Holdséta

(Moonwalk)

 

 

Egy ragyogó hold-csonk.

A domb elveszti színét

A sarki fény alatt.

Akár egy kifordított napkorong. Minden

Negatívban. Álarcod, akár

Öntött, fekete vas, egy fél kagylóhéj –

Meghámozta a holdat. Riasztó

És dühítő hold-ördög – valahol itt.

A régi tengerész halála életében, abban volt egy

Női szereplő, akit megrettentett a

Tenger lázas hullámzása, és csak dobálta

A fekete-fehér dobókockákat.

A szaracén, kegyetlennek ható tenger.

És szavaid, akár rovar- és pókízek,

Melyeket baglyok szaggattak szét. Virágzó,

Kék-fekete, szilánkos. Denevérkoponyák. Egy nap,

Gondoltam, megértem majd ezt az egyiptomi sírhelyet,

E hold-gombához való nyelveken szólást.

Sose ébressz fel egy alvajárót. Hadd hibáztassák

Mindenért az olajfákat.

Árnyaik fekete vére talán úgy

Tör elő, mint Ábel kiáltása.

Ki van itt? Ez itt a kérdés: Ki van itt?

Az orvos, aki humorizál és végignézi,

Amint a beteg meghal kezei között.

Valami más osztozik a nap bőrén.

A birtoklás álcája, a száj díszletei,

Egy álomban ijesztőnek hatnának. Ébren mindez csupán

Türelem kérdése. Akár egy fantom

Méhnyaktumor. A rádium telihold

Levetkőzött az operációhoz –

Levetett magáról mindent,

Kivéve magát a holdat. De mit is jelent holdnak lenni?

Durva, megmunkálatlan érc,

Mely még nem formálódott

Át míves tehetségedbe. Vagy ott függ

A röntgenkészülék felett egy majom

Sziluettje, melyet egy szűzlány vezet,

És mindketten kiszolgáltatottak a lány poklában. A hold

Komolyan veszi a dolgokat –

Egyre csak szemléli a konyhai eszközöket.

 

Én voltam a szúnyog a saját

Értetlenségem

Elefántjának fülében. A kátyú

Kurátora. Körülöttünk

A hold-barna dombok, a csillagok

Valószerű mélyaltatásban nyugodtak,

Mind mitologikusak, mind elérhetetlenek.

Halászhajók – a Cassiopeián.

Minden apró kavics egy-egy hold-jelet hordozó

Rosetti-kő. Nem csatlakozhattam többé hozzád,

Csak az áldozati kőnél,

Melyet annyira kerestél. El sem tudtam

Képzelni magamnak a papot. Úgy sétáltam ott

Melletted, mintha először látnálak –

Egy furcsa kutya hold-árnyéka.

Egy kutya néma árnyéka,

Amely megbarátkozott veled. Szemeid

Elemükben voltak, ám nem értették a dolgot,

Mindez megrémítette őket. Akár a felszínre

Törő Kraken, körülölelted a holdat

És a csillagos tengert, szemétre dobtad

A mennyeket, majd a hold-fehér, hold-kráteres

Tengeri várost, és kampóval metszetted

Ketté a partszegélyt. Gigászi madár

Hullott alá Földközi-tenger mellett.

Smaragd tenger, ragyogóan friss festmény,

Csak neked, a Sirokkó árnyékban,

Elvitted mindet, mint bőrt és törmeléket egy amforában,

Hogy újraegyesíts mindent

Egy oly nagy gonddal megírt versben

És úgy viselhesd majd, mint egy farsangi maszkot,

Ha úgy néz szemedbe a démon, mint egy

Üres konnektornyílásba – a démon, aki még

Mindig rajtam néz keresztül. 

 

  

 

 Rajz

(Drawing)

 

 

A rajzolás megnyugtatott. Pokoli tollad olyan

Volt, akár a marhabillog.

A tárgyak szenvedtek új létezésükben,

Majd végül végső pozíciójukba gyötörtettek.

Ahogy rajzoltál, én is valami megnyugvást éreztem.

Kitárult az idő, a mikor a benidormi piacteret

kezdted rajzolni. Tőled nem messze ültem, valamit írogattam épp.

Az órák tovaégtek. Az árusok köréd gyűltek, hogy lássák,

Vajon sikerült-e pontosan lerajzolnod őket.

Ott ültünk a lépcsőn, szandálban,

És boldogok voltunk. Már nem voltunk

Annyira idegenek, turisták, tudtuk, merre

Is kell mennünk a város vénáinak forgatagában.

Ismerős idegenek lettünk. Mikor eladta banánját,

A banánárus tartott nekünk egy szóló

Hegedűkoncertet, banánindákkal.

Mindenki odagyűlt, hogy dicsérje a rajzaidat.

Te csak kitartóan rajzoltál tovább, megragadva a részleteket,

Mikor végül is sikerült az egész látképet börtönbe zárnod.

Ez is megvolna. Örökre megmentetted egyébként

Elveszett reggelünket. Türelmed, haragos

Ajakbiggyesztésed megragadta a piactér portréját,

Mely még mindig a középkorban szunnyadt. Épp mielőtt

Felébredt és eltűnt volna a milliónyi nyári átutazó kiáltása

És a pazar hotelek sziklái alatt. A kezed

Végigsiklott Heptonstall városán, hogy

Elragadja a végtelen sötétség. Míg tollam a tovább

Utazik és további kétszáz mérföldre távolodik a kezedtől,

Örökké ujjai között morzsolgatja vörös, fehér pettyes

Selyemkendőd, rövidnadrágod, rövidujjú blúzod emlékét –

A harminc kép egyike szerte a te Európádból –

És hosszú, barna lábaid, amint lóbálod őket,

A szemlélődő nyugalom,

Melyet kiittam koncentrált némaságodból.

E szemlélődő nyugalomban

Most már csak a némaságodból iszom, már egyikünket sem

Zavarja meg, többé nem menekülhet előlünk. 

 

 

 

 

A bagoly

(The Owl)

 

 

Újra láttam saját világomat a szemedben,

Ahogyan látnám a gyermekeid szemében is.

A te szemeden át nézve minden idegen volt.

Az egyszerű galagonyabokrok bizarr, idegen lényeknek tűntek,

Rejtélyes létezők és tettek.

Valami lábakon járó vadság bontakozott ki

A szemedben, mintha vacsoravendég

Lett volna ott, az asztal közepén.

A közönséges vadkacsák földöntúli művészi

Alkotásoknak hatottak, udvarlásuk hipnotikus

Filmtekercs volt, levetítette a folyó. Érthetetlen,

Hogy lehetett a lábuknak kényelmes abban a hideg vízben.

Te voltál a kamera, és olyan felvételeket készítettél,

Melyekhez nem volt megfelelő a felbontásod.

Világomat olyanná tettem, hogy mindent eléd tárjon.

Oly hitetlenkedő örömmel tetted a magadévá,

Miként egy anya veszi át csecsemőjét a dajkától.

A haragod megszédített. Felébresztetted bennem

Bolondos, extatikus, tizenöt évvel korábbi kölyök-önmagam.

A mesterművem akkor született, azon a sötét éjszakán,

A Granchaster Road-on. Ázott ujjperceimből

Egy nyúl vékony, torokhangú sikolya áramlott elő,

A csalitosban, ahol egy bagoly hangja hallatszott.

Hirtelen felröppent, szárnytollait

Az arcomba csapva, helyét átadta nekem. 

 

 

 

 

Chaucer

(Chaucer)

 

 

„Ha zivatarokkal jőn aprilis

Március az örök homályba vész…”

Hangod teljében, mikor elérted stílusod csúcsait,

Felemelted a karod – talán az egyensúly miatt, talán

Azért is, hogy megtartsd a feléd irányuló figyelmet,

Képzeletbeli közönséged figyelmét – Chaucert kezdtél

Szavalni a legelő teheneinek. És a tavaszi égbolt röptében

Megtisztította a smaragd csipkebogyó-, galagonya-

És kökénybokrokat, majd a pezsgőspoharat, melyet hirtelen

Rántottál elő tiszta lelkedből.

Hangod végighömpölygött az úton, Grantchester felé.

Nyilván úgy hangzott, elveszett. Ám a tehenek

Figyeltek, majd közeledtek: tetszett nekik Chaucer.

Te csak folytattad. Megvolt hát az okod,

Hogy Chaucert szavalj. Majd előkerült Wyf of Bath,

Legkedvesebb irodalmi hősöd is.

Révületbe estél. Elbűvölted a teheneket.

Egyre csak jöttek, tolakodtak, gyűrűt formáltak

Körülötted, hogy a szemedbe nézhessenek, egyre élénkülő figyelemmel

Feszültek meg a füleik, hogy halljanak minden apró ragot,

Míg végig megtartották tőled a tisztes, hatlépésnyi távolságot.

Alig hitted el az egészet.

Nem állhattál meg. Mi történne, ha

Egyszer csak megállnál? Megtámadnának,

Megijednének a csöndtől, vagy mert még többet akarnak belőled?

Folytattad hát a szavalatot. Egyre csak deklamáltál –

Húsz tehén állt ott veled szemben, hipnózisba esve.

Hogy is hagytad abba? Már nem is emlékszem,

Hogy megálltál volna. Azt képzelem, szétszéledtek –

Forgó szemekkel, mintha a takarmány vonzaná őket magához.

Azt képzelem, én kergettem el őket. Ám a te

Csodálatos Chaucer-szavalatod már akkor is

Örökkévaló volt. Mindaz, ami azután következett,

Figyelmemet már túlzottan feszültnek találta, 

És vissza kellett térjen a feledés homályába.

 

 

 

 Az agyagfej

 (The Earthenware Head) 

 

 

Ki is mintázta meg a fejedet terrakottából?

Valamelyik amerikai barátod az egyetemről.

Életnagyságú, félig nyitott ajkak, szélükön

Némi fanyarsággal – naturalista próbálkozás,

Már-már hasonlított rád. De nem tetszett sem neked,

Sem nekem. Valami perverz rítus keretében

A feszültség tette magáévá. Mi vett rá minket,

Hogy magunkkal vigyük a vörös sporttáskádba zárva?

Novemberi homály a gát körül, a folyó sötét

Örvények közepette háborgott, a fűzfák megsárgultak.

A megnyesett fűzek formátlan agancsoknak tűntek.

Puszta, lomtalan szarvak. Múlt volt csupán a mező,

Egyre csak tágult a látkép, az ösvény egyre csak előre

Tört, Granchester felé, hogy elfeledje a folyó zavarodottságát.

Egy kiszemelt fűzfa ágai a vízbe hajlottak.

Szemmagasság felett, egy fatörzs begyógyult forradása,

Egy kettényúló ág, már-már egy bagolyodú tornáca.

Ez lett hasonmásod misztikus szentélye.

Határozottan emeltem fel. A fűzfa pedig

Ereklyetartó lett, a te fejedé, mely egyre csak dél felé

Meredt véső véste pupilláival. Otthagytuk, hogy

Hogy élje a világ és az időjárás életét, mindörökké.

 

A gondosan megválogatott szókincs az ezután írott versedben,

Tükörképed leleplezése, önmagad biztonságba

Rímelése az elárvult sors elől.

De mégsem hagyott el téged. Hetekkel később már

Nem úgy tűnt, mintha mélyen belénk vésődött volna a fa emléke.

Nem néztünk ki olyan elgyötörten – jártunk-keltünk csupán.

Nem féltél már, hogy esetleg elpusztult,

Nem sejtettél benne boszorkányságot. Aztán soha

Nem beszéltél róla többet.

                                          Mi is történt valójában?

Talán nem történt semmi. Talán

Még mindig ott van és képvisel téged

A napkeltében, a hideg pásztorénekben,

Boldogan, félig nyitott ajkakkal,

Mintha érintésem csak az imént hagyta volna el.

Vagy gyerekek találták meg – és összetörték?

Vagy a fa végül maga is meghajlott?

 

Biztosan a folyó nyelte el. Biztosan

A folyó lett a kápolnája, és őrzi, azóta. Bizonyosan,

A te halhatatlan, kemencében égetett fejed,

Végre szemtől szemben megcsókolja

Apádat ott lent, a nyirkos mélyben.

Túl a felismerésen és megmenekülésen,

Kimosatott belőle minden félelmünk, és tökéletes

Helyen van ott a gyászos, háborgó áramlatok mélyén, és csupán

Nyáron üdvözli futólag néhány fenékre szűrődő

Árnyék, amint a méz és a megállt óra

Felé siklanak.

                                           A gonosz.

Így nevezted annak idején azt a fejet. A gonosz. 

 

 

Kántás Balázs fordításai