A szobában egy vékony nő ült, Ada. Huszonévesnek tűnt, kontyban fogta össze a haját. A kezén gyűrűk csillogtak, sok kicsi gyűrű, kékek, sárgák és feketék, mintha belenyúlt volna csomó fülbevaló közé. Sokkal idősebb volt a koránál.

Háziorvos volt egy kuplerájban. Néha kicsit büszke volt magára, hogy nő létére orvos, ő talán a nyolcadik nőgyógyász Magyarországon, de általában nem volt különösebben meghatódva a munkájától. Svájcban tanult, 6 év alatt végezte el, 1922’re végzett. Ült és gondolkodott. Ha lett volna egy festő kedvese, akkor biztosan megfestette volna, de nem volt. Sőt a szabadidejében ő festett meg másokat. Gyakran kijárt a Margitszigetre.

Ilyenkor nagy, fehér szoknyákat vett fel és kiült a vásznával valamelyik rétre. A legjobban a szerelmeseket szerette festeni. Egyrészt, mert azok általában nem vették észre, másrészt, mert volt bennük valami báj, ahogy nem vették észre őt. Néha félt attól, hogy a barátai is megjelennek, de ettől hiába félt. Megalapozottan az óvatlan tekintetek zavarták, mivel tudta, hogy ez eléggé illetlen. Gyermekkora óta próbálta megszelídíteni a saját illetlenségét.

A festett képeket otthon a falakra aggatta, esetleg ha megszorult, rokonoknak ajándékozta nevenapi ajándékként. Úgysem lehetett senkit felismerni a szigetről. Ószereseknek persze nem adta volna ki őket.

Néha jöttek hozzá a kuplerájból. Ilyenkor a perditák hangos –Ohhokkal- estek zavarba a képektől (, milyen érdekes, a legtöbben tényleg zavarba estek,) mintha valami eretnek templomba jöttek volna. Még a konyha is ki volt tapétázva emberekkel és párokkal. (Nem gyakran jöttek hozzá vendégségbe).

A nőegyleti ismerősei folyton faggatták, hogy hogyan képes nőgyógyász lenni nőként és miért nem zavarja az illetlenség, amikor egy kupleráj, de még embereket titokban lefesteni is felháborítóan illetlen.

Ada, mert így hívták, ilyenkor vagy hallgatott, vagy nevetett. Ő a nőegyleti hölgyeket tartotta a legilletlenebbnek, ahogyan elvárják, hogy ne tartsák őket nevetségesnek. Onnantól természetesen nem adott nekik képeket, inkább virágokat vágott vagy borókagint csinált. A nőegyleti hölgyek rejtélyes módon szerették a borókagint. Ada rovaríze miatt utálta.

Ha éppen nem azon gondolkozott, hogy miért utálja a borókagint, a képeit figyelte. Nem bántóan illetlen csakugyan, hosszú órákon keresztül ellopni valakinek a jelenlétét? De legtöbbször arra jutott, hogy nem. Nem, mert Degas is ezt csinálta, Picasso is ezt csinálta, Leonardo is ezt csinálta, igaz, hogy ők nagy festők voltak, de ha a kicsi francia Renoirnak szabad órákon át figyelni az evezősöket, akkor ő is nézheti a szigetieket. Úgysem sikerül őket tökéletesen megfesteni.

Persze sok kedvence volt. Volt például a kölni pár (nappali) aranybarna hajú, sötétszemű lány éppen mutat valamit a sötétszőke, sárgaszemű fiúnak, a kilátó felé néznek, a kezük a fűben, azon támaszkodnak. Aztán a kalapos ember (konyha). A kalapos ember áll a tulipánmező közepén, arccal a kilátó felé(vagy víztorony?), miközben egy ismeretlen nőnek a fotográfiája van a mellkasára tűzve. De talán a legszebbek a Verébék (mosdó) az idős mama és a fiatal fia, ahogy támogatja, miközben egyikőjük sem veszíti el a méltóságát, pont úgy néz ki a néni, mint egy veréb. Az ő lefestésüket eleinte szégyellte, de utána a kézmosótükör helyére akasztotta őket, hogy legyen miért kezet mosnia.

Szóval gyakran festett. De most nem festett, hanem a felhőket nézte és a futársegédet, ahogyan botladozik a sárban. Tegnap sok eső esett.

Eszébe jutott az körtefa, az ő körtefája, amit még a keresztszülei ültettek. Azt mondták, hogy a tiéd, ez a fa te vagy, aztán tizenkét éves volt, amikor a fa véglegesen szétrohadt. Valami betegség. Nem volt rezisztens. Most akkor ő 16 éve halott? Az ilyen mélabús gondolatokat, mintha kifejezetten az eső utáni napokra találták ki.

Egyszer volt egy társbérlője, Csilla és arra gondolt, hogy ilyen az élet. Valaki, aki folyamatosan melletted van és nézi a képeket, de nem szól semmit. Hangosan énekel, amikor zuhanyzik. Természetesen kutyája is van, az élet-társbérlőnek (, Csillának,) és felváltva kényszerülnek arra, hogy egymás cselédei legyenek (a társbérlővel, nem a kutyával). Jobb a társasági élete.

Amikor nem ilyen dolgokon gondolkozott, gyakran segített a táncosoknak is. Például varrni tanította őket vagy pénzzel. Gyakran beszélgetett a boltosokkal és szerette az operát.

De már hetek óta meg sem szólították. Miért vagyok ilyen üres, ezen gondolkodott és azon is, hogy hogy lehet valaki ilyen üres, miközben ő az országban a nyolcadik nőgyógyász és szabadidejében embereket fest a Margitszigeten. Hiszen szeretett is, annyi embert szeretett és annyi embert szeret. Az ingaórájával figyelték egymást. Tik-tak, mondta az óra, még a nagymamájától örökölte, tik-takk, közönyösen és részvéttelenül. Ébenfa borítása volt és nagy sárgaréz ingája. És ahogy komótosan jobbrabalra, balrajobbra dőlt az inga, úgy gyűrte fel a tehetetlenséget a szobában. Ada remegett. A csizmája után nyúlt.

Kirohant az utcára és belegázolt a sárba, elesett, olyan lett a szoknyája, de rohant tovább. Rohant tovább és énekelt. A sok képre gondolt, a sok árnyékra, amit ellopott, arra, ahogy most mind ott vannak összezárva a lakásában és üres szemükkel jobb híján egymásra bámulnak. A hullaszilvát énekelte és az érikaszőlőt. A Dunáig futott, aztán hazament.

Másnapra találta meg az első ősznek hitt hajszálát, öt év múlva állapította meg az orvos az őrületet.

(Illusztráció: Henrietta Harris: Surreal portrait)