Végre ki tudta nyitni a pince ajtaját. Tavaly ilyenkor hóviharok voltak, hirtelen jött a meleg, aztán az ősz, meg egy se nem tél, se nem ősz, fura évszak. De most tavasz lett, és megállt a nagy régi kulccsal a pincelejáró előtt. Bele akarta dugni a lakatba, csakhogy azt már rég megette a rozsda, szétesett a kezében.Talált a pincében három kicsi babát. Felhozta mind a hármat a kertbe. El kellett őket temetni. Az egyiket az orgonafa alá temette. A másikat a legszebb rózsabokor alá. De a harmadikat, a kicsi testvérkét nem akarta odaadni a földnek. A vízbe temette inkább, a folyóba, mert azt gondolta, akkor mesévé változik, és soha nem kell elválnia tőle. Varrt egy rongybabát, vattával tömte ki a hasát és a fejét. A kicsi testvérkét soha senki nem láthatta így, hogy fehér ruhácskában alszik kipirulva, és göndör tincsek keretezik az arcát. Fűzfaágakból font neki egy parányi csónakot, és belecsúsztatta a testét. Kivitte az öbölbe, ahol mindennap elüldögélt. Azt álmodta egyszer, hogy egy öregasszony egy kivilágított kis hajón járt ott a két part között egész éjjel, és azt mondta neki álmában:

– Most már, hogy fönt vagyok ezen a hajón, meglásd, sokat segítek neked.

Abba az öbölbe vitte a csónakot meg a kicsi testvérkét, mert úgy gondolta, ott lehet az átjáró az élők és a holtak világa között. Éppen kiönteni készült a folyó. Magasan állt a víz a parti köveken, amiken üldögélni szokott. Jött egy nagy hullám, amit egy sétahajó kavart, ráengedte a pici csónakot, hogy besodorja a meder közepére. Közben cseperegni kezdett az eső, türelmetlen, nehéz cseppek csapkodták az arcát és a hátát. A zápor függönye hamar eltakarta előle a kicsi testvérkét a csónakkal. Nem láthatta, amikor beszippantotta őket a két világ közötti átjáró.

Elindult hazafelé. Az egyik keskeny keresztutcában egy lépcső alján találta magát, egy faragott tölgyfaajtó előtt. Fölnézett, és fönt, a küszöbön a kicsi testvérke állt, szőke fürtök röpködtek az arca körül, úgy, ahogy őt soha senki nem láthatta, és azt kérdezte:

– Miért csodálkozol, hogy itt vagyok? Te mondtad, hogy minél távolabb, annál közelebb.

Tudta a nő, hogy nem veszíti el őt, de azt is, hogy nem maradhattak úgy dolgok, ahogy voltak, hogy egy élő, egy halott. Föllépett az első lépcsőfokra, és kiszállt belőle minden félelem. Lépett még egyet, és a régi vádak, a bánatok szilánkokra, cafatokra törtek, szakadtak.. Félelem nélkül, bánat nélkül szökött föl a kicsi testvérke mellé a küszöbre. A kicsi mutatta a karjaival, hogy a nő emelje föl. Megsimogatta az arcát, a haját, megpuszilta, és egy nagy huncutságot súgott a fülébe.Fölkacagott mind a kettő, és kinyílt magától a tölgyfaajtó. Langyos szél jött a víz felől, kisodorta a nő kezéből a kicsi testvérkét, még csak utána sem kaphatott. Virágszirmok, falevelek, fűszálak, madárpihék kavarogtak vele, és elvitték a szeme elől.

A szobában egy férfi állt. Sohase látta még a nő.

– Én vagyok az. A kicsi testvérke. – mondta a férfi. – Nem volt igaz, hogy nem akartak engem a szüleink. Nem vetettek el, csak nem akartam megszületni, inkább meghaltam az anyánk hasában, amikor négy éves voltál. De hiába, hogy nem születtem meg akkor, te nem akartál elválni tőlem, és most sem akarsz. Legyen így. De mostantól húsvér férfi képében kell szeretned.

Paolo Francesco a barokk festészet egyik kiemelkedő alakjának számított. Olyan festmények fűződnek nevéhez, mint az Aphrodité születése, Hadész tűzágya stb.

Köztudott volt, hogy festményeinek emberi alakjait modellekről mintázta. Viszont modelljeit nem látták sem ki, sem bemenni házába. Pletykálták, hogy valamiféle misztikus erőnek van a birtokában.

– Helyezd magad kényelembe – mondta Paolo a fiatal nőnek, aki egy kissé idegesnek tűnt, pedig már többször állt modellt más festőknek.

A lány leült egy székre, amely hatalmas ablak előtt helyezkedett el, jobb lábát bal térdére helyezve merengett a semmibe.

-Kezdhetünk – mondta Paolo. Ecsetét kezében fogva hosszasan nézte a modellt.

Gyönyörű lány volt,elragadó mosollyal, tökéletes testtel.

Nagyszerű választás, gondolta. Dolgozni kezdett. Hallani lehetett, ahogyan simul az ecset a vásznon. Kis idő elteltével a festő halkan latin szöveget kezdett mormolni. Bella nem értette, mit mond, azt sem, miért van szükség erre.

Paolo lázasan dolgozott a festményen, röpködtek a színek a vásznon. A lányt émelygés fogta el, de megmozdulni nem akart, tartva, hogy elrontsa a mester munkáját.

Paolo festett, nagy hangsúlyt fektetve a beszűrődő napsugarak fényére, melyek fényáradatba öntötték el a lány arcát. Az idő múlásával Bella egyre rosszabbul érezte magát. Nem bírta tovább,úgy döntött, feláll, kinyújtóztatja merev végtagjait.

Megpróbált szólni, de képtelen volt rá. Páni félelem fogta el. Sírni, kiáltani szeretett volna, de arcára meredt a mosoly. Vöröses ruhája egyszerre bíborszínt öltött.

Paolo nézte a lányt. Nem is hasonlított önmagára. Arcára kaján mosoly ült ki.

– Ugyan Bella, ne kínozza magát. Ha így folytatja, Caravaggio barátom azt fogja hinni, hogy az ő Bűnbánó Madonnájáról ihletődtem – nevetett –, pedig ön sokkal szebb.

Bella iszonyú fájdalmat érzett. Egy szó sem jött ki a torkán. Érezte, ahogyan minden egyes ecsetvonás után egyre gyengébb és gyengébb lesz. Végül eszméletét vesztette.

Paolo néhány percignézte a festményt, szignóját a kép jobb alsó sarkába festette. Mikor ecsetét elemelte a vászonról, a lány élettelen teste a földre zuhant.

A festmény valóságos mestermű lett, az „Egy nő szépsége” nevet kapta.

– Mintha csak élne a lány a képen – mondta az egyik látogató.

– Lélek nélkül mit sem ér egy festmény – válaszolt a festő.

Anci néni apró, töpörödött öregasszony volt már, amikor megismertem. Régen szép lány lehetett, azt mesélték a házban, hogy fiatal korában sorban álltak érte a kérők. De mostanra szépsége megkopott, vonásai megnyúltak, bántóan élessé váltak. Az embernek folyton az volt az érzése, amikor ránézett, mintha egy varjút látna. Amióta a férje meghalt – és ennek már húsz éve –Anci néni szinte csak feketében járt. Szerettem Anci nénit, gyakran szaladtam le hozzá aprócska garzonjába. Ilyenkor mindig süteménnyel kínált, és mesélt. Régi történeteket, egy régi világról. Órákig elidőztem nála. Anyám mindig a húgomat küldte le értem, hogy figyelmeztessen, ideje befejezni a vendégeskedést.

Egyetlen dolog zavart csak benne, az a savanykás szag, ami ellepte az egész lakását. Magamban öregszagnak hívtam. Hiába szóltam, hogy nyissa ki az ablakot, s ő hiába tett szorgosan eleget a kérésemnek, a szag nem tűnt el. Az évek során belepréselődött a falakba, a falak közti repedésekbe, beleivódott a bútorokba, a ruhákba. Részévé vált Anci néni otthonának, ahogy magának Anci néninek is. Megkerülhetetlen, figyelmen kívül hagyhatatlan részévé. Ilyen volt az öregasszony, csendes, a légynek sem ártott soha.

Hanem aztán, egyik napról a másikra furcsa történeteket kezdett mesélni. Azt mondta, éjszakánként valaki járkál a lakásában, és attól fél, hogy meg akarja erőszakolni. Nem hittem neki, ahogy nem hitt a többi lakó sem. A szomszédok, akikkel jóban volt, mind azt gondolták, megőrült. Én is azt gondoltam. Idővel a mesék egyre vadabb formát öltöttek. Már nem csak egyetlen emberről szóltak, Anci néni egy egész hadsereggel viaskodott. Bujkált, menekült előlük, bútorokat tologatott, borogatott. Egyik délután, mikor lementem hozzá (az ajtót érdekes módon mindig nyitva hagyta), a szekrényben találtam rá. Remegett, mint egy kisgyerek. Kétségbeesve hadarta, hogy most már nem csak a hadsereggel küzd, hanem a lakást sáskákként ellepő hangyákkal is, és attól fél, hogy a hangyák a fülén keresztül bemásznak az agyába. A szomszédok kihívták  az orvost, és elvitték Anci nénit.

Aznap este és utána is hiába kérdeztem anyámat, hova vitték, nem felelt. Sírtam, toporzékoltam, könyörögtem, hogy mondják meg, hol van, de nem mondták.

Teltek-múltak a hetek, s én szép lassan kezdtem elfogadni, hogy nem jön vissza többé. Már nem gondoltam az őt folyton körülölelő szomorúságra, sem a fura szagra, sem éles vonásaira és varjúszerű ábrázatára. Lassan elfelejtettem a rémtörténeteit is.

Egy napon aztán mégis megjelent. Könnyű, elegáns, világos színű nyári ruhában, szalmakalappal a fején igyekezett a kapu felé, egy korabeli férfi társaságában. Köszöntem, de ő nem köszönt vissza, csak biccentett egyet, majd elfordította a fejét, és továbbment.

Mostanában már nem látogatom Anci nénit. Az ajtaját zárva tartja, a házból senkivel nem beszél. Délutánonként az ismeretlen férfiba karolva sétálgat. Az arca kisimult, s mintha kevesebb ránc lenne rajta.

Már nem egy varjút látok, amikor ránézek…