Gaál Zoltán Kristóf összes bejegyzése

Pedro Orgambide: Ó, az a gramofonos lány

Mindig rajongtam érted, Rosa, mindig. És most, hogy megöregedtünk, végre elmondhatom. Régen nem tehettem: te Ignacio Braceras nője voltál. Micsoda véletlen, hogy itt találkozunk újra: a kávéházban, ahol hajdan dolgoztál. Te, hogy telik az idő! Alig hiszem el, Rosa, hogy most itt beszélgetünk. Egészen zöldfülű voltam még, amikor a kávéházba jártam, csak hogy lássalak. A környék istennője voltál, Rosa, a kávéház istennője. Onnan föntről, a gramofon mellől stírölted a sok idióta fickót. De hisz az emelvény már nincs is ott! És már tangót se hallgat senki, Rosa. Emlékszel még? Te feltetted a lemezeket a gramofonra, mi pedig hesszeltük a lábaidat. Közönyösen nézted a falat. Látom magam előtt, Rosa; látom magam előtt a felszaladt harisnyádat, és sírhatnékom van. Behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy te énekelsz, nem pedig Libertad Lamarque, Azucena Maizani vagy la Merello. Te voltál, Rosa, te voltál a legszebb közülük. Sosem mondhattam el, mert kissrác voltam, téged meg figyelt az urad, a környék futtatója, aki elvitt a belvárosba. Buszra ültetek, és felmentetek a lakásra. Aztán megtörtént, Rosa, ami megtörtént, a szerencsétlenség, amit az újságok is megírtak. Később rájöttem, hogy Ignacio Braceras megcsalt és megvert téged, te pedig a vonat alá lökted. Ne sírj, Rosa, már elmúlt, már elmúlt! Sokáig voltál a sitten, ez tény, és ez bárkit tönkrevágna. De már újra itt vagy. Lejárt sok lemez, eltelt sok éjszaka, de én sosem felejtettelek el. Ha gondolod … ha nem veszed rossz néven … ha nincs más dolgod, szeretném, ha eljönnél a kérómba; matéznánk, és közben szólna a tangó. Ugyan, nincs késő. De a mondás szerint amúgy is jobb későn, mint soha. És még valami, Rosa: vettem egy gramofont, pont olyan, mint a régi. Minden nap kiglancolom. Csodaszép. Csak te hiányzol már.

Mario Vargas Llosa: Boccaccio háza

PRÓBAKŐ. A Dekameron elbeszélései, melyek talán Certaldo falucskában íródtak, ahol az író született, életre hívták a narratív olasz prózát, és megteremtették Nyugaton a novella gazdag hagyományát.

1392996878_902923_1393087804_noticia_normal

(Fernando Vicente)

Certaldo toszkán falucska máig őrzi középkori falait, de a házat, ahol Giovanni Boccaccio hétszáz évvel ezelőtt született, a második világháború idején lebombázták. Később gondosan újjáépítették, s magas teraszáról egy olajfákkal, ciprusokkal és fenyőkkel borított dombos-lankás táj látszik, mely egy messzi csúcsban, a San Gimignano táncoló tornyaiban ér véget.

A neves írótól csupán egy fából és bőrből készült, szúette lábbeli maradt hátra; egy falba temetve bukkantak rá, és talán nem is ő viselte, hanem az apja, vagy a ház valamely szolgálója. Van egy könyvtár, ahol a Dekameronnak a világ valamennyi nyelvén létező többszáz fordítása tornyosul, meg a róluk szóló tanulmányokkal teli tárlók. A falucska egy kis ékszerdoboz, többszáz éves téglákból, cserepekből és gerendákból álló házakkal; annyira kicsi, hogy felmerül a kérdés, hogyan tudott az idősebb Boccaccio egy ilyen aprócska helyen ilyen sikeres kereskedővé válni. Giovanni házasságon kívüli gyerek volt, akit apja később ismert el, anyja kiléte pedig máig ismeretlen (bár kétségkívül szerény asszony volt). Certaldóból indult útnak Nápolyba az ifjú Giovanni, hogy pénzügyet és jogot tanuljon, s ezáltal gyarapíthassa a családi üzletet, Nápolyban azonban rájött, hogy a bölcsészet az igazi hivatása, melynek ezután szenvedéllyel és tudós hévvel szentelte magát. Ha a fekete pestis nem pusztítja el Firenzét 1348-ban, Boccaccióból az elithez tartozó értelmiségi, a klasszikusok kedvelője, latinista, hellenista, enciklopédista és teológus vált volna.

35 éves lehetett, amikor a patkányok, melyek a keletről fűszereket szállító hajókról a vírust hozták, elértek Firenzébe, és megfertőzték a várost pestissel. A járvány 40 000 firenzeivel, a lakosok harmadával végzett. A pestis megtapasztalása eltávolította Boccacciót a zárdai könyvek világától, a teológiától és a görög-latin klasszikusoktól (évekkel később visszatér majd hozzájuk), ugyanakkor közelebb hozta őt a köznéphez, a kocsmákhoz és a koldusszállásokhoz, a csőcselék mondásaihoz, csípős nyelvű szólásaihoz, az özönvíz-hangulat és világvége-érzés bujtotta élvhajhászathoz és zsiványsághoz, melyeket a járvány gerjesztett minden csoportban, a nemesektől kezdve a söpredékig. Annak köszönhetően, hogy elmerült a világi zajban és az aljanéppel töltötte ezeket a borzasztó hónapokat, meg tudta írni a Dekameront, amellyel életre hívta a narratív olasz prózát, és megteremtette Nyugaton a novella rendkívül gazdag hagyományát, melyet Chaucer, Rabelais, Poe, Csehov, Conrad, Maupassant, Chesterton, Kipling, Borges és sokan mások folytattak egészen napjainkig.

Nem tudni, hol írta meg Boccaccio 1348 és 1351 között a Dekameron száz történetét (lehetett akár itt, certaldói házában, ahová majd visszamenekül, mikor rosszul megy a sora), az viszont köztudott, hogy ezek a pajzán, tiszteletlen, ám remekbe szabott novellák az egykori könyvtárjáró értelmiségit vérbeli népi íróvá változtatták. A könyv első kiadása Velencében jelent meg 1492-ben. Azelőtt kézzel írott másolatokon lehetett hozzáférni, melyek ezerszámra szaporodtak. Valószínűleg ez a sokszorosítás volt az egyik oka annak, hogy elállt elégetésük gondolatától; az ötvenes éveiben ugyanis vallásossága szigorúbbá vált, valamint hatással volt rá egy karthauzi szerzetes is, így megbánta, hogy megírta a Dekameront, melyben megjeleníti a szexuális szemérmetlenséget, és lázasan ostorozza a klérust. Költő-barátja, a nagy Petrarca megvetéssel tekintett az elbeszélések közönséges szövegére, még azt is tanácsolta Boccacciónak, hogy ne folytassa a művet. Mindenesetre késő volt a visszalépéshez: a novellákat olvasták, mesélték és már fél Európa utánozta őket; és most, hétszáz évvel később is ugyanazzal a páratlan élvezettel olvassák őket, mint amit az abszolút mesterművek nyújtanak.

Certaldo húsz házacskából álló történelmi negyedében (ahol egy palota is található) áll egy kis vendéglő (trattoria), amely minden tavasszal megrendezi “Boccaccio fényűző középkori lakomáját”, most viszont tél van, így be kell érnem a szerény toscanai ribollitával – ami egy zöldséggel készülő kenyérleves – meg egy helybéli borocskával, ami kaparja a szájpadlást. A szülőháza falain lógó plakátok az 1350-es és 1360-as éveket idézik fel, amikor Boccaccio diplomáciai és közigazgatási küldetéseket teljesített a firenzei városvezetés megbízásából. Ezek egyike különösen megérintette: tíz aranyforintot kellett ajándékba vinnie Dante Alighieri lányának, Sor Beatricénak, aki Ravennában, a Santo Stefano degli Ulivi kolostorban volt apáca.

Boccaccio fiatalkorában, Nápolyban fedezte fel Dantét, akire élete hátralévő részében fenntartások nélküli csodálattal nézett. A ragyogó kiállításon, amely a napokban tekinthető meg a firenzei Biblioteca Medicea Laurenzianában “Boccaccio: szerző és másoló” címmel, láthatunk kéziratokat, aprólékos betűvezetéssel. Ezek egyrészt ókori szövegek másolatai, de 1370-ben, húsz évvel megalkotása után, újraírta elejétől a végéig a Dekameron ezeregynéhány oldalát is, melyet nem sokkal előbb meg akart semmisíteni (jó író módjára ellentmondásos ember volt). A kiállításból kiderül, milyen szélsőségeket ért el Dante iránti szenvedélye: az Isteni színjátékot háromszor, az Új életet egyszer másolta le, hogy szélesebb körben olvashassák őket, továbbá megírta a nagy költő első életrajzát. Ezen felül a városvezetés felkérésére 59 előadást tartott a Santo Stefano di Badia templomban – a nagyközönség ezek által megismerte irodalmi, filozófiai és teológiai gazdagságát annak a műnek, melyet akkortól, Boccaccionak hála, “isteniként” ismerünk.

Évekkel ezelőtt épült Certaldóban egy kert, amely azt a helyet hivatott imitálni, ahová a Dekameron hét hölgye és három ifjú ura menekült, hogy történeteket meséljen egymásnak. Az igazi kert azonban San Domenicóban (falu a Fiesoléra felkapaszkodó dombokon) található, egy Villa Palmieri nevű, máig létező házban. Erről a hatalmas területről választották le Villa Schifanoiát, ahol most az Európai Egyetemi Intézet működik. Itt élt a XIX. században a nagy Alexandre Dumas, aki gyönyörű leírást készített a helyről. Semmi nem maradt viszont a mitikus kertekből, annak tavaiból és csobogó patakjaiból, kisszarvasaiból, mezei és üregi nyulaiból, gémeiből; nincs nyoma a csodás palotának sem, ahol a tíz fiatal egymásnak mesélte a pajzán történeteket, melyeket annyira élveztek, s melyeket Boccaccio írt körül (vagy inkább talált ki), de a helyben még mindig van valami varázslatos, a parkjaiban, ahol borostyánlepte szobrok állnak, vagy XVIII. századi labirintusaiban; ezen kívül pazar kilátás nyílik innét egész Firenzére. A városba visszatérve érdemes egy kitérőt tenni Corbignano középkori kis falujába, ahol máig áll az egyik ház, amelyben Boccaccio élt – valószínűleg itt írta meg a Fiesolai nimfaéneket –; mindenesetre, a falucskához közel fut a két kis folyó, melyekké Africo és Mensola, az ének két főszereplője válik.

Nagyon szép ez a barangolás Boccaccio nyomában, de semmi sem érintett meg úgy, mint az, amikor arra gondoltam, hogy ezen a helyen, melyet azóta újjáépítettek, töltötte élete utolsó szakaszát, szegényen, magányosan; egyetlen társasága az öreg cseléd, Bruna volt, és ödémában szenvedett, ami olyan rettenetesen felfújta a testét, hogy mozdulni sem tudott. Szomorúság és csodálat tölt el, ahogy elképzelem életének utolsó hónapjait, amikor a túlsúlytól megbénítva, éjjel-nappal az Odüsszeia (Homérosz volt számára a másik bálvány) latin fordítását ellenőrizte, melyet barátja, a szerzetes Leoncio Pilato készített.

Itt halt meg 1375-ben, és a szomszédos Szent Jakab és Szent Fülöp templomban temették el, amely szinte érintetlenül áll. Mivel Certaldo történelmi negyedében nincsenek virágüzletek, elcsentem egy babérlevelet a kicsiny oltárról és a sírján helyeztem el, amely bizonyára egy kevés port őriz már csupán, és a leghamarabb eszembe jutó szavakkal tisztelegtem előtte: “Köszönöm, mester.”

(Eredeti: http://elpais.com/elpais/2014/02/21/opinion/1392996878_902923.html)

Mario Vargas Llosa: A könyvek fellegvára

PRÓBAKŐ. Carmen Balcells hiába javasolta, hogy Barcelonában hozzanak létre írói gyűjteményeket és könyvtárakat. A terv Mexikóban viszont testet öltött, méghozzá a XXI. század legkáprázatosabb

könyvtárában.

         Úgy húsz évvel ezelőtt hallottam először Carmen Balcells mesés ötletéről: az irodalmi ügynök és az írók nagyasszonya egy Barcelonához és a könyvekhez kapcsolódó tervről beszélt. A következő években továbbra is napirenden tartotta, ezalatt folyamatosan csiszolgatta és alakítgatta, ugyanakkor felhasznált minden művészetet és technikát, amelyhez csak ért (és amelyek száma szinte végtelen), mindezt azért, hogy a Generalitat vezetőségét meggyőzze elindításáról.

library

Nem szerényebb elképzelésről volt szó, mint hogy a Grófi Város (Ciudad Condal) egykori laktanyáit

írói gyűjteményekké és könyvtárakká alakítják. Barcelona a hetvenes években a boom fővárosa, valamint a latin-amerikai és spanyol írók kiemelt találkozási pontja volt, épp ezért Carmen azt szerette volna, hogy a hajdani kaszárnyákban első ízben García Márquez, Cortázar, Fuentes stb. kapjanak gyűjteményt és könyvtárat, és később apránként bővült volna a kör sok más szerzővel Spanyolországból, Európából és a világ minden pontjáról. Barcelona néhány (10, 20 vagy 50) év alatt ragyogó Könyvvárossá nőtte volna ki magát, ahová mind az öt kontinensről kutatók, könyvbarátok, olvasók és könyvfalók egész sora érkezett volna, hogy eszmecserét is folytassanak, olvassanak és a kortárs irodalmakból szóló szemináriumokat, kurzusokat vezessenek.

         A katalán hatóságok bizonyára nem voltak túl befogadóak a tervre, hiszen ahogy teltek az évek, Carmen egyre kevesebbszer hozta szóba elgondolását, míg nem egy nap feladta akkor már kivitelezhetetlennek vélt álmát.

         Azt ellenben senki nem sejtette, hogy évekkel később egy ugyanilyen, ámbár kisebb dimenziójú elképzelés csírája az óceán túlpartján, Mexikó fővárosában szökken szárba, hála Consuela Sáizar Guerrero mexikói matriarcha igyekezetének, aki Carmen Balcells-hez hasonlóan rátermett és éles eszű (igaz, nem olyan rámenős). És az sem volt előre látható, hogy a terv valóra is fog válni, és Mexikóvárost a XXI. század legpompásabb, legeredetibb és legötletesebb könyvtárává, egy igazi Könyvvárossá változtatja majd.

         A könyvtárat egy XVIII. századi dohánygyárban rendezték be, amely egy negyvenezer négyzetméteres területen, a város gyarmati kori központjában található. Az épület korábban fegyvergyárként, katonai börtönként, kórházként és kaszárnyaként is működött. 1946-ban José Vasconcelos Nemzeti Könyvtárrá tette meg, amelyet halála napjáig igazgatott. Később, tudomásom szerint, hosszú ideig elhagyatottan állt a lepusztult épület, melynek restaurálását Abraham Zabludovsky építész 1987-ben kezdte meg.

         A fellegvár udvarokból, kertekből és pavilonokból álló hatalmas és gyönyörű tér; itt kapott helyet egy maroknyi mexikói író – köztük José Luis Martínez, Antonio Castro Leal, Jaime García Terrés, Alí Chumacero és Carlos Monsiváis – magánkönyvtára, melyek állománya együttvéve 350 ezer kötetre tehető.

         Minden könyvtár felépítését más-más csapatra bízták. Az építészek, művészek és látványtervezők a különböző gyűjtemények helyreállításakor és elrendezésekor szem előtt tartották az egykori tulajdonos (a szerző) személyiségét – ízlését, rögeszméit, ábrándjait és életének történéseit –, ugyanakkor igyekeztek biztosítani a könyvek lehető legjobb hozzáférhetőségét és az olvasók maximális komfortérzetét. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezek az épületek – melyek nagyon eltérnek egymástól – olyan művészi konstrukciók, ahol a jó ízlés, a praktikum és a kellemes légkör rendkívül ösztönzőleg hat a szellemi munkára. Tudom, mit beszélek. Az egész életem erről szólt, az olvasásról és az írásról. Ahány városban csak megfordultam, könyvtárakba jártam, de az egykori British Library kivételével (ekkor még a British Museum-ban működött, csak később költözött a St. Pancras-i monstrumba) talán sehol nem éreztem akkora kedvet a munkához (és pláne nem a letelepedéshez), mint a mexikóvárosi fellegvár különböző könyvtáraiban.

         A könyvtárak hűen tükrözik „tulajdonosaik” jellemét. Elég csupán összevetni a történész, esszéista és kritikus José Luis Martínez által összegyűjtött hetvenezer kötet rendjét és kiegyensúlyozottságát García Terrés költői és eklektikus légkörével, vagy Carlos Monsiváisnak, a populáris kultúra éles elméjű krónikásának derűs összevisszaságával és zabolátlan kíváncsiságával. Az ő könyvtárának helyet adó pavilon bejáratánál María Félix leigázó tekintetét megjelenítő fénykép fogadja a látogatót; a díva egy Monsiváisnak szóló kedves „ajánlással” pecsételte meg a felvételt. Francisco Toledo festőművész olyan szőnyeggel borította be a helyiség padlóját, amelyen a „tulajdonos” kedvenc macskái láthatóak, ezen kívül felállított egy különleges vékony paravánt, amelyre könyvgerinceket festett, meg a gyapjas hajú idős „tulajdonost”, aki nagy nosztalgiával szemléli őket.

         Az írókon kívül azonban készült pavilon a gyerekeknek, a kisbabáknak (igen, azt mondtam kisbabáknak, a helyet pedig „babakönyvtárnak” hívják) és a vakoknak (ezt pedig a „Gyengénlátók Könytára” eufemisztikus névre keresztelték). Szívesen vetettem volna egy pillantást a babakönyvtárra; így viszont volt időm sétálni egy jót a gyerekkönyvtárban, és kicsit újra gyereknek éreztem magam a tündérmesék és kalandregények személyeiről és helyszíneiről mintázott játékok forgatagában, melyek ravaszul felcsigázzák az ifjú olvasók érdeklődését a játékokat megihlető könyvek iránt. Ezen felül készült egy Ezeregyéjszaka meséit felidéző előadóterem a meseolvasásokra.

         A legirodalmibb és legeredetibb pavilon valószínűleg a Gyengénlátók Könyvtára. A zene ott éppoly fontos szerepet játszik, mint Bruce Chatwin Álomösvény című gyönyörű regényében, amely az ausztrál bennszülöttek ősi világát olyan zárt területként ábrázolja, ahol a nemzetiségek és közösségek közötti határokat a zene szabja, nem pedig földrajzi adottságok. A könyvtár belső terét zeneművek osztják fel, melyek szerzőik vakok közreműködésével alkottak meg. A célközönség tagjai a zenét követve odatalálnak a polcokhoz vagy az általában használt olvasósarkukhoz. A könyvtár Braille-könyvek széles választékával rendelkezik, ezen felül a látogatók – egyszemélyes fülkékben – magnószalagra, lemezre és táblagépre rögzített hangoskönyveket is hallgathatnak. Fontos, hogy az utca zaja ne érjen el a pavilonig; e célra szolgál a kert, valamint az ösvény, amelyen virág- és faillat kíséri végig a látogatót a Fellegvár bejáratától egészen a pavilonig, így nincs szükség vakvezetőre.

         A Nemzeti Kulturális és Művészeti Tanács magasan képzett elnökasszonya, Consuelo Sáizar Guerrero nem tudta volna megvalósítani ezt a nagylélegzetű tervet, ha nem számíthatott volna Felipe Calderón, a leköszönő mexikói elnök kormányának anyagi segítségére. Mivel Calderón szembeszállt a drogkereskedelem rémével, és ezzel mérhetetlen vérontást és szenvedést okozott országának, kormányzását sokat negatívnak ítélik. Szerintem bátor volt és becsületes, és úgy vélem, jelentősen hozzájárult a világ elsőszámú spanyolajkú országának demokratikussá tételéhez. És azt hiszem, bizton állíthatom, hogy ahogy majd telnek az évek, és az emberek megfeledkeznek a mostani idők drogkereskedelemhez kötődő gyötrelmeiről, a Könyvek Fellegvára továbbra is ott lesz, sértetlenül, és egyre több olvasót vonz majd, mint a műveltség sebezhetetlen szigete a barbárság közepén.

 

Gaál Zoltán Kristóf fordítása