PRÓBAKŐ. A Dekameron elbeszélései, melyek talán Certaldo falucskában íródtak, ahol az író született, életre hívták a narratív olasz prózát, és megteremtették Nyugaton a novella gazdag hagyományát.

(Fernando Vicente)

Certaldo toszkán falucska máig őrzi középkori falait, de a házat, ahol Giovanni Boccaccio hétszáz évvel ezelőtt született, a második világháború idején lebombázták. Később gondosan újjáépítették, s magas teraszáról egy olajfákkal, ciprusokkal és fenyőkkel borított dombos-lankás táj látszik, mely egy messzi csúcsban, a San Gimignano táncoló tornyaiban ér véget.

A neves írótól csupán egy fából és bőrből készült, szúette lábbeli maradt hátra; egy falba temetve bukkantak rá, és talán nem is ő viselte, hanem az apja, vagy a ház valamely szolgálója. Van egy könyvtár, ahol a Dekameronnak a világ valamennyi nyelvén létező többszáz fordítása tornyosul, meg a róluk szóló tanulmányokkal teli tárlók. A falucska egy kis ékszerdoboz, többszáz éves téglákból, cserepekből és gerendákból álló házakkal; annyira kicsi, hogy felmerül a kérdés, hogyan tudott az idősebb Boccaccio egy ilyen aprócska helyen ilyen sikeres kereskedővé válni. Giovanni házasságon kívüli gyerek volt, akit apja később ismert el, anyja kiléte pedig máig ismeretlen (bár kétségkívül szerény asszony volt). Certaldóból indult útnak Nápolyba az ifjú Giovanni, hogy pénzügyet és jogot tanuljon, s ezáltal gyarapíthassa a családi üzletet, Nápolyban azonban rájött, hogy a bölcsészet az igazi hivatása, melynek ezután szenvedéllyel és tudós hévvel szentelte magát. Ha a fekete pestis nem pusztítja el Firenzét 1348-ban, Boccaccióból az elithez tartozó értelmiségi, a klasszikusok kedvelője, latinista, hellenista, enciklopédista és teológus vált volna.

35 éves lehetett, amikor a patkányok, melyek a keletről fűszereket szállító hajókról a vírust hozták, elértek Firenzébe, és megfertőzték a várost pestissel. A járvány 40 000 firenzeivel, a lakosok harmadával végzett. A pestis megtapasztalása eltávolította Boccacciót a zárdai könyvek világától, a teológiától és a görög-latin klasszikusoktól (évekkel később visszatér majd hozzájuk), ugyanakkor közelebb hozta őt a köznéphez, a kocsmákhoz és a koldusszállásokhoz, a csőcselék mondásaihoz, csípős nyelvű szólásaihoz, az özönvíz-hangulat és világvége-érzés bujtotta élvhajhászathoz és zsiványsághoz, melyeket a járvány gerjesztett minden csoportban, a nemesektől kezdve a söpredékig. Annak köszönhetően, hogy elmerült a világi zajban és az aljanéppel töltötte ezeket a borzasztó hónapokat, meg tudta írni a Dekameront, amellyel életre hívta a narratív olasz prózát, és megteremtette Nyugaton a novella rendkívül gazdag hagyományát, melyet Chaucer, Rabelais, Poe, Csehov, Conrad, Maupassant, Chesterton, Kipling, Borges és sokan mások folytattak egészen napjainkig.

Nem tudni, hol írta meg Boccaccio 1348 és 1351 között a Dekameron száz történetét (lehetett akár itt, certaldói házában, ahová majd visszamenekül, mikor rosszul megy a sora), az viszont köztudott, hogy ezek a pajzán, tiszteletlen, ám remekbe szabott novellák az egykori könyvtárjáró értelmiségit vérbeli népi íróvá változtatták. A könyv első kiadása Velencében jelent meg 1492-ben. Azelőtt kézzel írott másolatokon lehetett hozzáférni, melyek ezerszámra szaporodtak. Valószínűleg ez a sokszorosítás volt az egyik oka annak, hogy elállt elégetésük gondolatától; az ötvenes éveiben ugyanis vallásossága szigorúbbá vált, valamint hatással volt rá egy karthauzi szerzetes is, így megbánta, hogy megírta a Dekameront, melyben megjeleníti a szexuális szemérmetlenséget, és lázasan ostorozza a klérust. Költő-barátja, a nagy Petrarca megvetéssel tekintett az elbeszélések közönséges szövegére, még azt is tanácsolta Boccacciónak, hogy ne folytassa a művet. Mindenesetre késő volt a visszalépéshez: a novellákat olvasták, mesélték és már fél Európa utánozta őket; és most, hétszáz évvel később is ugyanazzal a páratlan élvezettel olvassák őket, mint amit az abszolút mesterművek nyújtanak.

Certaldo húsz házacskából álló történelmi negyedében (ahol egy palota is található) áll egy kis vendéglő (trattoria), amely minden tavasszal megrendezi “Boccaccio fényűző középkori lakomáját”, most viszont tél van, így be kell érnem a szerény toscanai ribollitával – ami egy zöldséggel készülő kenyérleves – meg egy helybéli borocskával, ami kaparja a szájpadlást. A szülőháza falain lógó plakátok az 1350-es és 1360-as éveket idézik fel, amikor Boccaccio diplomáciai és közigazgatási küldetéseket teljesített a firenzei városvezetés megbízásából. Ezek egyike különösen megérintette: tíz aranyforintot kellett ajándékba vinnie Dante Alighieri lányának, Sor Beatricénak, aki Ravennában, a Santo Stefano degli Ulivi kolostorban volt apáca.

Boccaccio fiatalkorában, Nápolyban fedezte fel Dantét, akire élete hátralévő részében fenntartások nélküli csodálattal nézett. A ragyogó kiállításon, amely a napokban tekinthető meg a firenzei Biblioteca Medicea Laurenzianában “Boccaccio: szerző és másoló” címmel, láthatunk kéziratokat, aprólékos betűvezetéssel. Ezek egyrészt ókori szövegek másolatai, de 1370-ben, húsz évvel megalkotása után, újraírta elejétől a végéig a Dekameron ezeregynéhány oldalát is, melyet nem sokkal előbb meg akart semmisíteni (jó író módjára ellentmondásos ember volt). A kiállításból kiderül, milyen szélsőségeket ért el Dante iránti szenvedélye: az Isteni színjátékot háromszor, az Új életet egyszer másolta le, hogy szélesebb körben olvashassák őket, továbbá megírta a nagy költő első életrajzát. Ezen felül a városvezetés felkérésére 59 előadást tartott a Santo Stefano di Badia templomban – a nagyközönség ezek által megismerte irodalmi, filozófiai és teológiai gazdagságát annak a műnek, melyet akkortól, Boccaccionak hála, “isteniként” ismerünk.

Évekkel ezelőtt épült Certaldóban egy kert, amely azt a helyet hivatott imitálni, ahová a Dekameron hét hölgye és három ifjú ura menekült, hogy történeteket meséljen egymásnak. Az igazi kert azonban San Domenicóban (falu a Fiesoléra felkapaszkodó dombokon) található, egy Villa Palmieri nevű, máig létező házban. Erről a hatalmas területről választották le Villa Schifanoiát, ahol most az Európai Egyetemi Intézet működik. Itt élt a XIX. században a nagy Alexandre Dumas, aki gyönyörű leírást készített a helyről. Semmi nem maradt viszont a mitikus kertekből, annak tavaiból és csobogó patakjaiból, kisszarvasaiból, mezei és üregi nyulaiból, gémeiből; nincs nyoma a csodás palotának sem, ahol a tíz fiatal egymásnak mesélte a pajzán történeteket, melyeket annyira élveztek, s melyeket Boccaccio írt körül (vagy inkább talált ki), de a helyben még mindig van valami varázslatos, a parkjaiban, ahol borostyánlepte szobrok állnak, vagy XVIII. századi labirintusaiban; ezen kívül pazar kilátás nyílik innét egész Firenzére. A városba visszatérve érdemes egy kitérőt tenni Corbignano középkori kis falujába, ahol máig áll az egyik ház, amelyben Boccaccio élt – valószínűleg itt írta meg a Fiesolai nimfaéneket –; mindenesetre, a falucskához közel fut a két kis folyó, melyekké Africo és Mensola, az ének két főszereplője válik.

Nagyon szép ez a barangolás Boccaccio nyomában, de semmi sem érintett meg úgy, mint az, amikor arra gondoltam, hogy ezen a helyen, melyet azóta újjáépítettek, töltötte élete utolsó szakaszát, szegényen, magányosan; egyetlen társasága az öreg cseléd, Bruna volt, és ödémában szenvedett, ami olyan rettenetesen felfújta a testét, hogy mozdulni sem tudott. Szomorúság és csodálat tölt el, ahogy elképzelem életének utolsó hónapjait, amikor a túlsúlytól megbénítva, éjjel-nappal az Odüsszeia (Homérosz volt számára a másik bálvány) latin fordítását ellenőrizte, melyet barátja, a szerzetes Leoncio Pilato készített.

Itt halt meg 1375-ben, és a szomszédos Szent Jakab és Szent Fülöp templomban temették el, amely szinte érintetlenül áll. Mivel Certaldo történelmi negyedében nincsenek virágüzletek, elcsentem egy babérlevelet a kicsiny oltárról és a sírján helyeztem el, amely bizonyára egy kevés port őriz már csupán, és a leghamarabb eszembe jutó szavakkal tisztelegtem előtte: “Köszönöm, mester.”

(Eredeti: http://elpais.com/elpais/2014/02/21/opinion/1392996878_902923.html)