– Milyennek látja most életét?
– Milyennek?
– …
– A szokásos. Nem panaszkodhatom. A munka… rendben, szokásos… anyagi gondom sincs…
– Barátok? Család?
– Igen. Nem.
– Kik a barátai?
– Nézzük csak… itt, a munkahelyen, hát… ott van… hát viszonylag mind ismerjük egymást. Meg az ingatlan.
– Úgy érti, ahol él?
– Igen. Szomszédok. Tudja.
– Nem, meséljen.
– Nincs mit mesélni rajta. Tudja. 
– Nem.
Minden erőmmel azon voltam, hogy be ne húzzak egyet a dokinak. Végül orrhangra váltottam, és jellegzetes, felfelé bicsakló fejmozdulatait utánoztam.
– Politikailag és érzelmileg korrekt, azonos állásponton vagyunk. Társadalmi szerződést kötünk, szinte nap nap után. Fejlett pszichológiai gondviseléssel vagyunk egymás iránt.
– Kérem. Az ön ideje.
– Na, látja, ezért szeretek havonta egyszer fellépcsőzni a gyár leglátványosabban kipofozott és rendben tartott szobájába, és részt venni ezeken a… kötelező látogatásokon. Magának, mint mindig, most is igaza van.
– Milyen környezetben nőtt fel?
– Tessék? 
– Még van negyvenkét percünk. Csevegjünk el rendesen, kérem. Csak hogy ide tehessek egy kis piros pipát. 

***

másnap(tegnap?):
Nagyanyó halálakor nem éreztem, nem láttam előre a történéseket. Gyerekszemmel talán halhatatlanságra ítéltem magam körül mindenkit. Nem foglalkoztam a halállal. Mikor valaki gyászolt, tudtam az etikettet: a fekete ruhát, a részvétet, az elvonulást. Láttam másokon. Éreztem, hogy árnyalatnyival szomorkásabb a levegő. Mégsem foglalkoztam vele. Láttam aztán, amint elviszik nagyanyót a szomszéd furgonján, ruhákkal, fogkefével, „mamaholmival”. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Nagyanyó halott volt, és én másnap, képzeletem birodalmába merülve feküdtem a kanapén, háton, háttal a világnak. Kezeimet görcsbe rántva hallgattam a lépcső nyikorgását, apám lépteit ismertem fel a lassú, nehéz járásban. Végtagjaim ellazulva hullottak mellém, szemeimet lezártam: minden érzékszervemmel koncentrálnom kellett, hogy teljes mozdulatlanságban maradjak. Apám szelíden megrázott. „Ne játssz!”, hallottam. „Gyere!”
Buta gyerekjátéknak gondolta. De belegondolt mit csinálok? Egyetlen gondolat köré építettem játékomat: „Halott vagyok. Kipurcantam. Megmurdáltam.”, mosolyogtam belül.
Két perccel később a testvéreimmel közösen hallgattuk nagyanyánk halálhírét.

Elborzadva ül ez a szerencsétlen gyermek a szakadt kordbársony lepedőn. Szinte még látom. Kívülről, magamat. „Mit tettem? Mit tettem?”, cincogta belül a kis egérhang.

***

Egész nap erre vártam.
Most nemigen értem, miért. Nem tudom, mit utálok jobban, az ötemeletnyi lépcsőzést, vagy „gyanútlanul” leheveredni kedvenc kanapémra, aminek elvékonyodott műbőrborításán át finoman ülepembe fúrja magát egy kilazult rugó. Nap nap után.
A kávéfőző olyan pufogások közt leheli ki lelkét, mely egy múlt századi, lengyel rádióbemondó recsegő baritonját idézi, shakespeare-i drámaisággal övezve. Koniec.
Félig főzött feketével kuporodok vissza a már említett rugóra. Input. A tejet persze a lakótársam megitta. Esküszöm, reggel még hagytam benne egy gyűszűnyit. A tejes doboz hanyagul a szemét tetejére gyűrve, bizalmatlanul kacsintgatok körbe a galambszürke szobában. Már két éve béreljük. Én és jómagam.
Szóval nem értem, miért vártam úgy a hazaérkezést. Hogy átöleljem az otthon dohos, vagy éppen mentás szagát. Egyre megy, mindkettőt egyszerre ritkán érezni. Valójában ennél a korhadt ablakkeretekbe foglalt, recsegő, késett mechanizmusokkal megspékelt szépiánál kevésbé nevezhető otthonnak bármi, amiben eddig megfordultam. A legtöbb ember kivetíti belső világát maga köré. Minden apró dologba belelátja sorscsapásait, akár egy mécsestartó csavart nyakába, akár egy főzőlap elszíneződött cikkelyébe, de csupa ilyen kiegészítőt vásárolnak maguk köré. Nekem ez a ház így volt mindig. Nem szánok rá időt és erőt, hogy belevéssem minden részletét memóriámba, így is tökéletes lenyomata felfelé ívelő nyomoromnak. Mint egy western-kori csapszékről készült dagerrotípia. Egy elmosódott benyomás.
Bakelit szól: A Cry Baby. Talán én tettem föl, talán a szomszéd. Erzsó néha csakúgy átjár ide, minden előzőleges bejelentés nélkül, a lakások közt nyíló cselédajtók egyikén. Átjön, és ezt-azt átrendez, hogy a kedvemben járjon, vagy süt egy pitét, mákos-körtéset, esetleg feltesz egy fekete lemezt. Kettő közül választhat, az egyiken a Cry Baby van, a másik (valójában kettő magában) a The Wall. Sosem esett még választása az utóbbira, amit én elefántkönnyek közt vergődve veszek tudomásul. (Furcsa, hogy hithű keresztény létére, miért tukmál effajta zenét a falak közé. Reggelente néha hallom, ahogy zsoltárokat énekel.)
Azért néha jól esne.
Egyébként múlt tavasszal Erzsó éjszaka osont át hozzám. Betörőt fogott. Észrevette, ahogy a zárammal babrál. Nem tudom más hatvanegy éves, cukorbeteg anyóka mit csinál manapság éjjel kettőkor. Mindenesetre érte hálával tartozom. Ezeket a hihetetlen eseményeket naplóznom kéne, vagy valami. Fel is írom holnap az elejére, hogy KN. Ha megélem.

másnap:
Először is, ez nem napló. Van még bennem annyi emberi méltóság, hogy ne „Kedves Naplóm”-ozzak le egy özönvíz előtti vonalas füzetet. Márpedig, nem tartom fontosnak, mint sosem tartottam a dátumozást. Ezt a problémát egy rövid, ámde annál frappánsabb huszárvágással oldottam meg, nyelvünk egy kétélű, elengedhetetlen szavával.
Tehát túléltem.
-…
Magamat.
Tej még mindig nincs. Ahogy megértés sem. Nem tudom, miképp tódult nagyanya halálemléke ilyen plasztikus erővel tudatomba újra. Talán évek teltek el, hogy a sírját se látogattam. Persze, csak ezek a rövid esték maradtak nekem, vasrugóval és kényelemképzetekkel, Erzsó árnyékával és tej nélkül. Mehetnek a kifogások.
Miután eltemettük hetek kellettek, hogy visszarázódjak. Önhibáztatásom meddő és talán önző is volt. Öncélú, mindenképpen. Szerettem volna, ha észreveszik, mennyire szenvedek. De csak csendben. Talán ez a néhány hét még gyorsnak is mondható? Franc se lát bele tizenéves önmaga koponyájába, indíttatásaiba, önképébe.
Mindenesetre jött az álom. Pontosan emlékszem rá. Holdvilágos éjjel volt, ezüstös-kék fényekben fürdött a kert. Kívülről láttam a helyszínt, mégis talán a szobámban voltam. Előbb az ismerős érzés jelent meg. Majd nagyanyám életlen alakja. Egyből tudtam, hogy ő már nem lehet valódi, legalábbis élő, leszaladtam a lépcsőn, ki a kertbe. Apám is ott állt. Csak annyit mondott, ő is látta, ő is látta, itt volt. Az álomkép eltűnt, de éreztem még, ahogy nagyanya próbál hozzám érni. Közelebb férkőzni. 
Másnap reggel egyvalamit láttam álomfejtős gondolataim szövetébe hívezve: örömöt. 
Volt idő, amikor azt gondoltam, nagyanya elbúcsúzni jött hozzám. Esetleg bizonyosságot adni arról, hogy minden valami rendezettség vonalán halad, az élet is, aminek része a halál. Ez az idő nem is volt olyan régen.
Ma már tudom, ami van. Minden egybeesések és az emberi bizonytalanság által kirajzolt hitkép volt bennem. Tizenkét óra egy futószalag mellett és rájön az ember. A vágy világképe a vágyvilág képére manifesztálódik. Ennyi.

***

Az új csodákat már csak az ilyen Erzsó-féle „szupernagyikkal” vehetjük számba. Körtés-mákos ízben.

másnap:
Pettyes bögre. Narancstea, kétszersült. Csücsöri száj, hasztalan kis fújások. Nyekergő hintaszék, a tea, mint tenger, vihar idején. Egy kockacukor vergődik a vitorla-vesztetten. A cserepes ajkak újabb szeleket indítanak, a hajó lebomlik, leül a tengerfenékre, sárgás kristályszemcsékben. Örvényt kelt a bögre fala, csuklóból induló, fegyelmezett ringatózás, nyikorgó hintaszék, az öregember pamutillatot áraszt, sápadt sárga keresztkötések, az illat fehér fényként gomolyog orrcimpába. A szék nyikorog, ásítás, majd cuppogó tengeráramlat indul a csücsöri-fok felé.
Így képzelem el. Valójában csak a narancsillat kúszik át a cselédajtó alatt, ami a 4/26-ba vezet, és lakat zárja. A nyikorgást is biztosan hallom. Őt ritkán látom, s talán ilyenkor is csak álmodom. Mégis, pontosan tudom, milyen a szemszíne, hányadán áll a kopaszodással és milyen ívek rajzolódnak ki ráncaiból az a bizonyos ásítás alkalmával.
Ugyanis van egy ikertestvére.
Együtt élnek, életük utolsó éveiben újra, mint gyermekként. Ez a másik sosem iszik narancsteát, és ki nem állhatja a pamut tapintását. Kevésbé pocakos és egyenes hátú. Karvalyorrára szemüveget biggyeszt. Minden nap látom, kinn áll a teraszon, vászon előtt, fest.
Két éve élek itt, és minden nap látom, hogy ugyanazt a képet megfesti, napról napra újra, elölről kezdi és megfesti fényképszerű részletességgel a szemközti ház szemközti emeletének negyedik és ötödik ablakát. Végig komor, precíz arccal bábáskodik képe felett, s ha elkészül koraeste, előkerül egy kisebb, elismerő mosoly, amivel a teremtő szemléli a kész művet.
Erzsó egyszer hagyott egy üzenetet a teraszon, aznap, mikor későig szemléltem a kisistent. Sárga post-it, ez állt rajta: „Már egy évtized óta.” Hát az öreglánynak, aki ninja módjára vadássza le a betörőket és betéve tudja a Zsoltárok Könyvét, már csak elhiszem. Ha valaha is megkérdeztem volna őt az ikerről, biztosabb lehetnék létezésében. De talán azért sem kérdem meg, mert eredendően bizonyos vagyok.

***

Most kilépek az erkélyre. Csípős az est, kora őszi illatok fogócskáznak a szélben. A festő most is az állványnál áll: az utolsó vonásokkal korrigál. Újra és újra ellenőriznie kell a realitás mértékeit. Ahogy észrevesz, titkaiba beengedőn, félig felém fordítja a képet. Mintha csak fényképet mutatna. A szomszéd ház téglafala vörösen ragyog a felhőktől csócsált fényben, az ablakokon behúzott, tarka függöny, az egyik mögé akasztva egy kék női kabátka. Többször láttam már ezt a kabátot így, a radiátor fölé lógatva, ismerem sárga-mályva virágmintáit, könnyed szabását. A mester mintha megérezné gondolataimat, és valamiféle zavartsággal felkapja szemöldökét, magához fordítja a festményt. Szeretnék szólni valamit. Megdicsérni, de olyan sután hangzanak kimondatlanul is a szavak. Szólni valamit, de már tudom, nem a szavak természetével van a probléma.

másnap:
Azokkal a megszokott, különös álomdarabokkal a szememben keltem, amit mindenki jól ismer. Néhány szuszogó érzés csupán, de azt nehéz kimosni a szemből. Belemélyedtem tükörmásom párnaráncos képébe, úgy próbáltam valamit is kiolvasni a fénytelen szemekből. Mindhiába.
A sok töprengés, valamint a nehezen induló pirítóssütő után életemben először, futva érkeztem a gyárba. Majdnem elkéstem. Ilyenkor még az előző este ütött munkadarabok robognak be hozzám, és ezek közt van a legtöbb selejt. Én még friss vagyok, de ezeket már fáradtan verték. Ez az időutazás egy gyakorlati módja. Olyan, mint mikor valami ismeretlen mélységből egy ismeretlen erő emlékeket szabadít fel, és újraéli az ember, a legteljesebb hitelességgel.
Szeretném megfejteni, mi ez az erő. És miért éppen most.

***

Hazafelé valami a mellkasomba kap. Futok. Hirtelen megértettem, csak egy percre, mit kellene mondanom Erzsónak, mit kellene mondanom a festőnek, a testvérének és talán magamnak is. A keresztutcából előbújik egy félszeg, girhes pitbull. Olyan sovány és olyan főként olyan félszeg, hogy a sietségben észre is csak akkor veszem, mikor összeakadó lábakkal pördülök meg fölötte és zuhanok a járdára. Vonyítva, farkát behúzva hátrál egy pincelejáró felé. Szeretnék rákiáltani, de csak egy eltorzult böfögés tör fel köhintés formájában. Sebes kezeimet előrenyújtom a napfény alá. Milyen régi, milyen elhasznált kezek. Rám férni egy szerviz. Aztán elkószál a fókuszpontom, ujjaim között a betonra, egy bőrnoteszt pillantok meg, szarvast ábrázoló nyomattal a fedőlapon. 
Ahogy belelapozok, felismerem az írást, sőt, a notesz hátuljában a cím is ott van, a Leltár utca 6, 4/26. (Mióta a lakók is kikoptak, mint az á-ról a szemközti utcán az ékezet, csak „tar” utcáztuk.) Rögtön feltűnik a cím alatt az aláírás. Más betűk, idegen, balra dőlő krikszkraksz.
Zsebre vágom és rohanok tovább, bár már csak az órát figyelve, hogy odaérjek a postára. Talán még őt is ott találom, mind ilyenkor járunk le a számlákkal.
A postán még hosszan kígyózik a sor. Mikor belépek, rögtön elfog a tömegutálat. Kiskori fóbia, cinizmusba bújtatva. Attól se lett jobb, de legalább elviselem. Kezeimet hetykén zsebembe mélyesztem, leszegett fejjel állok a sor végére.

– Mit akar?

Különös, mintha csak kényszerítette volna magát, hogy az írásképtől ilyen eltérő, zavart aláírással láthassa el műveit. Minek mímelni? És a képek a noteszban, skiccek, vázlatok, ablakok a vak-valóságra. Ablakok, melyeken sosem nézett ki. A művész, aki csak ránéz az ablakokra. Lefesti őket. Többnyire, nem is a sajátjait.

– Mit akar? Hallja? – rakoncátlan tincsei kibontakoznak finom kontyából, ahogy az ablak mögül a nyíláshoz hajol a nő. Mögöttem valaki köhécsel. A nő már nyitná száját, hogy még egyszer rám rivalljon.
Némán becsúsztatom a levelet. „Hogy maga milyen szép”, gondolnám, ha kevesebben lennénk a teremben. Talán meg is jegyezném.
Átnyújtom a zsebből, gondosan kiszámolt (előkapart) aprót, és azt suttogom negédesen: – Némber.

A fotocella épp végzi mögöttem a dolgát, mikor megpillantom a könnyű kék kabátkát. A nő alatta egészen megható: gyermekarcú, időtlen tekintet, törékeny árva, kíváncsi és mégis unott mimika. Hirtelen érthető életcéllá válik előttem minden a világon. Leginkább az, hogy valaki egy életen át ugyanazt az ablakpárt fesse meg.
Nap nap után.
Ahogy visszarántom a fotocellát, a gondos mozdulatban biztos kézzel elejtem a noteszt.
Futok, rohanok, ahogy csak erőmből telik.

***

A lépcsőházból észreveszem, hogy a lakásajtó tárva-nyitva. Hármasával szedem a lépcsőket. Látom, ahogy Erzsó becsukja maga mögött a nagyszoba ajtaját. A konyhából süteményillat ömlik felém. Szinte megrohamoz az új recept, semmi kétség. Egy szeletet kanyarítok a késsel és tányérra helyezem. Átlavírozok a nagyszobán. Látom Erzsó árnyát még, ahogy kizárja a cselédajtó. Csodaajtó.
Forog a feketelemez.
Janis Joplin szétárad a lakásban és megérinti a tárgyakat. Egy pillanatra kilesek az ablakon, de a festőt nem találom odakint. A narancsillat átkúszik a cselédajtón és letelepszik mellettem, amíg belesüppedek a fotelbe.
Már alig érzem.
Visszaömlik belém. Mit akartam mondani? Erzsó az, aki miatt újraéltem ezeket a perceket. Eddig nem is vettem észre, de Erzsó arcéle kimondottan nagyanyót idézi, jobban mondva: ugyanaz az arcél. Ősz fürtjeit is hasonlóan rendezi el reggelente, a süteményekhez is hasonló őserővel lát neki. Csoda. Csodaajtó. És még valami: ugyanúgy egyedül van. Ugyanolyan kíméletlen magányban. Akárcsak én. Akárcsak a festő. Nem kérdés, mennyire szükségünk van ezekre az apróbb-nagyobb egymásra kacsintásokra, ütközésekre.
És ez a pillanat a legkedvesebb számomra: amikor Erzsó újra és újra felteszi a lemezt. Ezt a lemezt. Nem is tudom már, mi van a másikon.
Halk, de tiszta kacagás üti meg feleimet. Maradék erőmet összeszedve az ablakhoz támolygok. Átlesve, a festő erkélyén szárad a könnyű, virágmintás kék kabátka. Magamba szívom az esőszagot.
Vajon mikor érkezett? Melyik sarkon előzött meg? – Az esőre gondolok, vagy talán a nőre.
Visszatántorgok a kanapéhoz, majd az ágyhoz. Kezeimet száraz fejtetőmön összekulcsolva, kábán zuhanok rá.

A tű lefut a bakelit szélén.