Bodrogi Csongor és Enesey Diána ezúttal öt folyóirat tartalmából válogatott. Csongor a Székelyföld és a Tiszatáj szövegeiből, Diána pedig az Alföld, a Kalligram és a Látó írásaiból állította össze az ajánlóját.

2022. június 3.

A TIZEDIK: Ingrid de Jong: A határ túlsó oldalán (tanulmány) [Székelyföld]

Legújabb számát a Székelyföld folyóirat Czetz Jánosnak szenteli, a kalandos életű kiváló magyar katonának, hadvezérnek és katonai földmérőnek, aki szolgált a ’48/49-es szabadságharcban, majd 1860-ban kiköltözött Argentínába, ahol tevékenyen részt vett az argentin állam indián őslakosokkal szembeni területfoglaló hadműveleteiben. Ingrid de Jong argentin történész tanulmánya ez utóbbinak a gazdasági-politikai hátterét világítja meg; írásában Czetznek csak epizódszerep jut. Az írás egy számomra és alighanem sokak számára alig ismert eseménysort dolgoz föl, azt, hogyan szorította vissza az argentin állam a XIX. század második felében az indián őslakosok életterét, mai fogalmaink szerint kvázi népirtást hajtva végre. Azért különösen érdekes és aktuális a cikk, mert minden birodalomépítés jellegzetes toposzaira ismerhetünk rá, a „barbár”, „konfliktusos”, „kulturálisan elmaradott” indiánokkal a fejlett és felvilágosult állam – önértelmezése szerint – voltaképpen csak jót tett, amikor integrálni igyekezett őket saját politikai-gazdasági rendszerébe. Mindenkinek érdemes végigolvasnia az írást, aki nagy birodalmak és „elmaradott népek” viszonyát valamivel összetettebbnek látja, mint a szokványos politikai publicisztikák és Facebook-vélemények. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Kocsis Alexandra: Akvarell a természetes bomlásról. Állókép Margittáról (vers) [Látó]

 

A romlásban is az otthon szeretetével találkozhatunk Kocsis Alexandra versében. A szülőföldhöz kötődés és a társadalmi kötődés összeér. Kettős összetartozás lapul a sorok között, amely a természethez kapcsolódás révén hármassággá növi ki magát. A kötődés ellenére, vagyis inkább a kötődésbe bennefoglaltan a bomlás, az enyészés központi motívum lesz, stagnáló állapot, ahogy a költő írja:

az idő sárga fogai közt a rés:

az én városom. 

A csend a városon ülő  „generációs zsibbadás”, mégis megmarad a hazavágyódás, s a városban is hiány ébred, ha lakója távozik:

ha elmegyek,

a fák között reped a vakolat. 

[E. D.]

A NYOLCADIK: Kovács Bea: Vannak emberek, akik szerelemből költöztek ide (rövidpróza) [Látó]

 

A Látó júniusi száma az erdélyi városok, az otthonosság és otthontalanság témáit helyezi a főszerepbe. Kovács Bea Marosvásárhelyről szóló írása e tekintetben is reprezentatív. A szerelemhez hasonlítja a városhoz fűződő szoros viszonyt, s ez az analógia közelebbi, mint elsőre gondolnánk. Valóban élénk a városunkhoz, a lakóhelyünkhöz, otthonunkhoz kapcsolódó intimitás. Miközben minden teljességgel külsőnek tűnik, magunkba szívjuk a várost, akár csak egy séta alkalmával is, belénk épülnek illatok, látványok, hangok (még a zajok is). De honnan ismerszik meg a város iránti szerelem? Talán onnan, hogy a szerelemben a taszítás is vonzás — vagy átalakul, vagy felülíródik. Akiket a város iránti szerelem költöztetett oda, ők nem bánják, ha nem érkezik meg az autóbusz, ha dugó van, ha köztereken cigicsikk hever. Harcolnak ellenük a maguk módján, mondja Kovács Bea, s ez a harc, úgy tűnik, a szerelem harca. Eközben mit tesz, akit nem fűt a város-szerelem? Nos, ő mindenre közönnyel felel. Ám semmit sem tesz hozzá a város mozgalmas pezsgéséhez. A város a mozgalmasságot csakis szerelmeseinek elért vagy lekésett buszai, a nyitva talált vagy bezárt kiállítások adják, a mindennapok apró indulásai és megérkezései. [E. D.]

A HETEDIK: Csikós Gréta: „Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek” (tanulmány) [Tiszatáj]

Nagyon izgalmas, több szempontból is földolgozható témát érint Csikós Gréta tanulmánya: Ady Endre egyik versciklusának, A Halottak élén hetedik részének szerelem-képét. Ez a ciklus a Ceruza-sorok Petrarca könyvén címet viseli, ami persze nyílt utalás a nagy reneszánsz költő életművére. A petrarkai szerelemfelfogás ugyanakkor – előítéleteink szerint – igen távol áll Adyétól, Lédával, vagy akár Csinszkával aligha vagyunk képesek az elérhetetlen, isteni, szűziesen tiszta nő képét asszociálni. A tanulmány éppen attól válik érdekessé, hogy nemcsak e ciklus jellegzetes eltávolítási technikáit vizsgálja meg (vagyis hogy miben tér el Ady Peetrarcától), hanem hogy az Ady-költészet szerelmi szálának új aspektusaira világít rá. Talán az Ady-líra sokkal önreflexívebb és „csináltabb”, ironikusabb, ilyen értelemben „posztmodernebb”, mint képzeljük? [B. Cs.]

A HATODIK: Kiss Dávid: Óraátállítás (vers) [Tiszatáj]

Mennyiszer átéltük már mi is, és mennyiszer ki is mondtuk: vesztettünk egy órát, nyertünk egy órát. A költészet egyik alapvető funkciója az is, hogy e kimondott szavaknak valóságos, ténylegesen átélhető, egyszeri és megismételhetetlen jelentést adjon. Épp ezt teszi Kiss Dávid költeménye. Éjjel kettő és három óra között történik meg március végén és október végén az a csodaszerű esemény, hogy hosszabb vagy épp rövidebb lesz egy-egy napunk; a vers képeket mutat egy nagyvárosból arról, hogy mi történik éppen ebben az elvesztett vagy megnyert időben. Az utolsó sor azonban csattanót tartogat, kiderül, hogy nemcsak órákat veszíthetünk vagy nyerhetünk, hanem többet is: akár egy egész évet, és ha már egy egész évet, akkor persze akár – de ez már teljesen kimondatlanul lappang a vers sorainak kicsengésében – egy egész életet is. [B. Cs.]

(Az illusztráció forrása a Tiszatáj júniusi száma; Szirtes János Oxigén című, Várfok Galériában rendezett kiállításának anyagából)

AZ ÖTÖDIK: Konkoly Dániel: A funkciók kérdőjelei. Telefon és rádió a 20. század első harmadának magyar költészetében (tanulmány) [Alföld]

 

Igazán különös elgondolkodni azon, hogy milyen kölcsönhatásba kerülhet egymással az irodalom és a technika, ebben Konkoly Dániel tanulmánya nagy segítségünkre van. A szerző — több forrásra hivatkozva — felveti a lehetőséget annak, hogy a telekommunikációs eszközöket, de legalábbis azok igényét már az ókori irodalom is előrevetítette. A tanulmány fókuszában mégis a 20. század magyar irodalma áll: kiemelten a líra. Déry Tibor „Telefon” című verse a telefonnak hangot továbbító és rögzítő tulajdonságot is tulajdonít. Mi több a költészetben is fellelhető a telefonhuzalokkal analóg szerep, ám itt a másokkal való kapcsolódás összetettebb kérdés. Juhász Gyula „Telefon” című verse a tér dimenziója mellett az idő-dimenzióval is számol, az összeköttetés központi elemként szerepel, s a kagyló zúgásának a tenger morajlását felidéző élményét is rögzíti a vers. A telefonon át hozzánk érkező hang a szívig hatol, befészkeli magát, megőrződik. Ezzel szemben Babits Mihály „Haláltánc” című verse épp a hang múlandóságát emeli ki. Ellenben a „Rádió” címet viselő írás a rögzítés funkcióját mutatja be, Babits tehát a rádiónak tulajdonított ilyen szerepet, s az időben távoli pontokat is a rádió fűzi össze. A rádióhullámok dekódolása pedig analógnak mutatkozik a költő ihletett állapotával. Ebből vezeti le a költő és a technikai eszközök „csereviszonyát”, amelyben a technikai és a transzcendens kapcsolódási pontjai válnak a fő kérdésiránnyá. A szerző felmutatja a transzcendens-technikai problematikáját, többek között Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Déry Tibor, Tamkó Sirató Károly és Balázs Béla írásaiban is. Ebből hármas viszonyrendszer bontakozik ki: a költői tapasztalat és a transzcendens tapasztalathoz hozzáférés, illetve e kettő relációja a technika mozzanataihoz. A tanulmány ezen a horizonton veti fel újra a külső és a benső viszonyának kérdését. [E. D.]

A NEGYEDIK: Czesław Miłosz: A kilencvenéves költő dedikálja könyveit (vers, fordította Csordás Gábor) [Tiszatáj]

„Végül mégiscsak elbírtam veletek, ellenségeim! / Nevetek mostanra benőtte a moha.” Ezzel a fölöttébb ironikus, ugyanakkor persze mélyen igaz felütéssel indít a nagy lengyel író, költő verse. Csakugyan, ha valaki az átlagosnál sokkal hosszabb ideig él, akkor annak van egy kétségtelen (persze ritkán hangoztatott) előnye: túléli ellenségeit, vagyis megéli az egykor veszélyesnek és rémes hatalmúnak tartott dolgok és személyek elmúlását, eljelentéktelenedését. Az ironikus hangvétel, mely olykor pátosszal keveredik (a kettő: irónia és pátosz egyébként is édestestvérek), végig kitart. A mindent túlélő ember számot vethet minden emberi történés kicsinységével, és ennek a belátásnak a magasztosságával (számunkra különösen érdekes érzés nem lengyelként olvasni a lengyel nyelvnek tett vallomást). A végső követeztetés az, hogy az igazi tanúskodás immár az „élők szemének láthatatlan” tanúk előtt történik. [B. Cs.]

A HARMADIK: Dimény H. Árpád: Úgy akarom szeretni Dimény H. Árpádot (vers) [Székelyföld]

Olyan verset kiemelni, amelynek lírai énje kijelenti, hogy „a rímeket viszont nem szeretem, / még a sorok között elbúvókat sem”? Én akkor meg ezt a lírai ént nem szeretem (lehet szeretni olyan embert, aki nem szereti a rímeket?), mondhatnám visszavágva – de ez nem volna igaz. Dimény H. Árpád költeménye nyílt rájátszás Nazim Hikmet egyik remekművére, a Nem is tudtam, hogy szeretem című versre, melyben a török költő egy vonatúton döbben rá, mennyi mindent szeret, és hogy ennek felismerésére hatvan évet kellett várnia. Dimény műve is szerelmi vallomás, még részletesebb és szerteágazóbb is, mint az eredeti, a képek közé emlékek keverednek, az emlékek pedig metafizikai izzású képekké bomlanak.

soha nem gondoltam volna
hogy szeretem az utakat
az aszfaltozottat különösképp
veled a kormánynál
gyerekek mögöttünk és a megpakolt csomagtér
amikor issza a benzint a lüktető motor

Ám a szöveg végén van még egy csavar: a szeretet egyik legfontosabb vonása, hogy általa a szeretett lény még több méltóságot nyer; ha szeret minket valaki, akkor ezzel feladatot is kapunk: megtanulni szeretni önmagunkat éppen annyira, amennyire a minket szerető szeret minket. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Pénzes Tímea: Határmódosulások (elbeszélésrészletek) [Kalligram]

Pénzes Tímea a családon belüli női kapcsolódásokat a határok elmosódásaként ábrázolja, a különböző generációk folyama tárul elénk, amelyben a határelmosódások felülírják az elmúlást, sőt a még-meg-nem-születettséget is. A várandósság és a születés hangulat és élmény formájában jelenik meg, majd az idő és a csönd relációjában. A határ egyedül a testi létezés határa, ám olykor ezt is jó volna felszámolni, eggyé válni. Aztán persze szükségessé válik az eltávolodás, kellenek a saját kontúrok. Ám az eltávolodás nem jelent elválást, a gyermekek is írják tovább az anya történetét, az anya pedig mintegy új szemüvegen keresztül nézi a világot, a gyermekekkel együtt fedez fel. Mindvégig ott az összefonódás, az óvó tekintet, olyanok ezek, mint a „hasbéli állapotok”, vagyis „örök időkre szólnak”.  [E. D.]

AZ ELSŐ: Horváth Florencia: Előnyeim (vers) [Alföld]

 

Horváth Florencia Alföldben megjelent versei az egzisztenciánk mélyére hatolnak, önmagunk megértését hívják elő bennünk. Az „Előnyeim” című vers központi témája az érvényesülés, annak is az a módja, amely másokat tiszteletben tart, nem söpri el őket lendületével. A költői én a szavakban a helyesség, és nem a gyorsaság elvét hangsúlyozza. De mi van akkor, ha a szavakat megfontoló „késők” hangját a gyorsabban felszólalóké elnyeli? Marad-e idő begyakorolni szavainkat, mint egy szavalásra szánt verset? Hogyan lehetnénk elsők, akiknek nevét örökre megjegyzik? Talán elég csak szavainkban tükröződni, s arra törekedni, hogy kimondhassuk a kimondhatót, majd „hallgatni a csendet”, hátha neki is vannak fontos szavai. [E. D.]