Címke: irodalom

Eustache Deschamps költeményei

Korunkért hull a könnyem

(Lasse, je pleure et lermie…)

 

Korunkért hull a könnyem,

S csak intek: köszönöm, nem.

Most mindenki mohó, cseles,

S botor tervek közt tévedez

A bomlott elme könnyen.

Szerénység? Hűl a földben.

Megmar sok kósza jöttment,

Az erős a gyengére les,

A jog helyett az öntelt

Zsarnokság trónol fönnen.

Az árulás mily kotnyeles!

A jók közébe szökken,

Mint éjidőn dühödten

A bánat rám, amíg heves

Ostrommal rommá ront, bevesz,

És úr marad fölöttem.

Korunkért hull a könnyem…

E bajra nincsen csöppem.

Kérlek, Igazság, jöjj, zengj

Egy dalt nekünk, tisztát, nemest!

Dalolj! fakaszd, vágd fel reves

Szivünkben ezt az ömlenyt,

Mert rothadunk a gőgben.

Amerre hangod fölcseng,

Mindenegy lélek örvend.

Vigaszra lészen érdemes,

Csalást, bírvágyat félretesz,

S egymásra lel örömben!

Korunkért hull a könnyem…

 

Győrei Zsolt fordítása

                        

Jaj, kerge kín…

(Las, douloureux, desconfortez, dolens…)

 

Jaj, kerge kín támadt meg és gyötör,

Tör szenvedő lelkembe fájdalom,

Dalom dadog – mi eszembe ötölt,

Tölt búval el: hölgyem hiányolom.

Ólomnehéz e bánat, nyom nagyon!

Gyón most a szív: nem bírja már a távolt.

Volt már, aki így járt, ily cudaron?

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

Mord, rút halál jő – s én vagyok, kit öl!

Kitől ered? Nos, elárulhatom:

A tomboló pletyka kész vetni tőrt.

Őrt áll az ész, ám nyüzsg a rágalom-

Alom: tetű él benne, nagy halom,

Hallom! Hívom igazságom, a bátort –

Tort ül talán ez ártány ótvaron!

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

Ám orrt mutat a locsfecsnek, ki bölcs!

Ölts nyelvet, és a kételyt csapd agyon!

Adjon hölgyed kezet, s te üdvözöld! –

Zöld, friss rügyem viszont ha gaz, ha gyom,

Hagyom mezőm kiégve, parlagon.

A gond emészt; reményem él, de már holt…

Hol tölt vigasz, hol elhagy fukaron –

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

 

Győrei Zsolt fordítása

 

Jaj, énnekem a kínok kínja jut            

(Las, douloureux, desconfortez, dolens)

 

Jaj, énnekem a kínok kínja jut,

Jutalmam is remény helyett a vég,

Végváramon gondok törnek kaput,

Úttalanul, úrnőm, jövök feléd.

Létezem! Ó, jó sors, bár sejtenéd!

Édeni rév, úgy úsznék hűs vizedhez!

Ez éltetőm, erőm ez adja még.

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Mezítelen a szív, ha sok hazug

Zugpusmogó rontja becsét s nevét.

Vétlen vagyok, de szavuk ölni tud.

Tudós fülön nem jut be szóbeszéd.

Szédül a szív, s megáll. Te locska nép,

Ép főknek a fecsegés rusnya jelmez,

Ezért az ész bíránknak épp elég.

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Meszet evett, ki hű szolgába rúg.         

Ugass bolond! A bölcs un rád elébb.

Ébren van-e a Hűség? Háborút

Rút ellenen az nyer, ki hűen élt.

Méltatlanul csal meg, ki meg nem ért.

Eszményi hölgy. Ha nem, lelkem elég.

Mértéktelen erényed védelem lesz,

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Jeney Zoltán fordítása

A gondtalan

A csiszolatlan kőkorszakra nem emlékezhetett a mamutvadász, bár ölni többször volt szüksége puszta kézzel, mint azt a felkelő nap fényében kívánni lehetett. A nyár mocsárba hajszolta a völgyeket, a lágy ívű dombokat nem tapodta rénszarvasok serege. Jó kilátás nyílt a sziklaeresz alól, ahol a vadász menedéket keresett a még mindig jeges szél elől, tekintetét a várakozás kővé dermesztette, amint az időtlen tájra simult. 

Meztelen karján hegek és forradások idézték mozgalmas életét, melyet senkinek sem kívánt. Kezében apró tárgyat szorongatott, egy csonthamuból, zsírból és agyagból formázott, aztán kiégetéssel megszilárdított kicsi mamutot. Még az előző táborhelyről hozta, amit azért kellett elhagynia, hogy halott fia zavartalanul elmerülhessen a békében, mely életében nem adatott meg neki. Azóta hozzászokott, hogy mindenben önmagára ismer, légzése egyenletesen pulzált az olvadó gleccser árnyékában.

A medvék átadták téli szállásuk, bundájuk, húsuk és csontjaik az észak felé űzött maroknyi félelemnek, hat férfinak, négy nőnek és öt gyereknek. Később a barlang otthontalan emberevőké lett. Táboruk így vándorolt közös emlékezetük óta, melyet óvatos életük rejteke őrzött, szabad ég alatt nem gyújtottak tüzet. Könnyű kunyhó most a fészek, pillanatnyi világuk origója. A gyapjas orrszarvút rég áteresztették magukon, váza átmeneti hajlékuk támasza.

A látóhatár peremén színtorlódás, kísérete tompa moraj. A sziklák felerősítik a hangot, igazolják a látványt, a mamutcsorda visszatért. A vadász fölemeli a szobrocskát, kinyújtott karral maga elé tartja, hunyorít. Még nem. Megismétli a műveletet, hosszabban méricskél, a távolság nagyon lassan, de csökken, a mamutok nőni kezdenek, a vadász orrcimpája megremeg. Talán. Újra méretet vesz, ha majd ugyanakkorák, akkor. Hosszú délelőtt.

De a nap delelőjén is áthaladt, nagy ívben bukott a lármás páfrányerdő felé, és e táj legnagyobb látható állata egy ernyedő marokban hevert, mert a mamutok aznap nem vándoroltak tovább. A vadász tisztában volt ennek jelentőségével, ezért hűséges távolságmérőjét szütyőjébe csúsztatta és lassan fölemelkedett a keskeny kőpárkányon, majd óvatosan oldalazva elhagyta megfigyelőhelyét. A párás levegőben tovább erjedt az élet moraja. A vadász számára élesen elvált a látható és hallható világ, az ízlelés, tapintás és szaglás intim borzongása, az érzékek átjárhatóságában felfedezett univerzum azonban kimerítően kifejezéstelennek bizonyult. Lábában neszezett a vadak lépte, ringva suhant ingerei feszített hálóján.

Az alvó vulkánt csendes folyó ölelte körül, álmot vigyázó zöldezüst kígyó. Az idő fátyla rongyokban lógott az átkokkal terhes, törött körmök szaggatta égen. A letűnt civilizáció árnyai nem kísértettek a legöregebbek emlékezetében sem, a mítosz halála észrevétlen maradt. Minden sikoly rögtönzésnek tűnt a vonatkoztatás nélküli térben. Itt az életnek sodra lehetett csupán, súlya nem – ezt akkoriban mindenki így tudta. És fejét, ha tehette, semleges irányba fordította, karját, ha volt, árnyékba mártotta. A túlélés céltalansága, önmagát is elnyelő idegensége sokakat fölemésztett, hullahalmok királyai lettek ők. Az istenek kegyelme a föld verejtékébe fulladt.

A mamutvadász egy teknőst vonszolt be a táborhelyre, a vak suhanc értően bólintott, az asszonyok szája mintha szóra nyílt volna. A férfiak felálltak és munkához láttak, csöndben daraboltak. A teknős felért egy kisebb vaddisznóval, bélelt páncéljából gyermekágy készült. A ritka fogást mégsem fogadta ünnep, csak a fekete napok halk sóhaja, az elhagyottak könnybe kövült tekintetébe vésődött megannyi úttalan fájdalom. Lelkükben a bosszú elrohadt, a szomorúság szomjas sivatagot szült, az érzések kiszáradtak. Közösségük kényszeredett volt, észben csonka, testben nyomorék. Sokan már a járvány idején halálvárókká lettek, amikor az uszonykezűek a folyó felől megérkeztek, osztatlan tudással, ápolt figyelemmel, hogy fajuk nemesítéséhez megfelelő alanyokat találjanak. Meddőnek tartott nők járultak elébük önként, némelyek puszta kíváncsiságból, mások bűnös élvezetből. Egy ilyen viszony gyermeke volt Amelész, a vak suhanc. Pikkelyei szemét is ellepték, ennek ellenére tudott tájékozódni, bár hallása az emberekét meg sem közelítette. Rendszerint a mogorfa alatt ült, a többiek közelében, de tőlük külön. A mogorfa gyökerei az égbe kapaszkodtak, levélszerű hajtásai a földben matattak, bujdosó sötéttel táplálkoztak.

A pikkelyes arcú fiú élete gondtalan volt, ételt és italt azonban csak a mamutvadásztól fogadott el. Napjai nagy részében sárból és miegymásból apró állatokat formázott, majd a kora esti tűznél kiégette őket, hogy másnap megtisztítva és kifestve elajándékozhassa mind. Senki nem tudta, hogy e képesség honnan ered, és azt sem, milyen célt szolgál, de mindenki örömét lelte benne. Csillagtalan éjjelen néha hallani lehetett valami halk és elhaló remegést, egy leheletnyi, kitartott rezgést a levegőben – senki nem tudta eldönteni, ilyenkor Amelész sír vagy énekel. A fiú szerette a teknős húsát, a mamutvadász pedig szerette nézni, ahogy Amelész eszik. Áhítattal áldoztak a néma békének, melyen kényelmesebben üldögéltek, mint a talpukat csiklandozó, zsenge porcfüvön. Nevetésük hangtalan volt, mosolyuk láthatatlan. Négy olvadás múlt el az utolsó androgün meggyilkolása óta, immár felhőtlenül önmaga felé fordult az egynemű gyűlölet. És Amelész nem vette észre, amikor a derűs csöndben vérezni kezdett.

Rubintszerű könny gördült végig szivárványos pikkelyein, fülréséből karmazsin színű testnedv szivárgott. Orrlukai repedésén vörös buborék ült, apró szája szegletében kibuggyant az elfolyó idő. Aránytalanul kis teste rángatózni kezdett, úszóhártyás kézfejét maga elé dobva görnyedt bele minden egyes mozdulatba. A mamutvadász kiáltása darabokra zúzta a völgy törékeny álmát, miközben égbe emelt karjaiban halálba ringatta a torzszülöttet.

Másnap hajnalban a völgy új, embertelen álomra ébredt. A hevenyészett tábor odébbállt, helyén lábnyom sem maradt, csak egy friss földhalom és egy picinyke mamut a mogorfa egyszer nyíló virága alatt.

Oroszlánkeringő (5/3)

Apám anyám nevelésére bízott bennünket, engem és az öcsémet, és bevallottan csak akkor avatkozott közbe, ha anyám nem boldogult velünk, adott esetben velem. Ennek a szülői hozzáállásnak megvolt az az előnye, hogy apám előtt jótékony homály lengte be iskolai magaviseletemet, így annál kevésbé érdekelt bármi kis vadulásnak a következménye, amit akkoriban napra nap produkáltunk a suli falai között.

Jelen esetben nem történt igazán komoly dolog: Soltész János számítástechnika tanárról hamar kiderült, hogy képtelen megtartani tekintélyének sáncállásait, és az egyik órán, amikor helyettesíteni érkezett hozzánk, a szokásosnál talán többet nyelveltünk vele. Amikor erkölcsi hegyi beszédbe kezdett, hozzáteszem, teljesen hasztalanul, hogy szégyenérzetünket ágyából kiugrassza, én szemtelenül feltettem a fülhallgatómat, megnyomtam a vókmenen a lejátszó gombot, és tán még dudorásztam is. Soltész János felállt a tanári asztaltól, és a legnagyobb nyugalommal sétára indult a padsorok között, mialatt folyamatosan beszélt. Éppen ezért váratlanul ért, amikor mögém kerülve elkapta a fejemet, és székemmel együtt húzott hátrafelé, kibillentve az egyensúlyomból. A teljes hangerőre csavart vókmenem sem tudta elnyomni szitkait, mialatt birkóztunk, és képtelen voltam kiszabadulni orv szorításából. A meglepettségem szerencsére elnyomta azt a fizikai fájdalmat, amit e rút megtorlással okozott, és szűkölni, jajgatni kezdtem, némiképp a helyzetet is parodizálva, hogy egyúttal a többieket is szórakoztassam. A nagy derültség szeghette Soltész tanár úr kedvét a kínzásomban, mert hirtelen elengedett, de még letépte fejemről a fejhallgatót és elmarta ölemből a vókment, amit aztán nagy dérrel vágott az aktatáskájába, és úgy csapta rá a fedelet, hogy közben odacsípte a fejhallgató vezetékét. Egy-két másodpercre rá, ahogyan azt már tőle megszokhattuk, visszanyerte hüllőket idéző, közönyös nyugalmát. Én erre jólnevelt fiú módjára jelentkeztem, s amint szót kaptam, udvariasan érdeklődtem a vókmenem sorsa felől, de Soltész János kizárta annak lehetőségét, hogy azonnal visszakapjam, és csak annyit mondott titokzatosan, hogy év végén talán beszélhetünk róla. Hiába jöttem az én szuverén jogaimmal és kezdtem heveskedni, mert leintett:

– Ne emelgesd a hangodat, fiam, csak sérvet kapsz tőle.

Erre minden erőmet összeszedve és fogamat összeszorítva bocsánatot kértem, amit Soltész János kegyesen megadott, majd, hogy kibékültünk, akarattal kiszúrva egymásra találásunk buborékát, újra megkérdeztem, hogy visszakaphatom-e a vókmenemet.

– Amit mondtam, megmondtam – zárta rövidre a meddő vitát Soltész tanár úr, és fogalmam sem volt, hogy mivel pótolhatnám e hirtelen ért veszteséget, vagyis hogyan fogok jártamban-keltemben zenét hallgatni, ami mindennapi szükségletemmé vált.

Általában anyám járt szülői értekezletekre, a legközelebbi alkalommal azonban nem ért rá, és apámat kérte meg, hogy menjen el helyette. Eszembe sem jutott, hogy ez micsoda következményeket vonhat maga után. Hanem amikor apám hazaért az értekezletről, és még egy szó sem hagyta el a száját, már szikrákat vetett az előszobában. Megérezve egy közelgő vihar széllökéseit, jobbnak láttam felhúzódni az emeleti szobámba, de apám, aki nem viszonozta elhaló köszönésemet, viszont jól hallotta mezítlábas és szapora csattogásomat a lépcsőn, utánam szólt:

– Gyere csak ide, öcsikém.

Jobb volt túlesni a nehezén, mintsem a szobámban hallgatózni feszülten órákig, így a vágóhidak népének beletörődésével fordultam vissza. Akkorra már anyám is hazaért, és apám a nappali szobába terelt bennünket, engem leültetett az ágyra, ők pedig a nádból font székekben helyezkedtek el, akár a bírák. Először fel sem tűnt, hogy apám egyes számban fogalmaz, holott az ehhez hasonló családi tárgyalásokon előszeretettel használta a többes számot („nem örülünk neki, hogy ilyeneket nézel”, „nem tudjuk elhinni, hogy kocsik emblémáit feszegeted a csavarhúzómmal” stb.). E mondatait kísérő gesztusaiból ki lehetett érezni a sebzettségét, de most sokkal csalódottabbnak hatott, mi több, úgy viselkedett, mint aki rádöbbent, hogy összeesküdnek ellene, és ez megijesztett engem. Mert hát nagyobb pácba kerültem, mint hittem.

Osztályfőnökünk, Bay Mihály egy-két év után feladta, hogy alázatos és szófogadó nyájat neveljen belőlünk, pedig minden olyan szépen alakult, de alaposan félreértette a helyzetet. Az ideig-óráig jó magaviseletünk pusztán arra utalt, hogy az új iskolával idegen közegbe és közösségbe kerültünk, amelyet előbb fel kellett térképezni, beleszokni, erőket csoportosítani, végiggereblyézni ujjainkkal a rend határainak dróthálóját, s amint ez megtörtént, egymásnak bakot tartva hozzákezdhettünk látványosan átszökdösni rajta. Színtiszta fiúosztály lévén rendkívüli összpontosulást nyertek az állandó és egyre merészebb határsértéseink, ugyanakkor a másik egynemű osztályban nem történtek ehhez fogható merényletek.

A suliban minden szünetet a folyosókon vagy az udvaron kellett töltenünk, a termeket ilyenkor a tanárok kulcsra zárták. A kezdeti, jámborabb időszakban például kedvelt szokásunk volt a dupla német órák közötti szünet előtt elbújni a földszinti 001-esben, amit függönnyel és egy harmonikafallal választottak el a 002-estől. A kicsöngetés kavalkádjában négykézláb kutyagolva, vagy kommandósként forogva a földön jutottunk el a függönyig, és egymás után tűntünk el mögötte, hátunkkal a 002-es felé nyomva a harmonikafalat, hogy ártatlan testünk ki ne domborodjék a függöny redőin. A legnagyobb kihívást jelentő mutatványt az állófogason történő elrejtőzés jelentette, a felaggatott kabátok és táskák biztos fedezékében, bár ez csak egyetlen, könnyebb porhüvelyű léleknek biztosította a fennmaradást. S amint látszólagos kiürültében elcsendesedett a terem és kívülről megfordult ajtajában a kulcs, kicsattanó hangulatban bukkantunk elő állásainkból. Hatan-nyolcan is sikerült olykor bent maradnunk, és vigyorogva integettünk az udvaron ődöngő többieknek.

 

Leánybúcsú (37/4) – Ki állította, hogy nincs a földön igaz, hűséges, örök szerelem?

Hétfőn reggel telefoncsörgésre ébredtem. Elina volt.

– Áldás, békesség! – hangzott a diadalkiáltás.

– Istennek dicsőség – motyogtam.

– Hogy van a mi sármos negyvenesünk érző szívű barátnője?

– Rosszul.

– Kérlek, a szerelem dinamikája. Ha meghívsz egy kávéra dupla tejszínhabbal, elmondok valamit.

 

– Mit?

– Azt, hogy milyen hatást tettél rá.

– Uramisten. Honnan tudod?

– Egy óra múlva a Kamillában?

– Elina, könyörögöm, nem bírom ki addig. Csak egy mondatot mondj!

– Nem egy mindennapi szerzet. Ezt mondta rólad.

– És hogy mondta? Kinek mondta? Mikor mondta?

– Türelem.

– Elina! Ez jót jelent?

– Nagyon jót. Siess.

Siettem. Rohantam. Gyerek vagy te még, gyerek vagy te még, mondogattam magamban. Elina már várt. Annál az asztalnál ült, ahol négy napja mi a Felügyelővel. Az akkor volt, most meg most van.

– Azonnal mondj el mindent! – vetettem le magam a cigarettával több helyen kiégetett székre.

– Színházi találkozón voltam tegnap este. Egy társasággal ő is ott volt. Kinyitottam kissé a fülemet. Akkor beszélt rólad.

– És mit mondott?

– Arról beszélt, hogy megkereste egy fiatal szőke lány az egyetemről. És akkor tette hozzá, hogy nem mindennapi szerzet.

– Nem mindennapi szerzet.

– Igen. Öregem, ez a pasi nagyon iszik.

– Mit iszik?

– Whiskey-t.

– Miért iszik?

– Hát azt én honnan tudjam?

– És hogy iszik?

– Ahogy bárki más. Fölemeli a poharat és – iszik.

– És mást nem mondott?

– Nem.

– És milyen ruhában volt?

– Feketében.

– És hogyan mondta, hogy nem mindennapi szerzet?

– Mosolygott.

– Nem is szokott mosolyogni.

– Jó, egy kicsit mosolygott csak. De az arca beszédes volt.

– És ez mit jelent?

– Hát, azt, hogy szimpatikus vagy neki.

– Nincs ebben a véleményben egy kis lekezelő hangvétel?

– Szerintem nincs.

– De illik ezt egy nőre mondani?

– Bolond vagy. Jó benyomást tettél rá és kész.

– És állt vagy ült, amikor mondta?

– Ült.

– És sokan voltak ott?

– Nem. Csak egy pár ember, úgy tűnt, régóta ismerik egymást.

– És mit mondtak arra, amikor ő ezt mondta?

– Semmit. Hiszen tudod, hogy az emberek manapság teljesen érdektelenek.

– Nővel volt ott?

– Nem tűnt föl.

– Nyugodtan megmondhatod.

– Nem tűnt úgy, mintha valakivel lenne ott. Volt két nő is a társaságban, de nem hozzá tartoztak.

– És szerinted miért említett meg engem?

– Hát, biztosan, mert nem vagy mindennapi ember.

– Lehet, hogy gondolt rám azóta?

– Ezt nem lehet tudni. De valószínű.

 

Aleksander Gatalica: Euripidész halála – részlet

Fényes nappal volt, éjnek baljós évadja, hajnalok hajnala, amikor elgyötört anyám elhívatta hozzánk a skulptort. Akadémista volt, tehetséges művészpalánta, mestere ajánlotta a szobrásznövendéket. Felállította az állványt, közepében a cölöppel. Még ki sem szállt az álom a szememből, amikor már ott kerülgette ezt a fa gerincoszlopot, és agyagot hajigált rá: elsőbben valamiféle serleg formálódott ki belőle, ami semminemű élőre nem hasonlít, azután tojásdad alakot öltött, egy embrióra emlékeztetett, amely még csak ezután fog megszületni, végül fejformája lett, kialakult a tarkó, a homlok, az orca, az áll. Mindeddig anyánk nem tartózkodott a közelben, ám mihelyt az agyagban szemből mutatkozni kezdett az arc kezdeménye, nekiállt ide-oda járni körülötte, mint valami anyafarkas. Ő, aki valójában oly elbűvölő, vicsorítva, a rettenetes fenevad nézésével, amely kész habozás nélkül átharapni zsákmánya torkát, meredt a kicsiny agyagfejre, amelyen kirajzolódtak már a járomcsontok, a szemgolyók, a két szemöldök íve, az ajkak, s amely valahova félrenézett. Igen, ő volt, Menyus kisöcsém, a féltestvérem, Melchior-Menyhért, anyám rendelte meg a portréját, és ő ragaszkodott hozzá, hogy ilyen nyersen, a szeme láttára formázza meg a szobrász. Egy kör, majd még egy (balett-táncos módjára – fekete hattyú); lépteit szaporázva nagy ívben (közelebb hozzám, aki hálóköntösben ácsorgok szobám ajtajában), aztán kisebb sugarú, fékezve a tempót, miközben kacéran megérinti a fehér köpenyben munkálkodó szobrász vállát. Kisöcsém meghalt, nagy elesettségben, minden égi elrendeléssel ellentétesen. Megbontva a dolgok rendjét, amely arra épül, hogy az emberek mit tartanak helyénvalónak, kilehelte gyermeklelkét – és az én szegény, szépséges anyám szemében semmi sem látszott többé, sehol semmi, senkinek semmi; sem jövő, sem múlt; másoknak sem és nekem sem. Kerengett a fej körül, amely mind jobban hasonlított a gyermekre, szegénykére, és vezényelt: kicsit teltebb arcot, duzzadtabb ajkacskákat, mélyebb gödröcskét az állán, picivel nagyobb fülcimpácskákat, kisebbre gyenge nyakán a pici porcot, alacsonyabbra a homlokot, egy árnyalattal hullámosabb legyen a haj, és legyen szőke, szőke… Egész álló nap hol lent, hol fent, hol itt, hol ott tapasztott fel a mintázó egy-egy agyaggöröngyöt, és aztán leszállt az est, sötét éj borult ránk, mint valami suru fekete tészta, s én elálmosodtam. Miközben álomba merültem, az imbolygó éji ködalakok felől egyre csak ez szüremlett felém: „Kicsit nagyobb szembogarat, a fülkagyló belseje lágy vonalú, mint egy gyermektrombita, a halántékot vegye lejjebb, a választék olyan legyen, hogy a délutáni nap átsüssön rajta.” Másnap – de mintha sem egyikük, sem a másikuk, sem anyám, sem a szobrász egy szemhunyásnyit sem pihent volna – ott röpdösött körülötte lepkeszárnyon, ismételgetve: „Ide még egy kicsit, csak egy kicsit, még kevesebbet; ide még tbbet, többet, még többet.” Később azt kezdte hajtogatni: „Itt élettelen, nem lélegzik, a szája nem hajlik mosolyra.” Majd pedig újra: „Élettelen, élettelen!” A Comuna di Veneto motorcsónakján érkeztem Velencébe 1938-ban. A feketeingesek azt gondolták, ha teli tüdővel fújják, megváltozik tőle a világ, s a csatornaparton menetelve harsogták: „Noi siamo Veneziani, portiamo il coltello in bocca, guai a chi ci tocca.” („Velence köveit tapodjuk, a pengét a fogunk közt hordjuk, ki utunkat állja, eltiporjuk.”) Bizonyos Claudia megismerkedett valamiféle száműzött, földönfutó orosz gróffal, aki egy vagy két hétre óvatlanul grófnét csinált belőle. Az oroszlános oszlopnál hajótöröttként léptem partra, és mindenütt kerestelek, Euripidészem, téged, a szabad polgárt. Rosszullét fogott el (a márványszerű víz fölé hajoltam): a fárasztó vezetés, az idő, a kor tehette. Nem találtalak meg 1911-ben, abban bizakodtam, felbukkansz majd 1938-ban. Újra itt voltam hát, és a novemberi Velence sivár volt, minden velenceinek hasogatott a térde, és mindegyiküket árnyként követte a halál. A felhők úgy tornyosultak, mintha az olajfestéket egyenesen a tubusból nyomták volna az égre, a Szent Márk téri galambok pedig, úgy látszik, megérezték a háború előszelét, őszi varjak módjára rajokban írtak le nagy köröket a dózsepalota meg a templom öt tornya és a bronzlovak fölött. Tovahaladtam a csatornákon át, orromban éreztem a tiszafák, a só, a penész szagát, amely San Michele szigetén, a velencei temetőben mindenünnen árad, és az Akadémiai híd felé vettem az irányt. По улицам Венеции, в вечренийневерныйчас, блуждал ямеж толпы, и сердце трепетало суеверней. Каналыкак громадные тропы, манили в вечность; в переменах тени казалисьдивныстрогие столпы, и ряд оживших призрачных строенийявлял очам, чего уж больше нет. Что было дляминувших поколений.Fülledt esti órán Velence utcáin csámborogván a sokaságban szívem dobolását hallgattam. Szövevényes utak gyanánt a kanálisok az örökkévalóságba hívtak, az árnyékok változásának játékában olybá tűntek, mintha pompázatos és szigorú oszlopok lennének, a benépesült áttetsző építmények soráról pedig úgy éreztem, valójában nincsenek, csak visszfényei annak, amit letűnt nemzedékek valóban láttak… A csatornaparton szorongó mindegyik kis boltban, melyek a békeidők dohszagát árasztották, Mussolini arcképét láthattam. A patikák, amelyek cégtábláján valaha a „Triacanti” felirat állt, s polcaikon gyógyszerek sorakoztak, de mérget is árultak bennük orgyilkosoknak, most teákat kínáltak. A címkék – „Vetriola”, „Trifoglio acquatico”, „Aassenzio marino”, „Capelvenere”, „Raseda alba” – mégsem csábítottak senkit arra, hogy betérjen, az árnyékot maguk után vonszolók tájukra sem néztek. A mesterek, akiknek műhelyébe csak elvétve tévedt be vevő, bordó pecsétviaszt árusítottak, velencei zöld festéket fiolákban, iniciálékat, merített papírt különböző méretekben, az íveket kézzel vágták fel, mint a postabélyeget; továbbá festőecseteket és egész kis kézi nyomdákat, fémhengerrel, fapréssel. Olyan előzékenyek voltak ezek a boltosok, mintha magtalanul kivesző családok utolsó sarjai lennének, kihaló mesterségek utolsó avatott űzői, és mindenfelé a Duce zöld passepartout-s rézmetszeten megörökített arcmásába ütközött a tekintet: Benito Mussolini fehér nyakkendősen egy ifjúkori fotográfiáján, koponyáját még haj borítja; fasiszta tollas sapkával a fején mint comandantare; első világháborús rohamsisakban, melynek felöltésére az alkalmat oly sóvárogva várta. Először úgy tűnt, hogy megpillantottalak, fia Mneszarkhosznak, szemtelenül fiatalon, karcsún, amint befordulsz előttem az utcasarkon (a kirakatokra ügyet sem vetettél), és elnyel a szűk sikátor, ahol a szemközti házak kéznyújtásnyira vannak egymástól, és a kötelet a jellegzetes zsalugáterek tövében kihúzva aggatják ki száradni a ruhákat. Siettél, hosszú léptekkel szedted a lábad bűnös módjára, akár az a nagybeteg 1911-ben. Csak most nem engem követett valaki, hanem én követtelek. (Mint egy 1938-as kíváncsiskodó? Mint az 1911-beli, fehér pantallós haldokló?) Belevesztél a gondolakikötő homályába, és azután, úgy rémlett, egy hosszúkás fekete csónakba lépsz, amely hihetetlen fürgeséggel iramodott meg a Canale grande felé. Magam is beugrottam a következő gondolába, s rárivalltam a csónakosra: „Avanti!” Utánad vetettük magunkat, szalamiszi, de te úgy bújócskáztál velünk, mintha idevalósi, velencei lennél; el a vízből kimeredő kék-fehér cölöpök mellett, a paloták falai alatt, melyek alsó szintje vízben áll, boltíves mennyezetüket freskók ékesítik; suhantál arrafelé, ahol az orosz gróf utolsó éjszakáit töltötte tüdőbajos grófnéjával. Csónakosod sebesen mártogatta evezőjét a vízbe, a sekélyesben hihetetlen ügyességgel tolta el magát az iszapos mederbe lenyomva. Törékeny tested ide-oda inogva egyensúlyozott az éles kanyarulatokban. Nem tudtunk beérni téged, tragédiaszerzőnk, tengerhajósunk! Mintha maga Kháron lett volna a vezetőd, s a kanálisok, melyeken siklasz, mintha a Styx és Kókütosz lenne. Végül szem előtt tévesztettünk. Nádszál hajlékonysággal meggörbülve segítetted a hajósok hajósának nyaktörő irányváltását, s besiklottatok a Canale grandéba a Rialto fölött – ott, ahol a híd környéke még most is olyan, mint a régi mesterek vásznain –, és elvegyültél a járókelők közt . Hogy tehettél ilyet, Euripidészem, te, akit vállára vett a nép azon az éjszakán, amikor diadalmaskodtál, s aki ezt írtad: „’άγει μ’ ’άγει μέ τις – ουχ ορας; – νεκύων ’ες αυλαν υπ’ ’οφρύσι κυαναυγέσι‚ βλέπων πτερωτος ’Άιδας.ορω δίκωπον, ορω σκάφος νεκύων δε πορθμευς ’έχων χέρ’ ’επι κοντω Χάρων μ’ ήδη καλει:τί μέλλεις; ’επείγου συ κατείργεις. τάδε τοί με σπερχόμενoς ταχύνει.” „Vonszol-húz magával, nem tudom, ki az, a holtak csarnokába. Hadész az… ni!, szárnya van, suru szemöldje alól méreget. Jön a bárka, rajta két sor evező. Kháron kezében bot, megszólít. »Mire vársz?« – kérdi. »Ne tétovázz, indulj!« – int magához szörnyu szóval.” Meg ezt is írtad: „ει μεν τον ’Ορφεως  ειχον, ω  πάτερ, λόγον πέιθειν ’επάδους, ωσθ’ ομαρτειν μοι πέτρας, κηλειν τε τοις λόγοισιν, ους ’εβουλόμην, ’ενταυθ’ αν ηλθον.” „Ha Orpheusz hangján szólhatnék, atyám, hogy dalom a követ is megindítsa, s feltámaszthatom vele a holtat, azon énekelnék.” Hogy illanhattál el, ravaszdi? Tudod-e, te szalamiszi, hogy az erkölcs azon a feltevésen alapul, hitetlen ember nincsen – akár megvallja, hogy hisz egy istenben, akár nem? Jó lenne meg is bizonyosodni róla, de előbb vizsgáljuk meg ketten, te meg én, noha a halál karcsú fekete gondoláján éppen megléptél előlem, milyen helyzetekben nélkülözhetné az ember a hitet, az egyedüli tényezőt, amely erkölcsössé teszi. Vegyünk szemügyre három ilyen emberfajtát. Az első azok csoportja, akikről már szót ejtettünk, s akiknek a magatartását, nemdebár, a „¿Qué es la vida?” kérdéssel határoztuk meg. Az ilyenek számára, láthattuk, az élet egy villanás két nemlét: a születésük előtti végtelen semmi és a haláluk utáni végtelen üresség közt. Mért lenne hát az ember jó vagy rossz, ha semmivel nem érdemelte ki az életét, mint ahogy semmivel nem is szolgálhat rá a meghalásra? A létezés akkor csak véletlen villanás, melyet alantas élvezetek töltenek ki, és gátlástalan elpusztítása mindenkinek, aki ennek útjában állna; az élet, Euripidészem, abból állna, amit 1911-ben itt, ebben a városban, a fehér pantallós ismeretlen torzságától lenyűgözve, kis híján elfogadtam. De itt van még egy emberfajta, amelynek kolonc az erkölcs. Az ember nem szabna magának erkölcsi korlátokat, ha örökké élne és hasonlatos lenne az istenekhez. Ebben az esetben sem kellene hinnie semmiben, és nem is kellene igazodnia semmiféle normákhoz. Egész végtelensége az időnek előtte állna, és bármennyi rosszat cselekedne, volna rá elég ideje, hogy jóvátegye. Ha ma rossz fát tettünk a tűzre, sebaj, helyrehozzuk holnap, a jövő héten, jövőre vagy száz év múlva. Minden embertársunk örökké él, nem követhetünk el ellenük jóvátehetetlen vétket, türelmük a mi bűnbocsánatunk záloga. Az emberiséget, hogyha a szörnyeteg istenek módjára örökéletű volna, alighanem egyenesen szórakoztatná, hogy gonoszságot művel, talán az időszakosan, megfelelő gyakorisággal elkövetett vétkek és megbánásuk lenne végül is az egyetlen mércéje annak, hogy a végtelen idő mégiscsak folyamat. Ilyenformán az örökéletűek merőben különböznének a harmadik emberfajtától, mert az erkölcsi normák megalapozása, Euripidészem, akkor is lehetetlen, ha az embernek nem jut el a tudatáig az élet és nem jut el a halál sem. Az ilyen emberek létezését egyedül az érzéki tapasztalás fonala és ösztöneik szabályoznák, s az ő közösségük egészen más lenne, mint ama erkölcstelen hedonistáké, akiket elsőként vettünk sorra vizsgálódásunkban, azoké a korcs élvhajhászoké, akik biztosra veszik, hogy semmiből lettek és semmivé lesznek. Az erkölcs nélküli emberek eme harmadik válfaja a vegetálók rendjét alkotná, olyan emberekét, akik oktalan állatok módjára éldegélnek, vagy mint növényegyedek az emberrengeteg tenyészetében. Valahol a létezés peremén kívül mocsárvidék ködlik ekképpen, trópusi táj, sűrű kipárolgások felhőzte ég alatt, nyirkos, burjánzó, elképesztően nagy kiterjedésű ősvadon lenne ez, szalamiszi, szigetekkel, tocsogókkal, folyóágakkal, bennük öntudatlan emberlényekkel, akik süttetik a hasukat, össze-összeérnek, és szótlanságba süppedve merengnek, miközben nem ismernek szenvedést. De velem együtt te is tudod, hogy nincsen így, és hogy éppen ezért a morál, melyet az élettudat és a halálfélelem szembesítése táplál, kikristályosítható.

                                                                                     Bognár Antal fordítása

 

hiányzol a Mátyás-téren; a kör bezárul

hiányzol a Mátyás-téren

Adélnak

 

 

köveken fény s rajta sétatér-

del. kalácsa alatt kis szemcsékben

láthatatlan éppen-meleg szurok:

ha feláll mindenki lássa majd

mit nem ért el ha leborult

mert fájt már kétlábon hordania

e kéttalpadnyi űrt.

 

 

a kör bezárul

 

 

hiába jött fecske száz is

nem hozta a tavaszt

Boeingek kúsznak

a levegőég alatt.

hoc est corpus

meum s a flaszteron nyolc busz

nyolc busz várná hogy

derekamat hajtsam

meghajtsam

a Boeing-hasak alatt

szorosan a keréknyomokra

tapasztva pofám: így érne

össze állítólag így lazán

föld az éggel:

rövidzárlat.

egy vázlatot rajzolsz

a tavaszról mikor hasad

úgy ringott mint egy esőcsepp

melyből kiválni újabb esőcsepp

készül. terhességnek mondják és vasat

rántanak roppant fiókokból

de én tudtam hogy esőcsepp vagy

s esőcsepp lesz ő is és a fagy

mint bölcs kotló rámtakar titeket

egy vázlatot rajzolsz a tavaszról

mikor hasad úgy ringott mint egy

esőcsepp melyből kiválni újabb

esőcsepp készül de e tavasz

nem volt soha. s üres a lap

és nincsen vázlat. jó éjaszkát.

ma fizettem gázat:

rövidzárlat.

valami hiányzik a hangból

szavak. de az is lehet hogy mondatok

egy Boeing gyönyörűt landol

költő az aki tudja amit egy rím

kedvéért sem szabad. szavakat hantol

de az is lehet hogy mondatokat

akkor csak hallgatni lett volna kedvem

amikor csípődet ringani értem tetten

a téren. költő aki tudja amit egy rím

kedvéért sem szabad. elbődülte egy hím

elbődülte magát mert a combjaid

így – hogy esőcsepp voltál is

melyből kiválni újabb esőcsepp készül –

gyönyörűek. hosszuk épp határos

a Mátyás-tér kövein szétpergő szürkül

ettel. íme egy vázlat egy esőcseppről

mely nem volt soha. egy tavaszról

mely nem volt soha. egy vázlatról

mely egy tavaszról szól melyben

egyetlen esőpcsepp sem ringott soha

melyben egy Boeing ugyanakkor

egy Boeing gyönyörűt landol

vázlat egy versről mely nem volt soha

vázlat egy versről mely nem is vázlat:

rövidzárlat.