Nem mondhatnám, hogy kedveltem azt a nőt. Nem tartoztam ugyan azok közé, akik a reggeli kávé mellett már-már kötelességüknek érezték, hogy rajta élcelődjenek, de valahányszor csak megláttam, éreztem, hogy mélységesen irritál. Hiába próbáltam én is, ahogy a többi nő, lépést tartani vele, mellette szinte mindannyian ódivatú, bumfordi teheneknek tűntünk.  Elvárás volt a cégnél, hogy konszolidáltan, ámde csinosan öltözzünk, s mi igyekeztünk is a lehetőségeinkhez mérten eleget tenni eme burkolt kötelezésnek, főként ezekben a nehéz időkben, nehogy hirtelen az utcán találjuk magunkat, állás nélkül.  De vele nem lehetett versenyezni. Mert ő valamennyiünkön túltett, és nem csak az öltözködésben. Réka a harmincas évei elején járt. Közgazdasági diplomájával, három nyelvvizsgájával, friss házasságával és karcsú, nyúlánk alakjával minden áldott nap tőrt döfött belénk, egyszerű halandókba, akik kapkodva, loholva, izzadva próbáltuk felvenni a harcot ezzel az életnek nevezett valamivel szemben, olykor azonban csúfosakat buktunk. Három évvel ezelőtt került a céghez, s hamar a főnök jobb keze lett. Tudását, szorgalmát elismertük mind, de láttuk gátlástalan törtetését is. Pillanatok alatt megértettük, mindennek ellenére muszáj jóban lenni vele, mert akit egyszer ő megutál, és bemószerol a nagyfőnöknél, az bizony könnyen röpülhet. Hogy a főnök és közte volt –e valaha valami? Nos, beszéltek ezt-azt, de konkrétumot persze senki sem tudott. Réka stílusa mindig kimért volt, rendkívül udvarias és jéghideg. A férfiakkal talán valamivel szívélyesebb hangot ütött meg, de velük szemben is tartotta a három lépés távolságot. Csak a vezető beosztású kollégákkal volt néha közvetlenebb, s mi, hallva egy-egy hangosabb nevetését, felszabadult csevegését, biztosra vettük, hogy megint előbbre szökkent egyet. Mesés kosztümjei, leheletnyi sminkje, szabályos arcvonásai láttán szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy Réka nem csupán sikeres, hanem boldog is. Tökéletes példája a huszonegyedik századi civilizált, nagyvárosi nőnek, aki naponta néz szembe velünk plakátokról, újságok címlapjáról, s hirdeti, hogy lám, így is lehet, sőt, így kell élni. Irigység, morfondíroztam magamban, miközben a fáradtságtól zsibbadt tagjaimat húztam magam után, egy keddi napon, koraeste, a női mosdó felé igyekezve. A folyosó üres volt, sehol egy lélek, mindenki hazament már, a szorgos túlórázók is. Nekem is ideje indulnom, gondoltam, ha nem akarok itt éjszakázni. Na, nem, annyit azért mégsem ér ez az egész…

Határozott mozdulattal nyitottam be a mosdóba. Réka a tükör előtt állt, jobb kezében parókát tartva. Teljesen kopasz volt. Először fel sem fogtam, amit láttam. Meglepetésemben csak ennyit tudtam kinyögni:

–          Hát te mit csinálsz itt ilyen későn?

–          Gondoltam, megigazítom a parókámat, mielőtt elindulok.          

A döbbenet nem elég pontos kifejezés arra, amit akkor éreztem. Nem tudom, mi ülhetett ki az arcomra, de szánalmas látványt nyújthattam, mert Réka azonnal nyugtatni próbált.

–          Remélem, nem ijedtél meg túlságosan. Ilyenkor már senki nem szokott itt lenni, volt időm kitapasztalni, mikor kell ezt megoldanom.

–          Hogy vagy képes ilyen higgadtan viselkedni, amikor nyilvánvaló, hogy…? – vágtam a szavába, és magam is meglepődtem saját magamon.

–          Hogy mi? – kérdezett vissza.

–          Hogy beteg vagy – nyögtem ki. – Jaj, ne haragudj, nagyon sajnálom, hiszen ez csak rád tartozik, nekem semmi közöm hozzá és egyébként is össze-vissza beszélek, nem tudom, én nem tudom, mit mondjak.

–          Mellrák – koppant, nem, inkább dübörgött a szó, ahogy kimondta. – Nem túl előrehaladott, de agresszív kezelést javasolt az orvosom, én pedig hallgatok rá. Kemoterápia.

–          Tehát az utazások, és az, hogy mostanában kicsit többet hiányzol, és mintha fogytál is volna, bár mindig nagyon csinos vagy – dadogtam. Kavarogtak bennem az érzések, a kérdések, a gondolatok. Mióta tart ez? Ki tud róla? Tud –e róla egyáltalán valaki? – Ám ő, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

–          Három hónapja vettem észre egy csomót a jobb mellemben. Szép ajándék, nem sokkal az esküvőnk után. Napokig csak sírtam, élni sem volt kedvem. Pedig a férjem és az orvosok is biztattak, azt mondták, időben elcsíptük, jók az esélyeim a gyógyulásra, és ha minden jól megy, nem kell levenni a mellemet. A nagyfőnök tudja, neki rögtön elmondtam. De nem szeretném, ha más is megtudná. Ugye számíthatok a …?

–          Természetesen, ez a legkevesebb – fojtottam ismét belé a szót. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból. Itt van ez a tökéletesnél is gyönyörűbb nő, akinek – mi legalábbis úgy hittük – minden klappol az életében, és akkor kiderül, hogy ez csak illúzió. Azaz, talán mégsem. Az érdemei, a jó házassága, a munkahelyi sikerei továbbra is megvannak, csak éppen a legfontosabb, az egészsége az, amin csorba esett. Elszégyelltem magam, amiért korábban irigykedtem rá. Persze, nyugtatgathattam volna magam azzal, hogy nem tudtam, mi történt vele, mégis, végtelenül kicsinyesnek és aljasnak éreztem magam, pedig soha nem volt bennem iránta mélyről jövő rosszindulat, csak valahogy zavart a tökéletessége.

Álltunk egymás mellett a mosdóban, szótlanul, tétován, amikor hirtelen megfogta a kezem. Puha, meleg érintése volt, meglepett ez is.

–          Hát, nincsen rózsa tövis nélkül – hadarta, és elmosolyodott. Amit mondott, nem igazán illett ide, és mégis, pontosan ide illő volt. Megszorítottam a kezét, és megkérdeztem, nincs –e szüksége segítségre, ám ő megnyugtatott, hogy jól érzi magát, menjek nyugodtan. Életem addigi leghosszabbnak tűnő hazaútja volt az aznapi.

…

Nem lettünk barátnők. Nincsenek közös programjaink. Nem állunk meg beszélgetni egymással a folyosón. De van egy különös szertartásunk. Reggelente, ahogy meglátom, rámosolygok. Halvány, visszafogott mosoly ez, nem akarom, hogy bárki is észrevegye. Épp elég, ha ő látja. És látja, tudom jól. Hiszen mindig visszamosolyog.

Te komám, én nem mondom, hogy mű nem vótunk rosszak, trehányak fiatal korunkba, de ezek a mai fiatalok olyan hülyék, mint a kocsmaajtó. S most, hogy megjelent ez a kompúteres menet vagy miféle, a seggük egész nap ott rohad a széken, előtte.

         Nade, van ez a szomszéd, Kis Áron, itt a szomszédba ne. S annak van egy fia, valami Vazulnak hívják. Na, az tegnap ereszkedett bé nálunk a kapun, nagy csendesen, s én már akkor tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Elszöktél anyád elől, ugye? Én nem, aszongya, édesanyám alszik, s én amit ilyenkor csinálni tudnék, az a nagy semmi, s azt én nem szeretem csinálni.  Há, mondom, a kapuról az hargallót méges ki tudtad akaszatni. Jóhogy, aszongya, másképpen hogy lennék itt. Na, mondom, te menny haza szépen Vazul fiam, s otthon keress egy jó nagy kalapácsot, azt ügyesen fogd meg, s vágj a fejére egyet vele, annak az alvó anyádnak.  Hát ember, nem telt el egy minuta, s egyszer érkezik az anyja, biciklivel, nagy mérgesen, s hátul a segginél tiszta sárga a nadrágja. Nemsoká kiderült, nagy röhöghetnékemre, hogy ez a gyermek, ez a rossz Vazul, azt a bicikliülést békente szépen margarinnal, hogy az anyja egy cseppet se tudjon kerengeni menni, ha akarna. Met az annjya nagy kerengő, s a gyermek ezt jól tudtad, s cselekedett es ezétt.

         Ezek a mai fiatalok ember…

De ez még semmi, komám. A mútkor es, erősen megszorultunk a pénz felől, s heába pirítottuk vót meg a tévét otthonról, az se vót elég. Na, s így történt, hogy elindultam munkát keresni. Vagyis pénzt, de munkáétt cserébe. Alfaluba kaptam valami jó ügyes, kicsi céget, fával foglalkoztak, s a patrony es fiatal legény vót, s há mondom megpróbálom, met nekem a pénz most úgy kell, mint egy szelet kenyér. Menyek bé ember, s eppen csak hogy leültem, s már azt kérdezte tőlem, hogy maga hány éves. Há, mondom, én 44 esztendős vagyok. Az a baj, tati, aszonyga, hogy ez az életkor itt nem jó. Miféle tati, ember? A bőrt a hátadról eppe most lenyúzom, mondom, én egész életembe gáteren dolgoztam, s akármikor kiteszek én két suhancot, s még én vagyok a tati, az istenedet. S azzal felálltam, s úgy bé csaptam magam mögött az ajtót, hogy merem állítani, ott ami vakolat vót, az egész lehullott.

         Ezek a mai fiatalok te…

Na, s júniusba mentünk lakadalomba, met lagzi vót, a bátyám házasodott tekerőn, s hogy buszt nem kaptunk, gyalog indultunk el tekerőre. Jaj komám, ne tudd meg milyen meleg vót abban a nagy fekete kosztümben, azt hittem essze olvadok vele. S menyünk ember az út szélén, s nézem, hogy egy nagy tehén csorda halad keresztül előttünk az úton, s nagyba, azok a nagy komán tehenek végig fosták az egész utat ott keresztül. Mi próbáltunk nem belé lépni a szarba, met ugyebár kosztümösen vótam én es, s nem szerettem vóna essze kenni azt a szép fekete ruhámat, s mit ad isten, egyszer csak fordulok hátra ember, s jön egy kocsi, teli fiatalokkal, s mire megmozdulhattam vóna, ezek a kocsival belé a szarba, s egyszerre tiszta szarosok lettünk. Még arra se vót időm, hogy a sáncba belé szökjek értede. Azzal mi megfordultunk, s nagy szaros kosztümbe elindultunk hazafelé.

Ezek a mai fiatalok, ember

Éppen, hogy letette a telefont, már sípolt is a kapucsengő. – Engedj be, légy szíves – szólt a hang a készülékből. Hallotta, ahogy végigmegy lenn az udvaron, majd becsukja maga mögött a liftajtót. Kíváncsi volt, mi ilyen sürgős, hogy este tízkor még eszébe jut följönni hozzá.

A lány hatalmas lendülettel lépett be az ajtón, keresztülvágtatott az előszobán, és úgy, ahogy volt, csizmában, télikabátban megállt a nappali közepén.

– Az üveggolyók. Hová tetted az üveggolyókat? – kérdezte a meglepett férfitől.

– A könyvespolc tetején vannak… – válaszolt  homlokát ráncolva. Az üveggolyók keresése egyáltalán nem adott választ kérdéseire.

– Leszeded nekem?

– Le, persze, de minek az neked?

– Otthon nincs üveggolyó.

– Azt hittem, beszélgetni akarsz.

A lány türelmetlenül toporgott a szoba közepén. Aztán mint aki meggondolta magát, a komódhoz lépett, kihúzta a fölső fiókot, és elővett egy pakli kártyát.

A férfi nem hagyta annyiban. – De mért is vagy akkor itt valójában?

– Az üveggolyók… Leszeded nekem őket? – kérdezte, és már hozta is a fellépőt a sarokból. – Légy szíves.

A férfi engedelmesen fölmászott rá, és leemelt egy fadobozt a könyvespolc tetejéről. A lány közben föltekerte a nagyszőnyeget, lehasalt a földre, sapkáját és sálját lehúzta és a fotel mellé dobta.

A férfi egyre kevésbé értette a helyzetet. Aggódni kezdett.

– Itt vannak – nyújtotta a dobozt a lánynak – de cserébe szeretném, ha elmondanád, mi történt.

– Átjöttem – felelt a lány rezzenéstelen arccal.

– Azt látom, de tudom, hogy valami baj van, mert különben nem viselkednél így.

– Hogy?

– Ilyen furcsán.

– Én mindig így viselkedem – mondta teljes meggyőződéssel, miközben egyik csizmája sarkát a másikba akasztva próbálta leküzdeni magáról a lábbelijét.

A férfi akaratlanul is elnevette magát. – Jól van, ez tényleg vicces volt. – Várta, hogy a lány is nevetni kezd. Válasz azonban nem érkezett, a lány fölült, újra megpróbálta lerúgni a csizmáit.

– Segítsek?

– Nem, majd én.

– De ez így nem fog menni…

– De fog – ellenkezett, és jó alaposan meglóbálta lábait, aminek következtében a két csizma a szoba két ellentétes sarkában landolt, az egyik a könyvespolc előtt, a másik kis híján egy virágcserépben.

– Légy szíves, ne csináld ezt. Szeretném tudni, mi a baj. Amikor hívtál, hallottam a hangodon, hogy baj van.

Leült a lány mellé a földre, aki addigra már ismét a hasán feküdt, kibontotta a paklit és egy kártyavárat kezdett építeni. Letette mellé az üveggolyós dobozt.

– Köszi.

– Figyelj rám kérlek.

– Ott útban leszel – figyelmeztette a lány, mintha meg se hallotta volna a férfi szavait.

Látta, hogy hiába, nem tud vele mit kezdeni. Fölült a kanapéra, onnan figyelte, mit csinál. A lány két tenyerét a földre támasztva hátralökte magát a parkettán, és az előzőleg már odagurított üveggolyókkal egyesével célba vette a kártyavárat.

– Nem vagy éhes? Épp enni akartam, amikor hívtál – próbálkozott újra kontaktust teremteni a férfi, de már alig remélte, hogy választ kap. Egyre kevésbé bízott abban, hogy a lány csak szórakozik vele. Kiment a konyhába összeütni valami könnyű vacsorát. A hűtőszekrényt kinyitva rádöbbent, most egyáltalán nem bírna enni. Azon tűnődött, mit kéne tennie.

Végül visszament a nappaliba.

– Ha ezt egy performansznak szánod, akkor nagyon szépen kérlek, hagyd abba. Értettem, azt szeretnéd, hogy jobban figyeljek rád, többet foglalkozzak veled, hát itt vagyok, rád figyelek, veled foglalkozom, elérted, amit akartál, figyelek, csak könyörgöm, hagyd ezt abba.

A lány mintha észre se vette volna őt. Látszólag teljesen belefeledkezett a játékba. Arca már egészen kipirosodott a melegtől, hiszen kabátját még mindig nem vette le. A férfi csak állt, és reménykedett, hogy egyszer csak felpattan, rámosolyog, és azt mondja, vége, kijátszotta magát, csak egy kicsit szüksége volt arra, hogy kiszakadjon a megszokásból, hogy kicsit figyelmen kívül hagyjon mindent, hogy kicsit lekerüljön válláról a felelősség, hogy egy kis időre újra gyerek legyen.

A szobát már beterítették a kártyalapok és a széjjelgurított üveggolyók, mikor arra eszmélt, a lány keresztülvonszol egy babzsákot a szobán, és belevackolja magát.

Mellé térdelt.

– Legalább a kabátodat hadd vegyem le.

Hagyta, hogy lesegítse róla a rámelegedett télikabátot.

A férfi átvizsgálta a kabát zsebeit, hátha abban van a telefonja. Föl akarta hívni a bátyját, hogy vigye haza, vagy bárkit a családjából, elmondani nekik, mi történt. A telefon azonban nem volt sehol. Még egy darabig térdelt mellette, és tűnődött, mit csináljon.

Elővett a szekrényből egy paplant, betakarta. Aztán mellé heveredett a babzsákra, és átölelte.