Címke: irodalom

Az időtlenség lassú múlása

A tudás feletti rész, ahova betör az intuíció. Az elnémult, de szóra bírható „egész” szóburkait pukkantgatja ki. A végest csak érinti. Az empátia több mint a megértés. Magáévá emészti a karakter az ihlettel együtt a szót. A disszonanciák kivesézése az unalom visszaszorításának egyfajta kísérlete. A menekvés terrénuma. Érdemes Kurtág Györgyöt hallgatni és Kocziszky Évát olvasni együtt ilyenkor. Hogy örömet talál a gondolkodásban. Az álom értelmet nyer. Még akkor is, ha a stílus szétesésként mutatkozik meg. S a szellem: cizellált szelenceként. A néző (az olvasó) megismétli magában az alkotófolyamatot. A szövegbe kódolt iránytű a befogadóra mutat. És ráhelyezi a terhet. Aszalt szó-csutkák, kék szótövek főzeteként konstituálódik az opus. Egy kereszt alakú fába be/vert szavak, szegek között. És ott van a felszeletelt égbolt. A vers legbelső tere. És kicsurran a vér a géppapírból a nyomtató tetejére. Mintha a frigyládára fröccsent volna az izzadtság. A főpap izgalma is belekerült az áldozati rítusba, mint önerő. Az Úr kiürítette a pap lelkét, mint egy lomtárat. És önmagát tette bele. Ornamentika és architektúra. Sok kis szerep. S szelep. Mindig a hiányokra épül a meglévőség. S ahogy elvégzi az ember a feladatot, rádöbben: alkotott! S nem veheti el az inspirációt senki tőle. S beöltözik a késztetésbe, mint süvegbe és palástba. Mert a vonakodás ráér.

Kötelesség

1.

Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficir, ejn gefrejte, cén infanterisz, ejn pilman!* – hallja álmában is, ahogy az őrség osztásakor elszavalják. A következő pillanatban már a kompanie-kommendáns, főhadnagy úr Gruber nyalka termete takarja ki előle a vakítóan kék mediterrán égboltot, mielőtt azonban megszólalna, fölébred. Körülötte szuszogás, nyögdécselés, horkantás, kapcabűz. Recseg-ropog az ágy valaki alatt, ahogy nyöszörögve forgolódik. Az Öreg némán mered a sötétségbe. Homlokát mély barázda szeli ketté (innen kapta a gúnynevét is, valójában alig múlt húsz esztendős), a barázdában légy billegeti a szárnyát. Nem kergeti el, szinte jólesik a rovarlábak motozása. Egyszerre megérzi, amint egy halk sóhajjal belopózik a hálóterembe a hajnal. Elmosolyodik, behunyja a szemét, várja az ébresztő dallamait. Előre élvezi a friss hideg vizet, amiben megmossa majd az arcát. Szinte hallja, ahogy a napokban érkezett újoncok sutyorognak:
A vizön vannak a házak… mennyi ablak… A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom… – ilyenféleképpen pusmogtak ők is, mikor bevonultak a venécziai kaszárnyába, lassan fél évnek előtte. Az Öregnek széles jó kedve kerekedik. Ha már katonának viszik az embert, gondolja, legalább ilyen helyre kerüljön, ilyen hihetetlen vízivilágba, mint ez a város itt. Hiszen otthon is mindenütt ott a Tisza, a főágból kiszakadó erek, patakok keresztülszőnek mindent, de mindent, mégsem olyan az, mint ez a Venéczia, ez a mesebeli település. Ha elmesélem otthon, kinevetnek, gondolja.
Megszólal az ébresztő, a bakák egymás után serkennek föl, öltöznek, borotválkoznak, a priccsüket vetik be gondosan, belebújnak az egyenruháikba, sorakoznak a früstökhöz. Kedvetlenek és mosdatlan szájúak, reggelente mindig fásultak mindahányan, az álmok foszlányai még ott lebegnek a fejükben, a szívükben sajog a honvágy.
Az Öreg kilép a kaszárnya udvarára, megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata, szeme előtt szikrázik a déli város ege, tengere. Elég egy pillanatra lehunyni a szemét, s máris látja a laktanya falai mögött emelkedő ódon kőházakat. Közben mindegyre azon tűnődik, vajon otthon, Alsóvároson, elhiszik-e majd, mi minden tárult a szeme elé, mialatt a szegedi ezred ebben a mesevárosban feküdt? Elképzeli, ahogy meséli a gyerekeinek, miként járt az apjuk abban a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban e mohos kőpillérek között, s hogyan állt posztot az Arzenál kapujában fényesre pucolt fegyverével. A gyerekek – szerette azt gondolni, lesz köztük egy huncut tekintetű kisleány is – szájtátva figyelik majd és büszkeség tölti el a szívüket, s még jobban fogják becsülni világlátott atyjukat, akit amúgy is oly nagyra tartanak…
Az Öreg sóhajt egyet. Bárcsak ott tartana már, gondolja, otthon, szerető család − milyen messze jár még attól! Még csak egy lány sincs, aki várná, hacsak néhány korcsmai riherongy nem.
A következő minutában ismét a vállába hasít a fájdalom. Szinte meg is feledkezett róla, de a seb időről időre bejelentkezik. Az ezredorvoshoz mégsem fog elmenni, bármennyire sajog is a vágás. Ha elmenne, meg sem állna a hadbíróságig.
− Fáj, Öreg? – kérdi valaki a háta mögül. Nem ismeri föl a hangot, csak amikor megfordul, látja, ki az.
− Kibírom – morogja. – Nem levedzik mán, mög a környéke së piros. Túlélöm.
A kérdező (magas, jó svádájú férfi, az egyik szeme zöld, a másik kék) bólint, azzal odébbáll. Kicsit húzza a jobb lábát. Ott, ahol az Öreg megszorongatta.

2.

Hét nappal korábban az Öreg priccsszomszédja levelet kapott hazulról, a menyasszonyától. Miközben kínnal-keservvel silabizálta a tartalmát, a felemás szemű odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a papirost meg a borítékot, megnézte a föladót, aztán nagy nevetések közepette fölolvasott a levélből egy-egy passzust. A vőlegény hiába kapdosott a jó illatú papír után, esélye sem volt arra, hogy visszaszerezze. Így ment ez perceken keresztül. Végül a koperta, a levéllel együtt a földre hullott. A címzett nyomban magához ragadta mindkettőt és sietve a sarokba vonult.
− Ösmeröm én ezt a lányt, aki neköd írogat – vetette utána foghegyről a felemás szemű.
– Sokan ösmerik űtet – tette hozzá jelentőségteljesen.
− Ezt hogy értöd? – lépett elő a terem homályos végéből az Öreg.
− Úgy – kacsintott rá amaz.
A vőlegény erre nagyot kiáltva rohant elő a hálóterem homályba burkolózó végéből, vinnyogva ugrott neki a felemás szeműnek, ám rögvest le is pattant róla, akár keményre gyúrt nemezgolyó a házfalról. Hanyatt esett, s a másik nem késlekedett, nagy szakértelemmel megtaposta. Az Öreg igyekezett közbelépni, de a felemás szemű barátai lefogták. A jelenetnek a betoppanó Gruber főhadnagy vetett véget. Németül szidta a katonák szüléjét, fröcsögött a nyála. Akit a földön heverni látott − a boldogtalan vőlegényt −, azt záratta áristomba, igaz, egyetlen éjszakára csupán.
− Mögkeserülöd – szűrte a fogai között az Öreg a felemás szemű felé.
Két nap múlva érkezett el a keserülés ideje. Venéczia valószerűtlenül kék ege alatt akaszkodtak össze. A kaszárnya eldugott zugában estek egymásnak, zuhogtak az ütések, rúgások, lihegtek a verekedők, a köréjük gyűlt közönség lélegzetvisszafojtva követte az eseményeket. Senki nem szólt, a küzdő felek sem nyikkantak, nehogy lebukjanak a zajongással. A megcsúfolt vőlegény kicsivel odébb állt, szánni valóan elanyátlanodva; vigasztalan pillantásokat vetett a verekedőkre, körmeit a tenyerébe mélyesztette és úgy imbolygott, akár a részegek. Legalább hat-hét percig zajlott a csata, végül a felemás szemű kezében bicska villant. A penge megmártózott az Öreg vállában. Azonban az Öreg sem volt rest, legott megragadta támadója kést szorongató kezét, gyors mozdulattal kicsavarta, a gyilkos szerszám a földre hullott. Az Öreg a következő pillanatban kirúgta ellenfele lábát, boszorkányos ügyességgel elkerülte, hogy az elzuhanó test magával rántsa, végül megragadta a felemás szemű bal lábát és vadul tekerni kezdte.
− Elég! – nyögte a földön fekvő katona. – Elég már…
Az Öreg elengedte, a felemás szemű nyögdécselve tápászkodott föl. A közönség azonnal szétszéledt, csak a vőlegény maradt ott, ahol volt, ajkai hangtalan mozogtak. Indult volna az Öreghez, mégse moccant, csak szótalan figyelte, ahogy a küzdő felek elvonulnak a sebeiket nyalogatni.

3.

Az Öreg hosszan bámul a sántikáló felemás szemű után.
− Neköm köllött vóna e’röndözni – lép mellé a priccsszomszédja, a megcsúfolt vőlegény.
– Kötelességöm lött vóna… – teszi hozzá halkan. Régóta gyűjti a bátorságot, hogy megszólítsa az Öreget, eligazítsa a kettejük dolgát. Hát, csak mostanra gyűlt ki a megfelelő adag.
− Hagyd mán – legyint az Öreg. – Butaság vót így is, butaság lött vóna úgy is.
Megveregeti a társa vállát, mielőtt magára hagyja.
− Neköm köllött vóna… Neköm… – hajtogatja tovább a legény, az arca úgy lángol, hogy az Öreg a hátában érzi a tüzét. Legszívesebben sarkon fordulna, hogy erre a szerencsétlenre kiáltson − hagyd abba, ne ríjjá’, lögyél férfi! −, mégse szól, csak elsomfordál. Neköd is löhetött vóna, gondolja közben, de kölleni neköm köllött, mer’ magam is ösmertem azt a lányt, hogy a nyavalya törne ki mind a kettőnket…

 

 

*A kurzívval szedett részek Tömörkény István A tengeri város című novellájából kölcsönzött idézetek

 

 

(Illusztráció: wr)

Kakasok

Volt egy harmonikája meg egy kutyája, a Piti. Azonkívül semmije: ház, munka, feleség, semmi. Leszámítva a bolhákat. Régebben a nagytemplom előtt harmonikázott, de onnan elűzték. Zavarta a hívőket meg a kilátást. De talán a baptisták eltűrik. Eltűrték. Igaz, az imaház körül gyérebb volt a forgalom, ezzel szemben sokkal ritkábban kötöttek belé a rendőrök.
Nem élt fényesen, azért elégedett volt, még ha ezt nem is tudta magáról. Később erre is ráeszmélt, amikor egy őszi délután magas, sovány koldus telepedett pár méterre melléje.
– Hé, ez az én placcom!
– Kibérelted? Muti a bérleti szerződést! – helyezkedett el komótosan a nagyra nőtt…
Koldus, muzsikus vagy olyan, mint ő koldus-muzsikus? Mindjárt kiderül! Aha, már készíti is a transzparenst. Nézzük, mi van ráírva!

BETEG A KISFIAM. MEG KELLENE MŰTENI.
KÉREM, SEGÍTSENEK
ITT ÉS MOST, KÜLÖNBEN MEGHAL A KÁLMIKA.

Szegény gyerek, vajon milyen betegségben szenvedhet? – enyhült meg az utcai muzsikus, és a férfi sityakjába pottyantotta egész napi gázsiját.
– A műtétre.
– Kösz. Isten fizesse meg a jóságod.
– Nincs mit, de… jól vigyázz! Ha most átvertél, kiverem a fogadat!
– Hát azt nehezen, mert hogy azt már kiverték – nevetett a langaléta, akinek a szájában valóban nem sok fog fehérlett.
A szakállas, sötét szemüveges kolléga visszabattyogott a placcára. Hopp, egy nénike! Nosza, játsszunk neki valamit!

De szomorú ember lettem, minden álmot eltemettem.
Csak a neved, azt a rosszat, mondogatom órák hosszat.
Jaj, a napok egyre múlnak, elfeledni mégsem tudlak.
Szívemnek csak egy a vágya, véssék neved a fejfámra.

Az idős asszony gyönyörködve hallgatta, majd nagylelkűen kicsípett a retiküljéből ötszáz forintot.
– Köszönöm. Maga igazi nagy művész – törölte meg a szemét meghatottan.
– Piti! Szolgálj, pajtás, a szép hölgynek!
– Jaj, de édes kiskutya! Nem hamis? – simogatta meg kedvesen.
Ekkor vette észre a táblás kéregetőt. Elolvasta a feliratot, és gyorsan kicserélte az ötszázast egy százasra.
– Elnézést, a Kálmika… Inkább neki adom az ötszázast. Ugye, megérti?
A harmonikás bólintott. Természetesen megérti. Nem olyan kérges szívű ő, hogy ezért bárkire is morogjon. Csak amikor a járókelők továbbra is a kollegát részesítették előnybe, szökött ráncba a homloka. Nem jól van ez így, a szentségit. Hiszen ez az ürge mindenkit elhappol előle, más szóval, ha sürgősen nem áll odébb egyikük, csakhamar szögre akaszthatja a hangszerét, utána akár magát is melléje.
– Figyu, Frici, vagy hogy hívnak. Nem keresnél egy másik placcot magadnak?
– Á, nem. Nagyon jól megvagyok én itt, mért kérded? – vigyorgott rá a fiatalember.
– Na hallod, mióta itt tarhálsz, alig keresek valamit. Én megértem, hogy szarban vagy, de azért valahogy nekem is meg kell élnem, Fricikém.
– Akkor alászolgája! Elég nagy ez a város ahhoz, hogy máshol is produkáld magadat.
– Miért én? Ne felejtsd, ki jött ide hamarabb, különben sem szeretek én már összevissza császkálni.
– Sajnálom, én sem. De hogy lásd, ki vagyok, nem bánom, átengedem a placcomat öt, nem, tízezer forintért – nyújtotta a harmonikás felé a tenyerét.
A férfi ránézett, és szó nélkül otthagyta. Utána elkezdett pakolni. Utóvégre valóban akad még máshol is hely ebben a barátságos városban.
– Gyere, Piti, költözünk!
Aztán mégsem költözött, különösen, amikor megtudta, hogy az égimeszelő csúnyán átrázta. Dehogyis gyűjt az műtétre, hiszen még csak kölyke sincs a taknyosnak. Hirtelen elöntötte szívét a melegség. Eszébe jutott az a fekete ruhás, szomorú tekintetű úrinő, aki újabban erre sétáltatja a kutyáját, leül egy padra, és onnan tapsol neki időnként. Egek, hogy ez milyen kecses, finom hölgy! De miért nem jön közelebb? – töprengett a muzsikus, és elhatározta, hogy azért is közelebb csábítja. Egyszóval marad, legfeljebb szerez ő is egy táblácskát, és ráírja… Mi a francos francot is? Megvan: ugyanazt a szöveget, mint ez az imposztor! Csak ő nem a kisfia, hanem, hehehe, édesanyja műtétjére fog gyűjteni.
A fiatalember ugyancsak pislogott, amikor másnap szemébe ötlött a felirat. Hát még, amikor a bevételt is megolvasta esténként.
– Nem lesz ez így jól, Harmonikás. Azt hittem, elpucolsz, erre fel még a klienseimet is elhappolod előlem.
– Sajnálom, meggondoltam magamat. De hogy lásd, ki vagyok, nem bánom, átengedem a placcomat öt, nem, tízezer forintért – nyújtotta feléje tenyerét ezúttal a szakállas.
– Pfuj, micsoda szőrős szívű muzsikás! – köpött a tenyerébe a hosszúra nyúlt kéregető. – Elhúzod a csíkot, vagy kitaposom a beledet – karolta át a férfi derekát.
– Vagy én a tiédet – rántotta földre a muzsikus, aki ugyan idősebb volt a fiúnál, ezzel szemben izmosabb.
Egy ideig némán, Piti ugatása közben henteregtek egymáson, aztán kiengedvén a gőzüket el kezdtek fáradni.
– Ne hagyd magad, csináld ki a kintornást!
– Ennek annyi, húzz be neki egy utolsót! – biztatták őket a köréjük gyűlt emberek.
– Feladod? – lihegte a szakállas tudván tudva, hogy ha nem kerekedik fölül azonnal, olyan szépen, kimerül, hogy magától is padlót fog.
– Majd, ha piros eső esik, apukám.
Még egyszer utoljára nekigyürkőzött. Hiába, mintha megbénultak volna az izmai.
– Oké, meggyőztél. Ezer forint elég lesz?
– Ötezer.
– De az istenit az anyádnak, miért ragaszkodsz ehhez a helyhez ennyire? – tévedt tekintete a fekete ruhás asszonyra.
Ni csak, közelebb jött! De vajon kinek a kedvéért? – nézett a nőről Fricire, majd megint az asszonyra. Tehát így állunk – kapott észbe komoran, azzal minden erejét összeszedve egy K.O.-val padlóra küldte a krapekot.
– Mára ennyi, de ha holnap is itt látlak, esküszöm, lepedőben visznek a híd alá.
Ezzel csatát nyert, mert ilyen az élet, ugyebár: harc, csata, háború, és mindig az győz, aki erősebb.
Ja, de még nem nyerte meg a háborút, ugyanis a srác helyett csakhamar felbukkant egy másik… muzsikus kezében a következő feliratú táblával.

Szegény menekült szír vagyok. Adakozzanak a migráns szíreknek!

Ekkor ébredt rá először, milyen boldog volt, amikor még egyedül kukorékolt a szemétdomb tetején. Hát igen, ez is benne van a pakliban – sóhajtotta nagy búsan. Itt már csak a jóisten segíthet. Csakhogy melyik Istenhez fohászkodjék: Jáhvéhoz vagy Allahhoz? Nézzük talán az utóbbit!
– Fenséges Allah, Mindenható Teremtő, kérlek, ne engedd, hogy rajtam kívül más kakas is kukorékoljon a portámon! – imádkozott este, amint lefeküdt, és alig hitt a szemének, amikor másnap egyetlen ember sem bukkant fel az imaház környékén.
Teltek az órák. Senki. Még a smaragdzöld szemű hölgy sem sétáltatta arra a kutyáját. A fenébe is, mi történt? Csak nem terroristát szimatolnak ebben a nyiszlett muszlimban! Mindegy, bármi történt is, annyi haszna lesz a dologból, hogy érdeklődés híján ez a kakas is lelécel.
Tévedett, méghozzá óriásit, mert amikor másnap ismét kioldalgott a placcára, már húsz afrikai menekült toporgott a hirtelen eleredő esőben. Lám-lám, milyen galibát okozhat egy imádság. Vagy inkább rossz időben, rossz helyen könyörgött?
Ki tudja, végtére az sincs kizárva, hogy a muszlimok Istene nem is ért magyarul.

 

 

(szerzői illusztráció)

Ósikócsi no Micune költeményei

A harminchat költőóriás 8. 

Micune 2.

 

  1. Kik most lakomban
    virágokat csodálván
    meglátogatnak,
    oh, de hiányoznak majd,
    szirmok ha lehullanak![1]

 

  1. Egy napig tart csak! –
    Még ha nem is gondolnánk
    ezt a tavaszról,
    könnyedén kelünk-e fel
    virágok árnya alól?

 

  1. Oh, kakukkmadár!
    Késő éji éneked
    nem is hallhatja,
    csak ki álmatlan virraszt,
    s várja, hogy keljen a hold!

Fordította: Fittler Áron

 

Ósikócsi no Micune (Ōshikōchi no Mitsune)

IX–X. század

Korának egyik legjelentősebb költője, Ki no Curajukival együtt az első császári rendeletre összegyűjtött versantológiának, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin Vakasú, Kokin Wakashū) szerkesztője. Verseinek kifejezésvilága – ugyancsak Curajukiéval együtt – meghatározta az antológia jellegzetes stílusát. Több korabeli költői versenyen (utaavasze) is szerepelt, több alkalommal kérték fel híres helyeket megéneklő tankák és festett paravánok képeit tankába foglaló paravándalok (bjóbuuta) komponálására.

 

[1] A virágok alatt jelen versben (és a 25. számú költeményben is) a japán tavasz legjelentősebb virágát, a cseresznyevirágot kell érteni, amely egyben a mulandóság egyik jelképe is a japán motívumrendszerben. A 24. számú versben a cseresznyevirágzás ünnepszerű hangulata közben gondol a költő a virágok lehullása utáni magányra.

Fotó: Fittler Áron

Hallstatt

 

Arra gondolok, hogy azok a
szavak, amiket használtam senkire
sem jók már, de ha a hangom
fogságát elviselik, akkor azt is,

mikor korlátuk nélküli létbe
kényszerítve állok, könnyebben,
mint én. Amíg a tagjaimat nem
mozgatja a más szemébe fényt

törő, benne nyugvó átok,
a parancsuk szerinti mozdulat
enyém. Bármilyen nehezen ejtve ki,
míg lustán, kötelességszerűen

aggódom miattuk, aggódásom
csak lépésekig terjed, amíg
árnyékomnál többre nem
vágyakozik. Nem jó szándékod

az egyetlen, ami nem vitatna
semmit, vagy, ha igen, az olyan lenne,
mint a beteg háztetők alatt a
házak oldalához szólított árnyék:

nyakunkon az erdő beesteledik.
Szokatlan a békülékeny hangnem
a gúny alatt, még számomra is,
aki így beszél, olyan, mint egy új,

meghitt ismerős, aki tartozást jön behajtani
és anélkül, hogy elijesztené, meggyőzéssel
próbál hatni az elszököttekre,
legyen az ember, vagy állat egyaránt,

mielőtt hurokkal csapdába ejti.
Sokszor estem el a beszédemtől fogva,
ha másért nem, majd ezért hallgatok.
Józanul belátom, hogy az illő szó is,

bár helyénvaló, de alkalmatlan lenne,
mert kopott, mint az ezüstöt tisztítani kell,
bármilyen nemes, az időtől, ami
csontjainkat néha kikaparja,
selyemből varrt szívünk fölött reszket.


kép: Johnson Tsang

Teljesen hétköznapi eset

A férfi pontban fél hétkor esett be a villamos alá. Éppen azon a helyen, ahol a villamos kiér az alagútból, így a vezető a hirtelen szemébe tűző világosságtól néhány pillanatig szinte nem is lát semmit. Nem mintha lenne ideje a fékezésre, egy ilyen villamos átlagos féktávja nyolc-tíz méter, nincs esélye annak, aki pont az alagút végénél esik alá. A vezető tehát ilyen helyzetben biztosan nem hibáztatható.
Mikor Rátkay Géza nyugalmazott rendőr alezredes a helyszínre ért, a holttest körül már összegyűlt egy kisebb embertömeg, mely főként a villamos utasaiból és egyéb járókelőkből állt, akiknek kora reggel nem akadt jobb dolguk. Rátkay éppen a reggeli bevásárlást intézte. Tizenöt éve szerelt le, illetve ment nyugdíjba, mindössze ötvenkét évesen. Bár régen nincs állományban, még mindig nem tudta megszokni, hogy fél hatnál tovább is alhat, így heti kétszer már hatkor elindult a közeli piacra. Ekkortájt még kevesen vannak a villamoson, az utcán is alig néhányan lézengenek. A piacon gyakran találkozik kollégákkal, akiket a fegyveres nyugdíjasok klubjából ismer. Ilyenkor katonás sorban állnak a zöldséges előtt és átbeszélik az újság bűnügyi rovatát.
A holttest groteszk látványt nyújtott. Egy holttest persze önmagában groteszk, de ezt a férfit a villamos kereke a csípője táján szelte ketté. A törzs nem vált teljesen szét, néhány véres idegrost még egyben tartotta. A férfi lábai ellentétes irányokban égnek álltak, mintha a halál pillanatában spárgázott volna. Az arc azonban nem roncsolódott, így a férfi kora könnyen megállapítható volt. Hatvanöt és hetven közötti, közepes fizikai állapotban lévő, középen kopaszodó állampolgár, ránézésre hajléktalan.
Az egyik szemtanú, egy középkorú nő elővette a mobilját és a rendőrséget meg a mentőket hívta. Rátkay, mikor meglátta, hogy telefonál, gyorsan odament hozzá, közelhajolt az épp beszélő nőhöz és azt mondta:
– Kérje a gyilkosságiakat, ne csak egy járőrt küldjenek! Önkezűség és véletlenszerűség kizárva, a bűnügy mélyebb vizsgálatot igényel.
A nő Rátkayra nézett, rögtön látta, hogy ezt az embert komolyan kell venni, nem a levegőbe beszél, kérte tehát a gyilkossági főosztályt is. Rátkay fontoskodva feltette vastag, sötétbarna keretes szemüvegét, aminek a szárai visszakunkorodtak, félkör alakban, egészen a fül alá. A szemüveg miatt a kollégái már húsz éve is gúnyolódtak a háta mögött és azóta sem jött divatba. De Rátkayt sosem érintette meg semmilyen divat szele. Szakember volt. Ha egy ügyre koncentrált, sosem mellőzhette a szemüveget. Részben a jóleső állandóság miatt, részben pedig azért, mert ténylegesen távollátó volt, ahogy azt már harminc éve, az első alkalmassági vizsgálaton megállapították nála.
Rögtön intézkedni kezdett. A holttest körül szabályos vizsgálati színhelyet alakított ki. Ő ugyan sosem csinált ilyesmit, annak idején más ügyekben működött közre, de a főiskoláról még emlékezett az elméletre. A bámészkodókat utasította, hogy álljanak arrébb. Rátkay határozott fellépését és erősen kopaszodó, de tekintélyt parancsoló arcát látva nem is ellenkeztek. Gondosan felmérte a tetthelyet és bevásárló listája hátára jegyzeteket készített. Empirikus megfigyeléseket végzett, a sínre ragadt kénport morzsolgatta az ujjai között, a járda nedvességét vizsgálta, a halott férfi kabátjának szakítószilárdságát becsülte meg. Semmi nem kerülte el a figyelmét.
Végre megérkeztek a nyomozók. Két férfi, egyik sem lehetett több negyvennél. „Ifjú titánok” gondolta Rátkay. A tapasztalt öreg kolléga enyhe lenézésével tekintett rájuk, de kicsit irigyelte is őket. Mindig is szeretett volna a gyilkosságiaknál dolgozni, de akárhányszor kérte, sosem helyezték át és végül harminc évet húzott le a zsebtolvajlási osztályon. „Rád ott van szükség Géza” mondták neki. „Nélküled mit kezdenének ezek? El lennének veszve!”. Titkon azért szerette volna ő is bőrkabátban járni a várost saját szolgálati autójával, termoszból kávét inni, jóban lenni az alvilági besúgókkal és mindig nyomozni, gondolkodni, sikereket elérni. De nem, számára maradt a kék formaruha és a jelentéktelen lopási ügyek.
Mikor a nyomozók odaértek, rögtön látták, hogy Rátkay ura a helyzetnek, itt vele van beszélnivalójuk.
– Tehát ön is kolléga. – nézett rá barátságosan a magasabb nyomozó. – Szabad a nevét uram?
– Rátkay Géza nyugalmazott rendőr alezredes, kérem tisztelettel. Van néhány észrevételem az esettel kapcsolatban.
– Természetesen uram. Megkérdezhetem, hogy milyen osztályon teljesített szolgálatot?
– A lopási osztály zsebtolvajlási alosztályának vezetője voltam a II. kerületi rendőrkapitányságon, csaknem harminc éven keresztül.
A két nyomozó lopva egymásra nézett, az alacsonyabb alig észrevehető mosolyra húzta a száját.
– Szép életpálya uram. Manapság sajnos egyre több a zsebtolvajlás, szükségünk van az éber szemekre. – a két nyomozó összenevetett.
Rátkay feszes, precíz mondatokban adta elő nekik megfigyeléseit. Megint az őrszobán érezte magát. Logikusan, jegyzőkönyvszerűen magyarázott. A lényeget mondta és ahogy régen sem, most sem veszett el az apró részletekben. Lényeglátásáért mindig dicsérték, annak idején bármilyen hülye fogalmazó nyomdakész jegyzőkönyvet tudott írni a tényállásból, amit felvázolt. A férfi tehát nem beesett a sínek közé, hanem egyértelműen lökték. Akcidencia kizárva. Az alkoholos befolyásoltság mértéke a bűncselekmény hiányát nem támasztja alá. A járda egyenletes, száraz felületű, a síkosság mértéke elenyésző. Az elkövető valószínűsíthetően hátulról támadt és erőteljes lökéssel taszította a sértettet a villamos alá. Indítéka alaposabb vizsgálatot igényel. Rátkay a nyereségvágyat első körben kizárná, ennél valószínűbb az aljas indok. Mikor mondandója végére ért, a jegyzeteit tartalmazó bevásárló listát átadta a nyomozóknak és azt tanácsolta nekik, hogy készítsenek róla biztonsági másolatot a kapitányságon. A nyomozók mosolyogtak Rátkayn és illedelmességből elvették a jegyzeteket, az egyik zsebre rakta, a másik fáradtan hümmögött.
– Nézze, Rátkay úr. Mi igazán értékeljük az ön által tanúsított ügybuzgalmat. De ez itt egy teljesen hétköznapi eset. Itt járkál a szatyraival ez a csöves, nyilván seggrészeg. Összevissza támolyog, a zacskókat nem bírja el. Megszédül, elesik, begurul a vonat alá. Ennyi történt, semmi több. Aztán órákon keresztül jegyzőkönyvezhetünk a csóri csöves miatt.
Rátkay azonban nem tágított. Nem értette, hogy a két nyomozó előtt miért nem nyilvánvaló, ami számára az. A csapatmunkának ezt a részét sosem szerette. Sok nyomozót már annak idején is korlátoltnak tartott, akik nem látják a fától az erdőt. Aztán eszébe jutott egy másik körülmény, amiről eddig nem beszélt.
– Ha jobban megnézik a férfi orrnyergét. Kétoldalt ki van pirosodva. Ez arról tanúskodik, hogy szemüveget hord, ráadásul valószínűleg egy masszívabb, ódivatú darabot. A szemüveg tehát nem volt rajta, így azt sem láthatta, hogy valaki közelít felé. Éppen ezért védekezni sem próbált, mikor belökték, minden egy pillanat alatt történt.
– Rátkay úr, ezek tényleg nagyon jó meglátások. De meg kell mondjam, jelen helyzetben nem igazán vesszük hasznát. Másrészt a pasas szemüveget is hordott, nézze csak. Ez is összeroncsolódott az eséskor.
Ezt mondta a nyomozó és lábával finoman megemelte a halott férfi vállát és egy vastag, sötétbarna keretes szemüveget vett föl a sínről, aminek a szárai visszakunkorodtak, félkör alakban, egészen a fül alá. A bal lencséje teljesen összetört, a jobb pedig megrepedt. A szemüveg szára is kettétört, a vége ernyedten lógott, az apró műanyaforrasztás szinte teljesen elengedett. Rátkay zavartan megtapogatta zsebében a szemüvegét. Nem találta sehol, a zsebben csak az üres tok volt.
– Szóval maguk szerint teljesen átlagos eset? Semmi különös? – kérdezte Rátkay immár teljesen összezavarodva.
– Így van, teljesen hétköznapi – mondta a rendőr és szomorúan elmosolyodott. – Sőt. Tulajdonképpen elég unalmas.

 

 

(Illusztráció: crmnts)