Várady Sára képzőművészt világfelfogásában, útkereséseiben és vizuális művészetében is az expresszív dinamizmus jellemzi. Szobrászattal és festészettel is foglalkozik, de leginkább a klasszikus sokszorosítógrafikai technikákban, többnyire a litográfiában és a rézkarcban érzi otthon magát.
Beszélgetünk alkotásokról, útkeresésekről, hazai és külföldi tapasztalatainkról a kortárs művészetben, felsőoktatásban, ahogy eddig a többiekkel is e beszámoló sorozat kapcsán. Mégis ő az első, aki kereken kimondja, amit sokan kerülgetünk: kis haraggal és csalódottsággal, meg rengeteg olthatatlan ambícióval hagyta el Magyarországot, mert úgy érezte, odahaza azokból alig valósíthat meg valamit. Ahogy ő fogalmaz „ha maradok, a családommal élhetek, de vajon mennyire szolgálta volna a kapcsolatunk javát a bennem növekvő keserűség azért, mert nem próbáltam ki, lehetek-e az, aki lenni szeretnék?”
Hétmérföldest lépve az ismeretlenbe, a BME formatervezői szakát maga mögött hagyva Skóciában, Dundeeban szerzett Bachelor fokozatot képzőművész szakon. Azért ott, hogy kihasználhassa az egyetem biztosította ösztöndíj-lehetőségeket. Így tanult Valenciában Erasmussal, Shanghaiban tanulmányi ösztöndíjjal. Utóbbi látogatásából aztán egy kétéves kínai tartózkodás kerekedett: egy Wuhanban töltött év után következett egy másik Hangcsouban, ahol vizuális művészetet oktatott egy helyi gimnáziumban. Közben pedig saját alkotásain dolgozott, melyekből három önálló kiállítást rendezett a Kínában töltött időszak során. Igen, a koronavírus kitörésekor még ott volt, ki is menekítették. Azt mondja, a menekítés nem volt regényes. Ami előtte meg utána történt, annál inkább.
Úgy érzi, a kínai tapasztalatok után bárhol képes volna élni. A nyelvi hontalanság és magány, a kézzel-lábbal, Google-fordítóval támogatott kínai mindennapok bebizonyították számára, hogy földrajzi helyzettől és kulturális háttértől, nyelvi közösségtől függetlenül az lehet, aki szeretne. Majdnem függetlenül, mert azért a hazatelepedés valahogy nem merül fel a beszélgetésünk során.
Jelenleg Londonban él. A Royal College of Art mesterképzésén sokszorosítógrafikával foglalkozik – hűen a műfajjal immár tíz éve tartó, gyümölcsöző kapcsolatához. Mind a litográfiában, mind a mélynyomásos technikákban az úgynevezett „toner” hatás, a vízfestésszerű monokróm foltozottság, az érzékeny tónusátmenetek nyelve érdekli.
Nyitottan és éhesen a kívülről áramló színes, új tapasztalatokra, Várady művészetében mégis elsősorban a belső utazások érzelmi lenyomatait desztillálja vizuális alkotássá. Munkái mélyen személyes, életrajzi elemekből építkeznek, s Várady ezeket a személyes tapasztalatokat mélyen emberinek, ezért minden emberben közösnek tartja. Allegorikus, szimbolikus vizuális elemeket alkalmazva munkáiban azt mutatja meg egyéni élményeiből, ami minden ember tapasztalatában közös. A félelem, a harag, a szeretet, az egymással kapcsolódás vágya Várady szerint olyan érzelmi tapasztalatok, amelyek összekötnek minket embertársainkkal.

Allegory of Us című rézkarc-sorozata is egy ilyen élményről, a kapcsolódás összetettségéről beszél. A szabálytalanra maratott felületek valamiféle plazmára, anyaméhre vagy barlangra emlékeztetnek. Mintha ezt a változó méretű és formájú teret a sorozat minden darabján a testek tömege is definiálná: ha a tér alakját nem is, végpontjait, méreteit az egymástól távol elhelyezkedő figurák is alakítják, ahogyan a köztük lévő viszonyt is. Így a tér nemcsak kötelékként, de akadályként is működni látszik ezek között az alakok között, akik gesztusaikban a kifelé, a másik felé való fordulás és az önmagunkba fordulás eltévesztett, elcsúszott ritmusának komplexitását írják le.

Mintha jelenlétük nem volna teljes, elkalandozó figyelmük (kifelé, vagy mélyen befelé?) egymást, s közben talán önmagukat kereső gesztusaik ellenére akadályozzák a valódi Közösség megélését ezekben a csak kettőjüknek szóló terekben. Maga a keresés az, ami valami kibicsaklott, mégis felbonthatatlan intimitást teremt. Az Allegory of Us darabjait nézve Zénó egyik paradoxonja jut eszembe. Elérhetjük-e egymást valaha, ha a köztünk lévő végtelen távolság minden igyekezetünk ellenére legjobb esetben is, csak feleződni látszik közöttünk?

A pszichologizálás és spiritualitás határán Várady olyan vizuális nyelvet igyekszik kidolgozni, amely vallási meggyőződéstől és felekezeti hovatartozástól függetlenül képes leírni ezeket a belső, sokszor a transzcendentális felé vezető élményeket. Kis nyugtalansággal mondja, hogy ehhez talán át kell alakítania a női alakok és szabálytalan terek használatának módját: a kritika sokszor emlegeti az előbbivel kapcsolatban a „male gaze”-t, a férfitekintetet, amit nem tart a koncepciójához, szerzői szándékához illőnek, noha a test szimbolikus motívumának elhagyását képtelenségnek tartja. A test ábrázolását kiküszöbölhetetlennek érzi, hiszen általános és alapvető élmény háromdimenziós világunkban. A meztelenséget a tisztaság, őszinteség, sebezhetőség szimbólumaként értékeli és használja, és igyekszik egyre tudatosabban úgy alkalmazni alkotásaiban, hogy a puszta hús szexuális gondolata helyett a transzcendentális felé, a lélek-test felé, az emberi jelenlét felé terelje a befogadó figyelmét.

Mivel a brit kijárási korlátozások útját állják most technikai kísérletezőkedvének, vázlatokkal és alapos teoretikus kutatómunkával igyekszik megteremteni a talajt az új vizuális motívumokhoz. Amikor beszélgettünk, azt mondta, az új sorozat „még szuperebb lesz”. Geometrikus formákat ígér nekem, szimmetrikus ismétlődésekben megfogalmazva az emberi érzelmeket, a transzcendentális élményt, persze továbbra is maratva, rézkarcokban, litográfiában.

Amíg várjuk ezt a „még szuperebbet”, munkáit a www.saravarady.com weboldalon, alkotófolyamatának villanásait a https://www.instagram.com/sara.varady/?hl=hu oldalon követhetjük nyomon.

Az illusztrációként felhasznált munkák:

Allegory of Us I. rézkarc, 43 x 33 cm, 2018.
Allegory of Us II. rézkarc, 48 x 35 cm, 2018.
Allegory of Us III. rézkarc, 44 x 27 cm, 2018.
Allegory of Us IV. rézkarc, 44 x 33 cm, 2018.
Allegory of Us V. rézkarc, 69 x 25 cm, 2018.

A bélyegkép pedig:
Chronosynclastic infundibulum, rézkarc, 45 x 36 cm, 2018.

(A teljes alkotások a képekre kattintva nagyobb méretben is megtekinthetők.)

Bajban ismerszik meg. Akármilyen politikai nézeteket vall is az ember, bele van kódolva a humánum, a szolidaritáskészség. Ha valaki a 90-es trolin lefordul előtte az ülésről, azonnal fölpattan és odarohan hozzá, hogy fölsegítse, megnézze, mi a baja. De nemcsak ő egyedül, hanem a trolin utazó többi utasnak is mozdul a lába, még mielőtt az agyán keresztülfutna az utastárs külleme alapján földerített összes percepciós információ, és esetleg indokot találna magának, hogy miért ne siessen oda segíteni neki. Vészhelyzetben, természeti vagy emberi katasztrófa esetén gondolkodás nélkül segítünk. Látszólag mély árkok választanak el bennünket egymástól a meggyőződéseink miatt, ám ha baj van, minden megszűnik, háttérbe szorul, egyedül az emberségünk marad.

Fejlődünk. Hiába tűnik paradoxonnak, a fejlődés abból látszik, hogy társadalmunkon belül óriásiak a különbségek. Több téren is, de most nem az állampolgárok anyagi helyzetére gondolok, mert az más szakterületre tartozik. Vegyük az állatokat. Aki internetet használ, nem valószínű, hogy ne olvasott volna a megyaszói bagolycsaládról. Május elején a település külterületén egy zsákban találták meg az anyamadarat három fiókájával együtt. Nyilván nem maguktól kerültek oda, nyilván nem magától törött el a tojónak mind a két szárnya. Elég erős a képzelőerőm, de nem álltam le, hogy sorra vegyem a lélektani helyzeteket, amikor egy ember odáig juthat, hogy eltöri egy fülesbagoly szárnyát. Mind a kettőt. Amikor fiókái vannak. Aztán fogja, zsákba teszi, majd kidobja őket a falu határában. Az Év Madarát. Ez az érem egyik oldala.

Egy család talál rájuk, a baglyok a Mályi Madármentő Állomásra kerülnek. A tojót tovább kell szállítani a Hortobágyi Madárkórházba, mert a nyílt törések azonnali műtétet kívánnak. A közösségi terek, a sajtó folyamatosan beszámol a baglyok állapotáról, a három fióka szépen cseperedik, a megműtött tojó is visszakerül Mályiba, ott lábadozik, végül november 2-án szabadon is engedik. Hála a megtalálónak, a gyors orvosi beavatkozás lehetőségének. Ez az érem másik oldala.

Évek óta egyebet sem hallunk állatvédőktől, mint hogy a felelős állattartás az ivartalanítással kezdődik, hiszen a cél az lenne, hogy ne kóboroljon állat gazdátlanul az utcákon. Hol jelentett ez problémát régen? Még egy, a hetvenes években megjelent NDK-beli kutyás szakirodalom is azt javasolja a gazdának, hogy azt a kölyköt vagy kölyköket hagyja meg, amelyik rögtön elindul az anyjához szopni, mert az az életrevaló. A fölösleges szaporulatot meg intézze el, ki hogy tudja, erről már nem szól a fáma.

„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” Sokat idézett mondata ez Mahatma Gandhinak, és ha itthon körülnézünk, nem sok nagyságot és erkölcsi fejlettséget látunk magunk körül. Egyrészről, mert mint az érem esetében mindig, itt is két oldala van. Egyik oldalon ott látjuk a felelőtlen, durva, bántalmazó gazdákat, a divatkutyák gátlástalan szaporítóit, másik oldalon a felelős polgárokat, akik nem mennek el szótlanul egy sérült, kidobott, vagy bántalmazott állat mellett. És ezen a másik oldalon állnak a „hivatásos” állatvédők, a menhelyek létrehozói, üzemeltetői, munkatársai és önkéntesei, akik nagyrészt munka mellett, szabadidejük terhére végzik áldozatos munkájukat. A menhelyek többsége adományokból él, nemritkán működőképességük határára sodródnak. És a kidobott állatok száma nem fogy, inkább évről évre nő. Állatvédelmi törvényünk olyan, amilyen, nincs komoly szankció az állatkínzásra, a számonkéréssel is baj van, letöltendő börtönbüntetést állatkínzó nálunk még nem kapott. Velük szemben a másik oldalon ott vannak a névtelen, többnyire alacsony jövedelemmel rendelkező állampolgárok, akiknek mindig van annyi a bukszájukban, hogy fusson belőle adakozásra.

Hogy mindezt miért mondom el? Azért, mert az egyes emberek, embercsoportok között feszülő óriási különbségben látom a fejlődést. A tudatfejlődést.

Menjünk vissza a gyökerekhez. Máté evangélistával együtt „újra azt mondom: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába”. Ennyire egyszerű a magyarázat.

Az az ember, aki földi léte során nem képes eljutni odáig, hogy a szereteten kívül ember számára más gazdagság nem létezik, az a tudatosságnak igen alacsony szintjén áll. Aki egész életében keresztülgázol másokon, vagyont vagyonra, hatalmat hatalomra, címet címre halmoz, akit nem érdekel egyéb, mint hogy a másikat legyőzze, az szintén elég alacsony tudati szinten áll. Az emberiség egyetlen útja a túlélésre az együttműködés, nem a széthúzás. Aki ma ellenségnek tekinti az ellenfelét, az nem csupán nem fair play-játékos, az megrekedt a gyermekkori traumáiban.

És mégis van remény, mert az emberiség ébredezik. Az amerikai Gregg Braden szakképzettségét tekintve geológus, évtizedekig dolgozott az űrkutatás terén számítógépes szakemberként, majd az elmúlt két évtizedet ősi kultúrák hagyományainak tanulmányozására fordította. Ő is egy azok közül, akik munkásságukkal hidat építenek a tudomány és a spiritualitás közé. Előadásaival, könyveivel mindenütt azt mutatja meg, hogy eleink mennyi mindent tudtak, és most végre a miénk lehet az emberiségnek az a generációja, amelyik kitermeli magából a kritikus tömeget. A tudatosság terén átbillenhet az egyensúly, és bolygószinten a gyűlölet helyett a szeretet vezérelheti életünket.

Amint magfizikai, ugyanúgy társadalmi értelemben is viszonylag alacsony a kritikus tömeg száma, amelyik képes beindítani a láncreakciót. Minél többen ébrednek rá ember mivoltunk valódi értelmére és küldetésére, annál közelebb leszünk ahhoz, hogy visszatérjünk abba az állapotba, ahonnan az emberiség elindult, mert együtt élni csakis szeretetben lehet.

Miután reggel mindezt leírtam, még ugyanaznap este olvasom a kaposvári Kutyatár FB-oldalán, hogy éjszaka valaki behatolt a telepre, megölte Rozit, az ott élő mentett kecskét, mindenki kedvencét, és magával vitte a fejét.

A telep vezetője most nem omolhat össze, folytatni kell a munkát, hiszen felelős a többi teleplakó állatért. Én pedig győzködöm magamat, akármi történjen is, nincs más út, a látszat ellenére végül úgyis a szeretet győz.

„Szerintem ez a feminizmus  és talán
az én művészetem küldetése is: a szeretet.”
Tóth Kinga (interjúrészlet)

„De közben ő is csak lüktet,
mintha maga volna a seb.”
Filip Tamás: Danger

 

Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő, emlékeztetem magamra a szavakat, mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok, / ha a vérvonal, mint egy égősor, zárlatos, inkább Nem etetem az állataimat, / ne higgyenek többé abban, hogy léteznek emberek,

pedig nemcsak emberek, de költészet is létezik, az Izsó Zitáé (1986) mindenképpen, aki költő, műfordító, irodalmi rendezvények és kulturális projektek szervezője s részese, nem érdemes tehát meglepődni írásainak világirodalmi ihletettségén-beágyazottságán,

meglepődni nem, megrendülni annál inkább, de azt már a betegség, a gyász, a hontalanság, az erőszak és az üldöztetés antropológiai panorámájától elvakítva, a traumák és poszttraumák  versben dadogó csöndjétől süketen, ám akkor is végső soron azért, mert a lelki sérülések és a társadalmi problémák is, szóhoz (és levegőhöz) jutván, kénytelen-kelletlen arról (mi másról? mi másunkról?) tanúskodnak, hogy

a seb a gyógyulás kezdete,

e tudással függhet össze Izsó Zita költészetének az a megkülönböztető erénye, hogy a mások sorsa (szenvedése) iránti érzékenységet emlékezetesen eredeti költői képek (hasonlatok-metaforák) fejezik ki (teljesítik be) nála, ekképp az „új komolyság” esztétikáját egy új szépség metafizikájaként teszik érthetőbbé hovatovább a verset és önmagukat sosem olvasók számára is

a világban, ahol nyaranként Bent az erdőben / fatörzsek rácsai közt raboskodik a hideg, és nem a sötét, valami más tett elhatárolhatatlanná minket, és bár Hajóval érkeztünk vissza Budapestre. / Vízzel nyelt le minket a város, mint valami gyógyszert, mégis A folyó vize pedig / olyan tiszta maradt, / mint a bűntudat,

minekutána az ilyen világban Kívülről nézve a terasz, / házkutatás után a kihúzott üres fiók, a virradó nap, akár egy glória, / ami elől hiányzik a szent, azaz A világ mindenhol hiány és mélyedés. / A hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei, vigaszosabb ontológiával bensőbb terek sem szolgálnak (Minden villanykörte olyan csupasz, / mintha az igazságon nem lehetne szépíteni),

s persze az ilyen hiányok és mélyedések alkotta világban ugyan kinek, ha nem a poétika mindig miszteriális alanyának, volna bátorsága négy férfit látván azon töprengeni, vajon miféle ismeretlen állat szabadulhatott el / arról a pórázról, amit a kezükben tartanak, vagy tájékoztatni a gyöngét, hogy ebben a kórházban lefelé lépcsőzni, / felfelé csak haldokolni lehet, és térképre radírozni a helyet, ahova az emberek szeretkezni, / az állatok meghalni jártak,

holott mindig lesz, aki csodákra képes a vízen jár / de megsüllyed a föld talpa alatt, aki napozáskor kikapcsolja a melltartója pántját, / hogy ne legyen olyan csíkos a háta, / mint az elítéltek rabruhája, aki, mióta tudja, hogy meghalt a gyereke, / úgy ordít, mintha szülne, aki Az emberek ölelése alá mindig vastagon öltözik, és aki nem érti, miért kell mindig, mindenhol látnia egyet. / Akváriumokat az irodák asztalain. / Üvegkoporsóban a közös tengert,

hát csak gondolj rájuk, egyenként s egyetleneidként, ha megvonják tőled jóindulatukat a holtak (és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott), ha kudarc kegyelme csüggeszt (hiába vagy rossz, nincs tehetséged a bűnhöz), ha gyermekdeden lekésed a mennyországot (és a halottak feltámadnak, / de te alszol tovább), és akkor is, ha  süt majd a nap, papírokat fúj a szél, főleg délnek, / írj rá valamit nehezéknek,

de kérésnél többem nekem sincs, legföljebb a kölcsönkapott tudat, hogy kéréseink Kényszerleszállást végző imák, ima az is, ha azt mondom, De talán azért nem tudsz beszélni, / mert nem a tenyereden, / hanem a szádban hordasz minket, uram, / mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak, s a nemlét óvatos tagadása szintúgy (Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel),

ha meg azt firtatnánk, mi történik, ha a test házában nem építünk vészkijáratot az imáknak, a választ, mint mindig, ha a kérdés ember hübrisze, megelőzné az irgalom:

a szeretet néha egészen gyökértelen, / nem jelent mást, / mint továbbadni valamit, ami nem a miénk, például mindent vagy bármit vagy azt a sort, hogy

a csodának pedig biztosan találunk majd valami hihetőbb nevet.

_____________________________________

A dőlt betűs szövegrészek Izsó Zita versesköteteiből származnak: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Éjszakai földet érés (2018).

Szolga Hajnal Berlinben élő fotográfus, vizuális művész, a budapesti Igor Metropol művészeti rezidenciaprogramjának vendégeként nyitott kiállítást 2020. október 14-én Blindage címmel, a budapesti Fotóhónap keretében. A kiállítás anyagát Curfew (Kijárási tilalom) és Bunker című analóg fotósorozatai, valamint a rezidencia során folyamatosan készített fotófestményei adták.

Flesh, chemigram, 3db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

Szolga munkáit a klímaaktivizmus, a környezetvédelem kérdései és a sci-fi irodalom klasszikusai egyaránt inspirálják. Áldokumentarista, narratív sorozataiban égetően aktuális kérdéseket tesz fel ember és környezet kapcsolatáról, fenntartható fejlődésről, miközben posztapokaliptikus képeket fest elénk roncsolásos analóg fényképészeti módszerekkel. A hanyatló természet, a sivár környezet, elhagyatott épületek posztindusztriális víziói a fotogram és kollázs technika, a bleach (kémiai égetés) és egyéb roncsolásos előhívási technikák mentén bontakoznak ki, jellemzően lejárt szavatosságú fotópapírok és filmtekercsek felhasználásával. Ebben a hol épített, hol természetes, de mindenképpen poszthumán környezetben az ember már nincs jelen, csak nyomait látjuk, hol kőfalak és épületek, elhagyatott párhuzamos vezetékek, hol emberalakok szellemképes áthallásai nyomán. Szolga képein dermesztő a visszafordíthatatlan rombolás csendje. A vizuális narráció mentén megfogalmazódó társadalomkritika hagy annyi szabad teret a befogadónak, hogy elképzelhesse magának a balladai hallgatásokba burkolt eseményeket: a képek fekete-fehér líraisága valamilyen társadalmi vagy környezeti katasztrófa fiktív történetét sejtetik.
A Bunker és Curfew képei mellett a művész az egyhónapos rezidencia során új alkotásokkal is bővítette az anyagot. A kiállítótérben, a látogatók számára követhető, hozzáférhető módon további munkákat, fotófestményeket készített, a keletkező új munkákkal folyamatosan újraírva a kiállítási anyag narratíváját is. Az Igor Metropol technikai kötöttségei – pontosabban hiányai – új, izgalmas megoldások felé terelték Szolga Hajnalt. Sötétkamra és előhívó felszerelés híján az úgynevezett whiteroom-technikákkal, a stúdió nappali fényben úszó terében, mindennapos anyagok segítségével létrehozható fotófestményekkel kezdett kísérletezni. Így Szolga munkáinak vizuális-technikai útvonala 2019 óta az embermentes állóképektől, a roncsolással és fotogram-technikával manipulált kísértetjárta, épített tereken és a klasszikus sötétkamra-technikákon át fokozatosan vezetett a Blindage chemigramjainak absztrakt, kamera nélküli alkotásaihoz, ahol a munkák nemcsak témájukat tekintve nevezhetők környezettudatosnak: a laborvegyszereket valamint az ábrázoláshoz szükséges adalékanyagokat is olyan klímavédelmi szempontból szelídebb háztartási anyagok váltották fel, mint a citromlé, ecet, viasz, méz, vaj vagy a só.

Bunker sorozat, fotófestmény, 13 cm x 18 cm, 2020, egyedi 1/1

A munkák során alkalmazott chemigram- és sötétkamra-technikák folyamatai és az alkotások mögött húzódó kérdésfeltevések, teoretikus megközelítések között nagyon egyértelmű analógia húzódik. Ahogy a fényérzékeny papíron előhívódó tájképeket örökre megmásítja, torzítja, marja az utólag alkalmazott égető vegyszerek nyoma, úgy maródik lábnyomunk környezetünkbe. Mindkét esetben a művészi/emberi szándék csak részben befolyásolja, mi is történik. A véletlen éppolyan változót képvisel az alkotásokban, mint amilyet tudatlanságunk, az ökoszisztémák egyensúlyának nehezen átlátható volta képvisel környezetünkben. Az intenció kevés. Nem mindig (csak) ott és úgy hatunk, ahol és amilyen szándékkal mozdulunk. A művész legfrissebb munkái pedig még ennél is továbbmennek: kihasználva, hogy egyes chemigramok késznek nyilvánításuk után is folyamatosan előhívódnak – és sötétednek, roncsolódnak, eltűnnek –, Szolga Hajnal arra kérdez rá, mi történik az általunk késznek nyilvánított termékekkel, tárgyakkal, amikor már elengedtük őket? Milyen hatások munkálkodnak ember és környezete kapcsolatában, amikről nem veszünk tudomást?

 

Bunker sorozat, fotófestmény, 13 cm x 18 cm, 2020, egyedi 1/1

Van, ahol ma is divat a klímaváltozás tényét nem komolyan venni, az ember felelősségét vagy a változás valóságát kétségbe vonni. Egy olyan globális szintű és a szabad szemnek, érzékeknek talán lassú folyamatot, mint az éghajlatváltozás, mindig könnyebb helyi szinten, a mindennapokban bagatellizálni. Azt hisszük, jelenünk, minden beidegződésével és rutinjával, örök. Ki hitte volna februárban, hogy barátainkat ölelgetni felelőtlenségnek számít majd, nyílt utcán köhinteni a nyolcadik főbűn lesz, vagy hogy a szájmaszk meg kézfertőtlenítő mostanra olyan mindennapos kiegészítőkké válnak, mint a sapka, sál meg a papírzsebkendő? Vajon maszkjainktól párás tekintetünkkel most hogyan nézünk Szolga Hajnal fiktív vizuális narratíváinak katasztrófa sújtotta övezeteire?

Black Hole, fotófestmény-mozaik, 20 db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

Szolga Hajnal következő kiállítására 2021. júliusában Barcelonában kerül sor az EXP.21 International Festival on Experimental Photography (Nemzetközi Kísérleti Fotográfiai fesztivál) keretében. Munkái addig is a https://www.hajnalszolga.com/ weboldalán és @hajnal_szolga_photography instagram oldalán tekinthetők meg.

 

 

 

a bélyegképen (címlapon):
Escape, fotófestmény sorozat, 3 db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

 

Néhány számvető szó a Napút Online-ról

 

„Egy újfajta, kozmikus testvériségben hiszek. Amit nem a gazdaság és a politika, hanem a költészet és a spiritualitás fog megteremteni.”
Giuseppe Conte
[interjúrészlet, ford. Papp Eszter]

 

„A költészet a Kozmosszal való közösség feltárása. Ez a kawi. Ez az, amire emlékeznünk kell.”
Weiner Sennyei Tibor: A vándorló királyság

 

(1. Tágasság, befogadás, méltányosság)

„Minél sötétebb az éjjel, annál hamarabb vesszük észre a közeledő ház világító ablakát” – írja Élők és holtak című esszéjében Kemény Katalin. A tétel inverzét is jogszerűnek érezhetjük: minél fényesebb napúton járunk, annál hamarabb figyelnek föl ránk élők és holtak. Amiből az is következik: a Napút Online szellemtani minősége, kultúrmissziós identitása, irodalomformáló ambíciója természetszerűleg gyűjtött s gyűjt maga köré szerzőket minden világnézeti égtáj felől – és olvasókat mindahány érdeklődési övezet irányából.

A szerkesztés szintetizáló igénye a tágasság, a befogadás, a méltányosság helyévé avatta ezt az irodalmi portált – olyasféle módon és fokon, melyről a nyomtatott Napút köszöntésekor már megemlékeztem (lásd: Napútravalónk, http://www.naputonline.hu/2019/08/03/a-huszeves-naput-koszontese-5), de ünneplő szóval itt sem érdemes fukarkodni.

(2. Rövid lajstrom, hosszú öröm)

Mindenekelőtt a rovatok sokadalma és sokszínűsége ötlik szembe. Puszta számbavételük is filológusi mutatvánnyal ér föl. Ábécés kurtasággal – s itt-ott a szerkesztői szavak kölcsönvételével – szemlézve:

Asztalfiók:
Kéziratok holtak hagyatékából – s élők mappáiból.

Fénykör:
Körkérdések előigézte válaszok összerendezése.

Hangszóló:
„Napút-műhelyünknek ajánlva vagy eleve nekünk szerezve – zene- és énekkompozíciók (Ajándék), szerzőjük által felolvasott irodalmi alkotások hallhatók (s láthatók) e helyütt (Forráskút). Az estjeinkről készült fényképfelvételeket – rovatmesterünk által megkomponáltan – a Muzsikáló Fotóalbumban lapozhatja ki-ki kedvére. (Az ugyanekkor készült videóanyag a Visszhang-rovatban található.) Itt teszünk közzé választott kiválóságainkkal készített beszélgetéseket is (Ha mondom…). Szövegközpontú zenei híradással s elemzéssel is élünk (Zenetáj). Egyszersmind: választható háttérzenéket is ajánlunk – a böngészés idejére.”

Hetedhét:
Világirodalmi kitekintő, mely klasszikusokra és kortársakra is figyelmez – s mindeközben a magyar műfordítás-kultúra előtt is tiszteleg.

Kéz-Irat:
Kézírásos anyagok – szkennelve? Fénymásolva? Fényt másol az efféle betűvetés.

Környezet:
„A szó tág értelmében: a bennünket körülvevő természeti és teremtett világ kérdéseinek ökológiai, (művészet)filozófiai, néprajzi, építészeti (stb.): szakkutatói vagy tudományos-népszerűsítő megközelítése, magyarázatkísérlete. Ritkábban – a kultúra valamely területének ide tartó alkotása, művészeti megjelenítése.”

Lelettár:
Az évtizedek óta fáradhatatlan Urbán László lapszemléző gyűjtése magyar költők, írók kötetben meg nem jelent írásaiból.

Levélfa:
Meghívásos levelek, eszmecserére invitáló hozzászólások föl-fölvetett témákban. Élő diskurzus még élőbb kérdésekről.

Open:
Móser Zoltán íróportré-sorozata.

Önszócikk:
Kortárs magyar írók szócikkes bemutatkozása (komolyan vagy a játék komolyságával); egyedi, egyéni literatúrai lexikon eleven szerveződése.

Poétai plener:
A folyóirat egy helyre, egy időbe (s egyazon öröklétbe) szervezi három-négy költő sorsát – akik harminc perc alatt rögzítik benyomásaikat, tapasztalataikat, sugallataikat a helyszínről (avagy a hely színéről és visszájáról). A kézírással is közölt verseket fotódokumentáció kíséri.

Tárlat:
Képző-, fotó-, ipar- vagy népművészeti alkotók bemutatkozása – alkotásaikról készült felvételekkel.

Tizennegyedmagunkban:
A tizenhárom magyarországi nemzetiség alkotóinak művei, kutatóinak munkái, hagyományőrzőinek eredményei – s elemzések mindezekről.

Visszalapozó:
A folyóirat korábbi számainak alkalmi szemlézése – például kitüntetés, jubileum, halál, emlékezés esetén.

Volt/jelen:
„Szólongatjuk a múlt ránk maradt darabjait. Faggatjuk emlékeinket. Kövekről, tárgyakról, írásokról beszélünk. Értelmezéseink óhatatlanul csupán olvasatok, melyeket nem »ők« magyaráznak nekünk, hanem mi mondunk ki helyettük. Minden egykori valóság »jelen« volt egykor, mégis minden tegnap és minden »azelőtt« csupán (mű)alkotás. Írások arról, hogyan határozza meg mindenkori jelenünket az emlékeinkben, alkotásainkban újra- és újraalkotott múlt.”

2650:
A húszéves Napút 200 száma 26500 oldalon jelent meg. 2650 karakter terjedelmű írások köszöntötték, köszöntik.

S mindezek mellett további mindenségek: a Cédrus-pályázat, a Hírek (benne rendre pályázatok s játék is), az Irodalom (tíz műfajt/műnemet összefogva), a Magyar önazonosságtár, a Napút-köszöntők, a Rólunk, a Szerzőink, a Visszhang… S a print változat és a könyvesbolt és az elsőkönyvesek Prágai Tamás-díja…

Offline teljességekre nyit ablakot ez az online univerzum.

 

(3. A magunk gyönyöre)

Ebben a közlési közegben „a dalok egymást is gyógyítják” (Hajós Eszter: sebet mosott rá), és „csészék fekete tengerszeme” (Vörös Viktória, magánközlés) kíséri figyelemmel utunkat, és „megváltárs” (Viola Szandra, magánközlés), aki szövetségesül szegődik.

Itt „[a] mellérendelés az egyetlen viszony” (Csorba Piroska: Közelítések) – „…mégis vele vesződöm, idegennel, / és imádom, mert ismeretlen ember” (Báthori Csaba: Gót leány tánca).

Vele, az idegen szerzővel és idegen olvasóval vesztődünk, vesződik a szöveg (és szöveggel a lélek), de elvesződéstől megvigyáz az irodalom géniusza – és a Napút Online-é.

„…és Isten rajtunk keresztül áld meg / mindenki mást, ha hagyjuk” (Lackfi János, cím nélküli vers a költő Facebook-oldalán). – „Vagyis amikor az irodalom veszi a bátorságot és megszólal, azt nem azért teszi, mert biztos a maga igazában, hanem mert biztos a maga gyönyörében” (Witold Gombrowicz: Napló, ford. Pályi András).

 

(4. Tonnák és felhők)

A lapkészítés mindenkori pénzügyi-gazdasági nyűgeit ez idő tájt a járványhelyzet okozta piaci elbizonytalanodás tetézi. Ami sosem volt könnyű, most sosem gondolt mértékben mutatkozik nehéznek.

De hát tonnákat nyomnak a felhők is. – Az eget, úgy lehet, angyalok tartják.

Pedig vannak még föladataink – mert állnak előttünk lehetőségek. S azokat az olyan lelket nevelő, szellemet ébresztő kulturális műhelyeknek is köszönhetjük, mint a Napút Online. Hadd ajánljam esszézáró versemet Szondi Györgynek, jókívánság, köszöntés és köszönet gyanánt.

(5. Mindenfelé folyik)

AZ ÚJ ÉLET

Az új élet nem attól, hogy új, élet,
hanem attól, hogy élet, új. Egy érzést
elhatározni. Legyen meg a fürjek
akarata, de úgy, ahogy az angyal
akarja. Nem az út az akadály:
a nyüzsgő sejtek. Tisztaság kevésből
fakad. Az új élet attól örök.

Lehet? Lehetne? Legyenhetne. Nyár sem
pótolja, csak követi a tavaszt.
Utoljára a főpap érti meg,
mert hátrahagyni senkit nem akar:
mindenfelé folyik az egyirányú
irgalom. (Krisztus-tudó nem tudhatja
vállát megvonni: kereszttől göcsörtös.)

Tengerre szerzetest cella tanít?
Istenen túl az vár, amit viszel?
Vég a kezdetet, kerubot démonság
csak úgy kísért meg, rémhírelni nincs ok
túlvilággá villámnyi fátumot.
Képzelet böjtje teremt valóságot;
embert: ima. Magány szül társakat.

 

/Illusztráció: Egry József/