Címke: esszé

Az alkatrész lázadása

Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című kötetéről

“vacog a ‘Van-Nincs’, hisz gúny, jéghideg-zord,
tűz a ‘Ha lenne’, lángpallosu mennybolt
a ‘Lehetett volna’, s pokol a ‘Megvolt!”‘

Régóta foglalkoztat a Huszonhatodik év, de nem mertem belemélyülni. Minden szonettje fájdalomlöketként ért, féltem, hogyha foglalkozom vele, az értelmezés feloldja ezt a hatást. Elhittem, hogy ez az egyetlen módja a szerelem hosszú távú fenntartásának, belemenekülni egy tiltott gyönyörbe, amely mentes a hétköznapok terhétől, a teljes kisajátítás éhétől, a megszokottság kényszerétől. Szüntelen önzés és önfeláldozás. Megtapasztalása annak a bizonyos József Attila-i „értelmes kínnak”. Szerelem, mely a halálba kerget s mely túléli a halált.

A huszonhatodik év egy huszonöt éven át tartó szerelemnek állít emléket. Ahogy az alcíme megjelöli, „lírai rekviem százhúsz szonettben”, melyet elégtétel gyanánt ír meg Szabó Lőrinc. Olvashatjuk nyilvános gyónásként, belső párbeszédként, lehet önterápia és önvád, felvállalás, bevallás, számvetés, számonkérés, összegzés, részvét vagy akár bocsánatkérés a zsarnokságért. A költő így fogalmaz a Vers és valóság erre a kötetre vonatkozó bevezető kommentárjában: „A halál után semmi családi vagy egyéb emberi tekintettel nem törődtem és – a kiadás reménytelenségétől is fokozva – szabadabban kimondtam az érzéseimet, mint valaha. (…) Kevéssel a halál után írni kezdtem mindazt, ami az eseménnyel kapcsolatban foglalkoztatott. Először a megdöbbenést, aztán a fájdalmat (ennek aztán nem volt vége). Mindig az erotikus vágyat és idézést, aztán a halál irtózatos voltát, eleinte őrjöngő felháborodással, később mind fegyelmezettebb és hidegebb fájdalommal, – amely nem is oly hideg!” 1 A huszonhatodik év legfontosabb kötetkompozíciós elve tehát egyértelműen az emlékezésfolyamat időbeli előrehaladásán alapul. A kötetet három részre tagolta, az első rész az élő kedveshez szól, Amit még látott, a második ciklus A halála után, míg a harmadik rész az Utóhang.Az alcím tartalmazza a pontos műfaji megjelölést, de a formáját a véletlen szabta meg, mivel a tragikus esemény előtt írt versek éppen szonettek voltak. A formai megkötöttségét viszont áttöri az indulat, átsejlik rajtuk a vívódás.

Szabó Lőrinc a férfi és nő közötti viszonyról a Prológus szerelmi versekről c. művében kifejti személyes véleményét, minekutána kettéválik témáiban ennek a kapcsolatnak az elemzése: egyrészt a feleség-férj együttélés rendjének tudomásulvételére, másrészt a „törvényen kívüli” szerelem ingerének és kiszolgáltatottságának átélésére. 1928-ban létrehozza e két költői modellt: az elsőt az Egy asszony beszél címen párba állított versében, a másikat az 1943-ig rejtve tartott versvázlataiban. Az előbbi a nő nézőpontjából értelmezi a férfi és női lét különbségét és ennek tragikus reménytelenségét. A párba állított verscímek között csupán mondathangsúlynyi különbség van: Neki az élet a szerelem, ill. Nekem az élet a szerelem. Ez utóbbiban beláttatja a nővel: „Ellene: volnék valaki. Így: / csak része vagyok.” Ezt követően a Nők című versében még inkább kiélezi a szembeállítást, ezúttal a férfi szempontjából: a szellem és a test képviselőjeként jelenik meg a két ellenkező nem. Ír az otthonteremtés gondjairól és lehetőségeiről az Új lakás c. versében („Bár gyalulnám le én is lelkemet / és söpörnék ki, ami összegyűlt, / belőle minden szemetet! … s be jó lesz most, csupaszság évei / után e szép, friss falakat / új ruhaként magamra ölteni.”), és ezzel párhuzamosan vallomásokat intéz az új kedveshez Szeretlek és Melletted címen. („Akármennyi a kín s az undor / akármilyen nagy, / mind-mind elmúlik csendesen, / ha te velem vagy. / A küzdés piszkát nem bírom / s te vagy a béke, / háborúimból kivezetsz: / szeretlek érte.”) A törvényes és „törvényen kívül”-i viszony kettősségét feloldja a Semmiért egészen című versében, és megalkotja személyes öntörvényű szerelemfelfogását, melyben a világ ellenére keres társat, olyan kapcsolatot, melyben megszűnnek a külvilág törvényei. Belezsúfolja ugyanakkor a nő szerepéről vallott felfogását is, melyet kifejt egy beszélgetés kapcsán:

„…A feleség, ha csak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke. Az egyenlő jog és egyenlő rang javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag. (…) Nagyon tisztelem a feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért egészen című versemet, amely sokak szerint maradéktalanul feltárja a férfi ’igazi’ felfogását.” 2

Így elkülönít két modellt: egyik oldalon a feleség képe, mint a polgári család feleség-alakjának mintája, másik oldalon pedig a szerető, a törvényen kívüli szerelem, mely a kiszolgáltatottság és önfeláldozás képét testesíti meg. A feleség lesz az állandóság, a biztonság és a társadalmi kötöttségek szimbóluma, a szerető a bizonytalanságé, a kiemelt időpillanatoké és végül a halálé. A feleségé a hálátlanabb, de a biztonságot adó, a külvilág által tolerált szerep, a szeretőé a felőrlő, bizonytalan élet, önként választott halál és egy halhatatlan ciklus.

Az utóbbi, a sokak által a Semmiért egészen hősnőjeként emlegetett kedves, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet huszonöt éven át betölti a kívánt „alkatrész”-szerepet. A kiszolgáltatott szerelem mintájaként vállalja az állandó lelkiismeret-furdalást, hogy megtestesítse a végtelen pillanatot. Ezzel szemben a feleségé, Mikes Kláráé a felelősség és a hétköznapok gondja, ő a lelkiismeret-furdalás oka, a meggyőzendő ellenfél, a sorsszerűség szimbóluma, de mégiscsak ő a polgári értelemben vett társa: ő írja le, készíti elő kiadásra a műveket, neki diktálja a gyorsírásos jegyzeteiből, vázlataiból leveleit. 3 A szerető végül beteljesíti a kívánságot, olyan lesz, mint egy tárgy, halott és akarattalan, ámde nem kér engedélyt a kialvásra, a lámpa ezúttal önmagát csavarja le. („Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom.”). Az alkatrész fellázad, és egyszer csak élettelenül fekszik a költő előtt, aki az emlékállítás mozzanatával felfakasztja saját sebeit, 4 hogy kitisztíthassa és visszanyerhesse nyugalmát a halottal együtt. A kedvesnek dedikált ciklus a huszonöt év keserű lezárása, a szenvedélyek gyökeréig való visszamenetel, leszámolás és elégtétel. Az eddig titkolt második otthon feltárása a világ előtt, önmaga végletes leleplezése, beismerés, a halott kedves felvállalása.

dream_machine_by_bradleydean

Szabó Lőrinc a Börtönök c. versében gépésznek titulálja magát, „aki saját / szerkezetének börtönében / vakon tesz-vesz, és a sötétben / egyszer majd elrontja magát.” És akitől azt kívánta, hogy sorsának, szerkezetének alkatrésze legyen, most, az alkatrész halála után, önálló életre kel. („Szóltál? – Nem. – De hát most is szólsz! – Szivedben / sirdogálok. – Ott vagy hát?”) A felidézésben feltámasztja a halottat, melyhez nagyban hozzájárul az én–te fiktív dialógusok közbeékelésével. Az illúzió kiépítése a halott megszólaltatása által és az erről való lemondás a kötet kompozíciójában epikus mozzanatként ragadható meg. A Te megszólítása a ciklus domináns alakzata. A költő folyton idézi, úgymond képviseli a Te fiktív szólamát. Mintha e hangkölcsönzés, a Te megszólítás, kimondás általi konstitúciója a névmással jelölt személy sajátos feltámadását is implikálná, varázsszó gyanánt hatna. Kulcsár Szabó Zoltán erre a fiktív szólamra összpontosít Szabó Lőrincről szóló tanulmányában. A 3.-ik szonettjében a figura etymologica – „képzelt képzeleteddel képzelem” a megszólított fiktív jelenlétére helyezi a hangsúlyt, ezzel a beszélő pozícióját is fikcióba helyezvén. Ez a sor majd visszacseng a 93.-ik szonettjében is, a Szörnyeteg játékban: „Képzelt képzeleteddel képzelem, / – mint valaha – hogy együtt vagy velem.” Ezek az egymást idéző párversek azt a benyomást keltik, hogy valójában a távollévő és a halott kedves megszólítása között nincs feltétlenül strukturális különbség. 5

A Te felidézése számos esetben egyrészt testies emlékek fixálásával jön létre. Ez a Robbanások című szonettben a legegyértelműbb, ennek kapcsán a Vers és valóság kommentárjában ki is fejti, hogy törekedett minél drasztikusabb lenni az erotikus nyíltságban, és ha jelképesítve is, de ez tekinthető a legerotikusabb versnek a kötetben. Másrészt a megszólított nem-valóságos jelenlétét sugallják és tudatosítják a kép, tükör, álom, árny, kísértet metaforák. Így a Kettős vereségben: „Ami vagy, / mind csak agyam tükörjátéka már, / emlék és álom, az hoz-visz.” A Bolond tükörben kedvesét már életében puszta képnek nevezi, emlékezetét pedig, melyre nem lehet hagyatkozni, bolond tükörnek, mely semmit sem mutat: „Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek, / tükör, melyből kirepültek a képek, / bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!” Továbbá megjelenik a tükörmetafora a Lelkeknek egyessége című szonettben is, hol keveredések tükörjátékának nevezi a másikkal való képzelt egyesülést. A kísértetmetafora által ragadhatja meg leginkább testetlenségét és köztes egzisztenciáját emlékezet és létezés határán, ezért ez többször is felsejlik a szonettekben: kísértet-feleségnek szólítja a Képzelt párbeszédben, anyagtalan kísértetnek a Két halántékom között versében, édes kísértetnek a Lelkeknek egyességében. 6

Szabó Lőrinc azzal, hogy egyirányúsítja az emlékezésfolyamatot, egy olyan „bűvös Jelent” épít ki, mely a múltra is rávetíti a fikció gyanúját, amivel szinte eltünteti a határvonalat az emlékezés és a felejtés költői technikája között. Attól tartván, hogy ő is tárgyává válik az emlékvilágnak, kivonja magát a fikcióból, a gyászemlékben önmagát felszabadító, sebeit kitisztogató emlékezőben végül a valóság iránti tisztelet győzedelmeskedik. 7[8]

A huszonhatodik évben felülbírálódik a Szabó Lőrinc-i férfi-nő viszony, mely ebben az elgondolásban ott lappangott már részleteiben korábbi verseiben is. Mindez felszín alatt maradt volna, ha a kedvese nem önként, búcsú nélkül menekül az életből – a halálba, hanem természetes úton távozik. Azok a paradoxonok, melyekben a költő eddig tobzódott, a kötet végére lassan egységgé szerveződnek, a belenyugvás és összhang győzedelmeskedik: „Vagy társ voltál egy örök tévedésre?” A ciklus jóvátétel a jóvátehetetlenre, a törvényen kívüli világ megvédése, melyet két lélek egyesülésének íratlan törvénye tartott fenn. És legyen szó gyászról, emlékezetről, lelki háborúról, lázadásról vagy belenyugvásról, a végkicsengése számomra a 23. szonett felhívása marad: „Védjétek egymást igaz szeretők!”

Lábjegyzet:

  1. SZABÓ Lőrinc: Vers és valóság. Budapest, Magvető, 1990, 70–71.
  2. Bella Andor: Egy szót se irodalomról c. Film, Színház, Irodalom-beli interjújának a család tulajdonában levő eredeti kézirata, in: KABDEBÓ Lóránt: Útkeresés és különbéke 1929-1944, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974, 46.
  3. KABDEBÓ Lóránt: Útkeresés és különbéke, 43–50
  4. BARÁNSZKY-JÓB László: A huszonhatodik év világa. In: Élmény és gondolat. Magvető, Budapest, 1978, 155.
  5. KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: Lírai hang, emlékezés, fikció Szabó Lőrinc két kései versciklusában. In: Tükörszínjátéka agyadnak. Ráció Kiadó, Budapest, 2010, 259.
  6. U.o.,262–263.
  7. U.o., 268–269.

A széppel és rúttal föltornyosuló élet – Bohumil Hrabal 100

 

Minden Hrabal-könyv megrendült felfedezés, melynek mélyében „a vágy belső modellje” lüktet. Realitás és fantasztikum ötvözése, keveredése ez, a világ szürrealisztikus elsajátítá­sa, a képzelet fölhajtó erejének megbecsülése, nem a felemás, ilyen-olyan, hanem a széppel és rúttal föltornyosuló élet elfogadása. Költészet is, végeláthatatlan vallomás-irodalom a valóságról – folytonosan ismétlődő kitárul­kozás. Próza is, benne az elmesélés öröme, kín és gyötrelem után: önként vállalva a lecsúszottak, a kintrekedők közös sorsát. Alakmásain keresztül Hrabal önmaga kiszemelt hőse és áldozata, aki azért hagyja el kora ifjúságának varázsos színterét, a nymburki sörgyárat és a családot, hogy mindennél jobban szenvedjen a félszegségtől és honvágytól. Csupa izzás és feszültség, mert csakis így tudja legyőzni el­beszélői énje a kisebbségi komplexusát, a spontán föltárulkozás epikai elő­feltételének akadályát.

 Hra

 

 

1997. február harmadikán történt, hogy délután fél háromkor a prágai bulovkai közkórház ortopédiai épülettömbjének ötödik emeleti ablakából – galambetetés közben – Bohumil Hrabal kizuhant, és szörnyethalt. Hrabal végzete “véres” legendákkal és mítoszokkal övezett életútjának jelképes utolsó állomása, óhatatlanul is megmozgatja a fantáziát; sokan gondolják úgy a mai napig, hogy Hrabal készült a halálra, sőt az öngyilkosság ténye meglehetősen sokszor foglalkoztatta látomásokban, allegóriákban. A Hrabal-életrajzok céhbeli szerzői pedig azóta is makacsul kitartanak az élet elmúlásának átpoétizált értelmezése mellett. Miért is ne ez felelne meg leginkább a “tükrök árulásáról” bölcselkedő Hrabal-féle jellem titokzatos szerkezetének, sugallják. Tíz nappal késõbb Hrabal temetésekor, a strasnicei krematórium ravatalózójában, egy cigányzenekar eljátszotta a Cigánysiratót, kedvenc belvárosi kocsmájában a (már az író életében irodalmi zarándokhellyé vált) Husova utcai Aranytigrisben pedig a gyászolók „sörünnepet” ültek, s ahogy erről egyik életrajzírója, Ratko Pytlík késõbb beszámolt: „Az újságírók a Hrabal számára fenntartott asztal felé tekintgettek a „kis” agancs alatt, ám legnagyobb csodálkozásukra Õ már nem ült ott. Ezek után elhangzott néhány nekrológ, és az örökkévalóság hullámai összezárultak Hrabal fölött”.

Hrabalhoz korán hozzátapadt az irodalmi szent képzete, amit maga is élesztgetett azokkal a fiktív, önkezével írt olvasói levelekkel, amelyek hol égbe emelték, hol kiátkozták őt az irodalomból. Elmúlt negyven éves, amikor első művei széles a nyilvánosság előtt megjelentek. Ideológiai okokból késleltetett pályakezdése, majd a hatvanas évek nagy kulturális fölfutása a 68-as szovjet invázióhoz közeledő Prágában hizlalta azt a legendát, hogy Jaroslav Hasekhez a Svejk írójához és Franz Kafkához hasonló formátum érkezett általa a világirodalomba. Egyik korai, és a cenzúra által politikailag szelídre fazonírozott történetéből (Szigorúan ellenőrzött vonatok) Oscar-díjas film készült Jirí Menzel rendezésében. Ez a találkozás egy csapásra megpecsételte Hrabal és a filmezés kapcsolatát, és ismertté tette a nevét távol hazájától. Szinte előzmény nélküli fejlemény az, hogy Hrabal egyidejűleg válik a cseh próza titokzatos reprezentánsává, és hamisítatlan közép-európai íróvá, akire később Magyarországon is apafiguraként tekintenek.

Hrabal magánmitológiáját motivikusan visszatérő elemek, egymásra kopírozódó képek uralják. Hrabal áradó retorikája, szinte magamagát fölfaló mondattana sokszor szolgál mást, mint az írói maszkok fölvillantását. Hrabal rejtőzködő alkat.

Nála a két háború közti cseh kisvilág édesbús melodramatikus antropológiája legtöbbször a családtörténeten, a légszomjas ötvenes éveké a kladnói kohó vasmunkásainak demoralizált értelmiségi galériáján keresztül rögzül és elevenedik meg.  Prága“a nagyvárosi kollázson” át, amely egyidejűleg ábrázolási technikát, és világszemléletet kölcsönzött az írónak.  Ehhez jött még a különös, önrombolásig ható groteszk és tragikomikumba oltódó kocsmai humor, hogy mindezek eredményeként egy személy, aki költőként éli át a nyomasztó politikai rendszer ránézve hátrányos konzekvenciáit, csakis önmaga hiábavaló erőfeszítéseit észlelje óhajtásainak és vágyainak legalján. Támpontja a hétköznapok karneválja, a kistörténelem lüktető tapasztalata. Hrabal szemfényvesztő fantasztikumának hihetetlenül erős a szívóhatása.

Az író tevékenységét egy az egyben gyónásnak tekintő Hrabal nem állított kevesebbet annál, minthogy „saját életével írt regényt”.

Hiába tekinthető egy-egy életperiódus szigorú lenyomatának bizton valamely elbeszélése, regénye (például e cseh nemzeti ellenállás melankolikus rekviemje, a korábban említett Szigorúan ellenőrzött vonatok), hiába lehet térben és időben pontosan megszerkeszteni a pálya ívét a kladnói vaskohó deklasszált filozófusainak beszédeitől, a Spálena utcai papír-lerakat bálázó-munkásainak izzó bölcseletéig – amit az életrajzi megközelítés tudhat, távolról sem magyarázat minden részlethez. Főleg a fő szólamot képzendő írásmód kialakulásához, amely Hrabal világhírét, “önsorsportréját” megalapozta. A periféria, a lecsúszottság költészetének páratlan nézőpontjához elengedhetetlenül szükséges az életrajz tüzetes földolgozása – állítja Hrabal-emlékkönyvének szellemiségével Radko Pytlík. Példának okáért Hrabal önként fordított hátat a nymburki sörgyár polgári biztonságot nyújtó állóvizének (“A feloldhatatlan ellentétek súlya egyre inkább nyomja Hrabal szívét-lelkét – írja –, aki egyértelműen családja, főleg azonban önmaga elől menekült Kladnóba.”), ez a momentum pedig arra utal, hogy tudatosan építette föl az életet maga körül. Ám azokról a fönntartásokról sem tanácsos hallgatni, amelyek azt sugallják, az írásokban fölbukkanó önéletrajzi én sohasem azonos egyes egyedül Hraballal. A tömérdek filozófiai, képzőművészeti, irodalmi és zenei élményt befogadó és egymásba olvasztó író életrajzából kihüvelyezhető ismeret sem keltheti a teljes hatásmechanizmus föltérképezésének érzetét. A hatások életrajzi „lefedettsége” nem garantál biztos iránytűt, igaz hiányuk tévösvényre csalhat: Hrabal több kötetben összegyűjtött műhelyforgácsai, sajátos “házi feladatai” elhessegethetik a született zseni hamis illúzióját, s rádöbbenthetik az olvasót arra a hihetetlenül kemény, olykor már-már heroikus küzdelemre, amellyel eljutott mesterségbeli tudásának az olvasó által megtapasztalt szintjére.

A főleg irodalompolitikai okokból igen későn a nyilvánosság színpadára lépett író nem minden exhibicionizmus nélkül használta föl a hatvanas évek derekán saját törekvései illusztrációja gyanánt azokat az „olvasói leveleket”, amelyek két ellentétes végletből világítják meg addigi tevékenységét. Okkal lehet arra következtetni: Hrabal tényleg elhitette magával, hogy könyveinek valódi tartalmával és értékével az üzenetek önzetlen szerzői szembesültek maradéktalanul, így még az a gyanú is fölmerülhet, hogy a kavicsot és gyöngyöt egyformán felszínre hozó vélemények „szerzőit”, a levélírókat benne kell keresnünk.  Bárhogy történt is, kiátkozói megbélyegzik könyveinek íróját, akiről azt tartják, hogy „szenilis trotty, pubertás hajlamokkal”, „akinek a dutyiban vagy a diliházban a helye”. A hódolók szemében viszont az árulkodó vonás, hogy levetett sarukkal járultak bálványuk színe elé: „Ujjongtam olvasás közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget”.

Mindenesetre a Hrabal-jelenség eredetiségében lévő mágneses vonzóerő a folytonos rácsodálkozás állapotában tartja az olvasókat. A nagy világámító írói létezésének, stílusának lényeges összetevőjét, a prágai iróniát tárgyalva Radko Pytlik rámutat Hrabal “haseki stichjére”. Közös pontokra lel a két író élményvilágában és a filológiai aládúcolás mellett (Pytlik Hasek remek értője, hihetünk neki, nagy monográfiája a Svejk szerzőjéről A csavargó liba címmel magyarul is olvasható) voltaképp arra kérdez rá, hogy a mindenáron való túlélés kedvéért mit tett a két író két leghíresebb alakja Svejk, a derék katona és Pepín bácsi. Irodalomtörténetileg azt a kérdést boncolgatja, hogy hogyan formált karaktert és szerepet Hasek illetőleg Hrabal, akik ugyanabba a cseh polgári érzésvilágba nyúltak ösztönzésért.

 Pepín bácsi valóságos életrajzi személy volt, irodalmi alakká történt átlényegítése a Hrabal-életmű (és minden Hrabal- értelmezés) egyik sarkalatos pontja lehet, mely a Hasekkal való hatástörténet kiaknázására is kiváló alkalmat nyújthat a 101. évébe lépő író portréjának megrajzolásakor.  

 

Hrabal

 

Illusztráció: Dobrovits-Ádám: Ködön át (2011)

Bajdázó a Trafóban

Trafó, 2014. január 25.

„van ennek a zenének valamiféle középhegységi tempója. Azt hiszem, hogy ez az alapzúgása, az alaphullámzása ennek az egésznek, ez a fajta középhegységi tempó.”

(Győrffy Ákos a Bajdázóról)

 

gyá 

Grúziában jó tíz órája zötyögtünk a buszon, amikor megszólalt az Engem úgy veszel körül. A grúz táj, meg a monoton meditatív-spirituális szerkezet egyértelművé tette, hogy a Bajdázó kiváló utazózene, külső és belső mozizásra egyaránt alkalmas. A grúz buszozás mellett Győrffy Ákos (a Bajdázó oszlopos tagja) költészetén, személyén, és leginkább esszéin keresztül jutottam a Bajdázó közelébe. Győrffy Haza című esszékötete a 2012-es könyváradat egyik legizgalmasabb szövegkísérlete volt, az esszék egy része szorosan kapcsolódik a Börzsönyhöz, mint konkrét és pszichés tájhoz.

Világzene, tájzene, ambient, börzsönyzene, zenebörzsöny, pszicho-folk, spirituál-meditatív, több irányból lehet a Bajdázóhoz közelíteni. A zenekar háttérországaként a Radioheadtől kezdve a Pink Floydon, Barbaron, Vízöntőn, VHK-n, Cseh Tamáson keresztül a Woven Handig rengeteg hatást fel lehetne sorolni, mégis érdemes elidőzni kissé ezen a börzsönyzene elnevezésen. A börzsönyzene nyitó gesztus, mivel rengeteg értelmezési lehetőséget biztosít, a zenei útkeresés során kitöltheti az elnevezésben rejlő lehetőségeket, és védekező gesztus is, mivel levédi magát az ismert műfaji besorolások által kialakított elvárásoktól.

„A Börzsöny az ország legnagyobb összefüggő lakatlan területe” – áll a zenekar honlapján. A Bajdázó egy olyan területet határoz meg zenei és spirituális forrásként, amelynek hangsúlyos a lakatlansága, mintha a természet érintetlensége és a természethez közelítő ember kapcsolatlehetősége ebben a térben valami őseredeti állapothoz állna közel. Persze a Börzsönyt is simán át lehet gyalogolni akár egy hosszabb nap alatt, de magyarországi viszonylatokban valóban kivételes élmény pl. az északi, kevéssé turistás szakaszokon mászkálni.

A köztudatban a Pilissel vagy Pannonhalmával szemben a Börzsönynek nincs kidolgozott, körülírt vagy valamely politikai, szellemi irányzat felől megtámogatott mitológiája. A táj látványvilága és a mágikus, archaikus, ma már néha vicces hangzású elnevezések (a teljesség igénye nélkül néhány: Csóványos, Nacsapéreg, Három-hányás, Fagyosasszony, Fölöstököm-oldal, Suta-Berki-nyiladék stb.) alkalmassá teszik arra, hogy beleíródjon egy spirituális vonatkozásokkal is telített magánmitológia, akár irodalmi, akár zenei oldalról közelítve.

 

mzsgz 

„Nagyon szeretném, ha a miénk nem az a zene lenne, amiről sokat kell beszélni, és értelmiségi locsogást kéne róla folytatni, hanem egyfajta imádság lenne inkább, én ezt szeretném.”

(Mile Zsigmond /ének, gitár/ a Bajdázóról)

 

Az értelmiségi locsogást úgy tűnik nehezen lehet megúszni (ld. jelen cikk), főleg, ha urbánus közegben is érvényesülni próbál egy zenekar, ha beemeli a lakatlan (vagy tündérek által lakott) tér mitológiáját az agyonlakott (értsd városi) terek értelmezési horizontjába. Ott bizony locsogni kezdenek róla, megpróbálják áthelyezni, elmozdítani, a diskurzus már csak ilyen.

 

bajd

A Bajdázó összességében ügyesen vette a Trafó-közeget, kb. 80 perces, feszes és személyes koncertet nyomtak. A meditatív belefeledkezés velejárója, hogy én is leginkább moziztam, nem színpadi produkcióként viszonyultam a Bajdázóhoz, de azért néhány józanabb pillanatomban megfigyeltem őket:

A Bajdázó-számok szövegei néhol kiegészítik, erősítik a zenekar „középhegységi” tempóját, máskor viszont a szövegintenció felülpozicionálja magát. Az időnként felbukkanó keresett rímek, erőltetettebb poétikai megoldások azonban szerencsére nem uralják a koncertélmény és a szövegvilág összességét.

 

mzs

 

Mile Zsigmond visszafogottan látta el a klasszikus frontemberi teendőket, énekhangja kiegészítő, egyenrangú összetevőként épül a zeneanyagba. Győrffy Ákos kicsit elszeparálódva hátulról, tényleg mint egy távoli hegyvonulat nyomja a Bajdázó-feeling hangszőnyegeit, effektjeit. Kas Bence ütőhangszeres profi módon játszott a többiek alá és fogta össze a széttartóbb számokat, Gugyella Zoltán basszeros és zenei rendező spontán gesztusai és FUCK ME, I’M FAMOUS pólója finoman ellenpontozta a visszafogott, spirituális Bajdázó jelenlétet.

 

mzsgz2

A locsogásból pedig ennyi elég is lesz, a Bajdázó eddigi életművét itt lehet meghallgatni:

http://www.unknownartists.hu/bajdazo/zene.php

 üh

 A képeket Szöllősi Mátyás készítette

 

 

 

 

 

Mario Vargas Llosa: A könyvek fellegvára

PRÓBAKŐ. Carmen Balcells hiába javasolta, hogy Barcelonában hozzanak létre írói gyűjteményeket és könyvtárakat. A terv Mexikóban viszont testet öltött, méghozzá a XXI. század legkáprázatosabb

könyvtárában.

         Úgy húsz évvel ezelőtt hallottam először Carmen Balcells mesés ötletéről: az irodalmi ügynök és az írók nagyasszonya egy Barcelonához és a könyvekhez kapcsolódó tervről beszélt. A következő években továbbra is napirenden tartotta, ezalatt folyamatosan csiszolgatta és alakítgatta, ugyanakkor felhasznált minden művészetet és technikát, amelyhez csak ért (és amelyek száma szinte végtelen), mindezt azért, hogy a Generalitat vezetőségét meggyőzze elindításáról.

library

Nem szerényebb elképzelésről volt szó, mint hogy a Grófi Város (Ciudad Condal) egykori laktanyáit

írói gyűjteményekké és könyvtárakká alakítják. Barcelona a hetvenes években a boom fővárosa, valamint a latin-amerikai és spanyol írók kiemelt találkozási pontja volt, épp ezért Carmen azt szerette volna, hogy a hajdani kaszárnyákban első ízben García Márquez, Cortázar, Fuentes stb. kapjanak gyűjteményt és könyvtárat, és később apránként bővült volna a kör sok más szerzővel Spanyolországból, Európából és a világ minden pontjáról. Barcelona néhány (10, 20 vagy 50) év alatt ragyogó Könyvvárossá nőtte volna ki magát, ahová mind az öt kontinensről kutatók, könyvbarátok, olvasók és könyvfalók egész sora érkezett volna, hogy eszmecserét is folytassanak, olvassanak és a kortárs irodalmakból szóló szemináriumokat, kurzusokat vezessenek.

         A katalán hatóságok bizonyára nem voltak túl befogadóak a tervre, hiszen ahogy teltek az évek, Carmen egyre kevesebbszer hozta szóba elgondolását, míg nem egy nap feladta akkor már kivitelezhetetlennek vélt álmát.

         Azt ellenben senki nem sejtette, hogy évekkel később egy ugyanilyen, ámbár kisebb dimenziójú elképzelés csírája az óceán túlpartján, Mexikó fővárosában szökken szárba, hála Consuela Sáizar Guerrero mexikói matriarcha igyekezetének, aki Carmen Balcells-hez hasonlóan rátermett és éles eszű (igaz, nem olyan rámenős). És az sem volt előre látható, hogy a terv valóra is fog válni, és Mexikóvárost a XXI. század legpompásabb, legeredetibb és legötletesebb könyvtárává, egy igazi Könyvvárossá változtatja majd.

         A könyvtárat egy XVIII. századi dohánygyárban rendezték be, amely egy negyvenezer négyzetméteres területen, a város gyarmati kori központjában található. Az épület korábban fegyvergyárként, katonai börtönként, kórházként és kaszárnyaként is működött. 1946-ban José Vasconcelos Nemzeti Könyvtárrá tette meg, amelyet halála napjáig igazgatott. Később, tudomásom szerint, hosszú ideig elhagyatottan állt a lepusztult épület, melynek restaurálását Abraham Zabludovsky építész 1987-ben kezdte meg.

         A fellegvár udvarokból, kertekből és pavilonokból álló hatalmas és gyönyörű tér; itt kapott helyet egy maroknyi mexikói író – köztük José Luis Martínez, Antonio Castro Leal, Jaime García Terrés, Alí Chumacero és Carlos Monsiváis – magánkönyvtára, melyek állománya együttvéve 350 ezer kötetre tehető.

         Minden könyvtár felépítését más-más csapatra bízták. Az építészek, művészek és látványtervezők a különböző gyűjtemények helyreállításakor és elrendezésekor szem előtt tartották az egykori tulajdonos (a szerző) személyiségét – ízlését, rögeszméit, ábrándjait és életének történéseit –, ugyanakkor igyekeztek biztosítani a könyvek lehető legjobb hozzáférhetőségét és az olvasók maximális komfortérzetét. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezek az épületek – melyek nagyon eltérnek egymástól – olyan művészi konstrukciók, ahol a jó ízlés, a praktikum és a kellemes légkör rendkívül ösztönzőleg hat a szellemi munkára. Tudom, mit beszélek. Az egész életem erről szólt, az olvasásról és az írásról. Ahány városban csak megfordultam, könyvtárakba jártam, de az egykori British Library kivételével (ekkor még a British Museum-ban működött, csak később költözött a St. Pancras-i monstrumba) talán sehol nem éreztem akkora kedvet a munkához (és pláne nem a letelepedéshez), mint a mexikóvárosi fellegvár különböző könyvtáraiban.

         A könyvtárak hűen tükrözik „tulajdonosaik” jellemét. Elég csupán összevetni a történész, esszéista és kritikus José Luis Martínez által összegyűjtött hetvenezer kötet rendjét és kiegyensúlyozottságát García Terrés költői és eklektikus légkörével, vagy Carlos Monsiváisnak, a populáris kultúra éles elméjű krónikásának derűs összevisszaságával és zabolátlan kíváncsiságával. Az ő könyvtárának helyet adó pavilon bejáratánál María Félix leigázó tekintetét megjelenítő fénykép fogadja a látogatót; a díva egy Monsiváisnak szóló kedves „ajánlással” pecsételte meg a felvételt. Francisco Toledo festőművész olyan szőnyeggel borította be a helyiség padlóját, amelyen a „tulajdonos” kedvenc macskái láthatóak, ezen kívül felállított egy különleges vékony paravánt, amelyre könyvgerinceket festett, meg a gyapjas hajú idős „tulajdonost”, aki nagy nosztalgiával szemléli őket.

         Az írókon kívül azonban készült pavilon a gyerekeknek, a kisbabáknak (igen, azt mondtam kisbabáknak, a helyet pedig „babakönyvtárnak” hívják) és a vakoknak (ezt pedig a „Gyengénlátók Könytára” eufemisztikus névre keresztelték). Szívesen vetettem volna egy pillantást a babakönyvtárra; így viszont volt időm sétálni egy jót a gyerekkönyvtárban, és kicsit újra gyereknek éreztem magam a tündérmesék és kalandregények személyeiről és helyszíneiről mintázott játékok forgatagában, melyek ravaszul felcsigázzák az ifjú olvasók érdeklődését a játékokat megihlető könyvek iránt. Ezen felül készült egy Ezeregyéjszaka meséit felidéző előadóterem a meseolvasásokra.

         A legirodalmibb és legeredetibb pavilon valószínűleg a Gyengénlátók Könyvtára. A zene ott éppoly fontos szerepet játszik, mint Bruce Chatwin Álomösvény című gyönyörű regényében, amely az ausztrál bennszülöttek ősi világát olyan zárt területként ábrázolja, ahol a nemzetiségek és közösségek közötti határokat a zene szabja, nem pedig földrajzi adottságok. A könyvtár belső terét zeneművek osztják fel, melyek szerzőik vakok közreműködésével alkottak meg. A célközönség tagjai a zenét követve odatalálnak a polcokhoz vagy az általában használt olvasósarkukhoz. A könyvtár Braille-könyvek széles választékával rendelkezik, ezen felül a látogatók – egyszemélyes fülkékben – magnószalagra, lemezre és táblagépre rögzített hangoskönyveket is hallgathatnak. Fontos, hogy az utca zaja ne érjen el a pavilonig; e célra szolgál a kert, valamint az ösvény, amelyen virág- és faillat kíséri végig a látogatót a Fellegvár bejáratától egészen a pavilonig, így nincs szükség vakvezetőre.

         A Nemzeti Kulturális és Művészeti Tanács magasan képzett elnökasszonya, Consuelo Sáizar Guerrero nem tudta volna megvalósítani ezt a nagylélegzetű tervet, ha nem számíthatott volna Felipe Calderón, a leköszönő mexikói elnök kormányának anyagi segítségére. Mivel Calderón szembeszállt a drogkereskedelem rémével, és ezzel mérhetetlen vérontást és szenvedést okozott országának, kormányzását sokat negatívnak ítélik. Szerintem bátor volt és becsületes, és úgy vélem, jelentősen hozzájárult a világ elsőszámú spanyolajkú országának demokratikussá tételéhez. És azt hiszem, bizton állíthatom, hogy ahogy majd telnek az évek, és az emberek megfeledkeznek a mostani idők drogkereskedelemhez kötődő gyötrelmeiről, a Könyvek Fellegvára továbbra is ott lesz, sértetlenül, és egyre több olvasót vonz majd, mint a műveltség sebezhetetlen szigete a barbárság közepén.

 

Gaál Zoltán Kristóf fordítása

A kutyák hűsége, a hajtók és az arany

Dog_eat_Dog_II_by_un_do1.

 

A Romániában jelenleg folyó, a verespataki aranybánya megnyitása ellen elindult tiltakozási mozgalom egyik fő jelszava ez: „Uniți salvăm Roșia Montana!” („Együtt megmentjük Verespatakot!”). A romániai „hivatalos” sajtó rendre agyonhallgatja a mozgalmat, mely többnyire az interneten keresztül szerveződik. Közben külföldön már arról cikkeznek, hogy az ügy mostanra már jócskán túlmegy a konkrét bányabiznisz megakadályozásának tétjén, a mozgalmat az állammal szembeni erőszakmentes forradalom korszakváltó példájaként emlegetik, melynek tétje nem kevesebb, mint az állam/hatalom és az állampolgárok közti társadalmi kötelék újradefiniálása, lényegében a hatalom demokratizálása, röviden: az állam nem egy (bűnöző !?) nómenklatúra vagy klikk uralmát kellene végre jelentse, hiszen „az állam mi vagyunk.”

 

A vezérjelszó azonban nem annyira egyértelmű, amennyire elsőre tűnik. Tegyük föl, hogy ott állunk Kolozsvár főterén (Piața Unirii, Egyesülés tere), mely nevét Havasalföld, Moldva és Erdély egyesítésének eseményéről kapta. Az „Együtt…” jelszóban ott visszhangzik ez is, a román állam megalakulásának iniciatív aktusa, a maga nem kevés ellentmondásával, a Trianon-trauma kétoldalú (tehát román és magyar) hatástörténetével, a sokak által a román nemzeti identitás fő karakterjegyeként számon tartott önbüntető/öndestruktív reflexek örökségével, az önmagában is soknemzetiségű Erdély 20. század során végrehajtott nacionalista és államszocialista homogenizációjának, „egyesítésének” törekvéseivel, a magyar kisebbségnek már a fogalma által sugallt demokrácia-deficittel (demokrácia mint a /szavazó/ többség uralma a /szavazó/ kisebbség fölött), a magyar nemzetiség állampolgári tudatának deficitességével, sőt az állampolgárság provokatív, ámde non-sens megtagadásával (l. a „Székelyföld nem Románia!” típusú mémeket a neten). És akkor még nem beszéltünk a Magyarország részéről kezdeményezett kettős állampolgári státus hatásának zavarosságáról, értelmezetlenségéről. Az állampolgár kétirányú felelőssége például éppenséggel a peremhelyzetből, diszkriminációból (is) fakadó, illetve a hatalom korrupt voltából (is) következő, a törvények betartását elkerülő magatartásnak (pl. az egyik állammal szembeni hűség önkényes és non-sens megtagadása a másik javára) egy másik állam törvényére hivatkozó legitimálása irányába is hathat. A két állam iránti hűség könnyen átfordulhat a mindkettő iránti hűtlenség „ügyeskedő” magatartásává. És nem beszéltünk még az ezzel párhuzamosan Románia által kezdeményezett moldáviai románok kettős állampolgárságáról.

 

Az „Uniți salvăm…” jelszóban (és egy lehetséges fordításában: „Egyesítve mentsük meg”) a jelenbeli politikai elköteleződések, érdekek egyesítése is megmutatkozik: a verespataki ügy zászlói alatt ott vannak a román konzervatívok ugyanúgy, mint a román („nagyromániás”) nacionalisták, de a magukat (újra)definiálni igyekvő (új)baloldal fiataljai, a „radikális demokráciában” gondolkodók, az ökotudatosak, a román és magyar egyetemisták és értelmiségiek, és lassacskán bevonódik a civil városi lakosság szélesebb köre (főként Bukarestben és Kolozsváron), tehát konzervatívok, liberálisok és baloldaliak – ha van egyáltalán ma már leíró értéke a hagyományos hármas felosztásnak –, de különféle szélsőségek és hibrid identitások kezdeményei, a „bio-nacionalisták”, anarchisták stb.. De úgy tűnik, hogy valóban sikeres az érdekek egyesítése: a mozgalom fontos célokat ért el, megakadályozta a bányatörvény beiktatását, kezdeményezte a bányaterület világörökséggé nyilvánítását, valamelyes nemzetközi visszhangot tudott szerezni, kiváltotta más országok állampolgárainak szolidaritását. És ami valóban példaértékű, mentes maradt az erőszaktól, nem hívott ki maga ellen állami erőszakot, de agresszív tiltakozást sem a társadalom más erői felől (szemben például a magyarországi hallgatói vagy a hajléktalanok ügyében szerveződő tiltakozásokkal szembeni, szintén nem csak konzervatív és kormányhű, azaz nem homogén /!/ kritikákkal.)

 

Az egyesítés jelszava, nekem úgy tűnik, egyetlen pontban tűnik jogosnak és védhetőnek, mégpedig az állampolgári elköteleződés szintjén. A verespataki bánya megnyitásának megakadályozása nem román nemzeti, hanem román állampolgári követelésként kell megfogalmazódjon, hiszen a hazai tőke és a természeti erőforrások román gazdaságból történő lecsapolásának megakadályozásáról van szó. Éppen ezért szükséges tudatosítani, hogy a bányabiznisz kérdése érintkezik az állampolgári státus jelzetten sokrétű nem-egyértelműségével. Aki tiltakozik, csak annyiban tiltakozik jogosan, ha nem románként, magyarként, konzervatívként, liberálisként, baloldaliként stb. tiltakozik, hanem romániai állampolgárként. Az alanyi érintettségnek ez szintje a nemzetiségtől, társadalmi helyzettől, politikai beállítódástól független önkéntes állampolgári szolidaritás megképződésének helyévé és eseményévé válhat, ha nem oldódik föl az egyesített érdekek és eszmék egyikében sem, azaz nem válik világnézeti kérdéssé és nem nivellálódik egyfajta mozgalmista naivitásban.

 

Erre azért van lehetőség, mert bár az állampolgárság kategóriája is történeti és jogi konstrukció, mégsem relativizálható pusztán elvi, politikai vagy nemzetiségi érdekek vagy világnézetek szintjén, hiszen az állampolgárság státusa, legalábbis az „első” állampolgárságé, nem egyéni döntés eredménye, hanem a születéssel egyidejű társadalmivá tétel vagy társadalmivá válás eredménye. Szimbolikus jelentőségét mindez abból nyeri, hogy mind a román nemzeti, mind a nemzetiségi identitások konstitutív hiányosságának mutatkozik Romániában az állampolgári tudat deficitessége, mely abból az áldemokratikus állami berendezkedésből következik, melyben a heterogén többségi lakosság a politikai/gazdasági/médiahatalommal szemben kisebbségben van, vagyis a hatalommal szemben a román nemzetiségű állampolgár nem kevésbé kisebbségi, mint a magyar. Bármennyire is túlbonyolítottnak tűnik ez a gondolatmenet, úgy gondolom, hogy az „Együtt mentsük meg…” jelszava a különféle kisebbségek összefogásaként artikulálható a leginkább igazságosan, mégpedig úgy, ha nem törlődik el a különféle szintű kisebbségek heterogenitása. Így nem is az egyesítés vagy az egység, hanem inkább az egyeztethetőség, a heterogén igények összeegyeztethetőségének követeléséről kellene szó legyen. A jelszavak szükségszerű „populista” homogenizációs hatását rögtön ki kell egészíteni a különbségek diskurzív beírásával, anélkül, hogy ez az elvek, igények és követelések egyeztethetőségének rovására történne. Még akkor is így kell ennek történnie, ha az Egyesülés terének sarkán az egyik emlékművön egy a diszkurzivitás jelentőségét romboló Ion Rațiu-idézet szerepel: “Existența unui popor nu se discută ci se afirmă.” (Magyarul: “Egy nép létezését nem megbeszélik /”diszkutálják”/, hanem kinyilvánítják. /affirmálják/”). 

 

2.

 

De ahogyan az lenni szokott, ez az ügy sem pusztán egyetlen ügy. Romániában ugyanebben az időszakban törvényt hoztak az elszaporodott kóborkutyák elaltathatóságáról/kivégzéséről, melynek következtében elszabadult az önbíráskodó állampolgári agresszió a kóborkutyákkal szemben, megszaporodtak a kutyák kínzására reflektáló képek, történetek a világhálón. A törvény gyorskezű meghozását egy négyéves bukaresti gyerek kóborkutyák általi szétmarcangolása motiválta, ennek beiktatása után azonban kiderült, hogy hangsúlyozottan fölvethető a kisfiúra vigyázó nagymama gondatlansága, másrészt a DNS-vizsgálatok tisztázták, hogy a „tettesek” nem kóborkutyák voltak, hanem egy harci kutya, a gyerek holttestét pedig úgy helyezték el (valószínűleg a harci kutya gazdája), hogy a kóborkutyák tettességére lehessen következtetni. A verespataki ügy és a kóborkutya-botrány közti kapcsolat a sajtóban is megfogalmazódott: feltételezték, hogy a kóborkutyák megvádolása politikai céllal történt és a lakosság figyelmének a bányabiznisszel szembeni tiltakozásoktól való elterelését szolgálta.

 

Van azonban egy tágabb összefüggés is. A kóborkutya-botrány hatására megfogalmazott törvény, de az internetes kommentelők nagyobb része is lényegében az emberi életnek az állatok életével szembeni elsőbbsége mellett foglalt állást. Ez az az előföltevés, amit szinte senki nem merne kétségbe vonni, bár nyilvánvaló, hogy ez a kérdés nagyfokú leszűkítésével jár. A kérdésnek ugyanis van egy egyértelmű antropológiai horizontja, még akkor is, ha tágabb összefüggés felvillantását a konkrét ügy brutalitásához mérten sokan a kérdés elkenésének vagy világnézeti túlcizellálásának tartják.

 

Az emberi élet elsőbbségének tétele figyelmen kívül hagyja az ember természeti, biológiai, ökológiai stb. beágyazottságát és az emberi élet rászorulását az élet tágabb összefüggéseinek feltételeire. Az embert a természet uraként, kiváltságos teremtményként állítja be, s ez védhetőnek tűnhet például a zsidó-keresztény teremtéstörténet leegyszerűsítő olvasatai, de a felvilágosodás emberképe vagy a különféle humanizmusok örökségeire való kritikátlan hivatkozások felől is. Ezek szerint az ember a természethez tartozó, de ezen belül autonómiával rendelkező lény, saját szabadságát vagy küldetését éppen a természet determinációs hatalmával szemben vívhatja ki. Sokan fogalmaztak úgy, hogy az embernek joga van az állatok megöléséhez pusztán azért, mert hatalma van rá.  Elég azonban arra a tényre utalni, hogy éppen a kutya az első állat, melyet az ember már a mezolitikumban domesztikált vagyis „humanizált”, minek következtében a kutya mára az emberi civilizációtól radikálisan függő lénnyé vált, s önfenntartási képességei maradandóan visszafejlődtek. A kutya, mint az emberhez leginkább hűséges állat kulturálisan rögzült „archetípusa” mögött az ember és az állat (illetve a természet) közti ősrégi barátság és hűség szövetsége húzódik meg. Ez arra figyelmeztethet, hogy az emberi társadalomnak természettel szembeni autonómiája, és így az emberi életnek az állatokéval szembeni elsőbbsége mögött, sőt azt megelőzően, feltételeznünk kell azt a szövetséget, a különféle állatok segítőtársi szerepét, amely nélkül az emberi civilizáció autonómiája sohasem valósulhatott volna meg. Nem pusztán az ember önérdekű hatalma, hanem az állatok és a természet néma engedelmessége, önfeladása és hűsége is szükséges volt ahhoz, hogy az ember autonómmá válhasson.

 

A megölt kóborkutyák és a gyerekgyilkos harci kutya történetében az embernek saját civilizációs feltételeivel, lényegében az embernek saját magával szembeni támadása és hűtlensége fejeződik ki. A „leghűségesebb állat” képe ugyanis minimum a leginkább emberarcú állat is egyben, az ember civilizációs ténykedésének tükörképe és hatása, önmagához való hűségének képe. Megmutatkozik ez abban is, hogy a kóborkutyák a társadalmi térben ugyanott helyezkednek el, ahol a hajléktalan emberek és egyáltalán nem ritka a köztük szövődő barátság. Beszélgettünk Budapesten a Vérmezőn olyan hajléktalan sráccal, aki mellé odaszegődött egy kóborkutya, ő pedig több napi koldulással összegyűjtötte a póráz és a szájkosár árát, hogy legálisan maga mellett tarthassa „egyetlen barátját”. És éppen ezen a ponton mutatkozik meg – a figyelemelterelés mellett – a kóborkutya-törvény valódi és súlyos társadalmi és politikai tétje. Nemrég meséltek egy történetet arról, hogy Magyarországon egyes vállalkozók/bűnözök azzal szórakoznak, hogy hajléktalanokat „fognak be”, majd az erdőben szabadon engedik, hogy „levadásszák”. Kutyás üldözés, fegyver, íjazás, amit akartok. Egyes székelyföldi falvakban pedig a kóborkutyákat kiviszik az erdőre, mintha visszavadítanák őket, ami persze lehetetlen, hiszen nem bírják ki a vadállatok támadását vagy a téli fagyot.

 

A kérdés társadalmi és politikai tétje tehát az, hogy a kóborkutyák elleni állami és állampolgári agresszió, illetve a hajléktalanokkal szembeni állami és állampolgári agresszió gyakorlatilag ugyanaz a probléma: a hajléktalan emberek és a kóborkutyák jelenlegi testvéri helyzetében kifejeződő ősrégi szövetség és hűség, tágabb és szimbolikus szinten pedig egyenesen a társadalmi lét feltételeinek felszámolódósát jelentheti. Elég árnyaltan és széles körűen kell látnunk a probléma különféle szintjeit azonban ahhoz, hogy dönthessünk: vajon a hajléktalanok közmunkára kényszerítése, erőszakos vissza-szocializálása jobb, vagy ha a társadalmi tér szélső peremén élőket, a kívülálláshoz valamifajta romantikus asszociációkat társítva vagy éppen a jobb megoldás talán utópikus (?) reményében bízva kiszolgáltatjuk a hajléktalan- és kutyavadász gyilkosoknak. Ami nyilvánvaló kellene legyen, hogy a törvényen kívüliség terei azok a háború és a gyilkosság terei, tehát a törvények kritikája ennek tudatosításával válhat felelőssé. Azaz azt is látni kell, hogy egy törvény, ha rossz is, társadalmivá tesz egy vad vagy elvadult, emberi, állati, vagy természeti területet, azaz kivonja a vadászok fennhatósága alól és az egyedül legitim állami erőszak fennhatósága alá helyezi.

 

Éppen ezért tűnik elengedhetetlenül fontosnak az állampolgári tudat jelentőségének hangsúlyozása a különféle partikuláris nemzeti, kisebbségi, állatvédő és más világnézeti eszmerendszerek, pártszimpátiák rovására is, hiszen ez a törvények sáncain, tehát egy diskurzív téren belülre helyezi az emberi és az állati létezés kérdését, még ha ezek a törvények igazságtalanok is. A törvények igazságtalansága lehetőséget ad az igazságtalanság diskurzív szintre emelésére és ezen a szinten történő korrigálására, kritikájára, vagyis eltávolít a közvetlen erőszaktól, esélyt ad az erőszak nem-erőszakos eszközökkel történő megszüntetésére. Ennek jelentősége a törvényhozást manipulatív politikai eszközként használó törvényhozók számára ugyanolyan evidens kellene legyen, mint a hajléktalan emberekről és a kóborkutyákról szóló törvényhozást vitató, kritizáló tüntetők számára.

 

Ami azt is jelenti, hogy az állami hatalommal szembeni tiltakozás nem abszolút érvényű, mert hiszen ez a tiltakozás egyben az államhatalom és a tüntetők szolidaritása, szövetsége jegyében és reményében kellene történjen, mégpedig a kutya- és embervadászokkal szemben. Vagyis ezt a pontot az állam vagy a kormány(ok) és az ezek intézkedései ellen tiltakozók közti konszenzus alapjaként kell fölismernünk. Nyilvánvalóvá, sőt artikulálhatóvá, megbeszélhetővé kellene váljon minden állampolgár, párttag, politikus, közíró, tüntető, pártaktivista, mozgalmár, bértollnok stb. számára, hogy létezik ez a konszenzus a hatalom és az állampolgár között ahhoz, hogy a hatalom kritikája egyáltalán értelmes és hatékony kritikává válhasson. Mert végül is a hűségről van szó: a kutyák, az állampolgárok és az állam törvényeinek egymás iránti hűségéről.   

36 fokos lázban

Beszámoló a KAPSZLI testről és lélekről tartott konferenciájáról

Színvonalas és tanulságos konferencián vehetett részt az, aki vette a fáradtságot március 1-3. között, hogy kiutazzon a Bécsi útra, a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia tanszékének épületéhez.

A KAPSZLI által rendezett eseményen hallgathattak a kiérkezők előadásokat a test fontosságáról, működési zavarairól, kiemelt szerepéről napjainkban. Emellett a műhelyfoglalkozásokon változatos módszereken keresztül tanulhattak önismeretet a résztvevők.

A KAPSZLI károlis pszichológia szakos hallgatókból álló kör. A 2004 óta létező csapat célja pszichológiai tárgyú rendezvények szervezése mind a hozzáértők, mind a nagyközönség számára. Az általuk rendezett programok kivétel nélkül díjtalanul látogathatók.

A programsorozat keretein belül több mint harminc előadást lehetett meghallgatni, és több mint húsz műhelyen vehetett részt a közönség. A konferencián válogatott előadók mutatták be szakterületüket, munkájuk eredményét.

Az előadásokon esetenként nagyobb tömegek is megjelentek: pszichológus hallgatóktól a lelkes érdeklődőkig, különböző korosztályokból. Bár az előzetes tudás eltért, mindenki számára érthető és élvezhető műsorokat ülhettünk végig.

Párhuzamosan a programokkal könyvvásár és társasjáték-bemutató várta az érdeklődőket. Azok, akik megszomjaztak az előadások alatt, a Teaházban frissülhettek fel. A folyosókon – de még a piszoár fölött is – igényesen válogatott verseket függesztettek ki test, lélek, szerelem témában. Ezek között voltak ismertebbek, de olyan kortárs munkák is, amelyekkel ritkábban találkozhat az olvasó.

A rendezvényen végig figyelmes, türelmes hallgatók segítették a vendégeket, az előadások pedig gördülékenyen, pontosan folytak, ami egy ennyire mozgalmas konferencián mindenképp elismerésre méltó.

Rojik Tamás

 

Milyen viszonyban is vagyunk a testünkkel, tudunk-e kommunikálni vele, figyelni a saját ritmusunkra, igényeinkre? Azt gondolom, hajlamosak vagyunk a testünkre úgy tekinteni, mint valamiféle edényre vagy eszközre, amit felruházunk, gondozunk, és néha pihentetünk. De mi történik akkor, ha a test fellázad, megbetegszik, megtagadja az együttműködést? A test alárendelődik a mindennapi feladatoknak, céloknak. Mit tehetünk, hogy visszanyerjük a test és a lélek egységét?

Az előadások olyan témák, problémák köré szerveződtek, amelyek bár többé-kevésbé élnek a köztudatban, mégis sokszor nehezünkre esik beszélni róluk.

Ilyen például az online szexfüggőség, ami gyakran együtt jár a várandósság idején kialakuló párkapcsolati krízisekkel. Kényes és többnyire tabusított téma a nemi szerepek és az orientáció kérdése, annak ellenére, hogy a hagyományos női-férfi szerepek felbomlásának korát éljük. Központi probléma a testkép, az evészavarok és a fogyasztásra ösztönző reklámok kapcsolata. Mind orvosi, mind pszichológiai szempontból érdekes jelenség a pszichoszomatikus tünetképzés, vagyis a test lelki okokra visszavezethető betegségei.

Maradandó élményem a konferenciáról a felszabadult, támogató légkör, az előadók és a közönség közötti folyamatos, közvetlen kapcsolat. A műhelyeken fókuszba került a testtudatosság növelése, az érintés, a hipnózis, a zene és a tánc. A résztvevők kipróbálhatták, milyen dialógust folytatni saját testükkel (Szomatodráma), megtapasztalhatták testük kifejezőerején keresztül felszínre hozni érzelmeiket (Integrative Core Dynamics), illetve megformázhatták agyagból testük állapotát (Fókusz).

Schliesshahn Anna, a rendezvény egyik szervezője, így foglalta össze A születés labirintusa műhelyen átélt tapasztalatait: „Én a lebegést, védelmet és az erőteljes küzdelmet éreztem, és azt, hogy nagyon vártak. Nehéz visszaadni a mélyben zajló folyamatokat, de biztosan állíthatom mindenkin látszott, hogy megérintődött. Később Kati mesélt a saját születéséről is, ami évtizedekkel később elindította ezen az úton, ezzel megmutatva, hogy egy trauma is nagyon sokat adhat, amiből később fejlődni és építkezni, gyógyulni lehet.”

Külön élmény volt szervezőként a kedvenc verseimmel dekorálni a mosdókat és folyosókat, felkutatni azokat a releváns kortárs alkotásokat, amelyekben kiemelt szerepet kap a test.

Jó volt együtt dolgozni egy dinamikus, fáradhatatlan csapattal, ahol az eltérő szemléletek és vélemények nem ütköztek, hanem kölcsönösen gazdagították egymást. Szakmailag is sokat adott ez a rendezvény, de elsősorban emberileg fejlődtem a közös munka alatt.

Úgy gondolom, a konferencia jelentősége túlmutat a háromnapos eseményen: merjünk a titkos, csendben hordott bajokról beszélni, együtt gondolkodni.

Vados Anna

A képeket Major Kata készítette