Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.
(Emily Brontë: Üvöltő szelek)

Az m5 csatornán késő éjjel adták az Üvöltő szelek című filmet, egy 2011-es, Andrea Arnold rendezte feldolgozását Emily Brontë csodálatos regényének. A film kongeniális volt, a tőle telhető módon visszaadta a regény különös, vad, kegyetlen hangulatát. Szélfútta magaslatok, ködös, esős, szeles, minden ízében barátságtalan és kellemetlen táj, nyers emberek, mégis valami megejtő szépség a részletekben, csodálatosan fényképezve.

Mit is mondhatok az Üvöltő szelekről, erről a kivételesen zseniális remekműről? Pár hónapja eljátszottam a gondolattal, hogy készítek egy listát magamnak a “top 10” regényről, amit valaha olvastam. A magamfajta, aránylag sokat olvasó ember az élete során több száz remek regényt elolvas, szóval egy ilyen lista készítésekor kegyetlenül kell szűrni, csak a leg-legek maradhatnak benn. Angol nyelvű irodalmi szövegek közül csak egynek kegyelmeztem. Igaz, sok könyv van, ami alapműnek számít, és nem olvastam (boldog tartalék a jövőre); de azok közül, amiket igen, az Üvöltő szeleken kívül talán csak Faulkner munkássága mérhető az etalonhoz, Dosztojevszkij és Tolsztoj regényművészetéhez. Szerb Antal írta róla: “Ilyen vihar Shakespeare óta nem tombolt az angol irodalomban.” És azóta sem.

Kerestem volna mondatot a filmből, amely megragadott, és amely méltó lehet az értelmezésre; de ahogy visszagondoltam, rájöttem, hogy ebben a filmben jóformán nincsenek is mondatok.

Akinek nem volt épp harmonikus gyerekkorának családi környezete (az enyém nem volt az), az tudja, milyen az, amikor nyersen törnek elő az indulatok az emberekből, és üvöltözésbe, verekedésbe, tébolyult ordításba csapnak át az érzelmek. Na, ilyen ez a film és a mű is; vad indulatok fűtik az alakokat, a lélek legmélyéről törnek föl (vulkánszerűen) a reakciók; mindenki mintha meg lenne tébolyulva; Dosztojevszkij előtt senki sem írt ennyire modern regényt. Tényleg a lélek legmélye, artikulálatlan gomolygása szólal meg, és olyan érzelmeket ismerünk meg (mindenekelőtt persze olyan szerelmet), hogy a szavunk is elakad a döbbenettől.

 

De amiért a regény mégis felülmúlja a filmet, az Emily Brontë zseniális narrációs technikája. Az ember nem is érti, hogy ez a 30 éves korában meghalt, emberekkel szinte egyáltalán nem találkozó, a nagy angol puszta kellős közepén élő, világtól elzárt paplány hogyan is lehetett képes megírni egy ilyen monstrumot. Otthon írogatva létrehozott egy szerkezetet, amellyel legalább száz évvel megelőzte a korát. A történetet ugyanis az a szereplő meséli el, forró tea és befűtött kandalló mellett a regény férfi narrátorának, aki az egész nagy vidéken egyedül nevezhető normálisnak: a tébolyodott család bölcs, szeretetreméltó, megnyugtató, már évtizedek óta ott dolgozó nevelőnője, Nelly. Az őrületes érzelmek és a szenvtelen mesélő kontrasztja bizarr, varázslatos hatást vált ki, amit aligha felejt el, aki egyszer is végigolvasta a könyvet.

Szóval próbáltam keresni mondatot, mint ami kifejezhetné ezt a világot, de csak ezek a nyers verekedések, hatalmas bóklászások és hisztérikus érzelemkitörések jutottak eszembe. Elsőre. Mert aztán mégis csak eszembe jutott egy mondat. Catherine mondja Heathcliffnek:

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.

Ez a mondat talán minden szerelem kvintesszenciája.

Aki nem ismeri a történetet, csak három mondatban a lényeg: Heatchcliff egy színesbőrű (cigány? néger? félvér?) árva gyerek, akit egy yorkshire-i farmer elvisz a birtokára. A farmer fia azonnal lenézi, gúnyolja és meggyűlöli őt; a lánya (ez Catherine) azonban azonnal kíváncsi lesz rá, és megszereti. Ennek a szerelemnek (és gyűlöletnek) a története a regény, melynek végén mindenki elpusztul.

Mielőtt értelmezni próbálnám a mondatot, nagyon gyorsan egy megjegyzés. Catherine-ék szomszédja (persze a szomszéd azon a tájon azt jelenti, hogy több kilométernyire) a Linton család. Mindenben ellentéte Earnshaw-éknak: kifinomult, gazdag, békés, nyájas, meleg hangulatot áraszt. Amikor 16 évesen először olvastam a regényt, nem értettem, hogy Catherine miért szereti jobban Heathcliffet, mint Edgar Lintont. Miért szeret jobban egy vadembert, aki egyáltalán nem tud viselkedni, koszos és ápolatlan, mint a tiszta és kifinomult Edgart. Jellemző. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy valójában mi a szerelem.

Heathcliff egy “vadember”, igen, de éppen ezért hatol olyan mélyre, éppen ezért dúlja úgy föl az ember lelkét. A szerelem valami olyan ősi, tényleg atavisztikus borzongást ébreszt föl az emberi pszichében, mint alighanem semmi más a világon. Mindannyiunkban él egy ősember. És ez az ősember valódibb énünk, mint a civilizált maszkot magára erőltetni igyekvő külső ember.

A szerelem egyébként valóban szótalan is. Mit csinál egymással Catherine és Heathcliff? Mit? Semmit. Együtt szaladják körbe “Szelesdomb” erotikus kanyarulatait, bóklásznak, henteregnek a sárban, összemocskolják magukat, virágokat szednek, hagyják, hogy rájuk zúduljon az eső, fújja őket a szél. Nem beszélnek: együtt vannak. Ez az együttlét, ez a vadállati, civilizáció előtti létmód: ez a szerelem. Aki ezt megismerteti velünk, az önmagunkra ébreszt. És ha ez a valaki meghal, vagy mi is együtt halunk vele, vagy föltámasztjuk a halottat is. Az Üvöltő szelekben az utóbbi történik.

Nem Freud “találta föl” azt, hogy az ember énjének nagyobbik és meghatározóbb része mélyen elmerül az öntudatlanság és vadállatiasság mocsarában. És ez az elmerült, öntudatlanságba merült, hatalmasabbik rész, éppen mert az én tudatos elkülönítése előtti, valójában nem is feltétlenül nevezhető énnek. Könnyen lehet, hogy mások sokkal jobban kifejezik és előhívják saját tudattalanunkat, mint a mi tudatos énünk valaha is képes volna. Így kell érteni Catherine mondatát. Heathcliff inkább ő, “jobban” ő, mert többet hordoz saját valóságából. Abból a vad, felejthetetlen, gyermekkori borzongásokkal és csodákkal terhes világból, amelyet a legtöbb tudatos ember emlékei mélyére süllyeszt, és végül teljesen el is felejt. A nagy irodalom azonban (mint a szerelem) képes rá, hogy belevilágítson ebbe a termékeny mocsárba. És fölkavarja, amit ott talál. Igen, a nagy irodalom mindig fölkavaró.

Forrás: https://mondataink.blog.hu/2017/10/02/az_osember_eletre_kel

 

Ajánljuk még Ureczky Eszter remek dolgozatét: https://metropolis.org.hu/az-idegen-sebe

 

Ha viszonylag későn döbbentem is rá, de már csak a koromnál fogva is elég régóta tudom, hogy az életben mindent nem lehet. Sem megkapni, sem elérni, sem megnézni, úgyhogy amióta megbékéltem vele, hogy bármennyire szerettem volna is, már sosem fogom látni Ushuaiát, Tenochtitlánt vagy Santa Fét, azóta nem is bánt annyira a dolog. Mondom, már nem is bánt, sőt, ez a megnyugtató érzés kísér mindig, valahányszor kimarad valami, amit pedig megnézhettem volna, mert utamba esett, csak nem vettem észre, vagy éppen valamilyen más ok folytán nem tettem meg azt a néhány száz méteres vagy éppen kilométeres kitérőt, ami elvezetett volna odáig.

Bódvaszilasi házigazdánk szombaton este legalább háromszor elmondta, hogy másnapi túránkon okvetlenül nézzük meg a Vecsembükki zsombolyt. Bólogattunk, hogyne, persze, aztán magunkban azt gondoltuk, mi elsősorban a Szabó-pallagot nézzük meg, az erdészházzal, ahol a pecsét van, utána pedig az alsó-hegyi fennsík pereméről csodáljuk majd a kilátást. Ennyiben maradtunk, magunkkal, a házigazdánkkal, és másnap viszonylag korán, már reggel nyolckor elindultunk. Kilencig állítólag tilos az erdőben túrázni, a szarvasbőgés miatt, a kiírás szerint délután négykor is ugyanígy el kellene már hagyni a területet, de láttuk, hallottuk, hogy ezt azért senki nem veszi komolyan.

Útközben hol hangosabban, hol elhalóban, de szinte végig a szarvasbőgés hangja kísért bennünket, főleg a Szabó-pallag környékén hallottuk, láttuk is a szarvasokat. Onnan továbbindulva aztán rátértünk a kék kereszt, majd a tanösvény jelzésre. Nem vagyunk ortodox kéktúrások, ez meg is látszik az útvonalunkon, de nekünk így jó.

Ha utólag visszagondolok, nem lett volna túl nagy áldozat útba ejteni azt a 246 méter mély aknabarlangot, amelyik házigazdánk szerint az összes közül a leglátványosabb. Ki is van építve, sőt a gyerekeknek még ajándékot is rejtettek el, amit a tanösvényi leírás szerint megkereshetnek. Kár, hogy ezt utólag mesélte el, bár érthető, hiszen számára teljesen nyilvánvaló volt. Akkor, ott, a helyszínen kicsit talán már untam a zsombolyokat, az ördögszántásokkal tarkított fennsíkot, és abban a hitben, hogy úgysem lehet megközelíteni, én dönthettem, és inkább a sárga jelzést választottam. 2,3 km kitérő lett volna, igaz, házigazdánk szerint kétszáz méter, éppen csak annyi, mint ide a házhoz a benzinkút.

A tévedés joga őt is megilleti, hiszen helyi ember fejében, emlékezetében másképp élnek a távolságok, mindenesetre mi pillanatnyi habozás után továbbindultunk a fennsík pereme felé. Még azon is vacilláltam, hogy egyáltalán menjek-e tovább, ér-e annyit ez az egyhangú táj, hogy csak menjünk, menjünk, azt sem tudjuk, mi vár ránk. Nem tudom, milyen apátia lett úrrá rajtam ott útközben, talán a Vecsembükki zsomboly hiánya művelte velem, mindenesetre a kilátás kárpótolt mindenért. Az Eresztgető-szikla tövében ott hevert lábunk előtt a világ, Komjáti, Bódvaszilas, az Esztramos, mellette-mögötte Bódvaszilas. Ha kicsit lejjebb megyek, belátom az egész Bódva-völgyet, de én kevesebbel is beértem.

Az Eresztgetőtől egy kis kitérővel még megnéztük egy zsomboly mélyén a hajdani erdészház romjait, aztán a visszaúton már csak lefelé kellett mennünk. Útközben nemcsak hallottuk a szarvasbőgést, sok helyen láttuk a szarvasokat is, ünőket, teheneket, sőt még bikákat is. Ritka szép élmény, kárpótlás talán a Vecsembükki zsombolyért.

A zöld jelzés legszebb szakasza nekem a márványbánya volt, hatalmas köveivel, bár az egész útra jellemző ezen a karsztos vidéken, apróbb-nagyobb fehér kövek, rajtuk élénk zölden virító mohával. Nem is tudom, hogy mondhattam én egyhangúnak ezt a tájat, de talán a bőség zavara művelte velem. Vagy  titkon talán a Vecsembükki zsombolyért fájt a szívem? Mondhatnám erre, hiszen láttam már elég ilyet, Spanyolországban, ahol Griselnél az olajfák között egyszer csak beszakad a terep, mert a mór fiú és a keresztény lány nászát nem bírta volna el föld. Vagy a Simona és a Similla, azaz a Kis- és a Nagyzsomboly. Igen ám, de a Vecsembükki… Mondhatná erre a szilasi házigazdánk.

Lehet még megoldás, ha annyira kiált a zsombolynézhetnék. Ha visszamegyünk, hogy folytassuk a túrát, ahol abbahagytuk, senki nem akadályoz meg bennünket, még egyszer megmászhatjuk az Alsó-hegyet, egy másik évszakban talán, és akkor nem a sárgán, hanem a tanösvényen megyünk majd tovább egész a határig, ahol a Vecsembükki zsomboly hatalmas ürege tátong. Vagy idővel ez is olyan lesz majd nekem örökre, mint Ushuaia vagy mint a Vadálló-kövek, ahová ugyan más okból, de én már soha föl nem megyek.

Hoppál-Kovács Edit Győrben született, az ELTE matematika-fizika szakán diplomázott, később az ELTE pszichológia tanszékén folytatta tanulmányait. Közel tíz évig tanított a budapesti József Attila Gimnáziumban. Tizenegy éve dolgozik szervezetfejlesztőként és tanácsadóként. Emellett férjével két kamaszt nevel, akiknek hét éve lett az anyukájuk.

(Hoppál-Kovács Edit)

Editet én is nagyjából ekkor, hét-nyolc éve ismertem meg. Olyan fotókat lőtt rólam, amin még magamnak is tetszettem, ez ötévente egyszer fordul elő. Emlékszem, az volt az érzésem, WOW, ebben a nőben van valami. Akkor még ötletem sem volt, mennyire igazam van. Emlékszem arra is, hogy az elején egy kicsit zavarban voltam a jelenlétében, mert észrevettem, hogy sokakkal ellentétben valóban figyel arra, amit mondok. És az volt az érzésem, azzal is tisztában van, amit nem. Kétségem sem volt felőle, hogy kimagaslóan jó tanácsadó lehet.

Aztán évekig nem találkoztunk, csak a Facebookon követtem, hogyan nőnek a gyerkőceik. Így jöttek szembe velem Edit írásai is. Mikor megkaptam az ÚjNautilus prózarovatát, gondolkodás nélkül írtam rá, és kértem tőle szöveget.  Ez pedig nem csak a rovat épülésére szolgált, de ezáltal ismertem meg jobban Editet mint írót is. Kezdő szerkesztőként félve adtam néhány javaslatot, és megdöbbentett az a nyitottság és érdeklődés, amit viszonzásul kaptam. Edit nem viccel, amikor azt mondja, hogy az életét folyamatos tanulás jellemzi. Határozott elképzelése van, de megvan benne az alázat, hogy a már késznek hitt műhöz is visszatérjen, hogy jobbá tegye. Ráadásul elképesztő energiával és odaadással, hihetetlenül gyorsan tanul. Alig közöltem tőle két-három szöveget és már gyakorlatilag nem volt mibe belekötnöm. Nem sajnálja beletenni az időt és a fáradtságot az alkotásba. Alig egy év alatt megírt egy regényt, számtalan novellát, és a Majdnem elhittem című kötetét is összeállította. Ez elképesztő teljesítmény, ha számításba vesszük, hogy teljes állásban dolgozik, és azon felül még szülő is.

Amellett, hogy kitartó, Edit rettenthetetlen. Ez alatt nem csak azt értem, ahogy anyuka lett, és nem is csak azt, ahogy a betegségét küzdötte le. A bátorság, a bevállalás a szövegeiben is nyilvánvaló. Kevés olyan szerzővel találkoztam, aki a személyesség ilyen mértékű felvállalására képes, ráadásul úgy, hogy ezt nagy fokú önkritikával, alkotói szigorral ötvözi. Nem az életét meséli el öncélúan, nem korrektúrázott naplóbejegyzéseket ír. Felhasználja a saját élményeit arra, hogy művészi produktumot hozzon létre, ő maga egyben a márvány és a szobrász.

(A díjátadás pillanata.
Szondi Györggyel, a Napút vezetőjével)

Az alkotás mégsem csak magáról szól. Jó érzékkel használja fel, hogy remek megfigyelő. Karakterei mind élő, lélegző alakok, egyértelműen mutatják, hogy Edit nagyon is érti a lélek magját, és nem csak meglátni, visszaadni is képes. Ahogy a fotóiban, az írásaiban is jó arányban van az egyértelmű és a homályos. Első olvasásra is pontosan tudni, miről szól, de minél tovább nézed, annál több rétege tárul fel. Olvasóként és szerkesztőként is kíváncsian várom, mi jön a Majdnem elhittem után, az ugyanis vitán felül áll, hogy egy nagyon érdekes életmű első kiadott darabja kerül most bemutatásra.

 

 

(A fotókat Hurta Hajnalka Anna készítette
a jún. 14-ei díjátadó-könyvbemutatón.)

Tizenkettedik

Fülöp Dorottya: Szentiváni álom (dramolett) [Kalligram]

Őszintén, kinek nem a Mesteremberek a kedvenc része a Szentivánéji álomból? Fülöp Dorottya parafrázisában a helyszín egy késő 20. kora 21. századi középiskola, érzésem szerint szakképző, ahol egy lelkes és tehetségtelen kis csoport készül egy… Shakespeare átirat előadására. A szöveg tehát, ha úgy tetszik, parafrázis a parafrázisban. A dráma egy éjszaka alatt íródik, a jobb szerepek sorshúzással, a rosszabbak megvesztegetéssel kerülnek kiosztásra. Fülöp Dorottya azonban nem feledkezik meg a humor mögötti drámai mélységről, melyről a Shakespeare darabok ismertek. Kétlem, hogy én lennék az egyetlen, akinek az előadás után a szövegét széttépkedve elsétáló Zsigáról a Holt költők társaságának Neil Perry-je jut eszébe.

Tizenegyedik

Fecske Csaba: Nem történt semmi (vers) [Tiszatáj]

Karádi óta az a legszebb csók, mit “el nem csókolunk”. Ha ez nem is áll minden esetben, abban talán egyetértünk, hogy az elmulasztott lehetőségek, szerelmek gyakran tovább maradnak velünk, mint a megéltek. Fecske Csaba versében Nem történt semmi, mégis érezzük, hogy az a semmi nagyon is történt. Hogy talán sokkal jobban történt, mintha valami valóban történt volna. “Számomra egy nő megfizethetetlen/ minimum egy életbe kerül” – írja Fecske. Amit háromezerért kínálnak a sarkon, az a kanyarban nincs ahhoz képest, ami azáltal része az életünknek, hogy kihagytuk.

Tizedik

Ozsváth Zsuzsa: Fizetett hirdetés (Novella) [Látó]

A Látó folyóirat nem kisebb kérdéskört nevezett meg májusi számának témájául, mint Istent. Létét, nemlétét, megtapasztalhatóságát és megismerhetetlenségét. Ozsváth Zsuzsa rövid novellája első olvasásra egy egyszerű lelket sugall mint elbeszélőt, de tudunk-e valójában többet? A szöveg finom iróniával dolgozik, nem állít, nem tagad, legfeljebb kérdez és feltételez. Azon olvasók számára, akik rengeteg “kinyilatkoztatást” hallottak már a témában, kifejezetten szimpatikus lehet ez a hozzáállás. A novella záró mondatai pedig egyszerre nevettetnek meg, és markolnak torokba.

Kilencedik

Jenei Gyula: Kutyadal (vers) [Alföld]

Mi a szabadság? A szülőktől vagy az országból való szabadulás? Létezik egyáltalán, vagy a költők találták ki? Megtalálhatjuk, megérthetjük-e valaha? A Kutyadal ezekhez hasonló kérdéseket jár körbe. A cím Petőfi Sándor A kutyák dala, A farkasok dala című verseire utal. A beszélő a zárlatában egy osztálytermi jelenetet idéz fel, állítja, évről évre több diákja szavaz a kutyasorsra. De vajon gyávaság-e ez, vagy inkább egy korrektebb szembenézés a helyzettel?

Nyolcadik

Bíró József: Circulus vitiosus (vers) [Székelyföld]

Ördögi kör, mondja a cím, és első ránézésre látszik is, hogy miért. A vers négy szonett formájú részből áll, az első hármat négy-négy szinte azonos sor alkotja, melyek váltakozó sorrendben épülnek versszakokká. A lezáró szonett e három versanyagát használja, zárlata viszont két új sor. A visszatérő sorok, szókapcsolatok örvényszerű érzetet keltenek, és a kitörni képtelenség fullasztó érzését adják. Témáját tekintve lehetne vitatkozni, hiszen meglehetősen elvont képrendszerrel dolgozik, számomra mégis a legerősebb motívumok a környezetszennyezésre utalnak, a bolygót tönkretevő szokásainkra, melyeket olyannyira megszoktunk, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük.

Hetedik

Almási Miklós: A kiégés és kreatív rokonai (esszé) [Kalligram]

A kiégés nem ismeretlen probléma, valamilyen formában valószínűleg mindenki megtapasztalta már. Almási Miklós esszéje ezt a multis környezetben elhíresült jelenséget vizsgálja a kreatív szakmák: írás, festészet, zene terén. Amellett, hogy bepillantást enged az alkotó munka nehézségeibe és válságaiba, megoldást is javasol rájuk. Teszi mindezt azzal a szerény beismeréssel, hogy tudja, nem mindenkinél válik be ugyanaz a recept, és egyik módszer nem feljebb való a másiknál.

Hatodik

Kállay Eszter: sebességváltó (vers) [Alföld]

A “pesti vidékiség” identitásproblémája talán soha nem hagy el igazán minket, akik az ország különböző pontjaiból örvénylettünk a fővárosba, és ragadtunk szándékosan vagy véletlenül itt. Kállay Eszter ezt a kettősséget egy egyszerű telefonhíváson keresztül szemlélteti: a szülőkkel az otthoni tájszólásban próbál beszélni, de a pesti barátok jelenléte megzavarja ebben. “Egész este ragadtam tőle” írja, és őszintén nem tudom, ki felé hamis a két identitás között megrekedt beszélő. Nem csak a szerepekben, a testében sincs igazán otthon, ám a rituális gyűlöletben is van egyfajta szakralitás. Kállay Eszter költészetéről többet olvashatunk Kerber Balázs „Átlóg az álmaimba” című recenziójában.

Ötödik

Grecsó Krisztián: Valaki más (vers) [Eső]

Különösen tudok lelkesedni azokért a versekért, ahol a forma és a tartalom összekapcsolódik, támogatja, kifejezi egyik a másikat. Érdekes megfigyelni, hogyan hajlítja az élőbeszédszerű gondolatfolyamot kötött formájú, klasszikus keresztrímes versbe Grecsó Krisztián. Az áthajlások és a pontos rímek ellentétében rejlő feszültség alátámasztja, de nem nyomja el, miről szól a vers. A változás és emlékezés, az ön és mások megértésének problémáját. Ha már felidézni sem tudjuk pontosan, vajon megtalálhatjuk-e önmagunkat a múltban vagy a jelenben?

Negyedik

Molnár H. Magor: Ha kiderül a szégyen – Beszélgetés Terék Annával (interjú) [Eső]

Hogyan éli meg egy költő a sikert, a figyelmet, ami ugyan nem változtat azon, hogy ki kell súrolni a fürdőszobát, holnap pedig bemenni dolgozni? És hogyan viszonyul verseinek idegen nyelvű fordításaihoz, milyen azzal a paradoxonnal találkozni, hogy ő írta, de adott esetben egy szót sem ért belőle? Terék Anna elképesztően szimpatikus jelenség, Molnár H. Magor pedig remekül vezeti a beszélgetést, az olvasó minden kérdés után azt kívánja: ugye jön még egy! A Háttal a napnak című kötetet egy későbbi oldalon Boldog Zoltán recenziója részletezi.

Harmadik

Szakács Réka: Marie-Cécile megneveli a macskát (novella) [Tiszatáj]

Hogyan jutottunk ide? Számomra ez a novella legfontosabb kérdése. Szó szerint és átvitt értelemben is. A címszereplő, Marie-Cécile az anyjától szökött alkoholista ex-prostituált, akit most az elmeosztályon kezelnek, élete szerelme pedig egy Angliából imigrált család fia volt. Az elbeszélő egy erdélyi magyar pszichiáter, aki egy francia tébolydában dolgozik. A szöveg amellett, hogy lebilincselően olvasmányos, olyan kérdéseket tesz fel, mint hogy mi van az őrület, a gyűlölet, az őrjöngés mögött és mit lehet irigyelni egy leukémiás férfi és egy függő örömlány szerelmén. Persze mindezt szinte csak érintőlegesen. Ahogy Marie-Cécile mondja: “az én rohadt életem nem turkáló, amiből kedvére mazsolázhat”.

Második

Kötter Tamás: Katonák voltunk (novella) [Székelyföld]

Szüleink generációjának meghatározó élménye volt a katonaság, nagyszüleinkének pedig a háború. Mi egyelőre megúsztuk, de egy határral odébb már nem lehetnénk ilyen nyugodtak. Kötter Tamás novellájának témája a második világháború és az ‘56-os forradalom, illetve annak a leverése. Hőse egy árva katona, akinek a sereg jelenti a családot és az otthont, másmilyet sosem ismert. De vajon a háború-e a legmélyebb nyom a lelkén? Van-e, ami felülírhatja az ott beleégetteket? A Szemle rovatban Zsidó Ferenc foglalkozik Kötter Tamás Férfiak fegyverben című kötetével, a téma iránt érdeklődőknek ez az írás is érdekes lehet.

Első

Bánki Éva: Kié az Isten? (Esszé) [Látó]

“Miért kedvesebb az elveszett bárány annál, aki sose veszett el?” – teszi fel a kérdést Bánki Éva a tékozló fiú testvérének sorsán gondolkodva. Miért érezzük a bibliai történetek olvasása közben, hogy Isten figyelmére csak az igazán nagy bűnösök érdemesek, hogy “Isten az eltévedt bárányokat jobban szereti”? Az esszé másik fő kérdése a gondolatban vétkezés egy olyan világban, ahol a virtuális tér lehetőséget ad rá, hogy szinte bármit megtehessünk felelősségvállalás nélkül. Vétek-e a videójátékokban történő gyilkolás vagy a cyberbullying? Ha igen, elég nagy bűn-e ahhoz, hogy Isten észrevegyen miatta?

Az átalakulóban lévő Új hang rovatban már olvasható Kukorelly Endre íróakadémiájának két hallgatója. Bakos Gyöngyi Várakozás című novellája számomra arról beszél, hogyan hazudunk magunknak, és hogyan törnek át mégis a vágyaink a tagadáson, mindezt egy reptéri beszélgetés felidézésén keresztül. Székely Márton novellája – Melankólia 13 – külső nézőpontból, egy barát szemszögéből mutat be egy hullámzó depressziós folyamatot, miközben a “beteg” maga sem biztos benne, valóban mélyen van, vagy csak “esztétikai bánat”, póz minden, amivel definiálja magát.

 

A májusi folyóiratokra egy kávé áráért előfizethet a www.szofa.eu honlapon keresztül.

Az, hogy mitől szép egy verseskötet, talán éppolyan költői kérdés, mint a többi felvetés, amire választ nem is kell feltétlen adnunk vagy várnunk. Azért megpróbálok felelni, valóban, miért is jutott eszembe éppen ez a kis jelző, ám egy egész esztétikai kategória eszembe Hegyi Botos Attila hófehér borítójú könyve fölött, amely korpuszán egy cingulust is visel, jelezve: kézzel írt könyvet tartok a kezemben.

Kézzel írott oldalak hasonmás (fakszimile) kiadására vállalkozott a Cédrus Művészeti Alapítvány 2018-ban. Hegyi Botos Attila kalligrafikus betűivel adta közre költői opuszát, az in illo tempore című verseskötetét. Szép lett. Nevét és könyvének címét csupa minusculával helyezte a borítóra és a címlapra. Talán mert a hajdanvolt kódexmásolók és rajzolók, az illuminátorok is így tettek a középkori scriptoriumokban, s a mondatkezdő betűt legföljebb bepirosították a fekete tintával körmölt szavak előtt és után.

Hegyi Botos Attila olyan verseiből állította össze e lírai művét, amelyekhez igen illett a modernitás tipográfiai divatjaival való ellenkedés. (Tartalmában így indulhatott szemben a kor átlagköltészetével.) Nem hagyományos értelemben vett kézírásos könyvvel van dolgunk, hiszen ismerősek már költőink többségében balról jobbra dőlő gyöngybetűi: Zrínyi, Batsányi, Petőfié, Arany János, Babits vagy éppen Weöres Sándor autográf kéziratai, amelyek napjainkban könyvalakban is megjelentek. Hegyi Botos Attila nem folyóírással másolta le verseit, hanem mintha csak a nyomda egész betűkészletét cserélte volna le a maga jeleire, egyenként rajzolta meg a-it, jellegzetes g-it… Természetesen szó sincsen azonban automatizáltan alkalmazott klaviatúráról. Például a verskezdő betűk sokkalta inkább az úgynevezett iniciálékra hasonlítanak: nem csupán az első, de a második sor teréből szintén – méreteik miatt – helyet követelnek maguknak. A versek vizualitásukkal is üzennek: szerzetesi fegyelmet, türelmet, no meg a spirituális szabadságból annyit, amennyit minden írástudó megkap, ha kellően szigorú formák közé zárja a végtelent.

A könyv (sokszorosított kódex) aranyszín oldallal indul s azzal is zárul. Az örökkévalóság metafizikai jelentésű és jelentőségű színével való komponálás telitalálat. Hegyi Botos Attila in illo tempore című kötetének lírai hangoltsága a hálaénekeket zengő, s Arany ABC-t is író zsoltáros artikulációjával rokon. Az ’in illo tempore’ azt jelenti, hogy ’abban az időben’. A múltban vagy a jelenben? A jövőben? Az aranyoldalra másolt első vers is a hálaimák időtlen sorait intonálja:

Ezt a verset itt

Hálák Házába vidd,
meg se állj, húgom,
szökkenj, libbenj lelkem! 

A ’hála’-dal eredeti szépségét és a kérő-követelő imákon túli erejét a 20. századi költők alábecsülték s meg is szenvedték, hogy ha méltatlan személyekre pazarolták (Lásd például: A hűség és a hála éneke. Megfeledkeztek Rilke intelméről, aki szerint még a panasznak is csak a hála környezetében szabadna megjelennie.)

Hegyi Botos Attila A Hálák Háza című versében így szerepel újra – már megtisztítva a rárakódott hamis és rosszemlékezetű jelentésrétegektől és – hangulatoktól – a ’hála’ szó. A költő nem egyenest fordult az Úrhoz, hanem először – ez is az önmegszólítás egy fajtája – a saját lelkéhez beszélt:

…szökkenj, libbenj lelkem! 

…szökkenj, libbenj, húgom!

Hegyi Botos Attila tudja, a bennünk lakozó léleknek van egy férfias, határozott (animus) és egy szorongó, nőiesebb fele (az anima). Kuklay Antal egy Pilinszky-vers kapcsán igen pontosan írt erről a törvényszerűségről. Hegyi Botos a tétovább, félénkebb animát figyelmezteti s tereli az isteni öröm irányába.

Zsoltárosként szól A gyantacsepp című költeményében is, a református néphimnuszra (Szenczi Molnár Albert XC. zsoltárára) utalva: 

Tört percek
csiszolt brillje.
Lepottyant babérfürt
mellett, fényesre
koptatott lépcsőfokon.
Egyetlen illó csepp. Mégis
magába foglal mindent,
ami történt elejétől fogva…     

    Hegyi Botos Attila a könyvét záró aranyoldal előtt, az utolsó fehér lapon ismét Zsoltárt zeng, amelyben testvériesülnek az elemek, tenger és ég, pillanatok, napszakok és ezredévek, terek és idők valamint a lírai én belvilága a külsővel:

Az ég az én tengerem.
Partjain lakom.
Itt virradnak rám
a reggelek,
itt borulnak rám
az alkonyok. 

(…)

 Kibomlok s zárulok
minden ölelésben,
zuhanok, emelkedem
egyetlen lélegzetben:
ahogy kinyitja,
úgy hunyja
le szemét
bennem a világ.

A zsoltárok, a pszalmuszok – Reisinger János így tanította diákkoromban – olyan költemények, amelyek mind az Ószövetség, mind az Újszövetség legfontosabb üzeneteit úgy foglalják magukba, mint egy olvasztótégely a legnemesebb fémeket: a zengő érctől a templom aranyáig. Hárfás Dávidhoz hasonlóan a 21. századi költő tájain szintén megjelenik a Megváltó látomásos alakja. A déli dal című költeményben még az isteni Háromság részeit is Egészben látjuk: 

Szőlők karján
nevelkedtem.
Voltam az égi tő,
a déli lejtő,
mennyek hamvazó agyagja,
gyurgyalaghangú azúr.
Homlokomra tövises
akácfürtök hulltak,
kék ínú, tejfehér
ünők borultak,
lázas hangjaimra
árnyas szárnyakkal
ereszkedve felelt
a csillagtorkú mélyút.

         Aki szőlők karján nevelkedik, az egészen közel van az Atyához. (Hegyi Botos Attila kertjéről az utolsó aranyoldalon talál az Olvasó verssorokat, szép virágneveket: mexikói narancs, anatóliai pipacs, tibeti istenvirág, kivi, ciprus, bambusz, lonc…) A Biblia több mint kétszázszor említi a szőlőt, s a Jóisten a Szentírás szimbolikája szerint szőlőműves, a világ szőlőskertjének gazdája. (Hamvas Béla írt az eperről egy miniesszét, abban is szőlőmíves az epret uzsonnázó Jóisten!) Jézus a szőlőtő, ám ennél még nyilvánvalóbban szerepel a versben, mégpedig itthoni vidékek jellegzetes flórájában. A tövises akácfürtök asszociálják mártíriumságát és tisztaságát. Az Atya s a Fiú mellett itt szálldos az akácok közelében a horhosokban a Lélek madara, a pompázatos gyurgyalag (Merops apiaster). Jellegzetes hazai táj részletein tűnik át az égi hatalom Háromsága.

Hegyi Botos Attila a sajátos költői világ-egészét a távolabbi világvallások motívumrendszeréből való merítésekkel tudja csupán érzékletessé tenni az olvasó számára. Pontosabban és szebben. Az elemek egybefonódását, föld s víz és ég egyben láttatásához, lám, egy virág volt segítségére, amely a Nílus és a Gangesz között hévizeinkben is honos. A más-más kultúrkörök értékei e spirituális környezetben kiegészítik, nem hogy kioltanák egymást:

…Héricset téptem Adónisszal,
ringattam Betlehem felett
a legszeretettebb csillagot.
Úgy ébredek házamban,
ülepedő éjek homlokán,
ahogy a mélyek labradoritja,
a Föld, a kék lótuszok. 

A kék lótusz (Nofertum)

 A labradorit fényhozó, gyógyító ásvány a mélyből, a kék lótusz pedig gyógynövény, amely gyökerével a földben, szárával a vízben, virágával az égben él. A kék lótusz-virágot a napistennel, Nofertummal azonosították a régi egyiptomiak. A ’Nofertum’ név jelentése a magyarban – nota bene! – a ’mindenség szépsége’.

Hegyi Botos Attila verseskönyve szép könyv.

(Tapolca, 2021-05-01)

A másik kedvencem jó tíz évvel későbbi, a Szerencsés Dániel. Törőcsik Mari itt mellékszereplő. ’56-ban százezrek menekülnek az országból a nyugati határ felé. Köztük van egy pesti polgárcsalád, orvos férj és felesége. Törőcsik Mari a feleség szerepét játssza, és minden szavával, gesztusával érzékeltetni képes az osztálykülönbségeket, illetve az ezekhez való (nem mindig rokonszenves) viszonyulását.

A harmadik nagy film még későbbi, a Szamárköhögés. Megint csak ’56-ban vagyunk. Törőcsik Mari ezúttal a “kommunista” nagymama egy baloldali családban, amelyet megoszt, fölkavar és megrendít a forradalom. Mellékszereplő, de a filmre gondolva azonnal eszembe jut a neve, sőt szinte csak az ő neve jut eszembe.

Rendben, ez a három film immár bizonyosan az életem része lett (föl is vettem őket a 40. születésnapomra készített negyvenes listámra); de Törőcsik Mari bennem médiaszereplőként is élt, nyilatkozatai, interjúi is maradandó nyomokat hagytak bennem.

Valahogy úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy modoros volt. És máris eszembe jut erről egy különös igazság: minden nagy ember modoros. A modorosságot le szokás becsülni, nem értve meg, mennyi mindent meg kell tanulnia egy embernek, hogy modora legyen. Aki semmilyen, annak modora sincs. (Kosztolányi is említi ezt híres-hírhedt Ady-esszéjében; a nagy íróktól mindig várjuk már a megszokott fordulataikat, éppen ez teszi olyan élvezetessé írásaikat.) Hogy pontosan milyen volt Törőcsik Mari modora, azt nem tudnám kielemezni vagy megfogalmazni; de azt tudom, hogy mindig, amikor megszólalt, felismerhető, sőt összetéveszthetetlen volt.

Nem vagyok olyan alapos ismerője sem a színház-, sem a filmművészetnek, hogy “rendes” nekrológot írhassak most. Mégis szerettem volna írni, mert a benyomásaim nagyon erősek, és nem hagyhatom szó nélkül, hogy a magyar színművészetnek egy ekkora óriása eltávozott a világból.

És azért is, mert a nekrológok és emlékezések között akadt egy mondat, amely megállította az ütőmet. Bodrogi Gyula, akinél jobban valószínűleg senki sem ismerte Törőcsik Marit, nyilatkozta:

Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.

Megdöbbentett, mennyire igaz és mély ez a mondat.

Beszélni sok mindent lehet. De aki igazán mélyen megrendült, annak nem szavai vannak, hanem emlékei, érzései és benyomásai. Amiket ha egyszer majd képes lesz összerendezni, talán még majd beszélni is tud róluk. De aki a gyász pillanatában is már kész mondatokat tud megformálni, annak vélhetően nem hatolt lelke mélyébe az esemény.

Magam is azt mondom tehát, emlékezzünk, nézzük meg újra a régi filmeket, és merengjünk el róla, miért volt olyan szerencsénk, hogy láthattuk ezt a nagy művészt. Ő maga pedig nyugodjék békében.

(https://mondataink.blog.hu/2021/04/17/hallgatni_kell?)

kép: Jelenet a Szerelem című filmből.