Tóth Lili összes bejegyzése

1997-ben született Veszprémben. Jelenleg a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakán kreatív írást tanul.

“garçon qui peint des feuilles magnifiquement colorées” (Nagy Marcell legújabb kiállításáról)

,, Megköt, felold a vándor szövevény –
hű mindenségben szétfutó gyökérzet
göröngyeként ha pörgök, hörgök, érzek:
a dallam nem változtat szövegén”

 

,,A gyöktörzs, gyökértörzs. Egyes növények földalatti szára, amely a tápanyag elraktározását szolgálja.”- a kertészettan szerint ez a rizóma. A filozófiában Deleuz így értelmezi: ,, a sokszorosság és a szingularitás összefonódása. A rizóma a legjobb szó a sokszorosságok jelölésére”. Mindkét definíció releváns és jó értelmezési lehetőséget nyújt Nagy Marcell: Minden finoman összefügg egymással című kiállításához.           Szárak, levelek, gyökérzetek sokasága bontakozik ki a szemem előtt. Azt érzem, ha az egyik festményen elindul egy szár, az már nyújtózkodik túl a vásznon kifelé a helyiségen kívül, talán egy fához. Láncolatok látszólag láthatatlan összekapcsolódása ez, teret és időt meghaladva tartanak a végtelenbe a festmények vonalai. A kiállítás egzisztál, lüktet.

A terem közepén állok. Egy fa vagyok. Banyan-fa. Sűrű lombkoronám beárnyékolja az egész teret. Csak egy kis rés van az ágak között, ahol besüt a nap. Valaki egyszer azt mondta, minden tetőről látnia a napot. Leveleim nagyok, fényesek és fiatalok, még vöröses árnyalattal csillognak. Hullatok egy levelet annak a festménynek, amin vörös szemlevelek tartanak a fekete mélybe, az megköszöni és múlik tovább lefelé.

Szikár és erős törzsemhez a gyökérzetem milliónyi gyökérrel árad szét. Most egy virágmintás vászonkép felé nézek, a vonalak egy origóban találkoznak a festmény közepén.

-Oda tartunk Mi is.-

Nem hiányzik semmi. Táplálom és táplálkozom. Ha éppen ürességet érzek egy hajlatomban, kérek egy jó nagy merítést a színekből. Zöld, piros, kék, lila, citromsárga és még megannyi szín oltja a nihilt. A Zöldnél külön tiszteletem teszem, hiszen mégiscsak az Ő jelenléte járul hozzá a természet mindenkori egyensúlyához. Ha nem találom önmagam, mélyen belenézek a sokszemű arcba és megnyugszom, hogy talán soha nem is fogom, az örök keresés felszabadító tudatával ágazódom tovább a többi festmény felé. A harmónia könnyű szellőként simogatja a vásznakat és az én leveleimet…

Már egy szemközti tetőről nézem a kiállítást. A fámat és a festményeket. Mintha az idők kezdetétől fogva ott lettek volna. Valaki leül és gyönyörű színű leveleket kezd festeni.

 

 

Nagy Marcell: Minden finoman összefügg egymással

Nagyházi Contemporary

Aki értett a madarak nyelvén

Nem láttam többet, fiam, abból a leányból, mint a vékony, hófehér lábait, amiket úgy tudott kapkodni, ha munkáról volt szó, hogy ihaj. Olyankor, mint a féleszű iszkolt el, ha zárva volt az aranykapu, akkor is átugrotta. Lusta egy leány volt, na, de azért szerettem – teszi hozzá félvállról Böske néni, s kukoricát hint a tyúkoknak. Egy dologhoz értett igazán a naplopáson kívül, a madarakhoz. Én nem tom’, miféle boszorkányság lehetett ebben a lányban, de ááú mondom, fiam, utánozni tudta a hangjukat, sőt megértette őket. Sokszor hajnalig kint volt a csűr mellett, guggolt a piros pokrócán és kokettált a falu összes madarával. Odagyüttek a kezére, lábára, belegabalyodtak a hosszú, fekete hajába. Há’ borsózott is tőle a hátam olyankor. Gondúltam, egyszer tán belőle is madárka lesz. A férfiak nem érdekelték, elhajtotta őket, félt tőlük. Vagy önnönmagától, ki tudja már azt. Ha kérő jött látogatóba, elbujdosott a gesztenyefa legfelső ágára. Há’ nem volt teljesen épeszű a lelkem-bogaram.

Dédi, elmesélné, hogy halt meg a Lujza? Há, fiam, nincs azon sok mesélnivaló. Én mindig mondtam neki, hogy ne madaraskodjon annyit, mert megszólják. Tudod, milyen ez a falu, látnak valamit, aztán egybül elkezdenek pletykálni. Ami, tudod, kisfiam, gerjeszti magát, dagad. Elegük lett a hóbortos leány hajnali madárműsorából. Há, fiam, hogy is mondjam neked, hogy is mondjam, na … levették a műsorról. Én arra keltem ki az ágyból, hogy kopogtatnak, a pap állt előttem: Isten akarata kifürkészhetetlen, Böske néni.

Másnap délben eltemettük a Lujzit.

Illusztráció: Marco Paludet – Monument

Az ellopott szív

Hajnalodik. A Rogers Street 21 szám alatt nőtlen férfi alszik, már 10 éve, egyfolytában. Mélyen veszi a levegőt, úgy, mint aki sose tudja melyik lesz az utolsó.

Se éjszakák, se nappalok, se évszakok, se illatok, csak álmok, többnyire nyárszagúak és puha foszlós kalács tapintásúak, mint a múltban a kedves bőre. De ezen a napon rémálom gyötri, dobálja a testét, vicsorít, állkapcsát kattogtatja.
Az álomban tél van. A férfi egy befagyott tó közepén meztelenül fekszik, arccal a jégnek. A tó alján kedvese áll, kezét hátrakulcsolva figyeli. Farkasszemet néznek, nem szólnak. A lány karja megnyúlik, kitöri a jeget és berántja magához a férfit. Együtt lebegnek, nézik egymást,mint két emlék az idő tükrében.
Fekete ajtók úsznak el mellettük. Valamennyit megpróbálják kinyitni, de a kilincs elfolyik a kezük között. Az utolsó ajtónál a lány elengedi a férfit,belép és eltűnik.
A férfi kinyitja a szemét, időbe telik mire rájön,hogy már nem álmodik. Szemének fáj a napvilág, hunyorog. Fertőtlenítő szaga csapja meg az orrát, belőle árad a bűz. Utoljára ezt a szagot akkor érezte,mikor- de nem emlékszik az időre és a térre, csak az érzésre.

Pizsamafelsőjének bal felső oldalát barna folyadék itatja át. Idegesen tépi szét magán a ruhát,kezét a mellkasára teszi, de nincs dobbanás.

Anyja telefonszámát tárcsázza.
– Édesanya, valaki ellopta a szívem!
A vonal túlsó végén az öregasszony szívrohamban esik össze. A fia hangját hallotta, valaki más szájából.

Illusztráció: Guy Billout

Átmegy rajta az időjárás

Már évekkel ezelőtt látta, nem explicite a két érzékszervi, hanem a belső szemével. Legbelül megérezte a citromsárga véget. Volt, hogy órák hosszat csak bámult kifelé az ablakon. Elmélázott a keménykalapos urakon és a hozzájuk tartozékká avanzsálódott hölgyeken, ahogy évről évre egyre kevesebb ruhát aggatnak magukra. Nézte a korán érkező fecskéket, akik lányos zavarukban csak tengtek–lengtek a Városliget fáin. Sokszor nyitott ablaknál ráncolta a homlokát a messzi jövő felé. Ilyenkor gyakran megesett, hogy annyira belefeledkezett önmagába, hogy nem vette észre, ha eső zuhog, hó esik az arcába vagy pirítóssá égeti a nap sugara. Édesanyja szomorúan motyogta maga elé: Átmegy rajta az időjárás.

Valójában nem érdekelte a bőrén érzett hideg–meleg. Neki mindegy volt, mert –gondolta– egyszer úgyis elmúlik minden.

Vasárnap délután a mandulás tej és a gyömbéres keksz pilledt hatása alatt vizslatta a járókelőket. Ritkán történt meg vele, hogy nem akart hinni a szemének, de ez a pillanat megkívánta az érzékcsalódást. A Napot látta, de nem fent az égen, hanem lent a földön. Szmokingban, makkos cipőben nyújtózott fel hozzá az erkélyre, és ráförmedt:

– Én akkor is ezen a bolygón vonulok át a gecibe.

És kért tőle egy cigarettát.

 

Illusztráció: Life is full of comings and goings.