Anyám szerint az indiánoktól származunk. Persze, elsősorban a tótoktól, a család egy része. Meg az indiánoktól. Közülük is egy olyan törzsből, akik igen lapos szemekkel rendelkeznek. Egy másik elmélet szerint a sok alkoholtól kicsik a szemeink, de ez ellen általában mindenki tiltakozik. Szerintük sok alvás kell ehhez, főleg gyerekkorban. Nagyanyámék lepöködték egymás szemét, ha nem tudtak aludni. Nem egyszer fenyegetett meg engem is, de én amolyan szófogadó fajtából való vagyok, ha azt mondták, aludj, én aludtam, nem volt szükség szempöködésre, vagy addig legalábbis soha nem fajult a dolog. Így mondhatni, egész természetes lapos szemű ember lettem, indiánhoz méltó.
Talán a sok alvás tette, talán más, hogy a magunk féle indiánok nem beszélnek sokat. Ülnek és passognak a lapos szemeikkel. Nem tudjuk, honnan jött a törzsünk, talán a könyvben, amit a Laci elvesztett, le lenne írva, ahogy minden más is a jövőre vonatkozóan. A konyhában ültünk, és nagyanyám azt mesélte, hogy milyen volt még annak idején, amikor nem jártak autók, és a vonat is csak igen ritkán. Ferenc, aki a legidősebb volt a hét testvér közül, ő segített Idesnek eladni a gallyseprűket. Többnyire Győrbe vitték föl az árut, a seprűket, amikhez a bakonyi erdőben szedtek ágakat. Gyalog vágtak át a patakvölgy erdején, így volt a legrövidebb az út a vasútállomásig, ahonnan már egy levegővel Győrben tudtak lenni. Erről az esetről többször is mesélt nagyanyám, mindig másról jutott eszébe, de a történet mindig ugyanúgy hangzott:
Ides meg a Feri bátyja egyszer lekéste a vonatot. Akkor Ides a Ferire nézett, majd a hazafelé útra, és azt mondta:
– Gyere fiam, elmegyünk gyalog! – Azzal felgyalogoltak Győrbe, ami alig volt negyven kilométerre. Feri nem ellenkezett. Ha már egyszer elindultak, miért mennének vissza.
Azt is elmagyarázták, hogy én ezeknek az indiánoknak a leszármazottja vagyok, és hogy már a dédnagyanyám is olyan volt, mint az indiánok, nyáron tiszta fekete volt a keze és a nyaka, amikor kint volt a napszámban. Igaz, hogy én sosem dolgoztam napszámban, de a bőröm színe sosem érte el a halvány barnát sem, mégsem ellenkezhettem, tőlük származom, és kész.
Akkor utána előhozakodtak a kék szememmel. A nagyapámtól örököltem, ez pont olyan kék. Már attól, aki nem volt indián, ő azon kevesek egyike volt, aki magyar. Róla nem sokat tudok, mert nem mesélnek róla, tőle pedig már nem tudom megkérdezni, mert meghalt.
– Apa! – kérdeztem egyszer elalvás előtt –Te félsz a haláltól?
– Nem.
– De olyan félelmetes szó az, hogy… halál. – mondtam ki, szinte beleborzongva. – Szerinted nem?
– Nem. – Aztán egy kis szünet után folytatta. – Ez olyan, mint minden más szó. Aludjál.
– De apa! – próbálkoztam újra. – Én én vagyok, ügye?
– Igen.
– De te is azt mondod magadról, hogy én.
– Igen.
– Akkor hogy van?
– Aludjál inkább.
Aztán csönd volt. Tudtam, hogy ha még egyszer szólok, az már igazán több lesz a soknál. De valahol hibádzott az elmélet, úgy éreztem.
– De apa!
– Hm?
– Én nem tudom, milyen az, amikor nem én mondom, hogy én. – aztán megint csönd.
Aztán folytattam:
– Ügye van olyan, hogy mennyország? És ott is tudni fogom, hogy én vagyok én?
– Nem tudom. Kérdezd meg a hittan órán.
És akkor másnap meg is kérdeztem. A pap épp a bűnökről beszélt nekünk, és arról, hogy az, aki nem ír hittan házit, annak meg kell gyónnia azt. Én ekkor tettem fel a kezem, hogy megkérdezzem, amit:
– A mennyországban… ott is én fogom mondani, hogy én?
A pap döbbenten nézett rám, mint aki valami szörnyen logikátlan dolgot hall. Egy ideig mindenki őt nézte, és várt.
– Senki nem tudja, milyen lesz. Egyedül Jézus tudná megmondani, de ő most nincs velünk. – mondta a pap.
Udvariasan bólintottam, és visszakanyarodtunk a hittan házihoz, és hogy aki nem írja meg, az igen felelőtlen ember. Valószínűleg nem értette a kérdést. De persze, hogy nem érti, gondoltam. Mert neki én nem én vagyok. Rossz volt a kérdés, állapítottam meg.

(Illusztráció: Lance Headlee)

A félénk gyerekek villamosvezetők akarnak lenni, a bátrabbak meg buszvezetők. Ez Budapest, ami közelről is csak olyan, mint a nagytotál, vagy mintha egyenesen az űrből néznéd. Vagy, mint egy óriási, deformált kenyér, sínek és utak összekötő hártyáin kialakult élet. A kis szálakon fut Júlia és Ági, elindulnak és megtorpannak, néha gumószerű kerületekbe sűrűsödnek az emberek és a házak, de egyébként az egész tényleg csak egy véletlenszerűen szabdalt levegőrész, kilója kilencvennyolc forint.

Ágnes az ágyon feküdt. A lakás öreguras, volt benne minden a fekete versenyzongorától a porszemmentes, de használaton kívül lévő magnóig; könyvek, régi újságok ábécé szerinti sorrendben, remélhetőleg csak ajándékba kapott, ízléstelen, aranyozott szélű tányérok egy üvegajtós vitrinben. Helye volt ugyan mindennek, csak a rendeltetése kétes. Itt volt például Ágnes, aki nemrég halott feleség helyén, sőt, köntösében kimászott az ágyból, mert nemsokára megérkezik a bejárónő, aki olyan vádló-szánó anyaszemmel nézett rá, amit nem tudott elviselni. Aztán a nő, valami Bözsi, Gizi vagy Mici, nekiállt porszívózni, felporszívózott alatta, mosta a nyomait a kövön, letörölte a keze nyomát a mosdókagylóról, a szája nyomát a pohárról. Istennek ilyen angyalokat kéne alkalmazni az utolsó ítéletkor: Ágnes még szeretni is tudná azért a reggeli nézésért, és azért, mert nem szólt hozzá legutóbb, csak bámulta. Meg persze azért, hogy végül mégiscsak ő tört meg, ahogy Ágnes a másnapos tompaságban visszabámult az arcába, és nem kellett neki félrenéznie, és szégyenszemre a néni szeméből elkapni az övét. Mert valakinek végül cselekednie kell. Hová is lennénk csattanó nélkül? Vannak, akik egy életet töltenek el fecsegéssel, csak hogy védjék a környezetüket – például – az egymás szemébe bámulástól. Mint mikor egy társaságban ki kell mondani valamit, és a fél másodperccel tovább hezitálók csodálkoznak, hogy a szavaik más szájából is ugyanazt jelentik, a kő ugyanarra gurul, amerre ők rúgták volna, és végül ugyanarra az utcára fordulnak akkor is, ha senki nem is javasolja. Valójában csak igen kevés tettünkhöz van közünk – gondolta Ágnes – a többi csak összekötő elem két lényegi pont között. Az első jelenet megvan, meg a vége is, a kettő között majd csak kitölti a sok élő és ügyes improvizáció. Véletlenszerűen sodródva az egyik ponttól a másikig.

Miközben ezt gondolta, egy vastag kabátos tömeg gyűlt össze a Blaha Lujza téri szökőkút körül, idegeskedő és kiabáló párszáz ember. Aztán buszok futottak be, a tömeg zsugorodva lüktetett az ajtók körül, aztán eloszlottak és továbbgördültek a buszokon.

Ágnes is görgeti az életét, jelenleg általában a másnapos nyomás tartja lenn a földön, az egyetemen, a munkában, az esti italozás Marcellal soha nem visz túl szédítő magasba, aztán az alvás. Filmet néznek néha. Amikor megunja, Ágnes elmegy éjjelre, vagy napokra. Marcell nem bánja. Kicsit olyanok, mint akik túl sokat tudnak egymásról, vagy túl sokat feltételeznek. Marcell azt, hogy Ágnes belátta, hogy nem rá van szüksége, hanem csak egy átmeneti nőre, aki felveszi és lerakja a szappant, aki hajcsomókat hagy a mosdóban és megissza a finomabb ivójoghurtot a hűtőből. Ágnes pedig azt, hogy Marcell tudja, hogy nem szokhat rá a jelenlétére, és hogy most az egyszer hagynia kell, hogy az erőviszonyok kibillenjenek. Nincs egyenlőség. Ágnes szerint a kimondatlan megállapodás közöttük, hogy harminc évnyi távolság jogán ő a győztes és a meggyőzendő.

Még amiatt sem érzete magát különösen fásultnak, vagy borzasztónak, hogy Marcell lakásához jobban ragaszkodott, mint Marcellhez. Olyan rolós, csöndes budai nagypolgári, egy eldugott rész az agyban, masszív és biztonságos. Marcell soha nem fogadott látogatókat – legalábbis mióta Ágnes megkapta a kulcsokat, de ez már az ismeretségük második hetében megtörtént. Ágnes nem sokkal ezután maga beszélte le, hogy kisebb helyre költözzön, a külvárosba, a természetbe. Kertkapcsolat? A kaktuszokat is kinyírja, komolyan. Később még megköszöni remélhetőleg, ha lesz később. Vagy, még inkább, egyáltalán nem köszöni meg majd, hanem, amikor majd több lesz a távoli éjjel, mint az ott töltött, Marcell ki fog nézni egy másik otthont, ahol egyedül is ellehet, de akkor már neki is mindegy lesz, mehet, ha akar. Ágnes természetesnek kezelte az uralkodását, törés nélkül csúsztak át rajta a Marcellel kapcsolatos gondolatok. Talán ez is olyasmi, amit valamelyik huszonhárom évesnek vállalnia kellett, legyek az akkor éppen én. És legalább Marcellel kapcsolatban, bár egyetemi ember volt, nem volt olyan érzése, hogy el kellene neki mondania, hogy mi is megy egy pár fallal arrébb. Nehéz meló, a szerencsének, a bandázásnak és a csőlátásnak egy különös vegyülete kell hozzá a tehetségen kívül, és egy szinten felül még feltételezni sem lehet, hogy erről ne tudnának maguk a résztvevők. Ágnes úgy gondolta, hogy Marcellt szerencsére nem érdekli annyira az ő sorsa, hogy beleszóljon és tanácsokkal lássa el, vagy bevonja a saját ügyeibe, a szeretem-nemszeretem tábla pontjaira bökjön Ágnes kezével. Egyszóval jó volt ez így, pillanatnyilag. Ágnes meghallotta a motozást az ajtónál. Megint elkésett, a kávé félig kitöltve. Fogta a bögréjét, meg egy újságot, és gyorsan bement a mosdóba. Magára zárta, megnyitotta a csapot, ráült a lehajtott vécédeszkára, a bögrét messze tolta a lábától.

Azt persze unta, hogy az ismerősei nem hozták szóba ezt a kapcsolatot. Az egyetemen csak annyit érzékelt, hogy néhány tanár nem mer visszaköszönni, és pár szaktársa, főleg a fiúk, mintha jobban keresnék a szemkontaktust. A húga kerülte a témát, a szülők nem tudtak róla. Kicsit kikoptak az életéből a haverok, a hivatalos lakótársai túl sokan voltak, és többnyire hasonló helyzetben, mint ő, csak a holmik tárolására és gyors zuhanyokra használták az albérletet. Az albérletet, ahol vécé mindig foglalt, és valaki barátai éppen pont fent vannak, csak pont egy sörre. Mindig. Nyolc és tizenkét fő között csúszkált a létszám, többnyire fele-fele arányban a ténylegesen ottlakókból és a barátokból. És Ágnes komolyan nem emlékezett, hogy ki a főbérlő. Biztos közülük valaki, talán Gábor, vagy valamelyik lány, akit valaki állandó barátnőjének nézett, épelméjű ember nem adja ki egy csapat hippinek a lakását az egyetemi negyedben.

Pont valami ilyesmire vágyott, amikor megérkezett Budapestre, Júliával négy évnyi kávét és fröccsöt öltek bele, hogy eltervezzék, pontosan hogyan is lesz majd a most. Hát, megközelítőleg így. Jövő-menő emberek, sűrű dohányfüst, eldobált alsóneműk, gitárhang, piásüvegek a szekrény tetején, szabadság. A Szabadság. Ebben is milyen kislányok voltak. Ágnes nem sokkal a felköltözés után, egy november hatodikai napon, reggel fogmosás közben szomorúan nyugtázta, hogy mennyire szeret mégis egyedül lenni, szereti a tiszta asztalt, a friss huzatot, az összehajtogatott holmit.

Amikor felvette a fogkrémet, Júlia éppen felkelt, a ház előtti levegőben összeütközött két galamb és amikor kilépett a fürdőszobából, a 112-es buszon kisebb tömegverekedés keletkezett egy részeg csapat és egy morcosabb öregúr között, a buszvezető tudta nélkül. A busz elvitte a rángatózó kezeket és a könyökölt nyomódást egy terhes nő oldalán a következő megállóig. Júlia, ha tehetné, biztos még mindig egy rohadt, túlzsúfolt albérletben lakna. Ágnesnak úgy kellett lerázni, elfutni előle, elmenekülni tőle, annyira igényli a tanúkat az életéhez, hogy magától nem mond le senkiről.

Júlia mindenbe beleszólt, vele meg kellett osztani az időt, a ruhát, a kaját, a szabadidőt, a magánügyeket, a titkokat, még az emlékeket is. Úgy kellett átlopnia magának egy kis titkot, kis mennyiségekben, a következő napokra. És be nem állt a szája, nem hagyott csendet neki sem. Talán túl sok volt a közös idő, ugyanazt látták, mint egy óriási fej két szeme, egymáshoz közel, ugyanannak a történetnek a térbeli változatát gyúrva össze egy képpé. Ágnes félt ezektől a közös emlékektől, mint ami bármikor támadhat, előugorhat, és nem lehet hova tenni, azonosíthatatlan, ki tette, mire való, hova vezet, mi és milyen hívószóra ugrik be mindkettőjüknek.

Az egész gyerek- meg kamaszkorból valami sárgás tapéta-érzet maradt meg, játékok kitörési mozdulatai meg illatok. Néha visszatartották egymást, néha előrelökték. Beletapadtak a hosszúranyúlt lánykorba. A szél, az érthetetlenül sárga, fodrozódó Duna a kisváros partján, lila virágok, a reggeli és délutáni hold. Gyerekkor. Ágnes még az éjjelekre is sárgán emlékszik. Biztos volt benne, hogy az ember színeket jegyez meg a legkönnyebben, legkorábbról.

Júlia szerint túl sok időt töltöttek együtt. Ágnes szerint a folyamatos fecsegés az oka, és hogy gyerekkorukban nem néztek elég tévét. A meséik összeértek, mint a hajuk a fésűkben vagy a ruhatáruk a tornaórán. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nem én, vagy ő, hanem egy lány, valakinek úgyis meg kell csinálnia, és mindegy, hogy ki az.

(Illusztráció: wl)

Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem szereti azt a gyereket.

Bejön, bekapcsolja a gépet, és míg feláll a rendszer, elmegy megnézni, van-e postája. Amikor minden program készen áll, hallatszik egy kis pukkanás, épp, mint mikor menstruálni kezdek: vár, vár, aztán elszabadul a petesejt, egy pattanás, megnyílik az a valami, és szivárogni kezd a vér.  Szilvi képernyőjén meg abban a pillanatban feltűnik a kép.

Biztos azt hiszi, ha engem is beavatna a gyerekkel kapcsolatos történetekbe, arra emlékeztetne, hogy egyedül vagyok. Mintha nem tudnám magamtól is. Mert akinek nincs gyereke, az, ugye, otthon mást se csinál, csak a szobája függönye mögül leskelődik a játszótér felé, hogy aztán éjszaka a párnájába sírja az éppen legdivatosabb keresztneveket.

Néha elképzelem, mennyit változhatott a srác, mióta a kép készült. Akkor még óvodás, esetleg elsős lehetett, most meg negyedikbe vagy ötödikbe megy. Talán kamaszosan megnyúlt az arca. Akár jól is állhat neki, mert ezen elég dinnye feje van, bár szép szabályos. Nem az anyjára hasonlít, kivéve a száját. Az mindkettőjüknek kissé szigorú. Szilvi történetei alapján keménykötésű gyereknek képzelem. Verekedős, de épp csak olyan fickósan. Az anyját is úgy szokta helyre tenni, mintha a férje lenne. „Hú, de ki vagy sminkelve; mire készülsz?” Állítólag ezt kérdezte tőle pár hete egy reggel, mikor elváltak az iskola kapujában.

Az anyja épp ekkoriban vette le a monitorról a képet. Akkor történt, mikor feltűnt, lehet valami Gábor és Szilvi közt. Először a szendvicsek árulkodtak: ugyanolyan papírban hozták a kaját.  Ez sokkolt. Mármint, hogy miért nem láttam korábban. Észre szoktam venni. Sőt, hamarabb látom, hogy mi lesz a kollégáim között, mint ahogy ők bevallanák maguknak, mire készülnek. Egyszerűen érzékem van hozzá. De ezt most benéztem.

Szokásos reggel: ülök a gép előtt, pukkanás, odanézek. Nincs ott a kép. A helyén két béna pezsgőspohár – az egyik megdöntve a másikon támaszkodik. Úgy néz ki, mint a nyolcvanas években forgalmazott karácsonyi lapok, amiket azok a rokonok küldtek, akik az ünnepi jó kívánságokkal együtt azt is megüzenték, tudják mi az illem, de tesznek a Jézuskára.

Bámultam a pezsgőspoharakat, Szilvi meg – látva, hogy elakadtam –, szabadkozott, hogy „hú, nagyon megnőtt a Gáborka; már tizenkét éves, és maga dönti el, milyen képet lehet kirakni róla…”

Pár nappal később egy értekezleten hallottam, hogy Gábor új munkarendet kér, elköltözött. Ettől kezdve reggelente együtt érkeztek. Úgy egy hét után viccesen megjegyeztem: mi van, együtt laktok? Szinte meg is örültek a kérdésnek. Mondták, hogy összeköltöztek, és szívesen meghívnak egyszer magukhoz, most már közös otthonukba. Azóta is hívnak.

Ettől kezdve Szilvi közlékenyebb lett velem. Gyakran mesélt a kis Gáborról. Elmesélte, milyen boldog, hogy az új apukáját is épp úgy hívják, mint őt. Meg, hogy már kamaszodik, ennek ellenére újra egy tüneményes kisfiú lett belőle, és a legmegdöbbentőbb: már köszönőviszonyban sincs azzal a piszkosul rendetlen gyerekkel, aki volt. „A szobájában folyton pedáns rend van, a ruháit is összehajtja, a táskájában nincsenek belerohadt banánok. És, hát, az ágya… Mindig rendbe teszi, és nem akárhogy! Mindent gyönyörűen elrendez, s úgy fedi le az ágytakaróval, ahogy csak a legjobb szállodákban láthatod. Komolyan. Nem is tudom utánozni.”

Ahogy mesél, nevet, és olyan hitetlenkedve csóválja a fejét, hogy szög egyenes szálú barna haja belibben az arca közepébe, egy tincs egészen az egyenes vonalú szájig. Lefogadom, hogy ez tetszett meg a Gábornak. Amikor a haja így az arca elé kerül .

Szóval egy biztos: Gáborkának nem hiányzott más, csak egy apuka, és most megkapta.

„Gábornak két kislánya van, nagyon helyesek, de tudod, azért egy fiú mégis csak más.” – továbbra sem tudok mit kezdeni ezzel a nyíltsággal.

Két hónapig ment így. Mesélték, az osztályfőnöke is kész van Gáborkától. Korábban folyton beleszólt az órába, szórakoztatta az osztálytársait, most meg: mint egy angyal.

Állítólag hajnalban történt. Nem tudom pontosan, hogyan vették észre, hogy befulladt a gyerek. Valószínűleg nem aludtak valami jól, mert már egy-két hete sokat köhögött éjszakánként. Pillanatok alatt olyan rossz állapotba került, hogy mentőt kellett hívni hozzá, és mikor kiszedték az ágyból, a pizsamája csupa víz volt. Aztán rájöttek, hogy nem víz, hanem pisi.

Gábor minden részletet elmondott bent.

„Valószínűleg már jó ideje minden éjjel összepisálta magát. Tizenkét évesen, öregem, megáll az ész! Amikor Szilvi lehúzta a szennyest, levette a matrac huzatát is, hogy kimossa. Tudod, azt akarta, ha jönnek a mentősök, akkor azért mégis csak rendben találják a lakást. Meg, hát, nem akarta, hogy szégyenkezni kelljen a gyereknek, hogy bűzlik. Alig bírta lehúzni a textilt a szivacsról. Az a matrac épp, hogy el nem indult magától, csupa penész volt.”

Két hónapja gyűlt benne a sok nedvesség, ami a gyerek testének melegétől, a takaró alatt egész gombatenyészetet hozott létre. Attól jött a fulladás.

Ott szuszogott a kis test a kanapén, már átöltöztették, az anyja még az ágyékát is áttörölgette nedves törülközővel, hogy ne legyen olyan büdös. Szilvi mellette bontotta ki a paplant, és odavonszolta a közelébe a matracot is, hogy miközben küzd a szennyessel, szemmel tudja tartani őt, bár olyan hangosan vette a levegőt, hogy a szobában is simán hallani lehetett.

Mire kiértek a mentősök, a gyerek olyan szürke volt, mint az ágyon a penészfolt.

Szilvi még nem volt bent azóta. Minden nap a kórházban van a gyerekkel.

Mialatt Gábor mesél, látom rajta, hogy ő közben egészen más mozit lát, mint én.

Magát látja, amint meglátogatja a régi családját. A kislányokat. Mielőtt felmegy, beugrik a cukrászdába. Nem kis erőfeszítésébe kerül felidézni, mit is szeretnek. Fagyit és sütit is visz, amit együtt esznek meg a konyhában. Aztán Gábor valamilyen indokkal beoson a lányok szobájába. Beleszagol a levegőbe, mint egy kutya. Ha követik, kiküldi őket, és kapkodva megtapogatja az ágyat. De lehet, hogy nem mennek ki. Akkor úgy kell benyúlnia a takaró alá, hogy ne vegyék észre. Nehéz feladat. Indiszkrétnek érzi, mintha a kislányai alsóneműjébe nyúlna. Lopva és gyorsan teszi.  Amikor kihúzza a kezét, elfordul és megszagolja.

(Illusztráció: seitz)