Sokszor álmodom a világvégéről. Így nevezem, világvégének, holott inkább csak háború, de az is lehet, hogy a végére így is meghalunk mindannyian. Repülők jönnek, általában a csillagos égen tűnnek föl, mikor épp kifelé bámulok az ablakon, és látom, hogy ez már nem, ez már semmiképp nem lehet jelentőségtelen dolog, óriás, szikrázó léghajók lepik el az eget, és egyre közelednek. Foszforeszkáló bombák zuhannak a csillagok alatt, fütyülnek, felrobbannak. Nézem őket, az ablakból, vagy futni kezdek az utcán, ahonnan éppen megpillantom a gyilkos jelenséget, rohanok haza, vagy csak minél messzebb; ha otthon vagyok, pokrócok után nyúlok, a pincébe szaladok velük, vizes palackokat gyűjtök és megtöltöm őket, hogy szomjan ne haljunk odalent – nevetséges lenne ilyen bombázás közepette éppen szomjan halni –, üvöltve irányítom a többieket. A flakonok telnek szép sorjában, adogatom a teli üvegeket, töltök és töltök, míg a csapból már csak sár folyik vagy szennyvíz vagy vér.

Egyszer hazafelé tartottam valamely szomszédos faluból, világító rakéták röpködtek fölöttem, tudtam, Budapest már lángokban áll, és láttam, a bombák egyre közelebb csapódnak be. Már nem mehettem haza. Szaladtam végig az úton, a házak mentén, menedéket kerestem, ahova elbújhatok. Közben csak azon járt az eszem, hogy meg kell mondanom neked, most azonnal meg kell mondanom, hogy szeretlek, hiszen talán ez az utolsó lehetőségem erre. Futás közben még előkerestem a telefonom, sms-t fogok írni, gondoltam, sms-t, mert mi van, ha szokás szerint nem veszed fel a telefonod, akkor nem tudom elmondani, pedig el kell, most már végképp el kell, mert nem halhatok meg úgy, hogy nem tudod.

Talán nálatok csend és béke van, nem is tudsz a rakétákról, nem is tudod, Budapest lángokban áll, megkapod az sms-t, csodálkozol, hogy hogyan jutottál éppen most az eszembe, vagy csak legyintesz, mert ezt már úgy is régóta tudod. Aztán másnap hallod a hírt, hogy lebombázták Budapestet, egész Magyarországot lebombázták. Ekkor rájössz, hogy ez volt az utolsó dolog, amit neked mondtam, hogy most mondtam neked utoljára, hogy szeretlek. Nincs értelme már válaszolnod. De az is lehet, hogy arrafelé is lángol minden, süvöltenek és szikráznak a rakéták, kapkodod a fejed, hogy hova bújj, pincébe, alagútba, csatornába, összekapkodod, ami fontos, a telefont is, rutinból, és látod, sms-t kaptál, az áll benne, hogy szeretlek, és akkor úgy érzed, túl kell élned, túl kell élnünk, pedig az is lehet, hogy ekkorra én már halott vagyok.

Egy ház falához lapulok és bámulom a zuhanó bombákat. Meg kell írnom azt az sms-t, hiszen akármelyik pillanatban rám eshet valami, talán sehol sem vagyok biztonságban. A ház falához tapadok, mintha az megvédhetne a záporozó rakétáktól, bújok a ház falához, mintha te lennél. Mintha te megvédhetnél a rakétáktól.

Aztán megszűnik mindez. Továbbszalad az álom, sohasem halok meg és sosem írom meg azt az sms-t. Eltűnik az éjszaka, a bombák süvítése, eltűnnek a lángok, sosem tudom meg, háború volt-e, vagy világégés, sosem lesz az álomnak befejezése, sosem tudom meg, túléltem-e végül, vagy belehaltam.

Ma azt álmodtam, hogy nem tudok elaludni. Mászkáltam a házban fel-alá, mint egy kísértet, céltalanul, tudtam, hogy valami történni fog, vártam, hogy megtörténjen az a valami. Csend volt, mindenki aludt, a lámpák furcsán, pislákolva égtek. Lassan hajnalodott. Az ágyamon ültem, néztem, ahogy halványulnak a csillagok, a fügefa tetejét, ahogy egyre élénkül a zöldje, lenéztem az utcára, a házakra. Hirtelen ott állt mellettem az öcsém, olyan nyugalommal, mintha mindig is ott lett volna, ő is kifelé nézett, nem szóltunk egymáshoz, csak lestük az eget. Felragyogtak a csillagok. Összerezzentem. – Hogy lehet ez, hiszen éppen, hogy reggel lett! – Dehogy is. Este van. Nem látod? – Akkor hirtelen, az egész eget eltakarva megjelent egy hatalmas anyahajó. Minden kezdődött elölről. Ordítottam és összeszedtem pár pokrócot, a pincébe vittem őket, a macska csodálkozott, mit keresek ott az éjszaka, palackokat gyűjtöttem és utasítottam a többieket, hogy teli, teli mindet – mert milyen nevetséges lenne már, ha épp szomjan halnánk, miközben lebombázzák fejünk felett a várost –, a csaphoz szaladtam és én is töltögetni kezdtem, míg a víz egyszer csak bűzös mocsárrá nem változott.

Az emeletre szaladtam, hogy összeszedjem, ami fontos, zseblámpát, kötszert, verseskötetet, a telefonom után nyúltam, már csak rutinból is, és eszembe jutott, hogy meg kell mondanom neked, itt és most és feltétlenül, hogy szeretlek, hiszen talán az utolsó, ez most már tényleg az utolsó lehetőségem erre. Sms-t fogok írni, gondoltam, mert mi van, ha most sem veszed fel azt a tetves telefont, megint némaságba kényszerítesz, pedig most tényleg, most meg kell, most már végképp el kell mondanom, mert nem halhatok meg úgy, hogy nem mondtam ki, így utoljára.

Lerobogtam a lépcsőn, minél előbb biztonságban akartam lenni, ha lehet még ilyet, hogy minél előbb megírhassam neked… De megtorpantam a félemeletnél. Ha ennyire gőgös vagy, hogy úgysem veszed fel és úgysem válaszolsz, hát nem írom meg és elszalasztom, talán az utolsó lehetőséget is, és sose tudod meg, most már végképp sose tudod meg, nem mondom ki, így utoljára.

Talán nálatok béke van és csend, nem is tudod, Budapest lángokban áll, aztán másnap hallod a hírt, vagy olvasod, lebombázták a várost, egész Magyarországot lebombázták. És akkor, végre te is érezni fogod a csendet, az űrt, a hiányt, ezt a rád kényszerített, megszűnt kommunikációt, és hogy nem szóltam hozzád, így a legvégén, vagy próbálod felidézni, mit is mondhattam utoljára neked, talán azt, hogy szia, vagy azt, hogy oké, válaszul arra, hogy majd este beszélünk. Vagy arrafelé is lángokban áll minden, látod te is az anyahajót, olyan hatalmas, nem tudod, hová bújj, pincébe, alagútba, csatornába, összepakolod, ami fontos, felemeled a telefont is, és akkor látod, nem írt senki, talán hiányolod, talán csak megrántod a vállad, hiszen megszoktad a csendet, az űrt, a hiányt, a kommunikáció megszakadását.

A falhoz lapulok és bámulom azt a kurva telefont, nem írom meg az sms-t, nem írom meg, akármelyik pillanatban rám szakadhat a plafon, rám dőlhet az egész épület, meghalok ebben a háborúban, engem is megsemmisít a világvége. Eleget bújtam a falhoz, mintha te lennél, most azért bújok, mert talán így megmenekülök. A gőgöd győzött ma, látod, nem írom meg azt az sms-t.

Aztán megszűnik mindez. Továbbszaladt az álom, most sem haltam meg, és nem írtam meg az sms-t. És ma sem jött el a világvége.

Szűk, puha térben fekszem. Olyan, mintha lebegnék. Csak a gyomromat tekeri szorongó félelem. Hallom a hangokat körülöttem, foszlányok kavarognak értelmetlenül. Sötét van.

Kinyitom a szemem. Egy tér közepén állok. Őszi szagot hoz a szél, ami bele-belekap a zakómba. Emberek sietnek körülöttem, leszegett fejjel, mosolyogva vagy gondterhelten. Egykedvűen. A teret hatalmas, fehér épületek szegélyezik, de elég nagy ahhoz, hogy átfújja a haldokló levelek illata. Ismeretlen városkép nehezül rám. A házak oromfalai robosztusak, teljes súlyukkal elzárják a horizontot. Csak a tér négy sarkán lévő sikátorok vezetnek valahová. Kis résekként duzzasztják fel az igyekvő embereket. Mintha mindenki csak kifelé menne, mégis újabb és újabb arcok tűnnek fel. Belül üresség feszít. A bennem uralkodó szorongás erősödik. Elindulok.

         Meggondolom magam. Nem tudom, melyik sarkot válasszam. Megfordulok, és az átellenes irányba megyek. Nem. Az sem lesz jó. Forgatom a fejem, nézem, melyik lehet az én kijáratom. Az épületeken vakító fehéren verődik vissza a gyenge őszi napsütés. A színek élesek a felhőfoszlányos, párás, hűvös levegőben. Oda-vissza járkálok, egyre gyorsabban és kétségbeesettebben. Ki akarok jutni innen. Egyre többen szorulnak a sikátorok torkába. Odaszaladok az egyik csoporthoz. Várok. Tülekedni kezdek, előrébb, de nem engednek. Súrolnak a ballonkabátujjak. Hátrébb szorítanak a táskák és esernyők állják el az utat. Kiverekszem magam a tömegből, másikhoz szaladok.

         A bennem lévő ürességet szinte teljesen kitölti a fojtogató szorongás. Kezemmel próbálok áttörni a hátak és vállak között. Hiába. Üvölteni kezdek. Rekedten, teli torokból. Üvöltök, az erek kidagadnak a nyakamon. A szemem összeszorul, arcom torz, lilul. Üvöltök, a hangom elcsuklik. De a tömeg marad. Rólam tudomást sem véve folyik ki a sikátorba a sűrű ember-massza. Megmarkolom a mellettem álló ballonkabátos férfi karját. Belekapaszkodom, hátha magával húz. A térdem gyengül. A férfit nem érdekli, hogy piócaként csimpaszkodom rajta. De így ő sem tud tovább menni. Mintha én lennék a mágnes, ami a térhez tapad. És nem engedem. Miért nem húz? Miért nem próbál lerázni? Hát nem érti, hogy így ő is marad?

         Megrángatom a karját, hogy kirázzam közönyéből. Térden rúgom, de nem merem elengedni. Sóhajt, felém fordul megadóan. Csak át kell lépned a küszöböt – mondja. De hát azt próbálom! Mégis akkor hogyan? – kérdezem, de visszafordul, és vár. Várja, hogy elengedjem. Érzem, ahogy a szorításban elpattan egy körmöm, ami már a húsába vájt. A karom remeg. Rettegek. Szorítom. Szédülök. Esernyő csattan a tarkómon és minden elsötétül.

         Egy padon ülök. Barnára festett vékony deszkái nyomják a hátamat. A szélén szögek állnak ki a lécekből. A rozsdaszín festéket kikezdte az idő. Betöredezett, felhullámzott, és ha körmömmel megnyomom a szélét, elpattan messzire, mint a kukoricaszem forró olajból. Mintha ez is menekülne az érintés elől.

         A park homogén, zöld pázsitját lehullott levelek és gesztenyék mocskolják be színekkel. A föld tompán dobban a lehulló gesztenyéktől, a leveleket a szél zörgeti. Hallom, ahogy csúsznak végig előttem a betonon, súrlódnak, darabolódnak. Egyedül vagyok. Azaz mégsem. Egy öreg pár sétál át messze, bottal, hajlott háttal. Vajszínű gyapjúpulóverben és kötött sálban. Lassan lépkednek a puha füvön. Nem beszélnek. Nyugodtak.

         Előttem az aszfalton néhány levél és ág árnyéka himbálózik. Monoton siklanak ide-oda. Én csak ülök, nem bírok felállni. Nem is tudom, hogy akarok-e. Mintha nem is ott lennék. Pedig biztosan a padon ülök, mert a lécek nyomják a csigolyáimat. Piszkálom a száraz festékpikkelyeket. Az egyik a körmöm alá csúszik. A hirtelen, éles fájdalom végigszalad a testemen a lábujjaimig. Elrántom a kezem, de már késő, a körmöm alatt megjelenik egy piros pötty. Közel emelem az ujjam, hogy jobban lássam, ahogy a piros lassan vörösé válik, ahogyan nő a vércsepp. Dagad, aztán óvatosan elindul lefelé az ujjamon. A számba veszem, rozsdás, édes, émelyítő íze van.

         Egy fekete korcs szalad el előttem az úton, mögötte egy kislány rohan trappolva. Rózsaszín, meleg kabátban, kék szoknyában. Kötött fehér sapkája alól hosszú szőke tincseket fúj elő a szél. Utoléri a kutyát és megmarkolja a szőrénél, kézfeje szinte eltűnik a koszos bundában. Másik kezében egy vörös szegfű. A szár nélküli fejet próbálja a kutya nyakörve alá tuszkolni, de nem fér be és a korcs nyüszít, ahogy fojtja a szíj. A virág összenyomódik, a szirmok megtépődnek. Olyan, mint egy megrágott vörös papírgalacsin.

         Fel akarok állni, hogy kivegyem a kislány kezéből a szétroncsolt szegfűfejet. A kutya nyüszítése mintha a saját torkomból jönne elő. Mégis ülve maradok. Tehetetlenül. Körbenézek, itt vannak-e a szülei, de senki nincs rajtunk kívül az árnyas napsütésben. Kinyitom a számat, rászólnék, de néma maradok. Csak a kutya nyüszítése rezeg a hangszálaim között. Nem bírom tovább nézni.

Kezem az arcomat takarja, a homlokomat a két fal találkozásához nyomom. A sarokban állok, félek megfordulni. A szagok idegenek, a padló deszkái érdesen melengetik a talpamat.

A szobában sötét van, zöldes fény dereng. Végigsimítom a falat, érzem a tapéta foszlott, szakadt széleit. A sarok enyhe penész és száraz fa szaga kúszik az orromba. Lassan átfordulok a vállamon, tenyerem az arcomon, hátam a falhoz simul. Az ujjaim közti résen beszűrődik a zöldes homály. Lassan szétnyílik a kezem. Egy üres szoba körvonalazódik. Az ablakok szőrös deszkákkal beszögelve. Középen egy háromlábú állvány, azon egy tévé villódzik némán. Képernyője ontja a zöld fényt. Farkasszemet néz egy ócska fotellel. A berepedt, kopott bőr régen bordó lehetett. Magas támlája feneketlen semmit árnyékol maga mögé a padlóra.

Vonz a fény, húz a fotel felé. Szétfolyik a karomon és lábamon, zöldre festi előttem az utat. Kinyújtom a kezem, elérem a támlát. A kiszáradt, érdes, foszló bőrt helyenként még selymes puha foltok tagolják. Még közelebb lépek, leülök, és lassan hátradőlök. A tenyerem végigsimít a karfán. Velem szemben a tévé babonázó fényei, zöld kígyók tekergőznek benne, talán több százan is. A testek rángatóznak, egymásba gabalyodnak, harapnak. Fogak villannak fel, méreg fröccsen ki a belőlük. Füstszag. Halk ropogás. A deszkák réseiből felszálló füstöt a tévé fénye színezi, mintha csak a Sztüx méregzöld gőze törne át a padlón.

 Alattam egy göröngy megmozdul. Először megijedek, aztán lassan benyúlok a combom alá, ujjaim matatnak. Valami hűvös, sima dologra találok. Hosszúkás, puha, hengeres. Megmarkolom és kiszedem onnan. Egy kígyót húztam elő és most ott tekereg a kezemben. Gombostűnyi szemében villog a tévé fénye. Fejével felém fordul és kiölti villás nyelvét. Ahogy nézem, tapintom csúszós száraz bőrét, érzem, megnyugszom. A fotel mélyére süppedek. Lágyan simogatom a kígyót, de az mind jobban tekereg, húz a tévé felé. Mintha fejest akarna ugrani a többi közé. Minél jobban menne, tekereg, annál jobban tartom vissza. Az enyém lett, ne legyen másé. Közben a füst egyre sűrűbben száll fel.

Nem engedhetem el a kígyót. Velem kell maradnia. Addig nem lehet bajom. De csak vele, vele lehetek nyugodt. Menni akar, nem engedem. Az enyém. Belélegzem a bódító füstöt. A tévé zöld képe elfolyik, a háromlábú állvány megrogyik. A falak hullámzanak. A kígyó ficánkol a kezemben, de nem engedhetem el.