Magányos felderítőnek tűnik, óvatos és sebezhető apróságnak.
Csoda, hogy szemet szúrt: ha nem a padlón hasalva olvasok, talán észrevétlen is marad. Kíváncsian mozgatja szempillánál finomabb csápjait, meg-megáll, majd ismét tovább: még nagyjából harminc centi, alig egy perc, és eléri a padlórést, amelyben eltűnik, hogy rejtekútjai hálózatán a bolyba érjen, és megvigye híreit a lent félhomályában szorgoskodóknak.
Annyi idő épp elég, hogy végiggondoljam a dolgot.
Ő és a társai egyébként elég sok bosszúságot okoznak idehaza, különösen tavasz derekán és olyankor, ha váratlanul esősre fordul az idő: seregestül érkeznek, s ha nem vagyunk résen, hamarosan csapatostul bukkannak fel, és elszántan masíroznak mindenütt. Tanácsos tehát óvatosnak lenni az efféle magányosan keresgélő előörsökkel; jobb, ha nem visznek hírt a kiflimorzsáról, lecsöppent almaléről, az üvegre ragadt méz illatáról, a fenti világ megannyi csábító gyönyörűségéről. Húsz centi.
Néhány nappal ezelőtt, egy tanácstalan estén akadt kezembe ez a mesterséges intelligencia-kutatással foglalkozó vaskos könyv, amelynek köszönhetően a padlón hasalok épp. A szuperintelligencia.[1] Elsőre, a fedőlap rajza alapján, tudományos-fantasztikus regénynek hittem, de szikár elemzésnek bizonyult. A téma hihetőleg elismert oxfordi kutatója írta, amely intézmény neve remélhetőleg még ma is garancia a hagymázak felfüggesztésére. Most, a padlón heverve ismét belelapoztam, ami –legyen bár a szokásos bölcsész-olvasásmód – a téma súlyát tekintve indokolatlan könnyelműség. Az efféle, grafikonokkal súlyosbított okfejtést illik alaposan olvasni, nem ötletszerűen, még ha négyszázvalahány oldal, akkor is. Különösen akkor. Elvégre a bőrünkről van szó: a szerző azt boncolgatja, milyen hatással lenne egy (vagy több párhuzamos) mesterséges szuperintelligencia megjelenése a biológiai alapú intelligenciára, és általában az emberi társadalmakra nézvést. Először egy ilyen tudatosság létrejöttének esélyeit latolja meg, aztán a vele – vagy azzal – létesített kapcsolat, hovatovább szimbiózis lehetséges forgatókönyveit, melyek többsége első ránézésre nem kimondottan biztató ránk, evolúciós meghatározottságokkal és korlátokkal bíró elmékre nézvést. Tizenöt centi.
A szerző a múltbeli technológiai átmenetek és stratégiailag jelentős versengések alapján igyekszik modellálni a szuperintelligencia megjelenésének várható hatásait – jobb kiindulópont nyilván nem adódik, bár kétlem, hogy a gyorsaság, amellyel a folyamat esetleg lezajlik egy információs „eseményhorizont” átlépésével, különösebben használhatóvá tenné az efféle párhuzamokat. A gondolatmenet fő kérdése azonban az ellenőrzés lehetősége; a már létrejött mesterséges intelligencia fölötti kontroll lehetőségének, avagy e más típusú intelligencia kordában tartásának kézenfekvő problémája: mennyiben alkalmazhatók itt mindazon stratégiák, amelyek a humán vagy állati elmék esetében általában működőképesek – a jutalmazás, biztatás, pozitív megerősítés és erkölcsi tiltások és más jellegű retorziók váltogatása? Nem beszélve arról, hogy ezek még a biológiai lények esetében sem feltétlenül hatékonyak. A szerző végül azt a következtetést vonja le, hogy az intelligenciarobbanás olyan kihívás, amelyre sem mentálisan, sem társadalmilag nem állunk készen – öröm az ürömben, teszi hozzá, hogy ilyesmi feltehetőleg úgyis csak évtizedek múlva köszönt be majd, avagy sújt le ránk.

Mivel a szerzővel ellentétben nem vagyok sem filozófiaprofesszor, sem a Future of Humantity Institute igazgatója, sok hozzáfűznivalóm mindehhez nem lehet. Valami azonban mégsem hagy nyugodni. Itt ez a hangya – nyolc centi még –, és ez gondolkodóba ejt. Mert hát itt araszol előre, csápjaival fáradhatatlanul gyűjtögetve a levegőből és padlóról a számára elérhető információkat morzsáról, mézről, az idő változásáról, mindent, amiből világa összeáll; határozott hangya-céllal és megalapozott hangya-okkal szedi lábait, amelyeket én legfeljebb sejthetek, de nem érthetek: kettőnk közt arasznyi bár a távolság, mégis áthidalhatatlan. Ő egy szuperorganizmus, a hangyatársadalom hálózatának része; tudása nem individuális jellegű, akarata nem egyéni akarat, léte ebben a számunkra felfoghatatlan egészben nyeri el értelmét. Én nem látok bele az ő világába, ő nem pillanthat át az enyémbe. És mindez azt juttatja eszembe, hogy az ő kétségtelenül fejlett intelligenciája és fejlett hangya-társadalma számára én egyszerűen – nem vagyok. Miért ne volna ugyanígy elképzelhető, hogy a vizionált szuperintelligencia is létrejött már, vagy éppenséggel bármely pillanatban létrejöhet – de annak éppen a mienktől gyökeresen eltérő természete miatt mi magunk erről tudomást sem szereztünk, és esetleg sohase fogunk? Talán majd bizonyos események mintázatából, és egynémely, váratlannak tetsző fordulat bekövetkezéséből, utólag lehet majd kiokoskodni e változások nem emberi generálóját – vagy, amennyiben az MI elég intelligens ahhoz is, hogy számoljon velünk, azaz az emberi természettel, még akkor sem.
Már a padlórés előtt van.
Most, ha úgy döntök, még cselekedhetem.
Engedjem-e tovább?

[1] Nick Bostrom, Szuperintelligencia, Ad Astra Bp., 2015.

K.O.

Kötelező Olvasmány (röviden: K. O.), így nagy kezdőbetűkkel, mert komolyan vesszük STOP A K. O. közérdek STOP A közérdek az közérdek STOP Másképp: ügy, mely az egész közösség javát szolgálja STOP Fontos a következetesség STOP A szükség az szükség STOP Másképp: nem kötelező STOP

(egy valaki)

Általános szerződési feltételek az „iReadalom” nevű applikációhoz

• Az alkalmazás bármilyen felhasználó számára telepíthető, regisztrációhoz nem kötött, díjmentesen vehető igénybe, korlátlan ideig szabadon felhasználható privát és üzleti célra egyaránt.
• A felhasználók az applikációt egyszerre több felhasználóval együtt is alkalmazhatják, ill. a felhasználói jogot szabadon átruházhatják vagy továbbadhatják.
• Az alkalmazáshoz való́ hozzáférést a fejlesztő és üzemeltető nem vonhatja vissza akár az adott felhasználóra nézve, akár szélesebb körben vagy teljeskörűen.
• Az applikáció bármilyen operációs rendszeren és offline állapotban is használható, sőt semmilyen külső eszköz nem szükséges hozzá (ld. emlékezet, saját alkotás).
• Az applikáció használatával további alkalmazások is elérhetővé válnak: egyszerre segíti az szövegértési ismeretek elsajátítását (pl. banki hitelszerződés megértése) és ad gyorsan elérhető konkrét tanácsokat, szórakozást, vigasztalást, megdöbbenést, kikapcsolódást és feltöltődést bármilyen helyzetben.
• Az innovatív alkalmazás használata során több pozitív pszichológiai, szociológiai és kommunikációs hatás figyelhető meg: úgy mint személyiségfejlődés, absztrakt gondolkodás fejlődése, empátia megnövekedett képessége, nyelvi kifejezések, szókincs bővülése, helyesírás elsajátítása-megerősítése.
• Az alkalmazás kreatív funkcióját aktiválva saját tartalmakat hozhatsz létre, melyeket bármelyik közösségi médiumban megoszthat vagy saját felhasználásra fenntarthat.
• Tetszése szerint csatlakozhatsz az applikációt használók különböző online csoportjaihoz, ahol további alkalmazásokat, funkciókat és tartalmakat ajánlanak egymásnak a csoporttagok.

Figyelmeztetés:

Az alkalmazás súlyosan befolyásolja a felhasználó és környezete szellemi, lelki állapotát, mely folyamat nem-visszafordítható változásokat okoz egyéni és társadalmi életében.

Bármilyen kérdés, panasz esetén, kérjük, fordulj irodalom tanárodhoz, könyvtárosodhoz vagy kedvenc íróid, költőid könyveihez.

#iReadalom #abetűkkihívása

(Fazekas Gyöngyvér)

Én kötelező olvasmányokat olvasok,
neked mi a szuperképességed?

 

Az irodalom mindenkié.
Az irodalom szerelem, háború,
politika, ideológiák harca.
Az irodalom csók, kín és fájdalom,
tragédia és komédia.
Az irodalom íz, csín, tűz.
Az irodalom valóság;
a valóság is irodalom.

…és ha megkérdezik, mit mondasz;
Te mit olvastál utoljára?

(Kadák Enriko)

Kár, hogy a régi jó dolgokból nem marad már semmi…

Kell-e a kötelező irodalom? Továbbmegyek, kell-e irodalmat tanítani? Az én válaszom: már miért kellene?
Jó lesz olyannak a gyermek értelme, amilyen. Jó lesz olyannak az intelligenciája, amilyen. Miért kéne formálni? Alakítja őt majd a számítógép és a telefon, nem kellenek ennél nagyobb kihívások. Na meg hát amúgy sem kellenek gondolkozó emberek: jobb a békesség.
De én tovább mennék – természetesen mindenki érdekében – nincs szükség nagymamákra és nagypapákra sem. Legyünk őszinték: néha máshogy beszélnek, mint mi, máshogy gondolkoznak, sok mindent tudnak tanítani, néha nehéz megérteni őket, bosszantó, hogy mindig azt akarják, hogy fejlődjünk és hát vannak, akik annyira öregek… Kell ez nekünk?
A sok szó, tanítás és törődés helyett legyen inkább csend és hó és halál. (Aki még érti, érti. Aki nem, nem. Teljesen mindegy.)

(Keszy-Harmath Luca)

Irodalom-(v)iszony

• Az irodalom olyan, mint egy aranyhal. Ha nem etetjük újdonságokkal, sosem úszik az akvárium aljára, csak döglötten lebeg a tetején.
• Az irodalom olyan, mint a mesebeli sárkányok. Mindenki akar utazni egy ilyen monstrum hátán?
• Az irodalom olyan, mint egy hosszú ideje kint felejtett mogyorós tálka a kocsmapulton. Mindenki csemegézhet belőle, szagolhatóan közel van a valósághoz, és mégis sokan tudomást sem vesznek róla, a szavatossága pedig múlandó.
• Az irodalom, mint a jó szerető. Élnie kéne, lüktetni és lélegezni bennünk, de ha megszólítani sem képes, mert nem egy nyelvet beszélünk, hogyan kössük össze az életünket?
• Az irodalmam az enyém. Én vagyok az irodalom. Ki mondhatja meg nekem, hogy ki legyek?

(Köves Dorina)

Mindenkori kötelező

A csirkét évek óta kérlelem, hogy egye meg azt a rókát.
El kéne érnie a vágósúlyt a negyedik év végére,
és nem fér a fejembe, hogy miért ilyen finnyás, igazán kibírhatná.
Jó, értem, az a róka már őszül, vén és gyógyszerszagú,
de a csirke is tudja, hogy meg fog bukni, és maradnia kell
még egy évet nálunk, ha nem lesz elég kövér.
Egy este beszöktem hozzá és ledugtam a torkán a rókát.
Egyikük sem élte túl, de a csirke végre elég nehéz lett:
előrehozott érettségi.

(Krasznai Kármen)

A kötelező olvasmányok Pestszentlőrincen laknak egy családi házban. Korán kelnek, hogy beérjenek az iskolába. Miközben a metrón ülnek arra gondolnak, hogy jó lenne nyolc helyett kilenckor kezdeni. Szeretnek bejárni, de néha mérgesek, mert a gyerekek sokszor nem értik őket, és néha ők sem értik a gyerekeket.  Ebédkor egy asztalnál ülnek a menzán, és arról beszélgetnek, hogy szívesen dolgoznának új könyvekkel, akiket néha szoktak látni utazás közben. Furcsának, de barátságosnak gondolják őket. Esténként szotyoláznak a gangon és terveket szövögetnek. Készülnek valamire.

(Németh Villő)

[McGalagony levele Dumbledore-nak]

Tisztelt Igazgató Úr!

A levelemet egy roppant kevesek által tárgyalt témáról akarom kifejteni, és mellette reflektálni miféle lehetőségekkel tudnánk bírni ha élnénk velük.

Boszorkány- és varázslóirodalom. Oly sokan nem is foglalkoznak vele, habár számos neves művet publikáltak és adtak el szép számban.

A minap az Abszol úton sétálva jött a gondolat ,hogy kötelezővé kéne tenni néhány felettébb fontos olvasmányt tanulóink számára. Ugyan Bathilda Bircsók könyveit sokan ismerik, hiszen a tananyag része és a Bogár bárd meséi is szép számban elkeltek az évek során, de talán jó volna komolyabban is foglalkozni a témával. Művelni kell tanulóinkat. Irodalomóra létrehozását szeretnék kérvényezni, de ha túl sokat kérek a kötelező olvasmányok is igazán elégnek bizonyulhatnak.

Ha azonban azt kérdi milyen könyveket ajánlanék a listába, egészen biztosan nem Gilderoy Lockhart lenne a lista élén. Merlin őrizz!

Íme amik tudtommal megállnák a helyüket és még érdekesek is lehetne tanulóink számára:

• A kétarcú ember vallomásai –T.Denem
• Bűnök és boszorkányok –M. Anderson
• Aranykobold- avagy a Gringotts bank születése – Ampók
• Túl a villámsebhelyen – S. Black
• A szabadság ára – D. házimanó

Amennyiben ötleteimet fontolóra veszi, várom a bagolypostát róla!

Tisztelettel,

prof. McGalagony

(Pittnauer Helga)

A Szöveggondozó Intézet alapító okiratából kitépett fecni

Az irodalom alapja a szöveg. A megfelelő szöveghez eltérő mennyiségű egyén szükséges, ezt a megfelelő irodalmi helyzet teremti meg, ezt kell először is észrevennünk. Ha ezt megtettük, helyezzük az egyént a szöveg elé és várjunk a reakcióra. Amennyiben a szöveg, mint irodalomtörténet realizálódik az egyén hatására akkor minden bizonnyal egy történelem-központú egyénnel állunk szemben, ha pedig esetleg hagyományos vagy esztétikus egyén jön létre, akkor feltehetjük, hogy az adott egyén szépészeti intenciókkal is rendelkezik. De legtöbb esetben természetesen vegyes alkatú, lelkületű és szellemű egyén kerül a szöveg elé, amit a szöveg vagy önmagában felfejt, vagy félreértelmez, de minden esetben aktív és előremutató munkát végez. Ilyenkor fontos dicsértekkel illetni a szöveget, esetleg több más fajtájú egyént állítani elé. Nagyon fontos továbbá, hogy a szöveg saját terét is hagyjuk kibontakozni, amilyen esetben ő is felfedez egyéneket, akkor azokat a saját terében tegye magáévá és utána, ha beszélni akar róla, hagyjuk kibontakozni és megnyilvánulni szavait. Így az esetek többségében biztosra mehetünk, hogy a szövegünk a jövőben is képes lesz egyéneket megérteni, akár tudatosan felkeresni ezeket az interakciókat, és a többi szöveggel együtt egy irodalmat alkotni.

A szöveg természetes tere a diskurzus. A Társaság többrendbeli kutatása és megállapodása is kimondja, hogy a szöveget szóval kell tartani, de sosem az egyént önmagában megmagyarázni neki, hanem akár boncolás folytán, akár bőr-, érzék- és csontkohézió alapján rávezetni az egyén egy lehetséges megoldására. Mert akárhogy is nézzük az egyén egy sokoldalú személyiség, olvasata nem szorulhat korlátok közé…

Itt elszakadt a fecni és már csak a tenyerem folytatódik tovább

(Szabolcsi Alexander)

Bevezetés a mugli irodalomba 1. vizsga

Fazekas Henrik első osztályos növendék idegesen piszkálgatta a zsebében varázspálcájának a végét, miközben várta, hogy Galagonya tanárnő kiossza a feladatsorokat.

Az ajtón nyugodt szívvel, tiszta lelkiismerettel jött be vizsgázni, hiszen megtett mindent annak érdekében, hogy eredményesen felkészüljön. Az egyik kedvenc tantárgya volt a mugli irodalom. Tetszett neki, hogy bár teljesen más világban játszódnak a cselekmények, annyira mégsem különbözőek az ő érzéseik, cselekedeteik és erkölcsi normáik, mint a varázslóké.

Elolvasta az összes könyvet, amik a tematikában szerepeltek, és kölcsön kérte Roland barátja édesapjának nagyon ritka könyvét, a Mugli szavak értelmező kéziszótárát, hogy megértse a számára idegen szavakat és kifejezéseket. Egyik éjjel a téli szünetben még a könyvtár zárolt szekciójába is belopódzott, hogy megszerezze a Mugli Kötelező Olvasmányok Zanzásítva című tiltott könyvet, amit a felsőbb évesek ajánlottak neki kimondottan ehhez a tantárgyhoz.

Kézhez kapván a dolgozatot, olvasta is egyből az első kérdést: Mi volt a neve a játéknak, amit a magyar mugli gyerekek játszottak a Pál utcai fiúk című műben?

Basszus, erre pedig emlékszem, de most hirtelen nem jut eszembe. – gondolta magában Henrik.

Lehunyta a szemét és elkezdte csavargatni agytekervényeit.

Lapozzanak a 394. oldalra! – szólott a fejében Sikló bá’ hangja – és elkezdte lapozni fejében a Mugli szavak értelmező kéziszótárát.

-Valami fura neve volt…

Ekkor észrevette, hogy Hosszúhátsó Levi padtársa az új üveggömbjét markolássza a pad alatt, és épp pirosról zöldre változott a színe, vélhetően eszébe jutott az egyik válasz.

-Kéne nekem is egy ilyen üvegg… – Megvan! Olyan üveggolyós Quidditchet játszottak, Einstand volt a neve! -örvendezett és már írta is a választ.

A dolgozat hátralévő kérdéseire kivétel nélkül tudta az összes megoldást és megfogalmazta magában, hogyha volt is néhány furcsa könyv, amit nem egészen értett első olvasásra, a dolgozat után benéz a könyvtárba és kikölcsönzi Legjobb Mugli Szépirodalmi Művek válogatást.

(Guitar riff & Ale)

Figyelem, Attention, Achtung-Achtung,

Irodalmat kedvelő és olvasni szerető Honfitársak!

Bölcs és szeretett Vezetőnk, kit nem nevezünk nevén, úgy döntött betiltja a betűket.
A betűk betiltásával, az Elvtársaknak Tilos lesz írni, olvasni vagy betűt bármilyen formában fogyasztani.
Ezzel tehát az irodalom, mint a kultúra eszköze és mint tantárgy megszűnik létezni, emberek százait és millióit szabadítva fel ezzel zsarnoki és elnyomó hatalmuk alól.
Akit betűk fogyasztásán kapnak bármilyen formában, azt haza árulással vádoljuk, az ország és nemzet ellenségének lesz kikiáltva és lefejeztetik.
Továbbá betűket tartalmazó dokumentumok terjesztése is szigorúan Tilos és ugyanezzel a büntetéssel jár.
Elvtársak, ne kérdőjelezzék meg ennek a szükségességét, hiszen a mi bölcs és szeretett Vezérünk mindig tudja, mi a jó nekünk.
Ezt a kiáltványt is lehetőleg csak egyszer olvassák el és csak azért, mert muszáj.

(Vizvári Csenge)

– Kedves Micimackó! Téged, mint a Legkiválóbb Medvét, és jó barátomat meg kell kérdezzelek, mi a véleményed az irodalom helyzetéről, hogyan kéne ezt tanítani, vagy tulajdonképp kell-e egyáltalán?
– Hááááát… ezen el kell gondolkodnom, mindenekelőtt azonban kibontok egy csupor mézet, hogy segítsen a gondolkodásban. Nézd csak, Bagoly segített nekem, hogy ne járjak úgy, mint a múltkor, amikor összekevertem a mézescsupromat a Füles házához használt, csirizes csuporral.
Ráírta nekem: „ Mezz ” Látod milyen szép pirossal ráírta? Sajnos ugyan elolvasni nem tudom, de azért nagyon tetszik. Így már többet nem fog összeragadni a szám, és tudok veled ilyen fontos dolgokról beszélgetni, mint az irodalom. De mondd csak! Mi az az irodalom?
– Hmm. Ez bizony nem egyszerű kérdés drága medvém. Tényleg mi is az? Talán különbségek jó és rossz között.
– Mint például, hogy ennek a piros csupornak a tartalmától nem ragad annyira össze a szám, mint Fülesétől?
– Hát nem teljesen erre gondoltam, inkább, jellembeli különbségekről, mint amikor elolvasok egy jó könyvet, és látom benne, hogy melyik szereplő tetszik, és kivel tudok azonosulni. Rám sokszor hatással vannak ezek a könyvek, sokszor befolyásolnak későbbi beszélgetéseimben.
– Azt hiszem még mindig nem teljesen világos.
– Emlékszel amikor Füles házát összedöntötte a szél, és Te Malackával a segítségére siettél? Nemes, és nagylelkű cselekedet volt tőled, mint amit én például Don Quijote kapcsán olvastam, aki mindenkinek a segítségére akart sietni, még ha egy egész szélmalomtól kellett is megvédenie valakit. Kissé különc lovag volt, de hát a szíve azért a helyén volt.
– Én nem vagyok ilyen különc lovag, de azt hiszem bárki segítene egy bajba jutott baráton.
– Azt hiszem igazad van Micimackó…de azért olvasni egészen érdekes. Sok jó történetet meg lehet ismerni könyvekből.
– Olyanokat, amiket mesélni szoktam? Emlékszel amikor elmeséltem Zsebibaba, hogy próbálta bebizonyítani nekünk, hogy milyen jól úszik? Végül Tigrissel húztuk ki a folyóból, jót nevettél rajta.
– Hm…igen ilyesmiket…csak leírva betűkkel, mint ahogy a csuprodra is rá van írva mi van benne.
– Hát én nem tudom elolvasni mi van benne, viszont ha meggondolom…azért a benne lévő dolognak így is finom íze van.
– Mit gondolsz, ha megtanítanálak olvasni, azért évente vagy fél évente egy-két könyvet elolvasnál, nem?
– Háát tudnám ezt az olvasás dolgot csinálni, miközben Malackával meglátogatjuk…mondjuk Nyuszit?
– Tudnál olvasni miközben Nyuszinál ülsz, és várod, hogy Malacka is megérkezzen.
– És ezek a történetek jó történetek lennének? Mézlelőhelyekről a Százholdas Pagonyban? Meeeg arról hogyan építsünk Fülesnek olyan házat ami nem dől soha össze?
– Én inkább verseskötetekre, meg olyan regényekre gondoltam, amik híres felfedezőkről szólnak Verne Gyula tollából, vagy hogy Alec, a kamaszfiú milyen kalandokat élt át egy harmadosztályú dzsinn társaságában.
– De hát miért akarnék ilyesmikről olvasni? Semmiféle dzsinnt nem ismerek se egészet se harmadot, és ezeket a dolgokat már akkor se értettem amikor Nyuszi megpróbálta elmagyarázni a csupromon mutogatva mennyi mézet kell hagyjak télire… és felfedezőkről meg nem szeretnék olvasni, nekem megvan a tökéletes felfedezőtársam: Malacka! Együtt szoktunk hosszú sétákat tenni a Pagonyban.
– Azt hiszem kezdem érteni a problémát Micimackó. Na jó, és mi lenne, ha miután megtanítalak olvasni, keresnék neked könyvet, na nem túl hosszút, a mézlelőhelyekről, csak annyit kérnék hogy majd ha elolvastad számolj be nekem is hol lehet ilyesmit találni, úgy én is tudnék magamnak keresni…sőt, akár együtt is elmehetnénk efféle sétákra.
– Tudod…ez nagyszerű lenne!

(Weisz Balázs)

Alkotók: egy valaki, Fazekas Gyöngyvér, Guitar riff & Ale, Kadák Enriko, Keszy-Harmath Luca, Köves Dorina, Krasznai Kármen, Németh Villő, Pittnauer Helga, Szabolcsi Alexander, Vizvári Csenge, Weisz Balázs.

 

 

Jean Baptiste Greuze: Alvó fiúcska egy könyv fölött (1755)

 

„Hol fáztam, hol pedig nagyon is izzadtam,
ezért a csaplárost itt kiszólítottam,
pohár ákovitát kérvén, azt megittam.”^[1]

(Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak…)

 

Azt vettem a fejembe, hogy ebbe a füzetbe mértéktartó, négycentes esszéket fogok írni. Se hosszabbakat, se rövidebbeket, pontosan akkorákat, amekkorák egy pálinkáspohárban elférnének, ha történetesen nem szövegek, hanem szeszek volnának. És legyenek olyanok, mint a jóféle ital: betűpárlatok, többszörösen lefőzött gondolatok. Máskülönben hajlok a körmondatokra, kedvemet lelem a jelzők halmozásában és ellenállhatatlanul vonzanak a nyelvi cikornyák, ornamensek. Effélék azonban egy pálinkáspohárnyi írásban nem férnek el: a mondatokat desztillálni kell, a gondolat pedig legyen tömény, lehetőleg intenzív ízekkel és illatokkal. Melegítsenek át a hidegben, és az sem baj, ha felvillanyoznak pár percre. Ha léteznek egyperces novellák, miért ne lehetne külön műfaj a négycentes esszé? És jóllehet egy percnyi olvasmányt kétségkívül könnyebb kimérni, mint egy stampedli esszét, eszményem itt mégis a felhörpinthető gondolat, melyet az olvasó inkább az ínyén érez, aztán mindjárt a gyomrában és a homloka mögött. És legyen köztük mindenféle párlat; gyümölcs- és gabona- szeszek, zamatos törköly, kisüsti, karcos kerítésszaggató, rafinált ágyas, puha likőr, csípős rézeleje. Színük a hordók fájának színe, a sápadt szalmától a rőt borostyánig. Nem tudhatom, sikerül-e a főzet. Kóstoláskor majd elválik.

* * *

A pompei-i cipőpucoló

Platón gondolkodásának alapegysége: a Név. Az ideák lét-fogalmak, melyek a nyelvben egytől-egyig névszókként tükröződnek, és világunk e megnevezések mentén épül fel. Ami tökéletes, mozdulatlan. Ellenben a keresztény gondolkodás alapegysége az Ige. Verbum, ami nem is lehet más, mint cselekvés, mozgás, létezés. Az idő nem az örökkévalóság mozgó – és épp ezért átmeneti – tükörképe, hanem az örökkévalóság maga is mozgás, olyan aktivitás, amihez képest a mi világunk berozsdált masina, merev szobor-alak, kihűlt, megkövült lávafolyás. Az európai szellem, a görög bölcselet hagyatékának tiszteletteljes levéltárosaként hosszú időn át arra rendezkedett be, hogy afféle pompei-i létformát folytasson: hiába hogy az Ige tüzében égett, amikor ezt szisztematikus gondolkodássá, akadémikus teológiává igyekezett sűríteni, csak gyorsan hűlő hamu és por alá temette magát. A bukott teremtés az örök élet zárványa. Még hogy mozgó tükörkép! – fakó pillanatfelvétel. Mint ama elhíresült, első daguerrotípiák egyike, amely a néptelen Boulevard du Temple-t mutatja – a hosszú expozíciós idő miatt minden gyalogos, lovas szekér, elsuhanó madár eltűnt a délelőttből, csak az a cipőpucoló és cilinderes kuncsaftja maradt meg, aki elég hosszú ideig várakozott egyhelyben ahhoz, hogy a kisuvickolt lábbelivel egyetemben történelemmé váljon. A Verbum világában az állandóság nem változatlanság, mert egyvalami állandó: a cselekvés, a teremtő erő. Voltak persze teológusok, akik újra és újra szót emeltek a Név diktatúrája ellen: Raymundus Lullus például, a középkori bölcselet e búsképű lovagja, aki pörgő kerekekre ültette az arisztotelészi kategóriákat, és kombinatorikus eljárásokkal igyekezett mozgásba hozni őket. Aztán a misztikusok, akik hajlamosak voltak a nyelvet, mint olyant felelőssé tenni a szellem mumifikálásáért. Nem kisebb bölénye a teológiának, mint az Aquinói javasolta, hogy minekutána Isten: actus purus, jobb, ha az „isten” szót nem is tekintjük főnévnek, pláne tulajdonnévnek, hanem inkább igeként fogjuk fel – és akkor közelebb jutunk valódi természetéhez. Az európai filozófiatörténet azonban rendszerint valami kompromisszumfélében reménykedett a Név bizonyossága és az Ige kiszámíthatatlansága közt: nyelvhez pányvázott gondolkodásának minden erejével igyekezett olyan rendszert alkotni, amely egyként kiállják a maradandóság és a hajlékonyság próbáját. Olyasvalamit, ami egyszerre mozgó és mozdulatlan.

Nézem azt az 1838-as, fekete-fehér délelőttöt: a meredek párizsi háztetőket, a csenevész fák drótkefe-lombját, a kémények periszkópjait. Minden, ami mozgott, elillant a hét percnyi expozíciós idő alatt. A forgalmas boulevard díszletté változott: pedig tudnivaló, hogy ott vannak rajta a rikkancsok, a párizsi dámák, a fuvarosok, ténfergő cselédek, hetyke léptű iparoslegények – ott vannak, és mégsem látszanak. A városi táj kihalt, akár a pompei-i sugárút. Csak ez a cipőpucoló, ez a tudtán-kívüli filozófus: ez ismeri a titkot, amibe roppant teherbírású elmék roppantak bele – tudja, de nem árulja el, csak soha meg nem pihenő keze alatt a cipő lesz egyre fényesebb.

Graffiti

A városok testének rideg felhámján lépteink, akárhányszor rójuk is pontosan ugyanazokat az útvonalakat, semmiféle kivehető nyomot nem hagynak. Körbe-körbe, ám amit érintgetünk, az épp csak a felszín. Mi kell ahhoz, hogy arcvonásainkat belekarcolhassuk napjaink csillámló felszínébe? Melyek azok a jelek, amelyek némi eséllyel megmaradnak ezen a roppant, kőből, betonból, aszfaltból simára préselt pergamenen?

A soknevű városban, melyet momentán Isztambulnak neveznek, a Hagia Szophia pattanásig fújt kőbuborékjában nehezen lehet kikerülni azt a könnyű szédülést, ami a tériszonyosok halántékát legyinti meg a mélység közelében. Csak hát itt nem mélység van, hanem minden irányban: tér. Éppen akkora, hogy már nem tud otthonos lenni, de még nem is egészen idegen. Az emberi szemmérték határát jelölik a falak.

Talán ezért sem vettem észre éveken át a karcolásokat. Tele van velük a templom. Varég testőrök rúnái, unatkozó bizánci hercegek vésetei – akik unatkozva rettegtek, míg el nem dőlt, trónon vagy kardélen végzik-e –, és persze az ájtatos vagy ájtatmentes hívők, a másképpen, vagy alig, vagy alkalmanként hívők, eltökélt és tökéletlen hitetlenek, ténfergők, tudósok, szájtáti zarándokok keze nyoma: nevek, dátumok, keresztek az pilléreken, mellvédeken, korlátokon. Ha egyszer ráállt a szem, mindenütt felfedezi őket, mindenünnen előugranak, százával sereglenek a méltóságteljes és részvéttelen tér porfír-peremén. Mint a lapszéli szkholionok a kódexekben, a könyvlapok szegélyére firkantott margináliák, amelyek hol tudós glosszákban, hol acsargó szörnypofákban öltenek testet.

A perem közlendője pillanatnyi, de a felszín, amely hordozza azt, maradandó.

Halvány jelek a határon: az idő vastag irháján hagyott üzenet.

 

Egy Dunán inneni mandulafához

A tavasznéző fát réges-rég kivágták, de az útmenti rögök domborulata, a fűcsomók sűrűbb bogai még ma is pontosan jelzik a helyét. Terebélyes mandulafa volt, törzse már akkor itt-ott korhadásnak indult, amikor annak idején erre a dombtetőre jártam tavaszt nézni. Ahol a kéreg felhámlott, mézgacseppek bíborbuborékja pattant ki, és mint a szemek, úgy villogtak, ha a nap rájuk esett. Míg a tavaszi pára odalent alig körvonalazható feltevéssé oldotta Pestet, a budai hegyek legfeljebb minta voltak a fény kiterített függönyén. A szélben úgy szitált az ég a földre, akár a virágpor.

A mandulafa ritkás árnyékával a hajamban ültem ott, élveztem, hogy a gépek távoli moraját megszűri és magába olvasztja a bogarak, szomjas méhek közeli döngése. Hiába hangosabb az előbbi, az utóbbi nem kevésbé kitartó. Felásott és bevetett föld szalagja kunkorodott le a dombról a lábam előtt, várva, hogy az erre meg arra libegő hűvös fátylakat végre csomókba gyűrje és a mezőkre csavarja valami fenti nagytakarítás alkalmával egy mennyei takarítónő. Ha mutatkoztak erre utaló jelek, sürgősen felkeltem és fedél után néztem. Arrébb volt egy völgy, szerszámoskamrákkal, doboznyi házacskákkal. Erre azóta a körgyűrű telepedett.

Mégis, annyi elvesztegetett tavasz után csak visszatévedtem ide, tudva, hogy nem lehet semmi ugyanúgy. Hogy a mandulafa nincs a helyén. Bosszankodtam azért, hogy a sztráda robaján a méhek zümmögése már képtelen úrrá lenni. De jobban meglepett, hogy a föld hullámzása még őrzi az eltűnt fa helyét, a perjefű vékony szálai körberajzolják törzsének kerületét. Semmi sincsen ugyanúgy, a fülemben sokkal több gép zakatol, évek körgyűrűi nehezednek a völgyre, amerre járok, de mégis, mégis, le tudtam ülni a nemlétező fa tövébe, és újra bámulni felfelé, hogyan készülődik a párában oldott város felett az égi nagymosás.

Időmíves

Órásműhely, talán a legutolsók egyike a metropolisz egy félreeső zugában. Ha történetesen nincs tél és késő délután, alighanem akkor is úgy marad meg bennem a helyiség, mint árnyékok ötvözete: egy szobányi hol sűrűbb, hol ritkásabb alkonyat. A szögletekben, a megereszkedett polcokon úgy ülepszik le a múlt, akár a por; az egész üzlet úgyszólván nem több a tér egy vékonyka repedésénél, amelyben sok év áporodott levegője pang. Az idő zátonya ez: a múló időé, amelyről megfeledkezett az izgága, önmagába habarodott jelen. Állványain, vitrinjeiben, és körös-körül a falakon a legkülönbözőbb méretű és korú időmérő-szerkezetek: zománcos zsebórák, nyurga ingaórák, egy javításra váró tengerészóra; temérdek kisebb-nagyobb homokóra, toronyórák kicsiny másolatai apró tükrökkel, színes kövekkel. Van még kakukkos óra vagy egy tucat, mind más és más hangfekvésben megszólaló rugós madárral, néhány ósdi zenélő óra, tűzoltópiros- és kobaltkék vekkerek, meg egy féltve őrzött asztrolábium. Itt a legutolsó, kósza másodperctől a lomhán forgó kozmikus időig minden megmérettetik. Aki itt óvatos léptekkel körbejár, azt hiheti, hogy ezen a pár itt felejtett négyzetméteren mindennemű és fajtájú időmérő megtalálható, amit valaha is kieszelt az ember az ég alatt. Lehet, hogy azért is maradt meg ez a műhely afféle zárványként: mert szerkezeteivel csapdába csalogatta az időt, ami máskülönben már túllépett volna rajta. Alaposabban körbekémlelve azonban az a gyanúm támad, hogy valami híja mégiscsak van ennek az időgyűjteménynek. Digitális, elektromos óra tudniillik nincs sehol, egy sem. Amikor ennek okát tudakolom, a parányi pult mögött szöszmötölő órásmester – kátrányfekete hajú, csontos és nyurga egyén – figyelmeztetőn emeli mutatóujját a levegőbe, mintha csak éjfelet jelezne, és annyit mond:

– Hallgassa csak!

Intésére a levegő egyszerre megtelik százféle kattanással, ütemes kongással, ketyegéssel, fürge tiktakolással, szakasztott úgy, mint amikor egy madárboltot tölt színültig a szárnyas népség csivitelése, búgása, cserregése. – Minden órának csakis rá jellemző hangja van – magyaráz a boltos –, éppúgy, ahogy az embereknek. Ha valaki a fülét hegyezve közel hajol, még a homokórában lepergő homokszem surrogását is hallani lehet. Ez az eleven idő hangja: cikkan mint a denevér, kongat, mint a lélekharang, motoszkál, mint éjjel az egerek. De az átkozott elektromos órának nincs hangja: amit az mutat, az halott idő. Nem forog, nem feszül benne semmi, nem szól, olyan mintha telne, de nem mozdul semerre. Nemlétező idő. Aki ilyesmit használ, hajlok rá, hogy kimondjam: maga sem létezik. Nem eleven ember, csak felszín, viselkedés, szabály. Az idő nem beszél hozzá, neki sincs mondanivalója az idő számára. Nem hagynak nyomot egymásban. Szóra sem érdemes. Uraságod is – mér végig egy gyors pillantással – jobban teszi, ha mostantól számot vet ezzel.

Több szót nem is vesztegetett rám, hagyta, hogy nézelődjem. Kevéssel utóbb egy kurta biccentés kíséretében magamra is hagyott, eltűnt az üzlet – vagy műhely? – belsejében, nyilván, hogy egy újabb szerkezet megreparálásával szóra bírja az épp elnémulni készülő időt.

Mit mondana vajon azokról, morfondírozom most, évekkel később egy hasonlóan melankolikus téli délután alkalmából – mit szólna azokhoz, akiknek még órájuk sincsen. Akik egy képernyő sarkában, mellesleg vetnek csak egy-egy futó pillantást az időre. A digitális időre, mely pontos és tévedhetetlen – éppen azért, mert maga egy tévedés. Az idő uniformizálhatóságának eretneksége: alighanem ez okból száműzte a boltos a maga műhelynek álcázott Khronosz-szentélyéből, amit az eleven, tehát pontatlan, sokféle, változékony és esetleges, azaz valódi idő számára tartott fenn. Mert az órásmester büszkesége ez: megreparál egy szerkezetet, amely egy ideig jár, sőt, egy ideig még pontosan is jár, aztán elkezd tévedni, a saját rugói, emelentyűi, fogaskerekei diktálta belső törvényeknek engedelmeskedve – ezáltal sajátos ritmust, egyéni arcot adva az időnek, mint ahogy mi magunk is tévedéseink és gyarlóságaink összege vagyunk. Nem a javítás itt a lényeg, hanem a megismerés: a precizitás és a véletlen egyszeri összjátéka. Az idő egyformasága csupán látszat – habár illő és kényelmes választás egy kornak, amely mindig mintegy önmagán kívül, a látszatokban él.

Anemonárium

Kora hajnalban érkezett, és azóta úgy jár fel-alá a városban, mint aki keres valamit – az északi szél. Elveszthetett valamit, amikor legutóbb erre járt, még déli szél korában, és most az után kajtat: máskülönben miért fésülné át ugyanazokat az utcákat, tereket, egyre ingerültebben, egyre zaklatottabb iramlásokkal? Ahogy félálomban nyugtalan jövés-menését hallgatom, eszembe jutnak a többi szelek: reszketeg viharok, cirmoshátú szellők, amelyekkel volt szerencsém ismeretséget kötni. Voltak köztük már-már zenei tehetséggel megáldott légmozgások, közönséges, civakodó szelek, és egészen festői, talányos jelenségek is. Reggelre megszilárdul bennem az elszánás, hogy vénségemre egy tengerparti városban majd üzlethelyiséget bérelek, és megnyitom benne a Szél Antikváriumát. Alighanem az elsőt és egyetlent a maga nemében.

Aki belép, nem győz majd ámulni a bogaras öregúron (ki alkalmasint én leszek), és a boltban felhalmozott kollekción: könyveken és színes nyomatokon (az olajképektől a rézmetszetekig), amelyeknek így vagy úgy a szélhez van közük, legyenek bár, fuvallatok, forgószelek, tájfunok, ciklonok, valamint ezek összes egyenes- és oldalági rokonai. Viharos ég alatt kushadó jegenyék, fodrozódó, vagy pezsgő tajtékot köpő vizek, hófúvástól ostromlott utazók, dombtetőkön sorjázó szélmalmok, dagadó, megtépázott, szélnek feszülő vitorlák. Emitt egy megállapíthatatlan nyelvű album, szélkakasok és egyéb, tornyokra biggyesztett forgó kreatúrák képeivel. Tengerészeti térképek az uralkodó légáramlatokkal. Akvarellek az athéni Agoráról, melynek közepén a Szelek Tornya áll. A paszpartuk és salabakterek közt matatva arra gondolnak majd, hogy a bizonyára hibbant antikvárius a szél szerelmese, és megfoghatatlan kedvesét szeretné viszontlátni mindig és mindenütt. Ha vannak imádóik az egzotikus lepkéknek, és megszállott rajongói a porcelánkutyáknak, miért ne lehetne valaki a szelek gavallérja – már csak azért is, mert ha jobban belegondol az ember, minden kedves illékony, és minden szerelem leginkább légnemű. Ám ennek az öregúrnak itt, súgnak össze, mikor azt hiszik, nem figyelek, kétségkívül nehezebb dolga van, mint a pillangók vagy nippek hódolóinak: lám egymaga ül roppant gyűjteményének közepén, eladhatatlan szerelmének foglyaként. Vagy iszonyút csalódott valamikor, és megfogadta, hogy körülhatárolt testtel rendelkező nőkkel sose kezd többé?

A világon mindenről lehet portrét rajzolni: nem csak emberekről, de hegyekről, felhőkről, állatokról, még növényekről is. Dürer egy fűcsomóról is tudott portrét csinálni. Amit tájképnek hívunk, nem más, mint a föld arcképe: ifjan, deres öregkorban, valamely joviális vagy morózus pillanatában. De a szélről – arról nem lehet portrét készíteni. Legalábbis festékkel, grafittal biztosan nem. Pedig a szélnek is van jelleme, egyénisége, sőt hangulata: jól tudták ezt a régi tengerészek, akik hajdan még névvel is illették őket. Tudták, hogy vannak barátságos és ellenséges szelek. Némelyikkel meg lehet alkudni, másokkal nem. Emez áldást hoz, amaz rontást görget maga előtt, sáskát, jégverést, miazmákat izzad magából. Vannak hímnemű- és nőnemű szelek. Mennyei fuvalmak és alvilági léghuzatok. Kiszámíthatatlan népség, és ebben is hasonlítanak némiképp a szerelemre: ott szenderegnek hét- vagy hószámra a föld peremén, aztán megébrednek, és fújni kezdenek az ég négy sarka felől, az ember csak kapkod az esernyőjéhez, táskájához, felöltőjéhez, holmijához, jaj, mindjárt elsodor, szétvisz mindent – és a nagy kapkodásban úgy elveszti a fejét, hogy jóformán azt se tudja, hová indult és minek.

[1] Ákovita: A régi magyar nyelvben a jó minőségű, esetleg fűszerezett pálinka megnevezése. A latin „élet vize” (aqua vitae) kifejezésből.

Illusztráció: Domenico Remps: Ritkasággyűjtemény (1689)

Sötétszürke, sziluett nélküli folt inogott a szőnyegszegélyen. A rendezettség minden kritériumát kerülve lógott le a parkettára. A káosz egy darabkája. Oda volt dobva. Az látszott rajta, hogy használat után levetették, félredobták. A félredobásban oldott lehetőségek egy mosás képét vetítették az átláthatatlan ablaküvegre, ugyanakkor a „na, jó lesz ez még ma is”-reménye remegett a szobalevegőben. Nem tudni. A káosz egy darabkája.

Géza biztosan nem tudta, hiszen nem látott be az ablakon, több okból is: visszatükröződött; koszos függönyök fedték a benti miliőt, amibe csak egy vékony sávon szünetelt a textifolyam; koszos volt maga az ablaküveg is.

Nem csoda, épületállvány takarta az egész homlokzatot, és az ott végzett munkálatok napról-napra új csapást mértek a higiénián edzett lelkekre.  A higiénia máshol volt. Talán a ház egyik fürdőszobájában, vagy egy precízen berendezett nappaliban, vagy egy gardrób néhány polcán heverő frissen mosott-vasalt ágyneműi között, de valószínűsíthető, hogy több lakó nemrég mosott fogsorán is jelen volt, mert ha úgy adódik, az ember mosolyán látsszon, hogy higi, én, iás.

A ház több ablaka is jólelhasznált állapotban volt, ennek ellenére cseréjükre nem került sor. Jó lesz ez még! Pedig az új, passzentos záródás elkélt volna, hogy a lakók komfortérzete javuljon. Géza viszont, miközben dudorászott, arra lett figyelmes, hogy több ablakon is avittas szobabelsők illata árad keresztül, vénasszonyszag.

Belengi az állványt, a szél pedig nem fújja el. Mégsem ez zavarta Gézát, hanem hogy az ablakok előtt mászkálva kell végeznie munkáját. Semmiképp sem szerette volna, ha bármelyik lakó is azt hiszi, hogy egy munkás lesekszik. Egy kandikáló munkásnál nincs unhigiénikusabb érzés. Azonban olyan érzések is tükröződtek a dupla ablaküvegen megjelenő határozatlan gézasziluetten, hogy ezt a remek körvonalat más is láthatja titokban lesve, belülről.

Nincs riasztóbb egy unhigiénikus néninél. Ahogy a Szentírásban sincs leírva: a vén Zsuzsanna és az ének*. Megkopott kék ablakkeret sejtelmes képeket vetít, történelmi illatokat és keresésről árulkodó keresetlen hangokat szitál: „de a zokniknak melyik dimenzióban lehetnek a párjuk, basszus!?” – szűrődik ki bentről.

Belvárosi bérházhoz képest tájidegen kék ablakok koszlottak a házon, várva az újrafestést. Vajon milyen lesz az új szín?  Végül ugyanolyan maradt mint előtte, megegyezett a földszinten a Vas utca 2/B. előtt ácsorgó a munkások higiéniáját szolgáló Toi Toi W.C. színével. Érdekes, a Rákóczi út ezen részén, és a Vas utca sarkán egy féltucat háznak kék ablakai vannak, olyan görögös beütésű, egyfajta tengeri mikroklímát idézve. Mára az eredeti városi látványkoncepció a közösképviselők, vállalkozók, és műszaki ellenőrök ízlésére transzformált  világát tükrözi. Mindegy is. Mindeközben a 2/A.-ban a lottózót újították fel, a 2/C.-ben pedig intézményi modellváltás zajlott.

Ha egy megkerült, másvilágjártas zokni egyedet újra felhúzhatunk, kész az öröm. Ez alapján feltételezhető, hogy örömteli helyen járt, mert a merített örömből képes egy darabkát gazdájára ruházni.

*ének – I. zenei műf. Korábban dal, mint költői műfaj, a XX. század óta az énekes által gerjesztett akusztikus hangsor, vokális mű.

II. pszichológia. Személyiségrétegek.