A megnevezetlen városra, az erdőre, a kocsmák és országutak dzsungelére, erre a valószínűtlen, össze-vissza tájra az akasztófa és a kereszt vet árnyékot. A kísérteties táj előtt néha fel-feldereng valamilyen társadalmi valóság is, a kártyások, kurvák, kutyák, vándorszínészek, züllött nótáriusok, országúti lumpok reformkori Magyarországa. Vagyont a Hóhér kötelében nem munkával, hanem kártyával vagy „váratlan szerencsével” gyűjtenek, mert hiszen ebben a szörnyűséges Bábelben majd mindenki rabja valami rettenetes, ésszel fel nem fogható függőségnek: kártyának, italnak, kéjvágynak, hűségnek, szerelemnek, de mindenekelőtt valamilyen egész életet kitöltő „bosszúeszmének”. „Adj eszmét, én istenem, adj egy bosszúeszmét”, kiált fel a regény hőse, és szíve vágya teljesül is, hisz élete végén halálos ellensége unokáját is sikerül öngyilkosságba hajszolni. („Sors, nyiss nekem tért!” – igaz, ez majd másutt mondatik ki.)
Ez a regénybeli táj – bár a legfőbb „bosszúeszme” indítéka a szerelmi csalódás – természetesen nem nőknek való vidék. A szende szüzek, a Bettik és a Rózák, ahogy a regénybeli kurvák is életük virágjában pusztulnak el. Az egyetlen idős nőszereplő, a „jótét lélek”, a nagymama szinte egyetlen szó nélkül kopik ki az elbeszélésből, mikor a főhős, Andorlaki Máté fia eléri azt a kort, mikor már lehetséges akasztófára juttatni. Itt mindvégig kegyetlen szél fúj – ezt a figyelmeztetést a nőknek is érdemes megszívlelni.
A szenvedélyek kietlenségét, a társadalmi tér otthontanságát a város, a folyó és az ország névtelensége, gomolygó megfoghatatlansága fokozza. Hol vagyunk egyáltalán? Erdőben, városban, templomban, kocsmában, förgetegben, napsütésben… Mintha egyes egyedül a pompásan közönyös nap figyelné a regény szereplőit – a „bosszúeszmék” könnyen kiszámítható következményeit, az akasztófa környékén időközönként megélénkülő sürgés-forgást… Nemcsak a mindig jelen lévő, a mindig közönyösen szemlélődő napkorong emlékeztet bennünket a János vitézre. A hóhér kötelét olvashatjuk amolyan ellen-János vitézként is. Ámde Kukorica Jancsi bujdosásának az az emberi világ mögött rejlő tündéri valóság ad célt és értelmet, ez a valóság az, amely képes az időt visszafordítani, az Iluska „poraiból” nőtt rózsából a ragyogó szépségű hajadont (vissza)varázsolni. János vitéz története úgy végződik, ahogyan elkezdődik – a ragyogóan szép menyasszony kilép a habokból: az idő megfiatalodik.
„Nem éledett föl” ezzel szemben Andorlaki Máté vízbefúlt, öngyilkosságba kergetett Rózája. Nem „éledett föl” akkor sem, mikor a főhős éjfélkor, a temetőben kísértetként akarta volna a keblére ölelni. Mert nincs isten, az időt nem lehet gyógyítani, a múltat nem lehet sem eltörölni, sem jóvátenni. A kereszt égre törő sziluettje az akasztófáéra emlékeztet. Hiszen már képzeletben sem alkotható meg egy olyan valóság, amelyben visszatérhetnénk a remény ártatlanságához, a kezdetek tisztaságához. A másik halálában és egyáltalán a bomlás felfoghatatlan iszonyatában a saját halálunkkal szembesülünk. Nincs mit tenni, nincs hova menni. Minden „bosszúeszme” önpusztítás – minél nagyszabásúbb, annál inkább. Ezért is végződhet az egyik legnagyobb magyar „bosszúregény” egy fiatal fiú, Ternyei Boldizsár unokájának öngyilkosságával. Ez is a kezdetekhez való visszatérés, csak egészen másféle, mint a János vitézé.
De a romantikus noir szerzőjének, a ragyogó, de ki nem teljesedett regényírónak, Petőfi Sándornak nemcsak bámulatos drámai érzéke van, hanem – mint az alábbi részletből kiderül – fogvacogtató iróniája és pompás fekete humora is.
(a szerk.)
Éj lett, oly viharos, amily derült volt a hajnal.
– Induljunk, barátom! – szólék Jánosnak.
– Maradjon ön, uram – felelt ő –, hiszen mi elvégezzük…
– Nem, János, e szent munkához senkinek sem szabad nyúlnia, csak nekem és neked. Jer.
És menénk, hogy fiamat eltemessük.
Sötét volt. A szél süvöltött, zúgott. Az eső szakadt. Az utcák üresek valának… ily időben kinek is volna kedve szabad ég alatt lenni?… csak az akasztott emberek vannak ott, és azok, akik őket eltemetni készülnek… levenni őket a magasból és letenni a mélybe. Én mentem Jánossal. Egész erőnkből kellett eveznünk, hogy az őrjöngő zivatarban előre haladhassunk.
Soká mentünk. Mire odaértünk, ahova indultunk, a zápor megszűnt, a fellegek megrepedeztek, nyílásaikon ki-kinézett a hold, és ismét elbújt… a szél azonban egyre dühöngött, talán még jobban, mint elébb. Fújt, fújt a szél, és lengeté gyermekemet, egyetlen gyermekemet. Midőn melléje értem, megcsókoltam hideg mezítelen lábát, melyről a hóhérlegény húzta le a sarut.
És ez ugyanott történt, ahol ezelőtt huszonkét évvel a párbajban Ternyei lőtt meg engemet.
János segítségével levettem fiamat… oly gyöngéden bántam vele, mintha minden kemény érintésem fájt volna neki, oly gyöngéden, mint az édesanya bánik beteg csecsemőjével. Éppen, midőn levettük és végigfektettük a földön: akkor ért ki a hold a felhők közül s reánk veté teljesen kísértetes sugárait…
Ott feküvék hosszában, mereven, elkékült arccal, kidülledt szemekkel, kioltott nyelvvel, nyakán kötéllel az, ki még tennap az új világ Adonisza volt.
Leoldám nyakáról a kötelet, és összecsókolám a fekete karikát, melyet ez rajta hagyott. Azt gondoltam, hogy letörlik csókjaim a kötélhelyet, és fiam föl fog éledni.
Nem éledett föl.
Megsimítám arcait, elsimítám nagy homlokáról szép fekete haját, melyet az eső megáztatott és a zivatar összekuszált, s mondám: éledj föl, egyetlen magzatom, egyetlen örömem!
Nem éledett föl.
Csak szemeit mereszté rám, és nyelvét ölté felém.
Vállamra vettem őt, és vittem a temetőbe. Kinek volt már ily teher vállain? az tudja, milyen nehéz a világ… nekem úgy tetszett, mintha a világot vittem volna.
– Hah – kiálték föl útközben –, nem hagytuk ott kötelét?
– Nem, uram, eltette ön – felelt János.
– Úgy jól van! – mondám, s folytattuk utunkat.
Elértünk a temetőbe, és leástuk őt.
És ez ugyanott történt, hol ezelőtt huszonkét évvel szeretőmet, Rózát, ástam föl a sírból…
A város megtudta, hogy ama gazember (!), kit fölakasztottak, a temetőbe jutott, hol a becsületes (!) embereknek van csak helye, s ki akarta onnan hányatni csontjait.
Megelőztem a várost; kiásattam fiamat magam, és elvitettem messze, messze… szegény fiam! még holta után is oly soká nem lett nyugodalma!
De most már nyugszik háborítatlanul.
Vadonerdő közepén van egy kerek völgy. A völgyet környékező bércek tetejében szüntelenül zúgnak a fenyőfák, mert közülök indulnak csatára a viharok, és hozzájok térnek vissza… de a völgyben alant csend és béke van, csak az énekes madarak beszélgetnek egy kis patakkal. Középütt a völgyben a fenyők ki vannak irtva, s helyökön egy óriási fehér oszlop áll, mely ötvenezer forintba került. Rajta e rövid fölirat:
FIAM
24
Éjfél után értem haza fiam temetéséről. E napnak rám nézve nagy fáradalmai voltak, olyan nagyok, milyenek csak embernek lehettek és lehetnek a világ teremtésétől a világ végéig. Lelki, testi erőben kimerülve, elzsibbadva, elalélva rogytam ágyamra, hogy elaludjam vagy meghaljak. Meg sem haltam, el sem tudtam alunni. Irtózatos ecsettel föstött panorámaként vonultak el szemeim előtt a mai napnak, sőt egész életemnek rémes jelenései. Végre, midőn hajnalodott, halványodni kezdtek emlékezetem kísértetei… mindinkább sűrűbb ködbe burkolóztak… már csak kétesen láttam körrajzaikat… szemeimet behunytam, hogy elaludjam; ekkor hangos kopogást hallék ablakomon, s e szókat:
– Andorlaki Máté! ismered-e hangomat? már rég nem hallottad. Én azon koldus vagyok, kit fiad a sárból emelt ki egykor az utcán; én azon koldus vagyok, kinek leányát szerette fiad, s ki leányát kényszerítette, hogy kétségbeejtse fiadat; én azon koldus vagyok, ki egykor nagyúr volt, kinek te nyerted el mindenét, kinek neve Ternyei Boldizsár… Andorlaki Máté, te engemet koldussá tettél… én akasztófára juttattam fiadat!
25
Történtek ezek huszonhat esztendővel ezelőtt, midőn negyvennégy éves valék. Vagyok pedig most hetvenéves, s talán nincs hetven szál haj fejemen. E huszonhat esztendőt itt töltém a rengetegben, fiam sírja mellett, egy kis kunyhóban, melyet ide építék magam Jánossal; kevés embert láttam azóta, és kevesen láttak engem; s azok, akik láttak, nem tudják, ki és mi vagyok, csak így neveznek:
Az erdei ember.
Midőn elhagyám a várost, a világot: oly ájulásban volt lelkem, hogy semmi életjelt nem mutatott; elaléltságának legnagyobb tanúja az volt, hogy Ternyeinek ama szavai sem rázhatták meg. Nem tudtam én: ki az a Ternyei? van-e Ternyei a világon? van-e világ? nem tudtam én, mi van… csak azt tudtam, mi nincs: fiam.
Eladtam mindenemet, és így szólék Jánoshoz:
– Barátom, az én sorsom tele bekövetkezett; úgy állok itt, mint a fa, melynek lehullottak levelei… csak egy van még rajta, te; de néked is le kell hullanod, mert illik, hogy télen kopaszon álljon a fa. El kell válnunk, barátom. Én nem maradhatok az emberek közt, ezen emberek közt, kik fiam csúfos halálát hidegvérrel bámulták; te pedig nem jöhetsz velem, mert nem akarom, hogy miattam számkivesd magadat a világból, hol számodra még teremhetnek örömek.
– Micsoda örömre számolhatnék én – felelt János –, micsoda örömre számolhatnék távol öntől? volt-e eddig is más örömem, mint az, hogy önnel együtt lehettem? És most, midőn már senkije sincs többé, most hagynám el önt? nem, soha! Ön elkorbácsolhat magától, uram, de mindannyiszor vissza fogok sompolyodni, mint a leghűségesebb kutya; és ha meghal ön, leülök sírjára, és ott fogok ülni, míg le nem fektet az éhhalál.
János velem jött. Lehánytam fényes öltözeteimet, durva ruhát vettem föl, s így menénk magunkkal víve százezreimet. E pénzből, gondolám, melyet fiam számára gyűjték, ne vendégeskedjék senki! el fogom ásni a vadon közepében.
Midőn elértünk a völgybe, hol fiam sírja volt, és megláttam oszlopát: éledni kezdtek emlékezetem megkövült múmiái.
Gyermekkorom óta nem imádkoztam… itt önkénytelenül térdre rogytam, és összekulcsolám kezeimet, és az égre néztem, és könyörgék:
– Isten! ne vedd el addig életemet, míg fiam halála megtorolva nem lesz.
És ez mindennapos imádságom lett… huszonhat esztendeig. Ott mondám el naponként térden állva az oszlop mellett, jó és rossz időben, télen és nyáron, tavasszal és ősszel.
Semmi út nem vezetett e völgybe, senki nem látogatta ezt meg. Csak János és én; mi ketten valánk élő lakói. El-elbeszélgeténk a múltról, midőn még négyen valánk: Hiripi Gáspár, fiam, ő és én; aztán a jelenbe jöttünk, midőn csak ketten vagyunk: ő és én.
– Talán nemsokára csak egyikünk lesz meg, és végre nem lesz egy sem! – mondám, s elhallgatánk mind a ketten, és gondolkodánk.
A legközelebbi kis faluba jártunk, hol én, hol János, élelemszerekért. Nem sok dolgunk volt, de ami terhünk akadt, azt közösen viseltük. Nem valánk többé úr és szolga. Bejártam koronként a városba is, hol életem nagy része folyt el, s hol senki nem ismert többé. Üggyel-bajjal szereztem tudomást a Ternyeiekről. Ternyei neje és egyik gyermeke rég meghalt; Luiza, fiam kedvese, néhány hétig gyászolta, siratta szeretőjét, s néhány hónap múlva férjhez ment azon takács fiához, ki őt örökben tartotta. E házasságból lett a vén Ternyeinek, kiről mit sem tudtak, egy férfiunokája, aki valami mesterséget tanult.
Már tizenöt évet tölténk a vadonban.
Forró nyári délután volt. Rekedt volt a völgy levegője, mintha a nap minden sugarát csak idelövellte volna. Alig hallható távolban meg-megdördült az ég, és a dörgés mindinkább közeledett. Végre sötét lett, csaknem éjjeli sötétség… a völgyet fekete felhő takarta el a menny kék szeme elől. Az égiháború kitört. Villám villámot ért, és úgy tetszett, hogy az égzengés meg akarja repeszteni a sziklákat, és ledönteni azokat a magasból, hogy a völgyet eltemessék, s a zápor omlott, mintha majd az eltemetett völgynek még helyét is el akarná mosni.
Magam valék kunyhónkban, s aggódva vártam Jánost, ki pár órával a fergeteg előtt a faluba ment.
Végre megnyílt az ajtó; de nem János jött be, hanem egy ember, kit tizenöt év óta nem láttam, s mégis megismertem, mert tizenöt év óta miatta imádkoztam naponként.
Ternyei Boldizsár volt.
Nem kopaszodott meg, mint én; de hosszú, sűrű haja egészen fehér volt, mint az én szakállam. Fejét széles, lekonyult karimájú kalap, testét koldusrongyok födék.
– Menedéket keresek a zivatar elől, isten jó nap’! – szóla belépve.
– Menedéket? mindenkinek szívesen, csak Ternyei Boldizsárnak nem! – válaszolék.
– Kelmed ismer engem?
– Ternyei Boldizsárt ne ismerné Andorlaki Máté!?
– Mit? Andorlaki…
– Az, Andorlaki, aki téged évek óta keresett, és nem akadt nyomodba, akit végre magad kerestél föl, hogy véged legyen.
– Közelíts hát, ha lelked van! – kiálta, s fölemelé görcsös botját.
Én a kunyhó zugából még nagyobb bunkósbotot ragadtam elé, s nekirohantam. Kiszaladt; én utána. Az égiháború egyre tartott. Villámlott, mennydörgött, esett. Mit én bántam! kergetém őt szakadatlanul. Utunkat állta egy eldőlt, hosszú fenyő, melyet a vihar kitört és a villám meggyújtott. Szemközt álltunk. A két ötvenöt éves ember elkezdett birkózni… az iszonyú fergetegben… közel egy élőfa lángjaihoz, melyet a mennykő gyújtott meg. Botjainkkal hadonáztunk egymás ellen; de elvetettük azokat egyszerre, látva, hogy így nem boldogulunk. Egymásnak rohantunk. Ő torkon ragadt engemet, és eldöntött; én körmeimmel képének estem, s egyik szemébe úgy belekaptam, hogy az rögtön kifutott. Ternyei fájdalmában elbődült, mint a vadállat. Föléje kerültem… mellét gázoltam… száján kétfelől véres tajték futott le.
– Ütött halálod órája! – ordítám. – Meg fogsz halni… meg fogsz égni… e fának lángjai közé vetlek!
És hurcoltam az égő fa felé… még egy rántás… és ő a tűzben lett volna. Ekkor jutott valami eszembe.
– Nem, nem vetlek a tűzbe – mondám. – Mást teszek veled, egészen mást. Fölakasztalak… függni fogsz ugyanazon a kötélen, melyen fiam függött. Még megvan!
Tudtam, hogy el nem futhat, míg visszajövök, mert éktelenül meg volt nyomorítva. Szaladtam kunyhónkba a kötélért. Amint visszaértem, János jött a hegyen lefelé.
– Mit mívelsz e fergetegben itt kinn? – kérdé tőlem.
– Akasztani fogok, barátom; Ternyei Boldizsárt akasztom! – feleltem. – Nézd itt hever egész mivoltában, oly nyomorultan, amilyennek csak én óhajthattam, én, kit ő jegyesétől és gyermekétől fosztott meg.
– Megállj, Máté! – szólt János, megragadva kezemet. – Megállj, azt nem engedhetem meg, hogy te hóhér légy… és kérdem tőled: mi nagyobb büntetés e nyomoréknak, a halál-e vagy az élet?
– Az élet! – válaszoltam. – Igen, az élet. Élni hagyom őt. Köszönöm, barátom, hogy megfogtad kezemet.
Azután Ternyeihez fordultam, ki ott feküdt a földön, és nyögött, alig bírva lélegzetet venni… véresen… kifutott szemmel. Pokoli gyönyörrel szemléltem kínját, s így szólék hozzá:
– Ternyei Boldizsár, megelégszem most egyik szemeddel; a másikat meghagyom, hogy láthass, ha ismét találkozunk… mert még fogunk találkozni.
(Martinkó András szövegkiadása nyomán.)
