Dízel kedvetlenül kortyolt a kávéjába. Cukor nélkül olyan, mintha tintát innék, vagy fáradt olajat, háborog tőle a gyomrom. Tudhatnád, hogy a reggeli kávém szent. Törökösen, kockacukorral. Erre kettőazegybent kapok, keserűn, zsörtölődött, tekintetével söprögető feleségét kísérve. Nincs itthon kristály, tegyél bele porcukrot, válaszolta az asszony, föl sem pillantva. Cirokseprűjével a konyhapad alatti sárdarabkákat kotorta össze, a kölykök ott tartják a levetett edzőcipőjüket, azok talpáról potyog le mindíg a kosz. Dízelnek nem tetszett, hogy az asszony félvállról veszi, az meg végképp nem, hogy elvárja tőle, porcukorral szentségtelenítse meg a feketéjét. Valami jó kis tromfon törte a fejét, amellyel visszavághatna, éreztetve, hogy méltán háborog, de semmi frappáns nem jutott eszébe. Pocsék napom lesz, lökött firkászokat hurcolászok estig, bökte ki végül, és igyekezett olyan képet vágni, hogy az asszony felfogja, ezzel a félresikerült kávéval még pocsékabban indul az egyébként is pocséknak ígérkező nap, és hogy ennek felelőssége némiképp az asszonyt terheli, aki a bevásárlólistáról lefelejti a kockacukrot. Nem mindegy, hogy kiket szállítasz? Ülsz az ülésen és bámulod a síneket. Semmi közöd az utasokhoz, szuszogta az asszony guggolva, a sarkot söprűvel is nehezen érte el. Mit tudod te, pattant fel a gőzölgő csésze mellől sértődötten Dízel, és vasutaskabátját magára kapva elviharzott. Léptei tompán visszhangoztak a bérház folyosóján. Még hogy csak a síneket bámulom, fogalma sincs az egészről, fortyogott magában, mialatt kettesével szedte a másodikról a lépcsőfokokat, a nagy üvegezett ajtót is indulatosan nyitotta ki, de a parkon át vezető ösvényen haladva már oszlott a mérge. Tegnap, amikor szólt a felettese, hogy a fesztiválozókhoz mára őt osztja be, kicsúszott a száján egy basszameg. Volt már ehhez a bandához korábban is szerencséje, furikáztatta őket a határig meg vissza, zsongott tőlük a feje, mert egész nap hangosbeszélőbe üvöltöztek, le-föl korzóztak a kocsiban és mindenféle pálinkákat ittak. Csempészik a kultúrát, üvöltötték a hangosbeszélőbe. Na hiszen! A kocsi meg, vesztére, lerobbant fél úton, és ő könyékig olajos lett, mire be tudta indítani újra a motort. Miért hívja magát Dízelnek a tányérsapkás, kérdezte tőle egy piros kalapot viselő fruska, miközben ő a motorral bütykölt. Mert szeretem a dízelmozdonyokat, válaszolta neki, és nem értette, hogy mi volt ebben olyan vicces, hogy a piros kalapos fruska még az ülésre visszahuppanva is vihorásszon, és a barátnője fülébe sutyorogva aztán mindketten arra-arrapillantva nevetgéljenek. Léha társaság, képtelenség fegyelmet tartani köztük, válaszolta tegnap a főnökének, és arra kérte, küldjön más sofőrt, de az a kifüggesztett beosztásra bökött, és vonogatta a vállát, hogy ez már el van döntve, nem lehet mindent felrúgni kislányos nyavalygás miatt, és hogy kalauz is megy a szerelvénnyel, ketten csak kordában tudnak tartani néhány tucat költőpalántát meg ábrándos művészlelket. Miért haladunk ilyen lassan? Gyalog is el lehetne kerülni, pedig Ezüstnyílnak hívják a sínbuszt, sündörödött mellé akkor másodszorra is a piros kalapos fruska, miközben a határőr a kultúrcsempészek útlevelét ellenőrizte. Mert kivénhedtek a kocsik. Még a németektől kaptuk őket hadikárpótlásul a második világháború után, válaszolta neki a műszerfal kapcsolóival matatva. Értem, somolygott a fruska, és a háta mögé állt, a bőrülés támlájára könyökölve, mint aki a mutatók és gombok sokaságára kíváncsi. Cudar kis dög volt, ennivaló kis dög, a piros kalapjában, csóválta a fejét Dízel, mialatt a vonatállomás felé bandukolt, és a tavalyi túra járt az eszében. A fruska, ahogy a háta mögé állva úgy tett, mint akit a műszerfal érdekel, és amikor ő, Dízel, épp a működési elv magyarázásába fogott volna, az előrántott a háta mögül egy hangosbeszélőt, és a fülébe üvöltötte, hogy Ajkad nyoma úgy égett bőrömbe, akár forró pecsét. Hámozz meg, hatolj a lelkemig, pendítsük húrját a vágynak! Utána napokig alig tudott aludni. A felesége nyaggatta, hogy menjen el orvoshoz, biztos valami nyavalya bújkál benne, nem normális, hogy botorkál a lakásban, akár a holdkórosok. Csak nekem lehet ekkora pechhem, hogy idén is engem osztottak be hozzájuk, méltatlankodott magában immár sokadszorra, miközben az öltöző hűvösében magára kapta szolgálati ingét. Nehezen gombolta csak be, többször elvétette a sort, ujjai ügyetlenül bántak az apró inggombokkal. Új egyenruhát kellene kérnie, ennek már csálé a szegélye, és ki is fakult, sehogy se áll rajta, méregette magát a nagytükör előtt, amelyet a szekrényajtóra függesztettek. Úgy piperézik, mint aki légyottra készül, nyitott be Netta, a takarítónő, felmosórongyot keresve. Ugyan! Csak erre a csempészetisre, vörösödött el az ingnyakig Dízel, de Nettát láthatóan nem érdekelte a hebegés, álomittasan slattyogott a sarokban álló takarítószerekig, majd felszerelkezve hátra indult, a váróterem és a mosdók felé, szabály szerint ott kell kezdenie a pucoválást. Kotnyeles nőszemély, légyottra, nahát, dohogott Dízel, miközben a vágányok felé baktatott, s kellemes melegség terjedt a belsőjében. Az idén nem leszek olyan mafla. Ráripakodok, ha provokál, engem ne röhögjön ki semmiféle csitri, hergelte magát a talpfákon ugrálva, majd az állomásfőnök irodája felé vette az irányt, hogy bejelentkezzen műszakra. Helyzet van, Dízel, nem indul be a masina, fogadta a főnök gyöngyöző homlokkal, s miután öblös bögréjébe hörpintett, hátrakiáltott, hogy töltsenek neki friss kávét, s egyet Dízelnek is. A titkárnő tipegve hozta a tálcát. Feketén és keserűn, ahogy szereti, mosolygott az állomásfőnökre, és elétett egy csészényi, a lehuppanó Dízel elé csordultig töltött rózsaszínű műanyag poharnyi kávét. Nyakunkon a fesztiválozó banda, engedélyekkel meg programtervvel, ezek ott a műhelyben meg töketlenkednek, füstölgött az öreg, majd Dízelre nézett. Hogy tudtad a múltkor beindítani, amikor az a motorbaja volt, kérdezte tőle. Benn, az utastérben, a csapóajtót felhajtva, kitámasztottam a pörgettyűs részt egy söprűnyéllel, válaszolta Dízel rosszat sejtve. Príma, lelkesült fel az állomásfőnök. Akkor átosztom mára Duskót a helyedre, sofőrnek, te meg kérj egy söprűt Nettától. Az utastérben utazol majd, és pöcöknek tartod a söprűnyelet.

*

A kis piros Renault köhögve kaptatott fel a dombra. A fene ezekbe a hepehupákba, az ember elharapja a nyelvét, ha nem vigyáz, dohogott magában, és mindkét kezével megmarkolta a kormányt, hogy az öreg járgányt egyenesben tartsa. Később indult a szokásosnál, a kishordóknak nehezen talált megfelelő helyet, végül kiötlötte, hogy néhány szivacstáblával béleli ki a csomagtartót, és úgy állítja be a hordókat, egymás mellé, mint paradicsomfőzéskor az üstbe az üvegeket, némi hézaggal, a közüket kipeckelve. Dudásbá hetek óta nyaggatja, mikor hozza már a szottyot, lehidegszik, és kifutnak az időből, de meg kellett várni, hogy kiforrjon, különben egy liternyit sem ad ki. A kenyeresládák meg a vöröshagyma így a hátsó ülésre szorultak, ahogy a tíz köteg vécépapír, és a kikilózott disznózsír is, az a koleszterinkímélő, mangalica-fajta. Hogy honnan szedik az öregek ezeket a fura ötleteket, mangalicazsír, a faluban, ha megkérdezné a járókelőket, aligha tudna ilyesmiről bárki is, de ezek, idefenn, naphosszat a tévé előtt ücsörögnek, megmarad a fejükben minden bugyuta reklám.

Meddig akarod űzni ezt a vándorkufárkodást? Ha a piac körül nyitnál kisboltot, kényelmesebben ellehetnél, ezek a rongy körök, pár skatulya gyufával meg tetűporral, aligha csurrantanak a malacperselyedbe, csóválta a fejét Bélus, a haverja, miközben a talponállóban sörözgettek, de ő képtelen volt megfogalmazni, mi hajtja, hogy reggelente bekuporodjon a kis piros Renault-ba, és feltöltött árukészlettel nekivágjon az emelkedőnek. Bélusnak persze könnyű, bejáródott kocsmát örökölt, forgalmas helyen, mérsékelten igényes törzsvendégekkel, gyakorlatilag bármit le tudott görgettetni a gigájukon, a pancsolt, vizezett szeszért se reklamáltak, legfeljebb hümmögtek, hogy ezek a mai löttyök föl sem érnek a régiekkel, de továbbra is ott támasztották a söntés deszkáját, kikönyökölt munkáskabátban, politizálva.

Neki pár éve ugrott be, hogy a fönti tanyákkal lehetne valamit kezdeni. Mióta kihalt a közbülső kis falu, orvos se jár föl, postás se, és a vegyeskereskedés is bezárt, azért a maroknyi öregért kár a strapa, ha valami hiányzik nekik, majd lejönnek, mondták, s akkor ő nekivágott a kis piros Renault-val. Kezdetben furcsállották odafönn, firtatták, hogy képzeli ezt a mozgóboltosdit, megszokták már, hogy fütyülnek rájuk, de hogy helyükbe vitte a fenőkövet, a borotvapamacsot meg a pipereszappant, fellelkesültek, és listával a kézben várják, hogy tülkölve beforduljon a tárva hagyott nagykapun. Vörös hajfestéket szeretnék, gránátalma színűt, mondta Ilu mama a múltkor, miközben begyűjtötték a tyúktojásokat, neki meg nem fért a fejébe, hogy minek egy vénasszonynak hajfesték idefenn, de beszerezte, sőt a festésben is segédkezett. Tíz évet letagadhatna, mondta indulóban, Ilu mama meg buktát csomagolt neki zsírpapírba. A nagyhangú Mirkónak időnként csavarokat, kócot, hegesztőpálcát szállít, az öreg afféle ezermester, a házkörnyéke akár egy ócskavas telep. Negyven éve hazahurcol minden kidobott holmit, hegyekben állnak nála a rozsdás mélyhűtők, gáztűzhelyek. Lábasjószágai a széthagyott autóroncsokban tanyáznak, ezerfelé iszkolnak a kacatok között, ahogy az autóduda felriasztja őket. Mancika, a vörös kecske, gidaként Gorenje hűtőládában lakott, de mióta lelegelte a bádoglavórban nyíló muskátlikat, felűzetett a lapos háztetőre, onnan mekeg, hosszú láncon ténferegve. Mirkó fenyíti, hogy csöndesebben, vendég jár a háznál, és hogy hiába reklamál Mancika, nem járt még le a büntetése. Dudásbát, a bajuszos söprűkötőt törte be legnehezebben. Hónapokig nem rendelt tőle semmit, de amikor felajánlotta, hogy kézbesíti neki a nyugdíját, és vevőt keres a söprűire, a legjobb kuncsaftja lett. Néha sakkoznak egyet a háza előtti lugasban, esetleg egy kupica mellett meghallgatja második világháborús katonatörténeteit. Amióta elvállalta, hogy a postát is kihordja, az összes tanyasi a vásárlója lett. Kiismerte őket, tudja, kit milyen áruval érdemes megkörnyékezni.

Kissé megnyomta a gázpedált, hogy sötétedés előtt fordulhasson, a lepusztult sertéshizlalda melletti útszakaszon szinte táncolt a kocsi. Öt éve annak, hogy az utolsó lakos is leköltözött a faluból, a hátra hagyott vályogházak sorra rogytak térdre, vaksi kútjaikban elapadt a víz, csak a szél csapkodta a nyikorgó zsalugátereket. Istentelen hely az, csupa kóbor szellem lakja, amelyek a széttrancsírozott disznókból szabadultak ki, mesélte egyszer Dudásbá, ő persze legyintett, de amióta a trágyaülepítő több méter vastag szarkérge izzani kezdett, s a feltörő, döglesztő füst függönybe vonta a murvával hintett utat, lúdbőrzött a háta, miközben a tanyákhoz tartva eldöcögött erre. Azt a pokolbéli szőrö… csúszott ki a száján, ahogy az első bal kerék óriási kátyúba zöttyent, de be sem fejezhette a mondatot, ugyanis a csomagtartóban összeütődő kishordókról lepattant a fedél, zúduló tartamuk vastagon bevonta a kis piros Renault egész belterét. Na ebből se lesz Dudásbának pálinkája, dünnyögött, miközben a volán mögül kikecmeregve elhűlten vizsgálgatta a leharcolt kocsit. Mindketten úgy festettek, mintha tetőtől talpig az ülepítő dagonyájában mártóztak volna meg.

*

Hánykor kezdődik a nagy meccs, kérdezte Gizi mama, miközben zsírpapírba csomagolta a frissen szeletelt párizsit. Tízkor, válaszolta Lóri, a haverjainak Csülök, és cekkerét hóna alá kapva lódult ki a csemegeboltból. Ezer a dolga, csomó mindent magára vállalt otthon, s tízig még be is kell melegítenie. Anya nem örült, hogy bevették a csapatba, azt szerette volna, ha társas táncra jár, hátha ott megtanul ízlésesen udvarolni, de a nagyi erősködött, hadd menjen, amekkora langaléta, rá fér egy kis izom, javára lesz a sportolás. A sarkon futott össze Fángyóval, a hátvéddel. Az már mezbe bújva, stoplit lóbálva bandukolt. Coki, Csülök, el ne késs! Az imént érkezett az autóbusz, idáig hallani a nyamvadt brazilosok kurjongatását, rikkantotta, és ágyékát mozgatva imitálta, hogyan tanítaná móresre az ellenséget. Csak a cseleket is ilyen technikásan védjed, vetette oda neki, s nyargalt tovább a nagyutcán. Ancsura, akit lányos arca és Anna nevű, bandzsa nővére miatt cikiztek így, az állatorvosi állomás elől köszönt rá, kerékpárjára erősített kosarában maroknyi puli lapult. Pont most kapta el a hasmars, bökött a kutyára magyarázatképpen, s fogadkozott, hogy negyed óra alatt végez, mindenképp kinn lesz időre a gyepen. Könnyű neki, a kispadot melegíti, észre sem veszik, ha elkésik, füstölgött Lóri, és szélvészként rontott be a postára, hogy feladja anya rádiónak címzett Szívküldi-kívánságait. A pályán ezalatt Dezső, az öreglegény, az utolsó kört nyírta a fűbe, az volt a heppje, hogy nem sávokban, hanem körökben nyírt, mintha ufók szálltak volna le, hát nem tiszta olyan, büszkélkedett mindig, ma meg, hogy a nyamvadt brazilosokkal mérkőznek, a szokásosnál is jobban cifrázta, hadd lássák azok a tahók, hogy a meggyesi pálya füvébe pitiző pudlit remekelt, amilyenné ők válnak majd az összecsapás végén. Bandibá, az edző, egy kupica szilvapálinkával hadonászott, hogy gyere már Dezső, dobjuk ezt még be, feszültségoldónak, s megveregette a vállát, hogy baromi jól sikerült az a pudli. A tanácselnök, bár fél tízre ígérte magát, még mindig az irodájában járt le s fel, párnázott ajtaján át is kihallatszott, ahogy üvölt. Mi az, hogy áttettétek a dutyinapot, ez kész elmebaj, tán a félig nyúzott bakkecske fogja levezényelni a meccset, barmok?! A bosszúság oka Misi volt, az egyetlen, engedéllyel rendelkező, környékbeli futballbíró, aki holmi naftalopás miatt bukott le, ugyanis elcsípték, ahogy éjszaka a szomszéd traktorából szippantotta ki. Két hónapot sóztak rá, de mivel igazolni tudta, hogy négy gyerektartást kell fizetnie, meg a meccseket csak ő vezetheti, kiegyeztek, hogy hétfőnként üli le, dutyinapkor. Csakhogy újabban a hétfőt szerdára cserélték, s minderről elfelejtették értesíteni a tanácselnököt, aki épp szerdára szervezte le a nyamvadt brazilosokkal a barátságos meccset, s most itt álltak, bíró nélkül. Engedjétek ki, majd leüli a mait holnap, döntött szorultságában a tanácselnök, s megkönnyebbülten konstatálta, hogy Misi kisvártatva a pálya felé bandukolt. Kö-kö-kö-köszönöm, elnök úr, hálálkodott neki a futballbíró, amikor bekukkantott hozzájuk az öltözőbe meccs előtt, s ő hüvelykujját feltartva biztatta őket, hogy mindent bele, és öregbítsék Meggyes hírnevét. Lassan befutott mindenki, zömében át is öltöztek, csak a két mészárossegéd hiányzott, akiket addig nem engedett el a főnökük, míg szét nem kapnak egy üszőt, meg a piperkőc Tomika, aki minden meccs előtt gyantáztatta a lábát, érthetetlen okból, ugyanis térdig fedte a zokni. Tomika helyett legfeljebb Ancsurát teszem be, de a hentesek kell, hogy szélsők legyenek, muszáj megvárnunk őket, döntött Bandibá, és kiszólt, hogy muzsikáljanak valamit a tömegnek, amíg összeáll a csapat. A nyamvadt brazilosok ugyan már kivonultak a pályára, és rezignáltan tűrték, hogy fújjolt láttukra a lelátó, de az edző szava szent, tehát előcitálták a Hatcsöcs söntése mellől Batyura Pistát, a harmonikást, és az a kezdővonalra állva rázendített a Pink Floyd Another Brick in the Wall című dalára, nulla angoltudással, de annál hevesebben. Marika, a községháza mindenes takarítónője kis kosárkát lóbálva araszolt a lelátó sorai között, tökmagot meg szotyolát árult, és apró sikkantásokkal nyugtázta, ha egy-egy fürge férfikéz az ülepébe csípett baksis helyett. Ez a Brazília röhejes falu, állítólag olyan kubikusok alapították, akik Brazíliába akartak kivándorolni, csak elfáradtak út közben, úgyhogy letelepedtek itt, a szikesen, és elnevezték a helyet Brazíliának a valódi helyett. Miféle csapata lehet egy ilyen településnek, röhögött szotyolázva Haskó, a trafikos, és haverjaival a lelátó tetejéről fügét mutattak a nyamvadt brazilosoknak. Csakhogy, könnyebbült meg Bandibá a hiányzó három csapattag érkeztével, s az öltözőajtóba állva jelezte, hogy összeálltak. Felvonult hát a meggyesi tizenegy is, ovációval kísérve. Lóri a szeme sarkából látta, hogy tele a lelátó, eljöttek a nyolcadikos csajok is. Felfalunk benneteket, nyamvadékok, sziszegte a brazilosok csatárának, s az mutatóujját a torka előtt elhúzva jelezte, hogyan képzeli a megtorlást a nyamvadékért. Végre felharsant Misi bíró füttye, kezdődhetett a meccs. A brazilosok szerezték meg a labdát, gyors passzokkal vezették a meggyesiek kapuja felé, majd egy sikeres keresztátlövéssel kicselezték Fángyót, a hátvédet, s a csatáruk lövőhelyzetbe kerülve kapura bombázott, amikor intett a partjelző és Misi lest fújt. A brazilos csatár megeresztett egy cifrát, mire Lóri sípcsonton rúgta, hogy pofa be. Erre a brazilos hasra vágta magát, hogy jesszus, nem bír lábra állni, a bíró pedig kiállította mindkettejüket. A brazilost színészkedésért, Lórit meg a sípcsontosért. Fölhördült a lelátó. Kólásdobozokat, pelinkovacos fityókokat dobáltak be a pályára, és követelték, hogy a bíró hordjon szemüveget. A meggyesiek csapata a brazilos csatárt okolta mindezért, a brazilosok pedig köpködve tiltakoztak, hogy a csatáruk ártatlan, s a vita hevében egymásnak estek. Öklözték, gyomrozták az ellenfelet, a kispadon ülők, átugorva a korlátot, társaik segítségére siettek. Pi-pi-pi-picsába az egésszel, háborgott Misi, és ütemes sípolással igyekezett rendet tenni a fejetlenségben. Hasztalan. Cafatokban röpködött a frissen stuccolt fűpudli farka, pofája, s a szépen vasalt mezeket csíkokban hasogatták le egymásról a brazilosok és a meggyesiek. Pi-pi-pi-piros lapot kap mindkét csapat, üvöltött a bíró, piros lapját a magasba tartotta, majd a lelátóról zúduló szemétlövegek elől menekülve az edzővel együtt beiszkoltak az öltözőbe.

*

Mintha huzat csapta volna be, akkora robajjal csukódott a Cuki Muki ajtaja. Beleremegett a kirakatüveg. Képtelen vagy úgy bejönni, mint egy ember, muszáj a sarokvasat is kiütnöd, kiáltott előre Dönci úr a műhelyből, és indulatosan szeletelte tovább a langyos kandiscukrot. Mi a frásznak falusi cukorboltra ilyen csicsás üvegajtó, vágta rá Gézu köszönés helyett, és hátrajött ő is a műhelybe. A cukorszirup-kazánokban rotyogott a ratlukhoz való massza, illatos gőzétől fűlt a levegő. Elkéstél, már elő kellett volna készíteni a formákat, kezdte Dönci úr a napi korholást, képtelen volt felfogni, hogy lehet Gézu ennyire nyegle. Reggelente legalább fél órát késik, az ebédszünetről meg úgy kell visszatelefonálni, mintha nem is izgatná, hogy rakásra szárad az édesség, és hogy ő, Dönci úr, nem győz mindent egyedül. Régebben más volt a helyzet. Mancika, gondos feleségként, mindent kézben tartott. Magára vállalta a színezést és a csomagolást, az üstökre is ügyelt, a vevők pedig imádták, olyan bőralámászós természete volt. Akkoriban Dönci úr még másfél mázsát nyomott, jutott ideje a kricsmiben iddogálni, és úgy érezte, az ő boldog életét senkiével se cserélné fel. Csakhogy jött az a féllábú, illetve először az apróhirdetése, hogy házzal, kocsival, svéd nyugdíjjal rendelkezik, a kisebb testi hibáról ugyan nem tett említést, de Mancika a hiányzó bal lábat afféle járulékos kellemetlenségnek tekintette a hirdetésben is említett előnyök mellett, így összecsomagolt, és átköltözött a svéd nyugdíj mellé, Dönci úrral meg hármat fordult a világ. Kénytelen volt ő maga beállni a műhelybe kotyvasztani, esténként csomagolt, délután kiszolgált, lótott-futott, és némi hezitálás után betetetett egy gyomorgyűrűt, ugyanis rájött, az a másfél mázsa háj lényegesen ront a mozgékonyságán, hát még az újranősülési esélyein. Miért hívja magát mindenki Dönci úrnak, mikor sovány mint egy fuszulykakaró, kérdezte tőle a pár hónap múlva felvett Gézu, avagy a próbaidős cukrászinas. Én se kérdezem, honnan a karodon ez a sok ocsmány tetoválás, mordult vissza, holott nagyon is tudta, honnan, hisz Gézut a rehabilitációs börtönprogram listájáról választotta ki, mint ígéretesen olcsó munkaerőt. Azért nem szeretnék valami futóbolondot magam mellé venni, mondta a mélyen dekoltált munkaügyis kisasszonynak, de az megnyugtatta, hogy a Gézu jól kitanulta odabenn a szakmát, és csak családon belüli erőszak miatt volt lesittelve, a szüleit a tyúkólban tartotta, hogy elverhesse a nyugdíjukat, piti ügy. A bocskorszíjat így kell megtekerni, hogy kunkorodjon, és a medvecukor óvatos szárítással marad roppanós, magyarázta Gézu első munkanapján az odabenn tanult szakmai fortélyokat, ledöntve Dönci úrban a kételkedés falait. Beválik ez majd, nyugodott bele. Az összecsiszolódással ugyan akadt némi gond, főként Gézu munkamorálja miatt, de miután letudták a letolós-pofázós reggeli bemelegítést, tűrhetően haladt a munka. Ki kellene találni, milyen kínálattal nevezzünk be a községi cukrászversenyre, vetette fel néhány napja Dönci úr, ugyanis azelőtt, ahogy a mancikás kort emlegette, megszokta, hogy szakmai kérdésekben közösen döntöttek, azóta, jobb híján, Gézutól vár megerősítést. A gumicukor állati rágós, a tarka selyemcukor unalmas, a tükrös mézesszív meg ocsmány, véleményezte Gézu a legutóbbi verseny-összeállítást. Rágós, unalmas, ocsmány?! Dönci úr paprikavörös lett a felháborodástól, de másnapra lehiggadt, és a cukros alma mártogatása közben firtatta, Gézu mivel nevezne be a versenyre. Új termék kellene, ütős, olyasmi, ami a többi cukrász eszébe sem jutna, morfondírozott Gézu. Valami frappáns újítással akár a fődíjat is elhozhatnánk, lelkesült Dönci úr, és felajánlotta, hogy ha Gézu előrukkolna egy ilyen ötlettel, megfelezné vele a nyereményt. A cukrászsegéd hümmögött, törte a fejét, majd az ebédideji sörözésből somolyogva tért vissza, és bejelentette, hogy beugrott neki valami. Aznap Dönci úr zárás után Gézura hagyta a műhelyt, ugyanis annak nem akarózott előrukkolni az ötlettel, míg ki nem kísérletezi, elkészítve hogyan festene. Először rajzokat készített, majd megpróbált megfelelő öntőformát fabrikálni. Éjfél is elmúlt, mire a masszának nekifogott. Reggel Dönci úr elhűlve tekintett körbe a leharcolt konyhában. Az üst cukrosan, a vágópult mocskosan, a cukrászfestékekből különböző árnyalatok keverve. Megnyúzom, ha beér, fogadkozott, miközben takarításhoz látott, észre sem véve a polcra helyezett kartondobozt, amelyben punci formájú nyalókák sorakoztak, meggypirosra színezve.

*

A nagy hasú szemeteskocsi dudálva fordult be a sarkon. A Kertváros gondozott, széles utcáin úgy haladt végig keddenként, mint egy óriási csiga, azzal a különbséggel, hogy nem nyálkacsíkot, hanem motorolaj-cseppeket hagyott maga után. A folytonos tülköléssel fellázította a környék kutyáit. Csaholtak a jól tartott kertvárosi ebek a szépen festett kerítések mögött, a vérmesebbek megpróbáltak kinyomakodni a lécek között, hogy megharapdálhassák, de legrosszabb esetben is körbevizelhessék ezt a zajos, otromba, araszoló micsodát. Pityke, bár seregnyi mindentől félt, például a fogorvostól, a szabóollótól, vagy hogy a fejére pottyan egy tehén (miként kedvenc képregényében látta), mégis a kutyáktól tartott leginkább. A szomszédjában lakó orvhalásztól be is szerzett egy combközépig érő csizmát, és abba tűrte be bőre szabott overallja szárát. Ugratták is a kollégái, tán piócázni készül, hogy így beöltözik minden kedden, meg hogy éppen úgy fest, mint az a lökött, szélmalmokkal hadakozó lovag abban a fekete-fehér filmben, amelynek címe nem jutott eszükbe. A vastag gumi megvéd, ha netán harapnának a dögök, magyarázta a röhögcsélőknek, miközben két oldalról megragadtak egy-egy kukát, és a kocsi kampós végéhez cipelték, hogy abban megakasztva a raktérbe billenthessék a tartamát. A sarki korcsokkal nem is volt Pitykének baja, ímmel-ámmal, inkább csak megszokásból ugatnak, de az újgazdagok harci kutyáitól kiverte a víz. Azok a vörös szemű, fehér szőrű szörnyek rögtön lábikrára meg sípcsontra mennek, némelyiknek nem is elég egy-két rúgás, bottal is meg kell oldalítani őket, hogy tágítsanak. Pityke, egy-egy ház elé érve, csak azután merészkedett le a kocsi hágcsójáról, miután megbizonyosodott róla, hogy a kerítés mögül jön a csaholás, s a kukákat is sebesen emelte, cipelte, hogy mielőbb végezhessenek. Mi végre a loholás, idő előtt végzünk, aztán kapunk valami pluszmelót, méltatlankodtak a kollégái, és inkább átvállalták a kukázást, szép körülményesen cammogtak a szeméttel, Pitykének meg hagyták, hogy a felöntött kupacokat tologálja szét egy hosszú léccel, hogy arányos legyen az eloszlás. Néha szuper dolgokat találok, miközben túrom a szottyot, szokott dicsekedni Pityke Ákosnak meg Elemérnek, a haverjainak, akikkel összejönnek csocsózni, s ilyenkor nem is túloz, hisz az alig használt búvárszemüveg, a Hello Kitty feliratú fedeles szappantartó vagy a majdnem működő kazettás magnó mindhármuk szerint szuper dolog. Furcsa, hogy manapság minden hulladékot zacskókba csomagolnak, mielőtt kihajítják, morfondírozott az egyik kukás, miközben a kampóval vacakolt, és felszólt a hágcsón toporgó Pitykének, hogy igazítsa már be. Biztos szégyellik előttünk a szemetüket, vélekedett Pityke, elhallgatva, hogy hiába a zacskó, ő odafönn a bottal úgyis szétpiszkálja a csomóját, vagy felhasítja az oldalát, és mire a következő házig érnek, átleltározza, került-e belé érdemleges. Aznap a huszonkettes előli kukából egy tojásdad valami pottyant a szemétkupac tetejére. Pityke gyorsan zsebre vágta, nehogy felfedezzék a többiek, és osztozkodnia kelljen velük, ne adj isten maguknak követeljék, pedig ő vette észre. Felvillanyozta az új szerzemény. Lopva meg-megtapogatta, találgatta, mi lehet. Nem látott még effélét. Talán sárkánytojás, jutott eszébe. Régen, amikor még az öreganyja mesélt neki esténként, a sárkányról szólót ezerszer elmesélte. Hogy amikor dörög az ég, és porfelleg kerekedik, valójában sárkánymama viszi karmai között a tojását, hogy egy elhagyott kútba pottyanthassa, ahol nyugodtan kikelhet. Az osztálytársai persze kigúnyolták, hogy hígagyú, amikor továbbadta nekik a sárkányos történetet, és ő maga is kezdett kételkedni benne, hogy talán a szüle tudja rosszul, elvégre ki sem lép a kiskonyhából, álmodhatta is az egészet, az imént mégis az jutott eszébe, hátha sárkánytojás. Türelmetlenül várta, hogy végezve átdöcögjenek a városon. Piros lámpák, ügyetlenkedő kerékpárosok, gyerekkocsit toló anyukák késleltették a kukásautót. Alkonyult, mire kiértek a szeméttelepre. Végre, dünnyögte Pityke izgatottan, a kocsi mögül leste, ahogy kollégái egymás hátát lapogatva besomfordáltak a telepőr, Béla bácsi bódéjába, felhajtani egy felest. Előhalászta a sárkánytojást. Jóval nagyobb volt egy hagyományos tyúktojásnál, és pikkelyszerű, jéghideg héj borította. Ki gondolta volna, hogy pirosat tojik egy sárkány, morfondírozott, miközben a pikkelyeket tisztogatta. Az apró rajzot az alján csak ekkor vette észre. Égig érő fát meg mosolygós napocskát pingált rá egy ügyetlen gyerekkéz. Hisz ez egy kimustrált játékszer, kapott észbe Pityke szégyenkezve, és messzire hajította a tojást, a műanyagpalackok közé. Azt a kis pöcköt azért meghúzhattam volna a tetején, lehet, hogy villog vagy valami dallamot játszik, jutott eszébe utólag, de nem volt kedve a palackok között guberálni, a többiek után indult hát, felhajtani egy kupicával, esetleg elszürcsölni egy feketét.

*

Bolondult az egzotikus virágokért. Már egészen pici korában, amikor egymaga még képtelen volt értelmes szavakká összefűzni a mesekönyve lapjain sorjázó betűket, a nagymamáját kérlelte mindig, hogy lefekvés előtt olvassa el neki kedvencét, a hercegnős mesét. Nem is az nyűgözte le igazán, hogy a hercegnőnek bokáig érő aranyhaja és nefelejcsszín szeme volt, és hogy értett a madarak nyelvén, hanem az, hogy egy gyönyörű kert közepére pompás virágházat építtetett, és a földkerekség legszebb virágaiból hozatott oda magának egyet-egyet. Nem nyugodott addig, míg a legkülönlegesebbeket meg nem szerezte. Voltak ott harmatot könnyezők, mézillatban ázók, húsevők, színváltók, gyémántot termők és lantzenére lágyan hajladozók. Messzi földről csudájára jártak az emberek a virágháznak, sokan akár egy aranyat is fizettek volna érte, csak hogy röpke pillantást vethessenek a távoli vidékek szépségeire. A hercegnő azonban őröket állíttatott a kert minden bejáratához, és parancsba adta, hogy senkit sem engedhetnek a virágok közelébe, nehogy bárki is kárt tehessen bennük. Ő maga is csak reggelente surrant be a virágházba, selyem topánba bújtatta a lábát, hogy lépteinek zaja ne bolygassa meg a virágok szendergését. Apró edénykébe gyűjtötte ilyenkor a kelyhekben összegyűlt harmatot és gyémántokat, a húsevőket pedig kövér hernyókkal kényeztette. Ha mindezzel végzett, letelepedett egy aranylócára, és lantját pengetve énekelgetett nekik. Csak ekkor érezte magát igazán boldognak.

A hercegnős mese miatt kezdett bele később a virággyűjtésbe. Kezdetben csak a balkon és a kert árnyas helyein sorjáztak virágok, később a ház minden szobáját, a folyosókat, sőt az üvegfalakkal leválasztott padlásteret is levelek, indák szövevénye fonta be, s a kelő nappal egyszerre ébredtek bimbóikból a színpompás virágfejek. Saját kezűleg gondozta növényeit, és mindegyiket a nevén szólította, miközben öntözte őket.

Egyik külföldi útján a helyi piacon sétálva turbános férfira lett figyelmes, aki virágmagvakat árult. Valami egészen különleges érdekelne – toppant elé izgatottan, a férfi pedig apró, fehér magvakat szórt a tenyerébe. Drága lesz hölgyem, de megéri a pénzt, higgye el – kacsintott a férfi. Ő kifizette a kért összeget, és örömmel rejtette zsebébe a tasakba csomagolt magvakat. Hazatérve azonnal elvetette őket. Sokára kelt csak ki. Satnya kis palántaként indult, vékony szárral, halovány levelekkel. Idő kell neki, hogy pompázatossá fejlődjön – intette magát türelemre, de ahogy múltak a napok, egyre elégedetlenebb lett a látvánnyal. Valami baja lehet, amiatt ilyen kis semmiség még mindig – gondolta, és felkért egy neves növénynemesítő szakembert, hogy a drága, egzotikus virág gyógyításában legyen a segítségére. A szakember meghökkenve szemlélte a mutatós cserépbe ültetett növénykét, majd nevetni, sőt hahotázni kezdett.

– Nincs ezzel a kis drágasággal semmi gond, egészségesebb már nem is lehetne – mondta, amikor alábbhagyott a nevetéssel. Még néhány hét, és akár szüretelheti is a termését – tette hozzá vidáman –, csak várja ki, hogy olyan piros legyen a paprika rajta, akár az ághegyen felejtett cseresznye, ha kissé túlérleli a nap.

*

Esküszöm, hogy ott volt közöttük, mégsem találom, morfondírozott Bellus, s az asztalra borította a majdnem kiürült üvegcse tartamát, hátha csak belegabalyodott a vattába, amiatt nem látni azt a kis piros vackot. Hiába. Sem a vattacsomóban, sem az üvegcsében, sem a dobozkában nem találta. Elnyelte a föld. A történet, mely a fentebb említett, hiábavaló kereséssel zárult, jó három hónappal előbb kezdődött. Az egyik melengető őszi délelőtt kicsalta Bellust a korzóra sétálgatni. Apró körömcipőjében indult útnak. Bár a bőrtopán hosszabb gyalogláshoz kényelmetlen, hisz törni kezdi a sarkát, de egy órácskát ki lehet bírni benne, különben is szép vádlit csinál, térdszoknyával párosítva vonzza a pillantásokat. Elégedetten szemlélte magát a kirakatüvegekben. Elegáns üzletasszony benyomását keltette, aki két tárgyalás között épp csak kiugrott pár korty kávéra, s nemcsak arckifejezéséből, hanem egész magatartásából kiolvasható, a próbababákon látható holmik bármelyikét megvásárolhatná, ha úgy tartaná kedve. Ez persze távol állt az igazságtól, odahaza kupacba dőltek már a befizetetlen számlák, de Bellus most nem akart efféle dolgokkal törődni, átadta magát a lófrálás örömének. Tini kora óta tökélyre vitte a mintha viselkedést, amellyel a legszemfülesebb elárusító is átverhető, és boldogan hordja oda a próbafülke elé a kívánt darabokat, abban a reményben, hogy a csinoska holtbiztos, hogy vásárolni fog, s a végső nemleges választ többnyire saját ügyetlenségének tudja be, hiszen a belépő hölgyön látszott, hogy venni akar valamit. Ezzel a módszerrel sorra lehetett járni a valamire való butikok zömét, el lehetett ütni pangó ebédszüneteket, s erősíteni lehetett az önbizalmat, hogy a kosztümbe, prémes kiskabátba, velúr gálacipőbe bújtatott test még mindig mutatós, a szép, széles öv alatt dévajul gömbölyödik a csípő, legfeljebb a fenék domborulatából lenne mit faragni. A barátnői csoportosan szerették járni a belváros utcáit, de Bellust taszította ez a falkaélmény, nem osztozott szívesen a felfedezés örömében, egyfajta kincskereső útként fogta fel a nézelődést, melybe bele kell lassulni, lépésenként, boltonként ízlelgetni a kínálatot, ínyenc módjára válogatni, nem volt szüksége okvetetlenkedő kísérőre. Még a tüsténkedő eladónők is zavarták, a kínos tessékelések, melyekben ott lapul a mohó türelmetlenség, hogy válaszd már ki, vedd már meg, aztán kívül tágasabb. Könnyű léptekkel haladt a macskaköveken, épp úgy lóbálta retiküljét, ahogy Grace Kelly az egyik filmjében, amikor a város olasz butikja elé ért, s a kirakatban megpillantott egy szabászati csodát. A kis csípőkardigán úgy simult a próbababa derekára, akár a selyem, és piciny fazonzsebébe bele lehetett szeretni. Éppen olyan színű, mint a hölgy cipője, csacsogott a boltos lány, miközben lehámozta a babáról a kardigánt, s a sóvár Bellust hátrakísérte az öltözőkabinig. Bellus izgatottan kapta magára a holmit. Az ujjak ugyan leheletnyit rövidnek bizonyultak, de az hagyján, karpereccel viselve kendőzhető a hézag, azonban csak nehezen sikerült begombolnia. Kár, hogy nincs nagyobb méret, ebben alig kapok le…, kezdett bele egy félbe maradt gondolatba, ugyanis a kardigán ekkor egyetlen, fájdalmas reccsenéssel fölhasadt a mellvarrásnál, szabadjára engedve a kitüremkedő kebleket. Minek próbálgat ilyesmit, aki hurkás, mint egy disznó, fakadt ki a kétségbeesett eladólány, mikor Bellus visszadobta a kabátot, hogy anyaghibás lehetett, mégsem kéri, s még az ajtóból is utána kiáltott, hogy az ilyennek ólban a helye, nem butikban, és ha még egyszer betenné hozzá a lábát, valagon rúgja, mielőtt kipenderíti. Ekkor döntötte el Bellus, hogy kipróbálja azokat a bogyókat. A munkatársnője már többször áradozott neki valami csodaszerről, amely garantáltan lefogyaszt bárkit. Igaz, borsos az ára, de megéri, mondta, majd nőket sorolt fel, akik nádszálkarcsúak lettek mindössze egyetlen üvegcsétől, és Bellus is biztosan topmodellé válna, ha elkezdené szedni. Kilencvenkilenc fehér, meg egy piros bogyó, amellyel lezárod a kúrát, a pirosat kell utoljára bevenni, adta át Bellusnak a dobozkát a kolléganő, miután kézhez kapta érte a valóban borsos összeget, és tanácsolta, hogy szedje csak naponta, fölösleges az összetevők miatt idegenkedni. Miféle összetevők, pillantott fel Bellus gyanakvón a mozgólépcsőre lépő munkatársnőre. Hát a bélférgek, amelyek majd fölélik benned a fölös kaját. De nyugi, a piros pirula szempillantás alatt kihajtja őket, kiáltott vissza a kolléganő. A lépcső tetejéről bátorítólag még integetett is.

A második napon, miután összegyűltek a vizek, hogy kitessék a száraz, amit földnek nevezett el, megteremtette a fákat. A fák gyümölcsébe magot lehelt, nemük szerint valót, mely a földbe került, hogy belőle termés keletkezzék. A mag a földbe hullott, vele maradt az ő lelke, így lett a magból termés, növekedés, a magnak neme szerint.

És amikor látta, hogy mindez mennyire jó, megteremtette a szilvafákat, azért, hogy gondolkodjanak, a gondolkodásban megőrizzék a termést, de nem adott nekik beszédeket, csupán gyökeret, törzset és koronát reája, hogy el ne tévedjenek.

A gondolkodást úgy gondolta el, amely a földet visszagondolja a szárazba, mert előbb a száraz volt, utána annak neve, a föld. A földbe hullott mag kikelt annak rendje és módja szerint, ahogyan elgondoltatott, a gyökér a szárazban nedvért folyamodik, a koronában pedig szavak nélkül is megtermi gyümölcseit.

Az udvart szegélyező másfél méter mély árok peremén álltak a szilvafák. Az árokban a gazdasági épület mögött húzódó kiterjedt pocsolyából, amit Kerek Tónak neveztek, a fölgyűlt esővíz, illetve az istállóból kifolyó trágyalé szökhetett el. Az árok oldalában nőtt a sóska. A kerítés tövében, ahol az árok az utcán futó közösbe csatlakozott, olykor-olykor szamócát lehetett találni. Ugyanebben a sarokban csenevész orgonafa élt. A sáncba igen könnyen belegurult a labda, amivel az udvaron játszott. Ha a labda belegurult a sáncba, utána ment, de mivel rövidnadrág volt rajta, megcsípték a sáncból kiágaskodó csihányok, továbbá a labda trágyaleves lett, ami elvette a kedvét a labdázástól.

A Kerek Tóban csak tavasszal volt a víz, nyáron kiszáradt, de ott nem lehetett labdázni, mert akkor letapodta volna a füvet. A fű azért nőtt, hogy lekaszálják, aztán nyersen vagy szárazon odaadják a nyulaknak, ha nem döglöttek meg a járványtól, ami gyakran előfordult, a malacnak, hogy növekedjen és a tehénnek, hogy tejet adjon.

A fűből lett a habos tej. A tej habos, mert fejés közben a csorgás által hab keletkezik a tetején. A habos tejért rögtön oda lehet állni a kis csészével, mert a habos tej meleg. A meleg hab ráragad az ember bajuszára. Vagyis mivel akkor még nincsen bajusza, oda ahová a bajuszt képzeli magának.

Máskülönben ezt is meg lehet unni. Pláne, ha mindig segíteni kell. Vinni a vödröt, fogni a tehén farkát, gyertyával világítani a tehén mellett, mert az istállóban nincs villany és megkéstek a mezőn, enni adni az állatoknak az enni adó lyukon, kiszedni a jászolból a murhát, répa lapiját vágni a malacoknak, mert attól jobban híznak, mint a fűtől, és jobban is szeretik, szemet szórni a tyúkok elé, szénát hányni le a hídból vagy az odorból, ami azért is kellemetlen, mert megtelik a haja porral, murhával és egész éjjel viszket.

A kora hajnali kelésben van jó is, meg rossz is. Jó az, hogy friss a levegő, látni lehet az eget, ahogy még épp csak dereng, és hogy látni lehet, hogy minden olyan másabb, mint nappal, más a színe, alakja, formája. Nappal az udvar unalmas, mert már megszokta. Éjszaka az udvar titokzatos, minden apró zaj egy külön, eddig ismeretlen életet jelöl, amely élet valahol ott van a sötétben, elbújik, nem jön elő, jobb is, hogy nem jön elő, mert megijeszthetné, még akkor is, ha csak egy macska vagy egy madár, mivel éjszaka ezek is mások.

A korai kelés olyan hangokkal teljes, amelyek nappal nincsenek, esetleg csak késő este, de olyankor már fáradt az ember. Például a békák kórusa, de több más zaj, aminek ma sem tudja a nevét, csak emlékszik rá. A korai kelésben az a rossz, hogy az ember nem önként csinálja, hanem költik. És ha költik, akkor azért, mert dolgoztatni akarják. És mert dolgoztatni akarják, ezért nem is szereti a kora hajnali kelést.

A délelőtt, az még jó, ha munkával telik, ha egyedülléttel, de a délután már unalmas, feltéve, ha nem engedik el a szomszédba játszani. Ha elengedik, mindig megmondják, hogy hányig maradhat. De az idő olyan képlékeny, honnan lehet azt tudni, hogy lejárt-e a másfél óra, vagy a két és fél óra, miközben közel és távol már nincs is lakott terület, csak mezők vannak, a távoli hegyekkel körül övezve, de az is lehet, hogy éppenséggel valahol a farakások között játszanak, ahol megint csak nincsen egy felnőtt sem, akitől meg lehetne kérdezni az időt. És nem bánja, ha már sötétedni kezd, mert olyan jó játszani, jó máshol lenni, kiszökni az időből, az sem baj, ha meg lesz verve miatta, mert este tízkor ér haza, ami már elég nagy merészség egy hat-hét éves gyermektől.

Ha viszont időben haza megy, ami mindig nagy önfegyelmet követel, akkor elvárja, hogy ezért megdicsérjék. Egyáltalán, szereti, ha mindenért megdicsérik. A dicséretből merítette az erőt, hogy ő mégiscsak meg tudja tenni, amit meg kell tenni, csak nem mindig akarja, ami azt jelenti, hogy nem képtelen rá, sőt nagyon is képes lenne mindenre, amit rá bíznak, csak ne mindig olyasmit bíznának rá, amit nem akar, nincs kedve megcsinálni. Engedelmeskedni unalmas, ezért mindig elkövet valami bűnt vagy hibát, nem szándékosan, hanem mert erre érez késztetést, noha tudja, hogy rosszat cselekszik.

A máshollét mámorossá teszi. Nem gondol még olyasmire, hogy az igazi élet máshol van, mert ilyen pozitív eszméi nincsenek, hisz gyerek még, egyszerűen csak szabadulni akar.

Nem tudja még, hogy megszabadulni a mások által állított korlátoktól saját maga még szigorúbb korlátozásával tud. Ez lenne a szabadság, vagy valami ilyesmi. Hogy miféle törvényeknek engedelmeskedik, a másénak vagy a magáénak. 

Például most, amikor kinéz a harmadik emeleti szoba ablakán és a platánok lombja közti foltokban láthatja az udvaron napozó lányokat és fiúkat. Ha bent marad, hallgathatja a hegedűversenyeket, ha bent marad, látja, mi van kint. Végül is milyen hűvös van ott abban a szobában. Noha nagyon vágyik rá, hogy lemenjek közéjük. Ha nem is közéjük, arra, hogy valahová elmenjen. Máshol legyen.

De most még szabad, ezt így képzeli.

Ha legyőzi a vágyakat, amelyekkel olyan könnyű becsapni bárkit, akkor szabad marad. Máskülönben lehet, hogy ők is szabadok ott lenn, egyáltalán nem azt mondja, hogy nem. Van úgy, hogy az ember kimegy, napozik, és éppen azt csinálja ezzel, amit csinálni akar. Mert nem csábította el semmi, mint ahogyan őt csábítja a napolajjal bekent testek fénye, a platánok törzse, aminek neki dőlhetne, így olvashatna, és közben szemmel tarthatná a testeket is. Eközben mindig valahol máshol lenne, mint ahol lenni akar, vagyis éppen ott volna, ahol sohasem lehet, legalábbis mindaddig, amíg a csábítás által keltett vágyak szerint cselekszik.

Másfelől a csábításnak engedni is akkor lehet, ha már előzőleg látta, hogy van a csábítás. Elcsábulni és engedni a csábításnak más és más. A csábításnak engedni: szabad lehetőség, amibe bele szokott esni. Ez magánügye. Szövetkezni a bűnnel, ez magánügye, azért, hogy megismerje, ahhoz, hogy legyőzze, akármiért, magánügye és kockázat. Megteheti, mert szabad. De ha elcsábult, már nem szabad, már máshol van, az orránál fogva vezetik, nem ő enged, hanem passzívan viseli el a hatást, s közben nem tudja, hogy mi történik vele, nézi a testeket, de nem gondol arra, hogy ami vele történik, az a csábítás.

A csábítás akkor az volt, hogy éjszakába nyúlóan átengedődni a játéknak, egyre szenvedélyesebben játszani, amikor érzi, hogy egyre kevesebb idő van hátra a napból, szaladni a mezőn, dörgölni az arcára ragadt sarat, kisebesedett térdekkel, lihegve érkezni és titkolni a lihegést, hazudni vagy igazat mondani a mentegethetetlen szabályszegés okait illetőleg, utána pedig megbüntetve lenni.

Amikor korom sötétben érkezett haza, belépett a konyhába, az anyja azt mondta, menjen vissza oda, ahol eddig is volt, ha annyira jó ott neki, azzal kipenderítette az ajtón. Leült a lépcsőre, nézte az éjszakát. Tudta, most csak megbüntetik.

És ekkor mondta azt, mert szeretett hangosan beszélni, amikor egyedül volt, hogy az anyja …, itt egy csúnya szó következett, nem szolga ő neki, az anyjára gondolt, vagyis az anyja anyjára, és ebből is látszik, hogy nem tudhatta még, hogy a játék csábításának engedni nem megszabadít a szülők zsarnoki uralmától, hanem éppenséggel kiszolgáltat neki. Olyan, mintha ők maguk adnának lehetőséget a szökésre a játékban, hogy aztán annál jobban megbüntessenek.

De nem volt jó az sem, amikor legyőzte a csábítást, akkor sem érezte igazán jól magát, mert ekkor ugyan azt gondolhatta magáról, hogy ő jó, de egyszersmind szegény, aki rá van utalva az ők dicséretére, kiszolgáltatott, mert a felnőttek nem sokáig becsülték meg az ő erőfeszítését, amivel legyőzte a csábítást. Ezért aztán nem törekedett különösebben jóvá válni, ha néha sikerült, az rendben volt, de ha nem, akkor meg legalább harcolhatott önmagával.

Az érzéki és a morális vágyak kibékíthetetlen küzdelme, ha nevezheti így, később is jellemző maradt. Ha helyesen cselekedett, vagyis szigorította saját törvényeit a mások által rá szabott törvényekhez képest, akkor nyugodt volt. Erre azért volt nagy szüksége, mert érzékei olykor a gátlástalanságig fokozták cselekvési és alkotó készségét, mindezeknek a morális fázisba való átlépés által sikerült gátat szabnia. Az érzéki számára az itt és most-ot jelentette, míg a morális mindig a jövőt.

A múlt számára nem létezett. Mert a múltat a jövő nyelte magába: minden, ami egyszer volt, majd a jövőben lesz egyszer újra megértve, és az is lehet, hogy minden újra megtörténik ugyanúgy, hisz ki tudhatja, hogy valójában hogyan történt. Miképpen az is lehet, hogy mindig ugyanaz történik, a változás illúzió, tényleges változást csak a leges-legnagyobb szellemi és lelki erőfeszítéssel lehet elérni, de szerinte ez is elég bizonytalan.

A jövőt végtelennek képzelte, s noha tudta, hogy létezik a halál, nem hitt benne. Nem élte még elégszer át mások halálát, hogy hihessen benne. S később is, amikor objektív bizonyossággá vált számára, csak annyit fogadott el belőle, hogy: rendben, meghal, de nem tudhatja, mit jelent meghalni, mivel egyrészt a halált csak az élet felől tudja elgondolni, azt tudja, amit az élet felől nézve jelent, s kétségtelen, hogy az élet nem minden. Másrészt mindig csak mások halálát tapasztalja, valami olyasmit, amiről soha nem lehet közvetlen benyomása, csak egy már halott testen keresztül szembesül bármilyen halállal. Saját halála viszont ismeretlen marad előtte, éppen mivel mindig előtte van, mindaddig, amíg meg nem hal, noha lehet, hogy utána is.

Efféle gondolatok gyakran fordultak meg a fejében. Például amikor a szilvafákat figyelte, amelyek nem születtek és nem haltak meg, hanem mindig is ott voltak a sánc peremén. Ki volt feszítve közöttük egy spárga, amire a száradó ruhák kerültek.

Négyévente roskadoztak az ágak a terméstől, télen két-három ujjnyi hó is rakódott a vékonyabb ágakra, nyáron, ha még nem volt érett a termés, le lehetett kaparni a macskamézet, ami beleragadt a fogába. De a legtöbbet akkor gondolt a szilvafákra, amikor kiköltözött a nyári konyhába, ahol valaha Beréné lakott.

A nyári konyhát kitakarította, mert a házban nem volt elég szoba, ahol lehetett volna tanulni a középiskolai felvételire. Sok volt az egérszar, például. Meg mindenféle kacat. De voltak régi bútorok, amit már nem használtak, ebből itt külön kis lakást lehetett berendezni. Igaz, minden szétesőben volt, leszakadt ajtók a szekrényeken, törött, koszos edények. Mégis jó volt ott lakni, egyedül. Pontosabban jó volt arra gondolni, hogy ott lakik egyedül, és maradhat ott.

A szilvafák lettek a barátai. Nem a termés, vagy a macskaméz miatt, ami szigorúan véve nem termés, csak melléktermés, hanem csak azért, mert ott voltak, körülvették a nyári konyhának nevezett házikót. És főleg este. Mert este nem látszott világosan, hogy ez a ház egy másik házzal közös udvaron van, amelyben az apja, az anyja és a testvérei laknak. Hanem úgy látszott, hogy ez egy ház, és látszottak a szilvafák, amelyek védték a házat, susogtak is elég félelmetesen, s ő itt lakik. Ilyenek a barátok, akik félelmet is keltenek, de azért jó hogy vannak. De lehet, hogy csak most gondolja így, hogy akkor hogy volt.

A szilvafák időközben megöregedtek. Nyesegették őket rendesen. Az ágak levágva is jók voltak, mert el lehetett tüzelni. A tűz is jó volt, mert lehetett melegedni. A meleg is jó volt, mert attól lett otthon az otthon. De a nyesegetés általi megműveléssel a fák mégis kikerültek eredeti helyükről, ahová megteremtette. Valahogyan kikerültek. Aztán most csak olyan fák. Semmi különös: fák. Az ágakat lenyesik rendesen, aztán eltüzelik. A tűz, úgy alapból, jó, de már nem melegít igazán. Meleg is van, de a meleg is elkerült arról a helyről, ahol előbb melegített, így már nem az a meleg. Olyan hideg meleg lett. Mert ők önmagunkban – az anyja, az apja, a testvérei, a testvérei gyermekei és férjei – külön-külön és mindösszesen is kevesek lettek a meleghez. Ezért érzi most azt, hogy hideg meleg van.

S ezért nem tudják már visszagondolni a földet a szárazba, s képtelenek elhallgattatni a mindenki, és az önmaguk hülye beszédeit, félelmes suttogásait, amelyekbe apró kis gonoszságok, ha nem olykor nagyobbacskák is, keverednek.

A fák hátat fordítottak.

De ő kezdi már érteni. S mindannyian kezdik már érteni, azt hiszi. Mert már öregek a fák, és nem sok van hátra. Azt kezdi érteni, amit nem ők, hanem a szilvafák suttognak. És a fák azt súgják, hogy most már legyen vége a suttogásnak, az apró kis gonoszkodásoknak, amiképpen a nagyobbacskáknak is, és legyen vége a hideg melegnek, legyen végre hideg vagy meleg.

És ezt is suttogják még, csak úgy magukban, amikor senki sem hallja: bárcsak jönne már a harmadik nap.        

Incipit

Ezt a könyvet nem mérheted semmivel, mert a lex parsimoniae most nem állhatja meg a helyét, és azért mondom így, hogy megértsétek ti is, akik csak akkor értik meg a dolgokat, amikor az a legérthetetlenebbül van megfogalmazva.

Történelem

Kezdetben volt a szó. Önmagában, zajosan, értelem nélkül. Gyanítom, köze volt valamiféle állati aktushoz, amolyan igazi disznósághoz. A legvalószínűbb, hogy a tiltakozás hangja volt. Ebben meg kell erősítenie néhány filozófusnak, akiket most terjedelmi és politikai okok miatt nem neveznék meg. A szó tiltakozás volt, tagadás. Tökéletes indulásnak mondható. Mert az értelem fakad a tagadásból. Az Álommester szokta ezt mondogatni, ebben a szórendben. Tagadás volt! És szilárdan állt, nem lehetett kicsavarni, nem lehetett félreértelmezni, nem lehetett további szavakkal körülbástyázni, hogy a zűrzavarban elvesszen: ott állt, egymagában, dacosan, szemben az egész létezéssel. Kezdetben volt a szó. A többi már történelem.

Lidércek

Halálra ébredtem. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meghaltam és mégis tudatomnál vagyok. Egyre lassuló, harsogó-visszhangzó szívverés, majd a csend. Dacoltam vele. Minden erőmmel csapkodni, vergődni, élni akartam. Végül sikerült visszakeverednem a valóságba.

Azt hiszem, eddig volt csak érdekes. Másnap megtaláltam rá a magyarázatot: a jelenséget úgy hívják, hogy álomparalízis. A tudat felébred, miközben a test még alszik. Ilyenkor bárki megtapasztalhatja, milyen, amikor a földönkívüliek el akarják rabolni. A magyar folklórban hívják lidércnyomásnak is, ugyanis ha akkor éri az embert ez az állapot, miközben hanyatt fekszik, nyomást érez a mellkasán, és ha kinyitja a szemét, durva hallucinációk kísérhetik az élményt. Meglátja magát a gonoszt. Mély, torz hangok, perverz sóhajtozás, ördögi nevetés. A férfi a kalapban. Csak szeme van neki, arca nincs. Az ember próbál felébredni, de nem tehet semmit. A tapasztalat nagyon valóságos, és mivel a test nem tud megmozdulni, a tehetetlenség érzete a rettegést a végletekig fokozza. Ebbe a rémületbe bele is lehet halni. Persze, ha az ember tudja, hogy ez tényleg csak egy alvási rendellenesség, vagyis olyasmi, mint a narkolepszia, vagy a kataplexia, később már nem is aggódik a lidércek miatt.

Eszembe jutott erre a Tolvaj történeteiből ez a kis részlet:

Réges-régen, amikor az emberek csak egy tűz körül gyűltek össze éjszaka, mindig azon tűnődtek, hogy mi lehet a fénykörön kívül. A képzeletük révén a sötétséget szörnyek, félelmetes dolgok lakták. Amióta a tudomány megvilágít minden sarkot, eltűntek az árnyékok, eltűnt a félelem, és eltűnt a képzelet is.

Azt hiszem, ennél szomorúbb igazságot még nem is hallottam.

Írók

Úgy tenni, azt hiszem, nem elég. Ezért a mesterségben győzni nem az tud, aki a legtökéletesebb válaszokat adja meg felesleges kérdésekre, hanem aki szívvel hajlandó ostoba maradni. Kezdetben volt a szó, amelyet még több szó követett, és a szavakat megfelelő sorrendbe állították. A világ megőrizhette az utókor számára azt, ami volt, később már azt is, ami lesz, és ami lehetne. Itt fordult jóra minden a mi szempontunkból, és itt kezdődött a hazugság uralma.

Nagyok

Tessék, ülj le közénk, mondtátok. Pezsgővel kínáltatok, kiöltöztetek erre az alkalomra. Őszintén kérdeztétek, hogy mivel foglalkozok mostanában. És amikor megmondtam, bólogattatok, hogy mennyire érdekes. Komoly témákról kérdeztetek, mintha én tudnék bármit is a világról. Alig múltam húsz. Az egyetlen bölcsességem: a barátságnál sokkal fontosabb, hogyan kell kinyitni egy konzervdobozt. A többi csak remittenda. Szabadkőműves jelszavak, páholyok, parfümök, sminkek, kosztümök, és igen, valóban, nos, tulajdonképpen, mindazonáltal. Toposz, portré, reprezentatív, variációk. Jazz és drága koktélok. Kockás sál és csíkos harisnya. Nagyon Nagy Nevű Tudományegyetem, Bölcsésztudományi Kar.

Másnap

Sötét volt a nappaliban, forgott az egész. Talán túl sokat ittam.

Nem talán.

Túl sokat ittam.

Amikor megláttam a lány alakját, azt hittem, képzelődök. Aztán rájöttem, hogy nem is otthon vagyok. Volt kulcsom a lakásához. Joggal nézett rám olyan fenyegetően. Olyan fenyegetően, hogy nem is láttam az arcát. Forgott minden a sötétben.

Fény villant, így még annyit se láttam, mint eddig.

– Ezt nem hiszem el – mondta. – Ugye ezt te se gondoltad komolyan?

Hangos koppanások: magas sarkú cipő. Hogy gyűlölöm őket.

– Most azonnal fogod magad, és eltakarodsz innen.

Valamit motyogtam neki, és úgy fejeztem be, hogy édes.

Elhallgatott. Még mindig vak voltam az erős fény miatt, de elképzeltem, hogyan néz rám. Nem dühösen, nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy dühös volt, de nem szokott úgy nézni, inkább olyan tanárnősen. Csalódtam benned, mondja ez a tekintet, csalódott vagyok, és nem tudom, mihez kezdjek most. Ezt mondta a tekintete, anélkül, hogy láttam volna.

– Részeg vagy – mondta aztán.

– Nem mondod.

Lassan kinyitottam a szemem.

Ott állt, igazi angyal. Rendben, megyek. Csak hadd szedjem versbe a gondolataimat.

– Hogy itt állsz…

– Nem érdekel. Azonnal tűnj el.

Felkaptam a dolgaimat. A kezét nyújtotta, odaadtam neki a kulcsot. Ahogy elindultam, megállított, és mögém mutatott.

– Azt ne hagyd ott.

Megfordultam, a szoba mintha az ellenkező irányba fordult volna. A kisasztalon egy feketébe kötött könyv hevert.

Az Álommester el szokta nevezni a könyveit. A tagadás könyve. A harmónia könyve. Annak párja is volt. A diszharmónia könyve. A véletlen könyve. Az akarat könyve.

Az enyémnek nem volt neve.

Odabotorkáltam, felkaptam. A toll kiesett belőle. Lassan hajoltam le, és nem hittem, hogy valaha is felkelek onnan. Aranyszínű toll. Zakómban ezüstszínű cigarettatárca.

– Tudod, azt hittem, jól fogom magam érezni ezekkel a te… új barátaiddal – szólaltam meg. – Mármint, rendben, legyünk… csak barátok. De ez a társaság…

– Ne tegyél úgy, mintha én kényszerítenélek rá. Te jöttél oda, és tettél tönkre mindent.

Na jó, talán tényleg dühös volt. Igazán dühös, visszafogta a könnyeit. Megráztam a fejem, rájöttem, hogy még mindig a tollat próbálom felszedni a padlóról. Megerőltettem magam, és összejött. Tessék, nem nagy dolog.

– Ti nem tudjátok, mi a művészet – mondtam neki nagyon komolyan, amint sikerült újra szembenéznem vele.

– Te pedig azt nem tudod, mit jelent normálisnak lenni. Kifelé.

Aztán mintha egy-két pillanat kizökkent volna a valóságból, hogy röpködjenek és csiripeljenek az égieknek, az ajtó becsapódott az orrom előtt, és csak nevettem, nevettem, mert tudtam, hogy igazam van.

– Jaj, te.

Egy könnycseppet eltöröltem a szememből.

– Hogy ti nők mennyire viccesek tudtok lenni. Azt a mindenit.

És a folyosó egyre csak nyúlt, sötéten, és tényleg, ez egy panelház, valahol van egy lift. Minek. Földszint. Akkor minden rendben.

Aztán valahogy kijutottam, és szorítottam, szorítottam magamhoz ezt a könyvet, míg haza nem értem.

Ihlet

A szív hirtelen megért valamit, ami magasabb szintű ennél az univerzumnál. A kotta lángra lobban. Épületek dőlnek meg. Szobrok tekerednek őrült formába. Az ecsetvonások durvák és szédületesek. De a szavakkal más a helyzet. A költő az ihlet legemelkedettebb pillanatában nem írni – ölni tudna.

Végzet

A Tolvaj útját járom. Sötét folyosókon, sötét utcákban. Az éjszaka fondorlattal csábít. Télen hátborzongató. Kiléptem otthonról, apró pelyhekben hullt a hó, szürkének tűnt a fénytelenségben, megrettentem a házak sötétjétől, és megéreztem, hogy egy alak bámul rám. Ott állt az utca közepén, magas, fekete figura. Aki a Tolvaj útját járja, időnként találkozik ezekkel a lényekkel, mert ők a végzet őrei, a tudás lidércei. Az örökkévalósággal néz szembe, aki az arcukba bámul, ezért hordanak csuklyát. Az idő megremeg körülöttük, párát lehelnek, fagyba karcolják vészterhes költeményüket. Jeges béklyó. A köd leple. Innen tudtam, hogy ez csak egy látomás, az Álommester keze lehet a dologban, tollának sorai folyamatosan formálják a világot, mintha minden szavát átélném, forognék velük a csendes űrben, egy rémlepelbe kapaszkodva repülnék korszakokon át. Minden út végén ott állnak. Sírkőre, koporsóra, kard pengéjére, vagy csak egy búcsúlevélre, de odavésik a nevüket. Utat vágnak az emberhez, akármennyi akadályt is dobáljunk eléjük. Ezért hordanak kaszát.

Nem mondhatnám, hogy kedveltem azt a nőt. Nem tartoztam ugyan azok közé, akik a reggeli kávé mellett már-már kötelességüknek érezték, hogy rajta élcelődjenek, de valahányszor csak megláttam, éreztem, hogy mélységesen irritál. Hiába próbáltam én is, ahogy a többi nő, lépést tartani vele, mellette szinte mindannyian ódivatú, bumfordi teheneknek tűntünk.  Elvárás volt a cégnél, hogy konszolidáltan, ámde csinosan öltözzünk, s mi igyekeztünk is a lehetőségeinkhez mérten eleget tenni eme burkolt kötelezésnek, főként ezekben a nehéz időkben, nehogy hirtelen az utcán találjuk magunkat, állás nélkül.  De vele nem lehetett versenyezni. Mert ő valamennyiünkön túltett, és nem csak az öltözködésben. Réka a harmincas évei elején járt. Közgazdasági diplomájával, három nyelvvizsgájával, friss házasságával és karcsú, nyúlánk alakjával minden áldott nap tőrt döfött belénk, egyszerű halandókba, akik kapkodva, loholva, izzadva próbáltuk felvenni a harcot ezzel az életnek nevezett valamivel szemben, olykor azonban csúfosakat buktunk. Három évvel ezelőtt került a céghez, s hamar a főnök jobb keze lett. Tudását, szorgalmát elismertük mind, de láttuk gátlástalan törtetését is. Pillanatok alatt megértettük, mindennek ellenére muszáj jóban lenni vele, mert akit egyszer ő megutál, és bemószerol a nagyfőnöknél, az bizony könnyen röpülhet. Hogy a főnök és közte volt –e valaha valami? Nos, beszéltek ezt-azt, de konkrétumot persze senki sem tudott. Réka stílusa mindig kimért volt, rendkívül udvarias és jéghideg. A férfiakkal talán valamivel szívélyesebb hangot ütött meg, de velük szemben is tartotta a három lépés távolságot. Csak a vezető beosztású kollégákkal volt néha közvetlenebb, s mi, hallva egy-egy hangosabb nevetését, felszabadult csevegését, biztosra vettük, hogy megint előbbre szökkent egyet. Mesés kosztümjei, leheletnyi sminkje, szabályos arcvonásai láttán szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy Réka nem csupán sikeres, hanem boldog is. Tökéletes példája a huszonegyedik századi civilizált, nagyvárosi nőnek, aki naponta néz szembe velünk plakátokról, újságok címlapjáról, s hirdeti, hogy lám, így is lehet, sőt, így kell élni. Irigység, morfondíroztam magamban, miközben a fáradtságtól zsibbadt tagjaimat húztam magam után, egy keddi napon, koraeste, a női mosdó felé igyekezve. A folyosó üres volt, sehol egy lélek, mindenki hazament már, a szorgos túlórázók is. Nekem is ideje indulnom, gondoltam, ha nem akarok itt éjszakázni. Na, nem, annyit azért mégsem ér ez az egész…

Határozott mozdulattal nyitottam be a mosdóba. Réka a tükör előtt állt, jobb kezében parókát tartva. Teljesen kopasz volt. Először fel sem fogtam, amit láttam. Meglepetésemben csak ennyit tudtam kinyögni:

–          Hát te mit csinálsz itt ilyen későn?

–          Gondoltam, megigazítom a parókámat, mielőtt elindulok.          

A döbbenet nem elég pontos kifejezés arra, amit akkor éreztem. Nem tudom, mi ülhetett ki az arcomra, de szánalmas látványt nyújthattam, mert Réka azonnal nyugtatni próbált.

–          Remélem, nem ijedtél meg túlságosan. Ilyenkor már senki nem szokott itt lenni, volt időm kitapasztalni, mikor kell ezt megoldanom.

–          Hogy vagy képes ilyen higgadtan viselkedni, amikor nyilvánvaló, hogy…? – vágtam a szavába, és magam is meglepődtem saját magamon.

–          Hogy mi? – kérdezett vissza.

–          Hogy beteg vagy – nyögtem ki. – Jaj, ne haragudj, nagyon sajnálom, hiszen ez csak rád tartozik, nekem semmi közöm hozzá és egyébként is össze-vissza beszélek, nem tudom, én nem tudom, mit mondjak.

–          Mellrák – koppant, nem, inkább dübörgött a szó, ahogy kimondta. – Nem túl előrehaladott, de agresszív kezelést javasolt az orvosom, én pedig hallgatok rá. Kemoterápia.

–          Tehát az utazások, és az, hogy mostanában kicsit többet hiányzol, és mintha fogytál is volna, bár mindig nagyon csinos vagy – dadogtam. Kavarogtak bennem az érzések, a kérdések, a gondolatok. Mióta tart ez? Ki tud róla? Tud –e róla egyáltalán valaki? – Ám ő, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

–          Három hónapja vettem észre egy csomót a jobb mellemben. Szép ajándék, nem sokkal az esküvőnk után. Napokig csak sírtam, élni sem volt kedvem. Pedig a férjem és az orvosok is biztattak, azt mondták, időben elcsíptük, jók az esélyeim a gyógyulásra, és ha minden jól megy, nem kell levenni a mellemet. A nagyfőnök tudja, neki rögtön elmondtam. De nem szeretném, ha más is megtudná. Ugye számíthatok a …?

–          Természetesen, ez a legkevesebb – fojtottam ismét belé a szót. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból. Itt van ez a tökéletesnél is gyönyörűbb nő, akinek – mi legalábbis úgy hittük – minden klappol az életében, és akkor kiderül, hogy ez csak illúzió. Azaz, talán mégsem. Az érdemei, a jó házassága, a munkahelyi sikerei továbbra is megvannak, csak éppen a legfontosabb, az egészsége az, amin csorba esett. Elszégyelltem magam, amiért korábban irigykedtem rá. Persze, nyugtatgathattam volna magam azzal, hogy nem tudtam, mi történt vele, mégis, végtelenül kicsinyesnek és aljasnak éreztem magam, pedig soha nem volt bennem iránta mélyről jövő rosszindulat, csak valahogy zavart a tökéletessége.

Álltunk egymás mellett a mosdóban, szótlanul, tétován, amikor hirtelen megfogta a kezem. Puha, meleg érintése volt, meglepett ez is.

–          Hát, nincsen rózsa tövis nélkül – hadarta, és elmosolyodott. Amit mondott, nem igazán illett ide, és mégis, pontosan ide illő volt. Megszorítottam a kezét, és megkérdeztem, nincs –e szüksége segítségre, ám ő megnyugtatott, hogy jól érzi magát, menjek nyugodtan. Életem addigi leghosszabbnak tűnő hazaútja volt az aznapi.

…

Nem lettünk barátnők. Nincsenek közös programjaink. Nem állunk meg beszélgetni egymással a folyosón. De van egy különös szertartásunk. Reggelente, ahogy meglátom, rámosolygok. Halvány, visszafogott mosoly ez, nem akarom, hogy bárki is észrevegye. Épp elég, ha ő látja. És látja, tudom jól. Hiszen mindig visszamosolyog.