1. (Bonyodalmas eljutás A-ból B-be)
Az ereszkedésnek is megvan a maga nehézsége.
A B. utca lámpái sorra kiégtek, vagy elfelejtették felkapcsolni őket. Vagy áramszünet van. Vagy szabotázs. Csillagtalan, sötét égbolt, lámpátlan sötét utca, meg lehet békélni vele. Kopogó macskakövek, fel-felvakkantó kutyák. Botladozó léptek, egyenetlen levegővétel. Komótos, de határozott ereszkedés A-ból B-be. Félútnál járok, előttem és mögöttem is egy-egy kilométer nyújtózik ráérősen.
Sehol senki, sehol semmi, éppen az orromig látok el, autó sem jön, mindenki odaért már, ahová szombat este indult, de haza még nem mennek, korán van ahhoz, gondolják, ahogy vesszük, gondolom, legalább szemből sem, hátba sem támadnak nyomulós fényszórók a hazaúton. Egy kis fény azért jól esne, pedig az út egyenes, az irány adott, a lábaim vezetnek. Akár középen is mehetnék, akár cikk-cakkban is. Akár cigánykereket is hányhatnék. Akár mást is. Akár le is dőlhetnék az árokpartra egy kicsit. Akár el is aludhatnék ott a puha fűben.
Nem cigánykerekezek, nem fekszem le, megyek tovább. Hűvös van. És közel a határ.
Kiérek a házak közül, letérek a macskakövekről a járdára, és egy pillanatra megállok. Szemközt, túl a vaksötéten világít az én csillagom, amit innentől kezdve követnem kell. Vagyis nem kell. Nem vágok neki, inkább kikerülöm a közénk álló sötétet, végigbillegek a határon, végig az illatos füvek között elnyúló járdán, és aztán befordulok a mi utcánkba. Onnan már csak négy ház, és otthon vagyok. Kerülőút, de járható. Valójában ez az egyetlen út, ami hazavezet.
Az egyetlen? De mi van, ha most mégis a járhatatlant választom? Mi van, ha a csillagom követem? Ha a közelebb vonzása erősebb, mint a hamarabbé… Egy pillanatig sem gondolkodom, nekivágok az úttalan útnak, a göröngyös vaksötétnek.
Ha eddig az orromig sem láttam, most már tényleg semmi mást, mint a csillagomat. Nélküle semmire sem mennék, de nem is indultam volna neki a semminek. Ha a macskaköveken botladoztam, a frissen szántott, nedves földön bukdácsolok. Ha eddig dideregtem, most már fázom. Ha ott egy kicsit tartottam attól, mi lesz, ha valaki vagy valami mégis előbukkan a sötétből, itt szorongani kezdek, és már nem gondolok semmire sem, csak szapora lélegzetvételeimmel számlálom a lépteim, mérem egyre a szűnni nem akaró távolságot a csillagig, ami az otthont jelzi. Pedig az úton még tényleg megvolt az esély arra, hogy szembetalálkozzak valakivel, míg itt, a semmi közepén, ez már a lehetetlennel határos. Annál rosszabb. A csönd. A hideg föld mélyére ásták püffedt testüket, elnémultak már a békák is. Itt csak a semmi van, és benne én.
Nem, valami mégiscsak van még itt. Kutyaugatás. Persze, hiszen közeledem. De nem, illetve nem csak. Nem csak én: az is közeledik. Egyre gyorsabban, hogy lehet ez – nincs időm eltöprengeni, megijedni, visszafordulni, elsírni magam, már meg is érkezett, már itt is van: három toroknyi csaholás, három toroknyi kénkőszag, három toroknyi förtelmes gonoszság. Három borzalmas kutyafej imbolyog körülöttem, mint megőrült holdak, csattogtatják fűrészfogaikat a lábaim körül, hiába rúgok ki jobbra-balra, hiába szidom az anyjukat, hiába parancsolok rájuk, lábam a levegőt szeli, hangom elcsuklik, szívem összemegy kicsire. Itt van három harapós kutya, és ott az otthon, köztük a végtelen, sötét semmi, benne vergődöm én. Én?
Lépteim szaporázom, minél hamarabb érjek ki az utcára, a ház elé, talán ott, az utcalámpa fényénél a szomszéd kutyái is meghunyászkodnak, talán rám ismernek végre. Onnan már csak pár lépés a kapu. Csak jussak el odáig. A kutyák egyre közelebb jönnek, egy már belém is kapott. Feljajdulok, fáj, de inkább félek, mi lesz, ha nem csak kóstolgatnak, ha tényleg nekivadulnak? Vagy a talaj egyenetlenebb erre, vagy én készültem ki teljesen, folyton összeakadnak a lábaim, elbotlok, megcsúszom, pedig rohannék, de a csillag mintha megmerevedett volna az éppen elérhetetlen közelségben. Nem szabad elesni. Még két fog csattan a lábszáramon. Még csak hozzáütik, nem vájják bele. Röhögnek.
Végszükség esetén kiabálnom kell. Hallótávolságon belül vagyok.
Sámán! Sámán! Egészen halkan kiabálok, nem akarom felébreszteni az utcát. Sámán, próbálkozom újra, igazán meghallhatná, most már tényleg közel vagyunk, igazán jöhetne, és segíthetne, gyakorlatilag körbeásta a kerítést, akkor és ott szökik ki, amikor és ahol akar. Biztosan megint elcsavargott… nem is strapálom magam feleslegesen, mert már csak néhány méter, és kint vagyok a földúton, a ronda korcsok mindjárt leszakadnak rólam, és komótosan hazaügetnek, mintha közük sem lenne mindahhoz, ami a terra incognita feneketlen mélyén történt. Már csak tisztes távolból, a kerítésük mögül ugatnak meg, és azt is csak tessék-lássék, mint bármely elveszett lelket, aki éjjel erre talál bolyongani.
Reszkető kezekkel nyitom ki a kiskaput, halkan szentségelek, és szándékommal ellentétesen jól bevágom magam mögött. Most veszem csak észre, mennyire remegnek a térdeim. Muszáj leülnöm egy kicsit a lépcsőre. Még kettőig sem számoltam, máris beterít a jellegzetes bűz, nedves orr kémleli a kézfejemet, meleg bunda terül sajgó lábaimra, én pedig visszakézből jókorát vágok a kemény koponyára, te szemét, sziszegem, mire a Sámán összerezzen, és nyikkanás nélkül odébbáll. Furcsa. Ahogy ütöttem, szinte biztos voltam benne, hogy meg fog harapni. De nem. Kézfejemen már csak néhány kósza könnycsepp koppan feleslegesen. Ha most eldőlnék valamilyen irányba, nem kelnék fel többet. Összeszedem magam, felállok, megfordulok, felmegyek, kinyitom, benyitok, leráncigálom, lehányom magamról, belefekszem.
Másnap csak a szűnni nem akaró fejfájás, a bakancsom talpára tapadt sárréteg, három kicsi kerek lyuk az üvegszálas harisnyám jobb szárán és egy kis véraláfutás a jobb lábamon emlékeztet arra, hogy az álom néha valóság. És a Sámán. Hiába hívom, felém sem néz. Három napig kerüljük egymást.
2. (Üvegezés nőnap után)
A nemzetközi nőnap másnapján, de nem azzal összefüggésben, úgy érzem, ideje kivakarni magam, vagyis a háztartásom, vagyis magam a koszból. Ez mindig mást jelent. A nemzetközi nőnap másnapján ez a szelektíven gyűjtött hulladéktól való aktuális megszabadulást jelenti.
A szelektíven gyűjtött hulladéknak van gyűjtőhelye a kis oldalutca alján, vagyis cirka ötven méterre a háztól. A Pitagorasz-tétel alkalmazásával most azt is könnyen kiszámolhatnám, hogy az erkélyemtől légvonalban mennyire vannak azok a kukák. Ez persze csak akkor lenne érdekes adat, ha felülről nyitottak lennének, mert akkor akár az erkélyről is beléjük dobálhatnám az összegyűjtött papír-, műanyag- és üveghulladékot, ahogyan az almacsutkákat, koszos papír zsepiket és összegyűrt csokis papírokat szoktam a szoba bizonyos pontjairól a kis szemetesbe vagy mellé – de azt hiszem, mégis csak túl messze vannak, és nem is nyitottak felülről, mert akkor beléjük esne az eső, meg alighanem egy csomó ember is, az meg hogy nézne ki.
Francnak van kedve levinni a hulladékot, még ha ötven méterre is. A szemétnek előbb-utóbb szaga lesz, nyáron odavonzza a kis rovarokat, azzal nem lehet viccelni, pedig a rovarok teljesen ártalmatlanok, de a szag kellemetlen, jobb megelőzni. A hulladék viszont végül beteríti a spájz alját, amitől azért még lehet élni, karnyújtásnyira minden polc. Mégis, amikor már egy ideiglenesen fölé épített második emeletben kezd el gondolkodni az ember, nem szabad elcsábulni, hanem lépni kell, le kell vinni a hulladékot is, hiába szagtalan.
Fel kell tehát készülni testben és lélekben 8 emelet liftezésre + 50 méter gyaloglásra, mert a tárolóba nemrégiben beállított műanyag-, illetve papírhulladék befogadására alkalmas kukák folyton csurig vannak, néha éppen papírral, illetve műanyaggal. Mindegy, úgyis az üveg a nehéz, az üveget pedig eddig is és ezután is az utca végébe kell vinni. Egy bevásárlótáskányi üres paradicsomszószos üveghez egy-egy köbméter hírlevelet, szórólapot és blokkot, illetve elszakadt műanyagzacskót és kilögybölt joghurtos poharat hozzácsapni igazán nem nagy ügy.
Csakhogy ott vannak még a visszaváltós üvegek is. Vagyis amikről azt hiszem, hogy azok, mert már magam sem tudom, csak remélem. Mostanában ezt a pakkot is oda viszem le, leteszem az egyik kuka mellé, és mire visszagyalogolok, felliftezek, bemegyek a lakásba, és kimegyek az erkélyre, rendszerint már csak hűlt helyét találom.
Ez a pakk most jó nagy pakk. Sok helyet foglalnak az üvegek, és nehezek is. Úgy tűnik, mostanában több a boros, mint a sörös. Kettőbe kell raknom, nem elég nagy és nem elég erős a nejlontáska, amelyben legutóbb a business look emblémával ellátott két fekete felsőt hoztam haza. A sörösöknek jó lesz. Az élelmiszeres vékonyabbnak néz ki, de nagyobb, és a bizalom plusz erőt ad, abba mehetnek a borosok, és beleteszek még két pezsgőspalackot is, pedig szinte biztosan érzem, hogy azok nem visszaválthatók; az unikumos is a szelektívbe kerül. De mi van, ha mégis? Vacillálok, aztán mégis a borosokra teszem őket.
Végre elindulok a műanyagos, a papíros és az üveges hulladékkal. Végigcsörgöm az utat lefelé, mert a jobb kezemben vannak az üvegek, és minden ajtónyitásnál és -zárásnál le kell tennem a táskát, legalább ötször. Remélem, hogy senkivel sem találkozom, nem tudom, miért. Senkivel sem találkozom, nem tudom, miért. Csak a kukáknál látok valakit. Azt is mindjárt kiszúrom, hogy nem hoz, hanem visz. Mikor odaérek, rám néz, én is ránézek, megszólít. A hangja földöntúli, vagyis földmélyi, megijedek, közben megismerem, rendszeresen látni a mi kukáink környékén, nem visszaváltható, mondom gyorsan, befőttes, mutatom, az nem jó, mondja, és műanyag kupakom sincs, válaszolom a kérdésére, de várjon a következő körre, teszem hozzá gyorsan, várjon, mindjárt hozok visszaválthatót.
Nagyon szépen köszönöm, mondja, és elindul, nézem, most meg hová, de csak kicsit odébb, a korláthoz. Ott támaszkodik, amíg én ripityára török pár tucat üveget. Rám vár. Elindulok vissza, rövid ujjú, rövid szárú játszósban, amiben leszaladtam, a vietnámi papucsom csak úgy csattog az aszfalton, a kora tavaszi hirtelenmeleg erre késztetett, ő pedig sapkában-nagykabátban gubbaszt a korlátnál. Nem nézek rá, ahogy felfelé kaptatok az úton. Kicsit reszketni kezdek, mert a nap ugyan melegen süt, de az árnyékos részek megannyi hidegcsapda, kiszabadulva pedig a szél lep meg kellemetlenül.
Fent hirtelen rájövök, hogy a teli nejlontáskák hosszú távon nagy kockázatot rejtenek magukban, ezért gyorsan beletömöm mindkettőt abba a strapabíró bevásárló táskába, amiben eddig – inkább nagysága, mint ereje miatt – a műanyagot gyűjtöttem. Kicsit sajnálom ezt a jó kis táskát, erre elszégyellem magam, és gyorsan elindulok vissza, ne kelljen rám várni. A táska tényleg jól bírja a terhelést, de így most az egészet egy kézben kell vinni, a műanyagfül a tenyerembe váj, nehéz. Az a néni, gondolom, jóval gyengébb, mint én.
Tessék, mondom, és leteszem a táskát, mint valami fogadalmi ajándékot egy Madonna-szobor elé. Mind üveg? kérdi, szeme felragyog. Mind, mondom, és hirtelen arra gondolok, hogy mikor vittem le utoljára, de ilyesmire most nincs idő. Két zacskóban vannak az üvegek, ketté is lehet szedni, mondom, közben belelátok a táskájába, de gyorsan elfordítom a tekintetem. Őt nézem. Ő engem. Megköszöni, nincs mit, mondom, és visszafordulok. Most aztán hirtelen rengeteg gondolat és érzés csap le rám, vegyesen, mint júliusi szemetesre a muslicák és egyéb, általam nem ismert rovarfajok. Felkísérnek a lakásba, kikísérnek az erkélyre. Mire kinézek, már üres a korlát. A pezsgősüvegek miatt rosszul érzem magam, és dong még sok minden más is bennem tovább.
Közben süti a nap az arcom, süti a karom, élvezem. Rilke jut eszembe, vagyis az Archaikus Apolló-torzó, és itt végre lehorgonyzok egy kicsit, vagyis nem egészen. Talán, mert még friss az élmény, és követelődző, próbálom lefordítani magamban a szeretett verset nőre, archaikus Aphrodité-torzó, mondom magamban, nem tetszik, Magna Mater-torzó, ragozom, de hülyén hangzik. Márpedig valahol azok vagyunk mind, kerekítem le mégis az egészet, mind, akik tegnap virágot kaptunk, vagy nem. Ki ennek van híján a nagy istenanyából, ki annak, de valami közösnek minden kis sete-suta torzójában kell lennie belőle, és így az övé vagyunk mind az üveghegyen innen és túl, addig is, amíg a halál végképp egybe nem olvaszt, és ennek a banális gondolatnak most jobb híján örülök, csak hogy egy érzésben kicsit megpihenjek. És mert süt a nap, és élvezem. De ezzel még nincs vége.
A vers utolsó fél sorát nem tudom megoldani. Ez nyugtalanít. Meg hogy mikor vittem le utoljára az üvegeket. Ezzel legyen vége.
