Címke: irodalom

Nico Bleutge költeménye

az ablakban, az apró
szelet látómezőn: száradt festék
a padokon. alatta kemény,
repedezett föld, fűcsomók okkere, a vonat
lassan csúsztatja magát a sínen, házak
és oszlopok el, gumirakás, a pillantás
visszapattan, a gátat kutatja homok és rozsda után,
az ujjakon lakkmaradék, a vészfék
kócos fogantyúi a fül mögött, egyre csak
masszírozzák az ütemet a bőrbe. itt egész a határig
minden a gerinc ingadozásának
van alávetve, csiszolt kövek
egy kis láncon, fényképezőgépek és szemek
kattogása, amikor felnéznek. az ablak mögött
félénk pillantás követi tisztes távból
a szelet. majd ismét kerítés,
véd a homok ellen, por, eukaliptuszfák,
a ma renyhén fekszik két domb között,
felette a Nap békés, világos folt
a tájképen, mögötte valahol
ketyeg a tenger.

Csősz Gergő fordítása

Haza-hívás

 

Agancsos álarcok rég
fekete földbe temetve,
csontsovány vénuszok
díszítik a kegyhelyeket.

Feszített állatbőrök
elernyedtek végül,
mechanikus vörös főnix
hamvaiból nem serken
új élet.

Szürke lepel alatt fekszik lázasan
a kifosztott jótevő,
opál lencsén keresztül látjuk az
öreg csillagösvényt,
mit zajos gépek szántanak.

Menjünk! Menjünk!

Kövessük a csontok zörgését,
orrkarikánkba akassza láncát
Ananké,
és vezessen oda, hol
éjjel-nappal álmodhatunk.

Az ősi tónál múzsák karjaiban
ássuk ki az élet kincseit,
s falakat emelünk, magas falakat,
hogy menedékünkké tegyük
a paradicsomot.

Együtt élünk hét vénnel és
őket ölelő zabolázatlan gyermekeikkel.

 

(Illusztráció: Leonora Carrington : And Then We Saw the Daughter of the Minotaur!, 1953)

Kódex sziget

 

Nemes Nagy Ágnes emlékére

Megfejthetetlen, ami életben tart
S mint egy mottó, verscím alatt a túlpart
Amit a test hagy, túlszalad
Körvonalán a volt alak.[1]
Nagy igazságok: megmetszett szótövek
A bukszus. A kankalin. Kék füvek.
Az ág, ami egész a folyóig hajol meg.
Feléled tőle a holttest.
Mintha egy könyvből folyna
Az összes ötlet.
Pedig a víz sodorja a nádasba.
A könyvtárakba, az ágyakba.
A tudatokba, a fejekbe.
Hogy ügyesség, ihlet szálljon a kezekre.
Csak még egyszer mondd meg! Mi lenne?
Ha megállna az éj s többé nem jönne az este?
A kerti pad fölé hajol a fa.
Mindennél jobb a metaforák bodza illata.

[1] Nemes Nagy Ágnes: /Az aranyszínű trombitavirágok/, Holmi, 2009. február

 

(Illusztráció: Looly Elzayat: Lovely Blue Leaves)

Anyám piros cipője

Tegnap temettük el apámat. Nem akart hamvasztást. Percekig néztük kényszeredetten a valószínűtlenül kékes-fehér bőrű, öltönybe bújtatott, csontsovány viaszfigurát, mielőtt végleg lezárták a koporsót.

„Élt 72 évet”

Zoli most is elkésett. Szinte hallottam apám hangját: – Az a gyerek éjjel-nappal edz. Majd jön, amikor tud!

Lassan araszoltunk a tűző napon a sírhely felé, amikor mellém lépett. Frissen mosott, szőke fürtjei nem illettek az alkalomhoz. Úgy viselkedett, mint aki egy Armani forgatásról érkezik éppen. Cinkosan meglökött a könyökével. Sietve belesuttogott a levegőbe egy rövid bocsánatkérést. Nem volt szokás haragudni rá. Ő a „bezzeg” bátyám. Neki lehet. Anyám piros cipője bővebben…

Kéredzkedő tartozóm

(hommage au Csokonay Vitéz Mihály)

Szia te cipőben és sötét kabátban
arcán szolid mosollyal, magabiztosan
lenézően szerény termettel, papíron borozol,
sört biztos elvből nem szeretnél inni
és nem szeretnéd, hogy én se igyak valahol de
a füst szagát nálad jobban senki se látja
és minden hús ég valahol, szóval te cipőben
és zokniban és sötét kabátban,
akit még egy ideig anyuval fogok keverni
szia és a kollégiumból mindig ugyanarra indulsz
néha félek, hogy megvernek ha este
mész, pedig, ha tetszel, tudom, hogy dühösen
vagy a legszebb, de a verseimtől nem szoktál meghatódni
és ha szomorú vagyok, sokszor beszólsz, mert
nehezen azonosulsz az állapotommal, megengedem,
szia kérlek, tudom, hogy neked is nehéz volt,
majdnem mondhatóan lehetetlen,
de megtanítasz ugye sírni?

 

(Illusztráció: Wayne French: Ocean waves S1)