Lehet-e elég korán kelni, hogy a dolgok jól végződjenek?

            Egyikük ’53-ban arra ébredt, hogy forradalom van. Na persze nem a puskaropogásra, természetesen, reggel még nem igen gondolhatott effélékre. Egész nap fülledt meleg volt, az ébresztette fel őt is. A kunyhó mögötti kis tűzhely már keményen dolgozott, mire Egyik megmosakodott, és kiment, hogy megigya a lefőzött kávét, melynek erős, pörköltszemű illata elárasztotta a vidéket. A felesége Pant és Queso de Cabra-t rakott elé, megette, azután a dohányzacskójáért nyúlt, mielőtt a derekára kötötte, még belenyúlt és csípett belőle egy kicsit, a szájába rakta és rágni kezdte, s csak akkor köpte ki, mikor már a teherautón robogtak a cukornádföld felé.

Egyik egész sötétedésig dolgozott a cukornádföldön. Nyár volt, ilyenkor a suttogást valahogy még gyorsabban viszi fültől fülig a szél. Este a verandára gyűltek a férfiak, a rádiót csavargatták, hátha sikerül fogni az adást, persze sejthető volt, hogy a Batista által ellenőrzött sajtó nem fogja közölni a bukást. Ha leverik a felkelőket, akkor persze… Nem tudhatták biztosan, hogy mára tűzték-e ki az első támadást végül, bár az egyik szomszéd unokaöccse Santiagoban rejtegetet egy-két felkelőt, aztán… De a rádió makacsul kitartott politikai semlegessége mellett, és csakis az időjárásról beszélt, néha pedig muzsikált, mint egy vurlitzer. Két nappal később jött a santiagoi: a támadás sikertelen volt, a laktanyákat nem sikerült elfoglalni, sőt, a forradalom összes vezetőjét börtönbe zárták és most megkeresik a lázadókat, hogy kivégezzék őket. És akkor, ahogy ott álltak, akkor született meg. Minden olyan volt, mint máskor, az asszonyok a banánleveleket tekerték, ők meg álltak ott, mind a fülüket vakarták a sombrero alatt, egy szót sem tudtak mondani többet, de arra mindannyian ráébredtek, hogy a forradalom akkor elkezdődött. És mind benne voltak.

            A Másik 1956-ban nem ébredt fel a forradalomra. Október 22-én este, a bajai agrármérnök hallgatók egy kis csoportjával Másik is összeült, hogy megvitassák a másnapra tervezett budapesti tüntetés menetét. Reggel, a 3:50-es Pécs-Budapest gyorssal kis delegációjukkal felmennek Pestre, ott a Déli pályaudvartól elgyalogolnak az ELTE épületéhez, ahol csatlakoznak majd a diáksereghez. Nem voltak sokan, a legtöbben még azt is letagadták volna, hogy hallottak efféle szervezkedésről, nem hogy megjelenjenek a Másik kis, leterítetlen konyhaasztalánál, ahol bármelyik pillanatban rajtaüthettek a pártellenes összeesküvőkön.

A bajai diákok közül négyen voltak elég bátrak, egy ember már idefelé lemorzsolódott a csapatról. Másik egy pillanatig gondolkozott: talán elég nívós alkalom ez arra, hogy a tisztaszobába hívja bajtársait, de rájött, hogy olyan nyomós indokról még soha sem hallott, amely indokolná a tisztaszoba bármilyen nemű használatba vételét. Így a konyhába vezette őket, ahol a falról édesanyja hímzett, mosolygó alakja sepergette a ház előtti járdát, piros cérnaszemeit azonban egy percre sem elvéve a beoldalgó fiatalemberekről. Előbb ácsorogtak egy darabig az asztal körül, cigarettával kínálták egymást, de mindenkinek volt. Hogy kevésbé legyenek feltűnőek, inkább leültek. Megegyeztek, melyik vonat lesz a legalkalmasabb, megtervezték az útvonalat, de arról, mi fog történni azután, már nem tudtak beszélni.

            Egyik várta, hogy majd jönnek. Hogy a vezetők kiszabadulnak, és jönnek őket megszervezni.  Három hosszú évig várt, addig minden nap készült. Egyre több rumot ivott és egyre kevesebbet beszélt. A forradalom már tartott, ezt mindenki tudta, de mégsem történt semmi, a tehetetlenség és a félelem hol bátorságot öntött Egyikbe a bármikor bekövetkező harcra, hol pedig kiürítette szeméből a maradék hitet is. Ez volt az a három év, amikor a forradalom hangtalanul, a legnagyobb csendben beült baloldalt, két őrlő foga közé, s minden mozdulata előtt belesziszegte a szájüregébe, hogy miért is kell harcolnia majd. Együtt hált, együtt evett és együtt dolgozott minden nap a forradalommal, az nem mozdult belőle.

            Másik konyhájában mindannyian arra gondoltak, mennyire nagyszerű volna elkergetni végre az idegen hatalom zsoldosait, lerázni magukról a rajtuk élősködő igazságtalanságot, de ők csak négyen voltak, s mint ilyen, nem is merészeltek belegondolni, hogy a holnapi tüntetésnek mi lesz a vége. Inkább mindenki elővette a maga családi pálinkáját, mindet megkóstolták, méltatták, kiemelték, ha jó erős volt, vagy zamatos, s hasonlítgatták ahhoz a régihez, amelyből már csak egy kis kupicányit őrizgetett Másik nagyapja a háború óta, gondosan eldugva a padláson, s amely az egész megyében a legjobb pálinka címét viselte. Nem mertek semmi nagyobbra, vagy többre gondolni, nősülni akartak, meg elég havat a termésnek, hogy szabadon beszéljenek, az már olyan távoli értéknek tűnt, amelyre még a legöregebbek se emlékeztek. Sok pálinka elfogyott, mire a társaság feloszlott.

Aztán eljött a nap, mikor Egyiknek indulnia kellett. A feleségét és a gyermekeit hátrahagyva ment, hogy a forradalmat végre az arcába köphesse azoknak a vérszívóknak, akik még mindig kiálltak, hogy védjék a zsarnokot, akik hagynák, hogy a hatalmasabb idegenek feléljék előlük a napi betevőt is. További három évig bujkált a gerillákkal a hegyek között, apránként morzsolva szét az ellenség katonáit, de hiába köpte mindegyiket arcon, a forradalom íze olyan keserű volt a szájában, hogy egyre gyakrabban nyúlt a dohányzacskóhoz a derekán. Persze közben megszokta ezt is, és bár hat évvel azután, hogy felismerte a forradalom jelenlétét, az végre győzött is, mind gyakrabban helyezett be egy csipet dohányt a baloldalra, mert egy idő után már nem tudta, hogy az oda beivódott forradalom keserű ízét elnyomja, vagy előhozza-e a dohánylevél.

Október 23-án reggel, a nap vészjóslóan hunyorgott be a sötétítőfüggöny szálai között, mikor Másik még nem merte kinyitni a szemét. Mezőgazdaságból élő ember volt egész életében, jól tudta, anélkül, hogy szembesítenék az őszi nap fényével, hogy jóval később kelt, mint szokott, ráadásul a fejfájása is arra engedett következtetni, hogy az új pálinkájuk kegyetlenül megtorolja másnap, ha elfogyasztják. Lassan kikelt az ágyból, felöltözött, és elindult a vonatállomás felé. Mikor odaért, rágyújtott egy cigarettára. Az induló vonatok tábláját leragasztották egy papírlappal, amelyre azt írták: Ideiglenesen felfüggesztve.

            Aztán a tegnapi gyülekezetből megjelent még két fiú, akik testvérek voltak, téblábolva, s egymás mondatát továbbfűzve sajnálkoztak, hogy elaludták a megbeszélt indulást. Egy darabig tanakodtak, vajon merre lehet negyedik társuk, a fülüket piszkálták a kalapjuk alatt, majd hazasétáltak. Másik útközben még benézett a negyedik fiú családjához, de azt mondták, hogy későn ért haza az éjjel, utána pedig már kora hajnalban elment hazulról, még elemózsiát is vitt magával. A Másik is hazasétált hát. Csak két nap múlva tudta meg, hogy a tüntetésből ellenforradalom lett, hogy a diákokra tüzet nyitottak és a többit. Akkor mindhárman összegyűltek a csupasz kis asztalnál, szétosztották az eldugott pálinkát, és soha többet nem beszéltek egymás között arról a napról, mikor elaludták a forradalmat. Csak az unokájának mesélte el egyszer, mint jártak a bajai diákok. De a negyedik fiú sorsát közben éppúgy megrágta a moly az emlékezetében, mint a régi falvédőn sepregető fiatalasszony pirosló cérnamosolyát.

Első

…és ahogy újra kinn voltam a házból, végre mindennek volt értelme. Az egész életemnek. Mint egy robbanás a semmiben.

Engem is elvittek gyerekkoromban a játszótérre. Három, vagy négy éves lehettem, és a fényképekről tisztán emlékszem a piros kisvödörre, a sárga lapátkára, és a kék halacskaformára. Pár kép maradt csak meg, mivel anyám úgy kérte kölcsön a gépet a nagynénémtől. A szüleim is, a rokonok is a padról figyeltek, hogyan játszom az eszközökkel, és hogyan teremtek kapcsolatot a többi gyerekkel. Persze ezt nem láttam akkor ilyen összetetten, csak azt tudtam, hogy anyám nagyon szomorú, amiért mindig egyedül vagyok a homokozóban. Ha leült valaki mellém, arrébb mentem. Ha hozzám szóltak, elfordultam. A többi gyerek lassan ódzkodni kezdett tőlem, és bő helyet hagytak körülöttem. Így könnyebb volt nekem is: az én homokváramat nem rúgta szét senki. Igazi műremekeket építettem: szabályos négyszög talapzaton álló, minimum kéttornyos homoképületeket. Apám mindig viccelődött, hogy majd biztosan mérnök leszek, és ilyenkor nevettek az emberek. Nem szerettem, mert mindig ez volt a vicc, mindig ugyanúgy mondta, a felnőttek pedig ugyanúgy nevettek. De nem szóltam, mert így legalább nem maceráltak annyit, hogy barátkoznom kellene.

Tehát azon a délutánon sokan ott voltak a családból. Anyám addig panaszkodott, hogy baj lehet velem, amíg el nem jöttek, hogy megnézzék, valóban kell-e külön foglalkozni a kis rokonnal. Hallottam, ahogy valamennyi idő elteltével (akkor még nem érzékeltem úgy az időt, mint most) összesúgnak, és olyan szavak szűrődtek ki, mint specialista, gyógypedagógus, pszichológus, nevelőnő. Fogalmam sem volt, mit jelentenek ezek a szavak, de fél szemmel láttam, hogy anyám riadtan néz rám. Körbetekintettem a játszótéren: a gyerekek néhány fős csoportokban formátlan buckákat lapátoltak össze, nedves homokkal dobálták egymást, túrták az orrukat, gilisztát ettek. Nem akartam közéjük menni, de hirtelen ösztönösen félteni kezdtem otthoni helyzetemet. Így odamentem a legkevésbé taszító csapat kisfiúhoz, és megkérdeztem, kipróbálják-e a lapátomat. Többet nem is kellett tennem. A fiúk amint használhatták játékaimat bevettek, és megkérdezték a kedvenc autómárkámat, meg hogy nagyot tudok-e a labdába rúgni, és ismerem-e a kalózos legót. Nagyon tudatlannak tűntem, mivel nem tudtam válaszolni semmire. A szüleim annyit láttak, hogy nem vagyok egyedül, és végre megnyugodtak. Többé nem emlegettek semmilyen különös szót. Számomra annyi derült ki, hogy vannak szabályok, nem csak a játékokban, hanem a két játék közötti időben is. És ami a legegyértelműbb volt: rengeteget kellett még tanulnom.

A szüleim teljesen átlagos emberek, ha jól értettem gesztusaikat, szeretetben neveltek. Egy panelház második emeletén laktunk a külvárosi lakótelepen. A szomszéd gyerekek összejártak legózni meg biciklizni, a szüleik pedig kártyáztak a konyhában. Ezt már az óvodában tanultam Zolitól. Értelmes fiú volt, de nem voltak olyan gondjai, mint nekem. Minden szabályt ismert, tudta, hogy plusz csokit kap, ha elrakja a játékokat maga után mielőtt hazamegy, hogy piros pont jár, ha alszik délután. A piros pont nem jó semmire, értetlenkedtem. Nem finom, nem lehet vele játszani, és be sem lehet váltani. Erre Zoli bölcsen megmondta, hogy ha sok piros pontja van, az anyukája örül, és mindig megkap minden játékot, amit szeretne.

Zoli lett tehát az első barátom. Szombatonként átmentem hozzá, vagy ő hozzánk, és a szüleink lassan szintén jóban lettek. Apámék, mint az éhezők, úgy kaptak a lehetőség után. Amikor Zoli átjött, mindig volt teasütemény meg kóla (amit máskor nem is ihattam). Amíg legóvárat építettünk, barátom elmagyarázta az élettel kapcsolatos tudnivalókat, én pedig szorgalmasan igyekeztem gyakorlatba ültetni a hallottakat. Szeretett velem játszani, mert cserébe a tudásáért megmutattam, hogyan építhet szebb épületeket, vagy trükkös csapóajtókat a várbörtön falába. Szüleink pedig boldogan pókereztek. Később aztán pezsgőt, meg bort is ittak, ilyenkor ott alhattam Zoli szobájában a vendégágyon.

Ahogy előre megjósolta, minden megváltozott körülöttem, ahogy fejlődtem. Tettetnem kellett ugyan az alvást, de a piros pontért megérte, mert anyámék valóban több dolgot kezdtek vásárolni nekem. Cserébe eldicsekedhettek a munkahelyükön, hogy micsoda remek fiuk van. A másik praktikus velejárója az volt, hogy ha megkérdezték, mi volt az oviban, nem kellett azt mondanom, hogy semmi. „Kaptam egy csokit a Klári nénitől, mert elraktam a játékokat a többiek helyett.” „A többiek helyett?” Kérdezte egyszer elváltoztatott hangon apám. Megtanultam, hogy a szabályokat nem szabad teljesen betartani, mert az olyan különcség, mintha egyáltalán nem tartanám be. Úgyhogy inkább csak magam után pakoltam ezután.

Kifejlesztettem egy mosolygás-technikát, amit a mai napig használok. Minden fényképen ugyanúgy áll a szám, mert kifejezéstelen arccal nem lehet élni. Zoli sokat tanított grimaszolni. Hogyan utánozzam a haragot, ha ellopják a kisautómat, a sértettséget, ha nem foglalkoznak velem otthon délután, a vidámságot, amikor kapok valami újat. A szobámban lévő foszforeszkálós bohóccal díszített kistükrömben éjszakánként addig gyakoroltam, amíg bele nem aludtam. Hiába éreztem tökéletesen magam egyedül, egyre több ismerősöm lett, akik úgy tűnt, kedvelnek. Belátom, ez hatalmas fáradságokkal járt, de gyakran megérte a vesződséget. Az emberek kedvességért kedvességet adnak. A gorombaságért meg szidást. Ezzel az egyszerű egyenlettel zökkenőmentesen kijártam az óvodát.