1.

Az olajfúrótornyok acélszerkezete köré finom, remegő glóriát von a sarki fény. Innen egészen apróknak tűnnek, akár valamiféle, nagyobbacska gyerekeknek szánt, fémből készített építőjáték elemei. Összébb húzom magamat a kabátban, azonban még így is csontomig hatol a hideg. Lehet úgy mínusz húsz fok, ha jól becsülöm. Pillanatok alatt föl is adom a tervem, eszem ágában sincs már járni egyet, sebbel-lobbal visszafordulok a melegbe. Mielőtt becsukom magam után az ajtót, néhány pillantással átfogom az egész telepet. Kilenc nagy épület, a leszállópálya és a meteorológiai állomás. Az épületek között vastag, kőkeménnyé fagyott kötelek futnak, harminc centinként csomókba görcsösülnek – egyrészt az utakat jelzik, másrészt kapaszkodóul szolgálnak, amikor az erős sarki szélben kell eljutni egyik házból a másikba. A múlt télen egy operátor csupasz kézzel ért hozzá az egyik ilyen vezetőkötélhez, oda is fagyott a tenyere legott, s mivel éppen akkor csapott le ránk a szokásos vihar, senki nem hallotta az óbégatását. Másnap reggel a gondnokok lángszóróval olvasztották le a markát a kötélről, a talpát a talajtól, hogy be tudják hozni a tetemet. Pléhkoporsóba helyezték, amit íziben leforrasztottak, hogy amikor majd lehetséges lesz, hazaszállíttassák, s a hozzátartozói eltemethessék békében. Még most is enyhén fölfordul a gyomrom, ahogy magam elé idézem félig kiolvadt, kékes színű arcát, a melegben megpattanó szemeit. Miután hermetikusan lezárták a szarkofágot, olyanná változott az a fémdoboz, akár egy konzerv. Órákig azon járt az agyam, vajon megállt a bomlás abban a téglatestben vagy sem, s ha nem, mi történhet vele, mi folyhat (akár a szó szoros értelmében is) odabenn − egy hirtelen légáramlat apró, tűhegyes jégkristályokat szór az arcomba, így térít magamhoz a borzongató emlék szorításából. Legszívesebben fölkiáltanék. Végül minden erőmet megfeszítve, fogcsikorgatva hallgatok. Hangos kattanással zárom az ajtót. Mialatt kihámozom magam a bundámból, legalább hárman eresztenek felém gúnyos mosolyt: lám, milyen gyorsan megfutamodtam. Errefelé ritka a magamfajta. A legtöbben pénzt keresni jönnek ide (az olajfúrótornyok megdöbbentően jól fizetnek), mások kutatásokat folytatnak, s akadnak olyanok is, akik kalandvágyból, virtusból érkeznek a Föld eme távoli, mostoha pontjára, alig ezer kilométerre az Északi-sarktól. Valahányszor belegondolok, hol is vagyok pontosan, mindannyiszor megborzongok. Elképzelni sem tudom, hogy az Osztrák-Magyar Északsarki Expedíció tagjai hogy a csudába nem vesztek mind egy szálig oda, amikor erre a szigetcsoportra vetődtek, mintegy másfélszáz évvel ezelőtt. Emlékszem, gyerekkoromban láttam az expedíció hajójának, a Thegettoffnak a makettjét, mellette Julius Payernek, a felfedezők parancsnokának és Kepes Gyula hajóorvosnak, az egyetlen magyar résztvevőnek a portréfotóját, valamint egy festményt, amelyen jégtáblák közt botladozva, puskáikra támaszkodva küzdik magukat előre a (képaláírás tanúsága szerint) bátor hódítók. Talán iskolai kiránduláson, talán családi nyaraláson történt, mindenesetre máig tisztán fel tudom idézni a hajót és a férfiak arcképét, s érzem, ahogy a hideg futkos a hátamon, miközben elmerülök a naturalista műalkotásban. Talán azért vésődött belém ilyen mélyre az emlék, mert ott és akkor megmagyarázhatatlan módon megsejtettem, hogy magam is eljutok oda (tehát ide), ahová egykoron ők, a hajón utazó sarkkutatók, akik rátaláltak erre a 191 szigetből álló kietlen jégvilágra, jegesmedvék, rozmárok és rikácsoló madarak lakhelyére, ahol nyaranta csak néhány szigeten olvad el oly mértékben a jég és a hó, hogy előbukkanjon a barna sár, amit nagy jóindulattal lehet csak talajnak nevezni, anyaföldnek pedig semmiképpen. Mindazonáltal bármennyire mostoha vidék is ez, egyre inkább ez a territórium határozza meg a hazám gazdaságát. Egészen pontosan a mérhetetlen mennyiségű kőolaj a jeges föld és a borzongató víztömeg alatt. A Monarchia súlya az itt lapuló ásványi kincseknek köszönhetően nőttön-nő. Tegnapelőtt olvastam a videóhírmondón, hogy uralkodónk, III. Mátyás a napokban az Oszmán Birodalommal írt alá gazdasági és politikai megállapodást, ami által a két birodalom gyakorlatilag fölosztotta a Balkánt – kivéve, persze, a közvetlenül Berlinből irányított Román Királyságot. Egy ilyen paktum elképzelhetetlen lett volna a gyerekkoromban, mára azonban, mindenekelőtt a sarkvidéki kőolajnak köszönhetően, természetes.
Jómagam három éve élek itt, a Ferenc József-földön létesített tucatnyi telep egyikén. Reggelente fölkelek, s áldom a civilizációt, amiért képes megőrizni a napszakok váltakozásának illúzióját ezen a borzalmas helyen. Errefelé a kurta nyárban sosem nyugszik le a nap, a hosszú és szigorú tél idején viszont sosem kel föl. A napsugár hiányát a sarki fénnyel pótolni képtelenség. Persze, az elektromos áramból nyert világosság sem az igazi, mégis jobban érzem magam tőle, mint érezném akkor, ha hónapokig sötétben, netán kékes villódzásban kellene vegetálnom, akár egy zuzmónak.
Az első nyáron elmentem fókavadászatra azzal a néhány fiatal kocsmatöltelékkel, akik szóba álltak velem. Ezek mind az olaj miatt érkeztek a Ferenc József-földre, aztán az első adandó alkalommal megfutamodtak, nem bírták a kemény munkát. Hazamenni röstellnek is, pénzük sincs az útra, hát a telepi csehókban lebzselnek, nyaranta kibérelnek egy-egy hajót, fókára, belugára vagy narválra vadásznak, ez jelenti egyetlen bevételüket, ebből vedelik át az egész, végtelenbe nyúló sarki telet. Csehek, lengyelek, magyarok és horvátok vegyesen alkottuk a csapatot, amivel útra keltem, igazi közép-európai vállalkozást hoztunk össze. Azon a torz, latin, szláv és magyar jövevényszavakkal kevert, a végletekig egyszerűsített német nyelven beszéltünk, amelynek segítségével a Monarchia különböző nemzetiségei érintkeznek egymással; szidtuk a sorsunk és a császárt, aki ráadásul még négyszeresen király is. Kivált, persze, a sarkvidéket átkoztuk. Régi, rossz dereglyén hajóztunk északnak, ameddig csak tehettük. A jégmező déli széle egy-kétszáz kilométer szélességben nyáron széttöredezik, kisebb-nagyobb táblák válnak le az összefüggő jégről, ilyenkor valamivel nagyobb teret hódít a nyílt tenger. Az egész, beláthatatlan fehérséget váltakozó szélességű csatornák hálózzák be, a levegőből szemlélve olyannak tűnhet a vidék, akár egy folyó deltatorkolata. Jegesmedvék százai járják ezt a fagyos világot, s rengeteg zsákmányt ejtenek, főként fókákat. Mi is többszáz fókát lőttünk utunk során, mi több, jegesmedvét sem egyet kaptunk puskavégre. A fóka húsát a magam részéről többre tartom a rozmárénál, utóbbi számomra túlságosan zsíros. A fókahúst, mióta megízleltem, nem tudom megunni. Talán ez az egyetlen pozitív tapasztalatom ezen a mostoha vidéken. Egy hónapig voltunk távol, térdig gázoltunk a vérben. A zsákmány egy részét a Spitzbergákon adtuk el, mogorva norvégoknak, a többit hazavittük a telepre. Az olajtársaság jó pénzt fizetett a húsért, míg a bőröket novaja zemljai orosz kereskedők vásárolták meg. Miután megkaptam a részem, gazdagnak éreztem magam. Talán újfent embernek is néhány órán keresztül. Most, a lekicsinylő pillantások kereszttüzében újra csak egy nyomorult, lesajnált számkivetett vagyok. Valójában ez az állapot számomra a legkevésbé sem különleges. Megszoktam, hogy lenéznek, kiközösítenek. Otthon, a Közép-Európai Monarchia Magyar Államegységének tisztviselőjeként sem kezeltek másként. Nem voltam egyéb, mint egy kirekesztett, megtűrt, fura figura, aki leginkább idegesítő, jobb esetben kellemetlen.
A bürokratikus gépezet, amelynek hosszú időn át egy, módfelett sok hibával üzemelő részeként éltem, a végletekig bonyolítva, egyszersmind rosszul működik évtizedek, talán évszázadok óta, mindazonáltal elégedett önmagával − s ha nem is teljes egészében az, a közvélemény mégis úgy tartja, hogy a rendszert a jelenleginél jobban képtelenség volna működtetni. Igaz, az utóbbi években divattá váltak az önkritikus megjegyzések, ezek azonban ne tévesszenek meg senkit, nem többek üres udvariassági szólamoknál, aktuális trendnél, társasági és társalgási elvárásnál.
A magam részéről kezdettől fogva képtelen voltam olyan kicsikére redukálni a figyelmemet, oly mértékben sablonossá változtatni a gondolkodásomat, amilyen kicsike figyelem és elenyésző kreativitás a tisztviselői karhoz tartozó személyeknek ajánlatos, illetőleg tőlük elvárt. Egyik konfliktusból keveredtem a másikba, úgy éreztem, az ésszerűtlenség, a merevség, az értelmetlen aktagyártás, az álszent hamisság, az aljas számítás, a gátlástalan, otromba és ostoba törtetés megőrjít, elszívja előlem a levegőt. Az egyik kulturális alosztályt vezettem az én szeretett városomban, innen úgy hatezer kilométerrel délre. Főként olyan programokat és eseményeket koordináltam, amelyek a város vezetésének hivatalos álláspontja szerint „a polgárok épülésére szolgálnak”, kisebb részben olyanokat, amelyekről eme polgárság egyes csoportjai vélekedtek úgy, hogy hasznukra válik; végül a legkisebb hányadban a saját és a kollégáim elképzeléseit igyekeztem valóra váltani. Ezen utóbbi két csoporthoz sorolható eseteket a főnökeim meglehetősen ferde szemmel vizslatták. Én viszont világéletemben abban hittem, hogy a még meglévő közösségekért mindent meg kell tennünk, sőt, lehetőségeinkhez képest újabbakat kell generálnunk, amennyiben ez egyáltalán lehetséges. A város vezetése és tulajdonképpen csaknem a világ valamennyi hatalma ezzel szemben a népboldogítást vallotta és vallja ma is, azaz az ősi elvet követi: panem et circenses. Eszerint az embereket az éppen aktuális divatoknak megfelelően népszerű szabadidős tevékenységekkel kell lekötni, semmiképpen sem a saját késztetéseiket támogatni, hiszen az az önálló gondolkodás kialakulásának, urambocsá, gyámolításának veszélyeit hordozza magában. Mióta a múlt század közepén csaknem az egész világon egyeduralomra jutott az úgynevezett alkotmányos polgári demokrácia, az államok és a kisebb területi egységek vezetői szüntelen és nagy erőkkel harcolnak az önálló gondolat ellen. A videóhírmondó, a játékfilmek, a nyomtatott és az elektronikus sajtó mind az uniformizálás eszköze, noha mindegyik ennek éppen az ellenkezőjét, az egyéniség primátusát, a kreativitás szentségét, a szabad gondolatokat hirdeti. Ez azonban olcsó hipokratizmus csupán.
Hanem ezúttal nem hagyom magam, rossz szokásomhoz híven, elkalandozni! Végtére is nem elméleti munkán dolgozom, csak fölös időmet ütöm el ezekkel a naplószerű följegyzésekkel.

További fejezetek: II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

,,– Nézze ezt a vak fiút – mondta. – Nem gondolja, hogy nagyon hasonlít hozzám? Alatta az ingó tenger, feje fölött a vakság sötétsége, s ő a két végtelenség közt rongyosan, hitetlenül dalol… Milyen szép…”

Ahogy sétáltam a városban semmi más nem érdekelt, csak az, hogy amit ott érzek, mélyen magamba temessem. Nem akartam elfelejteni. Attól tartottam – ha ez bekövetkezne – üresség és őrület töltene be. Végig néztem mindent, amit ő is láthat; igyekeztem megjegyezni a házakat, azoknak alakját, színeit, hogy milyen szabálytalanul és mégis megrendíthetetlen mérnöki munkával kiszámolva épülnek egymásra. Mintha önmaguk foltjai lettek volna. De mégse így képzeltem azt, amikor ,,megtalálja a zsák a foltját”. Ez az egész úgy volt erőszakosan egybeépítve, hogy mégis feloldotta a gyönyör, amit képes volt kiváltani. A falak mögé húzódva: fájdalom, vágyak és őrület. Önmagukat őrlő gondolatok, amik végül teljesen elfojtva sodródnak a vízzel, majd az bemossa őket – vissza a házakhoz, de már a falakba. Ezért az egész város összemosott képe tükrözi a halált és a félelmet. Korán reggel és késő este szerettem ott sétálni. Pontosan azért, mert látni akartam, hogy így is képes-e élni a város? Emberek nélkül. Az úgynevezett helyi lakosok nélkül. Nem tudom mit vártam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék jobban; azt, hogy halott legyen és csak házakat, vizet lássak vagy igazából arra vágytam, hogy elevenebb legyen emberek nélkül, mint bármikor. Amikor kiléptem a ház ajtaján, megcsapott az illat – bár én sokszor nem szerettem – és mintha halottak kezei rántottak volna tovább a sikátorban; testemet előre tolva vonszoltam és a lábam alig érte utol az előre döntött törzsemet. Mondhatni a fejem után mentem. Ugyanakkor mégis húzott valami szűkebbnél szűkebb utcákba, aztán széles utakra, ahol – mint a többi helyen – egy ember sem volt. Mégis félelem fogott el. Általában az emberektől tartok és azoknak a jelenléte idézi elő bennem ezt az érzést. De most nem voltak emberek. Csak én voltam és a város, a falak, az utcák. Nem voltam nyugodt, ahogy megragadtam az ajtókon lévő kilincseket – nem tudom miért – mintha fejembe szállt volna, minden, ami ott bent, az ajtókon túl történhetett ma, tegnap és évszázadokon át. Az volt a legkényelmesebb, amikor a falhoz dőltem és úgy húztam testemet támasztva. Más emberek gondolatai töltötték ki a fejemet, veszekedések vérmérséklete szaladt végig rajtam és az összeroppanás előtti pillanat, ami hirtelen mindent felszabadít, ha benne marad az ember és azt választja. Az összeroppanás előtti gyönyör, ami felszabadít, mert még és nem már, és az összeroppanás előtti még, ami úgy szabadít fel, hogy közben a félelem őrületté változik. Folyamatosan lebegni próbáltam én is, hogy így őrizzem meg magamban a várost, annak könnyedségét, de miután megjáratta velem magát, haza vitt és ledobott az ajtó elé, a könnyedség tonnákká alakult, amit megtanultam kezelni: az összeroppanás előtti pillanat.

(Illusztráció: empt)

(Bamburgban, a varjú napján, április nonája után)

Néhol gyorsabban telik az idő, máshol lassabban – királya válogatja.
Vagy az idő válogatja a királyokat. Eldöntve, hogy tohonya, izgága, bágyadtan fáradt vagy mindenhol ellenségek után kajtató ember kerüljön a trónra.
De Northumbria új ura, a kikötőben várakozó ifjú Ethelred nem hasonlított azokra a fejedelmekre, akikkel Riolda találkozott gyerekkorában. Langaléta volt, és mégis mulatságosan gyermeteg.
A csípős hajnali szélben is teljes díszben állt kíséretével a kikötőben, és úgy izgett-mozgott, mintha a következő héten már búcsút akarna venni a világtól. Vajon mindig ilyen izgatott?, töprengett Riolda. Vagy ez a szerencsétlen is elkapta a világvége-várás nevű betegséget, és azt képzeli, hogy, már csak órái vannak hátra?
Ahogy számba vette a kikötőben nyüzsgő küldöttséget, Rioldán átsuhant, hogy ez a langaléta király talán összetéveszti valakivel. Azt képzeli esetleg, hogy eme szerény hajócskán Bizánc császárnője érkezett, és ennek a mesebeli fenségnek szól a pazar fogadtatás, a koránkeléstől sápadt szolgák sorfala, a nyihogó lovak, melyek nélkül egyetlen valamire való király nem is érezheti magát istentől felkent uralkodónak.
Ethelred még csak meg sem nézte magának alaposan. Lelkesen meghajolt előtte, igaz és bátor barátnőjének titulálta, és már a szitáló esőben elárasztotta a terveivel.
– Ugye, azért él az ember, hogy dicsőséget szerezzen? – kérdezte.
A bátor barátnő, Riolda rögvest biztosította, hogy igen.
A bágyadt testőrök odakormányozták a pompásan felszerszámozott lovakhoz.
Riolda, aki majd tizenkét évet töltött el egy aprócska szigeten, majd belekábult az óriási lármába, jövés-menésbe, kiabálásba. Itt, Northumbriában talán a tenger is más volt, elevenebb és vidámabb,
Ám szégyellte bevallani, hogy az ő szigetén csak birkák élnek, nemhogy lovak, de tehenek sincsenek, és ő bizony elszokott a lovaglástól.
De hát mit tehet egy „bátor barátnő” egy hajnali kikötőben? Nagy levegőt vett, és az egyik lovászra támaszkodva, összeszorított fogakkal a nyeregbe emelkedett. Ahogy megtalálta az egyensúlyát, a sürgő-forgó sokaság is rendezettebbnek tűnt. Ethelred körül a testőrök, mögötte a papok, aztán a szokásos, szedett-vedett köpenyekbe bújt, udvari léhűtők.
A lován is izgatottan tekergőző, fiatal király oldalán ott mosolygott, izgult, tekergőzött egy gömbölyded, tizenöt-tizenhat éves gyereklány, a felesége. Edmundának nem volt elég a mosolygó arcocskája, a hasában növekvő gyereke, a nyakában lógó nagy gyémántkereszt, a testőrök hódolata. Ő volt – mint azt Riolda Ethelredtől azonnal megtudta –, Egyházunk Patrónája és Védelmezője, Northumbria Csillaga.
Ám Riolda szerény partraszállása, ha a lelkes királyi párnak nem is, de Ethelred tanácsadóinak láthatóan csalódást okozott.
Ők talán Riolda neve miatt azt remélték, hogy költői, lovagjai, alabárdosai, táncosnői, beszélő madarai kíséretében maga az ír királynő érkezik, hogy kincseivel elbűvölje Northumbriát, és megerősítse régi szövetségüket.
Riolda viszont megtanulta a normann udvarban, hogy soha ne magyarázkodjék.
Úgyhogy derűs arccal megcsókolta az ifjú Patronát, a szeplős, könnyen piruló Edmundát, és a mosolygó Ethelred felé fordulva szívből köszönte a meghívást.
És minél előbb megpróbált rájönni, milyen szövetségről beszél itt mindenki.

A vár felé vezető úton mégiscsak kénytelen-kelletlen eltöprengett: hogy akarnak itt bárkik szervezkedni, ha még az országukat körülvevő szigeteket sem ismerik?
A várkapuban nyüzsgő sokaságban azért egyre több részletre fény derült.
Az ifjú Ethelred – alattvalói szerint – méltó szeretne lenni a régi idők nagy királyaihoz és a számtalan szenthez is, akikről az elmúlt években hallott, ezért úgy döntött, szembeszáll a hitetlenekkel. Hát nem aratott-e Poitiers-nél a Merovingok helytartója fényes győzelmet? .Ha pedig erre egy közrendű harcos képes, akkor mért ne arathatna diadalt a mórokon a szent királyok leszármazottja, Ethelred?
Az ifjú király – aki persze idejében leszámolt apja-nagyapja „puhány” és túlontúl óvatos tanácsadóival – szövetségbe szólította a Kereszt fejedelmeit, miközben nem volt tisztában vele, melyek is a valóságos és melyek a költők által kitalált országok. A mórokat legyőző, frank helytartót, Pipint ugyanúgy Bamburgba hívta, mint a Holtak Országában uralkodó Brán királyfit és a kereszténység legnagyobb védnökét, János papot.
Isten segítségével talán ő is ideér húsvétig.
Ezt már Riolda sem hagyhatta szó nélkül.
– És hogy talált el a küldönc Indiába? – faggatta óvatosan Ethelred egyik titkárát, egy szeplős szerzetest.

– A hit fontosabb, mint a tapasztalat. Akinek küldetése van, az nem tévedhet el – jelentette ki a titkár fensőbbségesen.
A pogány bálványok közt tévelygő Riolda óvatosan körülnézett.
Az előcsarnokban is mindenütt keresztek, a diadalmas, új idők jelei.
A szeleburdi Ethelred a nagy szövetkezésben bizony elfelejtett arról tudakozódni, hogy a várva várt „bátor barátnő” Jézusban, Odinban, a halottak szellemeiben vagy a tündérekben hisz-e.

Bár Ehelred is néhány éve keresztelkedett meg, el sem tudta képzelni, hogy él a földön olyan épkézláb fiatal, aki ne venne részt a legnagyobb örömmel abban egy olyan fantasztikus társasjátékban, aminek a neve: a szentség megszerzése. Már az úton olyan magától értetődő odaadással beszélt a kínhalálról, az élve eltemetésről, a felnégyelésről, az akasztásról, mintha a legdivatosabb körtánc vagy vadászat gyönyörűségeit taglalná.
Vértanúság, örökkévalóság, mártíromság.
Riolda zavartan hallgatott, ahogy zavartan hallgattak az udvaroncok is. De senki sem vette a bátorságot, hogy közbeszóljon.
Egyre több vendég gyűlt a várudvarba, aztán a nagyterembe. Pirospozsgás szászok, szikár skótok, és egy félszemű dán, aki emlékeztetett egy hadvezérre, akivel Riolda Normandiából menekülve találkozott.
A vendégek megkönnyebbülésére a szolgák elkezdték körbehordani a reggelit.
Élve elégetés, kerékbe törés, karóba húzás.
– De a máglyahalál a legfelemelőbb – fejtegette Ethelred király két jó étvággyal lakmározó, skót nagyúrnak. – A bűnös testet, a húst és a zsigereket megszentelik a lobogó lángok.
Riolda szégyenlősen a gesztenyével töltött kenyér felé nyúlt.
Az ő szigetén senki sem sütött ilyen finomságot.
Ethelred, a nagylelkű vendéglátó elmorzsolt egy falatnyi kenyeret, ivott egy korty bort, és rátért a leglenyűgözőbb szentekre.
Szent Kunigunda tizenkét napig bírta. Szent Bartalemus mégis túltett rajta is.
Edmunda, „Northumbria Patrónája” hasán összefűzött kézzel, ragyogó pillantásokkal hallgatta.
Egy szolga alázatos mosollyal hideg szarvassültet és vörösborban áztatott aszalt szilvát hordott körbe.
A „kereszt fejedelmeinek” kitűnő étvágyuk volt: Elégedetten faltak, miközben megmosolyogták a két jóravalóan mulatságos fiatal, Ethelred és Edmunda hóbortjait.
Szegről-végről nyilván mind rokonok voltak. És ha olykor meg is fojtották volna egymást egy kanál vízben, Ethelred és Edmunda még túl éretlen és ártalmatlan volt, hogy bármelyikük is  meggyűlölje.
A pazar villásreggeli végén Ethelred bevallotta: az a legnagyobb bánata, hogy tizennyolc évesen, szemmel láthatóan makkegészségesen, bármiféle öröklött betegség nélkül, ennyi megértő és jóravaló szövetséges és alattvaló körében nehéz kínhalált halni.
Ám ha csapatokat gyűjt, és még ebben az évben megtámadja a keresztény hit ellenségeit?
Riolda, aki már látott háborúban felégetett országot, rabszíjra fűzött embereket, aki tizennégy évesen a mórok elől menekülve hagyta el Normandiát, és csak számtalan kaland után jutott haza a szigetére, eldöntötte: hálásan köszöni, hogy ilyen illendően fogadták a Bamburg kikötőjében, és természetesen nagyon sok sikert kíván a további szervezkedéshez, de ami azt illeti, az angolszászok tényleg jobban járnának az ír királynővel.
Devalami megmagyarázhatatlan boldogság itt marasztotta. Az esztelen zsivalygás közepén minden benyomás ezer csengő-bongó darabkára hullott, lehetetlenség volt az összeset számba venni. Riolda még bele sem kortyolt a borba, de már megrészegítette a nyelvek, nevek és a tervek sokasága. A rengeteg új arc és a rengeteg történet.
Hát miért siettetné a búcsút? Miért indulna rögtön haza, mikor még be sem járta Bamburg várának termeit? Mikor egy percig sem csevegett Ethelred krónikásaival, és azt sem tudja, hogy hányan és kicsodák vesznek részt ebben az értelmetlen szövetkezésben.
Úgyhogy a boroskupát megemelve Ethelredre emelte violaszín pupillájú szemét.
– Isten erősítse meg még több bátorsággal a szívedet!
Rettenthetetlen Edmund unokája, Bölcs Ethelred egyetlen fia, a tizennyolc éves király – akire Nagy-Britannia krónikásai még nem találtak kifejező melléknevet – elragadtatottan biccentett.
– Ha nem teszünk semmit, akkor Isten a legmélyebb sötétségbe száműz bennünket. Nem késlekedhetünk tovább, itt a nyakunkon a világvége. Fel kell vennünk a harcot a keresztény hit ellenségeivel.
Egy kenti nagyúr csalódottan felvakkantott. Ő Ethelred levele alapján úgy hitte, többnapos vadászat vagy lakodalom kezdődik, nem holmi keresztes háború.

A hosszúra nyúlt villásreggeli után Riolda szabadon ődöngött a vár termeiben, és próbálta kicsit Northumbria viszonyait kicsit jobban kiismerni, szóba elegyedni pappal, rokonnal, apróddal, cseléddel.
Szép lassan kiderült, hogy az ifjú király még legfőbb tanácsadói, a papok körében sem örvend osztatlan népszerűségnek.
Ethelred és Edmunda kamaszkorukban találkoztak a kereszténységgel, így aztán nem szoktak hozzá, hogy mindenféle, Írországból szalajtott, a messzi Rómára mutogató, csuhás ismeretlenek oktassák ki őket. Mert míg a papok csak hümmögnek, osztanak-szoroznak, csóválják a fejüket, a Bibliából idézgetnek, ők ketten már megalkuvás nélkül a végidőkre készülnek.
Mért ne tennék? Hát nem egyformán drága minden perc?
És nem minden óra, minden pillanat Istené?
Edmunda udvarhölgyei mesélték, hogy a szépséges, ifjú királyné még az ágyába is magával viszi a fésűjét, a tükröcskéjét, mert hátha éjnek évadján ragadja el a végítélet… És hetek óta készült összeírni a jövendő angyalkákat, az angol kisbabákat, mert a világvége előtt saját karján akarja felvinni őket a Mennyek Országába. És közben a jó Ethelred sem tétlenkedik: ereklyék gyűjtögetésével, szövetségesek toborzásával, szent háborúra felszólító levelekkel készül a bekövetkező végítéletre.
Riolda úgy vélte, egy előrehaladott terhesnek nem túlvilági ábrándokkal, hajnali kilovaglásokkal, mennybéli angyalkák toborzásával kéne készülnie… De Edmunda szerencsére nemcsak derűsnek és magabiztosnak, hanem egészségesnek is látszott, vidám arcocskája alatt boldogan gömbölyödött a magzata, megidézvén a másik valóságot, a remény birodalmát, amit saját szemünkkel még nem láthatunk.
No de pontosan kicsodák is pontosan ennek a kamaszosan szertelen, mindemellett roppant szerencsés királyi párnak az ellenségei?
Az udvaroncokkal beszélgetve Riolda úgy találta, Northumbriában papok sem vezetnek évkönyveket, úgyhogy Ethelred képzelete a többi uralkodónál is szabadabban szárnyalhat. Az ő világában nincs múlt, nincs jövő: az összes nép, akikről a mesemondók megemlékeznek, egymás mellett él, és már alig várja, hogy Ethelred felszabadítsa vagy valami eszeveszett hőstettel megváltsa őket.
Northumbria nem volt különösebben gazdag ország, a kopottas fogadótermek, a színehagyott függönyök, a hunyorgó gyerekszemekhez hasonló, aprócska ablakok nem is emlékeztettek Riolda gyerekkorának színhelyére, a dúsgazdag normann hercegségre. Hét terem, tizenegy ablaktalan, füstös kamrácska – fél óra is elég, hogy bárki bejárja. Ennek a szegény Ethelrednek még könyvtára sincs, gondolta szánakozva.
Northumbria nyilván képtelen egymaga felszerelni egy jelentős hadsereget.
A királyi pár hálószobáját, egy rendetlen, már-már túlvilági álmoktól fülledt kamrácskát egy fehér csuklyás pap őrizte. Kezét tördelő, aggodalmas fajta, aki a fontoskodó képpel bóklászó Rioldáról azt hitte, hogy egy eltévedt sógornő vagy nagynéni. Ő nem nem a keresztény hit ellenségei, nem János pap vagy Brán királyfi, hanem a Ethelred és Edmunda miatt aggódott.
Kiderült, ő a királyi pár gyóntatója.
És talán úgy döntött, hogy eme jeles napon, (ha már világ életében ő vallatott másokat), valakinek kiönti a szívét.
– A szeretet Ethelred igazi keresztje – kesergett csendesen –, és ez okozza majd a végzetét. Ez az átkozott jóindulat és a népszerűség. Hiszen melyik nép ne szeretne egy fiatal királyt, aki úton-útfélen a túlvilág bőségéről beszél?
Melyik nép ne akarna kiválasztott lenni?
És még az a szerencse, fejtegette tovább, hogy Ethelred a saját parasztjait nem tudta rábeszélni, hogy hagyjanak mindent parlagon, és be se szántsák a földjeiket. Ahogy a mesterembereket sem, hogy zárják be a műhelyeiket, és haladéktalanul csatlakozzanak a Szent Sereghez. De mindegy, mekkora ostobaságokra próbál Ethelred bárkit is rávenni, ő és Edmunda az alattvalóik szemében mesehősök, imádni valóan szép gyermekek. Még azt is elnézik, hogy Ethelred maga szolgáltatja ki a szentségeket, és Edmunda kézrátétellel gyógyítja a gyerekeket.
Riolda, akinek persze fogalma sem volt, hogy kinek és minek kell kiszolgáltatni a szentségeket, megértően szörnyülködött.
De a szörnyülködésébe tisztelet vegyült. A gyóntató és maga az érvelés az okfejtés nem volt volt minden józan ész híján.
A rajongásnál semmi sem tehet kiszolgáltatottabbá.
A szerzetes persze nem akart egy fejedelmi családtag szemében neveletlennek látszani.
– És felséged?– kérdezett vissza udvariasan. – Honnan jött? Hogy érzi magát?
Riolda mosolyogva visszautasította a titulust. És gyorsan sietett leszögezni, hogy semmiféle néven nevezhető rokonságban nincs Ethelreddel.
Elmesélte, hogy csak kis túlzással nevezheti magát királynőnek: hiszen egy kopár földdarab, a Nyugati szél szigetének kilencvenöt alattvalóján uralkodik. Gyerekkorát a normann udvarban töltötte, felügyelt Vilmos herceg és Hildi hercegnő gyerekeire, és csak az arab betörés után tért vissza a szigetére. Megtiszteltetés, hogy személyesen megismerkedhet Ethelreddel, de három gyerek anyjaként, egy kopár sziget úrnőjeként csak imáival járulhat hozzá a szent vállalkozás sikeréhez…
A mindeddig visszafogottan aggodalmas szerzetes ekkor görcsös ujjakkal megragadta Riolda köpenyét:
– Szívesebben élnék egy unalmas, kopár szigeten, mint Northumbriában, örökös életveszélyben…
Riolda meghökkent. Northumbria meglehetősen tudatlan, sőt unalmas ország volt, de egy cseppet sem látszott életveszélyesnek.
Lágy tavaszi napfény sütötte a mezőket, válogatott finomságoktól roskadozott a királyi vár fogadóterme. Ráadásul eleven mór katonát a földnek ezen a pontján nem látott senki emberfia, úgyhogy az egész ország örömmel készülhet a szép és lelkes királyi párral a világvégére.
De egy vállrándítás kevés volt, hogy elűzze a gyóntató aggodalmait.
– Én úgy látom, itt szép tavasz vár mindenkire – mondta Riolda, és könnyedén az ablak alatt hullámzó gabonatáblákra mutatott. – A jó Edmunda majd megszüli a gyermekét, Ethelred pedig, akit szerencséjére nem a felesége, csak az idősebbek nevetnek ki, leszokik erről a szörnyűséges izgékonyságról, és nem fog többé a karóba húzás örömeiért lelkesedni. Mivel Northumbriában úgyis csak a képzelet szörnyeivel lehet viaskodni, nem tehetnek mást, mint hogy megkomolyodnak.
– De ha nem lesz idejük rá? – vetette ellen a szerzetes. – Ha kitör egy járvány, ha elveri a termést egy hatalmas égszakadás? Nem a mórok fenyegetik Ethelred uralmát, hanem a mindent elvakító lelkesedés és szeretet. Akit mindenki kedvel, az nem tanul meg vigyázni a saját érdekeire. Észre sem veszi, ha céltáblája lesz mások gyűlöletének.
Ezzel bizony nehéz lett volna vitába szállni.
Ámde más tanulsága is volt a beszélgetésnek. A gyóntató még egy jégeső miatt is mennyit aggodalmaskodott – ám még egy jégesőnél is valószerűtlenebbnek tartott egy Ethelred szervezte, egész világot lángba borító keresztes háborút.
Ráadásul Ethelreddel nemcsak saját parasztjai és tanácsadói voltak ennyire türelmesek, hanem – csodák csodájára – az estére szép számban összegyűlő koronás nagyurak és nemzetségfők is, akik kiélvezendő a northumbriai konyha ínyencségeit, eljöttek megtekinteni, hogy milyen fegyverekkel lehet a kereszténység esküdt ellenségeit megállítani.

A nagyterembe visszatérő Riolda már nem is volt képes a Nagy Összeesküvést egy kiadós, vidéki vendégeskedéstől megkülönböztetni.
De hamarosan végére értek a szentek és halálnemk felsorolásának, a különféle, kitűnően elkészített, gombával és áfonyával töltött csemegéknek, a mártásoknak, a szalonnával tűzdelt énekesmadaraknak, a mézes lepénykéknek, a mazsolás-mandulás finomságoknak.
Eljött a nagy pillanat, hogy libasorban, imádkozva bevonuljanak a trónterembe, és ünnepélyesen megszemléljék a csodafegyvereket.

A csodatevő tárgyakat gondos kezek félkörívben elhelyezték a trón előtt, egy aranyszállal átszőtt vörös szőnyegen.
Ethelred egy magasra emelt fáklyával a kezében, borzongva megállt előttük, és úgy tett, mintha égi szövetségeseinek készülne bemutatni a szakállas nagyurakat, a földi fejedelmeket.
A northumbriai udvar legféltettebb kincsei pedig, mint azt a palota kulcsárártól szép lassan mindannyian megtudták, a következők voltak:

– Szent Galvinus Asturiában talált járomcsontjának darabkája
– kódexlap a poklokat is megjárt Vergilius kézírásával
– a Szűzanya szőke hajfürtje egy törött normann kard markolatában
– a világverő Attila párrímekbe szedett intelmei fiának
– egy viharos éjszakán Essexben talált római faltörő kos darabkája
– egy bizonyos, Poitou-ban elhunyt nagy hadvezér, N. herceg költeményei 

Riolda ámult-bámult.
Bármilyen szánalmasak is voltak a trónus elé, a szőnyegre kirakosgatott, lobogó fáklyákkal megvilágított, hercegi ritkasággyűjteményre emlékeztető tárgyak, ahogy közelebb hajolt hozzájuk, ő is érezte a delejes kisugárzásukat.
Vagy nem is a tárgyak varázserejét érzi? Hanem a pár perce még még trágár dalocskákat éneklő, áfonyás nyúlhúst falatozó szövetségesek őszinte megrendülését? Akik a döbbenettől reszketve a szemüket sem merték felemelni.
A kába és megzavarodott férfiak gyűrűjében a fehérruhás Edmunda úgy ragyogott, mint egy eleven gyöngyszem. Az ő varázsereje a szíve alatt növekvő gyerekből áradt, nem holmi pergamenlapokból vagy kiszáradt csontocskákból. Riolda odalépett melléje.
– Isten mindannyiunkat szeret – suttogta Ethelred.
A vendégszeretetét élvező skót, cornwalli, walesi nagyurak megrettenve hátrébb húzódtak. Mintha a trónszékre helyezett csont- és fémdarabkák alvó vadállatok volnának.
Ellenállhatnak-e ennyi varázserőnek a Dél urai?
A most is izgő-mozgó Ethelred a felhalmozott drágaságok rőtes fényében majdhogynem csenevésznek tűnt.
Mert talán nem is drágaságok ezek, hanem eleven érzékszervek, gondolta Riolda. Fegyverek, amiket tudatlanságunkban még nem tudunk megfelelően használni.
De bármennyire is hatalmába kerítette a férfiak megrendülése, a hétköznapi kíváncsiságán nem tudott uralkodni.
Közelebb lépett, hogy a kezébe vegye a „nagy hadvezér”, N. herceg verseit. Pókhálószerű, furcsa krikszkrakszok egy koszos kéziratlapon. Talán valami titkosírás, amit eddig egyetlen halandó sem próbált megfejteni.
Riolda szívesen szánt volna rá néhány évet az életéből. És már éppen meg akarta kérdezni, hogy a többiek mit tudnak a „nagy költőről”, mikor Ethelred felemelkedett, hogy újabb felkavaró bejelentést tegyen.
– És nemcsak ennyi szív kész a mindent eldöntő, nagy ütközetre! Nemcsak mi, Jézus alázatos szolgái, a Brit szigetek urai áhítozunk mártíromságra! Ha igaz a hír, holnap egy nagy hadsereg élén megérkezik, Hildi, a normannok hercegnője, mert csatlakozni óhajt a mi szövetségünkhöz.
A söröktől és ereklyéktől kótyagos nagyurak rögtön éljenezni kezdtek.
Hildi?, töprengett Riolda.
Hildi, az én ravasz, számító, hajdani asszonyom? A mártíromság koszorújára áhítozna? Aki egész életében csak nevetett a hagymázas fantáziákon?
Riolda megpördült, és úgy döntött, lesz, ami lesz, még pár napig.
– Hiszen csak most kezdődnek az érdekes dolgok – dünnyögte magának.

            Kénytelen vagyok kerülőutat tenni. Le kell mennem a föld alá. Mintha az eső jóízűen ropogtatná az állomás ablakait, miközben öblöget, majd kiköpi a csatornákból a szennyet. A párás időtől, a zuhatagtól, vagy az egyre hűlő verejtéktől, nem tudom, még azon is elgondolkozom, hogy talán cukorbeteg vagyok, mindenesetre szédülten és csatakosan haladok a mozgólépcsők felé. Keveredik, összemosódik a levegő, betegnek érzem magam, mint ahogyan mások is. Egybegyűlünk, elmenekülünk a nehézkes, kedvtelen zivatartól és akárcsak a nyirkos rovarok, ízlelgetjük és tapogatjuk az előttünk lévő kiutat. Nyomorgunk. Ráérek elővenni a bérletem… Az ellenőrök túlságosan is felkészültek, számítanak a halomnyi utasra, az elázott combokra, a formás kis hátsókra. Most van kit mustrálni, végre tömérdek vér zúdulhat a farkukba.

            Romlott az idő, a gépek is alattunk. Gyönge minden, csak vonulunk lefelé, mozdulatlanul. Várom, mikor érünk le, és az unalmat mikor töri meg a képembe hajszolt huzat. A reklámok már csak a gyerekek figyelmét kötik le, amiket folyton megérintenek, megböknek, még le is köpnek néhányat.

            Nemrég értem le. De nem csap az arcomba a légáramlat. Megszáradtam, már nem szédülök mégis itt állok, mint akinek nincsen sok hátra ahhoz, hogy itt hagyja a fogát. Valaki lyukat fúr a tarkómba, szúr a tekintetével. Nem értem, és nem is akarom magamat nyugtatni, hogy miért nem fordulok hátra. Egyszerűen nem megy. Félek. Hagyom, hogy álljunk ott ketten, várom, hogy meg tudjam tenni az első lépést.

            A szerelvény üres, gondolom odafent elállt az eső. Senki se akar lejönni és innen utazni tovább. Az ablakokban tisztán látom magamat, és valaki szintén tisztán lát engem. Csakis előre nézek, behunyom a szememet és próbálom lerajzolni az arcomat, majd elképzelem őt is. Vajon hogy nézhet ki az, aki idáig követ engem, miért marja szét körülöttem azt a rohadt ürességet, amiről már nem lehetne mit lehántani. Mit akar tőlem, mit akar tudni, vajon akar-e egyáltalán valamit? De lehet, hogy csak gyáva vagyok, és a szörnyeteg valójában a „semmi” vagy valaki más, ami lát valami jót, bizalmat. Meg kéne kérdeznem tőle, hogy mit érez, miért engem választott, hiszen ha ismerne, mellém ülne és beszélgetnénk, megérintenénk egymást, de nem biztos, nem biztos… Azt hiszem újra szédülni kezdek, elájulok anélkül, hogy bárki is követne.

Lefékez a szerelvény, nem csikorgunk a sínek felett.

            A légkör szférái átnedvesednek, hámlanak előttem, míg felvágott sebként vérzik a város, ez a szép, „jó emberekkel” megtöltött város. Bent fekszel az ágyon, egyre lassul a légzésed. A libabőrös hasadat simogatod, olykor nagyokat ásítasz a hímzett párnába. Fénylesz, csillogsz, és körülötted minden törékeny. Kint állok a teraszon, figyelem ahogyan fokozatosan elernyednek az izmaid. Az ujjacskáid kivirágzanak, elengeded a napot. Ott bent, biztonságban vagy. Én meg nézem tovább a foszló időt, a bizonytalan horizontot. Nem először fordul elő, hogy kilépek ide és fürkészem a várost, az eget. Talán ez az utolsó estém, látom odafönt a változást, pedig soha nem érdekelt, hogy mit hordoznak magukkal a csillagok, a bolygók, a holdak. Már a fények sem a régiek, nem izgat, hogy mikből lettek és mik voltak. Inkább menekülnék, menekülni jó, csak tudnám miért…

            Alszol. Egyedül maradtam végleg, nem tudod, hogyan változik előttem ez a „megszokott kép”. Az égből, mint eltébolyodott pernyék hullnak az angyalok, nem beszélnek, nem mosolyognak, nem készültek fel az elmúlásra. Ezek lennének hát a csillagok? Az biztos, hogy minden bomlik felettem. Nem gondoltam volna, hogy minden és mindenki lehet halandó… Az ég csak folyamatosan mállik, kopik. Az atmoszféra elhasznált papírjai mögött, szüntelenül fakad a fájdalom, a vörös fényözön. Alattunk löszösödnek az emeletek. Ez még mindig a félelem. Bárcsak meg tudnám nevezni, bárcsak el tudnám engedni egy pillanatra.

            Túl sok itt a kihűlt hamu, ami észrevétlenül takarja be a cserepeket, a didergő fákat, a féknyomos úttesteket, a repedezett teraszokat. Elaludt bennem az égető érzés, kihűl szépen velem együtt a világ. Hallgatag, és kifacsart a mennybolt. Hajnalodhat. Nem tudom megszokni a csendet, az elfáradt perceket. Az öngyújtómat keresem, el akarom takarni magam elől a jelent, hogy rágyújthassak a múltra. Egy üveget ölelgetek, nyalom a hab erecskéit, aztán meghúzom, a maradékot járdára csorgatom. Látom őt, újra érzem a jelenlétét, ismét rágyújtanék, de van, amit már nem tudok többé eltakarni. Nekem integet, először csak az egyik kezével, majd mind a kettőt kinyújtja, és úgy kapálódzik, mintha a segítségemre szorulna. De feladja, némán nézünk egymásra. Az arca ismeretlen, a ruhája sötét. Az ittléte azonban nem több és nem kevesebb annál, amit nemrég sugallt az üres szerelvényben. Nem értem ezt a félelmet, ezt a viszolygást, undorodást, amit iránta érzek. Bárhova mennék, most már tudom, hogy követne, folyton engem figyelne. Ott lenne a nyomomban anélkül, hogy hozzám szólna.

            Becsukom az erkélyajtót, próbálok nem gondolni rá. Téged figyellek. Ébredezel, amint kinyitod a kicsinyke szemeidet, rám tekintesz, kissé el is mosolyodsz, bár kissé értetlenül fordulsz felém. Melléd fekszem, hogy most én érezhessem magamat biztonságban, én engedjem el a napot, az éjszakát. A bőröd fokozatosan kihűl, a szíved egyre lassabban ver. Megcsókolom a kihűlt válladat, betakarom a csupasz derekadat. Néha remegek, fázom. Az álom rövid, a tudatlanság pillanatnyi, mire magamhoz térnék, addigra már nem is vagy mellettem. Újra forróság önti el a testemet, ijedten dobom le magamról a takarót, kinézek a teraszra. Először csak az elmoshatatlan fényt látom, ami hamar széjjelfoszlik. Mozdulatlanul állok mögötted, figyelem a hajadat, ahogyan táncoltatja a csípős, reggeli szél. Érzed, hogy hátulról figyellek, a közeledbe férkőzöm, ezért még jobban megragadod a korlátot, mintha egy idegen lennék az ajtó küszöbén. Olykor felnevetsz, de nem rám, kezeidet emelgeted, határozottan, és megkönnyebbülve integetsz. Lenézek, és látom, amit nemrég láttam, és amitől féltem. Hát, ismeritek egymást, szeretitek egymást, vagy szerettétek… A kérdések mit sem számítanak, ha nem létezem, mert hiába érintelek, ha akadálytalanul nyúlok át rajtad, hiába szólok hozzád, ha őt hallod.

            Ott hagylak téged, észrevétlenül hagyom el a teraszt, az üres lakást, a nesztelen lépcsőházat. Újra feléd tekintenék, körbenézek, keresem, hogy merre lehet. A teraszod felé emelem a fejem, hátralépek hogy tisztábban lássalak… titeket. Igen, most már látom ki ő, világos arca van, fehér bőre, színes ruhája. Ölelitek, csókolgatjátok egymást, átölel benneteket a múlt. Kezdődhet valami új, valami jobb. Bárcsak ne féltem volna annyira.  Én lettem az ismeretlen, a senki, aki előtt hullik, szálldogál minden. Megfordulok, elindulok az aluljáró felé.

Egy árnyék sodródik az emberekkel zsúfolt állomáson. Nem lép át rajta senki, ő sem követ már többé senkit. Hangja nincsen, emlékei elkoptak. Elfojtott benne minden szó, érintés, fájdalom. Beborul az ég, megered az eső. Várja, hogy megérkezzen az első szerelvény, és csikoroghasson tovább a sínek felett.

(Illusztráció: musashinokami)

Margit azt hitte, hogy megvakult, mert amikor magához tért semmit sem látott. Mindene fájt, ahogy a kemény kőpadlón feküdt a fennvaló tudja mióta, csontjait átjárta a hideg. Feltápászkodott és tapogatózni kezdett. Ugyanazok a nyers kőfalak fogadták három oldalon, míg a negyediken egy faajtó törte meg az egyhangúságot. Semmi sem volt a kőzárkában, még nedvesség sem. Hideg, száraz börtön.
Igyekezett visszagondolni, mi történt vele. Már össze volt csomagolva és indulni készült, mikor… amikor minden elsötétült. Többre nem emlékezett. Felfogta, hogy valaki elrabolta, s tömlöcbe vetette, de arról fogalma sem volt, ki lehet az. Leült, magához ölelte a térdét és hátát a falnak vetve várt. Mást nem tehetett.
A csend és a magány a bolondját járatta vele. Folyamatosan hangokat vélt hallani, de mire odafigyelt volna, eltűntek. Fénycsóvák röpdöstek, melyek mintha egyenesen a fején suhantak volna át. Bogarakat érzett végigszaladni a bőrén, de ha odakapott, hogy leseperje nem talált semmit. Az éhség és szomjúság azonban valóságos volt, s időérzékét csakis ezeknek súlyosbodásához tudta kötni.
Nem tudta mire vélni a földrengést, azt hitte újabb érzéki csalódás szomorítja sötét létét. Egész addig így hitte, mígnem az ajtó alatt vöröses fénycsóvák nem kezdtek nyúlkálni feléje, mint megannyi lángtengeri szörnyeteg csápja.
Léptek nem hallatszottak, sem szuszogás, csak a fémkulcs kereső hegye a zár fémes lapján. Mennydörgésnek hatott a csattanás, ahogy elfordult a kilincs és kinyílt az ajtó, s Nap volt a három gyertyának mindenik lángja egyenként. Margit hunyorított és eltakarta szemét.
– Jöjjön, felséged, a vacsora tálalva.
Ahogy szeme hozzászokott kissé a fényhez, a férfira nézett. Elképedt. Azt hitte, egy táltost lát. Amikor leánygyermek volt, borzasztó betegség tizedelte a királyi ménest, s apjának kedvenc lovai is nyavalyások voltak már. Se az udvari orvos, se a lovászmester hasonlót sem látott, hát apja elküldött a messze földön híres táltos után. Érkezett is amaz, egy patracos lovon, egy nyűtt bőrátalvetővel, semmi többel. Ahogy a szem reápillantott, még akár tovább is siklódhatott volna, gondolva, csak egy egyszerű parasztember. De aki vette a fáradságot, hogy egy kicsit megpihentesse rajta szeme látását, elernyessze szemének felszínes, kereső természetét az meglátta, micsoda hatalmasság áll előtte. Pontosan úgy beszélt, járt, cselekedett, mint más, de ereje és világossága olyan volt, mint egy napfénnyel színültig megtöltött cseber, mely minden lépésénél kilöttyent és reáloccsant a körülötte állókra.
Egy megfoghatatlan többlet volt az az ember, kinek homlokának bőre alá be volt vésve az isteni küldetés, s aki megnézte, láthatta, hogy dudorodik alóla.
A táltos pedig, kinek neve Venczel volt, ahogy belépett tejet kért, egy fehér kanca tejét. Azt pedig neki megadták. Aztán, megmondta, mielőtt az apja mondhatta volna, hogy beteg a ménes, azt ő meg fogja gyógyítani, de annak ára lesz, mert a betegség démonát nem fogja tudni ott helyben megsemmisíteni. Emberbe kell szálljon előbb, hogy elpusztítsa.
Hát válasszon a szolgák közül, jött a válasz, de a táltos csak a fejét rázta. Reá mutatott, a lányára, mondván, a betegség ördöge őbele fog szállni, mert ártani akar, mennél nagyobbat. Margit nem sokat értett még akkor, karon ülő kislány volt, de emlékezett, hogy aznap éjjel irtózatos láz égette össze, s csontjait szuvak ették, s az a gyönyörű, istenadta ember napfénnyel teli csebrét az utolsó cseppig belé kellett öntse, hogy élete lángja ki ne oltódjék.
Olyan volt ez a hatalmas ember is, mint az a Venczel gyermekkorából. Izmai akár a bikáé, csontjai, mint a kőszikla, haja, bajusza, szakálla hollófekete, s szeme, mint a kökény. Arca is olyan erős, mintha eleven márványból faragta volna egy távoli földről érkezett mesebeli mester, kinek munkája angyalibb volt a Jóisten teremtményeinél. Durva vászonból szőtt inge, bőr gatyája, puhaszárú csizmája és arannyal kivert öve volt. De azon mi csuda lógott! Szablyája, bár küllemre egyszerűnek tűnt, táncolt hüvelyében, mint a zabolátlan mén, kit megülni ábránd. Kése nagy volt és gonosz, az a fajta, ki vágyik, hogy szívbe mártsák, s gyilkost csinál a gyengekezűből. Díszes veretekkel sújtott szíjak lógtak róla, majd egy tucat, mégis legfényesebben a csanak ragyogott. Tán csillagfényből volt, tudni nem lehetett, de semmi földi anyaghoz nem hasonlított.
Igencsak hasonlított Venczelre valóban, de az a cseber, ami a táltosban napfénnyel volt telve, az ebben a férfiban csupa ezüstösen csillogó holdfény volt, hideg és romboló, az a fajta, mi elseper mindent, hogy helyet csináljon a teremtésnek.
Margit, akár a gyermek, ki csodálatosan nagy méltóságot lát, elámult, s egy pillanatra meg is feledkezett, hogy milyen helyzetben van. Hamar összeszedte magát, s leggőgösebb arcát felöltve sziszegte:
– Elrabolsz, tömlöcbe vetsz és most vacsorázni hívsz?
– Bár rendeletemre hozták ide, ki ily méltatlanul bánt felségeddel már meglakolt bűneiért. Jöjjön, kegyelmességed.
Félreállt, hogy kiengedje a lányt. Amaz gyanakodva osont, hátat nem fordítva, szemét le nem véve az igéző tekintetről. A férfi elindult, mutatta az utat. Hasonló kamrák mellett mentek el, néma volt mind, s hosszú kőlépcsőn emelkedtek. Ahogy kinyitotta a kivezető utat, sötéthez és a gyertyalánghoz szokott szeme majd kiégett.
– Ne lépjen ki még, szokja a szeme. – intette a férfi.
Hosszú percekig hunyorított, míg bizonyossággal ki mert lépni a fényre, s bármennyire is türtőztette magát, felsikkantott. Egy fallal körülvett kastély udvarán állt, amely úgy csillogott, mint az arany. Csillogtak a falak, csillogott a kövek közt a habarcs, de még a por a földön is úgy ragyogott, mint egy hatalmas, napsütötte kincseskamra.
– Üdvözlöm az új otthonában, felség, az Aranypalota rendelkezésére áll.
Hagyta még, hogy a lányka gyönyörködjön a látványban, aztán elindult az égig érő tornyokban csúcsosodó épület fele. Vastag falai, lőrései, bástyái, öregtornya sokkal inkább egy erődítmény küllemét kölcsönözték neki, melyet a Napbaöltözött királyfi építtetett egykoron. Ahogy átvágtak az udvaron egy istálló mellett is elhaladtak. Margit nem bírta türtőztetni magát és belesett. A hosszú csarnokban két sorba voltak bekötve a jószágok egymásnak háttal. A jobb oldalon csupa arany-, ezüst-, s lángszín paripa ropogtatta a frissen izzított parazsat, s vályújukban friss harmat várta, hogy vele oltsák szomjuk. Nekik háttal, a bal oldalon szárnyas gyíkok, borzadalmasak álltak. Volt ott szőrös, csupasz, pikkelyes, csontos, tollas, s mindenik előtt tojásnyi jégből rakott kazal, s mellettük ónos esővel teli vályú.
A palota ajtóján belépve pompás tárnák várták, magasak, faragott oszlopokkal, szobrokkal, páncélokkal, faliszőnyegekkel és fegyverekkel ékesítettek, hosszúak és labirintusszerűen bonyolultak. Tán tíz percbe is beletelt, mire az ebédlőbe értek. Margit elég lakomán részt vett már életében, de ilyet még nem látott. A kígyószerűen tekergő, hosszú asztal roskadozott az ételektől. Hal, vad, mi jó falat, s mi szem-szájnak ingere mind ott várta őt és a férfit. Az asztalfő mellett egy vénséges, nyurga lakáj állt, s bár a kor elhaladt feledte, szeme akár a sólyomé, borostyános fénnyel izzó, lába pedig, mint a karvalyé.
A szolga kihúzta a széket Margitnak, s semmibe vette barátságtalan pillantásait. A férfi az asztal másik végére ült és áldást mondott:
– A Teremtő Isten rendelte étel és ital szolgáljon egészségünkre, hogy erőt merítve belőle, szolgálhassuk a Teremtő Istent. Jó étvágyat.
Nekilátott. Csanakjába bort töltött, húst pakolt tányérjába, s késével falatozni kezdett. Halkan evett, mértékletesen harapott és nem nézett fel közben. A lakáj készenlétben az asztal mellett állt. Margit csak nézett maga elé, s borzasztó dühös volt tudatlanságától.
– Elég legyen ebből! – ugrott fel, s lesepert egy tányér sültet az asztalról. – Ki vagy és mit akarsz? Hol vagyok? Miért raboltál el? Mi lesz a sorsom? Válaszolj, te haramia!
A mélységes csendben felindult lihegése betöltötte a termet. Kissé meg is szégyellte magát, hogy ennyire elvesztette hidegvérét, kimutatta indulatát, s ezáltal gyengeségét. A férfi nyugodtan lenyelte a falatot, leöblítette egy kis borral és a lány szemébe nézett. Amaz egyből elgyengült, lelke majdhogynem megjuhászodott a kökényfekete szemektől.
– Nevem Bogod, a Hétfejű, s a királyságomban vagyunk, az Aranyszűrön, annak is a közepében, az Aranypalotában. Azért raboltattam el, felséged, hogy egy szívességet kérjek, keveset az idejéből, egész pontosan három hónapot. Sorsa pedig töretlenül az Ön kezében van.
Margit nem talált szavakat. Nem tudta eldönteni, hogy ő bolondult meg, vagy ez a férfi. A hétfejű? Tán csak nem azt akarja mondani, hogy ő a rettenetes hétfejű sárkány, kivel a gyerekeket jesztegetik, ki megölt számtalan hőst, a borzalmas, a gyilkos? Meg mi ez a szívesség dolog? Hát nem fogoly?
Látva, hogy a lány semmit nem ért, magyarázni kezdett:
– Tudja, felséged, a legendák gyakran becsapósak. Nekünk, sárkányoknak sincs több fejünk, mint bárki másnak, ez csak a rang, a hatalmunk jelképe. Nálunk az uralkodó jog nem öröklött, hanem szerzett, az erősebb jogán. Aranyszűrnek pedig én vagyok az ura menten harminc esztendeje. Ami pedig elrablását illeti, felség, nem volt választásom, mert önnön akaratából nem jött volna. Arra kérem, töltsön el velem három hónapot, utána pedig busás ajándékokkal megrakodva hazaküldöm atyjához díszes kísérettel, egy békeszerződéssel és házasodási szándékommal.
Margit végighallgatta, de a végén leesett az álla. Megrökönyödve nevette el magát, s hahotázása szűnni nem akaró görccsé torzult. Hasát fogta, s vonaglott, de amint könnyes szemmel rápillantott a türelmesen várakozó Bogodra, s a rezzenéstelen lakájra, egyből elmúlt nevethetnéke.
– Komolyan beszélsz…
A sárkány bólintott, csanakjába ismét bort töltött, s a távolba révedőn, mintegy magának mondotta:
– Azt mondják, a Teremtő Isten mindenkinek ád egy feladatot, amit tennie kell. Nektek, embereknek, feladatotok, hogy építsetek, hogy gyarapítsátok az Öregisten javait a földön. Nekünk sárkányoknak a Jóságos Isten pusztító erőt ádott, ez tagadhatatlan. De népem eltévelyedett. Nem érti, hogy a pusztításnak helye és ideje van, szerepe, Istenadta jogosultsága. Mert pusztulással kezdődik és végződik a teremtés. Soká éltem hűen természetemhez, de… – itt megállt és egy pillanatig nagyon öregnek tűnt – elfáradtam. Belefáradtam, hogy én legyek, aki nem jó, a fellegajtó nyitogató, ki teszi a dolgát és mégis, csak a botvége és az ostor szíja a jutalma. Olyan ez, mint a színházban, ha te vagy a gonosztevő. Ha kedvére teszel szerepednek, mindenki gyűlölni fog, ha pedig nem, hát összeomlik az egész darab. Miért nekem kell rossznak lennem? Hogy ti jók lehessetek? Nem vagytok különbek nálunk, hát leszek én a jó, s lép majd más a helyemre.
Margit fehér volt, mint a fal, szája vonallá szűkült, s a sírógörcs kerülgette. Minden erejét össze kellett szedje, hogy türtőztesse magát, de így is csak egy fojtott sziszegést tudott kipréselni magából:
– Undorító fattyú, ami vagy… méreg minden mondatod. Egy szavad sem hiszem!
Bogod ismét csak bólintott. Megköszönte a táplálékot, felállt az asztaltól és ezzel zárta a beszélgetést:
– Későre jár már az induláshoz, felség. Háljon meg itt, s holnap reggel, ha továbbra is hajthatatlan, befogatok négy lovat és díszes kísérettel küldöm haza, egy véka gyöngy kárpótlással az okozott kellemetlenségért. Én visszavonulok kamrámba, kívánok kegyednek nyugodalmas jó éjszakát. Hamu elvezeti lakosztályába.
Minden további magyarázat nélkül megfordult és otthagyta a lányt.

Hamu némán és méltóságteljes lassúsággal vezette Margitot fel a toronyba, hol lakosztályát berendezték. Idegtépő lassúsággal. Kezdte úgy érezni, hogy itt minden úgy van kitalálva, hogy neki az idegeire menjen. A véget nem érő csigalépcső monotóniáját kénytelen volt megtörni.
– Te egy lüdérc vagy, ugye? Hogyhogy egy magadfajta szörnyeteg itt nyal segget, ahelyett, hogy asszonyokat nyomorgatna?
– Ez egy hosszú történet, felség, nem hiszem, hogy örömére szolgálna egy királykisasszonynak.
– Ez a végtelen lépcsősor sincs kedvemre. – morogta. – Beszélj, ha szólnak hozzád, szolga!
– Ahogy óhajtja, felség. – válaszolt rezzenéstelenül Hamu. – Ez az öreg lüdérc sem volt mindig vén. Ahogy kegyed fogalmazott, asszonyokat nyomorgattam, ahogy azt a magamfajtáknak kell. Mindezt addig, míg egy tisztes özvegyasszony képében megismertem a feleségem.
– Ne röhögtess. A fattyak és a szent házasság?
– Mint képzelheti, az egyház nem adta áldását. Nem is kértük. Én az elveszettnek hitt férje képében férkőztem közel hozzá, de Ilona egyből átlátott az álcámon. Ahelyett, hogy segítségért kiabált volna, csak annyit mondott: “A nyomorúság nem válogat. Kend is magányos. Jöjjön, melegedjék a tűz mellett.” S tüze megmelegítette a szívemet is. Két gyönyörű évet töltöttünk együtt. Én, a megkerült férj, visszatértem a faluba és tisztes életet éltem.
Margit hisszegett és elfordult, jelezve, hogy nem kíván többet hallani az ügyről, de Hamu folytatta.
– Gyerekünk is született. Egy gyönyörű leány, Ünő. De aztán egy napon előkerült az igazi férj. A falu rájött a csínyre. Elfogtak bennünket. Ilonát megégették, miután a helybenítélő bíróság boszorkánynak kiáltotta. A lányunkat megitatták. Engem kiheréltek és félholtra verve bedobtak egy gödörbe.
– Megérdemelted. – kiáltotta dühösen Margit. – Megrontottál egy szerencsétlen asszonyt és fattyat nemzettél neki!
– Én is ezt hittem, felség. Mai napig is hiszem. De Bogod úr megmentette az életem, felápolt és segítségem kérte. Én pedig neki ajánlottam, mi nyomorult életemből maradt. Megérkeztünk. A szobája, felség.
Margit félrelökte az öreg lüdércet, s mielőtt arcába csapta volna az ajtót még hozzávágta:
– Elegem van belőletek, hasított nyelvű, csúszómászó fattyakból és az álnok hazugságaitokból! Holnap hajnalban, ha kell az ablakon keresztül szököm meg!
A csukott ajtó mögül még hallotta:
– Nem lesz rá szükség, felség, a lovak várni fogják.

Margit szemügyre sem vette a pompás lakosztályt, hanem egyenesen az ágyhoz rohant, hasra vágta magát, s a párnát az arcára szorítva üvöltött kínjában. Percekig váltakoztak a zokogórohamok és a fájdalmas kiáltások, míg sikerült lenyugodnia annyira, hogy gondolatai fonalát ismét kézbe vegye.
Eme néhány rövid perc alatt mindent átélt a kétségbeeséstől a keserűségen át a fortyogó dühig. Anyjának emlékét hívta segítségül, azt a szelíd árnyat, ami karonülő korából reámaradt. Átkozottul távolinak tűnt és valótlannak, mégis abban a helyzetben ez volt mindene.
Három éves sem volt, mikor egy szörnyeteg elragadta az anyját, s onnantól élete magány volt, ugar és túlélés a néhanapján koncul odavetett törődésfalatokon. Az udvari pompa mögött kevés szeretet lakozik.
Fogalma sem volt honnan tört rá az acélos elhatározás, de megragadta és nem engedte többet. Megteszi. Ha beleszakad is, ha meghasad a szíve, ha a pokol tüze is emészti el közben, de véghez viszi tervét. Ennyivel tartozik magának, az anyjának és a könyörtelen, igazságtalan világnak.

Másnap reggel valóban az udvaron várta az aranyhintó, benne négy tüzes, aranyszőrű paripa, tizenhét felnyergelt, páncélos garabonciás kíséretképpen. Mellettük ott állt Bogod, s Hamu, márványtekintetükkel várva a döntést. Margit összeszorította a száját és kimondta az elmúlt éjjel gyakorolt mondatot:
– Maradok, egyetlen feltétellel. Mikor elraboltatok, éppen utazni készültem. Szobámban maradt az utazóládám, benne személyes holmiimmal. Azt hozzátok el, s maradok.
– Felség, a Vörös király birodalma messze van, egy hét mire visszaér kegyed ládája.
Margittal pördült egyet a világ, de belekapaszkodott abba az acélos elhatározásba, mit tegnap zsákmányolt.
– Hát legyen.
Elrohant és bezárkózott a szobájába.

Se ebédre, se vacsorára nem mutatkozott, s ajtója elé lerakott tálcákat is érintetlenül hagyta. Csak feküdt ágyán és a plafont nézte, időnként sírt, elaludt egy órácskára, majd kezdte elölről. Úgy érezte, lassú mártírhalált hal éppen.
Tán így is maradt volna az idők végezetéig, ha egy mennydörgés halálra nem rémíti. De nem akármilyen mennydörgés volt az. A füle megsajdult, s meg volt győződve, hogy hallotta a palotát megrepedni a remegéstől. Az ablakhoz rohant és elfehéredett attól a gomolygó, a teljes látóhatárt befedő, majd a földig lógó fekete fellegóceántól, ami szökőárként közeledett. Sosem látott még ilyet, s azt hitte, a világ vége közeledik, az a fajta, ami után még nem akad két nap.
Hamu törte be ajtót, azzal az idegesítő, semmitmondó kőarcával.
– Engedelmét kérem, felség.
Azzal felkapta a lányt a karjaiba, s szélsebesen elindult vele lefele a lépcsőn. Amannak ellenkezni se jutott eszébe, csak kapaszkodott félelmében a cingár öregemberbe.
– Mi történik? – nyögte.
– Megtámadtak, felség. Bogod gazdám említette, ha jól emlékszem, hogy a sárkányok birodalmában az erősebb jogán osztják az uradalmat. Valaki úgy érezte, elég erős a feladathoz, hogy megdöntse a királyságot.
– S mi fog történni, ha sikerül?
– Akkor felség, a győztes átveszi a hatalmat, megöli a vesztes házanépét és beköltözteti a sajátját.
– Úristen! – jajdúlt fel Margit. – De Bogod erős, nem? Hétfejű sárkány.
– Így igaz, felség. De az ellen sem kutya. Som, az ifjú Tizenkétfejű.
– Szűzmária, segíts! Akkor mind meghalunk! – sopánkodott.
S akkor Margit olyat látott, ami lelkét nyugtalanító mértékben lecsendesítette és megbátorította. Hamu elmosolyodott.
– Ahhoz még a gazdámnak is lesz egy-két szava.
Kiértek az udvarra. Margit karján egyből felállt a szőr és a haja is az égnek meredezett. Egész teste bizsergett, s úgy érezte, mintha folyamatosan hangyák csipkednék. Faldöntő szél tombolt, s a benne szálló jégkristályok úgy metszették fel a bőrt, mint megannyi apró penge. Bogod már az udvaron állt, biztosan és erősen, mint egy bálvány, tekintetét mereven az égnek szegezte. Rájuk sem pillantott, s mennydörgő hangon beleordított a viharba:
– Hamu, vidd a hercegnőt a tömlöcbe, az van a legmélyebben, ott a legbiztosabb. Az életeddel felelsz érette!
Azzal lánggá változott, ezüstből való, süvítő lánggá és felröppent az egekbe. Margit még sosem látott olyan szépet. Lobogott a hideg fényű tűzzé vált Bogod, s mögötte csillagpernyéből való csóva. Odafent az égen már várta a tintakék orkán, tűzből való, nagyobb, vadabb és ijesztőbb őnála.
Az istállóban a lovak ijedten táncoltak, a szárnyasgyíkok üvöltöttek. A szél letépte az egyik ajtót és úgy csapta neki a palota falának, hogy tűzgyújtó is alig maradt belőle. Mindeközben az égen megkezdődött a csata. Birokra kelt a két erő, kergetőztek, összecsaptak, ölelkeztek, s nyomukban hasadt az ég, lobogott a mennydörgés és szikrákként pattantak a villámok.
Már majdnem elérték a tömlöcök bejáratát, amikor hullócsillagként a toronyba csapódott az ezüst láng. Az omló törmelék agyon is nyomta volna Margitot, ha Hamu nem löki félre, vissza az udvar fele. Őt magát egy kődarab fejbe verte, ki is szökkent a vére, de felugrott és a lány mellé állt, védelmezőn magához ölelve.
Bogod ott feküdt a törmelék között, a láng, mi testét borította már majdnem kialudt. Vér csorgott majd minden testrészéből, s görcsösen markolt szablyájának pengéjéből csak egy arasznyi csonk maradt. Szeme felakadva remegett, fejét forgatta, s motyogott valamit.
Mint, aki lidérces álomból ébred ugrott fel, s üvöltött bele a viharba.
– Erzsébet!
A szél úgy kapta fel a nevet, mint egy rongydarabot, s már messze járt vele, de Margitban meghűlt a vér. Az anyját hívták Erzsébetnek. Milyen asszony nevét ordíthatja ez a szörnyeteg?
Bogod körülnézett és ijedten látta, hogy beomlott a tömlöchöz vezető út. Fogát csikorgatva ugrott fel, eldobta kardjának csonkját és új tűzre kapva visszaugrott a csatába. Birokra kelt a két erő, s borzasztó próba kezdődött. Hol egyik, hol másik kerekedett felül, de összeroppantani nem tudta egyik sem a másikat. Margit fohászkodni kezdett, a szégyen ellenére, amiért az utált szörnyeteg győzedelmét kéri a Szűzmáriától.
Egyszercsak felcsattant Bogod hangja:
– Hamu, gyorsan változz madárrá, vizet merj a csőrödbe, s Som fejére cseppentsd! De nehogy az enyémre, mert menten összeroppant!
A szolga rögtön ugrott, s egy szempillantás alatt ölyv képében küzdött a szélviharral. Az istállóba szállt, a lovak itatójából vizet mert, minden tudományát latba vetve, lélekszakadtából csapdosva igyekezett megközelíteni a küzdelmet, hiába. Egy erős szél felkapta és úgy teremtette földhöz, hogy nem mozdult többet.
Margit már bizonyosra vette a vesztét, amikor az egyik aranyszőrű paripa eltépve kötelét, egy itatóvederrel a szájában felé vágtatott. Már futtában szólott:
– Királylány, vedd a vödröt a számból és kapj a hátamra, ha élni akarsz, s jót cselekedni a világgal.
Teste szinte magától cselekedett, mert gondolkodni nem volt képes. Felkapott a lóra, kezében az itatóvederrel, s kapaszkodott, ahogy csak bírt. Mennél fennebb vágtáztak, a szél annál erősebb lett, s az ostromló lökések többször majdnem letaszították. Az állat is küzdött, ömlött róla a verejték, s habot túrt, de sikerült föléjük kerekedni.
– Öntsd, leány, de óvatosan! Ha Som győz, mindnyájan meghalunk.
Margit pedig öntött, egyenesen Bogodra. Ott helyben született a döntés, egy elmehagyott pillanatban. Pusztuljon minden, de legfőképpen pusztuljon az a szörnyeteg, aki elrabolta, s csalfa színjátékokkal kínozza.
Épp levetni készült magát a paripáról, eltávozni a világból, mielőtt a következő istentelenség reá teszi a kezét, amikor egy erős széllökés Som fejére csapta a vizet. A sistergés, a visítás és Bogod csatakiáltása kavargott a szélben, ahogy az ezüst láng, egy utolsó, nagy lobbanással összeroppantotta a tintakék ellenségét.
A győztes úgy zuhant le, mint egy lapos kő, s többet nem moccant. A vihar egycsapásra alább hagyott, a szél megjuhászodott, a felhők széledni kezdtek. A paripa remegve a fáradságtól ereszkedett le a földre. Margit, amint talajt értek, leugrott a hátáról, s elfehéredve, vádlón reá mutatva rebegte:
– Remélem, boldog vagy, hogy immár én is pokolra jutok, amiért segítettem egy fattyúnak!
Megszédült és térdre esett. Remegett egész testében. Gyomra kavargott és izzott. Hányt és elájult.

Delíriumos álmában hányingere volt. Egy örvényben kavargott, folyamatosan és megállíthatatlanul, mintha Szélanyó vihara kapta volna fel egy véget nem érő keringőre. Borzasztó érzés volt, ahogy egyre erősebb rosszullét kerülgette, de megszabadulni nem tudott sem kellemetlenségtől, sem gyomrának tartalmától, csak az émelygés és a szédülés maradt. Az örvényben Hamu járt ördögi táncot hatalmas, meredező aranymadarával, s biztos volt benne, hogy mikor a szélvihar félrefordította, be is erőszakolta az ő aranyfészkébe. Bogod is ott volt, rettenetes szablyájával és harci üvöltésével, s vagdalkozott egy láthatatlan ellenféllel, s közben minduntalan az anyja nevét kiáltozta. Rosszabbul esett ezt a szent nevet abból az átkozott szájból hallani, mintha minden egyes csapás őreá érkezett volna.
Az anyja is ott volt, fel-felsejlett halovány árnya, de a szokásosnál is hidegebb és távolibb volt, s nem fordította felé arcát, csak a hátát mutatta neki. Ő pedig kiáltotta, sírt, mint csecsemő az emlő után, s minden egyes jajveszékelése távolabb lökte az amúgy is halovány képet.
Mennél jobban küzdött, a fattyak ábrázatai közeledtek, s anyja arca, az egyetlen mibe kapaszkodhatott volna, távolodott.

Víz csorgott a homlokáról az arcára, s valaki egy szomorú dalt dúdolt, olyat, amire kinyílnak a rózsák és illatot bontanak a daloló vigasztalására. Szerette volna azt hinni, hogy az anyja, de még ebben a féléber állapotban is tudta, hogy nem lehet ő. Az anyja neki sosem énekelt.
Ahogy kinyitotta a szemét egy százszorszép asszonyt látott, fiatalt és szelídet, hosszú, galambősz hajjal, lenge fehér ruhában. Homlokán hegszerű vésetek futottak szerte, akár egy virágkoszorú.
– Nyugalom, hercegnő, biztonságban van.
– Ki vagy? – kérdezte gyanakodva Margit.
– Ilona a nevem, felséged. – suttogta selymes hangján, s a vizes keszkenőt a kis tálban nedvesítette.
– Nem érted. – morogta Margit. – Mi vagy?
– Tündér vagyok, felség. – válaszolta szelíd, szomorú mosollyal.
– Tündér, vagy szépasszony? – kérdezte szemöldökét felhúzva.
– Nincs különbség, felség. Mindössze tündérnek nevez minket, ki szeret és szépasszonynak, ki gyűlöl. Olykor ugyanazt a személyt közülünk.
– Elég legyen. – sóhajtott fáradtan Margit. – Amiért kellemesek vagytok a szemnek, még fattyak vagytok mindahányan. Takarodj.
A nő szelíden elmosolyodott, felállt, meghajolt és légies léptekkel távozott. A lány egyedül maradt a maga lelki ürességében. Úgy érezte, a lázálmos örvény kisepert belőle mindent, a kétségbeesést, a szomorúságot, a keserűséget és csak a csupasz magány maradt, az üresség, a nemlétezés nyomora.
Hatalmasat kondult a gyomra, mint a nagyharang a katedrálisban. Abban az ürességben pedig vállat vont, s elindult, hogy megkeresse a konyhát. Üres gyomorral még meghalni sem jó.
Lebaktatott a hosszú lépcsőn, s elindult a labirintusszerű folyosók és termek rendszerén keresztül, hogy találjon egy szolgát, de az egész palota olyan elhagyatott volt, mint egy temető. Már épp felháborodottan kiáltani akart, amikor csoszogó lépteket és hörgést hallott közeledni.
Nem tudta mire vélni, ezért gyorsan elbújt az egyik díszként odaállított páncél mögé. A hang erősödött, s amikor kikukkantott meglátta Bogodot, félholtra verve, inge alól kikandikáló véres kötésekkel, ahogy dülöngélve ment valamerre. Erősen lihegett, olykor megtántorodott, a falba támaszkodott, s mikor erejét kissé visszanyerte tovább haladt.
Margit nem tudta elképzelni, hova mehet ilyen állapotban, s a kíváncsiság győzött az óvatosság rovására. Utánalopakodott. A sárkány félig önkívületi állapotban volt, nem vette észre az őt követő lányt, s csak dülöngélt tovább célja fele.
Bogod motyogott valamit, de annyira halkan és erőtlenül, hogy nem lehetett kivenni a beszédet. Ahogy a folyosó végére ért, két vaskos tölgyfaajtó várta. Nekiveselkedett, hogy belökje, de megtántorodott és beesett a kis helyiségbe. Köhögött, krákogott, nem tudott felállni, de minden erejét összeszedve négykézláb bemászott a terembe. Margit, ahogy utánaleselkedett egy kis kápolnát látott, amiben nem volt oltár, sem padok, csak egy kőkoporsó, amiből egy márványból faragott gyönyörű nőalak emelkedett ki. Büszke volt, de jóságos, olyan, mint az úrnak egy angyala. Bogod térden állt előtte és halk imába kezdett. A szavakat nem lehetett érteni, csak a könyörgő szeretetet, amivel ejtette őket.
Margit már majdnem otthagyta őket, amikor megakadt a szeme egy nyakláncon, ami a szobor nyakába volt akasztva. Elütött tőle, mert vörös volt, virított a fehér márványon. Hunyorított, ahogy megpróbálta kivenni a címert, ami bele volt vésve, s szíve megállt a dobbanásban, mikor felismerte. Valaki megragadta a csuklóját. Hamu volt az. Nem szólt, csak intett, hogy kövesse, s anélkül, hogy elengedte volna, gyors léptekben elrángatta az ajtótól. Sikítani akart, de a szívét markoló kérdések összeszorították a torkát.
Amint visszaértek az egyik főcsarnokba, Hamu megszólalt:
– Megérkezett a ládája, felség. Felvitettem a szo…
– Válaszokat követelek! – rebegte Margit, de hangja elcsuklott. – Mit keres… anyám szobra és… nyaklánca a…
Nem tudta folytatni. Hangosan lihegni kezdett, levegőért kapkodott, s szeme világa kimenekült az ajtókon.
– Jöjjön, felség, töltök egy pohár bort, s ha tudni akarja, hát elmondom, uram akarata ellen is.
Margit nem egyezett bele, de nem tudott ellenkezni. Menni sem tudott, az inas kellett eltámogassa az étkezőasztalig. A tüzes bor kissé helyrehozta, eléggé, hogy felrója az alávaló szolgának, hogy magának is tölt egy pohárral, s úgy ül le melléje, mint egy kapás paraszthoz a kocsmaasztalnál. Bármennyire is sértette az önérzetét, összeszorította a fogát és megfogadta, hogy végighallgatja a lüdérc mondanivalóját. Válaszokat kell kapnia.
– Úgy sejtem, mostanra már kitalálta a történet velejét, de hadd mondjam el az apró, de annál fontosabb részleteket is. Bogod úr nem volt mindig ilyen. Nem hadakozott sorsa ellen, tette, amit vére diktált neki. Így esett, hogy tizenhárom esztendeje betört a Vörös Király palotájába és elrabolta a királynét, kegyed anyját, Erzsébetet.
Margit hallotta, hogyan pattan el az egyik foga, olyan erősen szorította össze állkapcsát. Fájdalom nyilallt a fejébe, látása vörös fátyolt borított, de összeszedte minden akaratát és hallgatott. Hamu, figyelte a leányt, bólintott, s folytatta:
– Arra számítottunk, hogy nehéz lesz megtörni, hogy menekülni fog, hogy őrizni kell. Elvégre kegyednek sem volt túl jó véleménye rólunk. De a pillanatban, ahogy a királyné magához tért és megtudakolta, hol van, elmosolyodott és csak annyit mondott: “Köszönöm.”
Hazugság, hazugság, álnok, szemenszedett hazugság, üvöltötte a fájdalom a szívében, de Margit úgy tűrte a mondatok ostorcsapásait, ahogy egykoron Jézus Urunk a kereszthalált.
– Bogod uram életében először tapasztalt egyebet, mint gyűlöletet és megvetést. Szerelmes lett kegyed anyjába, őfelsége pedig értékelte azt az életet, amit az uramtól kapott. Feltételezem, nem kell elmesélnem, milyen ura volt neki a Vörös Király.
Margit úgy érezte, leolvad az elméje, kifolyik a fülén és az orrán, s ott hagyja romba döntött testét a tébolynak. Minden erejével ellenkezett, úgy köpte ki a bevett szavakat, akár a kígyómérget, de ismerte apját. Bármennyire is kerülte színét, bármennyire is menekült az udvaroncok sekély, tettetett törődésébe, nem menekülhetett apja szeretőinek, fattyainak, tisztességtelen ügyleteinek tudása elől. Látta, hogyan bánik a nőivel és alattvalóival. Látott véresre vert prostituáltakat és megcsonkított szolgákat, kapott ő is tőle tenyérből, jogarból, vasalt csizmából. Ha nem jelent meg fertályóra múltán hívására, alabárdosaival a kutyák óljába vettette, s ott is töltötte volna az éjszakát, ha az egyik lovászfiú nem csempészte volna be hajnalig a meleg istállóba saját fejét kockáztatva.
Mindezek ellenére, nem hitte, nem hihette, hogy anyja otthagyta a királyt, hogy otthagyta őt azzal a vadállat apjával egy ördögfajzatért.
– Erzsébet királyné megváltoztatta Bogod uram, jót csinált vele. Királyságát, udvarát úgy igazgatta, hogy soha nem látott virágzásba kezdett. Boldogok voltak és őszinték. Minden titkuk felajánlották egymásnak. De egyszer minden véget ér, s az utolsó titok is előbukkan. Erzsébet királynénak volt egy lánya, kit otthagyott a Vörös Király karmai közt, kiről egyetlen szót sem szólt uramnak, míg halálos ágyán meg nem szólalt lelkiismerete. Azt kérte Bogod úrtól, hogy mentse meg lányát a Vörös király karmai közül. Hát ennyi, felség. Ez a teljes igazság.
Margit nem szólt, csak mint a holdkóros felállt, rongyként lógó kezeivel leverte a boroskupát, s tántorgó léptekkel a szobája fele indult. Hamu nem ment utána, hogy támogassa. Nem volt szíve.

Bogod borzasztó sebeitől kínozva az ágyán feküdt. Nem csinált semmit, csak bámulta a plafont, olykor nyögött egyet, ha a bordái erősebben kezdtek szúrni. Ajtaján kopogtattak.
– Igen. – nyögte erőtlenül.
Amint meglátta a belépő Margitot felugrott ágyából, de fájdalmában menten vissza is hullott.
– Ne erőltesd magad, uram. – mondta mosolyogva a lány. – Pihenj.
Bogod meglepetten figyelte a lányt, ahogy félreáll a ládáját hozó szolgák elől, s elveszi Hamu kezéből a boroskancsót.
– Mire véljem ezt, hercegnő? – kérdezte Bogod.
– Úgy érzem beszélnivalónk van. Olyan dolgokról, ami csak a kettőnkre tartozik. Örvendenék, ha szolgáidat elküldenéd reggelig a palotából, hogy csak magunk lehessünk.
A sárkány bólintott, s kiadta a parancsot. Másnap reggelig egyetlen szolga se tegye be a lábát a palotába. Hamu maradt a legtovább a szobában, s mindvégig mereven Bogod szemébe nézett, amaz pedig vissza rá. Nem szóltak egymáshoz, az inas pedig behúzta maga mögött az ajtót.
Margit még várt, hogy a léptek elhalkuljanak, aztán a kancsóhoz lépett. Egy kehelybe bort töltött, s lassú léptekkel, ujjai közé fogva a poharat a sárkány fele lépkedett.
– Bocsánatodért esedezem, jóuram. Nem láttam, ki vagy és mit tettél. Hamu elmondott mindent.
Bogod felnyögött.
– Az az alávaló haramia! Feleskettem, hogy ne tegye. Meg akartam kímélni felséged a fájdalomtól.
– Ne bánkódj. Jobb így. Most már elmém tiszta. Igyál.
Átnyújtotta a sárkánynak a bort, amaz pedig ősi szokás szerint kiürítette. Felfogni sem volt ideje mi történik, a látása megkettőződött, s elméje úgy tűnt el a sötétségben, mint egy halálos víznyelő örvényében. Még visszhangoztak Margit szavai: “Aludj, csak aludj. Mert elmém már tiszta.”

Mikor megébredt gyenge volt, de nem a bódítószertől. Erős kötővarázs fogta csuklóit és bokáit, így meg sem próbált mozdulni. Margit ládájában kutakodott, s dúdolt, mintha csak a konyhájában forgolódó friss menyecske lenne.
– Hétesztendős varangy bőréből varrt bilincs fog. Nem szabadulhatsz belőle. S ördöngűző főzet. Halálos a fattyakra, de rád persze, a nagy hétfejű szukafattyára nem elegendő. Készültem ám. Mikor elraboltál, épp útra indultam, hogy megkeressem a fattyat, ki elrabolta anyámat. De hát… te találtál meg engem! Hát nem csodás? A palota firkászai nem írhattak volna ennél szebb deus ex machinát!
Megpördült sarka körül és egyenesen Bogod szemébe nézett. Amaz megijedt a látványtól. Margit szemei vörösek voltak a sírástól, s könnyei kis csermelyként csorogtak le arcán, s állán ismét egyesülve csöpögtek a padlóra. Erek lüktettek homlokán, orrlyukai rebegtek, mintha rettegtek volna az alattuk veszett vicsorba csorbuló mosolytól. Kezében egy fehér agyart szorongatott, olyat, mint a kígyó foga, odvasat.
– Ennyire felemésztette a fajtám iránti gyűlölet? Hát mondja, mi tetszetősebb az Istennek? Jónak születni és szentként élni, vagy legyőzni pusztító természeted keserű verejték árán?
Margit felugrott az ágyra és ráült Bogod hasára. A sárkány szeme szikrázott a fájdalomtól, törött bordái tőrként döfködték belülről. A lány két marokra fogta az agyart, s gondosan a férfi torkára helyezte, az ádámcsutka alá, a kis gödörbe.
– Hát nem érted? Nem érdekel ki vagy, mi vagy. Immár lehetnél az Úr angyala, az sem érdekelne. Elcsaltad tőlem anyám, téged választott, téged, s engem odavetett annak a veszett kutyának, koncul.
– Felség…
– Csitt. Csend van. Nem vagyok felség. Nemesség írmagja sem maradt már ebben az átokverte históriában. Csak egy kurva van, ki elhagyta családját egy ördögfajzatért, egy sárkány, kit az ujja köré csavart, s a szörnyeteg, akit gyermeki oktalanságotokban szültetek. Találkozunk a pokol tüzeiben. Hallod? Már fenik villájukat a királyi pecsenyére és a latorból lett jótevőre.
Kétmarokra fogva az agyart, remegve a beteljesüléstől, a sárkányra borult.