Ki ne játszott volna már el a gondolattal, hogy minden, amit látunk, csupán hallucináció, mi pedig eközben intelligens robotok vagy őrült tudósok fogságában senyvedünk, akik testünket energiaforrásként használva és agyunkat manipulálva csak a valóság délibábjait vetítik elénk? A filozófusokat és agykutatókat már évezredek óta nyugtalanítja az a probléma, hogy vajon amit a minket körülvevő világból érzékeinkkel felfoghatunk, az ugyanaz-e, ami ténylegesen van, vagy elménk csupán gonosz tréfát űz velünk. A gondolkodástörténet során elméletek és cáfolatok tucatjai születtek már a szkepticizmus témakörében, ami a Mátrix 1999-es bemutatója után a popkultúrában is szép karriert futott be. Vajon tényleg a mátrixban élünk? bővebben… →

Mint az közismert, a türoszi Apollonius király lánykája, Tarsia nem volt túlságosan szerencsés teremtés[1]. Édesanyja (állítólag) belehalt az ő születésébe, édesapja vándorútra indult, a kislány nevelődése idején senki sem tudja, életben van-e.  A „gaz” nevelőszülők Tarsia életére törnek, és egy rabszolgájukkal meg akarják gyilkoltatni. De szerencséjére (szerencséjére?) a kislány életben marad, lelketlen rabszolgakereskedők eladják Mytilénébe prostituáltnak. Ámde a bordélyban csoda történik: a kuplerájba betérő férfiak meghagyják Tarsia szüzességét. A lány oly „szívhez szólóan” adja elő hányattatásait, hogy kliensei megkönyörülnek rajta. „Mind emberek vagyunk”, mondja Athenagoras, az első vendég, aki nem akárki, hanem Tarsia jövendő férje (és Mytiléné fejedelme).

Honnan van Tarsiának, a sorsüldözött lánykának ilyen fantasztikus beszélőkéje?
És miért ragaszkodik ilyen makacsul saját méltóságához?

Lehetséges-e, hogy csak Apollonius király lányának voltak „hányattatásai”? A bordélyház többi rabszolgájának nem? A többi lánnyal soha nem történt semmi igazságtalan?

Miért csak Tarsia képes kibeszélni magát a rettentő megaláztatásból?

A Historia Apollonii Regis Tyri, ez a középkorban oly népszerű, később Shakespearet-t is megihlető antik regény (melynek egy izgalmas, Ottó-kori töredékét nemrég találták meg az OSZK-ban[2]) csak utalásokkal érzékelteti Tarsia „belső fejlődését”. Apollonius király gyermeke művelt, öntudatos lány, aki dajkájától hallott saját édesapjáról és édesanyjáról. Emellett olyan városban nevelkedik, ahol apja szobra áll a főtéren, aki egyszer (az ő születése előtt) megmentette az éhínségtől Tarsus polgárait.

Mi a szobor funkciója ebben a történetben? Ez a kulcsfontosságú műalkotás nem lehet túlságosan élethű – Tarsia nem is ismer rá saját apjára, mikor számtalan hányattatás után személyesen is viszontlátja. Más tekintetben sem „ismer rá” a szerencsésen meglelt Apolloniusban, ebben az önsajnálatra hajlamos, depressziós roncsban a bálványozott édesapára, akinek a puszta létezése – ismeretlenül is – segített túlélni a bordély borzalmait. De ha az apa ennyire nem méltó a saját szobrához, akkor mi az igazság Tarsia önmagáról mesélt történeteiben?

Egyáltalán mire valók igazából a szobrok? Ezek a furcsa emlékjelek, melyeket az idő szakadékai fölött helyezünk el, hogy emlékeztessenek…

Emlékeztessenek, de mire is?

Nem hamis Apollonius király szobra, aki felesége halála miatt érzett regényes búskomorságában vadidegenekre bízza csecsemőkorú gyermekét? Aki képtelen felelősséget vállalni árván maradt kislányáért? De ez a hamis szobor Tarsia számára azt jelenti, hogy volt valaki az apám… ezért nem lehet velem akármit megtenni. Hisz a személyes létezésem is azt bizonyítja, hogy kellett lennie apámnak és anyámnak, tehát létezik az időnek valamiféle iránya… És ha volt múlt, akkor talán lehetséges valamiféle jövő is. A Tarsus kikötőjében felállított apaszobor a személyes sors lehetőségét villantja fel a bántalmazott gyereklánynak.

És Tarsia tényleg nem akárki: van (lesz) valamiféle története. A gondosan őrzött méltósága, ékesszólása kápráztatja el a bordély látogatóit. És Tarsia nemcsak önmagát szabadítja meg a kuplerájból, hanem néma és engedelmes sorstársnőit is, akik épp a hősnő makacssága révén nyerik vissza a szabadságukat. A középkor persze ismert hősi, önfeláldozó királynőket. De Tarsia makacs autonómia-küzdelme az, amely legkönnyebben értelmezhető gendertudományi szempontból is.

Nem Apollonius királyé az egyetlen hamis szobor.

Az ünnepélyes emlékművek, hálaadó szobrok és más effélék többnyire valami kataklizmára, az idő szakadására figyelmeztetnek. Én gyerekkoromat egy olyan kisvárosban töltöttem, ahol győzelmi, orosz tankok álltak a város főterén, és egy kinyúló ágyúcső (vagy mi) épp nagyapám hajdani rőfösboltját vette célba. A játszótér messze volt, és én a város számtalan gyerekével együtt ezeken a tankokon tanultam meg csimpaszkodni. Ez volt a mi mászókánk. Egy ideiglenes szobor, mely eltakarja az 1945 előtti emlékmű helyét.

De a régi emlékmű vajon mit takart el? Milyen emlékét, időjelét a magyar középkornak, az osztrák vagy török időknek?

A győzedelmes Szovjetúnió ormótlan fegyverei nem a marxizmus-leninizmus örökérvényűségére figyelmeztettek, hanem arra, hogy megint történt velünk valami. Hogy meghasadt az idő újra. Hogy történt valami, amit át kell nevezni, ami fölött már megint nem lehet napirendre térni. Talán csak annyi, hogy a főteret most épp nem Erzsébet térnek, hanem – micsoda irónia! – Szabadság térnek nevezik.

Milyen lenne Tarsus városa szobrok nélkül? Vagy egy kelet-közép-európai kisváros, ahol immár semmi sem figyelmeztet az idő múlására? Az idő rétegeire, a bűnökre, az igazságtalanságokra, a hódítókra, a katasztrófákra? Ahol nincs min összeveszni, mert senki sem biztos abban, hogy egyáltalán történt valami… Ahol nevetséges tűnődni azon, ki lehetett Tarsia apja, hiszen nem számít — mindenki azt képzel, amit akar. Hogy volt-e édesapánk, még ebben sem lehetünk biztosak. Egy ilyen társadalom szakadatlan jelenben él – nem az emlékezők vagy a hatalom próbálja (szégyenből, érdekből, nagyzolásból, hóbortosságból) az időt meghamisítani, hanem a múlt magától kitörlődik.

Egy ilyen világban Tarsiának nincs mit mesélni.

És egy ilyen társadalomban becsület vagy méltóság sem létezik többé. Mert ha az idő nem valamilyen, akkor nincs értelme megváltoztatni. Akkor nincs mi ellen lázadni.

Tarsiának nincs más dolga, minthogy megfelelően kiszolgálja a következő vendéget. Frissen, engedelmesen. Naprakészen.

A jelen rabja marad a sorstársnőivel mindörökre.

[1] A remek regény magyar fordítása itt megrendelhető: https://www.antikvarium.hu/konyv/apollonius-kiralyfi-minikonyv-25381

[2] http://mandarchiv.hu/cikk/306/Apollonius_pictus__egy_illusztralt_keso_antik_kalandregeny

és http://real.mtak.hu/3917/1/Boreczky_Nemeth_Apollonius.pdf

Illusztráció:
Magritte: A kettős titok

„Nem volt olyanom, hogy otthon, és ezt a mai napig érzem. Én mindig csak vagyok valahol.”

Nő (43 éves)

A szüleim nagyon fiatalon házasodtak össze, tizennyolc-tizenkilenc évesek voltak. Apukám katona volt, amikor megismerkedtek. Miután összeházasodtak, rögtön érkezett a tesóm. Ezt követően hazaköltöztek édesapám szülővárosába, de anyum nem jött ki jól apum családjával. Kifordították önmagából. Amit ő csinált, az nagymamámnak sosem volt jó, és apum testvérei sem fogadták el családtagként. Anyumnak az a véleménye alakult ki róluk, hogy bunkók, amit az egész városra igaznak gondolt. Ennek következtében, amikor a bátyámmal volt várandós, a kilencedik hónapban hazaköltözött a szüleihez, hogy az ő gyereke ne legyen bunkó. Az én nagy bűnöm viszont az volt, hogy öt hónapra születtem koraszülöttként, és az orvos nem engedte neki, hogy hazautazzon. Nem tudom pontosan, hogy ez okozta-e benne a törést, vagy pontosan mi vezetett odáig, de utána keményen elkezdett piálni.
Apukám családja meglehetősen sunyi módon viselkedett és többnyire agresszív is volt. Apum sokat ivott, olyankor pedig előszeretettel vágta édesanyám fejéhez, hogy rajta kívül senkije nincsen. Miután mentálisan megtörte, jött a bántalmazás fizikai része. Kicsi koromtól kezdve vannak olyan emlékeim, hogy apu nagyon durván megveri anyut, de olyan szinten, hogy eltört az ujja vagy az orra. Nyolcéves voltam, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy a szobaajtó üvegén berepül anyukám. Az üveg elvágta a karját és a vére ráfröccsent a falamra. Tizenhárom éves voltam, amikor elköltöztem onnan, és egészen addig ott maradt a nyoma.

A szüleim munkásemberek voltak, de nem voltak szegények. A botrányok nem a pénz miatt voltak. Hat évvel vagyok fiatalabb a bátyámnál, neki még volt része jobb élményekben. A szüleim akkoriban költöztek el az apai nagymamámtól. Jártak moziba, étterembe, panelban laktak, ami akkoriban jónak számított. Amikor velem lett állapotos anyum, nagyobb lakásra volt szükség, amire beadták az igényt. Amíg azt megkapták, az apai nagymamámhoz költöztek a húsz négyzetméteres nyári konyhába, én pedig már négy és fél éves voltam, amikor megkaptuk a lakótelepi lakást. Abba a közegbe születtem bele, ahol folyamatos volt a feszültség: apu sokszor volt agresszív, anyu csak azért is pökhendin viselkedett, nagyanyám pedig keverte a dolgokat a háttérben.
A szüleim kilencéves korom körül váltak el. A bíróságon megkérdezték tőlem, hogy kivel szeretnék menni a válás után, anyuval vagy apuval? Számomra nagyon bizonytalan volt ez a helyzet, és megkérdeztem, hogy a bátyám hova megy? Ő anyumat választotta, és ezért választottam én is őt. Valamiért azonban anyukám szemében hatalmas bűn volt, hogy nem önként és szívből választottam. Fogalmam sincs, hogy mi baja lehetett, hogy rám haragudott vagy az egész világra? Egyébként nagyon hasonlítunk egymásra anyummal és az édesanyjával, még a keresztnevünk is mindhármunknak ugyanaz. Éppen ezért, amikor teherbe estem, megfogadtam, hogy ha lányt szülök, más nevet fog kapni. De a problémát rövidre zárta az élet, amikor kisfiam született.

Apunak nagy kedvence voltam, úgyhogy miután elváltak, akkor jött az igazi terror anyum részéről. Apum a bátyámmal volt engesztelhetetlen. Ha már csak négyest vitt haza valamelyik tantárgyból, elverte, velem viszont elfogult volt. A válást követően fordult a kocka. Tesóm akkor már tizennégy volt és én voltam az a személy, aki felett anyum hatalmat tudott gyakorolni. És hogy a bántalmazott emberből milyen könnyen lesz bántalmazó? Szerintem mindenkiben megvan a késztetés, hogy megmutassa a hatalmát, hogy már nem elnyomott – Rendszeresen úgy elvert, hogy összepisiltem magam.
Tizenegy voltam, amikor egy este picit később értem haza, mert a barátnőmmel voltunk lent és elkapott minket a vihar. Az eső elől behúzódtunk egy lépcsőház elé, mégis bőrig áztam. Amikor másfél órás késéssel hazaértem, anyum ruhástól bedobott a teli fürdőkádba, lenyomott a víz alá és ütött-vágott. A szomszédunkban lakott egy nagyon kedves idős néni, aki tudta, hogy anyám nem teljesen normális, ő rúgta be az ajtónkat és szedte le rólam.
Anyu súlyosan alkoholista volt már egészen kiskoromtól kezdve. Egy fél literes rum és az azt kísérő fél decis vermut volt a standard nála. Persze gyakran előfordult, hogy a rum nem volt elég és még leküldött a boltba egy kétdecisért. Az a fura, hogy azért küldött mindig engem, hogy ne őt lássák a piával, mert azt gondolnák az emberek, hogy iszik. Fogalmam sincs, ki gondolta volna, hogy nekem kell a pia nyolcévesen. Ráadásul az egyik osztálytársam édesanyja abban a boltban volt kasszás, ahol mindig megvetette velem a piát. A tanárok néha kijöttek családlátogatásra, de azon túl, hogy kaja volt, ruhám volt, nem volt rendetlenség, éppen akkor a szemük láttára nem vert anyám, hivatalos formában soha nem történt semmi.

A bátyám huszonéves koráig anyuval lakott, de nagyon ritkán volt otthon. Amíg kisebb volt, rajta is csattant például a vasalózsinór, de aztán elég nagyra nőtt, úgyhogy anyum nem merte bántani. Akkoriban egyébként mentek a bandázások, barátnője volt, és inkább volt máshol, mint otthon. Ahogy a barátaimon láttam később, másoknak sem volt sokkal különb életük. Nagyon gyakori volt a hasonló családi háttér. Külön szívfájdalmam azonban, hogy sem a testvérem, sem a rokonaink nem álltak mellém soha. Mindenki tudta, hogy mi történik otthon, de elfordították a tekintetüket, mintha ez így lenne természetes. Pláne azért is biztos, hogy mindenről tudtak, mert amíg a szüleim házasok voltak, nem egyszer történt meg, hogy apum hazajött, beivott, összeverte anyámat, minket pedig bepakolt a kocsiba és elvitt nagymamámhoz. Ha belegondolok, anyumat is olyan állapotban hagytuk olyankor magára, hogy komoly kórházi ellátásra szorult volna.
Amikor én lettem a bokszzsák, apum sem állt mellém. A válásuk után megismert egy szép, fiatal lányt, akit feleségül vett, minket pedig elhanyagolt. Rövid időn belül ugyanazt a karriert futotta a házasságuk, mint anyummal: apum bántalmazta az új feleségét is, aki aztán lelépett. Utána sokáig egyedül volt, de akkor sem foglalkozott velünk. Az apai rokonokkal is megszakadt a kapcsolat a válásuk után. Eleinte jártunk hozzájuk, de akkor folyamatosan anyumat szapulta nagyanyám, velünk pedig szintén nem voltak elfogadóak.
Nyolcadik osztályos koromra már egyre nehezebben viseltem anyum agresszióját. Egyszer, amikor szokás szerint nekem akart rontani valamiért, én pedig éppen mosogattam, eldurrant az agyam: nekilöktem a falnak és ráfogtam a kést. Azt mondtam, hogy ha még egyszer megüt, valószínűleg megölöm. Ezen ő annyira felszívta magát, hogy kidobott a lakásból, a ruháimat pedig kidobálta az utcára. Összeszedtem egy zsákba a cuccaimat és az éjszakai vonattal leutaztam az anyai nagymamámhoz. A helyi iskolában folytattam a tanévet, és az általános iskolát már mamámnál fejeztem be. Anyum tudta, hogy ott vagyok, de nem jött le, nem is foglalkozott velem. Még a családi pótlék rám eső részét sem küldte el mamámnak.

Nálunk amúgy bevett szokás volt, hogy nyaranta Mamánál vagyok, mert anyum nem tudott hova tenni. A bátyám jóval idősebb volt nálam, ő tudott vigyázni magára, ezért otthon maradhatott, nekem viszont még kellett a felnőtt felügyelet. Nagyjából tizenegy éves voltam, amikor a Mamánál töltött nyári szünet alatt rádöbbentem, hogy a nagybátyám valószínűleg pedofil. Olyan beteg szokásai voltak, minthogy szerette a lábujjaimat nyalogatni, kigombolni a pizsamámat, a melleimet nyalogatni és arra reiszolni. Ennél komolyabb dolgokat nem csinált, de számomra ez is borzasztó volt. Nyaranta is rendszeres volt a dolog, amikor pedig odaköltöztem, minden estés lett. Borzasztó fél évet töltöttem ott akkor, amíg egy másik városba mentem suliba és kollégista lettem. Megdöbbentő volt, hogy később beszéltem az egyik hasonló korú lány unokatesómmal, aki ugyanezeket élte át nagybátyám miatt. Próbáltunk beszélni erről később a szülőkkel, aminek az lett a vége, hogy mindketten kaptunk egy-egy nagy pofont és a lecseszést, hogy milyen ocsmány dolog, hogy próbáljuk a nagybátyánkat befeketíteni. Eltelt pár év, és a fiatalabb unokahúgom is hasonlókat élt át, viszont ő volt a leghatározottabb: amikor megtörtént, rögtön elkezdett sírni és szólt nagymamámnak. Érdekes módon neki mindent elhittek, de nagybátyámra vonatkozóan semmiféle következménye nem lett. A családon belül mindenkivel ugyanolyan közeli a kapcsolata, csak a később született gyerekeket már nem hagyták vele egyedül.
Középiskolás koromban két évig nem jártam haza. Kollégista voltam, nagyon ritkán kellett otthon aludni. Amikor unokahúgom is ott volt, akkor ő csak a nagymamám szobájában aludhatott, aminek az ajtaját belülről beakasztottak egy kallantyúval, én pedig kint maradtam. El sem tudom képzelni, hogy mi járt a nagymamám fejében. És az unokahúgom, aki átélte ugyanezt, ő sem mondta, hogy hívjanak be engem is. Alkalmilag természetesen akkor is molesztált a nagybátyám, aminek úgy tudtam elejét venni, hogy minimalizáltam az otthon tartózkodást. A mai napig egyikük sem tudja, hogy én hol vagyok, vagy merre járok. Amikor kollégista voltam, annyira jó osztályközösségem volt, hogy a hazajárást úgy tudtam kibekkelni, hogy hol egyik, hol másik osztálytársammal mentem haza hétvégére, így legfeljebb öt-hat hetente kellett hazautazni nagymamámhoz. Külön szívfájdalom, hogy akkoriban már a testvéremnek is önálló élete volt, de egyszer sem mondta, hogy ott tölthetnék akár csak egy hétvégét is. És mind a mai napig tartja ő is a kapcsolatot nagybátyámmal. Ráadásul az a legszomorúbb, hogy a bátyám rendőr lett, mégsem volt képes soha erre az esetre rendőrként tekinteni, viszont velem mind a mai napig kihallgatásként folytatja a beszélgetéseket.  Számomra ebben nem csupán az a fájdalmas, hogy a nagybátyám ezt tette velem, hanem az a közöny, amivel a családom viseltetett irántam. Egész életemben, akármit is tettem, az sosem volt jó, így talán nem is meglepő, hogy ez sem lett kivétel. Mindenki úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. A családom azzal magyarázta nagybátyám viselkedését, hogy kiskorában agyhártyagyulladása volt és értelmi sérült maradt. Én azonban úgy tapasztaltam, hogy nem volt olyan állapotban, hogy ne tudott volna a tettei súlyáról. Nem volt értelmi sérült. Egyébként ma már van egy élettársa, akinek mellesleg gyerekei vannak.

Középsuliból két év után kicsaptak. Nagy terveim nem voltak akkoriban, viszont dolgozni már tudtam. Először azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, hova menjek, mit csináljak. Amikor a kollégiumban már nem lehettem, visszamentem Anyu szülővárosába, és ha nem tudtam haveroknál aludni, akkor jobb időben inkább a parkban aludtam. A családomtól már nem kértem segítséget, mert az addigi tapasztalataim alapján bármit teszek, az úgyis rossz lesz, és máskülönben sem álltak mellém, amikor kellett volna. Ilyen-olyan munkák mindig adódtak, aztán később ismét felbukkant az életemben apum, aki felköltözött a fővárosba és felajánlotta, hogy lakjunk együtt. Mivel volt hol laknom, ez egy alapvető biztonságot jelentett, viszont még szinte gyerek voltam, nem tudtam bánni a pénzzel. Apu nem értette, hogyan lehet az, hogy a fizetés után három nappal már semmi pénzem nincs. Számomra az első fizetés olyan csoda volt, hogy tudtam venni magamnak valamit. Anyum minden pénzt elivott, rám már nem igazán jutott a minimálisan szükségesen túl. Nagyjából egy évig laktunk együtt Apuval, aztán visszamentem anyum szülővárosába. Albérletről albérletre, munkahelyről munkahelyre mentem. Nem volt olyanom, hogy otthon, és ezt a mai napig is érzem. Én mindig csak vagyok valahol. Régen ezt úgy éreztem, hogy egy bizonyos szintű hajléktalanság, ma pedig már úgy látom, hogy inkább nagyfokú rugalmasság, mert mindig van több hely, ahova lehet menni, csak sehova nem haza. Gyökértelennek érzem magam.

Tizenhárom éves voltam, amikor rászoktam a cigire, tizennégy éves, amikor az alkoholra, tizenhat évesen kezdtem füvezni, tizennyolc éves koromra pedig nagyon kevés olyan tudatmódosító szer maradt, amit nem toltam be a szervezetembe. Midig az határozta meg a fogyasztást, hogy mi az, ami fellelhető. Ha nem volt semmi elérhető éppen, akkor nem használtam semmit, tehát elvonási tüneteim nem voltak. A pia miatt életemben kétszer fordult elő, hogy már kezdődtek az elvonási tünetek, de mindkét alkalommal sikerült megállni. Mára már évente, ha megiszom egy ízesített alkoholos üdítőitalt. Tizenéves koromban bárkivel elmentem bulizni vagy bandázni akár egy ekiért, bélyegért, füves cigiért. Ostoba fiatal voltam, mert soha senki nem mondta meg, hogy mire figyeljek oda, vagy mit nem csináljak, csak azt mondták meg állandóan, hogy mit rontottam el. Mivel fiatal voltam és ostoba, életem harmadik szexuális aktusából teherbe estem tizennyolc évesen. Voltam annyira szétcsúszott és buta, hogy fel sem fogtam mi történik. Lehetséges, hogy sejtettem, csak nem akartam szembenézni vele, de amikor nőgyógyászhoz fordultam, már a kilencedik hónapban voltam. Tizennyolc nappal utána megszültem az első gyermekemet, egy kislányt, akivel nem tudtam mit kezdeni. Félig utcán, félig albérletben, állandó munkám nem volt, az időm javában szét voltam csúszva, ezért inkább lemondtam róla, hogy örökbefogadó szülőkhöz kerüljön. Engem akkor csak az vezérelt, hogy ez egy hatalmas probléma az életemben, amitől szabadulni kell. Lehet, hogy jó döntést hoztam akkor, csak nem jó indokkal. Bár ha ugyanazt az életvitelt folytatom és próbálom felnevelni, valószínűleg sokkal nagyobb kárt okozok neki, mint azzal, hogy talán egy jó család örökbe fogadta. Nem tudhattam semmit róla, sem az adatairól, sem arról, hogy hova került. Ezek után már semmi sem állított meg, úgy éreztem, hogy enyém a világ. Az egyik volt osztálytársnőmmel még valamennyire megmaradt a kapcsolatom. Talán őt nevezhettem akkoriban az egyetlen stabil pontnak az életemben. Az ő egyik közeli rokona táncoslányként dolgozott Németországban, és felvetődött, hogy mi is próbáljuk ki. Belementem. Többször is jártam kint hosszabb-rövidebb időre, amivel több évem is elment. Nagyon sokan tudtak jól keresni vele, bennem viszont alapvetően nem volt meg az, ami ehhez a munkához kell: nem tudtam úgy nézni az emberekre, mint pénzforrásra, mert mindenkivel haverkodtam. Később több más országban is jártam Európában ezt a foglalkozást űzve. Akkoriban felszabadultan éltem. Végképp megszabadultam a családomtól és csak előre néztem. Ebben a nagy szabadságban mentálisan is elengedtem mindent: felfogtam, hogy iszonyatosan sokat iszom, de nem láttam magamban az anyámat. Iszonyatos mennyiségű cuccot toltam, de úgy gondoltam, hogy számomra ez csak egy kikapcsolódási forma. Táncoslányként eleinte jól meg lehetett élni, aztán Európa kinyílt, és a szegényebb régiókból érkező lányok miatt lecsökkent az így kereshető pénz. Sodródni kellett az árral, többet kellett bevállalni a jobb pénzért. Olyan helyen kezdtem dolgozni, ahol konzumlányok és eszkortlányok voltak. A konzumlányok beszélgetőpartnerek: több nyelven beszélnek, intelligensek, és aki fizeti az idejüket, annak megéri fizetni a társaságukért. A bárban elköltött összegből részarányosan kaptak pénzt a lányok, viszont ezt a szintet nem tudtam megütni, mert a műveltség és a több nyelv ismerete hiányzott.

Nagyjából hat évet dolgoztam az éjszakában, amikor kezdtem soknak érezni a munkát és a közeget, és egyik pillanatról a másikra felszámoltam a kinti életemet, hogy visszajöjjek Magyarországra. Ismét a vendéglátóba kerültem és elkezdtem normális életet élni, vagyis olyan életet, ami nekem normálisnak számított. Számomra nem az jelentette a normális életet, hogy reggel felkelek, aztán elmegyek dolgozni. A saját életemmel kapcsolatban az a tapasztalatom alakult ki, hogy bármihez is nyúltam, az elromlott, bármihez kezdtem, az rosszul sült el, a vendéglátó pedig újra az ivás felé sodort. Hiába tekintettem negatívan a piára, mert az anyámat ez tette tönkre, a saját életemre vonatkozóan nem láttam ugyanazt a veszélyt. Az első külföldi táncos munkám után eljutottam arra a szintre, hogy a kemény drogokból nem kérek, a heroint pontosan ezért nem is próbáltam, mert attól tartottam, hogy rajta maradok, de az ivásban nem láttam ezt a veszélyt.
Volt egy nagyon jó barátom, aki tinédzser koromtól fogva kíséri az életemet. Mindig legjobb barátként tekintettem rá, és amikor eljutottam arra a pontra, hogy a zavaros múltammal le akarok számolni, olyan ember mellett szerettem volna lehorgonyozni, aki biztos, hogy sosem bántana. Mivel őt mindig gyengébb érzelmek fűzték hozzám, mint engem hozzá, úgy éreztem, hogy ő sosem bántana, és egyszer csak összejöttünk. Minden jól ment, úgy éreztem, hogy ez egy működőképes kapcsolat lesz. Aztán másfél év múlva jött a bumm, visszatért a gyermekkori nagy szerelmem, aki akárhányszor megjelent az életemen, mindent eldobtam miatta. Ekkor sem volt másképp. Nagy szabadságomban ott hagytam a páromat és összeköltöztem vele. Két hónapot éltünk együtt, amikor kezdtem úgy érezni, hogy ez a kapcsolat zsákutca.
Mindkét fiú önfeláldozó, törődő és gondoskodó volt velem. Nem tudnék rosszat mondani egyikükre sem. Azt tudom, hogy sehogyan sem tudtam volna jól kijönni az akkori helyzetből, mert azt sem tudtam megítélni, hogy jó vagy rossz az a döntés, amit akkor hozok. Azt tudtam, hogy az a fiú, akiért mindig odavoltam, akkor nézett rám először úgy, ahogy mindig szerettem volna. Ha nem megyek el vele, egész életemben bántam volna, és mivel vele mentem, egész életemben bánhatom. Úgy tértem vissza az előző kapcsolatomba, hogy kiderült, terhes vagyok. Már túl voltunk a tizenharmadik héten, elvetetésről szó sem lehetett. Így maradt ismét az önmarcangolás és a bűntudat, hogy ott hagytam azt a férfit, aki úgy fogad el, ahogy vagyok, mindig szeretett, a családja elfogadott, és úgy térek vissza hozzá, hogy hozok magammal egy babát, aki nem az övé. A körülmények ellenére ő azt mondta, hogy szeret annyira, hogy neki ez így is megérje. Nagyon sokat tépelődtem, de nem tudtam változtatni a helyzeten. Még az önsebzés gondolata is megfordult a fejemben, csak bekapcsolt a „lúzer-jelzőm”, hogy nem úgy fog elsülni, ahogy gondolom, hanem tragikus kimenetele lesz, amit sosem leszek képes feldolgozni. És ez a fajta ismerete önmagunknak nagyon fontos volt, hogy tisztában legyek azzal, mi történhet, és merjek számolni a következményekkel. Nem tudtam volna elviselni a lehetséges tragikus kimenetelt, ezért nem is mertem kockáztatni. Elfogadtam, hogy bár soha nem akartam, mégis anya leszek.

I.

Mióta foglalkozol magyarországi regionális kutatásokkal?

Földrajz-történelem szakos tanárként végeztem Szegeden, majd várostörténész diplomát szereztem Angliában. Győrben dolgoztam az akkori Regionális Kutatások Központjának Nyugat-magyarországi Tudományos Intézetében 1994-1998 között. Érdekes volt látni Győrt a felfutó szakaszban, amikor megnyitották az ipari parkot és megjöttek az első betelepülők.. Akkor már jól látszott, hogy Győr prosperálni fog. Egyébként Gyomán születtem Békés megyében. 1998-ban költöztem vissza az alföldre, ami egyfajta időutazás volt, mert ugyanabban az állapotban és helyzetben találtam a régiót, mint négy és fél évvel korábban: permanens válságérzetben, strukturális válság közepette.

Jelenleg a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK)  egyik kutatója vagyok. A Központot 2012-ben hozták létre az MTA kutatói szférát érintő centralizációs hullámban, a Közgazdaságtudományi Intézet, a Világgazdasági Kutatóintézet és a Regionális Kutatások Központja összevonásával.. A KRTK Regionális Kutatások Intézete Budapesten, Győrben, Pécsett, Kecskeméten és Békéscsabán működik egy-egy tudományos osztállyal, illetve csoporttal. A tevékenységünk egyedi a hazai kutatási szférában. A KRTK RKI elődjét, a Regionális Kutatások Intézetét 1984-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a kutatók a mindennapokba beágyazódva, a helyi kapcsolatokra építve kutassanak és értsék meg a térbeli egyenlőtlenségek okait, a helyi stratégiákat vagy éppen a helyi kudarcokat.. Magyarországon a kutatómunkát a mai napig nehezíti  forráshiány és a forrásokért folytatott harc, ami a tudományterületek közötti együttműködést is nehezíti. Az intézetünk azért is különleges, mert  sokféle tudományterület van jelen;  a kollégák sokfélék vagyunk  így mindig tanulunk egymástól. Vannak közgazdászok, szociológusok, politológusok, antropológusok, jogászok, földrajzosok az intézetben. Végül abban is sajátos a munkánk, hogy a tudományos kutatás mellett kezdettől fogva  fontos az alkalmazott kutatások szerepe, részt vettünk a területi tervezésben és amikor volt rá mód,  regionális politika alakításában is.

A ’90-es években a területfejlesztési koncepciók kidolgozásában közreműködött az intézet is. Tudományos szempontból ez a másfél évtized egy rendkívül pezsgő időszak volt, amikor azt gondoltuk, hogy formálói lehetünk a térbeli folyamatoknak, és a társadalom javára fordítjuk majd a tudásunkat.  Én kudarcként éltem meg, hogy nagyon keveset sikerült elérnünk a területi egyenlőtlenségek mérséklésében. A legutóbbi válság teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarországon alapvetően térbeli polarizációs folyamat zajlik. Azonban tény, hogy  nagyon sok regionális és helyi tervezési folyamatba kapcsolódtak be a csoportjaink az ország különböző pontjaink, s ennek köszönthetően rengeteg tudást halmoztunk fel.  Ha szerettem volna megérteni, hogy az alföldi és a dél-dunántúli városok  gazdasági és társadalmi folyamatait jelző mutatói miért mutatnak hasonlóságot hosszú távon, , akkor megkerestem a pécsi kollégákat és összevetettük a saját tapasztalatainkat. Ez sokkal több volt, mint pusztán statisztikai adatok elemzése, mert mindenki releváns, naprakész információkkal rendelkezett az adott térségben, akár egy adott befektetői döntéssel kapcsolatban is. A hazai területfejlesztési folyamatokba igyekeztünk becsatornázni ezeket a tapasztalatokat. A fejlesztési dokumentumok és háttérelemzések készítése mellett, a területi tervezés egyetemi képzési kereteinek kialakításában is részt vett a Regionális Kutatások Intézete. Ennek az eredménye az ország több egyetemén mesterképzés és PhD képzés lett, amelynek  nagyobb része a mai napig is működik,  és kötődik az intézet munkatársaihoz.

A képzésben részt vett szakemberek hol helyezkedtek el később?

Nagyon sokan az állami szférában, az államigazgatás különböző szintjein az önkormányzatoktól egészen a minisztériumokig Dolgoznak tanítványokaminisztériumokban, az Európai Unió különböző intézményeiben . Olyanok is vannak, akik a piaci szférában helyezkedtek el, és inkább annak a háttértudásnak és készségeknek veszik hasznát, amelyeket  a képzés során szereztek.

Társul a képzéshez olyan értékrend, ami azzal jár, hogy képviselik a leszakadó térségeket a munkájuk során ezek a szakemberek?

A területfejlesztésekre fordítható források nagyobb része az EU-ból érkezik, ami nem csak Magyarország esetében van így, az Unió perifériás gazdaságaira általában érvényes.   . Hogy ezek között a keretek között mit tehetünk, az Európai Unió szakpolitkái definiálják. Ezek között a keretek között gondolkodva próbálnak sokan valamiféle választ találni az egyenlőtlenségre és leszakadásra, vagy akár azokra a kihívásokra, amelyekkel a prosperálónak látszó térségek szembesülnek. Utóbbiaknak is megvannak a maguk nagyon speciális problémáik Győrtől Tatabányán át akár Tiszaújvárosig. A kollégák többsége, különösen a kritikai társadalomkutatók természetesen elkötelezettek az egyenlőtlenségeket létrehozó-fenntartó folyamatok megértése, feltárása és enyhítése mellett. Az utóbbi években azonban az állami politikák oldaláról egyre csekélyebb a hajlandóság ezeknek az eredményeknek a felhasználására a társadalmi különbségek enyhítésére, a dolgunk tehát egyre nehezebb. Ugyanakkor egyre több az erőfeszítés a kutatók részéről a tudomány eredményeinek megismertetésre, a kapcsolatok erősítésére a különböző társadalmi szervezetekkel.

Hogyan lehetne bemutatni Kelet-Magyarország helyzetét?

Kelet-Magyarország leszakadása és tartós perifériás helyzetének a magyarázata a rendszerváltásnál korábbra vezethető vissza. Maga az államszocializmus is a saját térbeli centralizáló és hierarchikus gazdaságfelfogásával településhierarchiához kötődő hátrányokat termelt újra. Nem csupán a falvak és a kisvárosok jártak rosszabbul, hanem komoly regionális egyenlőtlenségek is formálódtak. Ennek egyik forrása az államszocializmus ipari modernizációs programja volt, ami az elosztási rendszerben a kevésbé iparosodott, a mezőgazdaság nagyobb súlyával jellemezhető térségek tartós hátrányt jelentett (infrastruktúra-fejlesztésekben, munkajövedelmekben, szociális-jóléti ellátásokban stb.).a a

De a keleti országrész leszakadása ennél is távolabbi korszakba nyúlik vissza. A 19. század második felében ez a térség már függő, nyersanyag-beszállítói pozícióban kapcsolódott be abba a térbeli munkamegosztásba, ami az Osztrák-Magyar Monarchián belül kialakult. Akadtak ugyan helyi kezdeményezések és helyi innovátorok, akik megpróbáltak kitörni  ebből a helyzetből pl. helyi termékekkel.   Jó példa erre Gyula, amely a vasútépítések eredményeként perifériára került, meggyengültek vásárközpont-funkciói (élőállat-kereskedelem), amire helyi tőke a feldolgozóipar sikeres fejlesztésével (gyulai kolbász) reagált.

A térség leszakadó-függő helyzete azonban újratermelődött az I. világháború után, azagrárválság következményeként,  majd az 1929-1933-as gazdasági világválság miatt, amely az egész kelet-európai térséget súlyosan érintette.  Az államszocializmus gazdasági logikájában pedig,  a térség vezető gazdasági ágazatai mezőgazdaság és a hozzá kötődő feldolgozóipar évtizedekig nem kaptak prioritást.  Fordulatot a hatvanas években meginduló vidéki ipar- és infrastruktúra-fejlesztések hoztak, növekedtek a lakossági jövedelmek, elkezdődött pl. a falvak, kisvárosok képét meghatározó Kádár-kockák építése. A vidéket is elérő fejlesztések azonban új egyenlőtlenségeket is gerjesztettek, mivel az állami beruházásokat az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (1971) hierarchikus elvei szerint tervezték és valósították meg. A hetvenes évek centralizációs folyamatai, pl. a TSZ-ek összevonása sok falusi településen a helyi foglalkoztató eltűnéséhez, funkcionális elszegényedéshez, népességcsökkenéshez vezetett. Kelet-magyarországi vidéki kutatásaink során sokan említették a TSz-összevonástokat, mint „a vég kezdetét”. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától a rendszer mind súlyosabb pénzügyi problémái (eladósodás, növekvő kamatterhek) is alapvetően a térbeli egyenlőtlenségeket erősítették.

A kelet-magyarországi gazdasági szereplők a rendszerváltozás után változatos utakat jártak be. A nehézipar Északkelet-Magyarországon súlyos válságba került. A nők foglalkoztatására létrehozott könnyipart  is visszaesés sújtotta: kinyitottuk a piacot, és elöntött minket az olcsó külföldi import, és új versenytársakkal néztünk szembe hagyományos exportpiacainkon is. Ennek következményeként  gyorsan növekedett a munkanélküliség  a nők körében is, amikor alternatíva nélkül szűntek meg az üzemek. A kelet-magyarországi élelmiszeripar is komoly válságot élt meg, amelyet az 1997-es orosz gazdasági visszaesés is sújtott;  ezután  erősödött az ágazat belföldi orientációja, ám a hazai piacokon is mind több versenytársuk akadt.

Az EU csatlakozás  is hátrányosan érintette  az élelmiszer-feldolgozó ipar egy részét. A cukorgyárak bezárásának hatása Kelet-Magyarországon például Sarkadon, Kabáni vagy Mezőhegyesen messze túlmutatot egy  üzembezáráson. Ezek az gyárak kisvárosokban  működtek.. Megélhetést jelentettek a helyi lakosság jelentős részének, a családok többsége kötődött az üzemekhez. Nem csupán úgy, hogy fizetést kaptak, hanem a helyi közösségek építőkövei is voltak: fenntartottak intézményeket, támogatták a helyi iskolákat, szerveztek eseményeket és rendezvényeket, amelyek egy csapásra eltűntek a dolgozók életéből, ők pedig kapaszkodó nélkül maradtak a mindennapjaikban is. A munkahely nélkül maradt emberek nem csupán az anyagi kiszolgáltatottsággal néztek szembe, hanem a közösségszervező erő eltűnésével is. Egy ilyen üzembezárás pedig a városhatáron túl érintette a beszállítókat is, tehát a gazdákat, akik a nyersanyagot termelték. Aki közülük megmaradt, utóbb Nagyváradra kezdett szállítani, mert ott megmaradt a cukorgyár. Tehát az élelmiszeripar zsugorodása, és gyengülő helyi-térségi beágyazottsága érintette a helyi lakosságot és a térségre is pusztító hatást gyakorolt. Ezek a hatások anyagi-gazdasági és társadalmi dimenzióban is hatottak.

Mi tűnik el, amikor feloszlanak az üzemek és nagyon sok embert szélnek eresztenek?

Az emberek munkalehetőség nélkül maradnak. Töredékére csökken az esélyük az elsődleges munkaerőpiaci integrációra, tehát a fizetett, bejelentett állás megszerzésére. Terepi kutatásaink szerint a választóvonal a szegény és a még kikapaszkodni képes családok között ott húzódik, hogy van-e rendszeres jövedelmük. Aztán a másik törésvonal, hogy van-e rendszeres jövedelmük az elsődleges munkaerőpiacról, van-e olyan családtag, aki főállású kereső? Tehát az, hogy valaki bent tud maradni vagy vissza tud kapaszkodni viszonylag gyorsan a munkaerőpiacra a rendszerváltozás után, nagyon fontos differenciáló tényező a helyi társadalmakban. Sokak számára ez nem sikerült, mert visszatérni a munkaerőpiacra önmagában nagy beruházás a családnak: mobilitást, versenyképességet várnak el munkaerőpiacon; ehhez fittnek kell lenni, jól kell táplálkozni, egészségesnek kell lenni. Ez a kelet-magyarországi, elsősorban falusi lakosság nagy részének a rendszerváltást követően rendkívül nehéz volt. A rendszeres jövedelem, a fizikai mobilitás hiánya, majd a közszolgáltatások rendszereinek gyorsuló leépülése konzerválta a keleti országrész kiszolgáltatott helyzetét Magyarországon, és az európai gazdasági térben is. A vidéki terekben élők  „tartaléksereget” jelentenek, akik mobilizálhatók pl. közvetített munkaerőként,  munkaerőhiány idején, akár Európai léptékben is. Amikor azonban elbocsátásokra kerül sor, őket rúgják ki először, tehát a munkanélküliség ismételten a keleti régiókban fog megnőni tízezrekkel megyénként, ahogyan ez 2009-2011-ben történt.

Vannak azonban kiaknázható erőforrások, amelyek térben rögzítettek, mint például a földterületek, s amelyek a gazdasági autonómia forrásai lehetnének. A rendszerváltáskor gazdálkodni kezdő generáció tagjai mára bizony  nyugdíjkorhatár fölött járnak. Ez is hozzájárult a földterületek egyre kevesebb kézben történő koncentrálódásához, a birtokkoncentrációhoz. Ezt a folyamatot az utóbbi évtized állami politikái is erősítették. Ezzel    az a helyi erőforrás, ami még alkalmas a kapitalizmus keretei között a profitszerzésre  és kitörési pont, társadalmi mobilitás forrása lehetne a helybeliek számára, kikerül a keleti periférián élők ellenőrzése alól. Korábban a helyi gazdák művelték ezeket a földeket, mára viszont kívülről érkező tulajdonosok veszik át a birtokokat. Döbbenetes ütemű koncentráció zajlik a háttérben, az ott élők már legfeljebb csak alkalmazottak lehetnek. A legszegényebb településeken a kívülről érkező földtulajdonos lehet az egyetlen foglalkoztató, a helyiek pedig el fogják vállalni azt a munkát a legalacsonyabb bérezésekért is, mert nincs kapacitásuk, lehetőségük ingázni.

A helyi közösségek szétesése a helyi gazdaságok szétesésével, illetve az új függőségek megjelenésével összekapcsolódva zajlott. Ennek több mozzanata is van, mint például a helyi gazdasági szereplők korábban említett eltűnése, amelyek a közösségek szervezői is voltak. A helyben megmaradt intézmények, mint például a helyi iskolák sok esetben az egyetlen centrumát jelentik a közösségi életnek (rendezvények, ünnepek, mint pl. a ballagás stb.). Van tehát integráló erejük, de tudjuk, nagyon sok  intézményt bezártak a falusi térségekben. Ennek alapvető oka a fenntartási költségekben rejlik, amelynek problémáját nem sikerült megfelelően kezelni a független önkormányzatiság időszakában sem. Terepi tapasztalataink szerint sok település eladósodásának hátterében a 2000-es években az intézmények, így a helyi iskolák finanszírozása állt. Az intézmények összevonása, illetve bezárása 2010 után a fenntartóváltással (centralizációval) új szakaszba lépett és felgyorsult.   Ezzel pedig a közösségszervező intézmények tűntek el a településről, s velük az értelmiség is. Ha a közösség  vezetők nélkül marad, összeomlik, és nem képes hallatni a hangját sem. Nem tud beleszólni, hogy mi történjen helyileg, abba peig végképp nem, hogy mi történjen a településen túl, vagy akár a régióban. Ezzel a forráshiányos helyi önkormányzatok erősen (egyoldalúan) függővé váltak egyrészt a kívülről érkező befektetőktől, másrészt az állami elosztástól. Ennek következtében alakult ki az a felfogás, hogy az önkormányzatok bármilyen beruházást tárt karokkal várnak, csak teremtsen munkahelyeket, ezáltal pedig újratermelik saját kiszolgáltatottságukat.

II.

Ha a multikat nézzük, általában kapnak kedvezményeket az államtól. Miért nincs benne érdekük, hogy fejlesszék azt a környezetet, ahova betelepültek?

Magyarországon is sok esetben szabtak feltételek a beruházók számára, pl. a környezet rendbetételét, az infrastruktúra fejlesztését. De a piaci szereplő nem szívesen tesz a közösbe többet, mint amennyit muszáj. Detroit jó példa erre, ahol az autóipar mélyrepülése óta vannak olyan vársorészek, ahová a rendőrség számára is veszélyes belépni. Ez „élő” bizonyítéka annak, hogy a nyolcvanas évektől kezdődően mind szélesebb körben ható, regionális politikákban is megjelenő neoliberális narratíva, amely szerint a piac megoldja a társadalmi egyenlőtlenségeket, az állam pedig csak negatív szerepet játszhat a gazdaságban, növekvő térbeli egyenlőtlenségekhez, leszakadáshoz vezet. Mégis ez érvényesült a legtöbb kelet-közép-európai országban – nálunk is – a posztszocialista átmenet során, az új állami szerepek meghatározáskor. A piaci nyitás és a privatizációs folyamatok során így elvesztek a területi szempontok, egy-egy térség számára kiemelten fontos ágazatok, vállalatok érdekei alárendelődtek a makrogazdasági (leginkább pénzügyi) egyensúlynak. Ezekbe a folyamatokba a helyi közösségeknek, a munkavállalóknak valójában csekély beleszólása volt.

Mi ennek a lényege?

A posztszocialista átment neoliberális narratívájának középpontjában a piaci nyitás, az exportorientált gazdasági struktúraváltás áll, és az alkalmazkodás  a globális folyamatokhoz – annak játékszabályaihoz. Ennek fontos eleme a pénzügyi fegyelem épp úgy, mint a globális gazdasági szereplők kivételezett helyzetbe emelése különböző kedvezményekkel. Itt viszont nagyon sok kérdés merül fel. Biztosan jó az nekünk, ha gumigyárak jönnek Magyarországra? Milyen hatása van a gyártási folyamatnak a környezetre és az ott élők egészségére? Jó az, ha gondolkodás nélkül kinyitjuk a kapukat és kedvezményeket adunk minden olyan vállalatnak, akik egyébként a globális beszállítói hálózatokban a „tápláléklánc” végén foglalnak helyet és bármikor lecserélhetők? Ezeknek döntéseknek a következményei a helyi gazdaságban, társadalomban csapódtak, csapódnak le.

A helyi-térségi gazdasági stabilitás fontos pillérei a helyi kis- és középvállalkozások lehetnének (foglalkoztatóként, adófizetőként, a helyi közösségi élet támogatójaként). A rendszerváltás utáni bő egy évtizedben sok vállalkozást alapítottak – nagy részüket alternatíva híján –, ezek körében azonban erős volt a fluktuáció, sokan mentek csődbe közülük. A piacra ma már sokkal nehezebb „kis halként” belépni és életben maradni. Ennek sok összetevője van: a kapitalizmus jelenlegi korszakának koncentrációs folyamatai, amelyeket a válságok mindig fölgyorsítanak, és a mi specifikus perifériás kapitalizmusunk egész rendszere, ahol a tőkefelhalmozás folyamata patrónus-kliens viszonyokba ágyazódik – és még sorolhatnánk tovább. Ezek nem kedveznek autonóm, jól alkalmazkodó helyi-térségi gazdaságok kialakulásának.

Az utóbbi tíz évben milyen folyamatok hatottak a kelet-magyarországi térségre?

A centralizáció irányába ható folyamatok játszódtak le Magyarországon, amelyek nagyon sok helyi intézmény bezárásához vezettek. Sok, lokális társadalmat érintő ügyben a járási kormányhivatalok döntenek a helyi önkormányzatok helyett, tehát a döntések térben (is) távol születnek a közösségektől, az érintettektől. Korábban, ha egy család bajba került egy kis településen és a helyi polgármester tudta, hogyan segítse őket, ma egy ilyen eset csupán egy akta a kormányhivatalban. Az állami intézmények ilyen szintű centralizációjának következménye, hogy a helyi önkormányzat és a választott képviselőtestület döntési jogköre szűkült, a helyi közösségek kiszolgáltatottá válnak az állam központosított, bürokratikus logikájának.

A politika a posztkolonialista értelmezés szerint nem azonosítható az állam működésével és a pártpolitikával. A politika ennél sokkal több: képesség a cselekvésre, potenciál a dolgok megváltoztatására. Ez az, ami eltűnőben van a helyi közösségekből a kisebb településeken (már a kisvárosok egy részében is), és ez a folyamat kétségtelenül új szakaszba lépett az elmúlt tíz évben. Ahonnan elköltözött az értelmiség, nincs, aki a helyi közösség problémáit megfogalmazza és képviselje, az ott élők kiszolgáltatottá váltak a politikai diskurzusban azoknak a narratíváknak, amelyeket rájuk zúdítanak a napi politikában.

Fontos eleme a tartós peremhelyzetnek a családok szétesése is. Sokak számára a család az utolsó mentsvár, a külföldön élő családtag, aki rendszeres segíti az otthon maradókat, a közelben élő rokonok, akik számíthatnak egymásra nehéz helyzetben. Azzal, hogy felgyorsult Kelet-Magyarországról a migráció Budapest, az Észak-Dunántúl elé és külföldre, a társadalmi integrációnak ez a pillére meggyengült. Az elszegényedő, egyre több esetben gettósodó településeken más folyamatok is zajlanak: a család marad a túlélés egytelen esélye, és ezekbe a kapcsolatokba be is záródnak, csekély a lehetőségük a kitörésre, tanulni, rendesen megfizetett munkát találni. Ezeket a folyamatokat a közbeszédben többnyire a romákhoz kapcsolják, terepi kutatásaink szerint azonban a szegénység és a bezáródás egyre több nem-romát is érint a régióban. A széteső közösségek, családok, a tartós szegénység a pszichés problémákat mentális betegségek kialakulását, a bezárkózást erősítik. Nagyon nehéz kimozdítani a legszegényebbeket, a tartósan társadalom peremén élőket a helyzetükből akkor, ha az ezt segítő-támogató intézményrendszer folyamatosan leépül, a helyüket átvevő civil szervezetek, önkéntesek pedig ellenséges közegben, állandó forráshiánnyal küzdve dolgoznak. Mindez együttesen magyarázza, hogy a miért termelődik újra a szegénység és a munkanélküliség generációkon átívelően a térség sok településén.

Vajon lenne helye valamilyen városszövetségnek? (értem ezen a leszakadó régiók nagyvárosainak összefogását az ország főváros-központúságával szemben)

Voltak és vannak is olyan szerveződések, amelyeknek hasonló (ha nem is ilyen módon megfogalmazott) célja volt, például Magyarország megyei jogú városainak szövetsége. A mai rendszerben azonban több haszonnal járhat  a városvezetés személyes jó kapcsolata az államhatalommal.  A centralizált rendszer nem támogatja a települések összefogását. Ezt tükrözi a Modern Városok Program is, amely a kormány és az egyes települések közötti viszonyra épít, ahol a források elosztását a központi hatalom irányítja. Ebben a rendszerben a városok inkább versengésre kényszerülnek.

A szövetséget hátráltató tényezők másik dimenziója a mai globális kapitalista rezsim működési logikája: ez megosztó, mert versenyre kényszeríti a településeket. Készültek olyan tanulmányok még a kétezres évek elején, amelyek a hazai városokat állította versenyképességi rangsorba a területi adottságaik alapján. Ezek miatt több akkori városi vezető megsértődött, mert sokuk települését hátra sorolta a kimutatás. Többnyire nem az összefogást és az együttműködést erősítették az efféle rangsorok, hanem a versengést, ami jelenleg is meghatározó ezekben a kapcsolatokban – bár látunk előremutató kezdeményezéseket is.

Mely nem verseny dimenzió hozhatná össze a városokat?

A regionális tudomány régóta foglalkozik azzal, hogy mitől válik sikeressé gazdasági szempontból egy térség vagy régió, milyen összetevői vannak az innovatív környezetnek. A siker fontos elemei az intézményrendszer kapacitásai és elemeinek együttműködése (egyetemek, állami intézmények, vállalkozói szervezetek stb.). Emellett a munkaerő minősége, a műszaki infrastruktúra, a térségi gazdasági szereplők tőkéje (ideértve kapcsolatrendszereiket, a termelési hálózatokban betöltött szerepüket is) épp ilyen fontosak. Amennyiben ezek az erőforrások rendelkezésre állnak, sikeressé válhat egy egész térség. A kelet-magyarországi országrész rendkívül sokszínű, de szerteágazó érdekek mentén szabdalt. Egyrészt a jelenlegi államhatalom működése is megosztó, másrészt pedig a globális kapitalizmus logikája is a versengést erősíti, így egymás rovására igyekeznek forrásokhoz jutni a térségi szereplők. Jelenleg nem látom, hogy milyen kezdeményezések küzdhetnék le ezeket a divergencia irányába ható erőket egy tartósan perifériára szorult térségben. Úgy gondolom, ha lenne bármilyen próbálkozás vagy kezdeményezés ebben a térségben, akár csak a nagyobb városok, megyeszékhelyek összefogására (Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba, Szolnok) a folyamat talán nem az önkormányzatoktól indulna el. Nélkülük pedig nagyon nehéz, ők rendelkeznek intézményi kapacitásokkal és (sajnos csökkenő) forrásokkal ehhez. A jelenlegi rezsimben az önkormányzatok egymással versenyeznek. Ma például Debrecen vezetéséről nehezen tudom elképzelni, hogy szükségét érezné, hogy akár Nyíregyházával, akár Szolnokkal vagy Békéscsabával megpróbáljon összefogni. Ők nagyon jól beágyazódtak a jelenlegi rezsimbe, sok befektetés (magán és állami) érkezik a városba. Nagyon jól pozícionálták magukat a német piacon, lásd a BMW beruházását. Tehát pillanatnyilag nem látom a nyitottságot és az érdekeltséget az összefogásra.

Ha lenne összefogás, az leginkább alulról jövő, civil kezdeményezéskén tudnám elképzelni.  Nem is feltétlenül a legnagyobb városokból indulna, de az ott összegyűlt tudásra (pl. a szociális munkásokéra, az egyetemek kapacitásaira, a civil szervezetek tapasztalataira) szükség lenne, hogy próbáljunk átfogó választ találni a térségben a tartós szegénység kezelésére, a társadalmi mobilitás feltételeinek megteremtésére, pl. az oktatási rendszer, a munkapiaci mechanizmusok alakításával. A civilek ugyan hálózatba szerveződnek, tudnak egymásról, de tartós ellenszélben tevékenykednek. Ráadásul pályázati forrásokból tartják fenn magukat, ami állandósult bizonytalansággal jár. Ez már 2010 előtt is így volt. A szervezetk munkatársai kiégnek, egy idő után váltaniuk kell. Ha nincs mögöttük stabil intézményi támogatás, akkor kicsi az esély arra, hosszú távon s térségei felzárkózás fontos szereplői legyenek.

A leszakadó térségek helyi részvételre, összefogásra építő fejlesztése ellen hat az is, hogy a területi szempontok az állami politikából eltűntek. Mindent elárul erről, hogy milyen hierarchia szinten jelenik meg a területfejlesztés az államigazgatásban: ez jelenleg a helyettes államtitkárság a NGM-ben, tehát a gazdaságfejlesztés részeként (a gazdasági szempontoknak/érdekeknek alárendelten) működik. Ugyanakkor állami politikák egészében véve kevéssé érzékenyek a területi problémákra. Jó példa erre az oktatás átalakítása, ahol a rendszerszintű hatékonyság mellett nem jelennek meg szempontként az átszervezés társadalmi-térbeli hatásai, pl. hogy hány faluban indít el a folyamat elvándorlást. A területi problémák technikai (működési) kérdésként jelennek meg, az nem szempont, hogy mi lesz a hatása egy iskola bezárásának a közösségre.  Több, oktatáskutatással foglalkozó kolléga szerint az alapfokú oktatást nem lett volna szabad kivenni az önkormányzatok kezéből, ott kellen dönteni a szolgáltatásról, ahol azt igénybe veszik. Ha mindez helyben történne, és lenne elegendő forrás a jó minőségű alapfokú oktatásra, akkor a gyerekek is jobb alapkészségekkel jönnének ki az iskolából és jobb esélyeik lennének a munkaerőpiacon. Kelet-Magyarországon is.

Fontos kérdés a kisvárosok hálózatának fejlesztése, ami nélkül nincs esély a leszakadó térségek helyzetének javítására. Amíg a kisvárosokban vannak szolgáltatások, amelyek viszonylag jól és könnyen elérhetőek az emberek számára a közösségi közlekedéssel, az lelassíthatná az elvándorlást. Lehetővé válna a munkaerőpiaci mobilitás és ingázás, a gyerekek számára pedig elérhetővé tenné azt a segítséget, amire szükségük van az oktatás során (pl. a fejlesztő pedagógust, pszichológust, a tehetséggondozást). A városokban meg kellene teremteni az összetett és strukturált közszolgáltatásokat, amelyek a mindennapi élethez kellenek (munka, egészségügy, oktatás, szociálpolitika helyi döntéshozókkal).

A kistelepülések próbálkoztak már kedvezményekkel csábítani az értelmiségieket?

Ha lenne egy olyan értelmiségi közösség, amely elhivatott és azt mondja, hogy a munkája mellett a helyi közösség szervezése iránt is elkötelezett, akkor lehet, hogy húsz-harminc fiatal odaköltözne az adott településre. Ehhez viszont kevés, amiben az önkormányzatok többnyire gondolkodnak, hogy ha adnak lakást, akkor minden rendben lesz. Az értelmiség számára a nem anyagi értékek is nagyon fontosak. A mai huszonévesek és tinik szeretnének változtatni a világon és érdekli őket, hogy ki miért szegény. Mit tehetnének azért, hogy segítsenek rajtuk? Vannak kezdeményezések is hasonló célú összefogásra, azonban többnyire Budapestre koncentrálódnak.

Nálunk, Békéscsabán van civil élet, és úgy tűnik, a helyiek jelentős részét meg lehet szólítani, ha közös ügyről van szó. Van pl. egy környezetvédelmi kezdeményezés, amelynek már több mint hatezer tagja van. Ők a település zöldítésével foglalkoznak, de közben klubot is szerveznek, ahol a környezettudatosságra hívják fel a figyelmet, és őket támogatva mi, helyi kutatók a társadalomról szerzett tudásunkat és tapasztalatainkat adjuk át, ahogyan tudjuk. Ezt még mi is tanuljuk. A helyi társadalom és a helyi emberek fogékonynak bizonyulnak erre. Pillanatnyilag azonban nem látom azt, hogy egy ötvenezer fő alatti városokban is rendelkezésre állna az a kritikus tömeg, ami átbillentené ezeket a szerveződéseket a növekedés irányába, hogy azután aktív szereplői, formálói legyenek a helyi, s talán majd a térségi folyamatoknak.

(https://ritoszabolcs.wordpress.com)

A filozófia már nagyon korán tematizálta a nevelést és az oktatást. Platón legtöbb dialógusában  fiatal felnőttek beszélgetnek, akik vitatkozva tanulnak Szókratésztől. De a gyerekek hol vannak eközben? A kicsik olyannyira hiányoznak a szülők örökségét és személyét (lásd tragédiák) oly fontosnak tekintő görög gondolkodásból, hogy nehezen tudjuk elképzelni, mit csináltak a görögök a fogamzásuk és az iskolába járásuk közti időben. Egyáltalán azonosultak-e bárhogy a gyerekkori önmagukkal?
Erószt kivéve az Olümposzon nincsenek gyerekek. Sok hellén isten „teljes fegyverzetben” született meg, vagy azzal nyilvánította ki isteni valóját, hogy már gyerekként is felnőttesen viselkedett.
Gyerekek – nem idilli vagy vígjátéki díszletként – először Augustinus vallomásaiban bukkannak fel. Látjuk az ifjú Augustinust tanulás és körtelopás közben, és itt már nem is kérdés, hogy a felnőtt vallomásíró valamiképp azonosnak tekinti-e magát gyerekkori önmagával.
A gyermeket is integráló „én” képére, a gyerekkort is magába foglaló élettörténet kialakulására hatott-e Szentírás? A gyerekáldás központi jelentőségű a Biblia világképében, a bibliai hősök talán még a szerelemnél is jobban vágynak az utódjuk megszületésére. Ám gyerekszereplőt ennek ellenére csak ritkán ábrázol a Biblia – és ha igen, akkor az felnőttként viselkedik, mint Jézus, aki megszégyeníti a bölcseket a templomban. A gyerek – ámbár rendelkezik az ártatlanság adományával – amolyan fogyatékos felnőtt, ezért tart gyakran könyvet a kezében Jézus a középkori madonna-ábrázolásokon. De bármilyen furcsák is ezek az öreges arcú, a mi fogalmaink szerint „csúnya” Krisztusok, a kép szemlélője itt mégiscsak egy vágyott lény, Szűz Mária intim közelségét élvező gyerekkel azonosul.
De a középkori elbeszélő irodalomban sem jelennek meg gyerekek. Ami azért is furcsa, mert a középkor példátlan kultuszt űzött az ifjúságból: a trubadúrok költészetében mindenki joven (fiatal), a regények hősei is kezdetben csak fiatalemberek lehettek. Az Artúr-mondakört feldolgozó elbeszélések egy minden tekintetben kamaszos világot tükröznek: aki itt “számít”, az mind fiatal, gyerekek egyáltalán nem léteznek, az idősebbek vagy „jóságos aggastyánok”, vagy gonosz szörnyetegek, vagy megcsalt férjek (mint maga Artúr király is). Gyerekkora és „nevelődése” csak egyetlen szereplőnek, Percevalnak van.
Véleményem szerint az első elbeszélés, melynek gyermek (kiskamasz) a főhőse, Dantének a Beatrice-szerelem kezdeteit, a saját költővé válását megörökítő Vita nuovája. Az elbeszélőt itt sem látjuk gyerekkori foglalkozás közben, hiszen legfőbb „játéka”, hogy álmodozik, Beatrice után leskelődik és szonetteket ír. De egy gyerekkorban kezdődő nagy szenvedély ábrázolása megteremti az első gyereket is a világirodalomban.

Mint látjuk, csak fokozatosan, nagyon lassan foglalják el a gyerekek helyüket az irodalmi és egyáltalán művészi, filozófiai reprezentációban.
Ma már a gyerekeknek van „hangja”, irodalma, jogai, a jogaikat képviselő ENSZ-szervezetük, mi több, egész iparágak épülnek a szórakoztatásukra / nevelésükre / öltöztetésükre / etetésükre / betegségeik gyógyítására. A gyerekek a művészetekre sem panaszkodhatnak, ezer és ezer elbeszélés próbálja megörökíteni „gyermeki nézőpontjukat”. A közvélemény pedig – a kiskorúak védelmét amolyan „humanista minimumként” definiálva – ma is a gyerekek elleni bűncselekményeket ítéli el a legsúlyosabban.
De ki definiálta ezt így? És ez a gyerekekkel való, nagyon lassan kialakuló együttérzés nem volt-e az újkorban képmutató? Hiszen lehetsz „keresztény”, miközben ünnepled a háborút, vagy  nevezheted magad „elvhű baloldalinak” a szegények kivégzése vagy megalázása, kifosztása (kelet-európai rendszerváltás) után is. Mindennek ellenére én úgy vélem, a gyerekekkel való szolidaritás  nem volt mindig teljességgel farizeus dolog. A XX. század elején számos veszélyhelyzetben lévő felnőtt férfi  fogadta el a Titanicon, hogy a gyerekeknek több joga van megmenekülni, mint neki. A gyerekekkel kapcsolatos „humanista minimumból” tehát következ(het)ett megmásíthatatlan következményekkel járó, konkrét cselekvés is.
Az európaiak „gyerekszeretetét”, érzelgősségét sokan, sokféleképp próbálták kihasználni. De mint a menekültválság bizonyítja, hiába. Nyugat-európai polgárok millióit jobban érdekli, hogy épül-e minaret Hamburgban (hogy örülnünk vagy siránkoznunk kell-e azon, hogy „vége a kereszténységnek”), mint az Európába tartó úton vagy épp Európában elveszett tinédzserek ügye. (Százezrekről van szó.) Másfelől meg épp a menekültválság, a gyerekük nélkül menekülő fiatal férfiak tömegeinek látványa szembesítette azzal Nyugat-Európát, hogy a gyerekszeretet egyáltalán nem nem valamiféle „közös emberi dolog”, és nem jellemző egyformán minden kultúrára.

De vajon tényleg létezhet-e gyerekek és felnőttek között érdekellentét?
A gyerekeket „kiszolgáló” iparágak óriási volumene, a gyerekek nézőpontját is tükröző művészet korában már-már bűn feltételezni, hogy a gyerekek és a felnőttek között valódi érdekellentét állhat fent.
Hiszen minden gyereknek az jó, ha a „szüleik elégedettek”. Minden gyereknek az a jó, ha „az édesanyja / édesapja kiteljesedhet”. Ez a felfogás legtöbbször a gyermeküket morálisan kizsigerelő mártír-anyák ellen irányul – de vajon a teljes érdekegység tételezése nem járul-e hozzá ahhoz, hogy amolyan tartozéknak tekintsük a gyereket – a szülő meghosszabbított testének, idegrendszerének, érzékszervének. A gyereknek természetesen nem „jó” minden, ami a szüleinek. Mert többet kell aludnia, mert többet kell mozognia, mert nem bírja az alkoholt… Mindenkinek jár a teljes család (gyerekkel), de vajon egy csecsemő jól jár-e süketnéma vagy épp hetven éves örökbefogadó szülőkkel? És természetesen nemcsak a kapitalizmus teremthet alapvető érdekellentétet gyerek és szülő között (hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra), hanem a szexualitás is. A gyereknek nem ugyanaz jó, ami a felnőtteknek. A gyerekek és a felnőttek közötti érdekellentétek tagadása könnyen elvezethet a pedofília legalizálásához is.
A gyerekek jogait egy sóhivatal is képviseli az ENSZ-ben, a Save The Children világszervezet. Természetesen ez sem meri felvetni, hogy a gyerekek és a felnőttek között bármiféle érdekellentét létezhetne, és ugyan kikel a gyerekprostitúció és a gyerekmunka ellen, de például az abortusz vagy az örökbefogadás témáját nem meri megpiszkálni. Sok egyéb mellett hősiesen küzd a csecsemő-inkubátorok ellen, melyek nem kellőképp biztosítják a túlélő gyerekek „identitáshoz való jogát”.
Pedig egyáltalán nem magától értetődő, hogy a jognak – például örökbefogadásnál – mindig a felnőttek (az erősebbek, az adózó és fogyasztó polgárok) érdekeit kell képviselni.
De akiknek nincs „érdeke”, annak nincs saját autonómiája, azaz „joga” sem. Csak amolyan díszítmény, mint a puttók a reneszánsz festményeken. Miközben a szülő természetesen korlátozhatja (és korlátozza is) a gyerek jogát, mikor úgy dönt, hogy gyermekének „mégiscsak” el kell mennie iskolába, „mégiscsak” be kell vennie a gyógyszert – de ha minden érdekellentétet viszonylagosnak tekintünk, akkor hol van a gyereknek bármiféle külön szabadsága, amit a szülőnek „mégiscsak” tisztelnie kéne?
A gyerekek költséges függelékké válását persze megkönnyíti az emberi szaporítószervek árucikké válása. Hiszen vehetsz petesejtet, hímivarsejtet, anyatejet, bérelhetsz magadnak méhet – a gyerek áruvá vált, amelyet a szegények „állítanak elő” a gazdagabbaknak. Mint a tyúk a tojást vagy a tehén a tejet. De mi az a különleges haszon, amivel a gyerek „birtoklása” kecsegtet? A régi rómaiak azért vásárolták meg és nevelték fel a rabszolgagyerekeket, hogy azok később a munkájukkal hasznot hajtsanak.
Ma viszont egy gyerek azonnali hasznot jelent. Rögtön meghálálja a törődést, szeretet ad. És micsoda presztízst jelent a gazdájának! A polgári beérkezettség, az intimitás, a család és a „jóemberség” látszatát.

Hosszú volt az út, míg a gyerek a „saját jogán” megjelent a gondolkodásban, a jogban és a művészetben. És az sem volt kevésbé göröngyös út, míg a gyerekek költséges (de kapitalista viszonyok közt könnyen beszerezhető) függelékké váltak, anyu vagy apu puszta idegnyúlványává, egy drága „protézissé”, melyet a szülei tizennyolc évig használhatnak.
De hogy védekezhetnek a gyerekek az efféle kapitalista tárgyiasítás ellen? Florina Illis A gyerekek háborúja című regényében a különféle társadalmi osztályokból származó gyerekek elfoglalnak egy vonatot, és háborút kezdenek a „felnőttekkel”. De ha nincs vonat, akkor mit kezdjenek a gyerekek, hogy védjék meg a saját autonómiájukat a szüleik világával, a gyermeki ártatlanságból is üzletet csináló felnőttekkel szemben?
Fura módon a dolog mégsem tűnik teljességgel lehetetlennek. A gyerekek „szórakoztatására” kitalált piaci gépezet egy csomó közösségi oldalt hozott létre, ahol gyerekek milliói léphetnek kapcsolatba más gyerekekkel.
Nem lehetetlen, hogy a következő forradalmat a közösségi oldalakon egymásra talált, a felnőttek gyámkodását, erőszakos marketing-akcióit lerázó kiskamaszok vívják majd „gondviselőikkel”, a felnőttekkel szemben.

Illusztráció: Franz von Stück: Meztelen fiú (részlet)