HAT GALEGO KÖLTEMÉNY

 

Seis poemas galegos  (1935)

 

 

 MADRIGÁL SANTIAGO VÁROSÁNAK

 

Esik Santiagóban,

hullnak, szerelmem,

égből fehér kaméliák

napnál fényesebben.

 

Esik Santiagóban

éjszaka zuhog, s a

füvek és álmok ezüstje

a holdat bevonja.

 

Nézd a hajléktalan esőt

siránkozik kő- s üvegnek.

Az elveszett szélben nézd csak

árnyát s hamvát tengerednek.

 

Tengerednek árnya, hamva,

Santiago, napnál is messzebb.

Holnapunk vize elapadt,

remeg, a szívemben reszket.

 

 

 

 

 

KÖRMENETI ÉNEK CSÓNAKOS MIASSZONYUNKHOZ

 

Hej, örvendj, zarándok,

a kis Szűzanyát hogy

csónakába’ látod.

 

Érkezőben a kicsiny Szűz,

tiszta ezüst feje éke,

négy okkersárga ökör van

fogatolva szekerébe.

 

A hegyről kristály-galambok

idáig hoztak esőket

A köd halottai holtak

árnyékukkal  ködbe nőttek.

 

Tehenek jámbor szemében

édes arcod ott felejtsed,

köntösödön virág nyisson,

szirmai szemfödeleknek!

 

Pirkad Galicia hegyén

Galicia hegyfokáról.

s a Szűz csak áll kapujában,

tenger és ház között ámul.

 

Hej örvendj, zarándok,

a kis Szűzanyát hogy

csónakába’ látod!

 

 

 

 

  

A BOLTOS FIÚ DALOCSKÁJA

 

 

Buenos Airesen végig

zeng a Río de la Platán

az északi szél dudája,

hideg, szürke nyál az ajkán.

Csóró Ramón de Sismundi!

Az Esmerelda utcán, ott,

te söprögeted a boltot:

polc- s dobozok mocskát, porát.

Galego-föld hány szülötte

ténfereg itt utcaszerte

álmodozva zöldbe mélyedt

völgyről, mit pampa szegélyzett.

Csóró Ramón de Sismundi!

Hallotta, hogy a víz csacsog

fölrémlett a hold hét ökre

amint a füvet legelte,

s futott ő a víz partjára,

jut a Río de la Pláta

fűzeit s csöndes lovait

fésülgető áradatig.

Kint a parton nem hallotta

gondterhelt zaját a víznek,

szárnyas szavát a dudának

betakarták virág-díszek.

Csóró Ramón de Sismundit,

hol víz ér össze a parttal,

az elfogyó délutánban

befogadta rőt iszapfal.

 

 

 

 

FOLYÓBA  FÚLT  FIÚ NOCTURNÓJA

 

 

Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt,

a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.

 

Lábaltuk nesztelen a szelek öbleit,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig.

 

Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,

körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.

 

A holdból aláhullt vízpászma teregette

liliomok fényét a csupasz hegyekre.

 

Árnyékból bontogat hideg és fáradt

ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.

 

Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,

a vízbefúlt  legénykét még egyszer látni csak!

 

Gyertek, csúcs és völgy kiket kétes néppé vegyít,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig!

 

Testét a tenger fedik hófehér leplek,

hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.

 

Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!

s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!

 

Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!

Viszi alá az ár immár a tengerig.

 

  

 

 

A HALOTT ROSALIA CASTRO BÖLCSŐDALA

 

Ébredj, szólok kedvesemre,

a kakasok is a napot keltik egyre!

Kedveseim biztatom serkenésre,

szél bőg  elveszetten, mint egy tehénke!

 

Eke ekéhez érkezik

Santiagótól Betlehemig.

 

Betlehemtől Santiagóig

csónakban angyal álmodik.

A csónak ezüst, könnyű, szállhat,

s véle Galicia: mennyi bánat.

 

Fekszik Galicia elhever

búsan gondűző füveivel.

Fű lepte ágy takargat,

sötét forrását rejti hajadnak.

Hajad  vizekre kiröppen

felhők galambfészkére éppen.

 

Ébredj, szólok kedvesemre,

a kakasok a napot keltik egyre!

Kedveseim biztatom serkenésre,

szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!

 

 

 

 

 

 

HOLD-TÁNC  SANTIAGO FÖLÖTT 

 

Nézd, hátasán sápadt lovag!

Nézd testét, a meggyötörtet!

 

A hold, nem más, csak a hold!

A holtak birtokán csörtet.

 

Tört tagjain feketülnek

árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.

 

Anya: a hold járja, táncol

a hold, s a sírlankák nőnek.

 

Kő-deresére ki pillant

kapujából álom-képnek?

 

Pára-zománc szemembe ha

ki néz: mélyére a ködnek.

 

A hold, egyedül, nem más

keríti sírral a földet.

 

Hagyj ágyamon aranyával

virágnak, ha  halál szöktet!

 

Anya: a hold a halmokon

ropja, holtaké e szöglet.

 

Lányom, jaj, fehér páraként

hív az ég, csal egyre följebb!

 

Nem a levegőég foszlat

holddal járják halmok, völgyek

 

Mi zúdul? milyen ökör bőg?

panaszosan mért pörölnek?

 

Anya: a tánc és a hold az:

cinteremben ejtőzőknek.

 

 

 

Ugye a hold? Ugye, a hold?

Rá rekettyés szirmot pörget,

s koronázva, lejtve járja

a hold a sírkerti földet.

 

 

(Botár Attila fordításai)

 

 

 

 

Kétnyelvűség és kultúraközöttiség a modern költészetben:

Federico García Lorca hat galego verse

 

 

 

 

 

Mit is jelent a kétnyelvűség és a kultúraközöttiség? Kétnyelvűség alatt azt értjük, mikor egy bizonyos személy két különálló nyelvet beszél anyanyelvi szinten. Ennek persze több fajtája lehet, és sokan vitatják is az abszolút kétnyelvűség létezését, viszont Federico García Lorca esetében ez fel sem merülhet. A költő nem beszélte a galego nyelvet anyanyelvi szinten, esetleg csak egy „konyhanyelvi” tudással rendelkezett. Ennek ellenére megpróbálkozott versírással ezen, az akkor még dialektusnak tekintett, észak-spanyolországi, galego nyelven.

Feltehetjük a kérdést, hogy miért alkot valaki irodalmi műveket olyan nyelven, melyet nem is ismer annyira? (A középkor nem tételezett magától értetődő viszonyt az anyanyelv és a lírai megszólalás között, és nemcsak a latin nyelven alkotó költők, hanem a trubadúrok sem.) Ám az irodalomtörténet a romantika kora után is számos ilyen esetet számon tart. Talán mert a lírikus olyan jelentéstartalmakat kíván az olvasó elé tárni, ami más, az anyanyelvétől eltérő hangot igényel. Ez a költői eljárás, a kultúraközöttiség érdekes keveredéseket eredményez, és egyfajta kapocsként működhet két vagy több nép és annak hagyományai között.

Minden nyelv más és más rendszer alapján működik, így fejezhet ki exluzív, csak az adott népre jellemző jelentéstartalmakat. Federico García Lorca talán ezt a galego népben és kultúrában rejlő sajátságot akarta megjeleníteni 1932 és 1934 között született verseiben. A galego versciklus 1935-ben került először kiadásra a Seis poemas galegos (Hat galego vers) címen, a „Nós” kiadó gondozásában Galiciában.

 

Valamilyen külső inspirációt a galego versek keletkezése kapcsán is felfedezhetünk. Federico García Lorca tanulmányai során irodalom- és művészetelmélet tanárának vezetésével több ízben is bejárta a régi spanyol irodalom emblematikus helyeit. 1916-ban Tanára Galiciát választotta annak jelentős középkori irodalmi öröksége miatt. Ez volt García Lorca első útja az észak-spanyolországi tartományba, amely rögtön meg is ragadta a képzeletét.

Ezután került szorosabb kapcsolatba a galego kultúrával; a galego irodalomban a tájékozódást barátja, Juan Ramón Jiménez könyvajánlói, a galego zene területén pedig két – a madridi Residecia de Estudiantes-ben a költővel együtt tanuló folklorista – segítették. Eduardo Martínez Torner asztúriai és Xesús Bal y Gay galego népzenekutatók számos Galiciában gyűjtött zeneművet mutattak meg a granadai írónak. Mivel Lorca zenei kvalitásokkal is rendelkezett, így zongorakoncertjein előadott repertoárjába is felvette ezeket a népdalokat. Sőt 1929-es, New York-i koncertjén is előadta ezeket.

Vajon a galego örökséget a Föld túlsó oldalára is eljuttató García Lorca tudatosan vállalt kulturális nagyköveti feladatokat?

Ugyan a költő soha nem tett olyen kijelentést, mellyel ezt az állítást alátámasztotta volna, de jó barátja Eduardo Blanco Amor, a Seis poemas galegos (Hat galego vers) első kiadásának előszavában ezt nyilvánvalónak tekinti. Az előszóból az is kiolvasható, hogy García Lorca nagyságától és népszerűségétől valamiféle fellendülést várnak egész Galicia számára. Gyakorlatilag a költő nevével próbálták népszerűsíteni a galego kultúrát, és nagyobb tekintélyt szerezni saját nemzetüknek. Az időzítés nem véletlen: ebben az időszakban éled fel az Ibériai-félszigeten élő kis nemzetek öntudata, és kezdik meg autonóm-törekvéseiket, így García Lorca neve hivatkozási pont volt, hogy a galegóknak is megvan a helyük a félsziget nemzetközileg elismert népei között. (Ez a törekvés a polgárháborúval, Lorca halálával és Franco diktatúrájával derékba tört, ám a zsarnok halála után újjáéledt.)

Persze ez a hatalmas érdeklődés, melyet Lorca a galegók felé mutatott, nem csak az 1916-os útnak köszönhető. A költő öt alkalommal járt a galegók között. 1932-ben háromszor járt Galiciában: a tartomány egyetemein előadássorozatot tartott, irodalmi konferenciákon vett részt, a La Barraca egyetemi vándorszínházával egész Galiciát bejárta. Ebben az évben ismerkedett össze a lugói értelmiségi élet vezéralakjaival, Álvaro Cunqueiróval, Ángel Floxéval, Francisco Lamas-szal és Luís Manteigával. Lamas és Manteiga segített a legelső galego vers, a Madrigal â cibdá de Santiago (Madrigál Santiago városához) lefordításában, mely aztán 1932-ben a Yunque című galego folyóiratban jelent meg.

1932 után García Lorca már nem tért vissza a szorosan vett galego nemzeti területre, hiszen utolsó galego útja Argentínába vezetett. Színházát és irodalmát népszerűsítendő 1934-ben Buenos Airesbe és Montevideóba utazott, ahol is az emigrált galego közösség fogadta. Az emigránsok között teljesen más arcát is megismerte a galegóknak.

Lorcát ugyan 1936-ban kivégezték, de a galego művei 1935-ben megjelentek a „Nós” kiadó gondozásában.

 

A kötet maga hat különálló költeményt tartalmaz, amely elkülönülő egység Federico García Lorca életművében. De vajon tényleg elkülönülő egység-e?

Lorca szenvedélyes érdeklődése a vidék, a hagyományok és az autentikus népi motívumok iránt nyilvánvalóan tükröződik témaválasztásában, versformáiban és szókészletében – egész lírai és drámai életművében. Az 1928-as Romancero gitano (Cigány románcok) c. kötetben García Lorca a középkori románcokat öltözteti új köntösbe. A forma a régi, szinte tökéletességig fejlesztve, a téma hagyományos: a halál és a szerelem, viszont a nyelvezet, a költői képek és a főszereplők teljesen egyediek és kifejezetten Lorcára jellemzők. Különös, hogy egy középkori lírai hagyomány segítségével éppen egy kirekesztett csoportot emel be az irodalmi ábrázolásba.

Ahogy a Romancero gitano, úgy a Seis poemas galegos is középkori vershagyományokat értelmez újra, a cantiga de amigo-t és a cantiga de amort.  A költemények nyelve a középkori hispán félsziget lírájának hagyományos nyelve, a galego, annak is egy dialektális változata. A forma szinte mindenütt a középkori mintához igazodik és a téma is sokszor – de nem minden esetben – a középkori hagyományt követi. Ám a költemények főszereplői galego kisemberek, akik olyan kirekesztett réteget képeztek abban az időben, mint a cigányság. Igaz őket inkább vidékies, elmaradott jellegük miatt nem becsülték meg. Nemcsak térbeli, időbeli (történelmi), hanem társadalmi távolságot is megteremtenek.

Két fő motívum vonul végig a hat költeményen. A legfontosabb összekötő elem a víz. Minden egyes versben megjelenik a víz valamely formája: eső, folyó, tenger, köd vagy könny. A másik ilyen kulcsmotívum a vízzel is összefonódó nosztagikus-melankolikus hangulat,  amelyet a galegók szerint csak az általuk érzett morriña érzésének tudunk be. Ez a fajta nosztalgia érzet a víz által megerősödik, melyek kombinációja egy érdekes, kissé sejtelmes, álomszerű környezetet teremt. Ez persze nem meglepő, hisz Lorca hasonlatai és szimbólumrendszere szintén ebben a világban született és nyer igazi értelmet. A víz folytonos jelenléte sokszor nem is fizikai valóságra, hanem az érzések „emlékezetére” utal. Így a kötet legelső versében, a Madrigal â cibdá de Santiago (Madrigál Santiago városához) című költeményben: „Agoa de mañán anterga / trema no meu corazón” (Régmúlt tegnap vize remeg szívemben). Ebben a strófában talán egy régi sérelmére utal a lírai én.

És minden vízzel kapcsolatos motívumnak más és más jelentését fedezzük fel. A köd érdekesen keveredik a Lorca által kedvelt virágmotívumokkal, mint például a kaméliával. Ez arra enged következtetni, hogy ez valamiféle sűrű és ragyogó köd, inkább irreálisan álomszerű, mint valóságos, így arra szolgál, hogy sajátos atmoszférát és varázslatos valóságot teremtsen.

A régi spanyol irodalomban természetesen meghatározó szerepet játszik a folyó és a tenger. Garcia Lorca a galego nyelvű költeményeiben Jorge Manrique értelmezését veszi át. A középkori költő a Coplas por la muerte de su padre (Versek apja halálára) című művében a tengert és a folyót egyedi jelentéstartalmakkal tölti meg: a folyóvíz az élet útja, amely megállíthatatlanul folyik a tenger, azaz a halál felé. Nem interpretálhatjuk ezt másként a Lorca-versekben sem, hiszen ezt a képet jeleníti meg a Noiturnio do adoescente morto (Halott kamasz éjszakája), ahol egy fiatal fiú holttestét sodorja a víz a tenger felé.

A halál konstans eleme Federico García Lorca minden művének. A hat galego vers különlegessége, hogy szembeállítja a holtak és az élők világát. Találkozhatunk halott fiatallal, Rosalía de Castro szellemével vagy magával a halállal is a hold képében. A túlvilági lények minden esetben valamilyen kapcsolatban állnak egy élő személlyel, aki vagy a lírai én vagy a vers főszereplője.

Meglepő, hogy maga a halál vagy annak gondolata egyáltalában nem meghökkentő ezekben a versekben. A kamasz holtteste olyannyira természetes, hogy nem jut eszünkbe egy foszló holttest képe. Ez a jelenet kísértetiesen hasonlít egy festményen és más irodalmi műben is gyakran megörökített jelenetre, Ofélia vízbefulladására Shakespeare Hamletjéből. Ez ihlette meg John Everett Millais angol festőt, aki megfestette Ofelia című képét, amely egy békés, virágokkal övezett fiatal lány holttestét ábrázolja mindenféle bizarr vagy megbotránkoztató motívum nélkül. Ez a felfogás García Lorca barátjának, Álvaro Cunqueirónak, Merlin és családja című kötetének A mór tükre című novellájában épp ugyanígy jelent meg. García Lorca vízbe fojtott fiatalja is ugyanilyen hangulatot áraszt, így arra következtethetünk, hogy talán egymást ihlették meg galego kortársával, vagy mindketten az angol festő képéből merítettek ihletet.

A halál megszemélyesítése a Danza da lúa en Santiago (A Hold tánca Santiagóban) versben történik meg. Lorca kedvelt motívuma a hold, amely mindig valami rosszat, esetleg a halált hirdeti, ebben a versben pedig halált hozó fiatal férfiként jelenik meg, aki elcsábít egy családanyát. A jelenetben, mikoris az anya élet és halál között lebeg, a halál mellett az élet is megjelenik, méghozzá az anya lányának képében. A verset olvasva, ami párbeszédes formában íródott, felfedezni véltem egy magyar népzenével való hasonlóságot. A rossz feleség című magyar népdal szcénája kísértetiesen hasonlít erre a költeményre. Az anyának itt is választania kell a (a Rossz feleségben elég passzívan viselkedő) férfiszereplő és az őt kérlelő kislánya között. A magyar népdalban az anya nem a halállal, hanem magával az élet hedonista oldalával kíván azonosulni és a haldokló férjét tagadja meg. Érdekes kérdés, hogy a zenész García Lorca vajon ismerhette-e a magyar népdalt?

Ha már különböző intertextusokról beszélünk, akkor a legnyilvánvalóbb Lorca-versek rokonsága a galego-portugál középkori hagyománnyal van. Teljesen világos, hogy a költő ismerte és olvasta a régi irodalom nagyjait, így történhetett meg, hogy számos versében felfedezhetjük a Bölcs Alfonz cantigáira jellemző zeneies refréneket (Canzón de cuna pra Rosalía Castro, morta (Bölcsődal a halott Rosalía Castrónak)), Szűz Máriát, mint főszereplő (Romaxe de nosa Señora da Branca (A Fehér Szűz románca)) vagy a cantigas de amigo–ra jellemző női alakokat (Canzón de cuna.. (Bölcsődal…)).

A Canzón de cuna (Bölcsődal…) több szempontból is érdekes darabja a kötetnek. Nyelvezete és témája szerint cantiga de amigo. A főszereplője Rosalía de Castro, a galego nyelv – úgymond – anyja, a legnagyobb XIX. századi galego költő, aki ebben a versben szinte egy szent szerepébe kerül. Emiatt és a keretes szerkezete miatt is, mely akár refrénként is szolgálhatna, Bölcs Alfonz Cantigas de Santa Maríajára ismerünk. Ennek a versnek az első sora egyfajta felszólítás, hogy újjászülessen a rexurdimento (galego újjáéledés) költőnője. Érdekes, hogy ugyanez a szerkezet és írásforma más spanyolajkú költő művében is megjelenik. Pablo Neruda chilei költő, Alturas de Machu Picchu (A Machu Picchu magasai) című verse szintén ezzel az ötlettel kezdődik, és felszólítja az ősi inkák szellemét, hogy személyében térjenek vissza az élők sorába. Egy újabb, rejtélyes intertextus…

García Lorca latin-amerikai útjának emlékét őrzi a Cántiga do neno da tenda (A boltos fiú dicséneke) című vers. Az egész vers telis tele van a nosztalgia és a morriña (mélabú) érzésével. Megjelenik az autentikus zene és a tánc, mint ahogy a gauchók esetében a tango (itt a muiñeira), a víz, mint válaszfal a haza és az ideiglenes otthon között. Az egyedüllét, a szomorúság és az idegenségérzése. Mindezt megerősíti a lírai én neve is, Sismundi, ami Calderón de la Barca La vida es sueño (Az élet álom) című darabjának főszereplőjére, Segismundóra hasonlít. Mindketten a társadalom peremén élnek és nem találják helyüket a nagyvilágban. Mindkettőjük identitása bizonytalan – miközben a „királyfi” és a „boltosfiú” sorsa ironikusan is utal egymásra.

 

A már korábban felvetett kérdésre visszautalva, miért galego nyelven írta meg García Lorca ezeket a verseket? Vajon megírhatta volna-e más nyelven? A versciklusban kifejeződő nosztalgikus szomorúság és „másság” segítségével García Lorcának sikerült az egész spanyol nyelvű irodalmat tükrözni, vagy inkább újratükrözni.

Nehéz helyzetben van a magyar fordító, hiszen neki egyetlen nyelven kell ezt a sok-sok kulturális tükröződést kifejezni és bemutatni. Botár Attilának – úgy véljük – sikerült.

 

(Tóth Gergő)