Sarlódűnék, számolatlanul.

 

Szélárnyékban, ezerszer is: te.

Te és az a kar,

amivel meztelenül hozzád nőttem,

te elveszett.

 

A sugarak.

Rakásra fújnak minket lobogó jajgatásukban.

Hordjuk a látszat mázát, hurcoljuk a fájdalmat, viseljük a nevet.

 

Fehér,

ami nekünk rezdül,

és súlytalan

a csereberénk.

Fehér és könnyű:

hagyjad kóborolni.

 

Holdközeli messzeségek: akárcsak mi. Építenek.

Építik azt a szirtet, amin

ez a kószálás megtörik,

egyre csak

építenek:

fényhabbal, porzó hullámokkal.

 

Ami vándorol, a szikláról integet. Homlokainkkal

incseleg, a homlokokkal, amiket nekünk kölcsönöztek

a tükröződés akaratából.

 

Homlokzatok.

Velük gördülünk oda.

Homlokpart.

 

Alszol?

 

Aludj.

 

Tengermalom őröl

jégvilágosan,

senki nem hallja,

tengermalom őröl

szemünkben.

 

 

 

Eső elmosta csapások, hófödte nyomok fölött

a csend kis szemfényvesztő szentbeszéde.

Olyan, mintha hallanál,

mintha szeretnélek még.

 

 

Kristály

 

Ne az ajkamon keresd a szádat,

ne a kapu előtt az idegent,

ne a szemben a könnyet.

 

Hét éjjel fennebb talál vörösre a vörös,

hét szívvel mélyebben dobban a kéz a kapun,

hét rózsával később buzog fel a kút.

 

András Orsolya fordítása