Jó volna nem érezni. Pusztán sodródni az eseményekkel, múlni az idővel és elillanni a szél fuvallatával bármiféle gondolat nélkül. Jó lenne nem vágyakozni. Képessé válni az ingertúltengéses világban kizárni mindent, ami lényegtelen. Mellőzni azokat a körülményeket, amelyek nem segítik a létfenntartást, vagy csak olyan vastag kérget növeszteni a testünkre, amelyen semmi nem hatolhat át.

Jó volna nem létezni. Csak egy időre, csak átmenetileg. Hiszen a nem-létezés ijesztő. Hiába a vallásos tanok, hiába bármi, nem létezni is csak tudatosan lenne jó. Logikusan. Érzelmek nélkül. Kizárólag saját akaratunkkal irányítva, és amikor már a nem-létezés unalmassá vált, visszatérni múltunk teljes tudatában.

Jó volna megállítani az időt egy-egy szép pillanatnál, hogy örökké tartson. Vagy legalább addig, hogy minden szépség kiégjen belőle. Képessé válni visszafordítani életünk óráját, és az elrontott mozzanatokat kijavítani, hogy soha ne jusson eszünkbe, mi lett volna, ha másképp döntünk. Mi lett volna, ha belátjuk a hibánkat. Mi lett volna, ha jobbak, megértőbbek, kitartóbbak vagyunk. Mi lett volna, ha nem érzünk semmit.

Jó volna erősnek lenni. Nem révedni a veszteségeinkbe és nem törődni az újra felfakadó sebekkel. Kibírni bármely csapást jajszó nélkül. Soha el nem fáradni, fel nem adni. Kitartani a végsőkig és elfogadni a vereséget. Nem roppanni össze a gondok terhe alatt, nem menekülni, nem félni. Nem dideregni. Jó volna embernek lenni. Nem szégyenkezni. Nem sérülni. Nem bánkódni. Pusztán elfogadni mindent, ami adott és nem akarni többet annál, ami van.

Jó volna felejteni. Elfogadni. Elengedni. Nem érezni csalódottságot, nem szeretni. Nem akarni szeretve lenni. Hogy az életünk ne legyen több, mint a megtett lépéseink összessége. Nem ámulni mások boldogságán. Nem bánkódni az összetört kapcsolatokon: sem egyen, sem százon. Megérteni behatárolt világunkat. A testünkbe zárt vágyakat. Hogy az egyes tudatok sosem érnek össze, és a lelkek sosem találkoznak. Hogy minden közös terv törékeny és mulandó, csupán az érzelmek játéka. Az illúziókra majd a valóság ad választ.

Mindannyian vetkőzünk. Ki látványosabban, ki magánérdekűen, kevesebb vagy több gönccel, selymesebb vagy surlósabb anyagokkal, ki egész testében, ki csak képletesen. A vetkőzés, és maga a kínálkozás még lehet közvetlen és őszinte – egyfajta konvencionálisabb értékrendben tehát „természetes” –, meg lehet üzleti is. A zűr abban áll, ha keveredik vagy túlhatalomra tesz szert egyik a másik ellenében.

A nyilvános és látványos vetkőzéshez még csak szituáció sem kell, ott kínálja magát pornó-pózban a FBook, ahol a „minden eladó” fogyasztói ideálja tetszeleg. A tárgyak rendszerének kritikai elemzésével a magyar esszéirodalomba is bekerült Jean Baudrillard nyomán a kilencvenes évektől már átláthatóvá vált a keresett átláthatóság, majd a média-uralom, mellette a kortárs fogyasztói kultúra és a technokommunikáció elemzőjeként már ugyanő megismertette velünk a szimuláció és a hiperrealitás koncepciójának számos változatát. Talán az sem véletlen, hogy az 1976-ban megjelent alapkönyve, A szimbolikus csere és a halál, majd későbbi munkái is oly szélsőségekig viszik el a posztmodern jelenségek (főképp persze amerikai) hatásegyüttesét, mint utóbb átláthattuk a vírusoknak kitettség, az AIDS, a terrorizmus féktelen térnyerése vagy a másolatok világuralma kérdéseit sorra vevő műveiben – merthogy ezekhez képest valóban minden különbség vagy radikális egzotizmus része a másságnak, vagy vállalni való ellenbeszédnek.[1]

Baudrillard nem egyetlen ebben az esetben, csupán kiindulópontként szolgáló (immár klasszikus hivatkozás), minthogy a korszemlélet kitermelte fogyasztói kiégettség, élhetetlen tudás-sivatag, lakatlan törzsiség immár a látszatok elleni harcban kap főszerepet. A látszólag végtelen perspektíva a jelentés-hiányos vagy inkább jelentés-fosztott állapotok előidézőjévé válik. Ezzel viszont a konvencionális hierarchiájú, számos szorongató feltételtől évszázadok óta szenvedő „természetes” entitásokhoz viszonyítva olyan helyzet állt elő, hogy a merev struktúrájú (törzsi társadalmak esetében erőteljes klán- vagy kasztszerkezetbe tagolódott) személyközi viszonyrendszerbe tramplizott bele most a fogyasztás rendjének mindent felülíró hatása. Nem túlzás egy újgyarmatosítás jó esélye, a migrációk új értéktörvénye, a konvencionális érték- és érdekrendszert napi és alkalmi szcénák szerint átíró dramaturgiák tömege, vagyis mintegy „globlocal” hatásegység (Baudrillard kifejezését használva) a polgári értékrend normarendjének kényszerképzete alatt végrehajtott „földi demiurgia” megvalósulásaként. Vagyis föltehetjük még egyfajta illuzionista költőiséggel a kérdést: miként mutatkozik az általános politikai és szellemi hegemónia, strukturális megszállás, újgyarmatosítás abban a kortárs világban, amely hivatott magát az egyöntetűségben tetszelegni látni, s ennek ellenoldalán mintegy „traumatársadalommá” válik. Az alábbiakban ezt az átalakulás-folyamot, a rend rendtelenséggé változását, a látszatok látványosodását és a trauma-folyamatok nélkülözhetetlenné válását próbálom „körüljárni” néhány mű alapján. S azért „körül”, mert egyfelől a kérdéskör érdemi kitárgyalása nemcsak nagy tudományos művek feladataként is megerőltető lenne, de mert a mindennapi szócséplés oltára előtt biztosan lehet attól tartani, hogy egy elméleti homálykodás oly mértékben lesz érvénytelen közlés, amilyen léptékben durvul a látványosságok színpadra vagy virtuális/képzeleti valósághelyszínre kerülésének drámája. A cím pedig nem csalafintaság, hisz a művek ezt a spektákulumot, a látványtársadalom látszatélménybe fordulását jósolják – ennek pedig épp az egyénítés okán megy ellenében az efféle közléstartalom…

 

Részlet ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festményéből

Baudrillard még kihívásként írhatta: „A Másik az, aki lehetővé teszi számomra, hogy ne ismételjem magam a végtelenségig”. E reprodukciós eljárást nem csupán a xeroxra, fénymásolatra, műtárgy-sokszorosításra, képminőségek javulására és iparágának felgyorsulására értette, hanem a valódi Én és a valódi Másik közötti lehetséges kommunikációra éppúgy. Ő, aki egyszemélyben szociológus, filozófus, politika- és kultúraelméleti gondolkodó, fotográfus, médiaelemző és a technológiai kommunikáció kritikusa egyszemélyben, a szimuláció elméletével és a hiperrealitás koncepciójának megalkotásával harsány bírálója lett a konzumizmust, az eldurvuló szerepeket, a haszonelvű közgazdaságtant, a kortárs társadalomtörténetet, s nem mellesleg a művészeteket, a nyugati külpolitikát (pl. az Öböl-háborút) és a pop-kultúrát is magába foglaló elméletek elfogadó, kiszolgáló funkciójának. Életművében a posztmodernizmus és a poszt-strukturalizmus kap hangsúlyos szerepet, de kész örömmel elemzi a szélsőséges jelenségek következményeit is, ide értve az akaratok elhajlását, a tárgyak révén ránk ható vonzerő idegenként azonosítását és hasonló frászokat.[2]

Ilyen frászok körül, de a dél-amerikai létmódok és divatok globális kritikájával megtoldva érvel Mario Vargas Llosa A látványcivilizáció című kötetében,[3] ahol a Nobel-díjas perui író lehangoltan, olykor dühösen és cikizően sorolja elő a kortárs kulturális hanyatlás megcáfolhatatlan jegyeit, vagy legalább az ezekre utaló kivitelezést. Úgy véli, létezik valaminő „igazi kultúra” is, amely még mer a lét legfontosabb kérdéseivel foglalkozni, s mellette nem elandalítani, hanem inkább felrázni akarja a kortárs gondolkodó embert, viszont mindez egyre látványosabban meghal, miközben mindet elönt a felszínes látványosságok látható hatása, a sarlatánok ideje a light kultúrának kedvez, a szórakozás mindenekelőttiségét szolgálja a politikai hatalom, a magán- és a közszféra, a piacivá tett szexualitás, az eladónak minősülő vallás és hitvilág, a még kereskedelmibb tájékoztatás és közlésvilág, stb. Lehangoltsága valódi kultúraelméleti drámát sugall, s jóval pusztítóbbat, mint amit még A beszélő című regényében megjelenített esőerdői indián közösség elűzésére vetemedő vállalkozók kimódoltak egykor. Önálló fejezetet szentel (szándékoltan hangzatos címmel: Dinoszauruszok nehéz időkben) a túlélés csekélyke esélyeinek, s retorikai összegzést is kínál arról, mivel és hogyan lehet agyonbeszélni a fogyasztói társadalmat az informáltság oldaláról nézve (Több információ, kevesebb tudás).

Részlet ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festményéből

Utóbbi kérdéskörre és a fogyasztássá vált „informáltságra” még érdemes lesz visszatérni, de idetolakszik még egy munka, melyben az életközösségek feldúlása, a kulturális autonómiák letaposása, sőt egész népességek kiirtása válik kulcskérdéssé. De nemcsak kihívássá, próbatétellé, értékrendeket szabályozó aspektussá lesz, hanem magát a társadalom-egész lehetséges önképét, önérzetét, a múlttal való elszámolás teljes mértékét és örökségét lényegében egyetlen momentum befolyásolja, s ez közel esik a politikai színtereken egymás ellen küzdő szereplők elismerésért indított végtelen küzdelméhez, a versengő aktorok és áldozatul eső politikai tömegek alulmaradásához. Zombory Máté (immár nem első könyvében és számos tanulmányában is) a politikai képviselet romjain feltörekvő szereptudatos cselekvők számára érdektelenné váló, vagy éppen hivatkozásként aktuálisan megfelelő traumatizált csoportok megbékélés-látszataival sikerre futó cselekvőket írja meg kötetnyi elemzésében Traumatársadalom. Az emlékezetpolitikai történeti-szociológiai kritikája címen.[4] Vargas Llosa „látványcivilizációjában” még a „tilos tiltani” fejezet ontotta az érveket arról, miként lesz szükségletté a tiltásokat bevezető régebbi autoriter rendszerek modernizált jelenképében a tiltásoktól visszahúzódó állami stratégia. Zombory azzal kezdi kötetének első fejezetét, hogy „Az emlékezetpolitika mind az emlékezést, mind a politikát ellehetetleníti”, mert „az elismerés politikájaként értelmeződik, amelyben a politikai küzdelem az identitás elismertetését célozza, így az azt kifejező saját emlékezetét is”, vagyis az aktuális társadalmi térben szélsőségesen egyenlőtlenné válik az emlékezet sokféleségének elismertetése, így az egyénítés bármely szuverén módja is (7. old.). A megbékélést esetleg szolgáló „történeti párbeszéd” vagy „közös történeti narratíva kialakítása” ugyan mindkét résztvevő fél számára a kiegyezés tere lehetne, de az egyeduralmi rálátás szükségképpen hiányát szenvedi e megengedő gesztusnak még látszat szerinti, álságos érvényesítésével is. A belátás és rálátás különbsége, a megértés és megbocsátás mássága, a „bűnös történelemtől” a „dicső történelemig” vezető út szélsebes bejárása ugyanakkor elemi érdeke a regnáló hatalomnak, s ebbe éppen az időfüggő, a relativizáló, a viszonyítási alapokra épülő, a máskéntgondolást is megengedő értelmezések nem férhetnek bele.

Érdemes (ha itt most nem többet, legalább) a tartalomjegyzék néhány címét megidézni Zombory munkájából: Az áldozatok versengésétől a traumatársadalomig; Tér-idő történelem. Holokauszt-emlékezet és transznacionális politika; Globalizálódó emlékezet. Normák, aktorok, gyakorlatok; A tanú elhallgattatása és a történelem visszatérése – A kulturális traumaelmélet kudarca; Mimetikus áldozati versengés: Gulag vs. Auschwitz; A revizionizmus vizualizálása. Civilizált antikommunizmus a Terror Háza Múzeumban; Hallgatás, kultiváció, kulturális örökség. Identifikációs stratégiák a „német múltról” szóló diskurzusban 1945 után… Így persze néhány fejezetcímmel ez nem kíván alapos könyvismertetés lenni, de annyi utalást megkíván, hogy a versengő politikai aktorok történetformáló szerepét, avagy egy „objektívnak” tetsző történeti folyamat kezelésmódját a traumák elszenvedői oldaláról, a szubjektív vallomás felől igazolja. Ugyanakkor szöveghűen megidézi azt a jellegzetes kortárs gondolkodásmódot, amelyben a múltnak és jelennek az a pusztító típusú átírása megtörténik, ami után már velejáróan nem marad emlékezet (ami nem tehető hasznossá egy érdek függvényében), nem marad gondolkodási idő, nem lesz igény elszámolásra és egyáltalán beszámolásra sem, amelyben tehát már senki nem fog érdekelni a „valóság”, csak az, ami ehelyett és az után megmaradt valamelyest. Szimuláció, elvont képzet, reálisként értelmezett mimézis, színjáték játék nélkül, spektákulum pusztán, melyre vagy van fogyasztói igény (addig, ameddig), vagy nincs, és utóbbi esetben törölhető, mint egy időleges fájl az alkönyvtárból. Ez pedig már nem a 2.0 társadalma, hanem a Big Data újraválogatott alkönyvtárának rendszerszerű működtetése – emlékek és szubjektivitás nélkül, puszta adathalmazként, kép nélküli információként, amely a „több információ, kevesebb tudás” elve alapján a szűrés gyakorlatát is intézményesíti – mégpedig nemcsak megnevezhető politikai aktorok jóváhagyó gesztusától függően, hanem a rendszerlogika kíméletlen hatékonysága „érdekében”.

Ez érdek néha hajlamos értékké válni. Márpedig ott, ahol az érték költséggel és hatékonysággal mérhető, az érdek is megtérülés-függő. A nem hatékony érdekek köre a selejt-minőség gyanújával terhelt. E rendszerlogika eredményességével szemben azonban néhol – és kiszolgáltatottan ugyan, de mégis – ott maradnak az ellenérvek, az elgondolkodó elmék, a hatékonyságot hatékonyan leíró szemléletmódok. Ezek egyik példája Byung-Chul Han könyve, A transzparencia társadalma.[5] Ennek már bevezető fejezeteiben rögzíti Han, mennyire kitettek és számkivetettek vagyunk mindazon személyes és elidegenített képzeteknek, melyekkel mindennaposan élünk – ha még élni tudunk. De arra is fölhívja a figyelmet ezzel, hogy az információra éhessé tett társadalmak nem a mélységi, elemző, vitatkozó, árnyalatokat kereső, eltérésekben örömet lelő befogadóra hangoltak, hanem éppen a piaci rendszerek hatékonysági mutatói alapján a szimulákrumokra, a csinálmányokra, a formálisan megfelelni látszó (központilag egyénített, de ezzel egységesített) látszatokra épülnek, melyek a gyorsuló info-áradatnak mindent alávetnek, így az egyénítés bármely módját, az egyet nem értés legcsekélyebb esélyét, a különbözés legsajátosabb változatait is. Han mint dél-koreai születésű, németül író filozófus korunk kulcskérdéseire keresi válaszait, sőt provokál könyveivel és tanulmányaival,[6] melyekben kemény kritikával illeti a kapitalizmus szellemét, az iparszerű logika kíméletlenségét, a kizsákmányolás résztvevőinek önkéntes behódolását abba az önkéntes gyarmatosításba, amelyben a külsőleg meghatározott ember a belsőleg érvényesülő embertelenség védtelen áldozatává lesz. A kiégés társadalma kötete például a teljesítmény társadalmának elfojtott lázadások helyetti, önkizsákmányoló eredményességi és hatékonysági mutatóit vezeti vissza az ember testére erőltetett kényszerességek okozataira, az önkizsákmányolásban megjelenő önkéntes hajszoltságban a teljes kiégésig eljutó személy kiúttalanságait mutatva meg. Ezek kritikai értékelésével mintegy bizonyságát is adja annak, hogy a társadalomtudományok rendszerszerű működésmódja csúfosan beszorult ugyanebbe a kívülről meghatározott teljesítménykényszerbe, ettől pedig szaknyelve szűk körök mániákus mormogásává vált, a szociológia, filozófia (s olykor még a szakantropológiák is) éppúgy elidegenedtek választott tárgyuktól, mint a politikai szereplők a szavazóiktól. A tudás- és beruházási tőke pedig éppen ezek haszonvételi kulcsai segítségével szabadon áramlik tova a még gazdagabb megtérülés, a tudáspiac eredményeit felmutató sikerek felé. Az áldozatok immár mellékesek. Részükre „nem maradt emlékezet, merthogy a spektákulum társadalmában a tudnivaló is csak néznivaló, az élmény sem személyes” (hanem lájkolt, és ha a dislike gombot nyomod, azt letiltja a rendszer!), továbbá a „minden más” választása is ezerszer könnyebb, mint az egyedi saját bevitele – mert ez lassítja a rendszer hatékonyságát, amely a forgalom mércéjére van beállítva, s nem a tétovázás léptékére.

Mindemellett érdemes néhány figyelmező szót szánni arra, amit Han a fentebb említett szerzők mellett (Baudrillard, Debord, Bauman, Vargas Llosa, Zombory Máté – és a lista még napestig bővíthető) a posztmodern jelenségek olyan tüneményeivel illusztrál, amelyeknek része vagy tartalma is a szimbolikus cserék folyamata, ide értve a hírek cseréjét és a szexuális partnerekét, a privát fotókét és a bérelhető filmekét, a munkavállalókét vagy a telefon-előfizetőkét, a könyvvásárlókét vagy a múzeum-látogatókét, stb. Vagyis a gazdasági, politikai, kulturális, szellemi, fogyasztási, ízlésbeli, életviteli, trendváltoztatási és más hegemóniák olyan szerteágazó rendszerének alárendelt, kizsákmányolt, meghamisított, átlagossá tett vagy szokványossá nevelt egyedeiről van (és lehet kizárólag) szó, akik az újgyarmatosításban nem az elutasítani való gaztéteményt látják meg, hanem örömmel csatlakoznak partnerként, elfogadják feltételként, tudomásul veszik átalakulási célként és egyöntetűvé válás esélyeként azt, ami mindaddig éppen másságával együtt volt kitüntetett érték, eszmény vagy létforma. A kívülről definiált értékrendben zajló közös és kölcsönös cserék így a globális piacnak elkeresztelt szervezett káosz részeivé, sőt formálóivá, alkalmasint alapjaivá is válnak. A bennük rejlő traumák, az emlékezet öröksége, a hangzatos vagy megtévesztettségre alapozott befolyásolási módok szinte nélkülözhetetlen kellékei immár ennek a színpadnak. Sőt, színpad helyett más fogalmakat kell keresnünk, ahogyan Han teszi is.

ELLINIDHA (Lepsényi Piros)

Han korábbi köteteiben is meghatározó elem a kapitalizmus sikerképessége a nemkapitalizmusokkal szemben. Ez nem világnézeti, ideológiai vagy politikai tónus, csupán másfajta racionalitás. Han szerint a transzparencia követelése mindenütt megjelenik a minket körülvevő világokban, sőt egészen addig fokozódik, hogy mindennek elsődleges eszköze vagy mércéje lesz, vagyis fetisizálják és totalizálják (9. old.). Fétisként éppen úgy lehet gondolni rá, mint a rítuselemzések kulcsfogalmainál, a dramaturgiák sarkpontjainál vagy a társadalmi mozgások késztetéseinél tesszük. Mindez arra a paradigmaváltásra nyúlik vissza, amelyben a piaci logika követelése a haszonkulcs megteremtése, de mindez nem korlátozandó a politika vagy a gazdaság közös és kölcsönös területeire. Mert a transzparenciának nem pusztán jogi vagy gazdaságossági elvárás, nem csupán a korrupció vagy az információszabadság a színtere, hanem olyan rendszerszintű kényszer, mely kihat minden társadalmi folyamatra, sőt a láthatóság mértékével és az átláthatóság erőszakos uralmának érvényesítésével több is, mint egyedi társadalmi jelenség.

Több elsősorban azért, mert a piaci logika szerint az a transzparens, ami belesimul a tőkeképződés folyamatába, operacionalizálható, kiszámítható, vezérelhető és ellenőrizhető is. De „a transzparencia társadalma az egyformaság pokla” (10.). Ugyanis a kommunikáció feltétele az egyforma jelek gyors folyamata, így a társadalom fölszeletelésének valójában legtisztább megoldása, ha minden másságot és idegenséget mint rendszeridegent kiiktatunk belőle. Ráadásul a bármely egyedi akadályozza az egyformák láncreakcióját, sőt, mint ilyen, a mindenre pozitív választ adó rendszerben fennakadást is okoz a maga egyéni, eltérő gondolatiságával, tehát a pozitív alaptételre cáfolattal, ellenkező vagy más gondolattal, a saját rendszere szerinti reakciókkal keres (keres, azaz tétovázik, alternatívákban gondolkodik, időt szán rá, eltérőt formál, kérdez, visszakérdez, aggályoskodik, átalakít, „negatívan” viselkedik, stb.!), s mindez ellene hat annak, hogy „a transzparencia kényszere az embert nivellálja a rendszer funkcionális elemévé” (12.). Mert hát a gépies működésnek éppen az eseményszerűség, az egyediség, a személyek közötti különbségek és másságok, a kapcsolatoktól függő egyén részválaszai, tévedései, tanakodásai okozzák a legfőbb akadályt, amit a „kérdezés jogának” kiutalása nélkül veszélyesnek kell minősíteni. Mert a transzparencia a titok társadalma, de a közös titoké, a distancia pátoszát levetkőző, a másságtól idegenkedő együttes létélmény engedélyezett, integrálható változatáé. S mert az egyes ember autonómiája a megértés egyenlőségén áll vagy bukik, az is része az autonómiának, hogy a másik másságát, a benne érthetetlent is ugyanúgy elfogadjuk. Ha ez lelemény, intuíció, gondolatiság, erkölcsi példázat, tehetség, eltérés, adaptációs készség vagy akarnokság akár, akkor sem fogja elsorvasztani a magasabb rendű szimpátia vagy együttérző nyitottság eszköztárát. De erre már az „információs hézagra”, mint valaminő vakfoltra érzékeny átlátórendszer  vészesen reagál, akkor is, ha „a hézagmentes tudás a gondolkodást zülleszti számítással” (16.), így a személyesség bármely jegye (érzékenység, szenvedés, fájdalom, dekoncentráció, szerencsétlenség, irigység, lelketlenség, érzelmesség, stb.) csak akadálya lehet az optimalizált működésnek: a pozitivitásra berendezett társadalom nem adhat formát a negativitás (vagyis a kérdezés, kétkedés, tanakodás, eltérés, mérlegelés, belátás, ellenvélemény, stb.) megjelenési formáinak. „A pozitivitás társadalma arra készül, hogy teljesen újjászervezze a lelket” – emiatt nem lehet szó szerelemről, mert az nem optimalizálható; viszont lehet szó a mutatkozás olyan sokféle módjáról, melyek a maguk kivetkőzöttségében a pornográfiára emlékeztetnek inkább. A pornó társadalma (44-57.) eszközértékű spektákulummá üresedik, továbbá körülötte a felgyorsulás igénye is pusztítja a rítusok és ceremóniák narratíváit, ezek saját ritmusa és ideje viszont akadálya az optimalizált működésmódnak, így a számító gondolkodással teljességgel ellentétessé válnak, újabb gondolkodási pályákat nyitnak, elvonják a hatékony információ-tőke és eredményességi mutatók meglévő teljesítményeit – vagyis a gyorsulás ellenségei. A felgyorsulás társadalma (58-65.) így hat vissza az evidencia társadalmára (34-43.), ez pedig a kultuszok szolgálatában álló jelenségek esetében éppen ellenkezőleg hat: ezek „fontosabb, hogy léteznek, mint az, hogy látni lehet őket” (ahogyan Walter Benjamin a kultikus értékekről megfogalmazta)…, vagyis a láthatóság csupán ellene hat a kultusznak, a rejtettség fokozza értékét mindannak, ami a rejtekezésben egyedi, kiteljesedett, vagyis nem csereszabatos. Az evidencia társadalma épp ezért a kiállítás társadalma formájában ölt arculatot (24-33.), de a transzparencia el-távolít (pl. a képek, fotók, színpadok, kiállítási tárgyak, ikonikus kompozíciók esetében), így „gyanúba kever mindent, ami nem veti alá magát a láthatóságnak. Ebben áll az erőszakja” (31.).

Han e jól követhető felosztásban még a felgyorsuláson túl fölvázolja „az intimitás társadalma” jelenségét (66-71.), az információs társadalom (72-79.) mellett a leleplezés társadalmát és az ellenőrzés társadalmát is (80-95.), majd így zárja esszékötete utolsó bekezdését: „A digitális panoptikum lakója egyszerre áldozat és tettes. Ebben áll a szabadság dialektikája. A szabadság ellenőrzésnek bizonyul” (95.). A kötet hivatkozott szakirodalma (s így az egész terjedelem egytizede, lényegében lábjegyzet és forrásjelzés) fennkölten bizonyítja, mennyi invenció, egyediség, méltányos és megértő szó, filozófiai példázat, elrugaszkodás és landolás, kihívó érvek és csatarendbe állított rendszerlogika van Han készletében, s ez miképpen illeszkedhet egy jól olvasható, inspiratív, elbűvölően leleményes és átlátható szerzői műbe. Mindemellett nem „transzparens” – ennek örömét talán meghagyja a nagytudományos munkáknak. De amit feltár, megnevez, végigvezet, felmutat és körülrajzol, az éppen elegendő ahhoz, hogy ne várjuk a hatékonysági mutatóját vagy piacnyerési mutatóit előbbre valónak tekinteni, mint szerzői dilemmáit megosztani olvasóival. Kulcsár Szabó Zoltán utószava azonban még azokat is beljebb csábítja Han világának megértésébe, akik a transzparenciának ezt az aspektusát eddig kihagyták világképükből. Az „adatalapú tudományból” ugyanis éppen az hiányzik, ami miatt a pornó társadalmai a FBook közhelyes magánfotó-gyűjteményévé válnak, ami miatt a numerikus tudások törölhetők is egyetlen szempillantás alatt, ami miatt az értékek rendszere mindig is ellenállt az értéktelenség társadalmainak totálissá válásával szemben…

Egyszóval, mint fennebb jeleztem, a múltnak és jelennek az a pusztító típusú átírása szándékaink és akaratunk ellenére is megtörténik, ami után már velejáróan nem marad emlékezet (mert ez nem tehető hasznossá egy piaci érdek függvényében), nem marad gondolkodási idő sem a méltóbb problémákra, nem lesz igény elszámolásra és egyáltalán beszámolásra sem – amelyben tehát már senkit nem fog érdekelni a „valóság”, csak az, ami ehelyett megmaradt valamelyest. Ez azonban meglehet, elsősorban már nem a transzparencia társadalmának problematikája, hanem a másra, egyébre emlékező, hezitáló, traumákat kezelni próbáló, az olcsó spektákulum világát elutasító válaszadók belátása szerinti létforma. S lehet, a „leleplezés társadalmának” leleplezése a „rejtett belsőt”, az álarcok nélküli világot, „a szív transzparenciájának” rousseau-i világát teszi főbb helyre a totális zsarnokságok elleni cselekvés perspektívájában…

Byung-Chul Han: A transzparencia társadalma, Ráció kiadó. 2020.

(Illusztrációk ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festőművész hozzájárulásával)

 

[1] lásd ehhez Jean Baudrillard: A különbség melodrámája; A radikális egzotizmus. In: A Rossz transzparenciája. Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám–Intermédia, Budapest, 1997:107-118.; 125-132; vagy Baudrillard: Az utolsó előtti pillanat. Magvető, Budapest, 2000; vagy ugyanő: Amerika. Magvető, Budapest, 1996; vagy Zygmunt Bauman: Globalizáció. A társadalmi következmények. Szukits, Szeged, 2005.

[2] Baudrillard, Pierre 1997 Az akaratok elhajlása. In A Rossz transzparenciája. Esszé a szélsőséges jelenségekről. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Budapest; valamint ugyanő A Tárgy mint idegen vonzerő. In A Rossz transzparenciája. Esszé a szélsőséges jelenségekről. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Budapest; Guy Debord 2006 A spektákulum társadalma. „Tartóshullám sorozat”, Balassi Kiadó, Budapest.

[3] Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014.

[4] Kijárat Kiadó, Budapest, 2019., 348 oldal

[5] Ráció Kiadó, Budapest, 2020., 136 oldal

[6] lásd még további műveit magyarul: Byung-Chul Han 2019 A kiégés társadalma. Typotex, Budapest, 111 oldal; 2020 Pszichopolitika. A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák. Typotex, Budapest, 116 oldal; 2021 A szép megmentése. Typotex, Budapest, 108 oldal; 2021 Csillapító társadalom. A fájdalom ma. Typotex, Budapest, 92 oldal

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.
(Emily Brontë: Üvöltő szelek)

Az m5 csatornán késő éjjel adták az Üvöltő szelek című filmet, egy 2011-es, Andrea Arnold rendezte feldolgozását Emily Brontë csodálatos regényének. A film kongeniális volt, a tőle telhető módon visszaadta a regény különös, vad, kegyetlen hangulatát. Szélfútta magaslatok, ködös, esős, szeles, minden ízében barátságtalan és kellemetlen táj, nyers emberek, mégis valami megejtő szépség a részletekben, csodálatosan fényképezve.

Mit is mondhatok az Üvöltő szelekről, erről a kivételesen zseniális remekműről? Pár hónapja eljátszottam a gondolattal, hogy készítek egy listát magamnak a “top 10” regényről, amit valaha olvastam. A magamfajta, aránylag sokat olvasó ember az élete során több száz remek regényt elolvas, szóval egy ilyen lista készítésekor kegyetlenül kell szűrni, csak a leg-legek maradhatnak benn. Angol nyelvű irodalmi szövegek közül csak egynek kegyelmeztem. Igaz, sok könyv van, ami alapműnek számít, és nem olvastam (boldog tartalék a jövőre); de azok közül, amiket igen, az Üvöltő szeleken kívül talán csak Faulkner munkássága mérhető az etalonhoz, Dosztojevszkij és Tolsztoj regényművészetéhez. Szerb Antal írta róla: “Ilyen vihar Shakespeare óta nem tombolt az angol irodalomban.” És azóta sem.

Kerestem volna mondatot a filmből, amely megragadott, és amely méltó lehet az értelmezésre; de ahogy visszagondoltam, rájöttem, hogy ebben a filmben jóformán nincsenek is mondatok.

Akinek nem volt épp harmonikus gyerekkorának családi környezete (az enyém nem volt az), az tudja, milyen az, amikor nyersen törnek elő az indulatok az emberekből, és üvöltözésbe, verekedésbe, tébolyult ordításba csapnak át az érzelmek. Na, ilyen ez a film és a mű is; vad indulatok fűtik az alakokat, a lélek legmélyéről törnek föl (vulkánszerűen) a reakciók; mindenki mintha meg lenne tébolyulva; Dosztojevszkij előtt senki sem írt ennyire modern regényt. Tényleg a lélek legmélye, artikulálatlan gomolygása szólal meg, és olyan érzelmeket ismerünk meg (mindenekelőtt persze olyan szerelmet), hogy a szavunk is elakad a döbbenettől.

 

De amiért a regény mégis felülmúlja a filmet, az Emily Brontë zseniális narrációs technikája. Az ember nem is érti, hogy ez a 30 éves korában meghalt, emberekkel szinte egyáltalán nem találkozó, a nagy angol puszta kellős közepén élő, világtól elzárt paplány hogyan is lehetett képes megírni egy ilyen monstrumot. Otthon írogatva létrehozott egy szerkezetet, amellyel legalább száz évvel megelőzte a korát. A történetet ugyanis az a szereplő meséli el, forró tea és befűtött kandalló mellett a regény férfi narrátorának, aki az egész nagy vidéken egyedül nevezhető normálisnak: a tébolyodott család bölcs, szeretetreméltó, megnyugtató, már évtizedek óta ott dolgozó nevelőnője, Nelly. Az őrületes érzelmek és a szenvtelen mesélő kontrasztja bizarr, varázslatos hatást vált ki, amit aligha felejt el, aki egyszer is végigolvasta a könyvet.

Szóval próbáltam keresni mondatot, mint ami kifejezhetné ezt a világot, de csak ezek a nyers verekedések, hatalmas bóklászások és hisztérikus érzelemkitörések jutottak eszembe. Elsőre. Mert aztán mégis csak eszembe jutott egy mondat. Catherine mondja Heathcliffnek:

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.

Ez a mondat talán minden szerelem kvintesszenciája.

Aki nem ismeri a történetet, csak három mondatban a lényeg: Heatchcliff egy színesbőrű (cigány? néger? félvér?) árva gyerek, akit egy yorkshire-i farmer elvisz a birtokára. A farmer fia azonnal lenézi, gúnyolja és meggyűlöli őt; a lánya (ez Catherine) azonban azonnal kíváncsi lesz rá, és megszereti. Ennek a szerelemnek (és gyűlöletnek) a története a regény, melynek végén mindenki elpusztul.

Mielőtt értelmezni próbálnám a mondatot, nagyon gyorsan egy megjegyzés. Catherine-ék szomszédja (persze a szomszéd azon a tájon azt jelenti, hogy több kilométernyire) a Linton család. Mindenben ellentéte Earnshaw-éknak: kifinomult, gazdag, békés, nyájas, meleg hangulatot áraszt. Amikor 16 évesen először olvastam a regényt, nem értettem, hogy Catherine miért szereti jobban Heathcliffet, mint Edgar Lintont. Miért szeret jobban egy vadembert, aki egyáltalán nem tud viselkedni, koszos és ápolatlan, mint a tiszta és kifinomult Edgart. Jellemző. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy valójában mi a szerelem.

Heathcliff egy “vadember”, igen, de éppen ezért hatol olyan mélyre, éppen ezért dúlja úgy föl az ember lelkét. A szerelem valami olyan ősi, tényleg atavisztikus borzongást ébreszt föl az emberi pszichében, mint alighanem semmi más a világon. Mindannyiunkban él egy ősember. És ez az ősember valódibb énünk, mint a civilizált maszkot magára erőltetni igyekvő külső ember.

A szerelem egyébként valóban szótalan is. Mit csinál egymással Catherine és Heathcliff? Mit? Semmit. Együtt szaladják körbe “Szelesdomb” erotikus kanyarulatait, bóklásznak, henteregnek a sárban, összemocskolják magukat, virágokat szednek, hagyják, hogy rájuk zúduljon az eső, fújja őket a szél. Nem beszélnek: együtt vannak. Ez az együttlét, ez a vadállati, civilizáció előtti létmód: ez a szerelem. Aki ezt megismerteti velünk, az önmagunkra ébreszt. És ha ez a valaki meghal, vagy mi is együtt halunk vele, vagy föltámasztjuk a halottat is. Az Üvöltő szelekben az utóbbi történik.

Nem Freud “találta föl” azt, hogy az ember énjének nagyobbik és meghatározóbb része mélyen elmerül az öntudatlanság és vadállatiasság mocsarában. És ez az elmerült, öntudatlanságba merült, hatalmasabbik rész, éppen mert az én tudatos elkülönítése előtti, valójában nem is feltétlenül nevezhető énnek. Könnyen lehet, hogy mások sokkal jobban kifejezik és előhívják saját tudattalanunkat, mint a mi tudatos énünk valaha is képes volna. Így kell érteni Catherine mondatát. Heathcliff inkább ő, “jobban” ő, mert többet hordoz saját valóságából. Abból a vad, felejthetetlen, gyermekkori borzongásokkal és csodákkal terhes világból, amelyet a legtöbb tudatos ember emlékei mélyére süllyeszt, és végül teljesen el is felejt. A nagy irodalom azonban (mint a szerelem) képes rá, hogy belevilágítson ebbe a termékeny mocsárba. És fölkavarja, amit ott talál. Igen, a nagy irodalom mindig fölkavaró.

Forrás: https://mondataink.blog.hu/2017/10/02/az_osember_eletre_kel

 

Ajánljuk még Ureczky Eszter remek dolgozatét: https://metropolis.org.hu/az-idegen-sebe

 

Ha viszonylag későn döbbentem is rá, de már csak a koromnál fogva is elég régóta tudom, hogy az életben mindent nem lehet. Sem megkapni, sem elérni, sem megnézni, úgyhogy amióta megbékéltem vele, hogy bármennyire szerettem volna is, már sosem fogom látni Ushuaiát, Tenochtitlánt vagy Santa Fét, azóta nem is bánt annyira a dolog. Mondom, már nem is bánt, sőt, ez a megnyugtató érzés kísér mindig, valahányszor kimarad valami, amit pedig megnézhettem volna, mert utamba esett, csak nem vettem észre, vagy éppen valamilyen más ok folytán nem tettem meg azt a néhány száz méteres vagy éppen kilométeres kitérőt, ami elvezetett volna odáig.

Bódvaszilasi házigazdánk szombaton este legalább háromszor elmondta, hogy másnapi túránkon okvetlenül nézzük meg a Vecsembükki zsombolyt. Bólogattunk, hogyne, persze, aztán magunkban azt gondoltuk, mi elsősorban a Szabó-pallagot nézzük meg, az erdészházzal, ahol a pecsét van, utána pedig az alsó-hegyi fennsík pereméről csodáljuk majd a kilátást. Ennyiben maradtunk, magunkkal, a házigazdánkkal, és másnap viszonylag korán, már reggel nyolckor elindultunk. Kilencig állítólag tilos az erdőben túrázni, a szarvasbőgés miatt, a kiírás szerint délután négykor is ugyanígy el kellene már hagyni a területet, de láttuk, hallottuk, hogy ezt azért senki nem veszi komolyan.

Útközben hol hangosabban, hol elhalóban, de szinte végig a szarvasbőgés hangja kísért bennünket, főleg a Szabó-pallag környékén hallottuk, láttuk is a szarvasokat. Onnan továbbindulva aztán rátértünk a kék kereszt, majd a tanösvény jelzésre. Nem vagyunk ortodox kéktúrások, ez meg is látszik az útvonalunkon, de nekünk így jó.

Ha utólag visszagondolok, nem lett volna túl nagy áldozat útba ejteni azt a 246 méter mély aknabarlangot, amelyik házigazdánk szerint az összes közül a leglátványosabb. Ki is van építve, sőt a gyerekeknek még ajándékot is rejtettek el, amit a tanösvényi leírás szerint megkereshetnek. Kár, hogy ezt utólag mesélte el, bár érthető, hiszen számára teljesen nyilvánvaló volt. Akkor, ott, a helyszínen kicsit talán már untam a zsombolyokat, az ördögszántásokkal tarkított fennsíkot, és abban a hitben, hogy úgysem lehet megközelíteni, én dönthettem, és inkább a sárga jelzést választottam. 2,3 km kitérő lett volna, igaz, házigazdánk szerint kétszáz méter, éppen csak annyi, mint ide a házhoz a benzinkút.

A tévedés joga őt is megilleti, hiszen helyi ember fejében, emlékezetében másképp élnek a távolságok, mindenesetre mi pillanatnyi habozás után továbbindultunk a fennsík pereme felé. Még azon is vacilláltam, hogy egyáltalán menjek-e tovább, ér-e annyit ez az egyhangú táj, hogy csak menjünk, menjünk, azt sem tudjuk, mi vár ránk. Nem tudom, milyen apátia lett úrrá rajtam ott útközben, talán a Vecsembükki zsomboly hiánya művelte velem, mindenesetre a kilátás kárpótolt mindenért. Az Eresztgető-szikla tövében ott hevert lábunk előtt a világ, Komjáti, Bódvaszilas, az Esztramos, mellette-mögötte Bódvaszilas. Ha kicsit lejjebb megyek, belátom az egész Bódva-völgyet, de én kevesebbel is beértem.

Az Eresztgetőtől egy kis kitérővel még megnéztük egy zsomboly mélyén a hajdani erdészház romjait, aztán a visszaúton már csak lefelé kellett mennünk. Útközben nemcsak hallottuk a szarvasbőgést, sok helyen láttuk a szarvasokat is, ünőket, teheneket, sőt még bikákat is. Ritka szép élmény, kárpótlás talán a Vecsembükki zsombolyért.

A zöld jelzés legszebb szakasza nekem a márványbánya volt, hatalmas köveivel, bár az egész útra jellemző ezen a karsztos vidéken, apróbb-nagyobb fehér kövek, rajtuk élénk zölden virító mohával. Nem is tudom, hogy mondhattam én egyhangúnak ezt a tájat, de talán a bőség zavara művelte velem. Vagy  titkon talán a Vecsembükki zsombolyért fájt a szívem? Mondhatnám erre, hiszen láttam már elég ilyet, Spanyolországban, ahol Griselnél az olajfák között egyszer csak beszakad a terep, mert a mór fiú és a keresztény lány nászát nem bírta volna el föld. Vagy a Simona és a Similla, azaz a Kis- és a Nagyzsomboly. Igen ám, de a Vecsembükki… Mondhatná erre a szilasi házigazdánk.

Lehet még megoldás, ha annyira kiált a zsombolynézhetnék. Ha visszamegyünk, hogy folytassuk a túrát, ahol abbahagytuk, senki nem akadályoz meg bennünket, még egyszer megmászhatjuk az Alsó-hegyet, egy másik évszakban talán, és akkor nem a sárgán, hanem a tanösvényen megyünk majd tovább egész a határig, ahol a Vecsembükki zsomboly hatalmas ürege tátong. Vagy idővel ez is olyan lesz majd nekem örökre, mint Ushuaia vagy mint a Vadálló-kövek, ahová ugyan más okból, de én már soha föl nem megyek.

Hoppál-Kovács Edit Győrben született, az ELTE matematika-fizika szakán diplomázott, később az ELTE pszichológia tanszékén folytatta tanulmányait. Közel tíz évig tanított a budapesti József Attila Gimnáziumban. Tizenegy éve dolgozik szervezetfejlesztőként és tanácsadóként. Emellett férjével két kamaszt nevel, akiknek hét éve lett az anyukájuk.

(Hoppál-Kovács Edit)

Editet én is nagyjából ekkor, hét-nyolc éve ismertem meg. Olyan fotókat lőtt rólam, amin még magamnak is tetszettem, ez ötévente egyszer fordul elő. Emlékszem, az volt az érzésem, WOW, ebben a nőben van valami. Akkor még ötletem sem volt, mennyire igazam van. Emlékszem arra is, hogy az elején egy kicsit zavarban voltam a jelenlétében, mert észrevettem, hogy sokakkal ellentétben valóban figyel arra, amit mondok. És az volt az érzésem, azzal is tisztában van, amit nem. Kétségem sem volt felőle, hogy kimagaslóan jó tanácsadó lehet.

Aztán évekig nem találkoztunk, csak a Facebookon követtem, hogyan nőnek a gyerkőceik. Így jöttek szembe velem Edit írásai is. Mikor megkaptam az ÚjNautilus prózarovatát, gondolkodás nélkül írtam rá, és kértem tőle szöveget.  Ez pedig nem csak a rovat épülésére szolgált, de ezáltal ismertem meg jobban Editet mint írót is. Kezdő szerkesztőként félve adtam néhány javaslatot, és megdöbbentett az a nyitottság és érdeklődés, amit viszonzásul kaptam. Edit nem viccel, amikor azt mondja, hogy az életét folyamatos tanulás jellemzi. Határozott elképzelése van, de megvan benne az alázat, hogy a már késznek hitt műhöz is visszatérjen, hogy jobbá tegye. Ráadásul elképesztő energiával és odaadással, hihetetlenül gyorsan tanul. Alig közöltem tőle két-három szöveget és már gyakorlatilag nem volt mibe belekötnöm. Nem sajnálja beletenni az időt és a fáradtságot az alkotásba. Alig egy év alatt megírt egy regényt, számtalan novellát, és a Majdnem elhittem című kötetét is összeállította. Ez elképesztő teljesítmény, ha számításba vesszük, hogy teljes állásban dolgozik, és azon felül még szülő is.

Amellett, hogy kitartó, Edit rettenthetetlen. Ez alatt nem csak azt értem, ahogy anyuka lett, és nem is csak azt, ahogy a betegségét küzdötte le. A bátorság, a bevállalás a szövegeiben is nyilvánvaló. Kevés olyan szerzővel találkoztam, aki a személyesség ilyen mértékű felvállalására képes, ráadásul úgy, hogy ezt nagy fokú önkritikával, alkotói szigorral ötvözi. Nem az életét meséli el öncélúan, nem korrektúrázott naplóbejegyzéseket ír. Felhasználja a saját élményeit arra, hogy művészi produktumot hozzon létre, ő maga egyben a márvány és a szobrász.

(A díjátadás pillanata.
Szondi Györggyel, a Napút vezetőjével)

Az alkotás mégsem csak magáról szól. Jó érzékkel használja fel, hogy remek megfigyelő. Karakterei mind élő, lélegző alakok, egyértelműen mutatják, hogy Edit nagyon is érti a lélek magját, és nem csak meglátni, visszaadni is képes. Ahogy a fotóiban, az írásaiban is jó arányban van az egyértelmű és a homályos. Első olvasásra is pontosan tudni, miről szól, de minél tovább nézed, annál több rétege tárul fel. Olvasóként és szerkesztőként is kíváncsian várom, mi jön a Majdnem elhittem után, az ugyanis vitán felül áll, hogy egy nagyon érdekes életmű első kiadott darabja kerül most bemutatásra.

 

 

(A fotókat Hurta Hajnalka Anna készítette
a jún. 14-ei díjátadó-könyvbemutatón.)

Tizenkettedik

Fülöp Dorottya: Szentiváni álom (dramolett) [Kalligram]

Őszintén, kinek nem a Mesteremberek a kedvenc része a Szentivánéji álomból? Fülöp Dorottya parafrázisában a helyszín egy késő 20. kora 21. századi középiskola, érzésem szerint szakképző, ahol egy lelkes és tehetségtelen kis csoport készül egy… Shakespeare átirat előadására. A szöveg tehát, ha úgy tetszik, parafrázis a parafrázisban. A dráma egy éjszaka alatt íródik, a jobb szerepek sorshúzással, a rosszabbak megvesztegetéssel kerülnek kiosztásra. Fülöp Dorottya azonban nem feledkezik meg a humor mögötti drámai mélységről, melyről a Shakespeare darabok ismertek. Kétlem, hogy én lennék az egyetlen, akinek az előadás után a szövegét széttépkedve elsétáló Zsigáról a Holt költők társaságának Neil Perry-je jut eszébe.

Tizenegyedik

Fecske Csaba: Nem történt semmi (vers) [Tiszatáj]

Karádi óta az a legszebb csók, mit “el nem csókolunk”. Ha ez nem is áll minden esetben, abban talán egyetértünk, hogy az elmulasztott lehetőségek, szerelmek gyakran tovább maradnak velünk, mint a megéltek. Fecske Csaba versében Nem történt semmi, mégis érezzük, hogy az a semmi nagyon is történt. Hogy talán sokkal jobban történt, mintha valami valóban történt volna. “Számomra egy nő megfizethetetlen/ minimum egy életbe kerül” – írja Fecske. Amit háromezerért kínálnak a sarkon, az a kanyarban nincs ahhoz képest, ami azáltal része az életünknek, hogy kihagytuk.

Tizedik

Ozsváth Zsuzsa: Fizetett hirdetés (Novella) [Látó]

A Látó folyóirat nem kisebb kérdéskört nevezett meg májusi számának témájául, mint Istent. Létét, nemlétét, megtapasztalhatóságát és megismerhetetlenségét. Ozsváth Zsuzsa rövid novellája első olvasásra egy egyszerű lelket sugall mint elbeszélőt, de tudunk-e valójában többet? A szöveg finom iróniával dolgozik, nem állít, nem tagad, legfeljebb kérdez és feltételez. Azon olvasók számára, akik rengeteg “kinyilatkoztatást” hallottak már a témában, kifejezetten szimpatikus lehet ez a hozzáállás. A novella záró mondatai pedig egyszerre nevettetnek meg, és markolnak torokba.

Kilencedik

Jenei Gyula: Kutyadal (vers) [Alföld]

Mi a szabadság? A szülőktől vagy az országból való szabadulás? Létezik egyáltalán, vagy a költők találták ki? Megtalálhatjuk, megérthetjük-e valaha? A Kutyadal ezekhez hasonló kérdéseket jár körbe. A cím Petőfi Sándor A kutyák dala, A farkasok dala című verseire utal. A beszélő a zárlatában egy osztálytermi jelenetet idéz fel, állítja, évről évre több diákja szavaz a kutyasorsra. De vajon gyávaság-e ez, vagy inkább egy korrektebb szembenézés a helyzettel?

Nyolcadik

Bíró József: Circulus vitiosus (vers) [Székelyföld]

Ördögi kör, mondja a cím, és első ránézésre látszik is, hogy miért. A vers négy szonett formájú részből áll, az első hármat négy-négy szinte azonos sor alkotja, melyek váltakozó sorrendben épülnek versszakokká. A lezáró szonett e három versanyagát használja, zárlata viszont két új sor. A visszatérő sorok, szókapcsolatok örvényszerű érzetet keltenek, és a kitörni képtelenség fullasztó érzését adják. Témáját tekintve lehetne vitatkozni, hiszen meglehetősen elvont képrendszerrel dolgozik, számomra mégis a legerősebb motívumok a környezetszennyezésre utalnak, a bolygót tönkretevő szokásainkra, melyeket olyannyira megszoktunk, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük.

Hetedik

Almási Miklós: A kiégés és kreatív rokonai (esszé) [Kalligram]

A kiégés nem ismeretlen probléma, valamilyen formában valószínűleg mindenki megtapasztalta már. Almási Miklós esszéje ezt a multis környezetben elhíresült jelenséget vizsgálja a kreatív szakmák: írás, festészet, zene terén. Amellett, hogy bepillantást enged az alkotó munka nehézségeibe és válságaiba, megoldást is javasol rájuk. Teszi mindezt azzal a szerény beismeréssel, hogy tudja, nem mindenkinél válik be ugyanaz a recept, és egyik módszer nem feljebb való a másiknál.

Hatodik

Kállay Eszter: sebességváltó (vers) [Alföld]

A “pesti vidékiség” identitásproblémája talán soha nem hagy el igazán minket, akik az ország különböző pontjaiból örvénylettünk a fővárosba, és ragadtunk szándékosan vagy véletlenül itt. Kállay Eszter ezt a kettősséget egy egyszerű telefonhíváson keresztül szemlélteti: a szülőkkel az otthoni tájszólásban próbál beszélni, de a pesti barátok jelenléte megzavarja ebben. “Egész este ragadtam tőle” írja, és őszintén nem tudom, ki felé hamis a két identitás között megrekedt beszélő. Nem csak a szerepekben, a testében sincs igazán otthon, ám a rituális gyűlöletben is van egyfajta szakralitás. Kállay Eszter költészetéről többet olvashatunk Kerber Balázs „Átlóg az álmaimba” című recenziójában.

Ötödik

Grecsó Krisztián: Valaki más (vers) [Eső]

Különösen tudok lelkesedni azokért a versekért, ahol a forma és a tartalom összekapcsolódik, támogatja, kifejezi egyik a másikat. Érdekes megfigyelni, hogyan hajlítja az élőbeszédszerű gondolatfolyamot kötött formájú, klasszikus keresztrímes versbe Grecsó Krisztián. Az áthajlások és a pontos rímek ellentétében rejlő feszültség alátámasztja, de nem nyomja el, miről szól a vers. A változás és emlékezés, az ön és mások megértésének problémáját. Ha már felidézni sem tudjuk pontosan, vajon megtalálhatjuk-e önmagunkat a múltban vagy a jelenben?

Negyedik

Molnár H. Magor: Ha kiderül a szégyen – Beszélgetés Terék Annával (interjú) [Eső]

Hogyan éli meg egy költő a sikert, a figyelmet, ami ugyan nem változtat azon, hogy ki kell súrolni a fürdőszobát, holnap pedig bemenni dolgozni? És hogyan viszonyul verseinek idegen nyelvű fordításaihoz, milyen azzal a paradoxonnal találkozni, hogy ő írta, de adott esetben egy szót sem ért belőle? Terék Anna elképesztően szimpatikus jelenség, Molnár H. Magor pedig remekül vezeti a beszélgetést, az olvasó minden kérdés után azt kívánja: ugye jön még egy! A Háttal a napnak című kötetet egy későbbi oldalon Boldog Zoltán recenziója részletezi.

Harmadik

Szakács Réka: Marie-Cécile megneveli a macskát (novella) [Tiszatáj]

Hogyan jutottunk ide? Számomra ez a novella legfontosabb kérdése. Szó szerint és átvitt értelemben is. A címszereplő, Marie-Cécile az anyjától szökött alkoholista ex-prostituált, akit most az elmeosztályon kezelnek, élete szerelme pedig egy Angliából imigrált család fia volt. Az elbeszélő egy erdélyi magyar pszichiáter, aki egy francia tébolydában dolgozik. A szöveg amellett, hogy lebilincselően olvasmányos, olyan kérdéseket tesz fel, mint hogy mi van az őrület, a gyűlölet, az őrjöngés mögött és mit lehet irigyelni egy leukémiás férfi és egy függő örömlány szerelmén. Persze mindezt szinte csak érintőlegesen. Ahogy Marie-Cécile mondja: “az én rohadt életem nem turkáló, amiből kedvére mazsolázhat”.

Második

Kötter Tamás: Katonák voltunk (novella) [Székelyföld]

Szüleink generációjának meghatározó élménye volt a katonaság, nagyszüleinkének pedig a háború. Mi egyelőre megúsztuk, de egy határral odébb már nem lehetnénk ilyen nyugodtak. Kötter Tamás novellájának témája a második világháború és az ‘56-os forradalom, illetve annak a leverése. Hőse egy árva katona, akinek a sereg jelenti a családot és az otthont, másmilyet sosem ismert. De vajon a háború-e a legmélyebb nyom a lelkén? Van-e, ami felülírhatja az ott beleégetteket? A Szemle rovatban Zsidó Ferenc foglalkozik Kötter Tamás Férfiak fegyverben című kötetével, a téma iránt érdeklődőknek ez az írás is érdekes lehet.

Első

Bánki Éva: Kié az Isten? (Esszé) [Látó]

“Miért kedvesebb az elveszett bárány annál, aki sose veszett el?” – teszi fel a kérdést Bánki Éva a tékozló fiú testvérének sorsán gondolkodva. Miért érezzük a bibliai történetek olvasása közben, hogy Isten figyelmére csak az igazán nagy bűnösök érdemesek, hogy “Isten az eltévedt bárányokat jobban szereti”? Az esszé másik fő kérdése a gondolatban vétkezés egy olyan világban, ahol a virtuális tér lehetőséget ad rá, hogy szinte bármit megtehessünk felelősségvállalás nélkül. Vétek-e a videójátékokban történő gyilkolás vagy a cyberbullying? Ha igen, elég nagy bűn-e ahhoz, hogy Isten észrevegyen miatta?

Az átalakulóban lévő Új hang rovatban már olvasható Kukorelly Endre íróakadémiájának két hallgatója. Bakos Gyöngyi Várakozás című novellája számomra arról beszél, hogyan hazudunk magunknak, és hogyan törnek át mégis a vágyaink a tagadáson, mindezt egy reptéri beszélgetés felidézésén keresztül. Székely Márton novellája – Melankólia 13 – külső nézőpontból, egy barát szemszögéből mutat be egy hullámzó depressziós folyamatot, miközben a “beteg” maga sem biztos benne, valóban mélyen van, vagy csak “esztétikai bánat”, póz minden, amivel definiálja magát.

 

A májusi folyóiratokra egy kávé áráért előfizethet a www.szofa.eu honlapon keresztül.