Már évekkel ezelőtt látta, nem explicite a két érzékszervi, hanem a belső szemével. Legbelül megérezte a citromsárga véget. Volt, hogy órák hosszat csak bámult kifelé az ablakon. Elmélázott a keménykalapos urakon és a hozzájuk tartozékká avanzsálódott hölgyeken, ahogy évről évre egyre kevesebb ruhát aggatnak magukra. Nézte a korán érkező fecskéket, akik lányos zavarukban csak tengtek–lengtek a Városliget fáin. Sokszor nyitott ablaknál ráncolta a homlokát a messzi jövő felé. Ilyenkor gyakran megesett, hogy annyira belefeledkezett önmagába, hogy nem vette észre, ha eső zuhog, hó esik az arcába vagy pirítóssá égeti a nap sugara. Édesanyja szomorúan motyogta maga elé: Átmegy rajta az időjárás.

Valójában nem érdekelte a bőrén érzett hideg–meleg. Neki mindegy volt, mert –gondolta– egyszer úgyis elmúlik minden.

Vasárnap délután a mandulás tej és a gyömbéres keksz pilledt hatása alatt vizslatta a járókelőket. Ritkán történt meg vele, hogy nem akart hinni a szemének, de ez a pillanat megkívánta az érzékcsalódást. A Napot látta, de nem fent az égen, hanem lent a földön. Szmokingban, makkos cipőben nyújtózott fel hozzá az erkélyre, és ráförmedt:

– Én akkor is ezen a bolygón vonulok át a gecibe.

És kért tőle egy cigarettát.

Illusztráció: Life is full of comings and goings.