Hoppál-Kovács Edit Győrben született, az ELTE matematika-fizika szakán diplomázott, később az ELTE pszichológia tanszékén folytatta tanulmányait. Közel tíz évig tanított a budapesti József Attila Gimnáziumban. Tizenegy éve dolgozik szervezetfejlesztőként és tanácsadóként. Emellett férjével két kamaszt nevel, akiknek hét éve lett az anyukájuk.

(Hoppál-Kovács Edit)

Editet én is nagyjából ekkor, hét-nyolc éve ismertem meg. Olyan fotókat lőtt rólam, amin még magamnak is tetszettem, ez ötévente egyszer fordul elő. Emlékszem, az volt az érzésem, WOW, ebben a nőben van valami. Akkor még ötletem sem volt, mennyire igazam van. Emlékszem arra is, hogy az elején egy kicsit zavarban voltam a jelenlétében, mert észrevettem, hogy sokakkal ellentétben valóban figyel arra, amit mondok. És az volt az érzésem, azzal is tisztában van, amit nem. Kétségem sem volt felőle, hogy kimagaslóan jó tanácsadó lehet.

Aztán évekig nem találkoztunk, csak a Facebookon követtem, hogyan nőnek a gyerkőceik. Így jöttek szembe velem Edit írásai is. Mikor megkaptam az ÚjNautilus prózarovatát, gondolkodás nélkül írtam rá, és kértem tőle szöveget.  Ez pedig nem csak a rovat épülésére szolgált, de ezáltal ismertem meg jobban Editet mint írót is. Kezdő szerkesztőként félve adtam néhány javaslatot, és megdöbbentett az a nyitottság és érdeklődés, amit viszonzásul kaptam. Edit nem viccel, amikor azt mondja, hogy az életét folyamatos tanulás jellemzi. Határozott elképzelése van, de megvan benne az alázat, hogy a már késznek hitt műhöz is visszatérjen, hogy jobbá tegye. Ráadásul elképesztő energiával és odaadással, hihetetlenül gyorsan tanul. Alig közöltem tőle két-három szöveget és már gyakorlatilag nem volt mibe belekötnöm. Nem sajnálja beletenni az időt és a fáradtságot az alkotásba. Alig egy év alatt megírt egy regényt, számtalan novellát, és a Majdnem elhittem című kötetét is összeállította. Ez elképesztő teljesítmény, ha számításba vesszük, hogy teljes állásban dolgozik, és azon felül még szülő is.

Amellett, hogy kitartó, Edit rettenthetetlen. Ez alatt nem csak azt értem, ahogy anyuka lett, és nem is csak azt, ahogy a betegségét küzdötte le. A bátorság, a bevállalás a szövegeiben is nyilvánvaló. Kevés olyan szerzővel találkoztam, aki a személyesség ilyen mértékű felvállalására képes, ráadásul úgy, hogy ezt nagy fokú önkritikával, alkotói szigorral ötvözi. Nem az életét meséli el öncélúan, nem korrektúrázott naplóbejegyzéseket ír. Felhasználja a saját élményeit arra, hogy művészi produktumot hozzon létre, ő maga egyben a márvány és a szobrász.

(A díjátadás pillanata.
Szondi Györggyel, a Napút vezetőjével)

Az alkotás mégsem csak magáról szól. Jó érzékkel használja fel, hogy remek megfigyelő. Karakterei mind élő, lélegző alakok, egyértelműen mutatják, hogy Edit nagyon is érti a lélek magját, és nem csak meglátni, visszaadni is képes. Ahogy a fotóiban, az írásaiban is jó arányban van az egyértelmű és a homályos. Első olvasásra is pontosan tudni, miről szól, de minél tovább nézed, annál több rétege tárul fel. Olvasóként és szerkesztőként is kíváncsian várom, mi jön a Majdnem elhittem után, az ugyanis vitán felül áll, hogy egy nagyon érdekes életmű első kiadott darabja kerül most bemutatásra.

 

 

(A fotókat Hurta Hajnalka Anna készítette
a jún. 14-ei díjátadó-könyvbemutatón.)

Tizenkettedik

Fülöp Dorottya: Szentiváni álom (dramolett) [Kalligram]

Őszintén, kinek nem a Mesteremberek a kedvenc része a Szentivánéji álomból? Fülöp Dorottya parafrázisában a helyszín egy késő 20. kora 21. századi középiskola, érzésem szerint szakképző, ahol egy lelkes és tehetségtelen kis csoport készül egy… Shakespeare átirat előadására. A szöveg tehát, ha úgy tetszik, parafrázis a parafrázisban. A dráma egy éjszaka alatt íródik, a jobb szerepek sorshúzással, a rosszabbak megvesztegetéssel kerülnek kiosztásra. Fülöp Dorottya azonban nem feledkezik meg a humor mögötti drámai mélységről, melyről a Shakespeare darabok ismertek. Kétlem, hogy én lennék az egyetlen, akinek az előadás után a szövegét széttépkedve elsétáló Zsigáról a Holt költők társaságának Neil Perry-je jut eszébe.

Tizenegyedik

Fecske Csaba: Nem történt semmi (vers) [Tiszatáj]

Karádi óta az a legszebb csók, mit “el nem csókolunk”. Ha ez nem is áll minden esetben, abban talán egyetértünk, hogy az elmulasztott lehetőségek, szerelmek gyakran tovább maradnak velünk, mint a megéltek. Fecske Csaba versében Nem történt semmi, mégis érezzük, hogy az a semmi nagyon is történt. Hogy talán sokkal jobban történt, mintha valami valóban történt volna. “Számomra egy nő megfizethetetlen/ minimum egy életbe kerül” – írja Fecske. Amit háromezerért kínálnak a sarkon, az a kanyarban nincs ahhoz képest, ami azáltal része az életünknek, hogy kihagytuk.

Tizedik

Ozsváth Zsuzsa: Fizetett hirdetés (Novella) [Látó]

A Látó folyóirat nem kisebb kérdéskört nevezett meg májusi számának témájául, mint Istent. Létét, nemlétét, megtapasztalhatóságát és megismerhetetlenségét. Ozsváth Zsuzsa rövid novellája első olvasásra egy egyszerű lelket sugall mint elbeszélőt, de tudunk-e valójában többet? A szöveg finom iróniával dolgozik, nem állít, nem tagad, legfeljebb kérdez és feltételez. Azon olvasók számára, akik rengeteg “kinyilatkoztatást” hallottak már a témában, kifejezetten szimpatikus lehet ez a hozzáállás. A novella záró mondatai pedig egyszerre nevettetnek meg, és markolnak torokba.

Kilencedik

Jenei Gyula: Kutyadal (vers) [Alföld]

Mi a szabadság? A szülőktől vagy az országból való szabadulás? Létezik egyáltalán, vagy a költők találták ki? Megtalálhatjuk, megérthetjük-e valaha? A Kutyadal ezekhez hasonló kérdéseket jár körbe. A cím Petőfi Sándor A kutyák dala, A farkasok dala című verseire utal. A beszélő a zárlatában egy osztálytermi jelenetet idéz fel, állítja, évről évre több diákja szavaz a kutyasorsra. De vajon gyávaság-e ez, vagy inkább egy korrektebb szembenézés a helyzettel?

Nyolcadik

Bíró József: Circulus vitiosus (vers) [Székelyföld]

Ördögi kör, mondja a cím, és első ránézésre látszik is, hogy miért. A vers négy szonett formájú részből áll, az első hármat négy-négy szinte azonos sor alkotja, melyek váltakozó sorrendben épülnek versszakokká. A lezáró szonett e három versanyagát használja, zárlata viszont két új sor. A visszatérő sorok, szókapcsolatok örvényszerű érzetet keltenek, és a kitörni képtelenség fullasztó érzését adják. Témáját tekintve lehetne vitatkozni, hiszen meglehetősen elvont képrendszerrel dolgozik, számomra mégis a legerősebb motívumok a környezetszennyezésre utalnak, a bolygót tönkretevő szokásainkra, melyeket olyannyira megszoktunk, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük.

Hetedik

Almási Miklós: A kiégés és kreatív rokonai (esszé) [Kalligram]

A kiégés nem ismeretlen probléma, valamilyen formában valószínűleg mindenki megtapasztalta már. Almási Miklós esszéje ezt a multis környezetben elhíresült jelenséget vizsgálja a kreatív szakmák: írás, festészet, zene terén. Amellett, hogy bepillantást enged az alkotó munka nehézségeibe és válságaiba, megoldást is javasol rájuk. Teszi mindezt azzal a szerény beismeréssel, hogy tudja, nem mindenkinél válik be ugyanaz a recept, és egyik módszer nem feljebb való a másiknál.

Hatodik

Kállay Eszter: sebességváltó (vers) [Alföld]

A “pesti vidékiség” identitásproblémája talán soha nem hagy el igazán minket, akik az ország különböző pontjaiból örvénylettünk a fővárosba, és ragadtunk szándékosan vagy véletlenül itt. Kállay Eszter ezt a kettősséget egy egyszerű telefonhíváson keresztül szemlélteti: a szülőkkel az otthoni tájszólásban próbál beszélni, de a pesti barátok jelenléte megzavarja ebben. “Egész este ragadtam tőle” írja, és őszintén nem tudom, ki felé hamis a két identitás között megrekedt beszélő. Nem csak a szerepekben, a testében sincs igazán otthon, ám a rituális gyűlöletben is van egyfajta szakralitás. Kállay Eszter költészetéről többet olvashatunk Kerber Balázs „Átlóg az álmaimba” című recenziójában.

Ötödik

Grecsó Krisztián: Valaki más (vers) [Eső]

Különösen tudok lelkesedni azokért a versekért, ahol a forma és a tartalom összekapcsolódik, támogatja, kifejezi egyik a másikat. Érdekes megfigyelni, hogyan hajlítja az élőbeszédszerű gondolatfolyamot kötött formájú, klasszikus keresztrímes versbe Grecsó Krisztián. Az áthajlások és a pontos rímek ellentétében rejlő feszültség alátámasztja, de nem nyomja el, miről szól a vers. A változás és emlékezés, az ön és mások megértésének problémáját. Ha már felidézni sem tudjuk pontosan, vajon megtalálhatjuk-e önmagunkat a múltban vagy a jelenben?

Negyedik

Molnár H. Magor: Ha kiderül a szégyen – Beszélgetés Terék Annával (interjú) [Eső]

Hogyan éli meg egy költő a sikert, a figyelmet, ami ugyan nem változtat azon, hogy ki kell súrolni a fürdőszobát, holnap pedig bemenni dolgozni? És hogyan viszonyul verseinek idegen nyelvű fordításaihoz, milyen azzal a paradoxonnal találkozni, hogy ő írta, de adott esetben egy szót sem ért belőle? Terék Anna elképesztően szimpatikus jelenség, Molnár H. Magor pedig remekül vezeti a beszélgetést, az olvasó minden kérdés után azt kívánja: ugye jön még egy! A Háttal a napnak című kötetet egy későbbi oldalon Boldog Zoltán recenziója részletezi.

Harmadik

Szakács Réka: Marie-Cécile megneveli a macskát (novella) [Tiszatáj]

Hogyan jutottunk ide? Számomra ez a novella legfontosabb kérdése. Szó szerint és átvitt értelemben is. A címszereplő, Marie-Cécile az anyjától szökött alkoholista ex-prostituált, akit most az elmeosztályon kezelnek, élete szerelme pedig egy Angliából imigrált család fia volt. Az elbeszélő egy erdélyi magyar pszichiáter, aki egy francia tébolydában dolgozik. A szöveg amellett, hogy lebilincselően olvasmányos, olyan kérdéseket tesz fel, mint hogy mi van az őrület, a gyűlölet, az őrjöngés mögött és mit lehet irigyelni egy leukémiás férfi és egy függő örömlány szerelmén. Persze mindezt szinte csak érintőlegesen. Ahogy Marie-Cécile mondja: “az én rohadt életem nem turkáló, amiből kedvére mazsolázhat”.

Második

Kötter Tamás: Katonák voltunk (novella) [Székelyföld]

Szüleink generációjának meghatározó élménye volt a katonaság, nagyszüleinkének pedig a háború. Mi egyelőre megúsztuk, de egy határral odébb már nem lehetnénk ilyen nyugodtak. Kötter Tamás novellájának témája a második világháború és az ‘56-os forradalom, illetve annak a leverése. Hőse egy árva katona, akinek a sereg jelenti a családot és az otthont, másmilyet sosem ismert. De vajon a háború-e a legmélyebb nyom a lelkén? Van-e, ami felülírhatja az ott beleégetteket? A Szemle rovatban Zsidó Ferenc foglalkozik Kötter Tamás Férfiak fegyverben című kötetével, a téma iránt érdeklődőknek ez az írás is érdekes lehet.

Első

Bánki Éva: Kié az Isten? (Esszé) [Látó]

“Miért kedvesebb az elveszett bárány annál, aki sose veszett el?” – teszi fel a kérdést Bánki Éva a tékozló fiú testvérének sorsán gondolkodva. Miért érezzük a bibliai történetek olvasása közben, hogy Isten figyelmére csak az igazán nagy bűnösök érdemesek, hogy “Isten az eltévedt bárányokat jobban szereti”? Az esszé másik fő kérdése a gondolatban vétkezés egy olyan világban, ahol a virtuális tér lehetőséget ad rá, hogy szinte bármit megtehessünk felelősségvállalás nélkül. Vétek-e a videójátékokban történő gyilkolás vagy a cyberbullying? Ha igen, elég nagy bűn-e ahhoz, hogy Isten észrevegyen miatta?

Az átalakulóban lévő Új hang rovatban már olvasható Kukorelly Endre íróakadémiájának két hallgatója. Bakos Gyöngyi Várakozás című novellája számomra arról beszél, hogyan hazudunk magunknak, és hogyan törnek át mégis a vágyaink a tagadáson, mindezt egy reptéri beszélgetés felidézésén keresztül. Székely Márton novellája – Melankólia 13 – külső nézőpontból, egy barát szemszögéből mutat be egy hullámzó depressziós folyamatot, miközben a “beteg” maga sem biztos benne, valóban mélyen van, vagy csak “esztétikai bánat”, póz minden, amivel definiálja magát.

 

A májusi folyóiratokra egy kávé áráért előfizethet a www.szofa.eu honlapon keresztül.

Az, hogy mitől szép egy verseskötet, talán éppolyan költői kérdés, mint a többi felvetés, amire választ nem is kell feltétlen adnunk vagy várnunk. Azért megpróbálok felelni, valóban, miért is jutott eszembe éppen ez a kis jelző, ám egy egész esztétikai kategória eszembe Hegyi Botos Attila hófehér borítójú könyve fölött, amely korpuszán egy cingulust is visel, jelezve: kézzel írt könyvet tartok a kezemben.

Kézzel írott oldalak hasonmás (fakszimile) kiadására vállalkozott a Cédrus Művészeti Alapítvány 2018-ban. Hegyi Botos Attila kalligrafikus betűivel adta közre költői opuszát, az in illo tempore című verseskötetét. Szép lett. Nevét és könyvének címét csupa minusculával helyezte a borítóra és a címlapra. Talán mert a hajdanvolt kódexmásolók és rajzolók, az illuminátorok is így tettek a középkori scriptoriumokban, s a mondatkezdő betűt legföljebb bepirosították a fekete tintával körmölt szavak előtt és után.

Hegyi Botos Attila olyan verseiből állította össze e lírai művét, amelyekhez igen illett a modernitás tipográfiai divatjaival való ellenkedés. (Tartalmában így indulhatott szemben a kor átlagköltészetével.) Nem hagyományos értelemben vett kézírásos könyvvel van dolgunk, hiszen ismerősek már költőink többségében balról jobbra dőlő gyöngybetűi: Zrínyi, Batsányi, Petőfié, Arany János, Babits vagy éppen Weöres Sándor autográf kéziratai, amelyek napjainkban könyvalakban is megjelentek. Hegyi Botos Attila nem folyóírással másolta le verseit, hanem mintha csak a nyomda egész betűkészletét cserélte volna le a maga jeleire, egyenként rajzolta meg a-it, jellegzetes g-it… Természetesen szó sincsen azonban automatizáltan alkalmazott klaviatúráról. Például a verskezdő betűk sokkalta inkább az úgynevezett iniciálékra hasonlítanak: nem csupán az első, de a második sor teréből szintén – méreteik miatt – helyet követelnek maguknak. A versek vizualitásukkal is üzennek: szerzetesi fegyelmet, türelmet, no meg a spirituális szabadságból annyit, amennyit minden írástudó megkap, ha kellően szigorú formák közé zárja a végtelent.

A könyv (sokszorosított kódex) aranyszín oldallal indul s azzal is zárul. Az örökkévalóság metafizikai jelentésű és jelentőségű színével való komponálás telitalálat. Hegyi Botos Attila in illo tempore című kötetének lírai hangoltsága a hálaénekeket zengő, s Arany ABC-t is író zsoltáros artikulációjával rokon. Az ’in illo tempore’ azt jelenti, hogy ’abban az időben’. A múltban vagy a jelenben? A jövőben? Az aranyoldalra másolt első vers is a hálaimák időtlen sorait intonálja:

Ezt a verset itt

Hálák Házába vidd,
meg se állj, húgom,
szökkenj, libbenj lelkem! 

A ’hála’-dal eredeti szépségét és a kérő-követelő imákon túli erejét a 20. századi költők alábecsülték s meg is szenvedték, hogy ha méltatlan személyekre pazarolták (Lásd például: A hűség és a hála éneke. Megfeledkeztek Rilke intelméről, aki szerint még a panasznak is csak a hála környezetében szabadna megjelennie.)

Hegyi Botos Attila A Hálák Háza című versében így szerepel újra – már megtisztítva a rárakódott hamis és rosszemlékezetű jelentésrétegektől és – hangulatoktól – a ’hála’ szó. A költő nem egyenest fordult az Úrhoz, hanem először – ez is az önmegszólítás egy fajtája – a saját lelkéhez beszélt:

…szökkenj, libbenj lelkem! 

…szökkenj, libbenj, húgom!

Hegyi Botos Attila tudja, a bennünk lakozó léleknek van egy férfias, határozott (animus) és egy szorongó, nőiesebb fele (az anima). Kuklay Antal egy Pilinszky-vers kapcsán igen pontosan írt erről a törvényszerűségről. Hegyi Botos a tétovább, félénkebb animát figyelmezteti s tereli az isteni öröm irányába.

Zsoltárosként szól A gyantacsepp című költeményében is, a református néphimnuszra (Szenczi Molnár Albert XC. zsoltárára) utalva: 

Tört percek
csiszolt brillje.
Lepottyant babérfürt
mellett, fényesre
koptatott lépcsőfokon.
Egyetlen illó csepp. Mégis
magába foglal mindent,
ami történt elejétől fogva…     

    Hegyi Botos Attila a könyvét záró aranyoldal előtt, az utolsó fehér lapon ismét Zsoltárt zeng, amelyben testvériesülnek az elemek, tenger és ég, pillanatok, napszakok és ezredévek, terek és idők valamint a lírai én belvilága a külsővel:

Az ég az én tengerem.
Partjain lakom.
Itt virradnak rám
a reggelek,
itt borulnak rám
az alkonyok. 

(…)

 Kibomlok s zárulok
minden ölelésben,
zuhanok, emelkedem
egyetlen lélegzetben:
ahogy kinyitja,
úgy hunyja
le szemét
bennem a világ.

A zsoltárok, a pszalmuszok – Reisinger János így tanította diákkoromban – olyan költemények, amelyek mind az Ószövetség, mind az Újszövetség legfontosabb üzeneteit úgy foglalják magukba, mint egy olvasztótégely a legnemesebb fémeket: a zengő érctől a templom aranyáig. Hárfás Dávidhoz hasonlóan a 21. századi költő tájain szintén megjelenik a Megváltó látomásos alakja. A déli dal című költeményben még az isteni Háromság részeit is Egészben látjuk: 

Szőlők karján
nevelkedtem.
Voltam az égi tő,
a déli lejtő,
mennyek hamvazó agyagja,
gyurgyalaghangú azúr.
Homlokomra tövises
akácfürtök hulltak,
kék ínú, tejfehér
ünők borultak,
lázas hangjaimra
árnyas szárnyakkal
ereszkedve felelt
a csillagtorkú mélyút.

         Aki szőlők karján nevelkedik, az egészen közel van az Atyához. (Hegyi Botos Attila kertjéről az utolsó aranyoldalon talál az Olvasó verssorokat, szép virágneveket: mexikói narancs, anatóliai pipacs, tibeti istenvirág, kivi, ciprus, bambusz, lonc…) A Biblia több mint kétszázszor említi a szőlőt, s a Jóisten a Szentírás szimbolikája szerint szőlőműves, a világ szőlőskertjének gazdája. (Hamvas Béla írt az eperről egy miniesszét, abban is szőlőmíves az epret uzsonnázó Jóisten!) Jézus a szőlőtő, ám ennél még nyilvánvalóbban szerepel a versben, mégpedig itthoni vidékek jellegzetes flórájában. A tövises akácfürtök asszociálják mártíriumságát és tisztaságát. Az Atya s a Fiú mellett itt szálldos az akácok közelében a horhosokban a Lélek madara, a pompázatos gyurgyalag (Merops apiaster). Jellegzetes hazai táj részletein tűnik át az égi hatalom Háromsága.

Hegyi Botos Attila a sajátos költői világ-egészét a távolabbi világvallások motívumrendszeréből való merítésekkel tudja csupán érzékletessé tenni az olvasó számára. Pontosabban és szebben. Az elemek egybefonódását, föld s víz és ég egyben láttatásához, lám, egy virág volt segítségére, amely a Nílus és a Gangesz között hévizeinkben is honos. A más-más kultúrkörök értékei e spirituális környezetben kiegészítik, nem hogy kioltanák egymást:

…Héricset téptem Adónisszal,
ringattam Betlehem felett
a legszeretettebb csillagot.
Úgy ébredek házamban,
ülepedő éjek homlokán,
ahogy a mélyek labradoritja,
a Föld, a kék lótuszok. 

A kék lótusz (Nofertum)

 A labradorit fényhozó, gyógyító ásvány a mélyből, a kék lótusz pedig gyógynövény, amely gyökerével a földben, szárával a vízben, virágával az égben él. A kék lótusz-virágot a napistennel, Nofertummal azonosították a régi egyiptomiak. A ’Nofertum’ név jelentése a magyarban – nota bene! – a ’mindenség szépsége’.

Hegyi Botos Attila verseskönyve szép könyv.

(Tapolca, 2021-05-01)

A másik kedvencem jó tíz évvel későbbi, a Szerencsés Dániel. Törőcsik Mari itt mellékszereplő. ’56-ban százezrek menekülnek az országból a nyugati határ felé. Köztük van egy pesti polgárcsalád, orvos férj és felesége. Törőcsik Mari a feleség szerepét játssza, és minden szavával, gesztusával érzékeltetni képes az osztálykülönbségeket, illetve az ezekhez való (nem mindig rokonszenves) viszonyulását.

A harmadik nagy film még későbbi, a Szamárköhögés. Megint csak ’56-ban vagyunk. Törőcsik Mari ezúttal a “kommunista” nagymama egy baloldali családban, amelyet megoszt, fölkavar és megrendít a forradalom. Mellékszereplő, de a filmre gondolva azonnal eszembe jut a neve, sőt szinte csak az ő neve jut eszembe.

Rendben, ez a három film immár bizonyosan az életem része lett (föl is vettem őket a 40. születésnapomra készített negyvenes listámra); de Törőcsik Mari bennem médiaszereplőként is élt, nyilatkozatai, interjúi is maradandó nyomokat hagytak bennem.

Valahogy úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy modoros volt. És máris eszembe jut erről egy különös igazság: minden nagy ember modoros. A modorosságot le szokás becsülni, nem értve meg, mennyi mindent meg kell tanulnia egy embernek, hogy modora legyen. Aki semmilyen, annak modora sincs. (Kosztolányi is említi ezt híres-hírhedt Ady-esszéjében; a nagy íróktól mindig várjuk már a megszokott fordulataikat, éppen ez teszi olyan élvezetessé írásaikat.) Hogy pontosan milyen volt Törőcsik Mari modora, azt nem tudnám kielemezni vagy megfogalmazni; de azt tudom, hogy mindig, amikor megszólalt, felismerhető, sőt összetéveszthetetlen volt.

Nem vagyok olyan alapos ismerője sem a színház-, sem a filmművészetnek, hogy “rendes” nekrológot írhassak most. Mégis szerettem volna írni, mert a benyomásaim nagyon erősek, és nem hagyhatom szó nélkül, hogy a magyar színművészetnek egy ekkora óriása eltávozott a világból.

És azért is, mert a nekrológok és emlékezések között akadt egy mondat, amely megállította az ütőmet. Bodrogi Gyula, akinél jobban valószínűleg senki sem ismerte Törőcsik Marit, nyilatkozta:

Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.

Megdöbbentett, mennyire igaz és mély ez a mondat.

Beszélni sok mindent lehet. De aki igazán mélyen megrendült, annak nem szavai vannak, hanem emlékei, érzései és benyomásai. Amiket ha egyszer majd képes lesz összerendezni, talán még majd beszélni is tud róluk. De aki a gyász pillanatában is már kész mondatokat tud megformálni, annak vélhetően nem hatolt lelke mélyébe az esemény.

Magam is azt mondom tehát, emlékezzünk, nézzük meg újra a régi filmeket, és merengjünk el róla, miért volt olyan szerencsénk, hogy láthattuk ezt a nagy művészt. Ő maga pedig nyugodjék békében.

(https://mondataink.blog.hu/2021/04/17/hallgatni_kell?)

kép: Jelenet a Szerelem című filmből.

Magányos felderítőnek tűnik, óvatos és sebezhető apróságnak.
Csoda, hogy szemet szúrt: ha nem a padlón hasalva olvasok, talán észrevétlen is marad. Kíváncsian mozgatja szempillánál finomabb csápjait, meg-megáll, majd ismét tovább: még nagyjából harminc centi, alig egy perc, és eléri a padlórést, amelyben eltűnik, hogy rejtekútjai hálózatán a bolyba érjen, és megvigye híreit a lent félhomályában szorgoskodóknak.
Annyi idő épp elég, hogy végiggondoljam a dolgot.
Ő és a társai egyébként elég sok bosszúságot okoznak idehaza, különösen tavasz derekán és olyankor, ha váratlanul esősre fordul az idő: seregestül érkeznek, s ha nem vagyunk résen, hamarosan csapatostul bukkannak fel, és elszántan masíroznak mindenütt. Tanácsos tehát óvatosnak lenni az efféle magányosan keresgélő előörsökkel; jobb, ha nem visznek hírt a kiflimorzsáról, lecsöppent almaléről, az üvegre ragadt méz illatáról, a fenti világ megannyi csábító gyönyörűségéről. Húsz centi.
Néhány nappal ezelőtt, egy tanácstalan estén akadt kezembe ez a mesterséges intelligencia-kutatással foglalkozó vaskos könyv, amelynek köszönhetően a padlón hasalok épp. A szuperintelligencia.[1] Elsőre, a fedőlap rajza alapján, tudományos-fantasztikus regénynek hittem, de szikár elemzésnek bizonyult. A téma hihetőleg elismert oxfordi kutatója írta, amely intézmény neve remélhetőleg még ma is garancia a hagymázak felfüggesztésére. Most, a padlón heverve ismét belelapoztam, ami –legyen bár a szokásos bölcsész-olvasásmód – a téma súlyát tekintve indokolatlan könnyelműség. Az efféle, grafikonokkal súlyosbított okfejtést illik alaposan olvasni, nem ötletszerűen, még ha négyszázvalahány oldal, akkor is. Különösen akkor. Elvégre a bőrünkről van szó: a szerző azt boncolgatja, milyen hatással lenne egy (vagy több párhuzamos) mesterséges szuperintelligencia megjelenése a biológiai alapú intelligenciára, és általában az emberi társadalmakra nézvést. Először egy ilyen tudatosság létrejöttének esélyeit latolja meg, aztán a vele – vagy azzal – létesített kapcsolat, hovatovább szimbiózis lehetséges forgatókönyveit, melyek többsége első ránézésre nem kimondottan biztató ránk, evolúciós meghatározottságokkal és korlátokkal bíró elmékre nézvést. Tizenöt centi.
A szerző a múltbeli technológiai átmenetek és stratégiailag jelentős versengések alapján igyekszik modellálni a szuperintelligencia megjelenésének várható hatásait – jobb kiindulópont nyilván nem adódik, bár kétlem, hogy a gyorsaság, amellyel a folyamat esetleg lezajlik egy információs „eseményhorizont” átlépésével, különösebben használhatóvá tenné az efféle párhuzamokat. A gondolatmenet fő kérdése azonban az ellenőrzés lehetősége; a már létrejött mesterséges intelligencia fölötti kontroll lehetőségének, avagy e más típusú intelligencia kordában tartásának kézenfekvő problémája: mennyiben alkalmazhatók itt mindazon stratégiák, amelyek a humán vagy állati elmék esetében általában működőképesek – a jutalmazás, biztatás, pozitív megerősítés és erkölcsi tiltások és más jellegű retorziók váltogatása? Nem beszélve arról, hogy ezek még a biológiai lények esetében sem feltétlenül hatékonyak. A szerző végül azt a következtetést vonja le, hogy az intelligenciarobbanás olyan kihívás, amelyre sem mentálisan, sem társadalmilag nem állunk készen – öröm az ürömben, teszi hozzá, hogy ilyesmi feltehetőleg úgyis csak évtizedek múlva köszönt be majd, avagy sújt le ránk.

Mivel a szerzővel ellentétben nem vagyok sem filozófiaprofesszor, sem a Future of Humantity Institute igazgatója, sok hozzáfűznivalóm mindehhez nem lehet. Valami azonban mégsem hagy nyugodni. Itt ez a hangya – nyolc centi még –, és ez gondolkodóba ejt. Mert hát itt araszol előre, csápjaival fáradhatatlanul gyűjtögetve a levegőből és padlóról a számára elérhető információkat morzsáról, mézről, az idő változásáról, mindent, amiből világa összeáll; határozott hangya-céllal és megalapozott hangya-okkal szedi lábait, amelyeket én legfeljebb sejthetek, de nem érthetek: kettőnk közt arasznyi bár a távolság, mégis áthidalhatatlan. Ő egy szuperorganizmus, a hangyatársadalom hálózatának része; tudása nem individuális jellegű, akarata nem egyéni akarat, léte ebben a számunkra felfoghatatlan egészben nyeri el értelmét. Én nem látok bele az ő világába, ő nem pillanthat át az enyémbe. És mindez azt juttatja eszembe, hogy az ő kétségtelenül fejlett intelligenciája és fejlett hangya-társadalma számára én egyszerűen – nem vagyok. Miért ne volna ugyanígy elképzelhető, hogy a vizionált szuperintelligencia is létrejött már, vagy éppenséggel bármely pillanatban létrejöhet – de annak éppen a mienktől gyökeresen eltérő természete miatt mi magunk erről tudomást sem szereztünk, és esetleg sohase fogunk? Talán majd bizonyos események mintázatából, és egynémely, váratlannak tetsző fordulat bekövetkezéséből, utólag lehet majd kiokoskodni e változások nem emberi generálóját – vagy, amennyiben az MI elég intelligens ahhoz is, hogy számoljon velünk, azaz az emberi természettel, még akkor sem.
Már a padlórés előtt van.
Most, ha úgy döntök, még cselekedhetem.
Engedjem-e tovább?

[1] Nick Bostrom, Szuperintelligencia, Ad Astra Bp., 2015.