-Ki jön be helyettesíteni?
-Nem tudom, csak ne az Angi néni! Istenem, csak ne ő, akkor tuti matekozunk. Egy hajcsár ez az Angi néni.
Az osztály ajtaja hirtelen becsapódik, nem a szél viszi be, hanem Miklós bácsi, aki teátrálisan belép, az ajtóban jelentőségteljesen megáll, majd nagy levegőt vesz, mintha épp a kulisszák mögül készülne előpenderülni a tanári színpadra, s egy könnyed bariton szólóra rázendíteni. Döngő léptekkel a tanári asztalhoz lép, hogy minden kisdiák lássa: a főszereplő megérkezett és csendet kér.
Miklós bácsi az énektanár, magas, nagy termetű, öblös hangú, lehet, valóban operaénekesnek készült harminc éve, de harminc év alatt ez a vágy megfáradt benne. Most a szedett-vedett osztályra mereszti szigorú tekintetét, és nyújtja a hatásszünetet. Miklós bácsi egyszerre akar tekintélyparancsoló és vicces tanár lenni. A kettő egyszerre nehezen megy neki, a szerepváltogatásba néha maga is belezavarodik.
-Hetes? – kérdezi szárazon.
Egy szőke fiú felocsúdik az utolsó padsorok árnyékából, ugrik egyet a hívószóra, és futólépésben indul a katedra felé. Hajának minden egyes kusza tincse provokáció az énektanár számára, akinek a hangja félúton meg is állítja:
-Köpeny?! – nem kérdés ez, inkább utasítás a dolgát felejtő hatodikosnak. Amíg a fiú zavartan turkál a táskájában, a tanár valamivel engedékenyebb hangon kioktatja:
-A köpenyt egész nap hordjuk. Onnantól, hogy belépünk reggel az iskolába egészen odáig míg el nem hagytuk az épületet, de még jobb, ha abban térünk haza. Nem a harmadik órán kell felvenni, ugyebár Bercikém…
Az alacsony, zilált fiúcska az uniformist huzigálva hasán-hátán kiér a katedra mellé, és vigyázzba vágja magát, szinte elvész a hatalmas őrmesternyi énektanár árnyékában. Egy levegővel zendít rá a mondókára:
-Tanár úrnak tisztelettel jelentem az osztály létszáma huszonnyolc, hiányzik Kovács Robi, Máthé Zsiga és…
-Mi?! – Berci egy szuszra mondaná, ha Miklós bácsi váratlanul félbe nem szakítaná Zsiga nevénél. – Mi… a hetes dolga szünetben? – Reszelősre váltja hangját és minden egyes szótagot erősen megnyom.
A hatodik osztályt nem annyira köti le ez a fárasztóan hosszúra nyúló óra előtti jelentés, aminek lyukas óra lévén amúgy sincs nagy jelentősége. A tanár és a hetes szempárbaja idején a többiek vakaróznak, egymásnak tátognak és mutogatnak, tízórait dobálnak, és köpőcsővel nyálas papírgalacsinokat halmoznak az első padban ülő, decens kislány hajába, aki mit sem sejt.
-Hááát… – a fiú kicsit feszeng, de összességében nem tart Miklós bácsitól, tudja, hogy ő néha bekeményít, aztán általában hamar megenyhül. Lebiggyeszti száját és vontatottan sorolni kezdi – Hát, hogy kinyissa az ablakot, meg kiküldje a többieket az udvarra, ha nincs kréta…
Miklós bácsinak fogytán a türelme, nem tetszik neki, hogy a flegma hetes csak a vicces és könnyed énektanárra vár, aki, jól tudja, nemsokára előbújik belőle. Felbosszantja saját kiszámíthatósága, félbeszakítja a diákot, és a tanári asztalra mutat ingerülten:
-És ez itt mi? Mi ez a mocsok? Ez nem a hetes dolga?
Berci felvonja szemöldökét és az üres tanári asztalra mered, de nem lát semmit. Az övék egy minimalista osztály, se váza, se rikító narancssárga, rongyos-virágos terítő, se krétatartó. Miklós bácsi, a fiú értetlenkedését látva végighúzza mutatóujját a csupasz asztalon, majd látványosan felé tartja ujjbegyét és vár, hogy az oktalan felfogja. Ujjának miniatűr domborzatán fehér szintvonalak rajzolódnak ki: krétapor és némi kosz.
Az osztály most hallgat, mélyen hallgat, és egy emberként Miklós bácsi ujjára mered, meg a katedra mellett feszengő társukra, s hálát adnak az égnek, hogy ezen a héten épp nem ők a hetesek. Berci kezd leblokkolni, szája ugyan nyitva, de képtelen válaszolni, kócos tincseit az ideg borzolja.
Miklós bácsi, mivel látja, hogy a szóbeli kérdőre vonás eredménytelen, a tettek mezejére lép. Leporolja kezét, odalép a diákhoz, megfogja két vállánál, és az asztalhoz vezeti, az apró termetű kamasz fiú engedelmeskedik a hatalmas kezeknek. Aztán az énektanár egy lendületes mozdulattal felkapja, és az asztalra ülteti, a fiú arccal a táblának, háttal az osztálynak, a tehetetlenség szinte krétává merevíti. Tanára az asztal oldalához lép, drámaian feltűri karján ingujjait, majd két lapátkezét a fiú vézna combjára helyezi, és mint aki nehéz súly alatt erőlködik, fújtatva elkezdi tolni őt hosszant az asztalon. A hetes köpenye alatt szépen gyűlik a krétapor és a napi kosz.
Az osztálytársak dermedt csendben követik a jelenetet. Némán csak arra várnak, hogy a feszültség duzzasztóján valaki felhúzza a zsilipet. Ez a valaki csak a tanár lehet. Miklós bácsi a sok évtizednyi tanári-színpadi gyakorlat után nagyon jól tudja ezt, hát hozzákészül a hangulat váltáshoz. Amikor a fiúval az asztal végéhez ér, egy látványos mozdulattal megfordítja a csenevész testet, hogy a poros bútordarab másik felét is megtisztíthassa a kötelességét felejtő hetessel. Eljött a pillanat, amikor szigorúból viccesre vált, tökéletes az időzítés, mielőtt ismét elkezdené tolni az asztal túloldalán a fiút, cinkosan kikacsint a hatodik osztályra, megadja a jelet, amelyre a nevetés végre feltörhet, hogy a feszültség áradatát levezesse. Miklós bácsi tehát kacsint, és várja a hatást. A poén üt, a közönség dől a röhögéstől. Az énektanár fél kezével még hergeli, vezényli is a gyerekeket, elégedetten fokozza a hangulatot.
Bercinek zsong a feje, nem érti, mi történik. Ahogy siklik a tanári asztal porában, mintha hirtelen hó lepné el, elhomályosul előtte minden, a gyülekező nehéz könnyek mögött köd ül a nevetőkre, csak távolról hallja a hangokat. Megfagynak a végtagjai, de a hátán egy csepp izzadtság csurog végig. Vajon min nevetnek a többiek?
Az énektanár a mutatvány végén könnyű mozdulattal lekapja őt az asztalról, és visszaállítja épp arra a pontra, ahol az imént belekezdett volna a jelentésbe.
-Így már rendben van. Helyedre mehetsz. – mondja elégedetten, kezét lazán összepaskolja, és már fordul is a lassan elcsendesülő osztály felé. Innentől Miklós bácsi közvetlenebb hangnemben folytatja a helyettesítést, az osztálytársak a felszabadító nevetéssel el is felejtik a kínos perceket és dolguk után néznek.
A lyukas óra mindenki kedvenc tanórája, amelyen végre valahára az elmaradásoknak, a nyugodt tízóraizásnak vagy egyszerűen a feltöltő semmittevésnek szentelhetik magukat röpke negyven percre. Az énektanár is ezt teszi, kottákat böngész elmélyülten, amíg a diákok félhangosan foglalatoskodnak.
Nem is zavarná meg semmi munkájában, ha az utolsó padból nem törne fel egyre hangosabban a hetes furcsa csuklása. Kis idő múlva már nem tehet úgy mintha nem hallaná a csuklás fájdalmas szipogássá fejlődését, amely egy percen belül heves zokogássá rázódik a fiúban. Intézkednie kell. A hátsó padhoz sétál, ezúttal ügyel, hogy máskor döngő léptei tapintatosan puhák legyenek.
-Menj ki szépen a mosdóba, mosd meg az arcod – mondja az immár minden porcikájában csapzott fiúnak szelíden. – Nincs semmi baj – teszi hozzá még, kicsit magát is győzködve, kicsit az osztályt, hogy értsék, itt valójában nincs semmiféle probléma. Hiszen ez csak tréfa volt.
Berci kibotorkál, nem lát senkit, az ajtót is alig találja. Maga sem érti miért sír, valami nagyon feszíti a mellkasát, és ez a valami zokogás hullámokban buggyan ki belőle újból és újból. Kint a mosdóban megmossa a szemét, a teste lassan abbahagyja a rázkódást. Kinyitja a koszos WC ablakot és a párkányra könyököl. Kiürült könnycsatornával nézi az iskolaudvar kietlen betonját, aminek a repedéseiből virágzó gazok nőnek. Nem mehet vissza az osztályba. Mindenki rajta röhögött. A többiek azon röhögtek, amin ő sírt. De, hogy mi ez a valami, nem tudná megmondani. Nem mehet vissza, képtelen visszamenni.
Az óra eltelik a helyettesítés nyugalmas semmittevésével, Berci nem tér vissza. Miklós bácsi nem aggódik. Túl érzékeny ez a kisfiú, nem érti a viccet – legalábbis ezt ismételgeti magában, ha befurakszik gondolatai közé a síró diák képe.
A nap végén mégis összefutnak az ebédlő előtti folyosón, enni készülnének. Az énektanár megállítja őt. Minden tiltakozása ellenére a diák feltörő sírásának hangja, mint valami szomorú nyári sláger, mégiscsak megtapadt fülében, s egész nap ott motoszkált ez a kiverhetetlenül keserű dallam. Jobb ezt gyorsan tisztázni, hogy mindenki nyugodtan ebédelhessen. Félrehúzza az iskolai forgatagból, a fal mellett állnak, Berci a kövezetet nézi, és nem hajlandó felemelni tekintetét a tanár szólítására. Az nem erősködik tovább, de azért elmondja, amit akar, amit a háborítatlan étkezés érdekében kell.
-Figyelj, sajnálom. Nem gondoltam… Ez csak egy vicc volt…
Berci még mindig konokul a földet bámulja, teljesen mozdulatlan, szeme csak az elhaladó diákok lépteit követi. Miklós bácsi kényelmetlenül váltja súlyát egyik lábáról a másikra, nem jön a várt válasz semmilyen formában, se egy oké, se egy beleegyező bólintás. A diák hallgatása felér egy kortárs darab zavarba ejtően disszonáns akkordjával, nem lehet vele dűlőre jutni.
-Csak egy vicc volt, jó? Felejtsük el! Rendben? – próbálgatja a könnyed hangsúlyt, ami jól szokott menni, de most karcolja a torkát.
A fiú végre lassan feljebb emeli fejét vízszintesig, onnan csak világoskék pillantása folytatja az utat, szemöldöke árnyékából sötéten néz fel az énektanárra, szemében most nincsenek könnyek, csak visszafordíthatatlan harag izzik. És nem mond semmit.

A borítókép forrása: Link.