Címke: esszé

Bejegyzések

Függőségeinkről. Beszélgetés Bajzáth Sándorral

Hozzászólás most!

Beszélgetés Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánssal függőségekről, szerhasználatról, rehabilitációról és a sorstárs segítő közösségek erejéről

 

 

Mi a különbség a függőség és a szenvedélybetegség között?

Mindkét szó ugyanarra vonatkozik, amikor a használt szer vagy viselkedésforma irányítja a használót és nem fordítva.

 Melyek a nem szerhasználattal kapcsolatos függőségek?

Többek között például a szex- és párkapcsolati függőségek, a kényszeres testedzés, vagy szerencsejáték-függőség, valamint megjelent az online játékok addikciója is. Újabban felkeresnek olyan emberek, akiknek a családi élete azért romlott meg, mert az egyik családtag otthon egész nap a konzolon vagy számítógépen játszik, a családdal pedig egyáltalán nem foglalkozik.

 Mi az az érzés, amit a szerhasználó keres a szerben?

Hogy el tudok menekülni a valóságból egy álomvilágba, ahol nem érhet bántódás vagy sértés, és ahol nem érzem az élet súlyát. Gyakorlatilag instant jó érzéseket kapok, amikért nem kell megharcolnom. Nem kell tennem azért, hogy szebbnek, jobbnak érezzem magam vagy sikeres legyek valamiben. Például sport után is van egy euforikus érzés, de azért tenni kell.

Ha nem vagyok elégedett magammal, tehetem azt, hogy változtatok, vagy tehetem azt is, hogy beveszek valamit, és amikor a tükörbe nézek, egyből másképp látom magam. Esetleg ki tudom vonni magamat egy olyan közegből, ahol nem érzem jól magam. A szerhasználattal nem azt a megküzdési stratégiát választom, hogy teszek a rossz érzéseim ellen és megpróbálom elismertetni, elfogadtatni magamat a közösséggel, hanem elkezdek kifelé kacsintgatni és menekülni.

 Egyéni faktorok játszanak inkább szerepet a szerhasználatban vagy a közösség hatására is megcsúszhat valaki?

Vannak determináló tényezők, egyfelől a genetika, másfelől egyéb faktorok, mint pl. az alkoholista vagy drogfüggő családban felnövés, a szülők problémás válása, elhanyagolás, családon belüli erőszak, szexuális abúzus, szülők korai elvesztése, családon kívül nevelkedés, szimbiotikus szülő-gyerek kapcsolat, feldolgozatlan traumák, elgyászolatlan veszteségek sora. És nagyon nagy szerepe van kortárs közösségnek is.

 Írtál egy cikket a kokainról, mint ego drogról: az üzleti életben látott kokainhasználat beszippanthatja az egyes dolgozókat, ha abban a közegben ez a sikk?

Ettől nem feltétlenül lesz függő az ember, mert lehet alkalmi droghasználó is. Ha valaki életében kétszer kokainozott, attól még nem válik függővé, és nem is szeretném ezt démonizálni. Nyilvánvaló, hogy a kokain durván addiktív szer, azonban nagyon sok olyan emberrel találkoztam, aki kipróbálta és tapasztalta, hogy az jó, de annyi elég is volt neki. Akik egy ilyen közegben függővé válnak, azok alapvetően is függő személyiségek és nagyrészt már egyébként is élnek például alkohollal. Ráadásul a kokain mellett lehet bőven vedelni, mert kijózanító hatással van, illetve a szexuális vágyat is fokozza.

 Vannak arra utaló jelek az emberen, hogy komoly eséllyel bele fog keveredni szerhasználatba?

Ha egy gyerekről van szó, akkor az, hogy rossz társaságba jár, kialvatlan, megváltozik a viselkedése, bealszik órán, nyilván arra utal, hogy baj van.

Hajlamosságra utaló jelekkel is találkozhatunk, de ennek a felismeréséhez például, ha iskolai szituációról beszélünk, kell egy nagyon jó tanár-diák viszony. Annak a felismerése, hogy a gyerek tartósan rosszkedvű, nem szeret otthon lenni és ennek a kiderítésében kapjon segítséget, segíteni tud az iskolapszichológus.

 És akik felnőttként kezdenek el valamilyen szert használni?

Legtöbb esetben mindig ott vannak a háttérben azok a gyermekkori sérülések és traumák, amelyek hajlamossá teszik az egyént arra, hogy ilyen módon keresse a boldogságot. Előfordulhat olyan triggerpont, ami beindítja a folyamatot. Vannak olyan klienseim, akik relatív egész későn kezdtek drogozni, addig nem volt semmilyen szerhasználatuk. Hogy lelkileg addig mennyire voltak kiegyensúlyozottak, az már egy másik kérdés. Egy-egy tragédia (haláleset, válás, szakítás) kiválthatja később a szerekhez fordulást az arra hajlamosabbaknál. Azonban többnyire fiatal korban kezdődik a szerhasználat. Természetesen van precedens olyanra, hogy késői életkorban a házastárs elvesztése után és egy szerencsétlen élethelyzetben az ember alkoholhoz fordul, vagy elkezd gyógyszert szedni és szép lassan belecsúszik.

 Egy rehab program tud jövőképet felállítani?

Azt gondolom, hogy ha valaki eljut rehabra és végigcsinálja a terápiás programot, kap jövőképet. Egy jól működő rehabnak van utógondozása (félutas házak). A komlói rehabnál (www.leoamici.hu) például a terápia vége felé a kliensek már kijárnak önsegítő csoportba és kialakulnak a józan kapcsolataik, a józan közösségük. Láthatják a sorstárs közösségben, hogy fel lehet épülni és lehet a későbbiekben is teljes életet élni. Ekkor már elkezdenek munkát keresni és kijárnak az intézetből dolgozni. Amikor már fixen működik a munkahely, kiköltöznek az intézet félutas házába és programjába, ahonnan visszajárnak még egy ideig az intézetbe. Ebben az időszakban még van felettük egy szoros intézményi kontroll, ami aztán fokozatosan enyhül. A félutas házban fél-egy évig lehetnek, ahol jelképes összeget kell fizetniük, a fizetésük egy részét pedig le kell adniuk megtakarítás formájában, amit a program végén aztán visszakapnak. Később ez teszi lehetővé, hogy a program végén a felépülő személy képes legyen kibérelni egy szobát valahol, vagy esetleg több felépülő függő együtt béreljen lakást. A hajléktalan-ellátásban is működnek absztinens szállók, ahova a rehabilitáció után beköltözhet az illető, ha olyanok az életkörülményei, és onnan is tovább tud lépni.

Aki felismeri alkoholizmusát és felismeri, hogy ez a gátja annak, hogy előre jusson az életében, az segítséget kér. Az AA-ban sokan vannak, akik rehab program tapasztalata nélkül jönnek be, és a csoport segítségével vissza tudnak illeszkedni a józan életbe.

 Mennyire lehet probléma, hogy a hajléktalan szállók nem absztinens szállók?

A hajléktalan-ellátásban is vannak absztinens szállók. Ha az illető ki akar józanodni, akkor találhat ilyet. Akik nem az absztinens szállót vagy közösséget választják, azok általában azért nem oda mennek, mert isznak és képtelenek lennének tartani az ansztinenciát. A Nyírőben számtalanszor tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy valaki hajléktalan, ha valóban józanodni akar és már kifelé kacsintgat, akkor talál magának absztinens helyet.

 Rehabról milyen arányban kerülnek ki kijózanodva a függők?

Aki végigcsinálja a kezelést és utána jár önsegítő közösségbe, azoknak a 70%-a józan marad tartósan. Ez jelentős arány. Azonban ahhoz képest, hogy mennyien isznak és drogoznak ma, jelentős az elhullás. Évente körülbelül 30 ezer ember ismeri fel, hogy az addikciója problémát jelent az életében. Ők azok, akik valamilyen formában segítséget kérnek: elmennek pszichiáterhez vagy addiktológushoz. Sok esetben azonban nem történik velük semmi, vagy egyszerűen ráállítják őket a gyógyszeres terápiára, és előfordul az is, hogy egyáltalán nem ajánlanak nekik semmit. Akik elmennek kórházba, azoknak szintén csekély része jelentkezik később rehabra, akik pedig jelentkeznek, azoknak szintén egy jelentős része sosem ér oda. A rehabra érkezőknek pedig jelentős hányadát teszik ki azok, akik egy-két nap, hét vagy hónap után feladják és visszaesnek. Ennek dacára azt lehet mondani, hogy akik végigcsinálják a rehabilitációs programot és utána eljárnak önsegítő közösségekbe, 70%-ban tartósan józanok maradnak, ami kiemelkedően magas arány.

 Mit tud nyújtani a sorstárs segítő program egy függőnek?

Elsősorban azt az érzést, hogy nincs egyedül. Hasonló emberekkel van ott, akik már keresztülmentek ezen a dolgon. Lát olyanokat, akik pár napja vannak ott, vagy néhány hónapja, és ott ülnek azok az emberek is, akik már évek és évtizedek óta józanok. Láthatja azt a fokozatosságot, amin keresztül lépésenként tud haladni. Származásra, bőrszínre, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül mindenhonnan vannak ott józanodó függők.

 Segít a 12 lépéses programok spirituális oldala?

Abszolút. El kell fogadni, hogy vannak olyan dolgok, mint a szer (alkohol vagy drog), amelyek nálam erősebbek. Amíg azt gondolom, hogy mindenható vagyok és nem győzhet le semmi, addig vesztes vagyok. Pedig az alkohol és a drog is legyőz, és térdre kényszerít. Viszont ha ezt el tudom fogadni, akkor kontrollálni is tudom. Nyilván nem mindig, de az életem egyéb részeit jobban tudom szervezni. De ha nekem az a szent meggyőződésem, hogy én jobban tudom, mit és hogyan kell csinálni, az egyenesen a halálba visz. Ha elfogadom, hogy ebben tudatlan vagyok, és mások segítségét kell kérni, akkor egy csoport vagy közösség lehet az én felsőbb erőm. Ez az egyik része annak, amit a csoport ad. A másik része pedig az a spirituális oldal, hogy lehet hinni egy felsőbb erőben, a saját felfogás szerinti istenben. Tehát nincsenek vallási dogmák lefektetve.

Lehet erőltetni a spiritualitást? Mert láttam olyan rehabilitációs próbálkozást, ahol nagyon erőltették a keresztény hitet: kötelező imák naponta többször, akár éjfélkor és hajnalban is, a kliensek pedig elmenekültek a programból, tehát nem működött.

Ez nem célravezető. Ha van ilyen, akkor azt nem jól csinálják. Nem szabad erőszakkal téríteni embereket. Az AA és NA programok is azt mondják, hogy inkább a vonzáson, mintsem a propagandán alapuljon a működés, mert ha a leállni szándékozó függő azt látja, hogy mások így csinálják és működik, akkor az vonzóvá válhat a számára is.

 Hajléktalanokhoz kanyarodva az elmúlt években lett egy fiatal utánpótlása a hajléktalanságnak, mégpedig a fiatal szerhasználók. Mi az alapvető különbség a Komlóra érkező függők és azok között a függők között, akik például a hajléktalan szállókon folytatják a szerhasználatot és tengődnek?

Motiváció. Aki Komlóra megy vagy bármilyen rehabra, az le akar állni. Aki például Komlóra megy, az egy interjúval kezd, ahol elég alaposan kikérdezik: mennyire motivált, vállalja-e, hogy nem nézhet tévét és nem telefonálhat egy hónapig, nem foglalkozhat az intézeten kívüli életével stb. Szerintem ez a lényeges különbség: valaki motivált vagy nem motivált. Rengeteg helyen van az országban rehabilitációs program, és még azt sem mondhatom, hogy minden hely fel lenne töltve. Egyszerűen az a helyzet, hogy például az alkoholisták között rengeteg olyan van, aki nem motivált a leállásra. Csomó mélypont volt az életében, ami miatt mások már rég leálltak, mert pl. elválik tőle a társa, kirúgják a munkahelyéről, elveszíti a lakását – ezek olyan dolgok, ami miatt sok függő azt mondja, hogy ez neki olyan mélypont, ami miatt nem csinálja tovább. És aztán van rengeteg függő, aki belehal a függőségbe, mert megy tovább, utcára kerül, halálra issza magát és ott végzi.

 A hajléktalan ellátásban azt látom, hogy az alkoholista sokkal könnyebben hozzáfér a piához és csoportok alakulnak ki.

Bárki, aki szerhasználó, annak kialakul a saját közege, ahol azt használja, ahol a választott szerét megtalálja. Persze vannak magányos alkoholisták pl. akik otthon isznak, de azért az alkoholisták kocsmába járnak.

A lényeges különbség az, hogy az aktív alkoholista kocsmába jár, a felépülni akaró alkoholista józan közösségbe.

 Arra akarok kilyukadni, hogy ez a szállósdi esetleg konzerválja is őket abban, hogy nem kell ezeken változtatni. A baráti körök kialakulnak és még csak szankciók sincsenek.

Igen. Viszont mindenféle tiltástól függetlenül ez abszolút ott dől el, hogy elegem van-e nekem abból, ami volt, vagy nem. Mert engem is hiába tiltottak. Kijöttem a bíróságról, megkaptam a felfüggesztett börtönbüntetést és egy óra múlva már szúrtam. Ilyenkor az a képesség, hogy felmérjem a tettek következményét, nincsen, elveszik. Ez a függőknél úgy néz ki: „úgysem látja senki, megtehetem”, „ez még az utolsó, aztán kiszállok”.

 Van valamilyen kimondatlan hierarchia a szerhasználó drogos és az alkoholisták között?

Igen, van, de attól függ, hogy kit kérdezel. A drogosok lekezelően beszélnek az alkoholistákról, a becsületesen dolgozó klasszikus alkoholista pedig megvetően beszél a bűnöző, ilyen-olyan drogosokról. Az alkoholizmus mélyen gyökereik a magyar kultúrában is, így könnyű mentséget találni arra, hogy ha valaki dolgozik tisztességesen, akkor miért ne ihatná meg a magáét. Egyébként pedig a szerhasználat típusai összeérnek. Az alkoholistáról lekezelően beszélő drogfüggő, ha elfogy a pénze, átmegy alkoholistába, gyógyszerrel és alkohollal éri el ugyanazt a hatást. És ugyanez igaz az alkoholistára is, aki elkezd gyógyszerre inni, mert elvonásra kapta és rájött, ha egy-két szem Rivóra iszik, sokkal kevesebb cucctól sokkal ütősebb hatást ér el.

 Mi várható a mostani biodrog boomtól? Lesz ennek vége?

Miért lenne vége? Ez egy folyamat. Mindig is voltak ilyen emberek a társadalmakban. A populáció egy jelentős része, kb. 10%-a mindig használt szereket. A trendek változnak, az emberek nem. Az emberi természet, gyarlóság, a nyomor, az valahogy mindig állandó. Mindig lesznek, akik szert használnak, csak ma „ezt” használják, régen „azt” használták. Amerikában most megint kezd visszajönni a heroin, a szintetikus Fentanil, tehát van egy körforgás. A dizájner vegyületek nyilván bonyolítják a jelenséget. Teljesen kiszámíthatatlanná vált a drogpiac és a használók gyógyítása, mert nem lehet tudni, hogy mit használnak, de alapvetően az érzés, amit a szerhasználók keresnek a drogban, az mindig ugyanaz.

 A hajléktalan-ellátásban látott eseteknél a biocucc használóknál nem lehet tudni, hogy mit vált ki belőlük az adott szer. Az őrjöngőkre gondolok.

Teljes fekete lyuk az egész. De ezt sosem lehet pontosan tudni, mert ugye változnak a szerek.

 Te még a rendszerváltás előtti időkben kezdted a szerhasználatot. Akkoriban nem voltak hajléktalan szállók, nem volt ingyenes ellátás. Lehetséges, hogy akkoriban kevesebben voltak a szerhasználók is, mert nem volt ilyen konzerváló erő?

Kevésbé tűnt fel. Nem volt akkora média, internet, tiltott volt a munkanélküliség. A szocializmusban bújtatott munkanélküliség volt, papíron nem volt drogprobléma, mert nem létezhetett. A ’80-as években hozták azt a rendeletet, hogy reggel 9 óra előtt tilos volt szeszesitalt eladni a boltokban, mert már részegen érkeztek a munkások dolgozni, tehát akkor elkezdtek virágzani a zugkocsmák. Szerintem ebben nincs változás. A szerhasználat módozatai változnak. Például ma sokkal kevesebb intravénás szerhasználó van, kevesebb a heroin, sokkal többen szippantják vagy tabletta formájában veszik be.

 Segít az addikt eseteken a feltétel nélküli elfogadás és szeretet?

A drogrehabokon is van szabály. A függőknek kellenek a keretek, ha fáj, akkor is. A korlátlan „Megmentelek, mindegy, hogy bármit is csinálsz!” hozzáállást nem tartom célravezetőnek. Attól, hogy én valakit szeretek, nem azt jelenti, hogy elfogadom a viselkedését. A kettőt el kell különíteni. Attól még hogy szeretem a gyerekemet, nem hagyhatom, hogy megverjen, hanem ráhívom a rendőrt. Vagy ha meglop, annak kell, hogy legyen következménye. Ez az ő érdeke is, különben mit tanul belőle? Hogy újra megteheti. Azt mondom, hogy szeretem, de ezt a viselkedést sem a magam, sem pedig az ő érdekében nem tolerálom. Az ő érdeke is megtanulni, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem engedhet meg magának.

 És ha azt mondjuk keresztény felfogásban, hogy mindenkinek jár még egy esély?

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Az nem azt jelenti, hogy mindent feladok és mindenemet feladom, mert azt úgy nem lehet. Nem az a lényeg, hogy a másikat kiszolgáljam, hanem, hogy megtanítsam élni. Az nem elfogadható, hogy az én jól létem, családom és az életem menjen rá. A túlsegítő altruista attitűd kifejezetten káros egy segítői hivatás esetében, mert átveszi a felelősséget, tehát nincs miből tanulnia a kliensnek.

Illusztráció: M. C. Escher

Bejegyzések

Egy randi, ahol csak én beszélek

Hozzászólás most!

 

 

Nézz rám. Egy teljesen átlagos lány vagyok, átlagos élettel.
Ne, légyszi, ne kezdjük el ezt a „de hát te más vagy, mint a többi”-dumát, mert az egyetlen dolog, amiben én különböznék a többi lánytól ,az az, hogy talán én vagyok az egyetlen, aki arról próbál meg meggyőzni téged, hogy ő egy teljesen basic, semmi extra lány.
Én csak őszinte vagyok. Nem sokban különbözöm a minket körülvevőktől. „De hát, alig van, aki így sminkeli magát, meg lassan több lyuk van a füledbe, mint az ementáli sajton”, fordulhat meg néhány ember fejében, de az igazság az, hogyha még nem láttál hozzám hasonlót akkor szimplán csak az instagram teljesen másik felét szoktad követni. Ahonnan én jövök, ott minden második így néz ki. Na, de nem vagyok egy influenszer, én nem szeretnék csak a külsőségekre fókuszálni, mert sajnos – vagy nem sajnos – a külső mindig változik, a sugar daddyjaid ízlésétől függően.
Tehát, tisztáztuk, hogy kívülről nem vagyok átlagon felüli, viszont belülről… SEM. Tegyük fel, hogy megfogott téged a külsőm, az, hogy így öltözködöm, nyilván nem magam miatt, hanem csak és kizárólag azért, hogy személy szerint téged, te isten által kézzel faragott, velejéig férfit lenyűgözzelek. Miután a ruháim – khm, a fenekem – fürkészése után felpillantottál az arcomra – khm, a melleimre – akkor váltam érdekessé a számodra, hisz nem a megszokott instagram modell arca nézett veled szembe – amiről btw elmondjam, hogy nem is létezik a photoshop és a facetune kapuin kívül, vagy még ne legyek az a „tipikus feminista ribanc”?

Még mindig csak nézel, szóval akkor beszélek a külsőmről először.
Na, a ruháimat, amik takarják forró, érintésedre szomjazó testem, valójában az astóriás turiból kapartam magamra. Úgy bizony, most figyelj, kemény 655 forintért. Olcsóbb az egész outfitem, mint az órád, amit amúgy fordítva vettél fel, gondolom, mert csak így látszik a rolexed koronája. Ja, hogy a többi lány igen is igényes, mert költ magára, és még a pizsamája ára is legalább 5 számjegyű, és most ezzel ellent mondtam saját magamnak, mert más vagyok, mint a többi? Oh, aranyos. Mutass nekem egy olyan lányt, aki hozzám hasonló anyagi helyzetben van – tehát még sajnos nem tudta pénzzé tenni a lábfejéről készült képeket –, és NEM dobban fel a szíve, amikor a kinézett pulcsija 50%al le van értékelve. Nem, majd még hülye lesz és oda megy ordítani a managerrel, hogy de ő ezt eredeti áron akarja megvenni, mi?
Térjünk át a sminkre. Nagyon fürkészed a szemeimet, és óh istenem hányszor, de hányszor kívánom azt, hogy ilyenkor magadban megdicsért a blendingelős technikámat és azon gondolkozz, hogy hogy tudtam ilyen egyenes vonalat húzni, plusz ilyen színeket összeválogatni, amik ennyire kiemelik a szemem színét – de… meg se kell kérdeznem, tudom mire gondolsz. Arra próbálsz rájönni, hogy hol láttál te ehhez hasonló sminket. Hadd segítsek. Valószínűleg ma reggel, mikor az inkognitómódot nem arra használtad, hogy sunyiba édesanyád névnapjára ajándékot nézegess. Bizony ám, a felnőtt videókban szereplő nőtársaimra emlékeztetlek, és most megpróbálod elképzelni, hogy én, hogy nézhetnék ki lefolyt sminkkel az arcomon. Megsúgom, jól. A napközben random rám jövő sírógörcsös idegösszeroppanásaim bizonyíthatják is.
De, mint mondtam, én a belsőt jobban értékelem. Ezért is ültem le veled kávézni, annak ellenére, hogy így nézel ki. Lássuk csak… Azt hiszed, hogy a számodra ismeretlen külső biztos valami újat, izgalmasat takar. Huh. Nem. Vegyük sorra, mi a közös azokban a “tipik csajokban” és bennem. Féltékenyek – ha nincs bizalom, pipa; Hisztiznek – ha nem rájuk figyelsz, hiába kérték, hogy hallgasd meg őket, pipa; Imádják a plüssállatokat, utálják a pókokat, és 2x annyit esznek, mint amennyit „illene”,…. pipa, pipa, pipa. Dühösek, ha menstruálnak, szomorúak, ha – várj, mi az? Mitől rázkódtál össze? A menstruáció szótól? Ne haragudj már, de ez egy természetes dolog, olyan, mint a vécézés, és ha te el tudsz büszkélkedni, sőt, igazi legendává válni a székleted méretével, akkor hadd ne érezzem már magam szarul amikor meglátsz egy tampont a táskámban. Mit gondolsz, honnan jönnek ezek elő? Varázslatosan ott teremnek, ahogy a mobilodon a volt barátnőd „akkor este tali?” üzenete?
Elfelejtettem mit akartam még mondani, de a lényeget remélem sikerült megérteni. Nem? Na akkor figyelj az a csodálatos lány, akiről Amy Dunne is beszélt a Holtodiglanban, aki annyira szereti a férfias hobbijaidat, amennyire te, aki nyitott a legújabb undorító pornótrendekre, aki sosem lesz mérges rád, aki mindig kipihent, akin sosincs egy darab szőr se a szempilláitól lefelé, akinek sosem fáj a feje és akivel bármit, bármikor megtehetsz: nem létezik.
Sokan talán megpróbálnak ilyenné válni, de az a próbálkozás pontosan azzal ér fel, amikor a hozzád hasonlóak esküdöznek a harmadik félrekúrás után, hogy „megváltoznak”. Nem tart örökké.
Tehát belülről is olyan vagyok, mint a többi. És jó lenne, ha ezt a következő áldozatodnál is észben tartanád, és nem szólnád le például a hobbiját, csak azért mert te túl átlagosnak találod. Szegény lány még abba is hagyná, mert te azt mondtad neki, hogy ő végre más mint a többi, szerencsétlen meg kényszert érez, hogy ezt a képet fenntartsa. Szóval, nem csinál semmi olyat, amit a többiek, nem úgy viselkedik mint a többiek, de mind hiába mert amikor 3 hónap múlva egy kifejezéstelen szexrobotként ül melletted, úgyis kidobod, mert „há nemtom, ráuntam”.

Nem tudsz megszólalni? Nem is baj. Úgyis rég szerettem volna már egy olyan randit, ahol csak én beszélek.

 

 

Bejegyzések

Nincs két egyforma történet – Beszélgetés dr. Szabó Ferenc Ádám pszichiáterrel a gyakran a saját környezetünkben is látható, ám nehezen értelmezhető pszichiátriai betegségekről

Hozzászólás most!

Hogyan kerültél a pályára, és milyen motiváció terelt a pszichiátriai betegek gyógyítása felé?

A szakirány kiválasztásában nem volt nehéz dolgom. Mndig is olyan területet szerettem volna választani, ami képes folyamatosan új kihívások elé állítani. Azt gondolom, hogy a pszichiátriai betegek sorsa és történetei mindig különbözőek: nincs két egyforma előzmény, családi környezet és tünetegyüttes.

Hol húzódik a határ a pszichológiai és a pszichiátriai eset között?

Mindenképp a két tudományterület együttes létjogosultságáról érdemes beszélni. Ritkán tudom azt mondani, hogy van pszichiátria pszichológia nélkül. Van olyan, amikor a pszichológiai terápia mellett a pszichiátriai kezelésre nincsen szükség, de nem gondolom, hogy létezik olyan eredményes és adekvát ellátás, ahol a pszichiátria ott van és a pszichológia nincs mellette.

Alapvetően a képzésben kezdődnek a különbségek: a pszichológiát inkább a bölcsészettudományi irányultságú karokon tanítják, míg a pszichiátria a klinikai orvostudományok egyike, tehát az általános orvostudományi karon kell diplomát szerezni. A legalapvetőbb különbség az ellátás vonatkozásában pedig a gyógyszerek alkalmazhatósága. Tehát a pszichiáter, mint orvos, írhat fel gyógyszerket. Jellemzően a pszichiátriai ellátás látóterébe kerülőknek szükségük van gyógyszerekre, de nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy még a pszichiátriai ellátásban részesülőknek is szükségük van pszichológiai ellátásra. Ahol csak pszichológusok foglalkoznak esetekkel, ott arról van szó, hogy nincs olyan súlyossági fok, klinikai tünet vagy funkcióromlás, amely miatt gyógyszert kellene alkalmazni.

A pszichológiai terápiák alapvetően (nem kizárólagosan) beszélgetés alapú terápiák, a klinikai pszichiátriában pedig az „erős” tüneteknek a megfigyelésén és gyógyszeres kezelésén van a hangsúly.

Lehet azt mondani, hogy a lelkiállapot javulása segít a gyógyulásban, tehát a pszichológiának ilyen szintű egyensúlyozó szerepe lenne?

Abszolút. Fogalmazhatunk így is. Számos jelenség létezik, amely ha kialakul bennünk – legyen az egy egészségügyi panasz (nem tudunk aludni, félünk valamitől, vagy súlyosabb esetben hallucinátoros élményeink vannak vagy meggyőződésünk, hogy ártani akarnak nekünk) –, és mi ezt egy biztonságos környezetben feltárhatjuk, megoszthatjuk, és minket ebben megértenek, az egy óriási segítség a gyógyulásban. Nyilván ettől még a hallucinációk vagy téveszmék nem szanálódnak, viszont a hozzájuk társuló szorongáson vagy nyugtalanságon biztosan tud segíteni. Az utóbbi tünetek (hallucinációk, téveszmék) fennállásakor a gyógyszeres terápia mindenképp indokolt és szükséges, azonban önmagában a gyógyszeres terápia nem biztos, hogy megszünteti a hallucinációkhoz vagy téveszmékhez kapcsolódó olyan szubjektív élményt, mint a félelem vagy a bizonytalanság-élmény.

A paranoid vagy hallucináló pszichiátriai betegek tisztában vannak azzal, hogy valami baj van velük?

Esete válogatja. Nem lehet megmondani, hogy ha valaki paranoid szkizofrénia betegséggel él együtt, hogy ő biztosan nincs tisztában azzal, hogy ezek betegség tünetei, amiket ő megél. Ugyanígy nem tudjuk megmondani, hogy egy depressziós beteg tisztában van-e azzal, hogy ő depressziós, és biztosan érzi, hogy rosszul van-e és segítségre van szüksége. Ezt körül kell járni, mert ez mind annak az egyéni történetnek a része, hogy ő mekkora rálátással bír a saját mentális egészségére.
A pszichotikus tüneteknél sokszor nem gondolják a betegek, hogy ezek a tünetek egy betegség részei, hanem ezek az ő szubjektív valóságuknak az alkotóelemei. Valahol nyilvánvalóan észlelik azt, hogy ezek a valóságelemek a többiek valóságában nem feltétlenül vannak jelen. Egyszerű példával szemléltetve, ha óvodásként bekerülök egy óvodás csoportba, ahol hosszúnadrágot hordok, míg minden kisgyerek rövidnadrágot, akkor érzem, hogy különböző vagyok a többiektől és ez szorongást kelthet.

Saját környezetemben is vannak paranoid kliensek, akik olyan élményekkel rendelkeznek, hogy pl. jönnek érte a németek. Látszik, hogy elzárkózó, távolságtartó a környezetével szemben. Mennyiben függ a műveltségtől vagy tudástól az, hogy tisztában legyen egy beteg a saját állapotával?

Érdemes visszatérni  a jelenség többrétegűségére. Ha valakinek van egy olyan meggyőződése, hogy jönnek érte a „németek”, az szorongást kelt. Félünk, nyugtalanok vagyunk, mert attól tartunk, hogy nem lesz holnap, jönnek értünk, és elvisznek. Mindez pedig, ha egy olyan környezetben történik, ahol senki más nem fél, teszik a dolgukat és jól érzik magukat a bőrükben, akkor a nyugtalanságnak és a szorongásnak lesz egy másik dimenziója is, miszerint különbözöm a többiektől. Ez a két aspektus pedig összeadódik. A különbözőség vagy a kisebbséghez tartozás önmagában is szorongást kelthet.

Befolyásolhatja a betegségtudatod a műveltség vagy az intelligencia?

Sok minden meghatározza egy ilyen helyzet kimenetelét és súlyosságát. Ha egy biológiailag vagy genetikailag meghatározott betegségről beszélünk, mint például a szkizofrénia, akkor a magasabb intellektus vagy a jobb szociális környezet nem valószínűsíti  látványosan, hogy a beteg felismeri a betegsége betegség voltát. Azonban más a helyzet például a személyiségzavar vagy a szerhasználat talaján kialakuló pszichotikus állapotoknál. Itt már sokkal jobban látjuk, hogy az iskolázottság vagy az anyagi helyzet, a szociális élettér minősége és mennyisége sokkal jobban meghatározzák a pszichiátriai tüneteknek a megjelenését, minőségét és az intenzitását.

Tehát a támogató környezet valós segítség tud lenni?

Az mindig segít. Ha például én eltöröm a bokámat és magam vagyok ezzel, fáj ugyan, de nem tudom diagnosztizálni, akkor az ember egy ilyen döntést (orvoshoz fordulás) is tud halogatni vagy bagatellizálni. Nyilván a pszichológiai vagy pszichiátriai tünetek megjelenésénél árnyaltabb a helyzet. De egy jó szociális környezet, ami jelentheti a családot vagy bizalmas baráti kapcsolatokat, tud segíteni.

Trauma vagy folyamatos stressz okozhat olyan pszichés változást, amit már gyógyszerrel kell kezelni?

Az ilyen kiváltó okok nagyon gyakoriak. Fontos tudni, hogy Magyarországon az átlag lakosságot alapul véve a szkizofrénia- spektrum zavar nagyjából a népesség 1%-át érinti. Azonban a személyiségzavar és az alkohol-, illetve szerhasználat  előfordulása már jelentősen magasabb arányú, amelyek esetében  alsó hangon a népesség 10-20%-ában  kell gondolkodni. Mindkettőnek a talaján kialakulhatnak komorbid pszichiátriai betegségek: szorongás, hangulati eltérés, alvás-és evészavar, és nem ritkán pszichotikus tünetek is, mint például a hallucinációk és üldöztetéses tartalmak.

Örökölhető a trauma?

Nem biztos, hogy csak egy tényezőre vezethető vissza egy-egy jelenség kialakulása. A traumatizáció esetében sokkal valószínűbbnek látom a tanult viselkedésformák létét. Természetesen nem lehet feketén-fehéren elkülöníteni az öröklődés és a tanult minták szerepét, de folyamatosan zajlanak a genetikai vizsgálatok minden pszichiátriai kórképre vonatkozóan. Ha viszont abból indulok ki, hogy pl. van egy súlyosan alkoholista apám, aki minden nap részegen tér haza, minden második nap megkergeti a családot, falhoz vágja a sörösüveget, nem lehet hozzászólni, mert durva, kellemetlen és félelemkeltő, akkor valószínűbb, hogy kamaszkoromra egy hasonló, könnyen frusztrálódó és könnyen agresszívvé váló személyiség leszek. Még akkor is, ha nem fogyasztok alkoholt. Felmerülhet természetesen az öröklődés szerepe is, de az a szegény gyerek az életben nem látott más mintát arra, hogy a benne lévő élményekkel és érzésekkel másképp is meg lehet küzdeni, mint az üvöltés és az üveg falhoz vágása. Számomra ez inkább tűnik tanult viselkedésnek, mintsem genetikailag örökölt alkatnak.

És ha a gyerek tudatosan elzárkózik attól, hogy ő ilyen legyen?

Ötévesen még nem fogalmazódik meg bennünk, hogy én ilyen nem szeretnék lenni. A tudatunk és a tudatos gondolkodásunk a korai kamaszkor előtti években, nagyjából 10-12 éves korunkra alakul ki. Amikor már 15-17 évesek vagyunk, és a szüleink megtiltják a dohányzást vagy a bulizást, akkor már valószínűbb, hogy teszünk olyan kijelentéseket, mint például: ha én szülő leszek, akkor máshogy fogom csinálni. Azonban 5-6 évesen vagy korábban még nem tudunk ilyen következtetéseket levonni. A kisgyerek ezeket a dolgokat még nem érti, csak tanulja. Ösztönösen befogadja, elsajátítja, elkönyveli, és minél később foglalkozunk a problémával, annál nehezebb lesz azt korrigálni.

A közoktatásban mennyire lenne helye annak, hogy a pszichiátriai kórképeket alapvetően ismerjük?

Fontos lenne a mindennapi életvitelben, ha lenne olyan alapismeretünk, hogy melyek ezek a testi és mentális eltérések, illetve ilyen helyzetekben hogyan lehet segíteni. Nyilván egy a tömegközlekedésen látott mentális betegnél az utastársaknak nem kötelességük megállapítani, hogy a demencia talaján lévő betegség vagy szerhasználat mellékhatása okozza az illető zavart viselkedését, viszont legalább felismernénk, hogy ilyen helyzetben a sürgősségi betegellátóhoz jó lenne eljuttatni azt a személyt, például hívhatunk mentőt .

Mit takar a közösségi pszichiátria és hogyan működik?

A közösségi pszichiátria csapatmunka, mely csapatban ott van a pszichológus, a foglalkozásterapeuta, a szociális szakemberek, a háziorvos (ha más egészségügyi probléma is felmerül), illetve bármely más olyan szakember, akinek a jelenléte az ügy kapcsán indokolt lehet.

Itt már nem azon van a hangsúly, amit a pszichiáter végez a mindennapi klinikai gyakorlatában, hiszen a közösségi pszichiátriai ellátásban részesülő beteg optimális esetben már beállított gyógyszerezésen van. Kompenzált, viszonylag stabil az állapota, a pszichiáter pedig azért van jelen, hogy ezt az elért állapotjavulást nyomon kövesse. Amennyiben a szakember elkezdi észlelni, hogy a betegnél van valamilyen irányú kibillenés, akkor időben fel tud lépni, megelőzve ezzel az olyan súlyos fokú állapotromlást, ami újbóli kórházi kezelést tenne szükségessé.

Hogy lehet a pszichiátriai eseteket olyan nyitott helyen kezelni, ahol a betegnek is megvan a maga mozgástere és döntése? Például, ha a paranoid beteg azért nem veszi be a gyógyszerét, mert ismét előjön belőle az üldözési képzetek?

A gyógyszerbevétel nagyon fontos momentum. Jól követhető, mert ha a beteg a látóterünkben van, akkor tudjuk követni, hogy szedi-e a gyógyszert. Ha egy-két tabletta kimaradt, tudunk lépni. Ilyen gyógyszermennyiség kimaradása még nem fog súlyos fokú állapotromlást eredményezni. Viszont, ha valaki nincs ellátásban és úgy telnek el hetek-hónapok, hogy gyógyszer nélkül van, akkor az egy időzített bomba, ahol csupán idő kérdése, hogy mikor kerül be sürgősséggel az akut pszichiátriai osztályra az illető. Tehát, ha észleljük, hogy az eddig egyébként viszonylag aktív, szociálisan magasabb aktivitást mutató személy elkezd visszahúzódóbb lenni, akkor a pszichiáter többet foglalkozik vele és megpróbálja kideríteni, hogy mi ennek az oka. Lehet finomítani a gyógyszereken, felhívni ennek a lépésnek a fontosságára a beteg figyelmét, hogy ne kelljen ismét kórházba menni és így tovább.

Létezik ma Magyarországon olyan modell, amely lehetővé teszi, hogy a pszichiátriáról kikerülő, családi vagy szocális háttérrel nem rendelkező betegek ne a hajléktalan-ellátásban landoljanak, hanem valamilyen szanatóriumban éljék az életüket?

Általánosságban azt lehet mondani, hogy egyelőre nincs annyi elérhető szolgáltatás, mint amennyi betegnek szüksége volna rá. Ráadásul az sem biztos, hogy ezek az ellátások jelentik a legjobb megoldást. Ha bejön az illető egy akut pszichiátriai osztályra és megtörténik a kezelés, nyilván tudunk valamit stabilizálni a helyzeten, de az lenne az optimális, ha hosszabb rehabilitáció vagy közösségi pszichiátriai ellátás keretében utána folyamatosan a látóterünkbe maradna. Ráadásul a 21. században más szempontok is megfontolásra kerülnek. Mégpedig az, hogy egy akut pszichiátriai kezeléssel elért állapotjavulás után a beteg térjen vissza a hétköznapokba, munkát vállaljon, ügyeket intézzen, szociális életet éljen stb.

A közösségi pszichiátriai ellátás jelenleg azokat a betegeket érinti igazán, akiknek a pszichiátriai betegségük már olyan előrehaladott állapotban van, ami az önálló életvezetéshez rendszeres segítségnyújtást tesz szükségessé.

Létezik a depo-injekciónál hosszabb hatásidejű?

A depo-injekciók működnek. Jellemzően kettő vagy négy hetente alkalmazott injekciók, amelyek az adott hatóanyag vonatkozásában a szájon át történő gyógyszeres terápiát helyettesítik, viszont nem feltétlenül váltják ki azt. Sok beteg kombinációban kapja a gyógyszereit és csak bizonyos tünetek vonatkozásában van lefedés az injekcióval. Bizonyos tünetek esetében indokolt és javasolt szájon át is gyógyszert szedni. Egyébiránt van egy-két depo-injekció, ami három hónapos lefedettséget biztosít, illetve zajlanak a gyógyszerkutatások a hosszabb idejű és egyenletes, lefedett hatás érdekében.

Ugyanakkor tudni kell, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az adott hatóanyag ugyanolyan hatékony lesz évek múlva, mint kezdetkor. A központi idegrendszerünkben lévő receptorok dinamikusan változnak számukban és minőségükben is, tehát ami 2016-ban még segített, nem biztos, hogy ugyanolyan hatékony lesz 2022-ben is.

Ez ugyanolyan, mint a hozzászokás vagy toleranciaszint-növekedés?

Más az alapmechanizmus. Főleg a szkizofréniánál alkalmazott antipszichotikumok esetében egyelőre annyira nem ismertek a folyamatok, hogy pontosan meg tudjuk mondani, miért van az, hogy egy adott gyógyszerre egy idő után nem reagál a betegség. A folyamat előrehaladtával megjelenhetnek új tünetek és bekapcsolhatnak új agyi régiók, amelyek eredetileg sem feltétlenül reagáltak volna a gyógyszerekre.

Tehát ez egy progresszív folyamat?

A szkizofrénia-spektrum zavar egy progresszív folyamat.  Régen ezt is demenciának tartották, amíg nem volt ennyire elkülöníthető. Szellemi leépüléssel végződik, de a leépüléshez vezető út több funkciót is érint. Nemcsak a kognitív funkciókat (árnyalt gondolkodás, tájékozódóképesség, emlékezőfunkció), hanem olyan súlyos tünetek is megjelenhetnek, mint hogy a valóságot nem tudjuk adekvát módon észlelni. Többlet tüneteink  és „mínusz” tüneteink vannak: olyasmi észlelünk, ami nincs ott, és ami ott van, azt nem észleljük. Érinti a szociális funkciókat, a személyiségműködésünket és az általános funkcionalitásunkat. Az idő haladtával pedig egyre több réteget és egyre nagyobb mértékben befolyásol.

Kezeletlen szkizofrénia esetén meddig tart a leépülés? Elsősorban gondolok itt a hajléktalan-ellátásban tengődő betegekre.

Változó. Azért is hívjuk spektrum betegségnek, mert nincs két egyforma történet. Vannak a nagyon enyhe és nagyon jó prognózisú szkizofrénia megjelenési formák, amelyek akár gyógyszeres kezelés nélkül is évekig feltűnésmentesek maradnak. És vannak a nagyon rosszindulatú, súlyos szkizofrénia-formák, ahol már az első pillanatban elcsípett állapotromlás adekvát megszólítása esetén sem lassítható a progresszió. Évek elteltével akár a húszas éveiben járó fiatalnál is azt lehet észlelni, hogy érdemi kognitív munkába már nem vonható be. Ránézésre nem fogja a klasszikus demens képét festeni, mert nem egy idős emberről van szó, aki nem tudja, hogy balra vagy jobbra kell menni a boltba, de akár már a késő húszas éveiben is megjelenhet az a funkcióvesztés, hogy már tájékozódni sem tud a saját környezetében.

Tehát önellátás-képtelenséget jelent?

Igen. A vége az önellátási képesség elvesztése.

Ők azok az esetek, akik kint dünnyögnek magukban itt-ott az utcán, nincsenek bedrogozva vagy bepiálva, de ezt az állapotot mutatják?

Vélhetően a szkizofrénia spektrumon vannak, de nyilván más pszichiátriai betegségek is vezethetnek ilyen állapotokhoz. Különösen fontos a szervi betegségek említése is a háttérben, amelyek átfogó kivizsgálással zárhatók csak ki. Gondolok itt például koponyasérülésre, elhanyagolt cukorbetegségre vagy kezeletlen pajzsmirigy-funkcióeltérésre.

Gyakoribb lehet nálunk, magyaroknál a depresszió?

Bonyolult kérdés, mert nem lehet a társadalmi, történelmi és politikai tényezőket kihagyni ebből, és nyilván nem keresztmetszetről beszélünk, hanem évtizedekről és évszázadokról. Azt gondolom, hogy a történelmi idők és az azok alapján szerveződő tartós társadalmi jelenségek kihathatnak az átlag populáció hangulati vagy közérzeti szintjére. De nem lehet olyan konkrét megállapítást tenni, hogy a magyarok depressziós nép. Nagyon sok mindentől függ: ugyanúgy állítjuk-e fel a diagnózist, mint egy másik országban? Ugyanúgy írunk-e fel hangulatjavítót, mint egy másik országban? Depressziósnak számít-e az a tünet, ha valaki kevesebbet mosolyog vagy barátságtalan, vagy ezek inkább kulturális jelenségek? Ezekkel a transzkulturális pszichiátria foglalkozik. Sok viselkedésforma vagy élményvilág adott kultúrában elfogadott, míg egy másikban teljesen idegen, ezáltal pedig patológiásnak értékelhető és értékelendő. Alapvetően ott lehet megfogni a jelenséget, hogy a mindennapi funkcionalitásunkat befolyásolja-e a dolog vagy nem. Ha egyik napról a másikra egy nagyon távoli vallás híve leszek és megszakadnak a társas kapcsolataim, nem leszek kompatibilis a mindennapi életvezetéssel, és ráadásul nem is kulturális gyökerű a jelenség, tehát nem a neveltetésünkből származik, akkor valószínűbb a pszichiátriai betegség megléte.

A fiatal generációk esetében a szerhasználaton kívül van olyan új kórkép, ami korábban nem volt jellemző?

Új kórkép lehet az olyan addikció, mint a játékfüggőség, ami napokig láncolja a számítógép elé a felhasználót. Mondható újnak abban az értelemben, hogy 30 évvel ezelőtt még nem jöhetett szóba az online játéktól van függőség. Korábban másféle addikciók voltak, jellemzően a kábítószer és az alkohol. Az alkohol pedig mindig is az első volt. Tehát azt mondhatjuk, hogy nem a kórképek újak, hanem a inkább a struktúrájuk más.

A modern világ sajátosságaival párhuzamosan megfigyelhető sok változás. Szembetűnő, hogy nagyon nehéz biztonságos és világos utakat találni magunk előtt (itt különösen a személyiségükben fejlődő kamaszokat, fiatalokat értem). Olyan mértékű ingerelárasztásban élünk, hogy teljes képtelenség döntéseket meghozni, és bizonyosnak lenni abban, hogy mi a helyes út vagy a helyes döntés. Ha például egy ösztöndíjra pályázom, mire eldönthetném, hogy azt a bizonyosat fogom választani, felbukkan hat másik lehetőség. És miután mindenki ezzel az ingerelárasztással találja szemben magát és mindenki küzd, kevesebb kapacitás marad a biztonság, a törődés és az odafigyelés vonatkozásában is. Ez pedig fontos szerepet játszik abban, hogy a mentális stabilitás miért kezdett kevésbé jelen lenni az emberekben.

Sokat halljuk a személyiségtorzulás kifejezést. Ez nem összetévesztendő a személyiségzavarralmit jelent? De mit is jelent?

Ez nem egy szakmai fogalom. A hétköznapi szóhasználatban persze benne van, pszichológusok és pszichiáterek informális fórumokon élhetnek is vele, de nem létező jelenség. Arra szoktuk mondani, amikor az egyén saját maga vagy a környezete számára egyre megterhelőbbé, egyre nehezebben elviselhetővé válik. Ennek a hátterében olyan okok körvonalazódhatnak, mint szerhasználat, tragédia, egzisztenciális nehézségek stb. Létező jelenségről van szó, csak nem egy terminus technikus.

Hozzátok milyen betegeségekkel kerülnek be a páciensek?

A miénk egy akut pszichiátriai osztály, ahol alapvetően két csoportra osztható betegpopuláció található. A kisebbik csoport az ún. közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsító betegek csoportja, akik olyan mentális zavarral élnek együtt, amelynek velejárójaként akár önmagukra, akár másokra is veszélyt jelenthetnek. Ők azok az esetek, amikor az akaratuk ellenére is kötelező őket kezelni. Tehát a kezelésbe kerülésük nem egy eldönthető kérdés, hanem törvényi előírás. Ők a kisebbik hányad, és többnyire súlyos pszichotikus állapotban vagy szuicid veszélyben  vannak.

A bent fekvő betegek nagyobbik hányada ugyan szintén heveny pszichiátriai betegségtől szenved, azonban ott a betegek önkéntes kérelme alapján történik a felvétel. Nem tanúsítanak közvetlen veszélyeztető magatartást, habár nem feltétlenül állnak tőle messze. Az ő esetükben nagyobb mértékben és stabilabb minőségben merül fel a betegségbelátás, azegyüttműködési szándék, valamint a gyógyulásra törekvés. Ezeknél a betegeknél is előfordulhatnak a pszichózis enyhébb formái, szorongásos állapotok és hangulati eltérések, alvás- vagy evészavarok, neurokognitív zavarok (demencia-szindrómák), személyiségzavarok és addiktológiai betegségek. Széles a spektrum, a felsorolás még így sem volt teljes.

Mit lehet tudni a pszichoterápiás részlegről?

Azon a részlegen komplex kezelés folyik, ahol pszichiáterek, pszichológusok, művészetterapeuta, relaxációban és kommunikációban is jártas szakemberek is részt vesznek a mindennapi munkában.

Milyen hatékonyságúak ezek a terápiák?

Nem lehet általánosítani. Nagyon sok függ attól, hogy a beteg a kórházból kilépve milyen környezetbe tér vissza és ott milyen ingerek érik, milyen életeseményeken megy keresztül. Egy traumán átesett paciensnél, ha sikerül elérni egy állapotjavulást, vagy csökkenteni a hasonló helyezettől való anticipátoros félelmét, amennyiben nem kerül hasonló esetbe, vagy nem ismétlődik meg a traumatizáció újból, nagyobb valószínűséggel gyógyul. Ha viszont a traumatizáció megismétlődik, jó eséllyel visszakerül. A terápia hatását a kórházon kívüli életben nagyon nehéz megjósolni, mert az életeseményekre nincsen egyetlen szakembernek sem ráhatása.

A megküzdésben segít azért a terápia?

A felkészítésben nagyon jól lehet segíteni a beteget. Fel lehet készülni egy újbóli traumatizációra, hogy ne álljunk eszköztelenül az ismétlődés során.

Mit lehet tudni a neurózisról?

Ma már nincs benne a betegségek osztályozásában. Tulajdonképpen a neurózis egy krónikus állapot leírására szolgál, ami jellemzően a hangulati, szorongásos, akarati és komplex motivált cselekvési problémákkal jár együtt. Utóbbiak alatt értve a szexuális működést, étvágyat vagy aktivitást. Ezeket a funkciókat érinti, ezek közül valamelyiket szinte állandóan, különböző intenzitásban, epizódszerűen érintő állapotról van szó, amelyet nagyon könnyen mozgatnak az életesemények. Azt is mondhatjuk, hogy az életeseményekre van egy fokozott érzékenység. Tehát akár már egy kisebb stresszforrás hatására is valamely funkció nagymértékben érintetté válik. Picit egyszerűsítve és modellezve mondhatjuk, hogy egy neurotikus páciens például egy munkahelyi vita kapcsán könnyebben dekompenzálódik hosszabb időre. Jobban megviseli, hetekig vagy hónapokig is rosszabbul tudja magát érezni, míg egy neurózissal együtt nem élő ember egy munkahelyi konfliktussal meg tud küzdeni és egy óra múlva elfelejti, vagy magasabb szinten, a konfliktus megszólítására és megoldására törekszik.

A neurotikus beteg nagyon könnyen a szenvedés és a rossz közérzet áldozatává válik. Könnyen eluralkodik rajta és rányomja a bélyegét arra, ahogyan érzi magát tartósan, valamint azt is megpecsételi, ahogyan képes ellátni a funkcióit.

Ez valamilyen túlérzékenység a stresszre?

Fogalmazhatunk úgy is, hogy bármilyen stresszorra adott fokozott válaszkészség, ami aztán egy újabb stresszforrást jelent.

Olyan, mint a pánik?

A pánik egy jobban körülhatárolható jelenség, merthogy klinikailag egy hirtelen megjelenő tünetegyüttessel, jól azonosítható tünetekkel járó kellemetlen állapot, ami hasonló hirtelenséggel el is tud múlni. Nem felétlenül nyomja rá a bélyegét az egész napi, heti vagy hónapi funkcionalitásunkra.

Ezeknek az állapotoknak a kontrollja terápiával tanulható?

Abszolút. Ha nagyon nagy szenvedést jelentenek és rányomja a bélyegét az alapfunkciókra, akkor gyógyszeres terápiát kiegészítőként igényelhetnek a betegek, de maga az oki terápia pszichoterápiás jellegű.

Mit lehet tudni az ADHD-ról? Gyakran azt hallani, hogy hiperaktív a gyerek, máshonnan viszont azt is hallani, hogy mindeközben agresszív is.

Ezek rokonterületek. Nagyon nehéz demarkálni őket. Az ADHD figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, tehát egy néven belül szerepel a két tünetegyüttes. A hiperaktivitás része az impulzivitás: hirtelen cselekvés, hirtelen döntés, aminek az egyik megjelenési formája lehet az agresszivitás. Jön egy frusztráció és attól azonnal meg kell szabadulni, impulzívan, amire egy elég jó eszköz az agresszió, ami képes levezetni a frusztrációt.

Nekem a hiperaktivitásról inkább a faltól falig rohangáló gyerek jut eszembe, de nem agresszív.

Az ilyen jellegű rohangálást is egy belső nyugtalanság mozgatja. Nem tud megmaradni a fenekén. Impulzivitás van: menni akar, megy is. Mondani akarja, mondja is. Tesznek fel egy kérdést, már meg sem várja, hogy befejezzék, és mondja. Hasonlóképpen, ha fellépnek velünk szemben, mindannyiunk eszköztárában ott van az agresszió, csak mi tudjuk kontrollálni. Érnek minket olyan frusztráló ingerek, amelyekkel kapcsolatban érezzük az agresszió késztetését, de kontrolláljuk azt. Ők viszont erre nem képesek, mert ha jön egy ilyen késztetés, az az impulzivitásuk mentén felszínre is kerül.

Kezelhető pszichoterápiás eszközökkel?

Lehet viselkedésterápiás eszközökkel mérsékelni a tüneteket, de az ADHD esetén a gyógyszeres terápiát is elég hatékonynak látjuk.

Szervi vagy örökletes betegség?

Lehet biológiai meghatározottsága, de ebben az esetben sem lehet kihagyni a tanult magatartásformák jelentőségét. Elárasztja a gyereket az inger már az első pillanattól kezdve, tehát eleve már nagyon nehéz nyugodtságra vagy nyugalomra szert tenni ezekben az állapotokban. Talán az is jobban érthető, hogy ez továbbmegy a későbbiekben is: gyermekkor, kamaszkor, felnőttkor. Mindent ingert akarok, mindenre kíváncsi vagyok, minden azonnal felkelti az érdeklődésemet, ami pedig rányomja a bélyegét azokra a funkciókra, amelyek viszont összpontosítást, koncentrációt és tartósságot igényelnek.

Lehet alternatív megoldás a sport?

Nem egy rossz technika. Inkább amondó vagyok, hogy nem biztos, hogy vannak olyan megoldási formák, amelyek biztosan mindenkinek segítenek, és abban sem hiszek, hogy vannak olyan megoldási formák, amelyek soha senkinek nem segítenek. Ezek individualizált történetek. Próbát lehet tenni a sporttal, maximum kiderül, hogy nem az volt a megoldás, nagy baj viszont nem lehet belőle.

Iskolából szoktak megkeresések érkezni?

A gyermek-és ifjúságpszichiátria külön szakterület. A felnőtt pszichiáterek csak 18. életévüket betöltött személyekkel foglalkozhatnak.

Van olyan, hogy valakiről csak később derül ki, hogy ADHD-s?

Rengeteg ilyen eset van. Nálunk van ADHD szakambulancia, ami a felnőttkorra fennmaradó ADHD tünetekkel élők gondozását végzi. Nagyon nagy számban vannak jelen.

Felnőttkorban ez hogyan nyilvánul meg?

Hál’ istennek nem egy életet veszélyeztető betegség, de azért az életminőséget jelentősen rontani tudó állapot. Úgy mutatkozik meg a mindennapokban, hogy például nem sikerül egy munkahelyet megtartani, mert állandóan elkésik az illető. Az interperszonális kapcsolatok meggyengülnek, mert már mindenkinek tele van a hócipője vele. Nem ér oda a saját esküvőjére sem időben, vagy a gyerekéért az óvodába, mert közbejön valami, nem mérte fel jól az időt stb. Ezek a funkciók, ha érintettek, elsősorban a környezetben élőket zavarják, egy idő után azonban az érintett személyt is. Keresni próbálja a megoldást erre, és ha felmerül az ADHD lehetősége, jelentkeznek a szakambulanciára kivizsgálás céljából, amennyiben pedig igazolódik a betegség, akkor terápia céljából.

Milyenek a visszajelzések a kezeltektől?

Kifejezetten jók. A gyógyszeres kezelés kimondottan hatékony.  Ráadásul, ha rájövök arra, hogy mi történik velem és van valaki a környezetemben, aki megért és velem van – ez lehet az orvos vagy a terapeuta –, az enyhít az izoláltságomon.

Mennyire kell félni ma pszichológushoz fordulni, vagy ha esetleg a pszichológus azt mondja, hogy tovább kell menni a pszichiátria irányába?

Amondó vagyok, hogy ma Magyarországon ez még riasztó lehet, de talán már nem annyira, mint öt vagy tíz éve volt. Viszont mint a másik oldalon álló személy, én abszolút támogatom, hogy szakemberhez forduljunk, ha bármi problémánk van, mert segítséget lehet kapni. Teljesen érthetőek és világosak tudnak lenni ezek a pszichés tünetek és jelenségek.

Maga az élmény, hogy mindezekről lehet beszélni, nagyon sokat tud segíteni, másrészt meg lehet szólítani a tüneteket akár pszichoterápiásan, akár gyógyszeresen, hogy a jó közérzetünkhöz visszatérjünk.

És az önsegítő és önismereti könyvek?

Nagyon támogatom.

Ha pedig az sem ad választ a kérdésekre?

Akkor jöhet a szakember, legfeljebb azt mondja, hogy semmi baj nincsen.

A pszichoterápia nyitott mindenki számára?

Igen. Azt gondolom, hogy az önismereti pszichoterápia mindenkire ráfér. Olyat talán nem tudunk kimondani, hogy én már kész vagyok az önismerettel és minden helyzetben tisztában vagyok azzal, hogy hogyan fogok viselkedni, mi fog zavarni, bosszantani, mosolyra fakasztani. Ha ez így lenne, akkor a nap huszonnégy órájában ezen töprengenénk, közben pedig el kell látni a mindennapi feladatainkat. Az önismeret mindig közelebb visz saját magunkhoz, és minél közelebb érezzük magunkat saját magunkhoz, minél énazonosabbak vagyunk, annál jobban tudjuk magunkat érezni a bőrünkben és annál kellemesebb a létezés önmagunk számára is, hogy a környezetünkben élőkről már ne is beszéljünk.

Bejegyzések

„Halotti beszéd”

Hozzászólás most!

 

„Szavai épek, mint az egészséges testek”

Kosztolányi Dezső 1936. november harmadikán, ötvenegy éves korában hunyt el. Ahogy az történni szokott, a befejezett műben megmutatkozó nagyságot a kortársak közül csak kevesek érezték vagy észlelték; hogy mekkora űr támadt utána, azt talán legelőször csak József Attila, csak Karinthy Frigyes látta, sejtette meg – más-más pólusokat képviselve. József Attila 1935. június 15-dikén A toll című folyóiratban írt Kosztolányi „összegyűjtött költeményeinek vaskos kötetéről”, Karinthy pedig találó metaforával jellemzi, búcsúszövege fölé azt írta: „a zöld tinta kiapadt”.
Kevéssel utóbb Babits Mihály rakta le a Kosztolányi-filológia alapkövét: a Kosztolányi halála után írott, nevezetes tanulmánya a költővel foglalkozó irodalom máig megkerülhetetlen dokumentuma, mi több, erősen megfontolt fundamentuma, még akkor is, ha igaza van ebben a kitűnő irodalomtörténésznek, Rába Györgynek: Babits elfogultsága alig ismer határokat benne. „Magasztos hangja és egy-két szép elismerése ellenére csak annak kegyelmez, aminek személyes tanúja vagy bensejében érintett szemlélője volt: a Pacsirtának, mert kéziratát neki mutatta meg, és kései halállal viaskodó verseinek.” – így Rába György. De küzdő és vetélytársként egy, időszakonként hol forró, hol meg lanyha barátság résztvevőjeként Babits mégis úgy gyűjti össze a mondanivalóját a másikról, hogy abban ott a féltékenységen, túlfokozott érzékenységen túli fölismerés arról: ki volt valójában Kosztolányi. Hiába hajlott Babits korábban többször is Kosztolányi általa vélt hibáinak tenyeres-talpas fölnagyítására (legdurvább tévedése az Esti Kornél novellafüzérének ledorongolása, Kosztolányi művészi céljának teljes félreértése e kongeniális remekműben), amikor Kosztolányi életművének végére pont került, Babits tudta – ez szakmai meggyőződésem –, hogy hová került pont.
Babits közvetlenül Kosztolányi halála után rövid – rádióban elhangzott – nekrológban is elbúcsúzott a nagy kortárstól. Ez a néhány mondat külön is megérdemli a figyelmet. Idemásolom teljes egészében a szövegét:
„Mindig valami ellentmondást láttam ebben a szóban: gyászünnep. A halál gondolata rettenetes, a gyász nyomasztó és sivár érzés, nem ünnepre való. A halál sem teljes halál, s a gyász sem marad sokáig puszta gyász. Az író élete nem múlik el, csak befejeződik, elkészül, mint egy könyv. Ez éppen annyira kezdet, mint vég. Búcsút mondok, s úgy érzem, indulásnál vagyok jelen. Kosztolányi Dezső indul el immár végleges és teljes ragyogásban a jövőbe, a magyar messzeségbe. Elindul, amerre Ady Endre és Tóth Árpád már előtte elindultak, a magyar költészet század eleji megújulása így lesz szinte szemünk láttára az irodalomtörténeté, s mi, akik még tanúi és munkásai voltunk, egyre magányosabban érezzük magunkat az élők közt. De személyi fájdalmunkat el kell most fojtanunk, ami az irodalomtörténeté, az nem okvetlenül a múlté még, s aki meghalt, az sokszor elevenebb az élőknél. Az ember meghalt, a mű él — szokták mondani, de ez nem egészen így van. A műben is az ember él. Igazában ő tartja életben a művet is, amely mintegy második teste lett neki, szavakból épült test, az elvesztett sejtekből és rostokból épült test helyett. Kosztolányi Dezső szavai épek, mint az egészséges testek, s jól tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók, s kibírják a korok időváltozását.”

Felejthetetlen vallomás, a magyar irodalom legőszintébb halotti beszédei közé tartozik.

https://soundcloud.com/fan-thomas-1/babits-mih-ly-kosztol-nyi-dezs

eredeti megjelenés itt:

Dióhéjban

Bejegyzések

Beszélgetés az Amigos a Gyermekekért Alapítvány két önkéntesével, Mundrucz Szilviával és Czifrus Eszterrel

Hozzászólás most!

 

Hogy áll az alaptívány munkája és ti mit csináltok az Amigosnál?

Szilvi
Én már másfél éve vagyok önkéntes az Amigosnál. Szegeden kezdtem, az volt az első vidéki város, ahol megjelent az Amigos. Most már négy városban vagyunk jelen egyre több önkéntessel. Minden fél évben van felvételink. Egy Amigo átlagosan másfél-két évet tölt nálunk, úgyhogy nagyon jól haladunk.

Láttok olyan irányt, amiben valami pluszt adott számotokra az önkéntesség?

Eszter
Mindenképp. Főleg azért, mert bármit kipróbálhatunk és mindenki segít egymásnak. Én például az orvosira járok, viszont nem rég volt a születésnapunk és a születésnap szervező csapatban én is benne voltam. Olyan dolgokat próbálhattam ki, amiket orvostanhallgatóként nem. Orvosként eseményszervezés közelébe sem jutottam volna, tehát elég sok és szerteágazó tapasztalatot lehet gyűjteni, akár pénzügyi dolgokban, kreatív dolgokban. Leginkább a képzelet szab határt.

Hogy működik az egyetemeken a népszerűsítés?

Szilvi
Budapesten már kisebb kampányt folytatunk, amikor a felvételik vannak, mert már sokan tudnak rólunk. De felvételikor rendszeresen tartunk kérdez-felelek eseményt. A vidéki városokban a közösségi médiás kampányra nagyobb hangsúlyt kell fektessünk, de miután az első csapat létrejött, ott is elterjed az Amigos híre.

Eszter
Az igazán nagy falat általában az új város elindítása, ott kell nagyobb kampányt folytatni.

Hogy működik az új városok megszervezése?

Szilvi
Szegeden végignéztem, ahogyan elindultunk. Akkoriban két Amigo felelős volt (pénzügyért és HR-ért felelős Amigók), vagyis a boldogságért és fenntarthatóságért felelős Amigók. Ők segítettek koordinálni az egészet, felvették a kapcsolatot a gyermekpszichiátriával és az onkológiával, onnantól pedig az ottani kórházfelelős lett a kapcsolattartó, akit a szegedi csapat választott magának.

Milyen a kooperáció a többi kórházi önkéntes munkát végző szervezettel?

Eszter
A Betesdában látom, hogy nagyon jól szervezett az együttműködés: váltott napokon járunk a bohócdoktorokkal és a Mosoly Alapítvánnyal. Felsorolni is nehéz, hogy hány szervezet végez ott tevékenységet. Lényegében mindannyian a gyermekekért dolgozunk, és az irodánk nagyon sok segítséget kap más önkéntes szervezetektől is.

Szilvi
Az időbeosztásban nagy segítség, hogy a kórházi kapcsolattartó szervezi meg, hogy ki mikor menjen. Ezáltal biztosítva van, hogy minden nap legyen valaki a gyerekekkel.

Eszter
Egyetemistákként mi inkább délután járunk, viszont sok alapítvány révén napközben is van valaki a gyerekekkel.

Hogyan alakul ki a gyermekekkel a kapcsolatotok, illetve jellemzően hosszabb vagy rövidebb ideig bent tartózkodó gyerekekkel foglalkoztok?

Szilvi
Nagyon-nagyon kórházfüggő. A tavalyi évemet a Szent László kórházban töltöttem, ott viszonylag hosszabb ideig vannak bent a gyerekek, most viszont én is a Betesdába járok, ahol akár csak pár napos betegséggel is bent lehetnek. Ilyenkor a nővérek segítenek, hogy kik azok, akiknél nem tud ott lenni a család vagy panaszkodott esetleg, hogy nincs mit csinálni. Minden kórházban van több nagy Amigos dobozunk, amiben játékokat és játékos feladatokat tartunk, és megpróbáljuk a korosztályhoz megfelelőt kiválasztani.

Sikerül lépést tartani a tananyaggal?

Eszter
Mindenképpen próbáljuk a játékba csempészni a tanulást. Nálunk a Betesdában rövidebb ideig vannak bent a gyerekek, így elég nehéz, de próbálkozunk. Ha mást nem, akkor a színeket és a számokat tanuljuk idegen nyelven attól függően, hogy milyen a nyelvtudása a gyereknek. Olyan is előfordul, hogy kifejezetten a gyerek kéri, hogy például le van maradva a törivel és törizzünk vele. Az alapvető profilunk a nyelvtanítás, de igazodunk a gyerekek igényeihez.

Sok irányból érkeztek ti is az egyetemekről, ezek szerint nem csak nyelvszakos Amigók vannak?

Szilvi
Rengeteg „féltudással” rendelkezünk, és a kórházban eleve nagyon kreatívnak kell lenni, hogy ezt valahogy belecsempésszük a foglalkozásokba. Az Unózás például klasszikus, ott lehet a színeket és a számokat angolul tanulni. Az is előfordul, hogy kifejezetten számolni tanultunk, vagy az évszakokat és a hónapokat idegen nyelven.

Milyenek a visszajelzések?

Eszter
Rengeteg visszajelzést kapunk mind a gyerekektől, mind a szülőktől. Olyan pozitív megerősítéseket kapunk tőlük, ami új lendületet ad minden Amigónak.

Szilvi
Előfordul, hogy miután a gyerek kikerül a kórházból, a szülők felkeresnek minket, hogy folytatnánk-e a tanulást. Ilyenkor van lehetőség Skype-tanításra és külön kapcsolatfelvételre is.

Kaptatok már olyan visszajelzést az orvosoktól, hogy a munkátok segíti a gyógyulást?

Eszter
Szeptember elején volt az Amigos szakmai táborunk, ahova meghívtuk az egyik legnagyobb támogató orvosunkat, Dr. Benyó Gábort, aki gyermek-onkohematológus. Hihetetlenül pozitív dolgokat mondott arról, hogy milyen jót tesznek az önkéntesek a gyerekeknek. Illetve ezt ő is tapasztalja a másik oldalról, mivel önkénteskedik gyerekekkel egy másik szervezetnél.

Tehát a gyógyulási folyamatot is támogatja az, hogy a gyereknek jobb kedve van?                                                                                                 

Eszter
Igen, abszolút.

Kaptok visszajelzést a már kilépett önkéntesektől, hogy milyen hatással volt az életükre az Amigos?

Szilvi
Nagyon sokan visszajárnak hozzánk közösségi programokra, ezáltal benne vannak még picit az Amigos körforgásban. Valamint elindult velük egy Alumni programunk, amin keresztül ők is támogatják az Amigost.

Ez a Patron program?

Eszter
Nem. Valóban ők is lehetnek Patronok, hogyha bármi olyan területen van szükségünk tanácsra, amihez ők értenek, de a Patron program tagjai lehetnek bármilyen szakemberek, akik támogatnak minket és a szaktudásukkal segítik a munkánkat.

Szilvi
Az Alumni Amigók egy olyan klubot hoztak létre, amelyen keresztül támogatják az alapítványt. Akár rendszeres adományozással, akár a szaktudásukkal.

Van olyan tapasztalat, hogy aki már kilépett, hasonló formában folytat valahol karitatív tevékenységet?

Szilvi
A saját példám is mutatja, hiszen engem az Amigos terelt a szociális szféra felé. Emellett most beszéltem egy másik önkéntes lánnyal, aki szintén egy hasonló munkát kezdett el segítőként, és neki is az Amigos volt a fő impulzus.

Van összehasonlításotok más önkéntes szervezetekkel?

Szilvi
Nemrég vettem részt egy külföldi önkéntes projektben, továbbá rendszeresen beszélgetek más szervezetek önkénteseivel is. Ők hiányolni szokták a közösséghez tartozás élményét, amit az Amigos nyújt az önkénteseinek. Lehet, hogy a közösség vagy közösséghez tartozás sok helyen picit alulértékelt, de iszonyatosan nagy dolog, hiszen ilyenkor mi is egy hellyel-közzel azonos értékrenddel rendelkező közösség tagjaivá válunk, és rengeteg új embert megismerünk.

A gyerekeknél mennyire valószínű, hogy később valamit viszonozni szeretnének az embereknek abból, amit tőletek kaptak?

Eszter
A legjobb példa az alapítónk, Fábián Sára. Hiszen az Amigos története az ő gyermekkori kórházi élményein alapszik, ahol rengeteg támogatást kapott a családjától és a környezetétől, amiből szeretett volna valamit visszaadni a világnak.

Hallotok olyanról, hogy a tevékenységetek másokat is ösztönöz arra, hogy vállaljanak társadalmi tevékenységet?

Szilvi
Azt gondolom, hogy nagyon sokan szoktak minket megkeresni olyanok is, akik ha nem is feltétlenül nálunk szeretnének tevékenykedni, mégis inspirációt merítenek abból, amit mi csinálunk. Szoktunk ajánlani olyan alapítványokat, akikkel kapcsolatban vagyunk, és nekem is vannak olyan barátaim, akik azért kezdtek önkénteskedni, mert hallották tőlem, hogy ez mennyire szuper dolog.

Ti a saját környezetetekben hogyan gyakoroltok hatást másokra?

Szilvi
Nekem az imént említett tapasztalatom van, és olyan ismerősöm is akad, aki emiatt alkalmanként önkéntes munkákban vesz részt.

Eszter
Erre vonatkozóan nem kaptam konkrét visszajelzést, viszont nagyon sokat kérdezett egy barátom az önkéntességről és az Amigosról. Meséltem neki róla, azóta pedig csatlakozott egy másik szervezethez. Tehát nem mondom, hogy ez közvetlenül az én hatásom, viszont lehetséges, hogy szerepe volt az én példámnak is ebben.

Eszter, orvostanhallgatónként hogyan látod, mennyiben befolyásolja a betegekhez való hozzáállásodat az Amigosnál szerzett tapasztalat?

Eszter
Nagyon sokat tanulok, miközben önkénteskedem. Ugyanakkor az egyetemen is nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy ne csak a betegséget kezeljük és csak a beteget lássuk, hanem az embert, mint egészét diagnosztizáljuk és kezeljük. Nagyon sokszor hangsúlyozzák, de könnyű elfelejteni. Szerintem az Amigóskodás sokat fog hozzáadni ahhoz, hogy mindig lássam a betegnek az érzelmi oldalát is. A gyerekektől rengeteget tanulhatunk abból a szempontból is, hogy ők nem mindig kommunikálnak szavakkal, főleg a kisebbek, viszont ha rákérdezünk, elmondják, mi a gond. A nonverbális kommunikációjukból nagyon sokat lehet megtudni, és szerintem ez használható a felnőtteknél is, akik tudatosabban rejtik el ezeket a dolgokat, főleg egy olyan kényes helyzetben, amikor betegként vannak egy kórházban. Volt olyan tapasztalatom kórházi gyakorlat során, amikor azért értettem meg a felnőtt beteget, mert már láttam ugyanazt a viselkedést a gyerekeknél. Megdöbbentő volt ugyanezeket a jeleket látni.

Mit tapasztaltatok, rajtatok mennyit formált az Amigos tevékenység?

Szilvi
Az első, amivel szembesülnöm kellett, hogy iszonyú kreatívnak kell lenni, és minden egyes bevetésnél valami új apróságot tanultam. Valamint azzal kapcsolatban is rengeteget fejlődtem, hogy hogyan lehet nyitni egy gyerek felé, hogyan lehet elnyerni a bizalmát, amikor félénk, mert mégis „jött itt egy nagylány, akivel most játszani vagy tanulni kell”.

Eszter
Amellett, hogy a gyerekektől rengeteget tanulunk, egymástól is sokat lehet tanulni. Nagyon színes egyéniségekből épül fel a szervezet, és magamon is látom, hogy például vannak, akik nagyon figyelnek a környezetvédelemre, és én is elkezdtem jobban figyelni. Kitágítják a szemléletmódomat azáltal, hogy rengeteget beszélgetünk.

Szilvi
Gyakran megkérdezik, hogy milyen látni azt, hogy kórházban vannak gyerekek. Szóban nem is lehet elmondani, mert azt bent tapasztalja meg az ember, hogy egy gyerek teljesen másképp éli meg ezt a helyzetet. Minket is gyakran kizökkent a kórházi környezetből az, ahogy milyen energiával kezdenek el játszani velünk, vagy felcsillan a szeme, hogy „ő már tudja ezt angolból” és elmeséli nekünk.

Eszter
Mi sem láttunk mindent, mi sem viselünk el mindent. Nagyon sokat segít az, hogy utána egymással is beszélhetünk ilyenekről. Járunk például égési osztályra is, ahol azért kemény látni a gyerekeket, de sokkal hamarabb látom meg a gyerek egyéniségét. Nyilván látom a betegségét, viszont könnyebben tudok elvonatkoztatni.

Szilvi
Az Amigosban nagyon tudatosan foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Sok pszichoedukációs alkalmat szervezünk, illetve beszélgetős alkalmakat. Minden hónapban van kórháztalálkozó minden egyes kórházi önkéntescsoportnak.

Eszter
Specifikusan ezeket a helyzeteket beszéljük meg, bármi, ami nehezebb volt.

Szilvi
Ilyenkor is nagyon sokat tanulunk egymástól, hogy ki hogyan kezeli ezeket a helyzeteket. Esetleg hallunk már olyan tapasztalatokról, amelyek később velünk is előfordulhatnak.

Van már oktatási anyagotok is, amit a belépő önkénteseknek adtok. Ez felkészít mindenre?

Eszter
Nem lehet felkészülni mindenre, de próbálkozunk.

Szilvi
Ezek is a kórházspecifikus dolgokhoz tartoznak. Például a Szent László kórházban meg kell tanulni, hogyan mosakodj be, amikor bemész az osztályra. Van erre egy kisokosunk. A praktikus dolgokat meg lehet tanítani, a tapasztalatokat pedig egymástól halljuk. 

Elképzelhető, hogy később valamilyen oktatási formát szerveztek majd a kapcsolódó szakirányok és dolgozók számára?

Eszter
Amit az Amigosnál látok, az az, hogy csak a képzelet szab határt. Egyelőre azonban nem az az elsődleges célunk, hogy képzést tartsunk más szervezeteknek, hanem hogy Magyarországon az összes onkológiai központban jelen legyünk pár éven belül. Jelenleg ezt látom, mint konkrét célt, és reméljük, hogy meg fog valósulni.

Szilvi
Képzések tekintetében szervezeti struktúra, kultúra és önkéntes szerveződés az a téma, amiről szoktak előadást tartani az Amigo felelősök. Ehhez kapcsolódóan vannak megkeresések más szervezetektől.

Emlékeim szerint, amikor én voltam főiskolás, még nem hallottunk túl sokat az önkéntességről. Ti hogyan tudtok segíteni azoknak a diákoknak, akik szeretnének valamilyen formában hasznosak lenni, csak nem tudják, hogyan?

Eszter
A módszertanról van könyv (Amigo’s methods), ami segíthet utat választani.
Ha megkeres bennünket valaki, hogy szeretne önkéntes lenni, és ebben kér útmutatást, szívesen segítünk. Viszont jelenleg nem látok kapacitást arra, hogy ilyen jellegű tájékoztatókat vagy képzéseket szervezzünk. Amikor kimegyünk toborozni az egyetemekre, akkor mindent megkérdezhetnek.

Szilvi
Gyakran előfordul, hogy megkeresnek minket azzal, hogy ha nem is kórházba járó önkéntesként, de szívesen segítenének. Előfordult, hogy valakiről kiderült, hogy grafikus, és abban tudott segíteni stb.

Fábián Sára nyilatkozta, hogy szoktak titeket megkeresni cégek és cégvezetők is tanácsadásért. Mennyire fér össze a ti platformotok egy piaci alapon működő cég filozófiájával és működésével?

Szilvi
Az Amigos rendhagyó ilyen szempontból, hiszen nem annyira a hazai klasszikus önkéntes szerveződések mintájára épül fel, hanem nagyon sok elemet átvettünk a klasszikus vállalati struktúrák mintáiból. Például ami nagyon fontos nálunk, hogy amit elvállalunk, azt betartjuk. Nálunk egy elköteleződés fél évre szól, és habár csak a szavunk vagy a lelkiismeretünk tart ott minket, mégis mindenki betartja.

Eszter
Az egyik kórházunknál most én szervezem az Amigók munkáját, amivel kapcsolatban Sára tartott nekünk leadership tréninget. Ez alapján talán valamelyest jobban körvonalazódhat, hogy mit szokott átadni a vállalati vezetőknek az előadásokon. Sok hasznos dolgot megtanultunk, ami szerintem alkalmazható más cégeknél is. Alapvetően itt az emberek motiválásáról van szó. Például azt tanultam meg, hogy ha valahogy motiválni szeretném egy adott célra vagy tevékenységre az embereket, akkor amennyiben például 90% arányban pozitív visszajelzést adok a személyek munkájáról és csupán 10%-ban alkalmazom a negatív visszajelzést, sokkal hatékonyabb lesz a tevékenységünk. Sára az egyetemen is sokat tanult erről, mellette pedig maga is tanulmányozta a témát éveken át. Ezek alapvetően logikus dolgok lennének, de nem ez következik az ember alaptermészetéből. Hiszen hiába vannak azok a személyek, akik mindig csak a pozitív dolgokat látják és azt is adják tovább, az emberek többsége azonban inkább egyensúlyban van a pozitív és a negatív érzések terén. Azt is megtudtuk, hogy a nagy cégek nem a pozitív visszacsatolást alkalmazzák.

Ti hogy érzitek magatokat az Amigosnál? Mennyire vagytok terheltek vagy stresszesek?

Szilvi
Kellemes teher. Nagyon sok alkalom adódik, hogy visszajelzést adjunk és reflektáljunk arra, hogyan érezzük magunkat. Másrészt az is hozzájárul az önkéntesek jó kedvéhez, hogy nem egy kötött, hierarchikus rendszer van nálunk, hanem sokkal inkább demokratikus, választásokon alapuló struktúra.

Mennyit jelent az, hogy Fábián Sára az Amigos vezetője? Értem ezen, hogy mennyit jelent az ő személye és attitűdje, és min változtathat az, ha majd egyszer valaki más veszi át a helyét?

Szilvi
Ez is egy olyan dolog, amiben az Amigos tudatosságra törekszik. Nem az történik, hogy a felhalmozott tudás csupán egy ember kezében van. Például Sára volt külföldön mesterképzésen, és akkoriban az ő feladatkörét leosztotta két másik Amigo felelősre. Jelenleg is ilyen formában, leosztott tudáskörök alapján működik a rendszer.

Eszter
Nehéz megérteni a rendszerünket, ha valaki nincs benne. Az új Amigóknak is kell pár hét, amíg elkezdik megszokni, hogy nem egy hierarchikus struktúra van nálunk. Egy szinten mozog minden Amigo, és minden Amigo egyenlő. A szerepkörökben vannak különbségek, mert valakinek bizonyos információért felelnie kell, viszont attól még ő ugyanolyan Amigo. Egy másik Amigo pedig egy másik információhalmazért felel.

Mennyire volt nehéz újra elkezdeni játszani?

Eszter
Szerintem nagyon könnyű visszarázódni. Sokunk fel sem nőtt, egész eddigi életében játszott. Egyáltalán nem az volt a kihívás, hogy hogyan kezdjünk el újra játszani, hanem hogy hogyan csempésszük bele a tanulást, hogyan teremtsük meg a kapcsolatot a gyerekekkel.

Szilvi
A gyerekek is imádják, ha ők taníthatnak nekünk egy játékot. Rengeteg társasjáték szabályt tanultam már meg a kórházban, amit egyébként nem ismertem volna meg.

A látogatások alkalma és hossza hogyan néz ki?

Szilvi
Ami az elvárás az Amigókkal szemben, hogy kéthetente egy látogatás férjen bele az idejükbe, ami másfél-két órát jelent. Vannak persze, akik többet járnak, viszont amikor valaki lebetegszik vagy problémája van, azt is megértjük és rugalmasan kezeljük.

Eszter
Az órák szempontjából ez a minimum megkötés van, más nem. Rengetegszer van, hogy amikor bemegyünk és eltervezzük, hogy most ez a két óra belefér, mégis ott ragadunk több órára. Figyelünk természetesen, hogy betartsuk a kórház szabályait, de ebben a nővérek is rugalmasak szoktak lenni.

Szilvi
Egyszer öt órát voltam bent, lassan már kiküldtek. De olyanért még sosem szidtak le senkit, hogy túl sokáig tanultak a gyerekekkel.

Akkor itt egy-egy gyerekkel vagy akár egy egész kórteremmel foglalkoztok?

Eszter
Az egyik legnagyobb kihívás, hogy rugalmasnak kell lenni és alkalmazkodni a körülményekhez. Sosincs leírva, hogy hol és hány gyerek vár minket. Meg kell találni, hogy milyen játék érdekli, melyik nyelvet szeretné ismerni stb.

Szilvi
Előfordulhat, hogy bemegy három önkéntes együtt és tíz gyerekkel játszanak, akik teljesen más korosztályba tartoznak.

Mit javasolnátok azoknak, akik szeretnének hasznossá válni, önkénteskedni, viszont még nem tudják, hogy hol kezdjék el? 

Eszter
Legelőször próbálja meg kitalálni, hogy melyik az a célcsoport, akikkel szeretne foglalkozni (gyerekek, felnőttek, idősek). Minket is bátran megkereshet, illetve nekem nagyon tetszett, amikor elolvastam a honlapon az önkéntesek bemutatkozását és véleményét.

Szilvi
Szerintem is az ember lehetőleg tudatosan válassza ki a célcsoportot és járjon nyitott szemmel.

Miért jó az önkéntesség?

Szilvi
Én még soha nem éreztem azt, hogy munka, amit csinálunk. Jókedvűen jövök ki a kórházból és nem csupán a gyerekeknek lesz jobb tőle.

Eszter
Még friss az élményem, de a tanulsága idevág: a nagyobb kihívásokkal és nehezebb helyzetekkel szembesülés során érezzük igazán, hogy hasznosak vagyunk. Amennyit tudok adni, annyit minimum én is visszakapok. Hihetetlen érzés, amikor azt látom, hogy egy nagyon nehéz helyzetben voltam bent, mégis tudtam segíteni.

(Ritó Szabolcs interjúja)

A kép bal oldalán Mundrucz Szilvia, aki Szegeden végzett germanisztika szakon, 2 éve önkéntes az Amigos a Gyermekekért Alapítványnál. Jelenleg az ELTE-TáTK szociálpolitika mesterszakos hallgatója és szociális munkás a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál. A kép jobb oldalán Czifrus Eszter, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának negyedéves hallgatója és az Amigos a Gyermekekért Alapítvány önkéntese.

Bejegyzések

Beszélgetés Szalay Csongorral

Hozzászólás most!

Szalay Csongor neve ismerősen csenghet a tévé- és sorzatkedvelőknek. Nem hiába, hiszen már igen kiskorában is hallattatta hangját, mint szinkronszínész, és azóta is része a magyar szinkronvilágnak. De számos más dolog is kapcsolódik a nevéhez, például a magyar punk-rock szférában ismert the Grenma banda, aminek az énekese. Ezen felül szinkronrendező is, illetve sorozatokat is fordít. 2015 óta a Színházi Dolgozók Szakszervezetén belül a Szinkron Alapszervezetek elnökségi tagja. Vele beszélgettem a szinkronizálás nehézségeiről, a megbélyegzésről és a zenével való kapcsolatáról.

Grafikai munkákat is találhatunk tőled az interneten. Melyik az a stílus, amely a legközelebb áll hozzád, milyen fajta munkákat csinálsz szívesen, illetve látsz-e abban lehetőséget, hogy későbbiekben komolyabban is foglalkozz ezzel a szakmával?

Mivel hobbiszinten foglalkozom csak vele, ezért inkább egy-egy ötlethullám, valami új dolog által inspirált korszakaim vannak, de 99%-ban digitálisan dolgozom már. Manapság egy iPad segítségével majdhogynem több lehetőséged van, mint pár évvel ezelőtt egy kifejezetten grafikára összeállított számítógépes rendszerrel. Az iPaden is leginkább tus-jellegű ecsetekkel dolgozom, illetve a geometrikus, direkt szögegyenesre szerkesztett, logó-jellegű dolgokat is nagyon szeretem.
Ha nem az előadóművészetnél kötök ki,  akkor nagy eséllyel mentem volna grafikai irányba. Az érettségimen az egyik választott tárgyam a rajz és művészettörténet volt, de szerintem ezen a pályán a papírnál egyértelműen többet számít a gyakorlat. Mindenesetre nem úgy alakult, mára megmaradt hobbinak, de igyekszem azért nem teljesen kiesni a ritmusból, ki tudja, mit hoz a jövő.

Gyerekkorodtól kezdve szinkronizáltál kisebb-nagyobb filmekben, (Dennis, a komisz például). Gimnázium után az ELTE óvodapedagógia szakára jártál, amely merőben eltér a szinkronszínészettől. Hogy fedezted fel ezt a szakot, mi volt az a fő esemény, ami miatt otthagytad ezt a pályát, aztán később mégis visszatértél a szinkronizálás világához?

Igazi, meghatározó, villámcsapásszerű esemény nem volt; a családban van egy jól kivehető pedagógusi vonal. A gimnázium végén a grafikusi pályát még nem akartam erőltetni, egyrészt nem készültem rá kellőképpen, másrészt úgy gondoltam, hadd forrjon ki magamtól, aminek ki kell. A gyerekekkel mindig jól kijöttem. Mindenesetre az egyik nővérem óvodapedagógus, ő utalt akkor arra, hogy engem röhögve felvesznek majd az egyetemre. Nem tudom, mennyi nevetés volt mögötte, de felvettek. Csakhogy egy kilencven fős évfolyamból mindössze ketten voltunk fiúk; rögtön tudta minden tanár, hogy ki vagyok. Ami még nem feltétlenül baj, viszont a főiskola mellett jóval bátrabban mertem munkát vállalni, amire a gimnázium alatt sokkal kevesebb lehetőségem volt. Azonnal feltűnt, ha nem mentem be egy előadásra, szóvá is tették. Aztán a mérleg nyelve durván átbillent, amihez hozzájárult az is, hogy nem is éreztem magam jól abban a közegben. Utólag egyértelműen úgy látom, jól döntöttem.

Véleményed szerint mi a legnagyobb buktatója a szinkron szakmának? Mennyire lehet a felpörgött modern világgal,  a gyors ütemű gyártósoron készült filmekkel tartani a tempót?

Ha eltekintünk a pénzkérdéstől, akkor a legnagyobb buktató az idő. Ha van elég időd, minden részfolyamatot aprólékosan kidolgozhatsz, és a végeredmény is jobb lesz. Sokszor szidják/szidjuk a szövegeket, pedig nem igaz, hogy nincsenek jó fordítók és dramaturgok a szakmában. De nehéz tartani a megrendelők által diktált tempót és közben még minőségi, precíz munkát is szállítani. A forgalmazók szemszögéből nézve viszont teljesen érthető, hogy egy ennyire kulturálisan globalizált világban nem nagyon maradhatunk el a külföldi premierektől, és gyorsan kell elkészíteni a magyar verziókat. Szerintem azok a színészek, akik aktívan dolgoznak ezen a területen, együtt gyorsultak a folyamattal, és ha a rendező eléggé kézben tartja a dolgokat, akkor még mindig tudunk értéket hozzáadni.

Személyiségedből mit tudsz egy-egy szinkronszerepnél hozzáadni a megformált karakter jelleméhez? Például egy komolyabb szerepnél vagy egy mesekarakter megformálásánál? Egyáltalán kaptok-e erre lehetőséget a stúdióban?

Ez nem feltétlenül a stúdión múlik. A szinkronnak nem is igazán ez a célja. Amikor szinkronrendezőként dolgozom, én se ezt kérem a színésztől. Nekünk mindig az eredeti alkotást kell lekövetnünk és visszaadnunk, vagyis ha a külföldi színész hozzáadott valamit önmagából, akkor nekünk is ugyanazt kell játszanunk, különben hamis lenne a végeredmény, vagy szakmai kifejezéssel élve leesne a vászonról. Nem téged vett a kamera, nem a te arcod látszik, nem te irányítasz, te „csak” követsz. Persze magadra ismerhetsz bizonyos szituációknál vagy érzelmi állapotok megjelenítésénél, és ez segíthet a hiteles reprodukálásnál, de nem lubickolhatsz abban, csak annyit mutathatsz, amennyit a kolléga a képen. Többet vagy mást beletenni kifejezetten hiba lehet.


Milyen bevált módszereid/technikáid vannak arra, hogy ráhangolódj a karakteredre minden oldalról? Mennyi időt szoktatok erre általában kapni?

Régen, amíg jóval kevesebb csatornát kellett ellátni tartalommal, és kevésbé diktáltak a nemzetközi trendek, akkor több idő volt mindenre. Ma sem ártana, ha minden filmet előtte látnánk, de sajnos se az idő, se a forgalmazók biztonsági kikötései nem szolgálják ezt a célkitűzést. Egy-egy nehezebb szerepnél, ha interneten már fellelhető a film/sorozat, igyekszem megnézni előre, hogy ne pusztán a felvételkor szembesüljek vele. De ez egy blockbuster mozifilmnél vagy sok sorozatnál teljesen kizárt. Még a felvételhez is sokszor szándékosan lerontott minőségű képet kapunk, aminek a közepén a stúdió nevét is elhelyezik feliratként, hogy megelőzzék a kiszivárogtatást. Szóval a legtöbb, amit tehetsz, hogy leveszed a színész minden rezdülését. Nem pusztán a hangja a fontos, sőt, más nyelven a hangsúlyok is mások lehetnek, mint a magyarban, mindez téves irányba is vihet. Figyelni kell aszínész szemét, testbeszédét, az intenzitását – és egyszer csak elkapod.

Volt már rá példa, hogy egy nagyobb feladat után benne ragadtál a szerepedben? Hogy lehet az ilyen szituációt elkerülni?

Talán azért nem ragadunk benne annyira, mert nem csak a miénk a szerep, nem nulláról formáljuk. Az eredeti színész szájmozgása szigorú kereteket szab annak, hogy mennyi időd van egy mondatra, és abban milyen érzelmeket jeleníthetsz meg. Mivel ugyanazt kell csinálnunk, ezért nagyfokú koncentrációt igényel a dolog. Utaltam is rá ezelőtt, hogy a szinkronszakmában nem Sztanyiszlavszkij-módszerrel kell megközelíteni egy feladatot, nem merülsz el úgy a saját tapasztalataidban, érzelmi memóriádban, mint mondjuk egy színpadi szerepnél, ahol a hosszas próbafolyamat ezt kifejezetten elősegítheti. Persze volt már olyan, hogy egy rajzfilm szinkronizálásából átugrottam a szomszédra egy kis Trónok harca- jelenetre, és tudatosan le kellett dobnom azokat a rám ragadt intenzív manírokat, amiket pár perce még muszáj volt használnom. De nem élünk azért meghasadt tudattal.

Mennyire tud a fiatalos hangod téged megbélyegezni a mindennapokban, vagy éppen szakmán belül? Jórészt rajzfilmeket szinkronizálsz ebből adódóan, volt-e már ebből félreértés? (ha esetleg volt, milyen szituáció?)

Alkatilag is talán  fiatalosnak mondanám magam, szóval a mindennapokban maximum az életkoromon csodálkoznak néha, inkább huszonévesnek néznek. Szakmailag pedig ha van is ilyen megbélyegzés, nem bánom. Sokan ezt hiszik, de egyáltalán nem csak rajzfilmeket csinálok, csak ott ismerhető fel igazán könnyen a hangom. Bőven akad hús-vér karakter, és a rendezők általában tudják, hogy milyen figurák megformálására vagy képes, és milyen karakterhez passzolsz leginkább. Értelemszerűen nem szinkronizálok mély hangú, öreg színészeket, mert annak semmi értelme, se nézői, se szakmai szempontból. Arra van más; nekem pedig jut olyan, ami nekem való, és ez így jó.

Melyik az a filmbeli karakter vagy színész, akit a legszívesebben szinkronizálnál, mert jellemében is közel áll hozzád?

Ez mindig nehéz kérdés. Huszonkilenc éve csinálom már, szerintem a tíz kedvenc karakteremet se tudnám összeszedni, pedig szerencsére volt sok jó feladatom. Manapság inkább a csemegékre utazom; nagyon szeretem az elmebeteg, bizarr karaktereket, még ha kisebb szerepek is azok. Nem azért, mert közel állnak hozzám, sőt. Csak sok pozitív hőst, vagy ártatlan figurát kellett már megformálnom, ezért ha valami más jön szembe, azt kifejezetten élvezem. Végső soron játszunk, szóval minél messzebb van az igazi énedtől, annál izgalmasabb a dolog.

Idén vagytok a bandáddal, a the Grenmával 15 évesek. Mit adott a banda a személyedhez ennyi idő alatt? Mi a legkedvesebb emléked, ami hozzájuk köthető?

Nehéz elválasztani a személyemet a zenekartól. Harmincnégy éves  vagyok, szóval az a tizenöt év nagyon meghatározó része az életemnek. A legjobb barátaim játszanak velem egy bandában, így mindez még inkább szerves része mindannak, ami vagyok, még ha az elmúlt időszakban már nem is vagyunk kifelé annyira aktívak. Kicsit együtt nőttünk fel; kiemelni nehéz is bármit. Vannak olyan pillanatok, amikor megint tizenévesnek, vagy fiatal huszonévesnek érzem magam, és ezt nagyjából csak a zenekarosdi váltja ki belőlem. Játszottunk már 8 és 8000 ember előtt is, lepukkant helyeken és igazi nagyszínpadokon, de sokszor még mindig rácsodálkozunk arra, hogy ez mást is érdekel, vagy akár hatással volt más életére is; ezt szeretem leginkább.

Volt-e a szinkronizáláson belül előnyöd abból, hogy egy punk-rock/skatepunk bandában énekelsz (hangképzés, stb)? Melyik munkát  mondanád nehezebbnek ennyi „ledolgozott” év után?(ének vs. szinkronizálás?)

Sokszor kapok énekes szerepeket szinkronban, még ha nem is nagy romantikus duetteket kell énekelnem. Hogy melyiktől alakult így, azt magam sem tudom, de a hangom elég jól bírja a terhelést. Nem tudatosan alakult így, csak rám ragadt egyfajta ösztönös hangképzési technika, ezért tudok egy végigdolgozott nap után is énekelni, és koncertek másnapján is merek munkát vállalni. Viszont mégis más mindkettő.A koncert intenzívebb egyben, de ott az én kezemben van a gyeplő. Ha úgy érezném, nem vagyok eléggé bemelegedve, akkor egy nehezebb dalt csúsztathatnék későbbre is. Szinkronnál meg a szerep és a dramaturgia diktál, szóval más miatt nehéz a feladat.

A dalírás folyamata bandánként változó tud lenni. Nálatok hogy születik meg egy dal?

Általában egy zenei ötletből indulunk ki, és ahogy elkezd megformálódni a hangulata, úgy érzek rá a hozzá passzoló dalszövegre. Ezeket csak én írom, de zeneileg már más a helyzet, Matyi, a dobosunk is állt már elő nem egyszer gitártémával. Mivel ő hangmérnökként dolgozik, ezért a próbatermünk stúdió is egyben. Így már kezdetektől fogva lemezminőségben tudunk demózgatni, sokszor felveszünk minden ötletet, és később kezdjük összelegózni a megfelelő darabkákat.

A szinkronizálás mennyire határolja be az életed, mennyire összeegyeztethető a the Grenmával és annak próbáival?

Eléggé behatárolja, a szinkron a munkám. A zenekar sosem volt munka, szóval nem is jár olyan kötelezettségekkel. Persze szerencsés vagyok, mert megtehetem, hogy azt mondom a gyártásvezetőnek, hogy péntekenként csak délelőtt dolgozom, ha délután már indulunk koncertezni. Az elmúlt pár évben nem voltunk túl aktívak, szóval a munka dominált, de egy ilyen mini turné, amit most csinálunk, könnyedén megszervezhető. A próbák egyeztetése már inkább hármunk életének más ritmusa miatt nehezebb.

Mit tudnál tanácsolni a továbbiakban azoknak, akik most szeretnék elkezdeni a szinkronszínészi szakmát?

Szerintem kétféle jó útja van a dolognak: vagy kisgyerekként megtalál a dolog valami színiiskolának, színpadi szerepnek köszönhetően, vagy felnőttként, (tanult) színészként kerülsz bele. Sokan tekintenek úgy erre, mint valami álommelóra, amiben izgalmas kipróbálnod magad. Ezerszer megkaptam már, hogy „csak egyszer szeretnék valami jó kis karaktert szinkronizálni a kedvenc sorozatomban”, vagy „sokak szerint érdekes/kellemes a hangom, szinkronizálnom kéne”, de ez egyáltalán nem így működik. Önmagában ez nem elég még, a színészi véna, a ritmusérzék és alázat nem hiányozhat semmiképp. Még a színművészetit végzett, elismert színészeknek se megy mindig a szinkron, talán pont a kiemelkedő ritmusérzék hiánya miatt, vagy azért, mert kifejezetten nehéz lehet belebújni egy figura bőrébe úgy, hogy nem te magad építed fel, hanem más után mész. Van, aki végül szinte csak a szinkronban találja meg a helyét (én is), és keveset forgat, vagy játszik színpadon, de mindenképp színészként kell megközelíteni a pályát, ezen a téren kell továbbtanulni ahhoz, hogy alkalmas lehess a feladatra.

Garbien Lilla