beszélnek, nekem ez jó. Már épp beléptem volna a fák közé mikor megint megszólított: Holnap is itt lesz és vár. – Nem akarok gondolkozni semmin, ki akarok lépni a testemből, úgy akarok meghalni, hogy többször megtörténhessen. – Még öt napon keresztül találkoztunk. Pár óráig egymással voltunk, nem beszéltünk.

         Aztán a hatodik napon nem jött, más volt ott, a testvére. Azt mondta, éjszaka, amikor alszom, átjön, megkötöz és rám ül, ha nem teszem máris a magamévá. Tudott mindenről, ha nem fekszem össze vele azonnal, mindenkinek elmondja, hogy hűtlen vagyok, hogy a nővérével és vele is együtt voltam, megerőszakoltam őket! Nem szeretem a hazugságokat. Kívántam és lefogtam, benne voltam. Még szűz volt, vérzett. Sírt és kacagott, hogy még egyszer!

         Másnap nem mentem el, a gyerek belázasodott. Simogattam és borogattam a fejét, a testét. Másnap, hétfőn először voltam két nővel együtt életemben, a testvérekkel. Kedden jött még egy férfi, a felesége megcsalta a nővér férjével. Négyen voltunk. Szerdán már hozzáértem a férfihoz is, később hánytam, rosszul lettem, két napig ágyban feküdtem, a feleségemnek azt hazudtam rosszat ehettem. Látta, hogy véres a nadrágom, de nem kérdezett semmit, ápolt. Mi nem érintkeztünk akkor valamiért régóta, nem beszéltünk róla, csendben léteztünk egymás mellett és nem volt gond. Szombaton elmentem sétálni, öt-hat embert láttam meztelenül a fák között, nem mertem odamenni. A lányommal otthon maradtam és tanultunk, nagyon közvetlen lett miután kiment belőle a láz, folyamatosan ölelgetett és úgy láttam jobban szeret, mint valaha.

 

         Új hét indult és egyre furcsább. Munka közben, beszélgetésekkor mindenki feszélyezett volt, mindenki sietni akart haza: lenne már vége a napnak, a feleség, meg a gyerek. Akkor értettem meg talán. A feleségek az erdőben voltak a parton, hisz ott voltam én is, le is feküdtem néhányukkal. Nem beszéltünk a mindennapokról, senkit sem érdekelt a másik feleslegesnek tűnő élete. Azt reméltem a társaság másik fele is ezt csinálja, kéne csinálnia… akkor senki sem maradna egyedül.

         Egyre többen lettünk és egyre jobban egyedül éreztem magam; szilánknak, töredéknek valami nagy egészben; ecsetvonásnak a festményen a kiragadott pillanatról, ami tobzódó testeket mutat egy hatalmas orgián, minek minden részlete az aktusról szól, de soha senkiről.

         Meguntam, pedig éhes voltam. Elvenni akartam, gyakni, hágni, elázni, kaszálni. Magányos voltam. Mindenkit akartam; egyedül; minden egyes embert, nemtől, kortól függetlenül. A találkozók helyett elkezdtem egyedül kóborolni – minden nap. Jártam az erdőt s minden emberség kiveszett belőlem. Lőttem egy nyulat, még rúgott, nem tudtam megállni, nem én, én öltem meg: enyém. Kellett és elvettem. Undorító vagyok, de az állatok nem beszélnek, ők nem olyanok. Nem tudom mit akartam, utólag összezavarodom. A többiek csak basztak, mint a nyulak s egymás között nem titkolóztak. Csak a párjuk előtt, akik a másik csoport tagjaival basztak, mint a nyulak… Nem értek én semmit! Titkolózás? …a másik nem megalázásának a vágya és sajátunk halálra alázása a szabadság nevében! Undorító minden és fáj és viszket tőle a bőröm, undorodom, mert én kezdtem, én voltam ez első, majd a második, a harmadik, negyedik fél mindenféle felosztásban, mikor lényegtelen ki vagyok; pedig éppen magamért kezdődött el minden!

         Mindenki egyenes labirintusában halad – elvakultak! – teljesen vakok lettek, nem is állatok, csak férgeknél is férgebb férgek, csúsznak-másznak előre s közben meg-megállnak, hogy végezzék a dolgukat, de nem is szaporodnak, nincs semmi céljuk – nálam is hitványabbak… Azt hitték megszabadultak mindentől, mitől csak egyenesen érdemes menni, hogy ne tegyenek többet. A teremtés pillanata mikor minden el fog kezdődni, csupán azért volt, hogy megvilágítsa a semmit, lássuk semmink sincs és ebben a tisztánlátásban éljünk tovább, míg meg nem döglünk, ebben a tudatban, hogy semmit sem teremthetünk. Kiégtek, s nézték a fényességet. Itt tévedtek el ők és itt tévelyedtem el én, aki továbbra is a szürkületben tapogatózom. Bizonyosságot keresek arra, ami van, de most már tudom, hogy amit megfogtam, azt másnak képzeltem el.

 

         A parton sétáltam, ahol a nővérrel találkoztam. Megint ott volt egy lány. Szürkült, csak nagyjából tudtam kivenni az alakját, szoknyája ráncos volt és piszkos. Felvettem egy követ, szinte mögé menekültem, mintha el akarnék bújni magam elől, mielőtt meglátnám zilált, elállatiasodott arcom a szintén zavargó víz sodrásában. Leütöttem és azzal a mozdulattal hajtottam is fel a szoknyáját, melyet a fejére terítettem, nem akartam tudni kicsoda. Az enyém lett. Háromszor mentem el benne, felőlem teherbe is eshetett, soha többé nem látom – azt gondoltam – úgyis elmegyek, itt hagyok mindent, örökre.

         Hazamentem és megmosakodtam. A feleségem idegesen töltötte a tálba a vizet, megkérdeztem mi baja. A lányunknak már itthon kéne lennie, besötétedett és még mindig nem érkezett meg. Hol van? – már kiabáltam. Rájöttem, míg mindenki az erdőkben paráználkodik, addig a gyerekekre senki sem vigyáz. A kamaszodó fiúk is otthon voltak még ekkor, segítettek a ház körül.

         Az iskola felé rohantam, ahol fiúk sírtak kigombolt nadrággal. Örömükben sírtak, mint én egyszer, akkor. Megragadtam az egyiket, rángattam, ahogy bírtam, de ő csak az égre nézett és nevetett, közben merevedése lett, azt kiáltozta: – Megtettük és most már magunk vagyunk! – Kérdésemre; hol van? – Remélem víznek megy, hátha megtisztul, úgyis újra bemocskoljuk, ha nem akarja… – ezt válaszolta.

         A part. A hasán feküdt, szoknya a fején. Üvöltöttem és öklömmel ütöttem a köveket, összeroskadtam, nem tudtam felállni, mert valamit tennem kellett. Valamit tennem kellett végre, végre éreztem a lábaimat, a düh gyorsan megáradt és elárasztott, majd peremig süllyedt, az ölembe fogtam és hazavittem.

 

         Levetkőztettük, megmostuk a testét, lefektettük, alig élt, nem csodálkoztam semmin. Szótlanul ültünk egymással szemben a feleségemmel, mire bevallotta, hogy megcsalt, mikor elvesztem az erdőben. Elmondta, mert rosszabb már nem lehetett. Nem tudtam jobban összetörni, széthullottam, elhullottam, mint állat az erdőben, elhullott bennem az ember, valahol a sűrűben.

         Felgyújtottam a templomot. Messziről látta mindenki és rohant vissza az erdőből a faluba. Szedett-vedettek, látszott, úgy kapták magukra a ruhát. Csak nézték, nem is próbálták eloltani, csak nézték. Nem azért, mert nem tudták megmenteni, azért, mert valami leomlott, megszűnt, eltűnt, füstté vált. Meleg volt és fülledt, mint szex után a konyhában, főleg fülledt, és én elmondtam mindent, amit itt elmondtam. Isten, ha volt, látott és szánt és kitagadott, a templomába úgyse tudtam volna már elbújni, nem is akartam, nem érdekelt az életem. A szedett-vedettek nem ismerték fel magukat, kitaszítottak, mert megerőszakoltam a lányom miután leütöttem, aztán ott hagytam. Én voltam a bűnös, mert nem hittem abban, amiben ők igen. Senki voltam kívül, belül.

 

         (A feleség kilépett a tömegből és egy fejszével a férjét megölte.)

 

 

 

 

 

 

 

Farkas Kristóf, 2012, Bp. 

A pengék tisztítása az erdei királyok szerint a gyengeség jele. Azt mondják, a vér az igazság színe, a jog pecsétje és az adósság megfizetésének valutája. Lefordítva: viseljük becsülettel.

Aztán felhívtam a figyelmet a fertőzésekre és a szagra. Rövid tanakodás után beleegyeztek, hogy lemenjek a kaszakútba takarítani. Azt nem engedték, hogy rágyújtsak a közelében, de már nem veszem észre az ilyesmit, a fivérek szava (állításuk szerint) mindig is szent és ésszerű volt.

Amíg el nem kapták őket, jut eszembe.

Hetente pucoltam ki a lyukat, az épen maradt testek nagy részét eltemettem, a többit a kutyáknak adtam, és nem sajnáltam tőlük. Tudom, hogy a fivérek módszerei az ésszerűség határait feszegették, de az alapelv soha nem változik, és meggyőződésem, hogy egy nap rá fog döbbenni a világ erre az alapvető igazságra: hiába élnek egyesek gazdagon, kényelemben, ha nem figyelnek azokra, akik nem ilyen szerencsések.

Mégis rágyújtok, mélyen leszívom a füstöt, lehunyom a szemem, mielőtt bezárom az egész kócerájt. Apám régi pipája füstöt ereszt, a füst történeteket mesél. Töprengek.

Hullt ránk a szar évtizedeken, évszázadokon át, kisanyáim, mindannyian vérrel és arannyal fizettünk olyanoknak, akiknek mozdulniuk sem kellett semmiért, és mindennek tetejébe a lányaink és asszonyaink fizették a legszörnyűbb árat. Csak úgy lehet egyenlőség, ha így teszünk mi is.

Még egy test, az utolsó. A nap fényében a vér olyan, akár a nyálka, a ragasztó: tapadnak a koponyához a falevelek. A kaszák sorban hevernek az avaron.

Szinte még össze lehet rakni a lányt, hiába tépték meg a fivérek, még rajta van az a gazdag gönce. Apám szavai jutnak eszembe, hogy a nőgyűlölet a leggyalázatosabb bűn, amit férfiember elkövethet, mert nem a tettekkel kezdődik, hanem egy gondolattal, egy hamis gondolattal, egy megmerevedő szerszámmal, fiacskám, aztán csak azt veszed észre, hogy mindent gyűlölsz, ami nem te vagy. És az csakis a te hibád.

Megnyalom a számat.

Engem ez az egész nem érdekel. Hogy a fivérek azt támadták, ami a legjobban fájt a nemességnek, az nem az én dolgom. Nőket öltek halomra, a gyűlölt gazdagok leányait: legyen pótolhatatlan a veszteség és húsba hatoló a fájdalom, azoknak is, akik a kútba kerülnek, azoknak is, akik gyászolni maradnak. Így van ez rendjén.

Ások. Egész éjjel, ha kell. Bezárom a házat. Itt nekem már nincs dolgom, már nincs többé feljebbvalóm, aki az életem megmentése jogán parancsolgathat.

A füst most rossz ízű. Eloltom a pipát.

De a bosszú, imígy gondolom, a bosszú még hátravan.

Jönnek, hallom én. Aki túlélte, meg az egész bagázs. Még felgányolok ezt-azt, aztán ideje elbújni. S talán átöltözni.

Valami ünnepibe, ha már ekkora hepajt csapnak, jut eszembe. Néha kinézek, aztán látom, hogy csináltak a kútra nagy sírhantot a holtak emlékére. A királykisasszonynak odaadták a palotát, meg azt a fecsegő tollpárnát.

Valami ünnepibe öltözni – amennyire tőlem telik: szerényen – kifizetődő. Ahogy megtámaszkodni egy fa törzsénél, az is. Aztán egy pillanatra, de csak egy pillanatra megijeszteni ezt az egyedül kószáló kisasszonykát.

Aztán mosolyogni, félszegen.

– Szegény vándorlegény vagyok. Nem akartam ijedtséget. Ne tessék már haragudni.

Így köszöntöm. Ő a tekintetének ragyogásával hálálja meg.

Nem egészen néhány nap és kimondja egy tiltott találkozásunkon, ahogy meztelenül fekszik a fövenyen:

– Ásó, kapa, s nagyharang válasszon el minket!

Biccentek.

– Úgy legyen.

Egészen figyelemre méltó, hogy ismeri a gondolkodásmódomat, hogyan próbál hatni erre az érzékeny lélekre, a negyedik erdei kiskirály alapvető érzéseire. Szép emlékek. Apám hangja, füstje. Régi mesékben mondogatta így: ásó, kapa, nagyharang.

Talán épp ezért lesz minden a legnagyobb rendben.

Ezek a kedvenc szerszámaim.

  

Interjú a szerzővel:

 

1. Mi volt az, vagy volt-e döntő mozzanat az életedben, ami írásra késztetett? Van-e esetleg egy kiemelt emléked ezzel kapcsolatban?

Döntő mozzanat nem hiszem, hogy volt. Testvérek és többnyire apa nélkül nőttem fel. Az ember ilyen helyzetben előbb-utóbb összetalálkozik a fikcióval, ami kitölti a hiányokat. Egy idő után talán jobban is ismertem azt a változatos mozaikvilágot, mint az igazit. Ehhez értettem a legjobban, és én ezt elfogadtam. Vannak olyan apróbb mérföldkövek az életemben, amelyek mindig egy lépéssel közelebb vittek az írósághoz (egy könyv, egy film, egy lelkiállapot), de ezek azóta már szintén csak mesék.

 

2. Mik a terveid a jövőre nézve? Szerinted mi a fontosabb: a népszerűség, a medialitás vagy az “igazi értékek”, amik tovább öröklődhetnek az utókornak?

Ha csak az irodalomra korlátozódó terveimet nézzük, a válasz rendkívül egyszerű: továbbra is írni, rendszeresen és változatosan. Mint jelenlegi “láthatóságom” mutatja, új játékos vagyok a pályán, ezért értelemszerűen még keresem az olvasókat és a megjelenést. De ha az irodalmi közéletbe való beilleszkedésről (szereplésről?) van szó, nagyon vonakodó tudok lenni. A népszerűség jutalom, nem célkitűzés, nem azzal kell foglalkoznom. Az irodalom kihívása hatalmas, az elképzelések megvalósítása pedig mindig sikerélmény. A szavak játszóterén nincs lehetetlen, ezért olyan vonzó. És igen, eljuthat a mű egy olyan pontra, ahol elkezd több lenni, mint ami, egyesek nekik tetsző értékekre találhatnak benne, de efelett senkinek nincs hatalma. S hogy mi ebben az összetett tevékenységben fontos, vagy sem, erről csak a tapasztaltabb szerzők tudnak érdemben nyilatkozni. Még én is keresem a választ.

 

3. Szerinted mi a jelentősége a (szép)irodalomnak korunkban? Mennyire népszerű, mennyire terjeszthető?

Valljuk be: az irodalom egy a sok közül. Valószínűleg az a gyerek, aki a leghátsó sorban ül és nem nagyon hallani a hangját. Persze, tudja magáról, hogy egy nap majd megváltja a világot. Ha elég sokáig vár. Feltehetik ezt a kérdést egy irodalmárnak: nyilvánvalóan azt válaszolja, hogy az irodalom a legjelentősebb, nem lehet nélküle lélegezni sem. De naivitás azt hinni, hogy az emberek többsége is így gondolkozik, még ha illendőségből azt is mondják: az irodalom fontos. Az inkább a kérdés, milyen többletszerepük lesz az íróknak ebben a korban; erről már vannak elképzeléseim. Ami az olvasói kultúrát illeti, már évtizedek óta emlegetik a hanyatlását, és főleg itthon látszik, hogy az olvasók nem tudják eltartani az írókat. Rengeteg jó könyv van a könyvesboltok polcain, de még a kitartó olvasók sem tudnak ennyit elbírni. Nagyon nehéz dolguk van az íróknak, ha a népszerűség a céljuk. De általában jobban tudják, mire vállalkoznak, és hogy miért vállalkoznak rá. Ebből a szempontból pedig egyáltalán nem rossz a helyzet. Ranganathan törvényeinek utópiája, hogy minden könyvnek akad olvasója, s minden olvasónak jut hozzá illő könyv. Ennél több talán nem is kell.