Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép
Charles Baudelaire: Az albatrosz

 

 

Absztrakt metaforák: norvég albatrosz és sújtólég

A Csendes-óceán északi pereméig honos, a Hawaii-szigeteki atollokon vagy a mexikói Guadeloupe-on költő viharmadár, a majd fél évszázados kort is megérő, háromméteres fesztávú szárnyakkal vitorlázó, Baudelaire/ Tóth Árpád szavával „légi princ” látószöge és nyugodt siklása ötlik eszembe Tószegi Zsuzsanna norvég hegyeket, fjordokat, messzi tengerparti kistelepülést, viking sárkányfejű vízköpők díszítette fatemplomot megörökítő fényképei láttán.

Az időtlen nyugalom sugárzása mögött e jégkorszaki erózió alakította keskeny tengeröblök, a Spitzbergák-at megidéző gleccserek és hómezők, a játékos antropomorfizmussal szelídített hegységek, sziklák és fennsíkok, a norvég erdő megannyi fojtott nyugalmú szóképpel, ráadásul a japán ötsoros kötött tankák alakjában elbeszélve. A megtört Peer Gynt-öt szólongató elemek hangját hallom – Kovács katáng Ferenc regölő magyarázatai közepette.

Susogás a levegőben:
Dalok vagyunk; 
nem daloltál el bennünket!
Nem szólhatunk:
elfojtottál bennünket.
Harmatcseppek (záporoznak az ágakról):
Ha kiomolhattunk volna,
a szívbe szúrt tövist kimoshattuk volna…
Tört fűszálak: Művek vagyunk;
sosem születhettünk meg.
Elsorvadunk:
kétség elölt bennünket.

     (Ford. Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa)

A téli természetvarázslás sámáni ereje hivatott megőrizni minket a metán és a levegő elegyének lehetséges robbanásától: az itt egymásnak feszülő erők tengermélyi és hegymagasi gyürkőzése a Laurentia és a Baltica őskontinensek 400 millió évvel ezelőtti ütközésének eredménye.

 

Szóképek aurája

 

A szó és a kép kölcsönhatásának hullámverése, az előbbit megvilágosítani, illuminálni hivatott ábrázolásoknak a kódexektől a modern könyvillusztrációkig születő íve ismerős érzékszervi és intellektuális tapasztalat.

A fotó- és az írásművész fordított eljárású együttműködése ritkább, kevéssé formalizált „salto mortale”: hiszen elterjedt ítélet szerint a képet nem kell és lehet elégségesen „megmagyarázni”, annak önállóan kell „megállnia”.

Zsuzsanna fotói Ferenc számára olyan ismert és fantáziagyújtó tájak és élmények hordozói, amik visszhangébresztő erejükkel értelmező és hangulatközvetítő szinergiákat szülnek. A puritánság oltárán feláldozott színek a mi befogadó lényünk privát reflexeiben lobbannak fel: …S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: Füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Arról, hogy meghalok …  Ám fontos megjegyeznünk, hogy gyermekkorunk olyan lehetséges élményei, mint a La Fontaine mesék Doré-rajzainak, vagy Defoe Robinson Crusoe-története revelatív metszeteinek fekete-fehér jelenetei – nos ezek a fantáziánkkal színes életre keltett gazdag monokrómok egy életre retínánkba égnek.

Bennet, De Beaurepaire, Féret, Riou és a többiek – Verne Gyula Hetzel-féle kiadásának illusztrátorai, akár csak az 1863 és 1905 között megjelentetett 54 kötetes A rendkívüli utazások sorozat (illetve a magyar Fanklin-féle sorozatok) képálmodóiként a kalauzunk méltán előhívott referenciái e norvég képsorhoz.

Mielőtt végig pásztáznánk a tizenhét kép és kommentár impozáns során, tegyük fel a kérdést Shakespeare után mások mellett Babitssal szólva: mi néki Hecuba, s ő Hecubának? Miért éppen Norvégia? Kinek mit tartogat az Aurora Borealis, a Brent-tenger olajkincse és a világ diplomáciai elhivatottságának legjava?        Más szavakkal: miképp válik, válhat kevesek kivételes tapasztalata sokunk tanító létkérdéseivé? A norvég táj magyar fényecsettel és a japán vaka-költészet magyar ajkú szó-permetével – értékes létgyakorlattá?

Norvég minta – személyes közelítések

Észak rojtos, gyűrött terítőszegélye, a Skandináv-hegység svéd tájba fúródó ellaposodása, a Spitzbergák rejtőzködő biztonsága a világ élelmiszerellátásának biztosítékaként szolgáló magbank otthonául. A.B. Breivik, Oslo és Utøya 77-szeres gyilkosa 2011-ből és az 1901 óta odaítélt Nobel Béke-díj fővárosi városházi átadása, többek között a menekültügy nemzetközi úttörőjeként elismert sarkvidéki kutatónak, Fridjof Nansennek 1922-ben. Az Ibsen Peer Gynt-jét a szerző felkérésére megzenésítő Edvard Grieg.

A hírlapolvasás lapályai és a magas műveltség ormai (vagy éppen fordítva) csakis a személyes tanúságtétellel adhatnak érvényes választ a hamleti kérdésre. Csak ilyen dikcióval érdemelhet figyelmet a méltató igyekezet.

Tehát nem csak az előbb idézett tényforgácsok hímzik tele tudásunk függönyeit … az unokáink norvég mintás sálja, sapkája és pulóvere értékes vásárfia, ahogy Murakami Hariku Norvég erdő című regényének Beatles-áthallása is visszhangozhat a fülünkben: Isn’t it good  Norwegian wood … s később: This bird had flown … azaz azzal a mesés „anyaggal” meglépett a jómadár…

Vagy a múlt pénteki egészen kivételes Pantha Rei – koncert a MOM Kult-ban, ahol a Szalay-fivérek, a világhírű asztrofizikus kozmológus Sándor és a szintetizátor-konstruktőr András előadták fél évszázaddal korábbi, Victor Mátéval közös, egyetlen egyszer előadott Peer Gynt – átiratukat …

S miközben a közelmúltban emlékeztem Thor Heyerdahlra, a Kon Tiki-expedíció vezetőjére, mennyire sajnálom, hogy csodálója, Nagyanyám nem olvashatja Kun Árpád érzékeny, az afrikai Beninből a jóléti Norvégiába érkező és ott a megváltó szerelem révén új hazára lelő Aimé Billion történetét.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.

olvassuk József Attila Eszméleté-ben, s csodálkozhatunk rá életünk ismeretek és élmények batikolta, gazdag szövésű vásznára: hajszálerek és búvópatakok, rejtőzködő tapasztalatok hálójában, de távoli világokkal is összeköttetésben létezünk, szomjunkat az ő karsztforrásaikból is oltva.

Képmező és szóvirág

A fotográfia másfél évszázados eluralkodása az ismeret és befogadás világában egyetlen emberöltő alatt is tektonikus mozgásokat ébreszt a tekintet, észlelés, percepció, az ismeret, a tudás, a tükrözés, kivetítés, szemlélet egymásra építkező örvényében.

A fölfedező, dokumentáló, a látó szem modulálta üzenetközvetítő szerep a technikai objektivitást a módszer immár harmadik évszázadában megtanulta kiaknázható erőforrásként hasznosítani: bizonyság erre a National Geographic műhelye csakúgy, mint a magyar természetfotó széles körben elismert, sokágú kortárs iskolája.

Tószegi Zsuzsanna kamerája azonban úgy tárja elénk a szilaj fenséget, hogy nem mond le arról az elragadtatásról, amit talán Walt Whitman hangja közvetít a legavatottabban, egy másik kontinensen, a 19. századi hőskorból:

SZELLEM, KI FORMÁLTAD E TÁJT

(Íródott a Platte Cañonban, Colorado)

Szellem, ki formáltad e tájt,
E széthányt, zord rőt sziklarönköket,
E szertelen, égvágyó ormokat.
Szurdokokat, örvénylő, szűz folyókat, e pőre frissességet,
E vad, formátlan tobzódásokat – csak ők tudják, miért –
Szilaj szellem – ismerlek – rokonság van miköztünk,
Műveim szilajak – csak ők tudják, miért…

                          (Ford. Jékely Zoltán)

 A borgundi fatemplom a több mint ezer középkori keresztény norvég fatemplom máig épen fennmaradt mindössze 28 példájának egyike. Először 1342-ben említik írásos formában, a dendrokronológiai adatai alapján 1180 körül vághatták ki a faanyagát, építették meg ezt a hollumi mellett ma ismert legrégebbi templomot. Halpikkelyzsindelyes tetőzete csorgatja ránk az isteni kegyelmet és a bő csapadékot, négy égtájnak szegzik zömök testéből tornyosuló égi lajtorjáját a viking hajók sárkányfejű pogány sarokormai.

Négyszakaszos Baedeker – tanka kalauzol Borgund királyi útján. Az 5-7-5-7-7 szótagszámú ötsorosok a haiku-műfajon innen és túl: főként magyaráznak.

Hófodros vulkánkúpok sötét tömegek satujában, fjord vagy tó tükrében mosdva, felettük lomb- vagy gallyseprű hajtja a fellegeket: ez a norvég zsáner kikerülhetetlen, ám a japán természet csendéleteivel való transzcendens rokonságuk nagy felismerés, ami a japán porciózású olvasatokat bennfentes, karnyújtásnyira megélt vallomásokká avatja.

Igazgyöngyre bukkanunk a szétnyílt sziklás kagylószárnyak övezte fehér kastélyházikó és világítótorony megörökítésében: a krónikásköltőtől csenjük saját szavainkat vagy viszont: sokszor az élőbeszéd köznapisága segít neki úrrá lenni a megilletődöttségen …

Hamsun és Nansen, a kitartás már-már irracionális bajnokai, Ibsen és Grieg, (akit Liszt is nagyra tartott, aki Debussy és Bartók harmóniavilágát a norvég népdalkincsből töltekezve megelőlegezte, s akinek zeneiségét Debussy „hóba csomagolt bonbon”- ként méltatta): ők mind fel- és áttűnnek e trollok tarkította északi köd- és páragomolyok habfürdőiben.

Elhagyott nyaralóház, kaszálói menedék: felidézett nyomravezetők számomra Jørgen Smith norvég szakmai barátomnak ahhoz a Bodø-höz közeli, fjordparti 300 éves családi kőházához, amelynek nehezen felfűthető, zúzmótakarós békéjéről oly sokat hallottam tőle.

 

ANALÓGIÁK TÜKRÉBEN

 

Minél többször mélyedtem el egyes képek mélységeiben, annál erősebb, a saját értékeiket erősítő analógiák árasztották el teljes valómat. Vegyünk három helyszínt, legyenek ezek az Ősmasszívum peremén, a Jónás, a bálna partkontúrjára települt apró madársor és a ködszökőár/patakzuhatag képpárja. Nos ezek ereje, hatása hasonlatos a japán Hokuszai Fudzsi-hegyet megörökítő fametszet-sorozatainak némelyik darabjához, elég csak a kanagawai nagy hullám berlini kék színű nyomatára gondolnunk: a hullámok taraját van Gogh karmoknak látta, Debussy ennek láttán komponálta A tenger című szvitjét (1903-05), s ihletője Rilke egyik versének.

Tószegi Zsuzsanna alkotó mintavétele a vizuális időtlenségből, Kovács katáng Ferenc fegyelmezetten érzékeny krónikája a látvány keltette utórezgésekről: kettősük szünesztéziája sokunkat ajándékoz meg a többes érzékelés kivételes adományával.

 

Fjord mentén várja
gazdája érkezését.
Szél ostorozza
körülfonja a házat,
kéményt keres, hiába.

*Ablak meséli
azelôtt sosem látta
mi most látható
azelôtt a napok sem
ismertek ismeretlent.

Valaki
jön majd.
Dohányt sodor, letöri
az ernyősvirág
pudvás szárát, mohával
szigeteli a tetőt.

Háttal az ajtó
elé ül, körmére ég
a cigaretta.
Vaksi ablakok mögött
rejtegeti a magányt.

*Jon Fosse: Szem a szélben

 

 

Résnyi ajtó, s a
magas küszöb elriaszt
betolakodó
állatot. Tető alatt
füstnek – hosszanti nyílás.

Tanyától távol
menedék a kaszálón,
ha nem végeznek
időben a munkával.
Tájba simuló halom.  

 

 

Borgund községben
viking hajók sárkányfej
orrdíszeivel.
Hegyeket összekötő
Királyi út peremén.

E középkori
norvég dongatemplomot
András apostol
nevére keresztelték.
Az ezer hasonlóból

huszonnyolc áll még.
Ezeregyszáz-nyolcvanban,
télvíz idején
vágták ki faanyagát.
Halpikkelyzsindely fedi

többlépcsős tető-
szerkezetét, tornyait.
Faragványai
pogány jelképek, tárgyak:
észak mitológia.

 

 

Rézkarc egy Verne
regény fényes oldalán.
Felhő-oroszlán
bogárhát hegyek fölött.
Büszkén lobogó sörény.

Lakókocsi-park.
A vízen csónak pihen.
Észak szürkeség.
Troll torz feje jobbra fent.
Vihar után néma csend.

Vidéki vagyok, mindig azt mondom, kaposvári, pedig már 1979 óta nem élek ott, és Budapest meg Szentendre után jó ideje, éppen húsz éve Leányfalun lakom. Budapesten eltöltött tizenhárom évem alatt is végig vidékinek éreztem magamat, pedig más megkülönböztetésben nem volt részem, mint hogy az egyetem elvégzése után, amikor a szüleim lakást akartak vásárolni nekem, öt éve létező, már nem tudom, állandó vagy talán ideiglenes budapesti bejelentett lakcímmel kellett rendelkeznem. Tökéletesen emlékszem erre az időszakra, a rendszerváltás ideje volt, virágzott a lakásmaffia, én is megkaptam, hogy ennyi pénzért, amit a Kék Golyó utcai harminchat négyzetméteres gondnoki lakásért kifizettek a szüleim, a Várban vehettek volna nekem egy sokkal nagyobb tanácsit. Igen ám, csakhogy az ilyen egyik sem volt tiszta üzlet. Aki persze közel volt a tűzhöz, az könnyen beszélt. Én a szüleim pénzét nem kockáztathattam. Nem tudom, hogyan működött a biznisz, ügyvédi közreműködéssel, az biztos, de a mi családunkban sose volt divat az ilyesmi, mindenki a maga erejéből szerezte meg, amije van, nem kellett törvénytelen vagy nemtelen eszközökhöz folyamodni senkinek. Így lett a Vár helyett a Kék Golyó utca, aztán Szentendre, lakótelep, majd végül Leányfalu, Panoráma utca a hivatalos otthonom, de somogyinak születtem és az is maradok mindenhol.

A választások után ránk zúduló véleménycunami láttán nekem is eszembe jutott jó néhány dolog a Budapest-vidék ellentét elemzőit hallgatva, most hadd emeljek ki mindössze kettő, nagyon jellemző történelmi példát. Ha azt mondom, vidék kontra Budapest, nem okvetlenül fizikai szembenállást értek alatta, inkább csak szembeállítást, tényeket egyik oldalon és a másikon.

Tudjuk, az ötvenhatos forradalom a fővárosban zajlott, a vidék kisebb-nagyobb intenzitással csatlakozott később. Ha személyes, családunkban őrzött emlékekre kell hagyatkoznom, nem sokat tudnék felsorolni, azon kívül, amit a szüleimtől vagy a nagyszüleimtől hallottam. Édesapám fiatal legényke volt, őt szalajtották a rudazó kötélért, amivel aztán ledöntötték szülőfalujában a Sztálin-szobrot, amit mellesleg előtte valaki nyilván fontosnak tartott fölállítani. A műveletért állítólag több embert hosszabb-rövidebb időre le is csuktak a faluból, de a levéltári közleményekben erre nézve nem találtam adatot.

Édesanyám falujában nem volt Sztálin-szobor, ergo nem is kellett mit ledönteni, volt ellenben nagygyűlés, ki is dobolták annak rendje-módja szerint, vonult a nép a falu fő utcáján, belekiabálták a világba a sérelmeiket. Nagyapám világéletében józan ember volt, egykönnyen sosem hitt senkinek, leginkább a maga erejében bízott, úgyhogy nem is ment a hangadók után. Elbújtatta viszont a párttitkárt, aki valahonnan Szabolcsból keveredett oda faluba, jó sok gyerekkel, és ahogy visszaemlékszem, nagyapám azt mondta róla, nem volt rossz ember, de a felbőszült tömeg meg akarta lincselni, mert hát a kommunistákat most agyon kell verni. A forradalom bukása után a nemzetőrparancsnokot, a 28-án megalakult nemzeti bizottság elnökét 9 hónapra elítélték szervezkedésért, két földművest 5 és 6 hónapra izgatásért, két másik falubeli pedig 3-3 hónap felfüggesztettet kapott. Haláleset nem történt, bár történhetett is volna, mert akinél fegyver volt, az ment volna neki a haragosának, ha nincsenek olyan józan emberek, mint a nagyapám, és csöndre nem intik őket.

Ahogy a rendszerváltás óta telt-múlt az idő, láthatta ki-ki a saját településén, ahogyan Budapesten is, sorra jelentkeztek az önjelölt ötvenhatos hősök, sőt még most is jelentkeznek, de főleg a kerek évfordulón, minél nagyobb felhajtás kellett, hogy a kurzus méltóképpen emlékezhessen a kétes értékű hőstettekről is akár. Az önjelöltek mellett pedig ott vannak azok, akik nyugodtan beállhattak volna a sorba, amikor a dicsőséges ötvenhatos helytállásért osztogatták a babérokat, de gyanítom, a hangosan tülekedők mellett vagy inkább mögött jó néhányan voltak és vannak még most is olyanok, akik inkább csöndben maradtak, és talán csak véletlenül derült ki, hogy részesei voltak valamilyen vegzatúrának, aztán hosszas unszolásra végül csak elmesélték hányattatásaik történetét egy helyi újságírónak, mint az a Jóska bácsi, akiről a Mindig péntek című regényemben is megemlékeztem.

Volt valami szánalmas és mulatságos, ahogy az évfordulón minden település igyekezett előhalászni a süllyesztőből a maga ötvenhatos hőseit. Ez ugyan nem is tartozik szorosan a témához, mégis tény, hogy a hangoskodók mindig valahogy előnyt élveznek a csöndesekkel szemben. Jóska bácsi példáját alapul véve gyanítom, hogy ötvenhat tényleges vidéki hősei közül sokét még mindig a névtelenség homálya fedi. Senki nem tud róluk, legfeljebb mint én, aki a nagyapámról tudom, hogy egy lincselést megakadályozott, márpedig ez hőstett az én szememben.

Ötvenhatban a vidék segített a főváros élelmezésében, ez tény. Meg persze előtte is, utána is, hiszen a Rákóczi úton vagy a Rózsadombon már régen nem termelnek krumplit vagy uborkát, talán soha nem is termeltek.

A másik vidék kontra Budapest példám a tanácsköztársaság, maga az államalakulat vagy micsoda is egész egyértelműen budapesti képződmény, bár Somogy élen járt, hiszen ott már 21-e előtt megalakult a háromtagú direktórium. Vezetői nem kommunisták, igazi szociáldemokraták voltak, jó elvtársak, nem elvakult bolsevikik. Nem vagyok történész, de elég sokat tanulmányoztam ezt a korszakot az elmúlt években, és meggyőződésem, hogy Somogyban lámpással kellett volna keresni a kommunistákat. Talán akadt egy-egy hazatért hadifogoly, akit kioktattak a nagy SZU-ban az eszméről, de a baloldali érzelmű emberek a szociáldemokrácia hívei voltak. Somogyban egyetlen halálos áldozatot követelt a tanácsköztársaság, valaki túlbuzgó lelőtt egy belépő embert, akit ellenségnek vélt, a bukás után mégis Somogyban dúlt legkeményebben a megtorlásul érkező fehérterror. Prónay különítményesei nem Budapestre vonultak rendet csinálni, ahol a románok voltak, hanem a Dunántúlra, ahol nem ütköztek ellenállásba.

Nem tudom, a két példából lehet-e messzemenő következtetéseket levonni a vidék kontra Budapest mai állásához, annyi mindenesetre igaz, hogy a sorsdöntő események szinte mindig Budapesten zajlanak, a vidék meg kisebb-nagyobb hévvel rohan vagy éppen csak kullog a főváros és eseményei után. És szállítja a krumplit a budapesti éhezőknek.

Hogy mi történt a mostani választásokon? Budapesten akárhogyan is, de többen akarták az európai ügyészséget, a korrupció felszámolást, vidék pedig kevesen. A vidék biztonságot akar, rezsicsökkentést, CSOK-ot meg adóvisszatérítést, tizenharmadik havi nyugdíjat, és hogy milyen árat kell majd mindezért fizetnünk, azt még a legokosabb közgazdás sem tudja megjósolni.

Most pillanatnyilag ennyi jutott eszembe. Lehet vitatkozni velem, de abban biztos vagyok, vagy legalábbis szeretnék biztos lenni, hogy aki az európai ügyészséget és a korrupció felszámolását választotta, az polgári felelőssége tudatában számon kérhető politikusi magatartást is követelt volna, maximum két cikluson keresztül hivatalban maradó miniszterelnököt, nem pedig egy atyáskodó miniszterelnököt az államgépezetével együtt a feje fölé, aki majd vigyáz rá és garantálja, hogy lesz közmunkája és majd mindig megmondja neki, hogy merre van az arra.

 

Illusztráció: M. Escher

Nincs mögöttem se tétel, se doktrína,
se tudomány, se világnézet. Emberi szubjektum vagyok,
aki szeretné megfogalmazni, hogy a dolog miképpen is áll.
(Hamvas Béla)

 

Nyitrai Tamással Bánki Éva beszélget
a szerző újabb Hamvas-esszékötetéről,
a Karnevál és a magyar irodalom kapcsolatáról
május 10-én kedden, 17 órakor az Írók boltjában.

 

Néhány idézet a “Hamvas Béla Karneváljának előzményei a magyar irodalomban”-kötetből:

 

Egyszerre akarjuk rehabilitálni a magyar irodalomból az ismeretlenség vagy értetlenség ürügyén kirekesztett Karnevált és magát a Hamvas-idegennek kikiáltott magyar irodalmat.

Elsősorban a magyar nyelvnek nagy mélységekből feltörő ereje volt alkalmas arra, hogy Hamvas Béla azt az univerzális látomást, ami a Karnevál, formába önthesse.

A Karnevál egyik lényegi vonása a magyar nyelvűsége: a beszélt és az irodalmi nyelv legkülönbözőbb szintjeinek és rétegeinek integrálása, amiben egyenesen az Isteni Színjátékkal rokon.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

 

 

 

 

Ajánló a márciusi lapokhoz —
Enesey Diána és Bodrogi Csongor írása

Két állandó szerzőnk ezúttal rekord számú, nyolc lapból válogatta ki a tíz leginkább ajánlott szöveget; a szórásból csak a negyedévente jelentkező Eső és Apokrif maradt ki.

A TIZEDIK: F. Bakó Enikő: Medencés ház (rövidpróza) [Székelyföld]

 

Próza az idő fájdalmakat és rút dolgokat megszépítő tevékenységéről. Vagy próza a megszépítésről. Nem is, talán inkább a szomorúságban megbúvó szépségről és örömről. Azt hiszem, ezt a kettősséget dolgozza fel F. Bakó Enikő prózája. Emlékeket villant fel a szocializmus idejéből, a gyermekkorából, amelyek a munka nehézsége, az akkor fennálló rendszer, a veszteségek, de legfőképp „Tatus” köré szerveződnek. Sejtjük az emlékek mögötti szomorúságot, olykor dühöt és a szenvedést is, de a mindennapokhoz tapadó emlékek mégis a szeretet múltat, jelent és jövőt egységesítő elemét emelik ki A gyermekkori vágy, amely a Dallas-t nézve ébredt,  a medencés házról, valósággá vált, de sosem válik el a gyermeki álmodozástól. Ez az írás egyfajta búcsú is, ám semmiképp sem a lezárás értelmében, a megőrzés szükségessége lüktet benne, a gyermekkorban alaposan megfigyelt és eltanult szomorúságot legyőző, vagy a szomorúságba vegyülő vigasság. [E. D.]

A KILENCEDIK: Moesko Péter: Őszi hó (regényrészlet) [Kalligram]

 

Moesko Péter alighanem sokak szívébe lopta be magát első novelláskötetével, melyben egészen hétköznapi sorsokban és történetekben mutatta föl az élet szorongató szépségét és tragikumát. A szerző első regényének részletei már egy idő óta olvashatók a Kalligram folyóiratban. Úgy tűnik, a varázslat a nagyobb epikai konstrukcióban is valahogy hasonlóan működik Moeskonál, mint a novellákban: a mélyebb tragikum szinte észrevétlenül szivárog föl a teljesen hétköznapias felszínre, különös árnyalatokkal átszínezve azt. Miért volt olyan jó élmény elolvasni ezt az egyébként tényleg teljesen banális témájú (új céges pozícióról, egyetemről, költözésről, lakásfelújításról, házavató buliról szóló) részletet? Mert szinte éreztem benne saját életemet, Róna utcástul, irodástul, vizsgaidőszakostul; a fiatalság megindító lüktetését – bizony már venném kezembe az egész regényt is. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: „Visszaadtad a hitemet az irodalomba” (Bárány Tibor, Gács Anna, Milbacher Róbert, Sári B. László és Margócsy István beszélgetése) [2000/4]

 

Pár hónappal ezelőtt Milbacher Róbert megjelentetett egy sok vitát kiváltó esszét, amelyben a kortárs irodalom „ellektűrösödéséről” panaszkodott. A 2000 folyóirat legfrissebb számában összeült öt kitűnő irodalmár, kritikus (köztük maga az ominózus cikk szerzője), hogy megvitassa Milbacher állításait. A beszélgetés során a résztvevők igyekeztek a maguk számára is körülírni, mi voltaképp a „magas irodalom”; összefügg-e ez egy könyv népszerűségével, és ha nem, akkor mégis mivel függ össze. Nemcsak igen tanulságos esztétikaelméleti álláspontokról olvashatunk, de a kortárs magyar irodalom olvasásszociológiai mélyrétegeibe, a kiadói világba, a kortárs médiakörnyezet állapotába is bepillantást nyerhetünk, nem kerülve meg sem a történeti, sem a gazdasági aspektusokat. A végső tanulság talán az, hogy a „magas irodalmat” elhamarkodott dolog volna temetni; ez utóbbi ugyanis, ha lényege szerint valamilyen tőlünk merőben idegen léttapasztalattal képes szembesíteni, akkor definíció szerint éppen akkor a legnehezebben fölfedezhető, amikor a legmagasabb szinten működik. [B. Cs.]

A HETEDIK: Boda Edit: Visszamese (vers) [Látó]

Van néha, hogy versolvasás közben hirtelen megragad egy-egy sor bámulatos szépsége, és mielőtt tovább haladnék, újra és újra megismétlem magamban a talált részletet. Így jártam Boda Edit Visszameséjével is:

amikor a bagdadi kalifa lányaként finom kezével
reggelente kitárta palotája ablakát,
a fák lombjai közül előkócolódó szél pedig
meg-meglebbentette aranylevélszerű fülönfüggőit

 

Ez itt bizony a „szép szavak kegyelme”, ahogyan egy helyt Tandori Dezső fogalmazott. Ez a csodálatos mesebeli lány az „aranylevélszerű fülönfüggőivel” azonban valójában nem más, mint egy erdei sikló! Ám amíg a mesékben a lány változik át hüllővé, addig a „visszamesében” a hüllőből lesz egy csodaszerű látomásban a bagdadi kalifa lánya – megmutatva, hogy a költészet a legmindennapibb léttapasztalatainkba is bebújhat, hogy kifordítsa sarkaiból a világot. [B. Cs.]

A HATODIK: Panoptikum, szoros olvasás és a jó cukor (kerekasztal-beszélgetés a figyelemről) [Alföld]

 

A legújabb Alföld külön blokkot szentel a figyelem témájának. Tófavy Tamás és Molnár Gábor Tamás tanulmánya is (más-más szempontból, de) ezt a témát járja körül, kettőjük, valamint Fodor Péter és Simon Attila kerekasztal-beszélgetése pedig nagyon sok rétegét igyekszik föltárni e kérdéskörnek. A beszélgetésnek vannak töményen filozófiai részletei, ezeket inkább csak a téma iránt különösen fogékony ínyenceknek ajánlom; ám amikor arról esik szó, hogy miért olyan népszerűek ma a Netflix-sorozatok, és hogy ez a fajta médiafogyasztás hogyan viszonyul az olvasás nevű médiafogyasztáshoz, akkor azt hiszem, nagyon-nagyon sokan megszólítva érezhetik magukat. Vajon miért nevezzük sorozatfüggőnek, aki sok sorozatot néz, és nem „könyvfüggőnek”, aki sokat olvas? Vajon valami másféle figyelem működik egy könyv olvasásakor – és ha igen, hogyan írható le esztétikailag, sőt akár szociológiailag ez a másféleség? [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Guillaume Métayer: A4 (prózavers) [Tiszatáj]

 

Métayer francia költő, klasszika-filológus, irodalomtörténész és filozófiatörténész, aki Petőfi, József Attila, Kemény István és Lackfi János verseit is fordította franciára. Az ő Tiszatájban megjelent prózaverseit pedig Szeder H. Réka ültette magyar nyelvre. Nem volt egyszerű dolgom, ugyanis hét remek prózavers között kellett döntenem. Végül az „A4” lett nálam a „győztes”, indokom pusztán szubjektív: ez érintett meg a leginkább. A Mestre partján felcsapó hullámoktól jutunk el az életben rejlő jelentésességig. Az óriási hullámok által meghódított territórium elvezet a házak közé, sőt a lakások belsejébe is, egy régi, elmúlt szerelem falra írt történetéig visznek. A lassított felvételként szemlélt hullámokat a lassítás, úgy tűnik, meg is hosszabbítja. Ami a térben előrenyúlás, az az időben visszanyúlást jelent, a „halott szerelem” szavaihoz térünk vissza, melyek a fejünkben „kollázst” alkotnak. Végül minden egyet jelent majd, ugyanaz lesz szeretni és nem szeretni. Az élet hullámzó sodródásában, a hullámok meghosszabbításában talán mindannyiunk története ráfér egy A4-es papírra. [E. D.]

A NEGYEDIK: Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele (vers) [Székelyföld]

 

Mindig is hittem Anyegin elrejtett, vagy félbehagyott, vagy összegyűrt, vagy éppen elkallódott levelében. Hiszek benne, mert úgy vélem, egy kicsit mindannyian Anyeginek vagyunk — a magunk módján. Bennünk rekednek szavak, érzések, talán túl sokszor, talán többször, mint kéne, talán egy egész (egészen más) élet összeállhatna a kimondatlan dolgaink láncolatából. Anyegin — Fecske Csaba tollából származó — levele Tatjana levelének panaszosságát és kihúnyóban lévő reményét visszhangozza. Úgyszintén közös elem a szerelem önmeghatározásban betöltött szerepe, a magány, amelyet csak a vágyott kedves csillapíthat. A verset belengi az éltető, de mégis halálosnak tetsző halhatatlan szerelem. Az idősíkok egybefonódnak, csak a halovány remény jelent árnyalatbeli különbséget a múlt és a jövő között. Csak a képzelet és a múlhatatlan szerelembe vetett hit segíti a jelenbe átkúszó múlt tompa fájdalmait. [E. D.]

A HARMADIK: Czeglédi András: Ukronikus keresztkapcsolódások (tanulmány) [2000/3]

Az ukrónia témaköre azok számára is érdekes lehet, akik nem éreznek magukban mély érdeklődést filozófiai témák iránt. A kifejezés Charles Renouvier francia neokantiánus gondolkodó nevéhez fűződik, s az „utópia” kifejezéssel analóg módon képződött a jelentése, csak épp az időre vonatkoztatva: semmikor-időként aposztrofálhatjuk. Az ukróniában rejlő kontrafaktuális elem ellenpólusát a történelmi valóságra (pl. személyekre) építkezés képezi, s ez teszi hihetővé is, ezáltal nem merőben fiktív. Az ukrónia filmekben, színdarabokban is megjelenhet, s mint ilyet, narratív módként határozza meg Czeglédi. Czeglédi tanulmánya Bloch, Lukács és Mannheim gondolkodására fókuszál, az utópia, az aszinkronitás és a generáció problémáinak vonalán haladva, kiemelve Marx gondolatainak hatását. Különösen izgalmas az egyidejűség-koncepció vizsgálata – a három gondolkodóra és a 19-20. századi elgondolásokra tekintettel. Az ukrónia végső soron „találkozási idő”, amelyben a jövőre való nyitottság a hangúlyos, s a múlt hamvaiból felemeli a reményt. [E. D.]

A MÁSODIK: Halmai Tamás: Szókratész kakasa (vers) [PRAE]

A vers címe Platón Phaidón című dialógusának záró sorait idézi fel. A Parmenidész című dialógusból ismert egy és sok problémája is felsejlik a vers elején, amely rögtön ki is egészül a „tekintet” fenomenológiai fogalmával. Egész-igényt sejtetnek ezek a sorok, a tekintetünk egységbe fogó törekvésén keresztül. Heideggerre is reflektál, a világ létmódját és „világlását” középpontba állítva. A versben az ellentétek nem feszülnek egymásnak, inkább összekapcsolódnak, mint Hegel gondolkodásában, így a történelembe folyton beleavatkozó háborúk képe sem színezi fájdalmasra a további sorokat. Az élet diadalát olvassuk ki a sorokból, vagy csak azt reméljük kiolvasni: még Aszklépiosznak is le kell mondania a kakasról, hisz nem érdemel halált. De egyáltalán megszületett már a világ? Talán csak „[e]mbrió szervecskéi” vannak meg, a világegyetem kisebb és nagyobb részleteiben, s talán fel sem éri mindezt a beszédben kifejezhető gondolkodás. A „végső némaság” egyesíti az igen és nem ellentétét. Vajon mit hoz a felhők alászállása és a bennük lévő „törékeny angyalok”? [E. D.]

AZ ELSŐ: Nádasdy Ádám: Általános témák (vers) [Alföld]

 

Már az első sorból kiderül, hogy itt létösszegzésről lesz szó: közeledik a nagy lovas, nyilván a halálé. A többes szám első személyű igealakok mintha önbiztatásként működnének: „szembesüljünk”, „mozduljunk el”, „lássuk be” – mivel a halál tapasztalata minden embert eléri egyszer („általános”), ebből a közös nagy tudásból meríthet az egyén biztatást, hogy a „kínosan privát ügyekről” (vagyis saját meghalásáról) beszéljen. A versszöveg e lökés után már „bátran” vált át egyes szám első személybe, még ha dadogósan indul is a vallomás. A dadogás vége azonban döbbenetes (egyszerűségükben is döbbenetes) léttapasztalatok kimondása. Minden megtörtént, amiről azt hittem: soha; a verszárás mintha már a túlvilágról (egy sírkő alól?) küldené játékosságában is megrendítő, katartikus üzenetét:

Előbújnak a bogarak maguktól,
nem muszáj siettetni, nem muszáj
fölemelni a nagy, lapos követ.

 

[B. Cs.]

 

,, Megköt, felold a vándor szövevény –
hű mindenségben szétfutó gyökérzet
göröngyeként ha pörgök, hörgök, érzek:
a dallam nem változtat szövegén”

 

,,A gyöktörzs, gyökértörzs. Egyes növények földalatti szára, amely a tápanyag elraktározását szolgálja.”- a kertészettan szerint ez a rizóma. A filozófiában Deleuz így értelmezi: ,, a sokszorosság és a szingularitás összefonódása. A rizóma a legjobb szó a sokszorosságok jelölésére”. Mindkét definíció releváns és jó értelmezési lehetőséget nyújt Nagy Marcell: Minden finoman összefügg egymással című kiállításához.           Szárak, levelek, gyökérzetek sokasága bontakozik ki a szemem előtt. Azt érzem, ha az egyik festményen elindul egy szár, az már nyújtózkodik túl a vásznon kifelé a helyiségen kívül, talán egy fához. Láncolatok látszólag láthatatlan összekapcsolódása ez, teret és időt meghaladva tartanak a végtelenbe a festmények vonalai. A kiállítás egzisztál, lüktet.

A terem közepén állok. Egy fa vagyok. Banyan-fa. Sűrű lombkoronám beárnyékolja az egész teret. Csak egy kis rés van az ágak között, ahol besüt a nap. Valaki egyszer azt mondta, minden tetőről látnia a napot. Leveleim nagyok, fényesek és fiatalok, még vöröses árnyalattal csillognak. Hullatok egy levelet annak a festménynek, amin vörös szemlevelek tartanak a fekete mélybe, az megköszöni és múlik tovább lefelé.

Szikár és erős törzsemhez a gyökérzetem milliónyi gyökérrel árad szét. Most egy virágmintás vászonkép felé nézek, a vonalak egy origóban találkoznak a festmény közepén.

-Oda tartunk Mi is.-

Nem hiányzik semmi. Táplálom és táplálkozom. Ha éppen ürességet érzek egy hajlatomban, kérek egy jó nagy merítést a színekből. Zöld, piros, kék, lila, citromsárga és még megannyi szín oltja a nihilt. A Zöldnél külön tiszteletem teszem, hiszen mégiscsak az Ő jelenléte járul hozzá a természet mindenkori egyensúlyához. Ha nem találom önmagam, mélyen belenézek a sokszemű arcba és megnyugszom, hogy talán soha nem is fogom, az örök keresés felszabadító tudatával ágazódom tovább a többi festmény felé. A harmónia könnyű szellőként simogatja a vásznakat és az én leveleimet…

Már egy szemközti tetőről nézem a kiállítást. A fámat és a festményeket. Mintha az idők kezdetétől fogva ott lettek volna. Valaki leül és gyönyörű színű leveleket kezd festeni.

 

 

Nagy Marcell: Minden finoman összefügg egymással