Címke: irodalom

Szekrénymesék – Harmadik mese, amelyben Büdi kitakarítja a szekrényfeneket és Gubera Benőre ráijeszt a Szemétszörny

Előzmények: A ruhásszekrény mélyére csöppent új lakó, a Hihetetlen Mesék Könyve, az izgatott szekrénylakóknak elmeséli első történetét az aranyhajú kislányról, aki a tengert a szekrényében tartotta. A történet hallatán Dugófej kétségbe esik. Attól fél, hogy ha az ő szekrényüket is hullámok árasztanák el, őt is elsodornák. Bár Dugófej a világ legokosabb parafa dugója, fogalma sincs róla, hogy vajon tud-e úszni.

 

 A reggeli vekkercsörgés nemcsak a gyerekeket ébresztette fel, hanem a szekrénylakók szeméből is kiverte az álmot. Nagyokat nyújtózva tápászkodtak fel kényelmes fekhelyükről, ásítoztak, némelyikük vakarózott is, hátha könnyebben ellazíthatja fekvésben elzsibbadt tagjait.

– Ki a mai rendfelelős? – kérdezte Kajlagomb.

Senki nem válaszolt. Abban egyeztek meg ugyanis, hogy naponta váltják egymást a rendfelelős posztján, de mivel nem szerettek takarítani, szívesen megfeledkeztek a takarítók sorrendjéről.

– Úgy rémlik, ma Rágcsán a sor – kurjantott Sipirc egér.

– Hogyisne! Tisztán emlékszem, hogy te vagy soron a takarításban – válaszolt neki Rágcsa, a moly.

Az almacsutkák is bekapcsolódtak a vitába. Végül kisült, hogy mindenki más sorrendre emlékszik, és úgy tűnt, hogy képtelenek megegyezni. Főcsutka elégelte meg legelőbb.

– Márpedig itt rendnek kell lenni! Én vagyok a rangidős, tehát én döntök. Büdi lesz a mai felelős. Kezdheti is rögtön egy kis szellőztetéssel – határozott Főcsutka.

– Mindig Büdi. Mindig én. Szellőztessek, takarítsak, portalanítsak. Mintha nem lenne így is elég kényelmes és lakájos a szekrényfenék. Minek ez az örökös csuszolás, súrolás… – méltatlankodott Büdi, a kallódó zokni, de azért hozzálátott a rendrakáshoz.

Mire a konyhában gőzölögni kezdett a tízóraira készített kakaó, a szekrénylakók is elvégezték reggeli toalettjüket, és ki-ki a kedvenc helyén ücsörögve várta, hogy a Hihetetlen Mesék Könyve belekezdjen aznapi történetébe.

– Ma Gubera Benőről mesélek nektek – kezdte mondókáját a könyv, és sebesen pergette oldalait, a megfelelő történetet keresve.

Benő egy egészen hétköznapi kisfiú volt, ránézésre nem különbözött semmiben a többi, korabeli gyerektől. Haja kócosan lógott a szemébe, térdét horzsolások tarkították, és gyakran feleselt, ha a szülei rászóltak, hogy ideje lenne a ház körül ezt-azt elvégeznie. Egyetlen dologban azonban mégiscsak különc volt ez a fiú. Nem szeretett mosakodni, és a rendrakást is, ha csak tudta, elbliccelte. Mivel az anyukája szemmel tartotta, reggel és este bezárkózott ugyan a fürdőszobába, és hogy úgy tűnjön, fogat mos, mosakszik, megnyitotta a csapot, de közben hagyta, hadd folyjon a víz, addig is a puha fürdőszobaszőnyegen szundított egyet. A szobájában is iszonyú rumlit tartott. Ha az anyja beszólt, hogy leellenőrzi, tényleg rendet rakott-e, az ágy alá, a polc mögé és a szekrény mélyére gyömöszölt mindent, s mint aki jól végezte dolgát, lefutott játszani. Egy éjjel azonban furcsa dolog történt. Neszezésre lett figyelmes. Az ágy alól jött a hang. Benő felkapcsolta kis lámpáját, és a rémülettől még kiáltani is elfelejtett. Az ágy alól egy otromba szerzet mászott elő. Emberforma teste különböző alkatrészekből állt össze. A feje egy régi futball-labda volt, a szeme két törött üveggolyó, a szája színes műanyag karika, a teste kartondoboz, a karja két régi teniszütő, a lába használt rágógumival összeragasztott üdítősdobozok.

A Szemétszörny vagyok. Az általad széthagyott szemétből jöttem létremondta a jövevény, és a gyomrára tette a kezét, jelezve, hogy éhes.

Mit adhatnék neked enni? Mi a kedvenced?kérdezte rémülten Benő.

Hogyhogy mi? Hát a szemét! Ha nem etetsz meg mindennap, téged eszlek megfenyegetőzött Szemétszörny.

Benő előkotorta az összes szétdugdosott szemetét, de a szörny étvágyából megsejtette, hogy nem lesz egyszerű nap mint nap jóllakatnia.

Attól a naptól kezdve Benő megváltozott. Kerülte az iskolát, a barátait, a közös rendezvényekre sem járt el. Csak a szemétkukákat túrta, és kerékpárjára pakolva cipelte haza a begyűjtött szemetet. Ezért is nevezték el a volt barátai Gubera Benőnek.

Miféle mese volt ez? Vég nélküli? Tudni szeretném, hogy mi lett Benővel és a Szemétszörnnyel! – méltatlankodott Kajlagomb.

– Rajtatok áll, találjátok ki ti a végét – válaszolta a Hihetetlen Mesék Könyve, és magára csukta a fedelet.

– Ez nagyon buta történet volt, mindenki tudja, hogy nem is léteznek szemétszörnyek – mondta Kiscsutka.

– Honnan lehetsz ebben ilyen biztos? Látod, Benő sem hallott ilyesmiről korábban, mégis az ágya alatt találta a Szemétszörnyet – szólalt meg félénken Büdi.

Sipirc megosztotta a többiekkel, hogy szerinte szomorú lett a mese vége. A kisfiú biztos olyan óriásira hizlalta a szemétszörnyet, hogy az mindent felfalt, így egy idő után már nem maradt szemét a városban. Ekkor Benő következett.

– Szerintem nemcsak Gubera Benőt, hanem az egész házat, aztán meg a várost is felfalta a Szemétszörny. Akinek korog a gyomra, nem válogat. Én csak tudom – szólt közbe egy pulcsizsebet rágcsálva Rágcsa.

– Képzeljétek, ha a mi szekrényünkben is előbukkanna egy ilyen… – ugratta félős társait Dugófej.

– Ne is mondd! Este majd nem merek elaludni – sopánkodott Alcsutka.

– Egy szó mint száz: szervezkednünk kell! – döntött Főcsutka.

Azonnal ki is fejtette, hogy szerinte takarítóbrigádot kell alakítani, és naponta többször is ki kell takarítani a szekrényfeneket, hogy megelőzzék a Szemétszörny létrejöttét.

A többségnek, bár Rágcsa és Sipirc alaposan rájuk ijesztett a saját mesevég-ötletükkel, továbbra sem fűlött a foga takarításhoz.

– Talán túlzás a napi többszöri sika-mika – nyújtotta fel a mancsát Sipirc.

– Ki itt a főnök?! Ki a rangidős?! Ki merészel ellentmondani a döntésemnek? – kiáltott mérgesen Főcsutka.

A szekrénylakók halkan megjegyezték, hogy Főcsutka kiáltotta ki magát vezetőnek, és tulajdonképpen bármelyikük lehetne a helyében, aki alkalmasnak érzi magát rá, hogy fontos döntéseket hozzon. A takarításról például.

– Álljon ki és mérkőzzön meg velem, aki a helyemre szeretne lépni! De aztán utólag ne panaszkodjon, ha a titkos fegyveremmel alaposan ellátom a baját – fenyegetőzött Főcsutka.

– Titkos fegyverről szó sem volt eddig. Ami engem illet, és elégedett vagyok Főcsutkával – mondta Büdi, és a porrongy után nézett.

A többiek is elsomfordáltak, ki-ki a saját kuckójába. Főcsutka büszkén biccentett, és miközben katonás léptekkel körbejárta Szekrényfeneket, elhatározta, hogy másnap elkészíti azt a listát, és ha talál valahol egy rajszöget, majd ki is függeszti a beosztást egy jól látható helyre.

(folyt. köv.)

Charles Bukowski: Vallomás

várni a halált,

mint a macskát,

ami fel fog ugrani

az ágyra

 

őszintén sajnálom

a feleségem

 

látja majd ezt a

merev,

fehér

testet,

megrázza egyszer, aztán

talán

még egyszer

 

”Hank!”

Hank nem

válaszol.

 

nem a halálom az, ami

aggaszt, hanem a feleségem, ő

marad itt ezzel

a halom

semmivel.

 

Szeretném,

ha tudná,

hogy

az összes éjszaka,

amikor mellette

aludtam

 

még a felesleges

veszekedések is,

mind

csudásak voltak

 

és az a nehéz

szó,

amit mindig féltem

kimondani,

most már

kimondhatom:

 

Szeretlek. 

 

 

            (Farkas Kristóf Liliom fordítása)

 

 

Lehet, hogy…

                                                                            Lehet, hogy…       

 

 

                                                                                     Lehet, hogy ez lesz életem utolsó napja. 
                                                                                     Felemelt jobbommal köszöntöttem a napot, 
                                                                                     de nem azért köszöntöttem, hogy elbúcsúzzak, 
                                                                                     csak jeleztem, hogy örülök, hogy még látom.

 

 

Intelmek Petőfi Zoltánhoz:

 

 

Lehet, hogy lehet… Mindent elérsz, fiam, ésszel, jó beosztással, ezt jegyezd meg. Utána csinálhatod. Neked is eljön. Te is egyszer. Csak fogadj szót, töröld meg a kezed, mosd meg jól az arcod! Vedd fel, tedd oda, rendesen gombold be! Mert apád sem adta alább, megbecsülte. Életre-halálra. A jó muzsikaszó megtöri a szívet.

 

Na de ő költő volt, sebbel-lobbal élt. Még jó, hogy olyan gyorsan, olyan kapkodva, hogy olyan nagy hirtelen, mert elvitte a szív, az ő nagy szíve. A szívet szeretjük, a nagy szíveket. a nagy szíveket. De az emberkedést, a hagymázat, a virtust, azt nem becsüljük semmire sem. Itt a Tisza, hol a Tisza?  Szabadság, szerelem… de ki hiszi el? Nem farizeuskodom, ó, nem, nem tenném egy percig sem. Becsülöm, tisztelem. Én egy körömpiszoknyit sem. Egy költőnek ne lenne joga? Vagy az ifjú szívnek? Hogy neki nincs joga játszani? Szőke, barna, sovány, kövér, puccos, szutykos, minden férfinek kell ilyen is, olyan is. De olyan a világ, hogy egy szegény fiúnak  mindig csak az álomszavak jutnak: lélekszabadság, üdvhon… leazúristennel, még ez is. De jóllakottan más srófra jár a szellem, egy biztos, komoly, nagy srófra, mert rákészül a férfiéletre, a biztos feladatra. A lánglélek is lenyugszik, ha hivatala lesz, ha érzi a súlyát, ha érzi a megbecsülést, ha ott az asszony is, és teszi, amit mondasz. Kellem, báj, szívek, gyerekek, pince, szőlő – hitelbe, felesbe, teljesen. A költőkön is megkönyörül felnőttkor.

 

Tudod jól, hogy te vagy a kapocs. A mi Zoltánunk. A mi szemünk fénye. Hogy aztán ne fejjel a falnak, ne sebbel-lobbal, ne kapkodva, ne handabandázva! Mert jó a kergeség, a szív, a láz, a nagy indulatja, de csak akkor, akkor ha… Ha időben, ha tekintettel, mert játékból mindent lehet. Leazúristennel, igen, halkan néha szabad. De ha nem vigyázol, ha ilyen izgágán, akkor a szavak rád tekerednek, és nemcsak rád tekerednek, hanem agyonnyomnak, álmodban megfojtanak. Ilyen volt  szegény édesapád is, ő mindig a saját feje után, se oldalra, se hátra, se lefelé, se felfelé. Mert ilyenek a komédiások, egyre csak szavalnak, egy életem, egy halálom, egyem-begyem, mindent-belé, az egészet ők hiszik el a leghamarabb. Ahány fellépésük van, annyi haláluk. Pedig a szavakat mások, az okosabbak tették a szájukba.

 

Hogy ez ígéret? Egy ígéretvers? Ahol sírjaink domborulnak… aki időben meghal, abból bálvány lesz. No de Isten őrizz, hogy én azt a szívet, azt a nagy szívet egy körömhegynyit, egy tűszúrásnyit. Én semennyire sem. De igazad van, nehéz sorsod van, én aztán megértelek! Mit tehetne itt egy gyerek? Mit tehetne az érzékiségben remegő idegekkel? A szülei idegeivel, a szülei hírével, a szülei becsületével? Hidd el, fiam, világéletemben anyád pártját fogtam! Mindig a pártját, körömszakadtáig, a lelkem legmélyéig, a legnagyobb tisztelettel. De azok a nyavalyások mit pletykálnak! Hogy hívják azt a herceget? Lichtensteinnek? És hogy mi történt Miklós pap házában? Ajtók nyílnak-csukódnak, hogy jönnek-mennek a férfiak, pénzzel, jótanáccsal… ne tessék úgy, fel a fejjel, lehet, hogy lehet… Talán még a Haynau is, de én nem hiszem el, Isten őrizz. Én a körömszakadtáig! Csak hát meggondolatlanok a nők, olyan meggondolatlankák, árvalánykák, vesszőcskék, tiszavirágok. Hajlanak jobbra-balra, nem vigyáznak, elszórják, elvesztik, elhajigálják, nem becsülik, aztán csak sírnak utána. Kikezdi őket a képzelet, végül gyorsan megöregednek. Ilyen a természet, mit tehetnénk, a költők jobban megértik ezt. No de Isten őrizz, hogy én anyádat egyetlen bántó szóval vagy férfitekintettel! Megverte szegénykét már a Jóisten.

 

Mindenkinek a maga keresztje. Dugd vissza az üveget, töröld le, töröld fel, mindent a maga helyére, mindent a maga idejében! Egyél, igyál, aludj rendesen! Óvatosan, jól meggondolva, tekintettel másokra! Erőt ad a vörösbor, ha mértékkel, ahogy erőt ad a költészet. Semmi leazúristennel, vagy csak nagy néha, mert van, aki meghallja. Pihenni kell, beosztani, egyik lány erre való, a másik arra, ilyen a világ már mióta, hisz megértesz. A harmadik lány meg szombat estére való, mikor a cigány belehúz, Sárga cserebogár, Mikor én kimegyek... milyen  bátran, milyen szépen megmondta az édesapád.

 

Mért töröd úgy magad? Mindig ugyanazt a diadalmas ívet járja be a nap. 

Neked is sikerülni fog!

 

Anyámnak; Valahogy csak oldalt hull a hó; A fogalmakba írt nyelvnek

ANYÁMNAK

 

Képzeld, ma eszembe jutott

az a réges-régi tél,

mikor világkörüli versenyt engedtél

játszani a lakásban:

a relből kiáradó meleg gázban

Szahara volt a konyha,

a fehér fajáncok iglujában

Alaszkát fáztuk a fürdőszobában,

s a kicsapódó pára a falon

Velencévé folyt a szobámban –

gondola volt az ágyam és.

 

Akkor még játszottunk.

Most tényleg ott vagy Németországban,

egy szálloda annyi sok szobájában

takarítasz; s féltelek, hogy ma és azok

már mind csak szobák.

 

 

VALAHOGY CSAK OLDALT HULL A HÓ

 

Hull a hó.

Fehéren és szépen

száll oldalt.

Vízszintben fekszem

a finom levegőben,

így nehéz

eldöntenem,

honnan hull és merre,

pillanatra el is hiszem:

lentről havaz

felfelé.

Aztán megértem,

én vagyok

elfordulva,

s valahogy csak oldalt

hull a hó.

 

 

A FOGALMAKBA ÍRT NYELVNEK

 

Beszélhetnék a fájdalomról,

de nem beszélhetnék a fájdalomról.

Mint törött álomkor, mikor

minden megesik, de semmi nem ér le.

Arról, hogy ez már kórkép,

de mégse mér le e pár morzé jele

Zajban mondom el (mese)

A kabócák a tavalyi bogyószikkadás idején költöztek Niru házába. Akkoriban Niru olyan beteg volt, hogy egész nap ágyban feküdt, emlékei közt barangolt, és alig vette észre a szellőzőnyíláson beóvakodó kabócákat. Akkora volt a kosz, a rendetlenség a konyhában, fürdőben, hálószobában, hogy a kabócáknak hetekbe telt, mire járható ösvényeket alakítottak ki az ágytól az asztalig, a konyhától a fürdőszobáig.

 

Niru már olyan öreg volt, hogy reggelente csak csörlők segítségével tudta felemelni a szemhéját, csontjai olyan törékenyek voltak, hogy hat kabóca segített neki kikászálódni az ágyból. Most ott ült az ágy szélén, nagyokat nyammogva próbálta nyitva tartani a szemét. A kabócák közben sürögtek-forogtak körülötte, egyik papucsot húzott Niru lábára, másik kettő a fürdőköpeny ujjait cibálta föl Niru karjára, a többiek pedig kint sertepertéltek a konyhában, vizet forraltak, felbontották a csipkebogyó lekvárt.

 

Niru kicammogott a fürdőszobába, jobb felől, bal felől belesandított a poros tükörbe, nézte, hogy ott van-e még az orrán az a fekete pötty. És a pötty bizony ott volt, ahogy minden reggel Niru gyerekkora óta. Az egyik kabóca készségesen nyújtogatott egy fogkefét, de jó időbe telt, mire Niru észrevette. Akkor aztán alaposan körbesúrolta egyetlen megmaradt fogát, egy drótkefével kisutulta szemöldökét, köldökéből kipattintotta az apró koszgöböket, és a konyha felé vette útját.

 

A kabócák közben elkészültek a citromfűteával, a kössöntyűkencével, úgy várták türelmetlenül Nirut. Az egyik kabóca apró darabokat rágott ki a cipóból, a másik rásimickolta a kössöntyűkencét, a harmadik, mindeközben az asztal közepére tolt egy kicsiny hajítógépet, hátracsörlőzte a kanalat, a kanálba helyezte a kössöntyűkencével megsimickolt cipófalatot, és amikor a Niru vállán ülő kabóca jelt adott, kilőtte a falatot, ami egyenest Niru tátott szájában landolt. Rosszabb esetben az orrát, homlokát találták el a falatok, de Nirut ez sem zavarta különösképpen, csak a hajítógépet irányító kabóca morgolódott mérgelődve. Aztán hunyorogva újra célzott, és pitty, a falat újra Niru szájába röppent.

 

Mióta a kabócacsapat ott élt Niruval, feljavult az állapota, a kabócák etették, öltöztették, rendet raktak utána. De amikor reggeli után Niru a zajraktárba lépett, oda nem mentek utána. Az egyik kabóca azonban annyira kíváncsi volt, hogy egy nap nem bírta tovább, és belesett a résnyire nyitott ajtón.

 

A zajraktárban fenyőpolcokon dobozokba zárva sorakoztak a hosszú évek alatt összegyűjtött zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja.

Niru ott üldögélt a műhelyasztalnál, maga elé helyezett egy dobozt, kürtcsigaházat tapasztott a doboz oldalához, és szemét behunyva hallgatózott, ráncai elmélyültek, ahogy elmosolyodott egy-egy zaj hallatán.

 

Azon a délelőtt épp egy fagyott tulipánszirom pendülését hallgatta a kürtcsigaházzal, amikor valami furcsa zúgást, vinnyogást hallott valahonnan. Most a kürtcsigaház nélkül tapasztotta fülét a dobozhoz, de onnan csak a fagyott szirom pendülését hallotta, mi lehet ez a zaj? Végigfülelte a közelben raktározott zajokat, de azok békésen szunyókáltak dobozaikban.

 

Mi lehet ez a zaj? Kinyitotta az ablakot. Amerre ellátott, mindent belepett a hó, kertet, a fákat, a kint hagyott nyugágyat. A kapu mellett piskótamadarak röpdöstek, a postaláda előtt meg sipkás egérgyerekek játszottak célbadobóst, ding, kongott a postaláda, ahogy az egyik kis egérfickó telibe találta. Niru nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudta eldönteni, honnan jön a furcsa vernyogás.

 

És akkor a csikarfák mögött, a messzi domboldalon egy apró fekete pöttyöt vett észre, nem volt az nagyobb a Niru orrán éktelenkedő fekete pöttynél, és mintha lefele gurult volna a domboldalon. Mintha onnan jönne a vinnyogás. Niru egészen kihajolt az ablakon, de még így se látta, hogy mi lehet az apró fekete pötty. Az egyik kabóca Niru kezébe nyomta a látcsövét, Niru tekergette, élesítette, és hát a látcsőben egy icuripicuri farkast látott lefelé gördülni a hóban, az óbégatott, vinnyogott gurultában.

 

Mire a kabócák beráncigálták az apró farkast a sparhelt mellé, már alig-alig vinnyogott, csak szűkölt, didergett. Pokrócot terítettek rá, forró csipkebogyópálinkát dugtak az orra alá, és néhány perc múlva láss csodát, a kis farkas pofáját az égnek emelve, szemét lehunyva visszanyerte hangját, úgy süvöltött, vinnyogott, hogy megremegtek a konyhaszekrényben álldogáló befőttesüvegek.

(folyt.köv.)

Tankák Muraszaki Sikibu verseskötetéből

 

Hosszú évek múltán újra találkoztam gyermekkori barátnőmmel, aki aztán ugyanazon az estén, a hetedik hónapban olyan gyorsan hazatért, mintha versenyre akart volna kelni a holddal, ezért ezt írtam neki:

                                                 

 

                                                  Találkoztunk hát.

                                                  Téged láttalak vajon?

                                                  Nem is tudhatom,

                                                  árnyad eltűnt hirtelen:

                                                  felhőkbe mint éji hold.

 

 

 

         Már nem tudom, mikor, kedvesemnek küldtem:

 

                                                    Útja, mint tiéd,

                                                    ragyogó! Fényben úszik,

                                                    csakhogy a holdat

                                                    nyugtalan szívvel vártam

                                                    egész este, mint téged.

 

 

 

 

         A kedves válasza:

 

                                                 Célja, mint nekem:

                                                 messzi hegyek, otthonod

                                                 felhőkbe vesztek.

                                                 Az égbolton lelkem is

                                                 eltűnt mint a holdvilág.

 

Fittler Áron fordításai