FIN-2022 avagy válságkezelési stratégiák költők szerint
beszélgetés versen át és versen túl –

Villányi G. András

 

Prométheusz álma

A lény szüntelen foglya szabadságvágyának. Testetlen, léttelen-létét a testetlenség korlátozza, ezért méhbe furakodik; testet ölt miáltal elszenvedi a formák sorsát: születés, beteljesületlen vágyak, öregség, betegség, szenvedés és halál csapásaiban. Testi megjelenésében szabadságvágya immár testetlenséget; a fizikai létazonosulástól követel (f)eloldozást – a Nirvána makulátlanságát.

 

kifosztasz ha adsz
mai ajándékod másnap
égő hiánnyal gyötör
csak fájdalom érti
az öröm valódi kincsét

májamból lakmározó csőr
te vagy legáldottabb

 

 

Halmosi Sándor

 

BIZTATÓ

A Világegyetem tömegének 4,6%-a a megfigyelhető anyag, 23% a sötét anyag aránya, és 72% a sötét energia.

Semmi biztatót nem mondhatok.
Ami ebből a világból ténylegesen
is látszik, az a legsötétebb anyag.
Indulatok, önzés, erőszak, salak.
Ezer és milliárd meddőhányó.
Jól kivehető. Pislákoló fények
a meredélyben. Fent őrtüzek.

 

Wirth Imre

 

SÚLYOS TEST RÁGJA a plafon
repedéseiből a gazt,
oltárodon gyíkok sírnak,
megfogalmazzák a panaszt,
röfög ez az emberdisznó,
vésővel túrja a csöndet,
történelmet szarik porba,
bakákat mély, nagy gödörbe,
anakronisztikus sorok
menetelnek versen túlra,
az elzárt csapból kitörő
semmi sodor megvadulva.

 

A felvilágosodás emelte piedesztálra az iskolákat, miközben épp a felvilágosodás eszményei miatt érezhetjük a közoktatást kudarcnak.
A haladás (Mehr Licht!) gondolata feltételezné, hogy évről évre okosabbak leszünk, a gyermekeinket egyre jobban és egyre több mindenre tudjuk megtanítani.
De semmi sem igazolja, hogy az emberi intelligencia a testmagassághoz hasonlóan folyamatosan növekedne. Hogy ma sokkal okosabbak vagyunk, mint tegnap. Mi okból hisszük, hogy egy nyilvános(!) matematikai levezetés kedvéért az aznapi kereskedést is felfüggesztő ókori görög kikötővárosok polgárai butábbak lettek volna, mint Kékfogú Harald vagy Vasbordájú Edmund katonái? A történelem bizonyos eseményeit csak az emberi intelligencia hullámzásaival, állandó ide-oda változásaival tudjuk magyarázni. Miért felejtett el a kora középkorban Európa írni-olvasni? Mert jöttek a papok, és mindenkit elfenekeltek…? Nem gondolhatjuk komolyan…
Az írás-olvasás, a műveltség visszaszorulásán sajnálkozni érzékeny lélekre vall. Ám  nemcsak széplelkek fájlalják az „általános elbutulást”. Az iskolai tanterveket mindig is a múlt elvárásaihoz és tapasztalataihoz igazították. Emellett magának a tanárnak  is roppant frusztráló, ha azokat a készségeket vagy ismereteket nem kérheti a diákjaitól, amiket az ő gyerekkorában mindenki  természetesnek tartott. Így vagyok ezzel én is. Kislánykoromban egy-egy hétvégén mi többkötetes regényeket olvastunk – ezt akkor még senki nem tartotta furcsának vagy „bámulatosnak”.  De ha én ugyanezt most számon kérném a magyar szakos hallgatóimtól, ők azt hinnék, „elment az eszem”.
Felesleges hát sopánkodni a műveltség (és nemcsak a műveltség, hanem a felfogókészség) változásain. Inkább az a sajnálatos, hogy ezeknek a változásoknak a dinamikáját, mozgatórugóit nem értjük.

Az iskola másik nagy, felvilágosodástól örökölt feladata, hogy demonstrálja az emberek egyenlőségét. Hogy bebizonyítsa, képes eltörölni a származásbeli különbségeket, biztosítani minden gyerek számára az esélyegyenlőséget. Ez olyan nagy és szép terv, hogy erről nem mondhatunk le. Természetesen a felvilágosodás filozófusai, a nevelés apostolai csak „elvi alapon” hirdették az emberek egyenlőségét. Nem láttak még igazi multikulturális közösségeket, pedagógusaik soha nem találkoztak azzal a problémával például, hogy lehet megtanítani a másodfokú egyenleteket egy olyan diáknak, akinek az anyanyelve négy számnevet ismer: egy, kettő, három, sok…
A politikailag korrekt válasz a problémára, hogy nem is kell effélékkel annyit vesződni. A matematika fehér tudomány. Ezzel az észjárással aztán sikerül biztosítani, hogy a diákok egy része közelébe ne kerüljön a műszaki- vagy természettudományoknak, és  pénztelenül, társadalmi gettóba zárva éljék az  életüket.
Az emberek egyenlők. De azt képtelenség feltételezni, hogy a világ különféle pontjairól összeverbuvált, közös osztályterembe zárt gyerekek egyformán fognak teljesíteni. Már ha nem előítéletes a tanító néni… De azért az emberek közötti különbségek egészen megrendítőek. Lányom velencei osztályába (állami iskola) kilenc különböző országból érkeztek gyerekek. Az évvégi értékelésen a maestra (tanító néni) elmondta, hogy „természetesen” a legjobbak a távol-keleti gyerekek, közepesek az európaiak és amerikaiak, a többiek pedig „le vannak maradva”. Mikor én felháborodottan rákérdeztem, hogy ebben mi a természetes, a maestra megnyugtatott: pontosan ez megy a többi osztályban is.
De miért? Már évek óta gondolkodom ezen.
Én azt hiszem, nem feltétlenül a műveltség vagy a pénz miatt. Az iskolai előmenetelt, de tulajdonképp még az egyetemi karriert is nagyban befolyásoló adottságok, a memória, koncentrációs készség, konfliktustűrő képesség ahhoz a szürke zónához tartozik, mint a kudarcok, a szorongás, a félelmek, a traumák.  Ezek nem egészen szerzett, de nem is egészen örökölt tulajdonságok. Tovább lehet adni (és többnyire tovább is adjuk) a gyerekednek, bár ezek azért nem lesznek annyira megváltoztathatatlan genetikai sajátságok, mint a bőr- vagy a szemszín. Itt lenne sok – mégpedig nagyon sok! – feladata a pedagógusoknak.
Természetesen egy matematika-fizika szakos tanárt ma senki se készít fel arra, hogy belenyúljon egy gyerek tudatalattijába vagy átalakítsa az iskolán kívüli környezetét. Noha ezek a módszerek nem ördögtől valók, és a felvilágosodás előtti iskolák már ismerték ezeket. A művészeti oktatás (különösen a közös éneklés!) csillapítja a szorongást, növeli a gyerekek közötti együttműködést. A testmozgás javítja a bal és jobb agyfélteke koordinációját, hozzájárul a logikai készség fejlődéséhez. (Még furább: kisgyerekkori pszichés zavarok egyszerű testmozgással javíthatók). A gyerek családi környezetét sem feltétlenül “gonosz dolog” átalakítani. A latin-amerikai jezsuita kommunák iskolái a szülőkkel való szoros együttműködésre épültek, és ma is van teljes közösségfejlesztést propagáló pedagógiai program, gondoljunk csak az L. Ritoók Nóra-féle Igazgyöngy Alapítvány működésére.
Lassan, fokozatosan az iskolák képesek lennének bebizonyítani az emberek egyenlőséget, fajtól, nemtől, osztályhelyzettől függetlenül minden tehetséges gyereket bejuttatni az egyetemre. De miért nem valósul meg ez szinte sehol? Az egyes országok különféle mértékben bocsátanak erőforrásokat az iskoláknak – de sehol se annyit, hogy a kísérlet sikeres legyen. Hogy többé egyetlen velencei tanítónő se mondhassa azt, hogy a „sorrend természetes”. Ma elképzelhetetlen, hogy középiskolai tanárok világsztárok legyenek. Pedig az ókori görögöknél valami hasonló történt, két legnevesebb tanárukat, Püthagoraszt és Orpheuszt félistenekként tisztelték, kultuszaik, sőt templomaik voltak – annyi névtelen tanárral szemben az ő nevüket (és tanításaikat, sorsukat) mindenki ismeri.
A kapitalizmusnak egyszerűen nincs szüksége ennyire művelt emberekre. Sokkal olcsóbb arra biztatni egy hátrányos helyzetű fiatalt, hogy küzdjön az utcán a jogaiért, mint felkészíteni a Columbia Egyetemre. Könnyebb szavakat betiltani, büntetni a vitát, a „káros gondolatokat”, mint kétismeretlenes egyetleneket vagy Dantét tanítani.
Az iskola letett arról, hogy a társadalom számára demonstrálja az emberek egyenlőségét. Inkább az egyenlőségről való beszédet akarja felügyelni és átalakítani – tiltásokkal, tabukkal, mindenféle diszkriminatív intézkedésekkel.
Nekem nagy kétségeim vannak az ideológiai nevelés hasznosságával és hatékonyságával kapcsolatban. Természetesen nem nehéz különféle rigmusokat betanítani a gyerekeknek. Azt sem ítélhetjük el, hogy sokan azt várják az iskolától, olyan embereket neveljen, akik képtelenek a háborúra és a gyűlöletre. De miért képes egy konkrét történelmi helyzetben egy ember vagy akár egy népcsoport empatikusan viselkedni vagy akár csak autonóm módon cselekedni? Az olaszok empatikusabb viselkedése a zsidóüldözések idején netán arra vezethető vissza, hogy jobb tanáraik voltak, mint a németeknek, horvátoknak, magyaroknak?  Konkrét történelmi szituációkban való morális döntéseket az iskola önmagában nem tud megalapozni – ezt még az iskolákat oly fontosnak tartó felvilágosodás sem képzelte. A „jóság” létező, de nagyon bonyolult dolog: nem biztos, hogy a műveltségtől függ, miképp a XIX. század hitte, vagy az ideológiáktól, ahogyan mi feltételezzük.
Az iskolai ideológiai nevelés könnyen szörnyszülötteket képez. A „hazafit”, akinek semmilyen íz, dallam vagy vers nem jut a hazáról eszébe, csak az, hogy utálja a szomszédait. A „haladót”, aki úgy próbál távoli világokért lelkesedni (csak próbál, mert hiszen nem olvas, nem utazik, nyelveket nem tud), hogy ócsárolja és gyűlöli a sajátját. „Mi” és „ők” ilyen nevetséges, mindenféle tapasztalatot nélkülöző szembeállítása nyilván különféle tekintélyszemélyek (tanárok és más megmondók) által megerősített baromságok. Az ún. morális oktatás sok iskolában kimerül az effélék sulykolásában.

Hogy az iskola teljesíthesse a felvilágosodás által ráruházott küldetését, az esélyegyenlőség megteremtését, vissza kéne térnie az archaikusabb iskolák (például a görög) tapasztalataihoz. Egy iskolának nem szükséges „mindent” megtanítania. Elég, ha a sport és a művészet mellett egy valamiben mélyed el, de abban nagyon élményszerűen és alaposan. A görögök (és velük együtt én is) úgy vélem, egy nagyon jó matematikus már képes önmagától „mindent” megtanulni. Ha mindent nem is, de bizonyos körülmények közt bármit. Ám nemcsak a matematika, hanem akár az irodalom vagy a természetismeret is szolgálhat ilyen „alaptudományként”.
És azok a gyerekek, akik egy szárnyaló műelemzés vagy matematikai bizonyítás során átélik (együtt élik át), hogy a gondolat itt és most születik, már nem fogják könnyedén bántani egymást. Nem a műveltség, hanem az intellektuális megtapasztalás közös élménye – nem tudjuk, hogyan és nem tudjuk, miért – morális erőket is felszabadít. Tanárban is, diákban is.
Egy kicsit talán mind jobbak leszünk.

 

“Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.”

Egyáltalán nem terveztem, hogy közel két hónapos szünetet tartok ezen a blogon. Akartam én írni, volt is téma bőven. De belekerültem egy mókuskerékbe, folyamatosan nyomnom kellett a pedált, hogy legalább a haladás érzete az enyém legyen, miközben a valóságban egyre kevesebbet “haladtam”, egyre kevesebb idő jutott önmagamra.

Az érzés, hogy egyszeriben megszűnnek az üres délutánok, hogy már a hétvége óráit is percekre kezdem felosztani, hogy nem bámulok csak úgy kifelé az ablakon, vagy fölfelé a falra, szóval a rádöbbenés, hogy nekem most már megint dolgom van, annak ismeretében a legmeglepőbb, hogy az időmet sokakkal ellentétben — egyéni vállalkozóként — többé-kevésbé magamnak oszthatom be. Mi hajt hát? Miért hajtom magam magam? Nyilván azért, mert teljesíteni kell. Ez a társadalmunk elvárása, és ezt az elvárást, viszonylag szociális lényként, igyekeztem interiorizálni.

Hála Istennek most azonban rákérdezhetek: biztosan jól teszem?

De haladjunk sorjában.

Pár hete volt a könyvhét, és mint ilyenkor mindig, ezúttal is egészen szabadon bóklásztam a standok között, igyekeztem az összes stand kínálatát végigmustrálni. Ennek a bóklászásnak nem csupán a “potenciális” vásárlás a célja. Leginkább képet szeretnék kapni arról, hogy miféle könyveket írnak és árusítanak a XXI. században Magyarországon. Mivel mindegyik könyv a miénk, eszemben sincs bármit is kirekeszteni, kizárni a horizontomból. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének számomra kedvesebb és kevésbé kedves könyvek, vagy hogy minden, amit árulnak, érdekelne annyira, hogy el is olvasnám.

A bóklászásnak ugyanakkor célja a vásárlás is. Legalább egy-két könyvet mindig szeretnék venni is. Nem is csak azért, mert könyvhéten minden példány kedvezményes. Inkább azért, mert az eseményt ünnepnek fogom föl, és a vásárolt könyvek ajándékok, melyeket önmagamnak adok.

Így vásároltam meg többek között a mostanság igen népszerű dél-koreai, de Németországban élő és németül író filozófusnak, Byung-Chul Hannak egyik esszéjét is, mely (Miklódy Dóra fordításában) A kiégés társadalma címet viseli. A szerzőnek (aki nem mellesleg pár nap múlva Magyarországra is eljön) számos esszéje kapható volt a könyvhéten, és mivel még semmit sem olvastam tőle, csak a címek és a fülszövegek alapján választhattam. Úgy véltem, ez az írása lehet talán a legátfogóbb, legáltalánosabb összegzés arról, amit ez a filozófus a jelenünkről gondol.

Be kell vallanom, a túlzott népszerűség számomra mindig egy kissé “gyanús”. Ha valaki olyat ír, ami a népnek tetszik, akkor talán csak jól érez rá arra, amit az hallani akar. Az igazság viszont sokszor egyáltalán nem kedves a fülnek. A jó könyv mindig kizökkent, divatos kifejezéssel élve: kihoz a komfortzónánkból, nyugtalanná tesz, megbillent. Vajon ilyen könyv-e Byung-Chul Hané?

Nem tudom. Mindenesetre nagyon élveztem olvasni.

Az esszé (nagyjából száz oldalnyi szöveget képzeljünk el) lényegében a posztindusztriális kapitalizmus kritikáját nyújtja. Az ipari termelésre épülő kapitalizmus még “fegyelmező” társadalom volt. Alapvető gesztusa a “tiltás” volt. Ezt nem szabad, azt nem szabad. Az életet számos szabály korlátozta. Az iskolákban kemény szigor uralkodott. A szexuális életet tabuk szegélyezték. A fegyelmező táradalom pontosságot és odaadást követelt meg a dolgozóktól, és aki kihágást követett el, azt keményen büntette. Az indusztriális társadalom lelki életét nagyszerűen vázolta föl Sigmund Freud. Ennek a kornak a tipikus betegségei immuniológiaik voltak: tüdőbaj, kanyaró, kolera. Lelki szinten pedig a hisztéria, a neurózis.

A posztindusztriális társadalomban ezzel szemben a tilalmak és tabuk folyamatos leépítése zajlik. A kérdés már nem az, hogy mit nem szabad csinálni. Mindent szabad. A posztindusztriális társadalom dolgozója látszólag a teljes szabadságban él, a tabuk és határok eltűntek. Azzal szexel és úgy, akivel és ahogy akar. Olyan identitást, pólót, jelvényt, sálat, pártot, közösséget választ magának, amilyet csak akar. A posztindusztriális kapitalizmus jelmondata nem a “nem szabad”, hanem a “mindent lehet”. De vajon csakugyan a nagyobb szabadság jegyében történt meg ez az átalakulás? Nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Az átalakulás motorja az, hogy a szabadság érzetében élő dolgozó (dehogyis “dolgozó”: alkalmazott) hatékonyabb munkaerő, mert nincs szükség rá, hogy más zsákmányolja ki őt, önmaga teszi ezt meg saját magával:

Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.

A korunk társadalmára jellemző flexibilitás, vagyis hogy identitásunkat, munkahelyünket, lakóhelyünket, családi állapotunkat és életcéljainkat folyamatosan változtathatjuk, lényegében a kapitalizmus rendszerének hatalmas (talán utolsó?) trükkje: szabadnak hisszük magunkat, miközben önmagunkat zárjuk a legteljesebb kiszolgáltatottságba. Hiszen autonóm döntéshozatali képességünk a nagy “szabadságban” teljesen elvész: nem tudunk nemet mondani a “mindent lehet” jelmondatára. Saját magunkat zsákmányoljuk ki, de nem érzünk közben kielégülést, boldogságot, nyugalmat.

A posztindusztriális kapitalizmus jellemző betegségei (ezzel indul Han tanulmánya) immár nem immuniológiai jellegűek. Nem arról van szó, hogy betör kívülről az életünkbe valami veszély, amely ellen minden erőnkkel védekezni kell. Mivel a kor lebontotta a határokat, a “negatívum”, amely ellen védekeznünk kellene, lényegében megszűnt. Minden mi vagyunk. A jelen társadalma a “pozitívra” épül. Ez maga a nárcizmus. (Egy igen elgondolkodtató részletben fejti ki Han Ehrenbergre hivatkozva, hogy a nárcisztikus személyiség voltaképpen ellentéte az önzőnek: a nárcisztikus nem ismer az énjén kívül semmi mást, számára nincsen Más, csak önmaga. Az önző ember lényegi vonása az, hogy a Mást el akarja nyomni, illetve saját céljaira kihasználni.) Korunk tipikus betegsége éppen ezért a kiégés, illetve a depresszió.

A depresszió és a kiégés a pozitív túltengése. Mindig többre vágyunk, mindig újra, szebbre, tökéletesebbre. És ez a vágy soha nem juthat nyugvópontra. Mígnem elérkezik egy pont, amikor összeomlunk. Ez az összeomlás a depresszió.

Amikor megjelent a világban a koronavírus, abban reménykedtem, hogy az mint az emberiség első háborúja vonul be a történelembe. Ma már jobban értem, Byung-Chul Han könyvét elolvasva, hogy miben reménykedtem. Abban, hogy újabb paradigmaváltást élünk meg. Újra bekövetkezik egy “immuniológiai kor”, de az igazi ellenséget immár nem egymásban fogjuk megtalálni, hanem a környezet állapotában. Magyarán: össze tudunk fogni, mi, emberek, egy globális fenyegetés árnyékában. Hogy ez a fenyegetés mennyire akut, arról éppen most indult el Magyarországon is egy színvonalas vita (ajánlom az interjút a Pannon Egyetem rektorával, a Szkeptikus blog válaszcikkét, illetve Maverick továbbmutató, kitűnő esszéjét).

Ma már nem vagyok olyan optimista, mint három éve. Bár betörtek világunkba ismét a külső fenyegetések, szellemünk már túlságosan hozzászokott a “mindent lehet” érzületéhez, és a külvilág eseményeit is saját kényünk-kedvünk szerint hajlítgatjuk, elfeledkezve róla, hogy nem csak virtuális valóság létezik. (Az orosz-ukrán háború még inkább felszínre hozta ezt.)

De akárhogy is van. A megoldáshoz vezető út első lépése csakis a tudatosítás lehet. A nyugati ember szabadságérzete merőben hamis. Az önkizsákmányolás új formáján alapul. Az igazi szabadságban mindig ott van a nemet mondás képessége. Az igazán szabad ember ki tud ugrani saját mókuskerekéből, és elutasíthatja kora értékrendjét.

Többször idézi Han Nietzschét, a Zarathustrát, mert abban valóban tökéletes leírását kapjuk az “utolsó embernek”, a posztindusztriális társadalom tipikus alanyának. Hadd idézzem most zárásképpen én is ezt a dionüszoszi zsenit:

 

* Kurdi Imre fordítása

A metrópótlón olvastam többszörös nagyításban, fekvő helyzetű telefonképernyőn egy régebbi interjút (https://www.oanagnostis.gr/vaggelis-papathanasioy-i-filosofia-moy-mia-palia-synenteyxi-ston-gianni-mpaskozo/), melyet az Anagnósztisz című irodalmi lap újságírója, Jánisz Baszkózosz készített Vangelisszal, vagyis pontos nevén Evanjeliosz Papathanasziosszal, és a zenész halálhírére most újból leközöltek. Zötyögött velem a busz a Göncz Árpád Városközpont és a Kálvin tér között, miközben én a görög zenész szűkszavú, helyenként kesernyésen pikírt válaszait olvastam. Felületesen, ahogy ilyen körülmények között lehet. Buszon nem szeretek olvasni, a görögbetűs szövegtől amúgy is hamarabb megfájdul a szemem, azonban volt bennem némi elhatárolódási igény, nem szeretettem volna, ha a mellettem ülő esetleg ránéz a telefonomra, és látja, hogy mit olvasok, ezért választottam inkább görög szöveget.

Magamban mosolyogtam, amikor arra a kérdésre, hogy  Ön, aki annyira szereti az ókori görög filozófiát, mit gondol, képes most valamiféleképpen «támasza» lenni a mai Görögországnak? Mire Vangelisz válasza: Általánosságban azt mondanám, hogy nem, néhány elszigetelt felvillanástól eltekintve, ami azért meglep, és reményt is ad nekem.

Aztán olyan válaszhoz érkeztem, amelyben magamra ismertem. Gyorsan ki is másoltam a mondatot, nyugodt szívvel föltettem a FB-ra, mert tudom, hogy manapság már mindent lefordít a Google, időnként nem is olyan rosszul. Persze, spanyolról vagy olaszról németre vagy angolra azért könnyebben megy neki, mint magyarról, ezt is megfigyeltem, de itt most a gesztus volt a lényeg.

Mikor odáig értem az interjúban, hogy a mostani Görögország művészetében van-e valami, ami megihlette, illetve van-e olyan művész, akivel találna közös nyelvet, már a Kálvin térre érkeztünk, sietve átfutottam Vangelisz válaszát, villámgyorsan kimásoltam és föltettem. Valahogy rögtön magaménak éreztem. Nem tudom, hol, melyik agyféltekében található az interferenciák székhelye, van-e egyáltalán ilyen, és miféle lélektani tényező szólhatott bele a pillanatnyi értelmezésébe, nyilván a felületesség és a sietség, mindenesetre (mondjuk) a hüllőagyammal én azt szűrtem le magamban, hogy Vangelisz is jobban érzi magát az erdőben, és szívesebben beszélget vele, mint bármelyik megjátszós kortárs művésszel. Bingó.

Néhány óra múlva aztán kollégámmal beszélgetve említettem a posztot, és éppen a Google fordítói kapacitását dicsértem, mire ő ellenőrzésképpen fölmenet a FB-ra, lefordíttatta Vangelisz mondatát, és akkor szembesültem vele, hogy az imént bődületes marhaságot mondtam neki. Semmi köze a válasznak az erdőhöz, bár ami azt illeti, az elv ugyanaz, sokban hasonlít is az enyémhez, csak hát a fordítói hűség megkívánta pontossághoz az is hozzátartozik, hogy Vangelisz nem az erdőről, hanem a pásztorról beszélt, és nyilván az ókori görög muzsikusra gondolt, hogy ő szívesebben cserélne eszmét egy pásztorsípossal, mint bármelyik divatos multikultival.

Mondom, az elv ugyanaz, elmém megspórolta volna nekem a munkát, ugyanolyan szolgálatkészen, ahogyan a negatív automatikus gondolatokat kínálja tálcán íziben, időt sem hagyva helyzetelemzésre, értékelésre vagy egyéb tényezők figyelembe vételére.

A fordítás, főleg a műfordítás agymunka is, sokszor hosszas szövegértelmezést kíván, semmiképpen nem önkényes, míg az egyszerű szövegolvasás, a példából is láthatjuk, teljesen szubjektív. Az ismerős anyagot könnyebben asszimilálja a szervezet, nagyon nagy aszkétának kell lenni ahhoz, hogy valaki képes legyen egy hozzá így vagy úgy közel álló szöveget olyan távolságtartással olvasni, hogy közben szigorúan tényekre szorítkozva tudja értelmezni. Látjuk, nekem nem sikerült, a pásztorban megláttam az erdőt, βοσκός, bosco, a kettő nem áll olyan messze egymástól, igaz, az egyik görög, a másik olasz, de hát Istenem.

Szeretném egész pontosan megérteni, mi zajlik ilyenkor az agyban, nyilván szakember tudna választ adni rá, de amondó vagyok, itt nem csupán nyelvi interferenciák játszottak közre, hiszen ha nem is olvasok mindennap görög szövegeket, annyira azért még nem felejtettem el a nyelvet, hogy egy ilyen egyszerű mondatot ne tudnék értelmezni. Tényleg inkább ott van a lényeg, a vélt vagy valós énvédő mechanizmusok sorában, amiket az elménk kidolgoz nekünk, hogy valamelyest komfortossá tegye számunkra a csupa veszély külvilágot. Hogy maradjunk csak olyannak, amilyenek vagyunk, mindent saját szájízünk szerint értelmez nekünk, adott esetben kellő torzítással, na jó, ferdítéssel, ha már fordításról beszélünk, csak hogy kedvünkre tegyen.

De van itt még valami. Amíg csak magamnak olvastam a szöveget, még nem is volt semmi baj. Elraktároztam a gondolatot, sőt meg is osztottam, értelmezze ki-ki ahogyan szeretné. Én megtaláltam benne, ami magam számára fontos, úgy éreztem, más is találhat benne kedvére valót, aki ért görögül, annak jó, aki meg nem, annak lefordítja a Google. A baj csak ott volt, amikor gépiesen, az emlékre hagyatkozva adtam vissza kollégámnak magyarul a mondatot. Vagyis az ő szempontjából nem is lett volna baj, hiszen ő is tudta volna hová helyezni a maga világszemléletében, a baj inkább a szöveghűséggel, a fordítók legfőbb morális kötelességével volt. Hogy nem mindegy, a megszemélyesített erdővel vagy az ókori fúvós hangszeren, az aulószon játszó pásztorral beszélgetek. Mikor érzetben tulajdonképpen nem is áll olyan messze a kettő egymástól. És ez messzire vezető fordításelméleti kérdés is lehetne akár. Hogy melyik a jobb, a szigorúan szöveghű-e vagy a kevésbé pontos, ám az eredeti hangulatát, érzés- és gondolatvilágát remekül visszaadó fordítás. De ez tényleg messzire vezet. Az én példámról elég csupán annyit mondani, hogy a fordítónak másféle viszonya van a mondattal, a kontextus mondatával, mint az olvasónak. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Főleg a komoly fordító és a felületes olvasó viszonyát.

A Szófa állandó szerzői ezúttal hat lap anyagából állították össze tízes listájukat, a Prae, a Tiszatáj, a Székelyföld (Enesey Diána), illetve a Kalligram, az Alföld és a Látó (Bodrogi Csongor) számukra legfontosabb szövegeiről írtak.

A TIZEDIK: Darvasi László: A legrövidebb vidám költeményem (vers) [Látó]

Darvasi Lászlót nem elsősorban költőként ismerhetjük, Látóban megjelent költeménye azonban vérbeli lírai mű. A szavak mintha szabad asszociációkat követve cikáznának témák, ritmusok és hangulatok között, ám e cikázás valahogy egy pillanatra sem válik unalmassá. Gondoskodik erről a szerző parádés nyelvi kreativitása, mely folyamatosan facsarja, tekeri a szókat és rongálja a szintaxist. Mi körül forog a terjedelmes költemény „tartalma”? A vidámság, a boldogság és a létezés hiábavalósága körül, a megélt élet elmondhatatlansága, bősége, vidámsága és „ádázsága” körül — élmény végigolvasni. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Ferdinandy György: Önbizalom és hazaszeretet (rövidpróza) [Székelyföld] 

 

A történeti tények és a személyes sorsok különös elegye ez az írás. Manuel Gilberto Medina Escalera Versos a la Patria (Versek a szülőföldről) című kötetének eszméi a történelem kiszámíthatatlan mozgásainak ellenálló szilárdságot jelentenek. A költő fő üzenete az, hogy „hit és remény nélkül nem élhetünk”. Bármit hozzon is magával a történelem sodrása, a hazaszeretet és az ehhez kapcsolódó önbizalom és remény a gyarmatosítást is túlélték Escalera hazájában, Puerto Ricóban. Escalera üzenete pedig túlélte a 2002-ben elhunyt költőt: Ponce de León, a spanyol gyarmatosító szobrát ledöntötték.

Ferdinandy soraiban szinte tükröződni látjuk a jelen történéseit. Kelet-európai köntösbe bújik a hit, a remény és a hazaszeretet. [E. D.]

A NYOLCADIK: Győrfi Viktória: Vajon miért viszi haza a hullákat? (novella) [Alföld]

 

Egy krimiírónő mindennapjaiba nyerünk bepillantást Győrfi Viktória novellájában. Miközben készül a pszichopata sorozatgyilkosról szóló regény, az írónő saját magánéleti válságát igyekszik kiheverni. A szöveg minden pontján, ahol csak megszúrjuk, dupla fenekű; szól a gyilkosról, a kapcsolatot meggyilkoló egykori társról, és persze az írónőről, aki talán maga sem volt e gyilkosságban egészen ártatlan. Ám az egész fantasztikus történet a leghétköznapiasabb valóság hátterén épül, megtudjuk, az írónő hogyan szőrteleníti magát, kivel telefonál, látjuk, ahogy beindítja a mosógépét, és a Nők Lapja Pszichét olvasgatja. Az alkotás folyamatába olyannyira belekúszik a szerző mindenféle ügye-baja és lelki sebe, hogy már az is kétséges marad, elválasztható-e mindezektől maga a regény; sőt: van-e egyáltalán regény, nem a képzelet játéka-e csupán, hogy egy elhagyott nő a férfi alakját pszichopata bűnözővé stilizálja?… [B. Cs.]

A HETEDIK: Pataky Adrienn: A marginalizációtól a fiatal magyar „női líráig” (tanulmány) [Prae] 

Időről-időre felmerülnek bennem a női irodalom kérdései. Beszélhetünk-e ilyenről? Ha igen, mi tartozik ebbe a körbe? Hogyan ragadhatjuk meg? Az bizonyos, hogy sajátosan női témák vannak, a női költői vagy írói „hang” kérdése már összetettebb. Pataky Adrienn a fiatal, kortárs női költők versein keresztül közelít a női irodalom mibenlétéhez. A nő és az írás viszonyát Derrida és Freud nyomán igyekszik tematizálni, míg a nő-kép és írás relációjának bázisát Georg Simmel gondolatai jelentik.

A női irodalom felé haladás emancipációját Pataky Adrienn Virginia Woolf Saját szoba című regényétől számítja, amelyben Woolf a női irodalom rövid történetét és a női irodalom lehetséges kibontakozási tereit vizsgálja. Felmutatja a Hélène Cixous képviselte feminista irányvonalat is, amely szerint a nő írása a női testhez visszatéréssel azonos. A testiség elemi megnyilvánulásai viszont sokszor (és sokáig) tabuként szerepeltek/ szerepelnek. A női test kiszolgáltatottsága és az anyaság tematikája kapcsán Polgár Anikó Régésznő körömcipőben című kötetét emeli ki Pataky Adrienn. A beteg test szintén tabusított témájára Katona Ágota, Szabó Imola Julianna és Horváth Veronika verseit hozza példaként. Horváth Veronika költői bátorsága a meddőségre utalásban is megmutatkozik. A kiszolgáltatott női testtől induló és azzal összefüggő „traumacentrikus irodalom” szintén a női témák közé tartozik. Somogyi Aranka jeles képviselője ennek az irodalomnak, az íráskép töredezettsége is a traumák széttörő hatását mutatja be. A szövegtesten nyomot hagyó, emberi testre tett erőszak közötti kapcsolatot Fenyvesi Orsolya ábrázolásában láttatja Pataky Adrienn. Csupa fájdalom, merő feltépett seb lenne a női líra? Korántsem. Az irónia ugyanúgy ott mozoghat benne, miként Vida Kamilla „Konstruktív bizalmatlansági indítvány” című kötetének egyes verseiben. Persze a nemek és társadalmi nemek (szexuális) hatalmi játszmái is elmaradhatatlanok.

Pataky Adrienn a nők elnyomása elleni harcot is hangsúlyozza, s egyúttal irodalmi küldetést is kijelöl. E feladat magva, hogy egy erővel rendelkező nyelvet és hangot adjon a nőknek, s mindazoknak a témáknak, amelyeket nem szabad elfojtani. Ily módon terelheti a „női irodalom” a marginalizált témákat a figyelem centrumába.

Emellett persze nem feledkezhetünk meg azokról a női költőkről sem, akik bár nem (vagy nem csak és nem tipikusan) női témákról írnak, de mégis a női irodalom körvonalait erősítik. Ilyen például Terék Anna (a Prae új számában szereplő) verse az utunk elvesztéséről, a bennünk élő világok kiszakadásáról és a lehetőségekről. Vagy éppen Élő Csenge Enikő „kimarad” című verse a végeláthatatlan tanulásról, annak nyereségeiről, s a végül domináló veszteségéről.  [E. D]

 

A HATODIK: László Liza: Világatlasz (versciklus) [Alföld]

László Liza tíz részből álló versciklusa első megközelítésben egy világ körüli hajóút leírása. Közelebbről szemügyre véve a szöveget, kiderül azonban, hogy ez az utazás sokkal inkább az én belseje felé halad, mint a Föld másik vége felé. Az egyes részek lazábban kapcsolódnak egymáshoz, mint a versszakok, de az összefüggés köztük nyilvánvaló. Számos kulturális utalás lelhető föl a szövegben, számomra főleg persze az irodalmi allúziók voltak sokatmondók. Mindenekelőtt A világ fölmérése című elképesztő Daniel Kehlmann-regény, amely (Gaussé mellett) Alexander von Humboldt életútját követi végig, akinek mániája volt, hogy a világ igenis fölmérhető, megismerhető, számszerűsíthető — e költemény persze némi szkepszissel viszonyul a természettudós csodálatos kísérletéhez. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Czilli Aranka: Amikor a kapuban (vers) [Székelyföld]

Vajon az együtt töltött idő öröme közös öröm-e? Az én boldogságom a szeretett másik boldogságával összefonódik? — kérdezgetjük, vagy legalábbis kérdezhetjük. Czilli Aranka verse a szerelem otthonteremtő, sőt új, saját világot teremtő erejét ábrázolja. Amelyben persze ott mozognak a valóság felé támasztott kétségek. A non-verbális jelek üzeneteit és non-verbális értelmezésüket igyekszik verbalizálni a költő. Az érintés szárnyalássá válik, a szeretett másik felé fordulás pedig hazatalálást jelent. Talán ilyen a másiknál önmagunkra lelni? [E. D.]

A NEGYEDIK: Kállay Eszter: az egyedüllét határai (vers) [Prae] 

 

A Prae friss száma, amelynek tematikája a kortárs magyar női irodalom, igen nehéz döntések elé állított. Kállay Eszter „az egyedüllét határai” című versét emelném ki, s ennek nem pusztán az az oka, hogy egészen magával ragadott a vers szókészlete és képi világa. Kállay Eszter verse az egyedüllétet egészen különös kontextusba ágyazza. Az „egyedüllét határai” itt egybeesnek az „én” és a test határaival. Ahol leválunk a másikról, talán ott kezdődik az egyedüllét. Az anyaság tematikája központi szerepet kap a versben (de a határok meghúzása éppúgy érvényesülhet egyéb élénken intim viszonyokban, legfőképp a szerelemben). A hiány szokatlansága egybeforr a hiány értelmezésével és az anyai szeretet fő céljával: hogy jó legyek.

A hiány értelmezéséből pedig kibomlik az elszakadást szükségképp követő egymásra tálalás. Mintha a téridő új dimenziója születne, amely párhuzamos a külső világgal, a forgalom zajával, az „egymáshoz bújó buszok” útjával, de mégis elemi módon saját. [E. D.]

 

A HARMADIK: Molnár Flóra: Égőáldozat (vers) [Látó]

Ez a költemény egy roppant súlyos és felkavaró témát érint: a bántalmazásét. Hogy mennyiben szexuális jellegű a bántalmazás, azt a szöveg homályban hagyja, de úgy sejtjük, éppen azért hagyja homályban, hogy ne nagyon kételkedjünk benne. Ugyanakkor a vers motívumhálója fölidézi a bibliai Izsák történetét, akit apja, Ábrahám égőáldozatnak szánt Isten oltárán. A lírai én számára ez a láng azonban a szégyen lángja és az arc pírja. Mégsem csak ezzel a megrázóan szép metaforával kapcsolódik a szöveg a bibliaihoz: az Isten jóságába vetett hit hasonló próba alá kerül a bántalmazott gyermekben, mint Ábrahámnál; és hogy ezt a próbát ki tudja-e állni, azt a költemény nyitva hagyja:

arcom elsötétül,
majd kigyullad,
mint a láng.
Fénylő arccal, elfátyolozva,
sétálunk némán, évekig.

[B. Cs.]

A MÁSODIK: Gyenge Zoltán: Az emlékezés hiánya. Avagy a felejtés boldogsága (próza) [Tiszatáj]

A Tiszatáj májusi száma több, szívemnek kedves filozófiai írást kínál az olvasók számára. A 2021. szeptember 23-án, Esterházy Péter emlékére tartott Írók-filozófusok est „születésnap” témájára írott szövegek közül kiemelném Vajda Mihály ironikus írását, amely ráébreszti az olvasót a „születésnap” jelentés-torzulására, amely a Facebook-korszakban következett be, Laczkó Sándor szócikk-folyama pedig remek orientáció a születésnap jelentésrétegei közötti eligazodáshoz. Gyenge Zoltán írása a felejtés és az emlékezés közti feszültséget ábrázolja. Az igazság — mint a filozófia egyik kulcsfontosságú fogalma — a felejtés megszűnéseként jelenik meg itt. Gyenge Zoltán elhatárolja a felejtés két válfaját: az időbeliséghez kötődő empirikus és a tapasztalatot kikerülő, intelligibilis felejtést. A felejtés hiánya a boldogtalanságba vezet. Talán ezért könnyebb az állatok boldogsága — gondolhatunk Nietzsche szavaira. Valójában a feledés az „emberek kicsiny boldogsága”. Vajon sikerülhet-e kicselezni az időt? Hogyan fonódik össze a létezés felett érzett kétségbeesés az elmúlással?

Az idő lehetőségeink felől nézve más színezetű, mint a valóság irányából, ahonnan a szükségszerűség „tétova” szülőjének tűnik. Az elvesztés a „még élők” elvesztésében is magában hordozza a visszahozhatatlanságot. Mit kezdjünk hát az idővel és a lehetőségeinkkel? Hogyan juthatunk el általuk a világ megteremtéséig, s milyen világ lesz ez? [E. D.]

AZ ELSŐ: G. István László: Hasonlat helyén (vers) [Kalligram]

Az ukrajnai háború, vagyis a tény, hogy Európa területén újra második világháborúshoz hasonlítható hadicselekmények dúlnak, megdöbbentette a hosszú békéhez szokott európai közvéleményt. Egyelőre még korai, túl nyers az esemény ahhoz, hogy irodalmi feldolgozását várjuk, G. István László költeménye azonban az egyik legkifejezőbb kísérlet arra, hogy mégis mondjunk valamit — ha nem is a háborúról, de arról a döbbenetről, amit kiváltott. A vers maga egyetlen hasonlat, pontosabban hasonlatok sora, melyek hasonlítottja a mondásra való képtelenség. A leírt, félúton megálló, tétovázó cselekvések már megjelenítésükben is a kimondhatatlanság, az elképzelhetetlenség határát súrolják. Ezek a képek önmagukban is döbbenetes erejűek volnának, a záró sor azonban olyan kontextust teremt hozzájuk, amely a szöveget hovatovább elfelejthetetlenné teszi.

(A Kalligramban nemcsak ez a nagyszerű vers olvasható, de nagy örömünkre szerkesztőtársunk, Hacsek Zsófia roppant aktuális problémákat feszegető novellája is, mely a brit bevándorlási hivatalban játszódik, és új szemszögből, megrázóan mutatja be a „beengedhetünk-e mindenkit Európába” kérdéskörét.) [B. Cs.]