I.

Mióta foglalkozol magyarországi regionális kutatásokkal?

Földrajz-történelem szakos tanárként végeztem Szegeden, majd várostörténész diplomát szereztem Angliában. Győrben dolgoztam az akkori Regionális Kutatások Központjának Nyugat-magyarországi Tudományos Intézetében 1994-1998 között. Érdekes volt látni Győrt a felfutó szakaszban, amikor megnyitották az ipari parkot és megjöttek az első betelepülők.. Akkor már jól látszott, hogy Győr prosperálni fog. Egyébként Gyomán születtem Békés megyében. 1998-ban költöztem vissza az alföldre, ami egyfajta időutazás volt, mert ugyanabban az állapotban és helyzetben találtam a régiót, mint négy és fél évvel korábban: permanens válságérzetben, strukturális válság közepette.

Jelenleg a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK)  egyik kutatója vagyok. A Központot 2012-ben hozták létre az MTA kutatói szférát érintő centralizációs hullámban, a Közgazdaságtudományi Intézet, a Világgazdasági Kutatóintézet és a Regionális Kutatások Központja összevonásával.. A KRTK Regionális Kutatások Intézete Budapesten, Győrben, Pécsett, Kecskeméten és Békéscsabán működik egy-egy tudományos osztállyal, illetve csoporttal. A tevékenységünk egyedi a hazai kutatási szférában. A KRTK RKI elődjét, a Regionális Kutatások Intézetét 1984-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a kutatók a mindennapokba beágyazódva, a helyi kapcsolatokra építve kutassanak és értsék meg a térbeli egyenlőtlenségek okait, a helyi stratégiákat vagy éppen a helyi kudarcokat.. Magyarországon a kutatómunkát a mai napig nehezíti  forráshiány és a forrásokért folytatott harc, ami a tudományterületek közötti együttműködést is nehezíti. Az intézetünk azért is különleges, mert  sokféle tudományterület van jelen;  a kollégák sokfélék vagyunk  így mindig tanulunk egymástól. Vannak közgazdászok, szociológusok, politológusok, antropológusok, jogászok, földrajzosok az intézetben. Végül abban is sajátos a munkánk, hogy a tudományos kutatás mellett kezdettől fogva  fontos az alkalmazott kutatások szerepe, részt vettünk a területi tervezésben és amikor volt rá mód,  regionális politika alakításában is.

A ’90-es években a területfejlesztési koncepciók kidolgozásában közreműködött az intézet is. Tudományos szempontból ez a másfél évtized egy rendkívül pezsgő időszak volt, amikor azt gondoltuk, hogy formálói lehetünk a térbeli folyamatoknak, és a társadalom javára fordítjuk majd a tudásunkat.  Én kudarcként éltem meg, hogy nagyon keveset sikerült elérnünk a területi egyenlőtlenségek mérséklésében. A legutóbbi válság teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarországon alapvetően térbeli polarizációs folyamat zajlik. Azonban tény, hogy  nagyon sok regionális és helyi tervezési folyamatba kapcsolódtak be a csoportjaink az ország különböző pontjaink, s ennek köszönthetően rengeteg tudást halmoztunk fel.  Ha szerettem volna megérteni, hogy az alföldi és a dél-dunántúli városok  gazdasági és társadalmi folyamatait jelző mutatói miért mutatnak hasonlóságot hosszú távon, , akkor megkerestem a pécsi kollégákat és összevetettük a saját tapasztalatainkat. Ez sokkal több volt, mint pusztán statisztikai adatok elemzése, mert mindenki releváns, naprakész információkkal rendelkezett az adott térségben, akár egy adott befektetői döntéssel kapcsolatban is. A hazai területfejlesztési folyamatokba igyekeztünk becsatornázni ezeket a tapasztalatokat. A fejlesztési dokumentumok és háttérelemzések készítése mellett, a területi tervezés egyetemi képzési kereteinek kialakításában is részt vett a Regionális Kutatások Intézete. Ennek az eredménye az ország több egyetemén mesterképzés és PhD képzés lett, amelynek  nagyobb része a mai napig is működik,  és kötődik az intézet munkatársaihoz.

A képzésben részt vett szakemberek hol helyezkedtek el később?

Nagyon sokan az állami szférában, az államigazgatás különböző szintjein az önkormányzatoktól egészen a minisztériumokig Dolgoznak tanítványokaminisztériumokban, az Európai Unió különböző intézményeiben . Olyanok is vannak, akik a piaci szférában helyezkedtek el, és inkább annak a háttértudásnak és készségeknek veszik hasznát, amelyeket  a képzés során szereztek.

Társul a képzéshez olyan értékrend, ami azzal jár, hogy képviselik a leszakadó térségeket a munkájuk során ezek a szakemberek?

A területfejlesztésekre fordítható források nagyobb része az EU-ból érkezik, ami nem csak Magyarország esetében van így, az Unió perifériás gazdaságaira általában érvényes.   . Hogy ezek között a keretek között mit tehetünk, az Európai Unió szakpolitkái definiálják. Ezek között a keretek között gondolkodva próbálnak sokan valamiféle választ találni az egyenlőtlenségre és leszakadásra, vagy akár azokra a kihívásokra, amelyekkel a prosperálónak látszó térségek szembesülnek. Utóbbiaknak is megvannak a maguk nagyon speciális problémáik Győrtől Tatabányán át akár Tiszaújvárosig. A kollégák többsége, különösen a kritikai társadalomkutatók természetesen elkötelezettek az egyenlőtlenségeket létrehozó-fenntartó folyamatok megértése, feltárása és enyhítése mellett. Az utóbbi években azonban az állami politikák oldaláról egyre csekélyebb a hajlandóság ezeknek az eredményeknek a felhasználására a társadalmi különbségek enyhítésére, a dolgunk tehát egyre nehezebb. Ugyanakkor egyre több az erőfeszítés a kutatók részéről a tudomány eredményeinek megismertetésre, a kapcsolatok erősítésére a különböző társadalmi szervezetekkel.

Hogyan lehetne bemutatni Kelet-Magyarország helyzetét?

Kelet-Magyarország leszakadása és tartós perifériás helyzetének a magyarázata a rendszerváltásnál korábbra vezethető vissza. Maga az államszocializmus is a saját térbeli centralizáló és hierarchikus gazdaságfelfogásával településhierarchiához kötődő hátrányokat termelt újra. Nem csupán a falvak és a kisvárosok jártak rosszabbul, hanem komoly regionális egyenlőtlenségek is formálódtak. Ennek egyik forrása az államszocializmus ipari modernizációs programja volt, ami az elosztási rendszerben a kevésbé iparosodott, a mezőgazdaság nagyobb súlyával jellemezhető térségek tartós hátrányt jelentett (infrastruktúra-fejlesztésekben, munkajövedelmekben, szociális-jóléti ellátásokban stb.).a a

De a keleti országrész leszakadása ennél is távolabbi korszakba nyúlik vissza. A 19. század második felében ez a térség már függő, nyersanyag-beszállítói pozícióban kapcsolódott be abba a térbeli munkamegosztásba, ami az Osztrák-Magyar Monarchián belül kialakult. Akadtak ugyan helyi kezdeményezések és helyi innovátorok, akik megpróbáltak kitörni  ebből a helyzetből pl. helyi termékekkel.   Jó példa erre Gyula, amely a vasútépítések eredményeként perifériára került, meggyengültek vásárközpont-funkciói (élőállat-kereskedelem), amire helyi tőke a feldolgozóipar sikeres fejlesztésével (gyulai kolbász) reagált.

A térség leszakadó-függő helyzete azonban újratermelődött az I. világháború után, azagrárválság következményeként,  majd az 1929-1933-as gazdasági világválság miatt, amely az egész kelet-európai térséget súlyosan érintette.  Az államszocializmus gazdasági logikájában pedig,  a térség vezető gazdasági ágazatai mezőgazdaság és a hozzá kötődő feldolgozóipar évtizedekig nem kaptak prioritást.  Fordulatot a hatvanas években meginduló vidéki ipar- és infrastruktúra-fejlesztések hoztak, növekedtek a lakossági jövedelmek, elkezdődött pl. a falvak, kisvárosok képét meghatározó Kádár-kockák építése. A vidéket is elérő fejlesztések azonban új egyenlőtlenségeket is gerjesztettek, mivel az állami beruházásokat az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (1971) hierarchikus elvei szerint tervezték és valósították meg. A hetvenes évek centralizációs folyamatai, pl. a TSZ-ek összevonása sok falusi településen a helyi foglalkoztató eltűnéséhez, funkcionális elszegényedéshez, népességcsökkenéshez vezetett. Kelet-magyarországi vidéki kutatásaink során sokan említették a TSz-összevonástokat, mint „a vég kezdetét”. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától a rendszer mind súlyosabb pénzügyi problémái (eladósodás, növekvő kamatterhek) is alapvetően a térbeli egyenlőtlenségeket erősítették.

A kelet-magyarországi gazdasági szereplők a rendszerváltozás után változatos utakat jártak be. A nehézipar Északkelet-Magyarországon súlyos válságba került. A nők foglalkoztatására létrehozott könnyipart  is visszaesés sújtotta: kinyitottuk a piacot, és elöntött minket az olcsó külföldi import, és új versenytársakkal néztünk szembe hagyományos exportpiacainkon is. Ennek következményeként  gyorsan növekedett a munkanélküliség  a nők körében is, amikor alternatíva nélkül szűntek meg az üzemek. A kelet-magyarországi élelmiszeripar is komoly válságot élt meg, amelyet az 1997-es orosz gazdasági visszaesés is sújtott;  ezután  erősödött az ágazat belföldi orientációja, ám a hazai piacokon is mind több versenytársuk akadt.

Az EU csatlakozás  is hátrányosan érintette  az élelmiszer-feldolgozó ipar egy részét. A cukorgyárak bezárásának hatása Kelet-Magyarországon például Sarkadon, Kabáni vagy Mezőhegyesen messze túlmutatot egy  üzembezáráson. Ezek az gyárak kisvárosokban  működtek.. Megélhetést jelentettek a helyi lakosság jelentős részének, a családok többsége kötődött az üzemekhez. Nem csupán úgy, hogy fizetést kaptak, hanem a helyi közösségek építőkövei is voltak: fenntartottak intézményeket, támogatták a helyi iskolákat, szerveztek eseményeket és rendezvényeket, amelyek egy csapásra eltűntek a dolgozók életéből, ők pedig kapaszkodó nélkül maradtak a mindennapjaikban is. A munkahely nélkül maradt emberek nem csupán az anyagi kiszolgáltatottsággal néztek szembe, hanem a közösségszervező erő eltűnésével is. Egy ilyen üzembezárás pedig a városhatáron túl érintette a beszállítókat is, tehát a gazdákat, akik a nyersanyagot termelték. Aki közülük megmaradt, utóbb Nagyváradra kezdett szállítani, mert ott megmaradt a cukorgyár. Tehát az élelmiszeripar zsugorodása, és gyengülő helyi-térségi beágyazottsága érintette a helyi lakosságot és a térségre is pusztító hatást gyakorolt. Ezek a hatások anyagi-gazdasági és társadalmi dimenzióban is hatottak.

Mi tűnik el, amikor feloszlanak az üzemek és nagyon sok embert szélnek eresztenek?

Az emberek munkalehetőség nélkül maradnak. Töredékére csökken az esélyük az elsődleges munkaerőpiaci integrációra, tehát a fizetett, bejelentett állás megszerzésére. Terepi kutatásaink szerint a választóvonal a szegény és a még kikapaszkodni képes családok között ott húzódik, hogy van-e rendszeres jövedelmük. Aztán a másik törésvonal, hogy van-e rendszeres jövedelmük az elsődleges munkaerőpiacról, van-e olyan családtag, aki főállású kereső? Tehát az, hogy valaki bent tud maradni vagy vissza tud kapaszkodni viszonylag gyorsan a munkaerőpiacra a rendszerváltozás után, nagyon fontos differenciáló tényező a helyi társadalmakban. Sokak számára ez nem sikerült, mert visszatérni a munkaerőpiacra önmagában nagy beruházás a családnak: mobilitást, versenyképességet várnak el munkaerőpiacon; ehhez fittnek kell lenni, jól kell táplálkozni, egészségesnek kell lenni. Ez a kelet-magyarországi, elsősorban falusi lakosság nagy részének a rendszerváltást követően rendkívül nehéz volt. A rendszeres jövedelem, a fizikai mobilitás hiánya, majd a közszolgáltatások rendszereinek gyorsuló leépülése konzerválta a keleti országrész kiszolgáltatott helyzetét Magyarországon, és az európai gazdasági térben is. A vidéki terekben élők  „tartaléksereget” jelentenek, akik mobilizálhatók pl. közvetített munkaerőként,  munkaerőhiány idején, akár Európai léptékben is. Amikor azonban elbocsátásokra kerül sor, őket rúgják ki először, tehát a munkanélküliség ismételten a keleti régiókban fog megnőni tízezrekkel megyénként, ahogyan ez 2009-2011-ben történt.

Vannak azonban kiaknázható erőforrások, amelyek térben rögzítettek, mint például a földterületek, s amelyek a gazdasági autonómia forrásai lehetnének. A rendszerváltáskor gazdálkodni kezdő generáció tagjai mára bizony  nyugdíjkorhatár fölött járnak. Ez is hozzájárult a földterületek egyre kevesebb kézben történő koncentrálódásához, a birtokkoncentrációhoz. Ezt a folyamatot az utóbbi évtized állami politikái is erősítették. Ezzel    az a helyi erőforrás, ami még alkalmas a kapitalizmus keretei között a profitszerzésre  és kitörési pont, társadalmi mobilitás forrása lehetne a helybeliek számára, kikerül a keleti periférián élők ellenőrzése alól. Korábban a helyi gazdák művelték ezeket a földeket, mára viszont kívülről érkező tulajdonosok veszik át a birtokokat. Döbbenetes ütemű koncentráció zajlik a háttérben, az ott élők már legfeljebb csak alkalmazottak lehetnek. A legszegényebb településeken a kívülről érkező földtulajdonos lehet az egyetlen foglalkoztató, a helyiek pedig el fogják vállalni azt a munkát a legalacsonyabb bérezésekért is, mert nincs kapacitásuk, lehetőségük ingázni.

A helyi közösségek szétesése a helyi gazdaságok szétesésével, illetve az új függőségek megjelenésével összekapcsolódva zajlott. Ennek több mozzanata is van, mint például a helyi gazdasági szereplők korábban említett eltűnése, amelyek a közösségek szervezői is voltak. A helyben megmaradt intézmények, mint például a helyi iskolák sok esetben az egyetlen centrumát jelentik a közösségi életnek (rendezvények, ünnepek, mint pl. a ballagás stb.). Van tehát integráló erejük, de tudjuk, nagyon sok  intézményt bezártak a falusi térségekben. Ennek alapvető oka a fenntartási költségekben rejlik, amelynek problémáját nem sikerült megfelelően kezelni a független önkormányzatiság időszakában sem. Terepi tapasztalataink szerint sok település eladósodásának hátterében a 2000-es években az intézmények, így a helyi iskolák finanszírozása állt. Az intézmények összevonása, illetve bezárása 2010 után a fenntartóváltással (centralizációval) új szakaszba lépett és felgyorsult.   Ezzel pedig a közösségszervező intézmények tűntek el a településről, s velük az értelmiség is. Ha a közösség  vezetők nélkül marad, összeomlik, és nem képes hallatni a hangját sem. Nem tud beleszólni, hogy mi történjen helyileg, abba peig végképp nem, hogy mi történjen a településen túl, vagy akár a régióban. Ezzel a forráshiányos helyi önkormányzatok erősen (egyoldalúan) függővé váltak egyrészt a kívülről érkező befektetőktől, másrészt az állami elosztástól. Ennek következtében alakult ki az a felfogás, hogy az önkormányzatok bármilyen beruházást tárt karokkal várnak, csak teremtsen munkahelyeket, ezáltal pedig újratermelik saját kiszolgáltatottságukat.

 

II.

(https://ritoszabolcs.wordpress.com)

A filozófia már nagyon korán tematizálta a nevelést és az oktatást. Platón legtöbb dialógusában  fiatal felnőttek beszélgetnek, akik vitatkozva tanulnak Szókratésztől. De a gyerekek hol vannak eközben? A kicsik olyannyira hiányoznak a szülők örökségét és személyét (lásd tragédiák) oly fontosnak tekintő görög gondolkodásból, hogy nehezen tudjuk elképzelni, mit csináltak a görögök a fogamzásuk és az iskolába járásuk közti időben. Egyáltalán azonosultak-e bárhogy a gyerekkori önmagukkal?
Erószt kivéve az Olümposzon nincsenek gyerekek. Sok hellén isten „teljes fegyverzetben” született meg, vagy azzal nyilvánította ki isteni valóját, hogy már gyerekként is felnőttesen viselkedett.
Gyerekek – nem idilli vagy vígjátéki díszletként – először Augustinus vallomásaiban bukkannak fel. Látjuk az ifjú Augustinust tanulás és körtelopás közben, és itt már nem is kérdés, hogy a felnőtt vallomásíró valamiképp azonosnak tekinti-e magát gyerekkori önmagával.
A gyermeket is integráló „én” képére, a gyerekkort is magába foglaló élettörténet kialakulására hatott-e Szentírás? A gyerekáldás központi jelentőségű a Biblia világképében, a bibliai hősök talán még a szerelemnél is jobban vágynak az utódjuk megszületésére. Ám gyerekszereplőt ennek ellenére csak ritkán ábrázol a Biblia – és ha igen, akkor az felnőttként viselkedik, mint Jézus, aki megszégyeníti a bölcseket a templomban. A gyerek – ámbár rendelkezik az ártatlanság adományával – amolyan fogyatékos felnőtt, ezért tart gyakran könyvet a kezében Jézus a középkori madonna-ábrázolásokon. De bármilyen furcsák is ezek az öreges arcú, a mi fogalmaink szerint „csúnya” Krisztusok, a kép szemlélője itt mégiscsak egy vágyott lény, Szűz Mária intim közelségét élvező gyerekkel azonosul.
De a középkori elbeszélő irodalomban sem jelennek meg gyerekek. Ami azért is furcsa, mert a középkor példátlan kultuszt űzött az ifjúságból: a trubadúrok költészetében mindenki joven (fiatal), a regények hősei is kezdetben csak fiatalemberek lehettek. Az Artúr-mondakört feldolgozó elbeszélések egy minden tekintetben kamaszos világot tükröznek: aki itt “számít”, az mind fiatal, gyerekek egyáltalán nem léteznek, az idősebbek vagy „jóságos aggastyánok”, vagy gonosz szörnyetegek, vagy megcsalt férjek (mint maga Artúr király is). Gyerekkora és „nevelődése” csak egyetlen szereplőnek, Percevalnak van.
Véleményem szerint az első elbeszélés, melynek gyermek (kiskamasz) a főhőse, Dantének a Beatrice-szerelem kezdeteit, a saját költővé válását megörökítő Vita nuovája. Az elbeszélőt itt sem látjuk gyerekkori foglalkozás közben, hiszen legfőbb „játéka”, hogy álmodozik, Beatrice után leskelődik és szonetteket ír. De egy gyerekkorban kezdődő nagy szenvedély ábrázolása megteremti az első gyereket is a világirodalomban.

Mint látjuk, csak fokozatosan, nagyon lassan foglalják el a gyerekek helyüket az irodalmi és egyáltalán művészi, filozófiai reprezentációban.
Ma már a gyerekeknek van „hangja”, irodalma, jogai, a jogaikat képviselő ENSZ-szervezetük, mi több, egész iparágak épülnek a szórakoztatásukra / nevelésükre / öltöztetésükre / etetésükre / betegségeik gyógyítására. A gyerekek a művészetekre sem panaszkodhatnak, ezer és ezer elbeszélés próbálja megörökíteni „gyermeki nézőpontjukat”. A közvélemény pedig – a kiskorúak védelmét amolyan „humanista minimumként” definiálva – ma is a gyerekek elleni bűncselekményeket ítéli el a legsúlyosabban.
De ki definiálta ezt így? És ez a gyerekekkel való, nagyon lassan kialakuló együttérzés nem volt-e az újkorban képmutató? Hiszen lehetsz „keresztény”, miközben ünnepled a háborút, vagy  nevezheted magad „elvhű baloldalinak” a szegények kivégzése vagy megalázása, kifosztása (kelet-európai rendszerváltás) után is. Mindennek ellenére én úgy vélem, a gyerekekkel való szolidaritás  nem volt mindig teljességgel farizeus dolog. A XX. század elején számos veszélyhelyzetben lévő felnőtt férfi  fogadta el a Titanicon, hogy a gyerekeknek több joga van megmenekülni, mint neki. A gyerekekkel kapcsolatos „humanista minimumból” tehát következ(het)ett megmásíthatatlan következményekkel járó, konkrét cselekvés is.
Az európaiak „gyerekszeretetét”, érzelgősségét sokan, sokféleképp próbálták kihasználni. De mint a menekültválság bizonyítja, hiába. Nyugat-európai polgárok millióit jobban érdekli, hogy épül-e minaret Hamburgban (hogy örülnünk vagy siránkoznunk kell-e azon, hogy „vége a kereszténységnek”), mint az Európába tartó úton vagy épp Európában elveszett tinédzserek ügye. (Százezrekről van szó.) Másfelől meg épp a menekültválság, a gyerekük nélkül menekülő fiatal férfiak tömegeinek látványa szembesítette azzal Nyugat-Európát, hogy a gyerekszeretet egyáltalán nem nem valamiféle „közös emberi dolog”, és nem jellemző egyformán minden kultúrára.

De vajon tényleg létezhet-e gyerekek és felnőttek között érdekellentét?
A gyerekeket „kiszolgáló” iparágak óriási volumene, a gyerekek nézőpontját is tükröző művészet korában már-már bűn feltételezni, hogy a gyerekek és a felnőttek között valódi érdekellentét állhat fent.
Hiszen minden gyereknek az jó, ha a „szüleik elégedettek”. Minden gyereknek az a jó, ha „az édesanyja / édesapja kiteljesedhet”. Ez a felfogás legtöbbször a gyermeküket morálisan kizsigerelő mártír-anyák ellen irányul – de vajon a teljes érdekegység tételezése nem járul-e hozzá ahhoz, hogy amolyan tartozéknak tekintsük a gyereket – a szülő meghosszabbított testének, idegrendszerének, érzékszervének. A gyereknek természetesen nem „jó” minden, ami a szüleinek. Mert többet kell aludnia, mert többet kell mozognia, mert nem bírja az alkoholt… Mindenkinek jár a teljes család (gyerekkel), de vajon egy csecsemő jól jár-e süketnéma vagy épp hetven éves örökbefogadó szülőkkel? És természetesen nemcsak a kapitalizmus teremthet alapvető érdekellentétet gyerek és szülő között (hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra), hanem a szexualitás is. A gyereknek nem ugyanaz jó, ami a felnőtteknek. A gyerekek és a felnőttek közötti érdekellentétek tagadása könnyen elvezethet a pedofília legalizálásához is.
A gyerekek jogait egy sóhivatal is képviseli az ENSZ-ben, a Save The Children világszervezet. Természetesen ez sem meri felvetni, hogy a gyerekek és a felnőttek között bármiféle érdekellentét létezhetne, és ugyan kikel a gyerekprostitúció és a gyerekmunka ellen, de például az abortusz vagy az örökbefogadás témáját nem meri megpiszkálni. Sok egyéb mellett hősiesen küzd a csecsemő-inkubátorok ellen, melyek nem kellőképp biztosítják a túlélő gyerekek „identitáshoz való jogát”.
Pedig egyáltalán nem magától értetődő, hogy a jognak – például örökbefogadásnál – mindig a felnőttek (az erősebbek, az adózó és fogyasztó polgárok) érdekeit kell képviselni.
De akiknek nincs „érdeke”, annak nincs saját autonómiája, azaz „joga” sem. Csak amolyan díszítmény, mint a puttók a reneszánsz festményeken. Miközben a szülő természetesen korlátozhatja (és korlátozza is) a gyerek jogát, mikor úgy dönt, hogy gyermekének „mégiscsak” el kell mennie iskolába, „mégiscsak” be kell vennie a gyógyszert – de ha minden érdekellentétet viszonylagosnak tekintünk, akkor hol van a gyereknek bármiféle külön szabadsága, amit a szülőnek „mégiscsak” tisztelnie kéne?
A gyerekek költséges függelékké válását persze megkönnyíti az emberi szaporítószervek árucikké válása. Hiszen vehetsz petesejtet, hímivarsejtet, anyatejet, bérelhetsz magadnak méhet – a gyerek áruvá vált, amelyet a szegények „állítanak elő” a gazdagabbaknak. Mint a tyúk a tojást vagy a tehén a tejet. De mi az a különleges haszon, amivel a gyerek „birtoklása” kecsegtet? A régi rómaiak azért vásárolták meg és nevelték fel a rabszolgagyerekeket, hogy azok később a munkájukkal hasznot hajtsanak.
Ma viszont egy gyerek azonnali hasznot jelent. Rögtön meghálálja a törődést, szeretet ad. És micsoda presztízst jelent a gazdájának! A polgári beérkezettség, az intimitás, a család és a „jóemberség” látszatát.

Hosszú volt az út, míg a gyerek a „saját jogán” megjelent a gondolkodásban, a jogban és a művészetben. És az sem volt kevésbé göröngyös út, míg a gyerekek költséges (de kapitalista viszonyok közt könnyen beszerezhető) függelékké váltak, anyu vagy apu puszta idegnyúlványává, egy drága „protézissé”, melyet a szülei tizennyolc évig használhatnak.
De hogy védekezhetnek a gyerekek az efféle kapitalista tárgyiasítás ellen? Florina Illis A gyerekek háborúja című regényében a különféle társadalmi osztályokból származó gyerekek elfoglalnak egy vonatot, és háborút kezdenek a „felnőttekkel”. De ha nincs vonat, akkor mit kezdjenek a gyerekek, hogy védjék meg a saját autonómiájukat a szüleik világával, a gyermeki ártatlanságból is üzletet csináló felnőttekkel szemben?
Fura módon a dolog mégsem tűnik teljességgel lehetetlennek. A gyerekek „szórakoztatására” kitalált piaci gépezet egy csomó közösségi oldalt hozott létre, ahol gyerekek milliói léphetnek kapcsolatba más gyerekekkel.
Nem lehetetlen, hogy a következő forradalmat a közösségi oldalakon egymásra talált, a felnőttek gyámkodását, erőszakos marketing-akcióit lerázó kiskamaszok vívják majd „gondviselőikkel”, a felnőttekkel szemben.

 

Illusztráció: Franz von Stück: Meztelen fiú (részlet)

 

Ha van igazán újszerű és többé-kevésbé általános érvényű fölfedezése az elmúlt nagyjából fél évszázadnak, akkor azt így foglalhatnánk össze: világunkról szóló tudásunk annyira kitágult, annyira komplexként és „embertelenként” lepleződött le, hogy nincs olyan mégoly káprázatos elme, aki befoghatná. Polihisztorok persze már régóta nincsenek, a digitális adathordozókba kiszervezett milliárdnyi információ önjáró mechanizmusai azonban másra is rávilágítanak: saját tudásunkat is csak hálózatokhoz kötődve szerezhetjük meg, sőt tehetjük egyáltalán értelmezhetővé. Nem tudom, jó-e az új NAT (magyar irodalomra vonatkozó része), vagy rossz. Azt tudom, hogy ha szakmabeliek, magyartanárok, irodalmárok, egyetemi tanszékek, az érintett csoportok egész hada fordul ellene és illeti kritikával, akkor ott valaminek félre kellett csúsznia. Hogy a gyermekeink mit (és hogyan) fognak tanulni, azt ugyanis csak konszenzusosan van jogunk eldönteni. Senki sem állíthatja (hacsak nem uralkodik el rajta a hübrisz), hogy ő jobban tudja.

De vajon létezhet-e egyáltalán konszenzus olyan kérdésekben, mint az irodalmi vagy az iskolai kánon? Nem szükségképpen ideológiai alapon történik-e az ítélethozatal? És egy olyan országban, ahol pusztán ideológiai okokból családtagok mennek egymásnak, barátságok hidegülnek el, művészek ignorálják egymás munkáját, és szakmainak induló viták alakulnak át tányérdobálós veszekedésekké, nem illúzió-e azt gondolni, hogy lehetséges megegyezésre jutni abban, mely művek számítanak igazi értékeknek, és melyek középszerűek, avagy sokadrangúak (netán egyenesen károsak)?

Tegyük föl, hogy nem lehetséges. (Mert ha az lenne, bizonyára szívósabb kísérletek történtek volna e konszenzus elérésére, illetve most, hogy nyilvánvalóvá vált a konszenzus hiánya, komolyabban szembenéznének az érintettek ennek következményeivel.) Ha nem lehetséges megegyezés, akkor a logikus lépés csakis egy lehet: vegyük szűkebbre a „kötelezően” tanítandók körét, és tágítsuk ki azokét, akiket ilyen-olyan okból valakik elutasítanak. Legyen bőségesebb a választék olyan írókból, költőkből, szerzőkből, alkotókból, akiknek értékében csak az egyik „oldalon” biztosak. Legyen tanítható Wass Albert és Spiró György, Nyirő József és Váci Mihály, Herczeg Ferenc és Nagy Lajos. Cserébe pedig ne vitassa senki, hogy mondjuk Móricz, Kosztolányi vagy Kertész Imre a kánon része-e.

Az én problémám az új NAT kánonjával tehát nem Wass vagy Nyirő beemelése, hanem az, hogy szűkebbre van szabva az a tanári szabadság, amely e szerzők helyett másokat próbálna favorizálni. Mintha a készítők attól tartanának, hogy ha nem írják elő a „nemzeti” szerzők tanítását, akkor nem is lesz tanár, aki hajlandó lenne elővenni őket. De miért ne lenne? Miért hiányzik ez az elemi kollegiális bizalom? (Vagy más irányból közelítve: ha kételkednek benne a tantervkészítők, hogy a tanár kollégákat magukkal ragadja Wass Albert, akkor milyen alapon kellene őt tantervbe emelni?)
Én a magam részéről egészen jól el tudok képzelni olyan tanárt, aki éppen Kittenberger Kálmán írásai nyomán képes kamasz fiúkban (és lányokban?) fölkelteni az irodalmi szövegek iránti kíváncsiságot. Mindehhez sajátos tanári attitűd, sajátos érdeklődés szükséges, illetve egy olyan tanulói közeg, amely kapható az izgalmas vadászkalandok befogadására. Van ilyen? Miért zárnánk ki? Ettől még Kittenberger Kálmán nem válik Krúdy-szintű mesterévé a magyar prózának, ám az iskolai magyartanításnak nem is ezt kell a tanulókkal elhitetnie.

Többször említettem a „kánon” szót. Ez a nagy múltú fogalom az egyházi szóhasználatból ered, és a vitathatatlan értékkel bíró szövegek gyűjteményét jelentette. Az irodalomtudomány azonban többféle kánont ismer, éppen aszerint, hogy mi az az „érték” (és mérték), amely alapján a szövegekről ítéletet mondunk. Ez az érték lehet esztétikai, lehet történeti, lehet poétikai, és lehet didaktikai is. Egyszerűbben szólva: az iskolában nem feltétlenül ugyanaz számít értéknek, mint az irodalomtudományban. Nemigen ismerek olyan irodalmárt, aki ne gondolná például Nádas Pétert rendkívül nagy írónak, a Párhuzamos történeteket pedig kiemelkedően jelentős regénynek. Mégis, okkal hatna őrültségnek, ha valaki ezt a művet tizenévesekkel szeretné elolvastatni. Nyilvánvaló, hogy az irodalmi és az iskolai kánon sohasem esik egybe teljesen. Utóbbiba olyan műveket érdemes válogatni, amelyek meg tudják ragadni a tizenévesek képzeletét, amelyekben önmagukra ismerhetnek, és amelyek bevezethetik őket a szépirodalomba, egyszóval amelyek segítségével olvasóvá nevelhetők.

Ezen a ponton válik igazán érdekessé, hogy mit kezd az irodalomoktatás a kortárs szerzőkkel, és hogy mi mit kezdhetünk azzal az állítással, hogy csak lezárt életművek taníthatók. A kortárs írók tanításának ugyanis nem az az elsődleges motívuma, hogy létrehozzuk a jelenkor szépirodalmi kánonját (ennek valóban semmi értelme nem volna, hiszen kortárs ítéleteinket valóban könnyen átírhatja, sőt át is fogja írni az idő), hanem az, hogy ráébresszük a tanulókat az irodalom közelségére, hogy fölismertessük velük saját világukat, és támpontot nyújtsunk ahhoz, hogyan kell mai szövegeket olvasni. Hiszen a célunk végső soron az, hogy kritikus, művelt olvasókká neveljük őket. Ha pedig azok lesznek, akkor kortárs szövegeket (is) fognak olvasni.

Vagy nem ez a cél? Vagy a cél a nemzeti identitás megerősítése? Hogy van (illetve kell hogy legyen) ilyesfajta célja is a magyartanításnak, azt kár volna tagadni. Az olvasás sohasem légüres (politika-, társadalommentes) térben történik. Azzal, hogy múltunk értékeit megismerjük, elkötelezettebbekké válunk ezen értékek iránt. De meg tud-e őrizni és egyáltalán meg tud-e érteni valaki egy értéket, ha képtelen reagálni megjelenésének különböző formáira? Ma már alig valaki tagadná, hogy Ady magyarságverseiben mély hazaszeretet szólal meg. Száz évvel ezelőtt azonban Adyt magyarellenességgel, nemzetellenességgel vádolták azok, akik a hazaszeretet adys formájú kifejezésére nem voltak fölkészülve. Aki csak egyféle retorikát ismer, az nagyon könnyen félreérthet olyan szövegeket, amelyek szellemével egyébként azonosulni tudna. A hazaszeretet értékét is célszerű sokféle szövegen megmutatni, mint ahogy bármely más közvetítendő értékkel is így van ez. A tanulókat ugyanis érzékenyíteni kell bonyolultabb, több síkon működő, több módon értelmezhető művek befogadására, ha azt akarjuk, hogy belőlük valóban szellemi, közösségi értékeket befogadni (és terjeszteni) képes ember váljon.

A kortárs művek oktatásának tehát nem annyira a kánonképzésben van jelentősége, mint inkább annak tudatosításában, hogy a műformák, nyelvi regiszterek és retorikai elvárások mindig egy adott kor igényei szerint módosulnak, az irodalomtermelés tehát egy élő, lezáratlan, folyamatos átértékelésekre, vitákra és véleményalkotásra ösztönző folyamat.

Saját kánont bárki össze tud állítani, aki életében pár könyvet elolvasott. Ez egy kifejezetten szórakoztató, örömteli és mély tanulságokat hordozó tevékenység, mindenkinek csak ajánlani tudom. Közös kánont (akár irodalmit, akár iskolait) azonban csak közösen lehet létrehozni, meghallgatva a másik érveit, kérdéseket föltéve, vitatkozva is, de nagyvonalúságot is gyakorolva. Gyermekeink jövője kellően nagy tét, hogy ezt a játékot komolyan vegyük, és ne söpörjünk le otrombán semmilyen érvet az asztalról. Aztán, ami mindebből, ebből a sok különféle véleményből kikristályosodik, azzal már bátran odaállhatunk a jövő generációk elé. Ők persze majd kinevetnek minket, mert döntésünk sehogyan sem lesz tökéletes. De nagyon nem mindegy, hogy ez a nevetés a tisztelet kuncogása lesz-e, vagy a megvetés röhögése. Ez az egész NAT körüli vita ugyanis végső soron erről szól, nem arról, hogy melyikünk nyeri meg.

Én nem vagyok kelet-közép-európai.
A többi kelet-közép-európaival nem köt össze a közös nyelv. Csak a szokások, az érzékenység, a közös múlt, a szorongás. Emiatt aztán persze a világon mindenütt kelet-közép-európainak néznek. És nem is alaptalanul. Elutazom ösztöndíjjal Velencébe vagy Santiago de Compostelába, rögtön összebarátkozom az ott táborozó csehekkel, lengyelekkel, szlovénokkal, horvátokkal, és késhegyig menő vitákat folytatunk, hogy miben vagyunk mi mások.  Hogy miben különbözünk.
Nem osztom a Kelet-Közép-Európával kapcsolatos előítéleteket sem. A világkereskedelem hajdani központjában, annyi találmány, innováció helyszínén, Velencében kutatva nem látom igazolhatónak Szűcs Jenő, a nyolcvanas évek illúzióit tükröző tézisét: a legtöbb újítás Nyugat-Európából származik. Azt sem látom be, hogy a bizánci hagyomány má rteljesen passzé  lenne. Lehet, hogy nem rokonszenves nekünk bizáncias intézmények személytelensége, uniformizáltsága, agyon-bürokratizáltsága – de aki figyeli már a mai Unió intézményeit, például a parlamentjét, az nem állíthatja, hogy ez egy teljesen  „idejétmúlt” hagyomány.
Kelet-Közép-Európa tehát bonyolult dolog. És nemcsak Kelet-Közép-Európában „lakozik”.  Lehetnék akár büszke kelet-közép-európai, de ami miatt én mégis idegenkedem tőlem, az a szeretetlensége.

Egy kelet-közép-európai is elismeri, hogy valaki jobban szeretheti Mozartnál Beethovent.  Elhiszi, hogy egyetlen Beethoven-rajongó sem fogja Mozart híveit géppuskával üldözni, nem „tör” a Mozart-szonáták betiltására, és még a Beethovent “túlságosan” szeretők sem akarják a Mozart-rajongókat lágerekbe zárni… De ez csak a zeneszerzőkre igaz. Ha a hazádat „túlságosan” szereted, akkor biztos meg akarod támadni a többi országot, és ha nem is vagy potenciális gyilkos, de bizonyosan elmaradott… bunkó, aki még nem is látott más országot. Ha a migránsokat „túlságosan” szereted, ha támogatod őket, ha teszel értük, akkor a magyarok életére törsz, el akarod venni az ő önbecsülésüket, kenyerüket, sőt a jövőjüket.
Ha a pirézeket szereted, akkor…
Szóval nálunk mindig baj van a szeretettel.
Mert a Mennyek országában pontosan le van fektetve milyen sorrendben kell szeretni az embereket.
És jaj annak, aki merészel ettől egy tapodtat eltérni!
Ez a legborzalmasabb kelet-közép-európai hagyomány: a „rendetlen” szeretet mögött támadó szándékot, gyűlöletet feltételezni. Mert a leleplezőknek többnyire semmilyen szeretet-élménye nincs.

Ezért életveszélyes Kelet-Közép-Európában bárki mellett állást foglalni. Túlságosan szeretni. Elfogultnak lenni.
Én nem foglalok állást az egynemű párok örökbefogadása mellett. Nem tudom, hogy „anya” vagy „apa” nélkül felnevelhető-e egészséges kisgyerek. Az én távolabbi ismeretségi körömben több homoszexuális pár nevel kisgyereket – mégpedig példaszerűen, szeretetben.  De megbízható statisztikák nincsenek. A gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt „elemi joga”, hogy teljes családban éljenek. Azt viszont kicsit problémásnak tartom, hogy a jog minden esetben (és nemcsak itt, az örökbefogadásnál) a felnőttek (szavazók, fogyasztók) jogait részesíti előnyben.  Ahogy azt is rettentő elítélendőnek tartom, milyen kevés szó esik a 2015-ben eltűnt gyerekek tömegeiről.
De a véleményemet persze nem merem úton-útfélen hangoztatni. Mert a végén valaki feláll a magyar parlamentben, és rám hivatkozva rikácsolni kezd, hogy az egynemű örökbefogadó párok mind gyerekgyilkosok, az őket támogatók pedig a magyarság kipusztításán „mesterkednek”. Egy másik pedig tüntetést szervezne az ablakom elé, hogy védje tőlem  a homoszexuálisok, a természetvédők, az akárkik jogait. De vajon joggal hivatkoznának-e rám?
Az ilyen – Kelet-Közép-Európában szokványosnak számító – elmeháborodottak képviselnek-e bárkit?
A gyerekeket például… A  homoszexuálisokat, a természetvédőket? Vagy ők csak valakik védelme nevében  gyűlölködnek?
Én mindenkit szeretek. Legjobban persze a gyerekeket. Ó, nem vagyok szent! Ez a nemes hitvallás rögtön szertefoszlik, ha felidegesítenek. Például a játszótéren.
De azért alázni, mert valaki valakit/valakiket túlságosan szeret?

Ez a kelet-közép-európaiakra jellemző ki kit szeret, akit nem kéne-játék a magyarországi maszkok elosztásánál érte el a felülmúlhatatlan csúcspontját. Rikácsolva számonkérni, mert valaki nem azokat szereti a legjobban, akiket én? Aztán a számonkérőt álnéven vírusként becsmérelni az „igazság” és „szeretet” nevében? Megtagadni tőle az emberi létezés jogát? Ésígytovább…  A szokott mederben. Ó, mennyire szégyellem, hogy Kelet-Közép-Európában születtem!

A maszkok szétosztásának egyébként tényleg megvannak a mennyekben lefektetett pontos szabályai.
Adj annak, aki rászorul! És ha mindenkinek nem adhatsz, adj annak, akit a legjobban szeretsz!
És viseld el, hogy mások nem azt, nem pontosan úgy, nem előírás szerint…

„Sok srácnak az életében a bezárás a fordulópont, nekem viszont az volt, amikor már a pszichiátriáról is kizártak.”

Hol kezdődik a történeted?

A családi hátterem egyértelműen meghatározta az életemet, tehát az én kálváriám már a születésemkor elkezdődött 1982-ben Székesfehérváron. Egyke gyerek voltam, a szüleim pedig nagyon szegények. Édesapám munkásember volt, sokat dolgozott, mellette sokat is ivott. Általában olyan munkahelyei voltak, ahol szabadabb volt inni, mint például az építőipar. Sűrűn váltotta a munkahelyeit, eléggé bohém ember volt. Édesanyám kórházban dolgozott takarítóként. Fiatalon házasodtak, édesanyám akkor már állapotos volt. A gyermekkoromra úgy emlékszem, hogy iszonyatos sok volt otthon a veszekedés édesapám alkoholizmusa miatt. Olyan szinten mentek a balhék, hogy havonta biztosan kint volt a mentő, vagy a rendőrség.

Édesapád bántotta ilyenkor édesanyádat?

Jellemzően igen, de volt rá ellenpélda is. Volt olyan, hogy édesapám annyira beivott, hogy nem tudta megvédeni magát, édesanyám pedig nekiment és széttörte a fején a gitárt. Az egész gyerekkoromra rányomta a bélyegét a szüleim veszekedése. Mindig azt mondták, hogy erről nem szabad beszélni. Nem volt szabad elmondani a nagyszüleimnek, és nem volt szabad elmondani az iskolában. Mindig titkolóznom kellett. Ráadásul azt sem tudtam felfogni, hogy az ölre menő veszekedések után mindig jött a békülés. Ebben a pokoli körforgásban telt az életük. Természetesen, ahogy múlt az idő, egyre durvábban estek egymásnak. A saját szememmel láttam például, amikor apám eltörte anyám kezét.

Téged is bántottak fizikailag?

Édesapám egyszer vert meg, édesanyám pedig egyszer adott egy pofont. Valahol kettőjük között voltam. Apám is és anyám is féltett, egymást viszont nem féltették. Amikor eljutottak a válásig, mindketten maguknak akartak.

Ha a nagyszüleidhez kerültél volna, változott volna valami az életedben?

Persze. Az anyai nagymamámat nagyon szerettem. Viszont abban a családban is hét gyerekből hat alkoholista volt. Édesapám családja ugyanaz a képlet volt, mint a miénk: mindenki ivott és balhézott.
Nagymamám a szüleim tudta nélkül is gondoskodott rólam. Nagyon sokszor a szüleim étel és pénz nélkül küldtek az iskolába, de nagymamám ilyenkor a saját ajtaján kívül felakasztott a kilincsre az ételcsomagot, hogy el tudjam vinni.

Miért volt az bűn, hogy nagymamádtól ételt kapj?

Mert nem derülhetett ki, hogy mi megy nálunk. Anyám se tudta, ha nagymamám adott nekem enni, pedig tényleg nagyon sokszor kaja nélkül engedtek el. Amikor már szakmunkásba jártam, nekem akkor sem volt bérletem, sem buszjegyem. Sosem kaptam pénzt, hanem elvárták, hogy kigyalogoljak. Buszjegyre is mindig a nagymamám adott.

Az iskolában a tanárok nem próbáltak segíteni?

Alsó tagozatban nagyon zárkózott voltam. Folyamatosan titkolóznom kellett, mert nem volt szabad arról beszélni, ami otthon van, és kicsi gyerekként nem tudtam eldönteni, hogy akkor miről beszélhetnék. De a szüleim is titkolóztak egymás előtt: ha édesapám elment valahova, akkor biztos, hogy bementünk a kocsmába. Ő ivott, engem pedig lefizetett valamilyen édességgel. És ez ugyanígy működött édesanyámmal: ha ő csinált valamit, akkor lekenyerezett valamivel, mert apám előtt kellett titkolózni.
Alsós koromban volt olyan, amikor apám jött értem, utána pedig cikiztek a többiek, hogy apám bejött piásan. Savaztak rendesen, a tanárok viszont nem nagyon foglalkoztak velem, mert akkor még jó tanuló voltam. Mivel zárkózott voltam, figyeltem az órákon. Otthon sosem tanultam, nem volt rá lehetőségem, mert mindig balhé volt.

A szüleidben fel sem merült, hogy ne előtted öljék egymást?

Bizonyára voltak olyan veszekedések is, amiket én nem láttam, de ahogy teltek az évek, a veszekedéseik egyre durvábbak lettek. Ráadásul miután már én is láttam, nem különösebben érdekelte őket, hogy mit fogok még látni.
Nagyon sokszor volt olyan, amikor az éjszakában kellett lemenekülnünk az édesanyámmal a szomszédjainkhoz, mert apám tombolt. A szomszédjaink éppen ezért tudtak róla, az iskolában viszont nem foglalkoztak velem.

Mi változott a szüleid válása után?

Édesanyámnak ítélt oda a bíróság. Egészen addig édesanyám nem ivott. Már kamasz voltam, el tudtam lenni esténként otthon egyedül, anyám pedig még elég fiatal volt ahhoz, hogy a nagy szabadságában eljárjon szórakozni. Az első fél évben gyakran ivott, a barátnőivel ide-oda mászkált. Akkor még nem éreztem, hogy ez baj lenne, hiszen megszűntek az otthoni balhék, édesanyám egyedül volt, és amúgy sem volt sokat otthon. Utána lett egy élettársa. Megdöbbentő, hogy ez, az apámnál sokkal rosszabb emberrel jött össze. Keményen alkoholista, gyógyszerfüggő, agresszív és börtönviselt férfi volt. Éreztette velem, hogy nem szereti, ha otthon vagyok. Fizikailag sosem bántott, ami inkább azért lehetett, mert akkor már nagyobb voltam, és ha anyám nem is merte volna feljelenteni, én megteszem.

Hogyan csöppentél bele a bandák világába?

Már alsó tagozatos koromtól kezdve kipróbáltam minden sportot, csak hogy ne otthon legyek. Hazaértem suliból, ledobtam a táskát és mentem. Végül a focit választottam, ami azért volt jó, mert messze volt a lakásunktól. Az utazás oda-vissza két óra, közötte az edzés, így mire hazaértem, már mehettem aludni. Hétvégenként lent voltam a téren és szó szerint reggeltől estig rúgtam a labdát, csak hogy ne otthon legyek. A tanulmányi eredményeim hetedik-nyolcadik osztályban romlottak le nagyon: kettes-hármas voltam mindenből, a magatartásom pocsék. Bántottam másokat, hogy ne engem bántsanak, sündisznóállást vettem fel. A rosszabb gyerekekkel kezdtem haverkodni, mert azt láttam rajtuk, hogy felszabadultak és nincsenek problémáik, ami nagyon vonzó volt számomra.

Nyolcadikos voltam, amikor a szüleim elváltak, anyám pedig eladta a lakást és egy másik lakótelepre költöztünk. A telepen lévő srácokkal kezdtem haverkodni. Kifigyeltem az új srácok között az idősebbeket, mert ők állandóan lent voltak. Ők már abban az időben drogfogyasztók voltak. Abban a társaságban került elő az első füvescigi. Volt bennem egy minimális félelem amiatt, amit előtte hallottam, hogy „nem szabad, mert repülni fogsz tőle és kiugrasz az ablakon”, de volt bennem egy adag kíváncsiság is. A másik motivációm pedig az volt, hogy a srácok közé akartam tartozni. Ez volt az első fogyasztásom, ami viszont nem nyújtott semmi olyat, amit vártam. Utána néha füvezgettünk, aztán később előkerültek a diszkódrogok: speed, ecstasy. Ezeknél a drogoknál kezdtem azt érezni, mintha ez hiányzott volna az életemből. Nem éreztem lelki fájdalmat, a problémáim eltűntek, sokkal magabiztosabb lettem és erősebbnek éreztem magam. Egyszóval felszabadított.

A barátaimra mindig úgy tekintettem, mint a testvéreimre. Azt éreztem, hogy ők a családom, mert otthon nekem olyanom nincs. Bármit megtettem volna azért, hogy közéjük tartozzak, és a drogozás a mi kis titkunk volt, az fogott össze minket. Tudni kell, hogy szinte mindegyik srác ugyanolyan sorsú volt, mint én: elvált szülők, a sulit korán abbahagyta. Talán egy-két srácnak nem váltak el a szülei.
Eleinte úgy jutottunk cucchoz, hogy amit otthonról kaptak zsebpénzt a srácok, abból dobtuk össze. Nekem sosem volt zsebpénzem, talán egyszer-kétszer kaptam minimális összeget. Aztán heccből szereztünk pénzt: ha valakinek kellett cucc, mi szereztünk neki és leszedtük belőle a részünket, vagy kértünk tőle. Később már megkért a dealer, hogy ha vinnénk biciklit, azt is elfogadná. Aztán jöttek a bolti lopások: tusfürdőket vagy dezodort loptunk, de igazából heccként fogtuk fel. Eladtuk a lopott holmit és még pénzünk is maradt. Jó érzés volt, hogy pénzük is van és összetartozunk. Lényegében ez a rutin tette ki a mindennapjainkat: reggel találkoztunk, aztán pénzt kerítettünk, cuccot szereztünk – olyan volt, mint egy munka.
A hétvégéket vártuk a legjobban, mert diszkóba jártunk. Hétfőn már mindannyian azt vártuk, hogy végre legyen péntek, az volt a mindenünk. Aztán bejöttek a hétköznapokon is nyitva tartó szórakozóhelyek, így már nem csak hétvégenként anyagoztunk. Olykor-olykor kezdtünk elbizonytalanodni és beszéltünk róla, hogy mennyire vagyunk függők, le tudnánk-e állni? Természetesen mindenki azt mondta, hogy igen, bármikor letenné. Amikor megbuktunk valamivel, vagyis egy-egy kisebb balhé nem úgy sült el, voltak próbálkozásaink a leállásra, de nyilván nem ment. Az volt a meggyőződésem, hogy én ezt azért csinálom, mert szeretem, és akkor állok le vele, amikor akarok.

Az első időszakban már két éve anyagoztam, de nem dohányoztam és nem ittam. Azt a két dolgot gyűlöltem, mert azt láttam egész gyerekkoromban, hogy cigarettafüst van az egész lakásban és alkohol mindenhol. Később, amikor már egyre kevesebb jó élményt adott az anyag és nehéz volt lejönni róla, már a pia befigyelt. Akkorra már kipróbáltuk az LSD-ét, a ketamint, az angyalport. Nyilván ezeknek a hatása is idővel gyengült. Mindig azt mondtam, hogy én nem fogom felszívni a port és eleinte csak a nyelvemre tettem, de amikor már nem adott olyan élményt, felszívtam. Mindig azt mondtam, hogy soha nem fogom intravénásan magamba lőni a cuccot, de az is bekövetkezett. Az egész életünk a pénzszerzés és az anyagozás körül forgott. Egyre több pénz kellett, tehát jöttek a nagyobb bűntettek, a betörések és hasonlók. Voltak olyan esetek is, amikor dealert raboltunk ki. Sokan voltunk a bandában, húsz fő össze tudott verődni, úgyhogy együtt bátrak voltunk és megmertük kockáztatni a dealer kirablását is. A korai években még összetartó volt a banda, de ahogy csúsztunk egyre lejjebb a szerhasználatban, már ott is a farkastörvények uralkodtak, egymás nőjét vettük el, lehúztuk a másikat vagy elvettük tőle a cuccot.

Amikor egyre több pénzt szereztünk, megéreztem, hogy ha pénz van, akkor minden van: sok barát vesz körül, olyanok is szép számmal, akik nem tartoztak a bandához. Tehát, ha pénz van, akkor szeretet is van. Akkor még azt hittem, hogy ez nem az anyagról szól, hanem a pénzről. Könnyű pénz volt, és mivel szegénységben nőttem fel, azt láttam, hogy ha van pénzem, minden könnyebben összejön. Akkor lett az első barátnőm is. Mindent pénzben mértem: barátságot, szeretetet.

Mikor történt az első lebukás?

Eleinte piti bolti lopásokat követtünk el. Többször megesett, hogy lebuktunk, de a rendőrök csak megvertek, nem vittek be. Vagy amikor bevittek, behívták édesanyámat is meghallgatásra, mert fiatalkorú voltam, és akkor is elengedtek. Kaptam nyilván valamennyi pénzbüntetést, később közmunkát, pártfogóhoz kellett járni, de ezek nem voltak olyan nagy balhék. Amikor már egyre több pénz kellett, nagyobb kockázatot is kellett vállalnunk. Nyilván nem mehettünk mindig ugyanabba a városba, ahol már elkaptak, úgyhogy más városokban is elkövettünk bűncselekményeket.

Tizenhét múltam 1999-ben. Akkor követtem el az első olyan bűncselekményt, amiért lecsuktak. Egy ékszerboltot rámoltunk ki, elég nagy volt a kár értéke. Egy ideig menekülésben voltunk, de az egyik srácot elkapták, ő pedig feldobott minket. Amíg menekültünk, nyomott áron eladtuk az aranyakat és drogot vettünk rajta. Minden pénz az anyagozásra ment.
Nagyon féltem, amikor bekerültem a fiatalkorúak börtönébe. Nyilván számítottam rá jó ideje, hogy egyszer elkapnak, mert nem lehet ezt büntetlenül csinálni. Viszont voltak haverjaim, akik megjárták a börtönt és elmondták, hogy mire kell figyelni és hogyan kell viselkedni. Miután bekerültem, a legmeglepőbb az volt számomra, hogy minden srác ugyanolyan volt, mint én. Előtte azt gondoltam, hogy rossz és gonosz emberek vannak ott, mire kiderül, hogy ugyanaz az érdeklődési körük és ugyanaz a múltjuk, mint nekem: mindegyik drogozott, piás lett stb. Akkor tudatosult bennem, hogy ha ők tényleg rossz emberek és én is közéjük tartozom, akkor én is rossz ember vagyok. Mindaddig ezeket a bűncselekményeket én csínytevésnek fogtam fel. A közeg egyáltalán nem volt jó hatással rám. Egész nap ment a beszélgetés a tapasztalatokról, ami ahhoz segítette hozzá az ott lévő fiatalokat, hogy kicsiszolódott, rafinált bűnözőkké váljanak.

Nem voltak foglalkozások bent?

Semmi. Abban az időben ilyen még nem volt. Aki annyira nem volt balhés, az dolgozhatott. Három vagy négy hónapot dolgoztam, a többit nem dolgozóként töltöttem. Napközben kimehettünk néha focizni, ilyesmi, de tanítás például nem volt.

Mivel töltöttétek a napjaitokat?

Korai ébresztővel indult minden nap. Ébresztő után a reggeliig rendet kellett rakni. Kitakarítani mindent, a ruhákat stokira hajtogatni. Arra próbáltak tanítani minket, hogy rendet tanuljunk. Mondták, hogy a katonaság mintáját követik. A motivációs módszer az volt, hogy volt húsz zárka, amiből csak ötben volt tévé. Heti pontozással értékelték a zárkákat, és meg lehetett nyerni a tévés szobát egy hétre. A délelőtt elment a takarítással, utána ebéd, utána pedig kb. ugyanez. Kimehettünk az udvarra, ami elég kicsi volt, ott körbe-körbe sétáltunk, vagy lehetett még pingpongozni, esetleg edzeni, de azt csak úgy, hogy az őr ne lássa, mert nem engedték. Könyveket lehetett volna olvasni, amit egyébként szeretek is, de ott nem lehetett, mert mindig történt valami. Állandóan veszekedések és verekedések voltak, elég sok volt az agresszió. De visszagondolva engem nem érintett komolyabban az agresszió jelenléte, mert gyerekkoromban is azt láttam. Nem lepett meg, ha vért látok vagy valakinek eltörik a kezét. Ha nem is volt mindennapos a konfliktus, mégis azért elég gyakori. A felnőttek közt a börtönben egyébként inkább a szópárbaj megy. Fenyegetés és megfélemlítés. Ha valakin észreveszik, hogy ettől megijed, annak vége van. Ha viszont összeugranak, akkor bármi megtörténhet. A fiatalkorúaknál volt olyan verekedés a zárkában, amikor az egyik gyerek kikapott és megmondta, hogy úgy aludjunk el az ágyban, hogy éjszaka elvágja bárkinek a torkát. Késsel aludt. Mi nem mertünk aludni, felváltva őrködtünk az első ilyen éjszakákon. A zuhanyzás általánosságban hasonlóan működött, sosem mentünk egyedül, csak haverokkal. Amíg én fürödtem, addig a többiek őrködtek és fordítva.

Ott is azt erősítette meg a közeg, hogy társaságban kell maradni?

Igen. Nekem hamar ment, mert észrevettem, hogy kikkel érdemes haverkodni. Mielőtt bekerültem, a barátaim felkészítettek a benti életre, és azt is elmondták, hogyan juthatok gyógyszerhez. Amikor bekerül valaki, előtte megvizsgálja a börtönorvos, és szó szerinti bemondásra felírja, amit az kér. Mondtam a rivotrillt és xanaxot, felírta. Még azt is megkérdezte, hogy mennyit szedek? Mondtam a mennyiséget, és kiírta.
A fiatalkorúak között bent nem volt jellemző az anyagozás. A srácok vagy intézetből jöttek, vagy cigánytelepről, abból a mélyszegénységből, ahol nem volt, aki ezt beindította volna. Inkább a gyógyszer ment, vagy az olyan hülyeségek, mint az öngyújtógáz szívása. A szipuzással ott találkoztam először. Amikor festették a zárkát, hígítóztunk. A gyógyszerezés meg félig-meddig legális volt. Ha egy félősebb gyerek kiíratta magának a gyógyszert, elvettük tőle stb.
Az első büntetésem alatt voltam több alkalommal is szállításban. Tehát, amikor az elkövetett bűncselekmény tárgyalása másik településen és bíróságon zajlik, akkor egy héttel a tárgyalás előtt már ott tartottak, utána visszavittek. Ilyenkor újra eljátszottam a gyógyszerfelíratós dolgot, és a dokik ott is egyetlen szóra felírták. Nem is nézték meg, hogy a másik börtönben én mennyit kaptam már.

Ebben a közegben dörzsöltebbé váltam. Azt éreztem, hogy ha nem tört meg a börtönélet, akkor a kinti világban megállíthatatlan leszek. Kiokosítottak bűnözésből. Miután szabadultam, a korábbi baráti társaságom elkezdett széthullani. Másfél év alatt a drogkínálat is megváltozott, sok volt az új cucc. Piálni is elkezdtem, az életemen pedig nem akartam változtatni. Elképzelni sem tudtam, hogy mit jelent az, ha valaki elmegy dolgozni. Azt láttam, hogy én is ugyanúgy pénzt szerzek, amit anyagra költök. Iszonyatosan hiányzott a haverokkal anyagozás, viszont megváltozott a személyem megítélése. Az idősebb arcok is elfogadtak, mert látták, hogy a kissrác kijött és nem tört meg, mások pedig tartottak tőlem. Nem akartam visszakerülni a börtönbe. Jobb körökbe kerültem az alvilágban, ahol nagyobb tétekkel ment a játék. Lett egy komoly barátnőm is, akivel élettársak lettünk, de ugyanúgy ment mellett mindennap az anyagozás, és már elkezdtem mellette piálni is. Ha nem volt éppen cuccom, piával és gyógyszerrel tompítottam az elvonási tüneteket.

Amikor több pénzed volt, változott a használt szerek fajtája?

Persze. Akkoriban is a kokain volt a legdrágább. Ha sok pénzem volt, azt vettem, mert az volt a legjobb, amire minden anyagos vágyik. Ment közben a piálás, gyógyszerezés és dohányzás is.
Miután bekerültem a komolyabb körökbe, már nem volt választásom. Ha ott egyszer elfogadsz egy szívességet, onnantól kezdve lekötelezettje vagy a társaságnak. Ott már olyan szinten ment a betörés, hogy a kezembe adták a kulcsot, hogy itt van, ekkor és ekkor be tudsz menni. Több pénz, komolyabb tétek. Többször volt olyan, hogy lebuktam és bevittek a rendőrök, mire a társaság felbérelte a legdrágább ügyvédet és kihoztak. Volt négy vagy öt olyan ügyem, amikor egyből kihoztak az ügyvédek által, viszont azt nem vettem figyelembe, hogy az ügyem ugyanúgy folytatódott, csak szabadlábon védekezhettem. Ez viszont az az ördögi kör, amiből nem tudtam kiszállni, mert a társaság kifizette az ügyvédet, az is sokba került, kihoztak, vissza kell fizetni. Néha tisztább napjaimon rádöbbentem, hogy változtatnom kell, ahhoz viszont le kell tenni az anyagot és a piát. Amikor viszont józan belátásom volt, beleőrültem abba, hogy milyen helyzetben vagyok, hogyan kerülhetnék ki azokból a körökből úgy, hogy ne essen bajom, ezt a tudatállapotot pedig csak az anyagozással tudtam elviselni.

2002 körül kerültem börtönbe újra. Akkorra az összes meglévő ügyem összeadódott és több mint hét évet kaptam. Ebből összesen három évet kellett ténylegesen leülni. Tökölre kerültem a nagykorúakhoz. Ott volt igazán érdekes a helyzet. Korrupt hely volt, amiről később több riportfilm is készült a tévében, például pénzért adták a kimenőt a börtönből. Amikor bekerültem, hat-hét hónap alatt elvégeztem egy kőműves tanfolyamot. Utána kitettek kajaosztónak, ami odabent a legmenőbb állás, mert kicsit a rabok felett vagy és elég közel az őrökhöz. Én vittem a kaját, az őrök jöttek velem, és nyilván közben azért beszélgettünk is. A rabtársak között a kajával tudtam üzletelni, az őrök pedig rugalmasak voltak. Volt olyan, hogy az őr hozott be nekem piát. A zárkákban volt minimum két mobil, ami nonszensz, de tényleg volt. Mindennapos volt a drog is, ami iszonyatosan drágán ment, mert amikor kint háromezer forint volt egy gramm fű, ott bent ötezerért adták. De az mindennap volt. A gyógyszert pedig már elmondani is nehéz, mert ott bent már a gyógyszerosztó is rab volt, tehát hozzáfértek. Az ottani utolsó két és fél évben nem volt egyetlen tiszta napom. Az élettársam kint egy évig várt rám, utána viszont lelépett. Bennem összedőlt a világ, nem tudtam elképzelni, hogyan ülöm le a többi ítéletet. Minden átértékelődött bennem az utolsó két évben. Észrevettem, hogy a barátaim egy képeslapot sem küldtek, az anyám sem jött már látogatni az utolsó másfél évben, szóval akkor éreztem meg, hogy nincs senkim. Tudtam, hogy ez már nekem nem kell, és ha egyszer onnan kiszabadulok, nem akarom ezt az életet folytatni.

Szabadulás után eldöntöttem, hogy a haverjaimat és a bűnözői köröket messziről kerülni fogom. Kerestem a helyem a világban. Nem volt egyetlen ledolgozott munkanapom sem, csak a börtönben. Azt éreztem, hogy nem szabad ismét bekerülni a bandákba, mert akkor nem lesz kiszállás. Ők azt látták, hogy kijöttem és nem foglalkozom senkivel, valószínleg megtörtem és nem akarok ilyeneket csinálni. Akkor is egy darabig még hasonlóan éltem, de már csak egyedül csináltam. Nem sokkal később megismertem egy lányt, aki miatt megváltozott az életem. Iszonyatosan gazdagok voltak, viszont az volt az elvárás, hogy nem élhettem úgy, ahogy korábban. Kellett a rendes munkahely stb. Életemben először mentem el dolgozni. Természetesen anyagoztam akkor is, de meg kellett változtatni a minőségét a párkapcsolatom miatt. Nem lehetett mindennap cuccozni, viszont onnantól kezdve szerváltás következett: hétvégente anyagoztam, hétköznaponként munka után pedig megittam hat-nyolc sört és egy üveg bort. Azt éreztem, hogy szociális fogyasztó vagyok, ráadásul sok pénzünk volt, ezért elkezdtem online szerencsejátékozni: online póker, tippmix stb. Napi negyven-ötvenezreket játszottam el, mert ahogy utólag megértettem, a drog utáni vágy keltette űrt kellett kitöltenem. Ráadásul nem önmagamat adtam a kapcsolatban sem, hanem egy olyan szerepet játszottam, ami a nőnek tetszett, tehát eladtam magam, mert ebben a kapcsolatban biztosított volt a pénz. Egy idő után már ezt sem bírtam. Az egy dolog, hogy piáltam minden nap, de elkezdtem műbalhékat generálni. Összevesztem a feleségemmel, utána pedig durván becuccoztam. Ezt követően ismét elkezdődött a mindennapi fogyasztás, amit viszont már nem bírt el a házasságunk, és ebből lett a válás.

Miután tudatosult bennem, hogy ennek vége, összetörtem. Nem a válás és a feleségem miatt készültem ki, hanem azért, mert vége lett a jó életnek. Napi negyven-ötvenezer volt a zsebpénzem, amit csak a feleségemtől kaptam, mellette pedig volt nyilván saját bejelentett munkahelyem. Ha valami nagy dolgot akartunk, mondjuk nyaralni, arra is külön volt pénz. Olyan életszínvonalon éltem, amiről korábban álmodni sem mertem, és tisztában voltam azzal, hogy ezt a pénzt és ezt az életet nem én teremtettem elő. Onnantól kezdve egy lassú öngyilkosság következett. Mindent eldobtam magamtól, pedig úgy szálltam ki a házasságból, hogy a feleségem rám hagyott egy panellakást, ami be volt rendezve, és pénzem is volt. Szépen lassan, hat-hét hónap alatt eladtam mindent a lakásból és anyagra költöttem. Akiket ezekből a normális körökből ismertem, mindegyiktől kölcsönkértem. Próbáltam a korábbi életszínvonalat fenntartani, de nyilván nem lehetett. Akkoriban jöttek be az első dizájnerdrogok is, bár még a régi anyagokat fogyasztottam, de amikor már nem volt pénzem, hozzányúltam az olcsó cuccokhoz is. Ezek már nem a várt hatást nyújtották ugyan, de mindent arra költöttem, hogy elmeneküljek a valóságból. Amikor mindent elköltöttem, az utcán találtam magam. Nem volt egy tiszta pillanatom, mert azt az állapotot és azt a szégyent nem bírtam józanul elviselni. Válogatni nem lehetett, úgyhogy elszívtam bármit és ittam a flakonos bort. Lépcsőházakban aludtam a liftházban, vagy volt, amikor drogtanyán húztam meg magam. Három évig tartott a hajléktalanság, ami totálisan leépített. Bármit használtam, amit meg tudtam szerezni.

Mit tapasztaltál az olcsó biocuccoknál?

Már az első kipróbáláskor tapasztaltam, hogy nagyon rövid ideig tart az a hatás, amiért a drogos használja a szert, viszont sokkal tovább tart az utána következő rossz fázis. Kicsit felpörög az ember, de öt-hat perc múlva már rosszul van tőle. Amíg volt előttem anyag, folyamatosan szívtam, mert tudtam, hogy néhány percig jó lesz, utána viszont pokolian rossz állapot következik. Amíg ott van nálad a cucc, egyszerűen nem tudod abbahagyni.

Hajléktalanként egyedül voltál?

Úgy alakítottam az életemet, hogy kerültem az embereket. Iszonyatosan nagy szégyenérzet volt bennem, mert azt azért felfogtam, hogy néhány hónap leforgása alatt honnan hova jutottam. Azok voltak a mélypontok, amikor elsétáltam az utcán és például a kirakatüvegben megláttam a saját arcomat. Kerültem az embereket. Amikor beköltöztem a drogtanyára, akkor is inkább kerültük egymást a másik emberrel. Egy alkesz, drogos fickó élt még ott, mindketten tartottunk egymástól. Attól féltem, hogy előbb-utóbb vagy ő öl meg engem, vagy én őt. Rövid időn belül inkább visszamentem a lépcsőházakba aludni, mert egyszerűen nem tudtuk elviselni egymást. Az egyedüllét miatt teljesen beszűkült a gondolkodásom is. A dizájner cuccokon és a pián kívül nem volt semmi másom. Nem volt egyetlen okmányom sem, mert arra sem voltam képes, hogy elintézzem. Ahogy reggel elindultam, az első utam az anyag vagy a pia után vitt, aztán ismét aprót szereztem, majd megint cuccot, este pedig csak az volt a lényeg, hogy legyen valamim, amitől K.O.-ra vágom magam és elalszom. A végén már hallucinációim voltak, folyamatosan hangokat hallottam, mintha valakik ott beszélgetnének a fejem mellett.

Ennek az időszaknak a végét a hallucinációk okozták. Olyanokat hallucináltam, hogy keresnek a rendőrök, én pedig egyik hajnalban bementem a rendőrségre, hogy itt vagyok, nem kell keresni. Erre ők, ahogy megláttak, mentőt hívtak és pszichiátriára vitettek. A pszichiátrián folyamatosan injekcióztak. Először nagyjából két hetet voltam bent, utána jobban lettem. Amikor kiengedtek, megint azt hittem, hogy a magam ura vagyok, jól vagyok. Hiába nyomtak a kezembe egy csomó receptet olyan gyógyszerekkel, amiket amúgy is meg tudtam volna szerezni, nekem az első utam a kocsma volt. Egy hét alatt olyan szinten taccsra vágtam magam, hogy ismét elkezdtem hallucinálni. Egész nap zúgtak a hangok a fejemben. Az első utam ismét a pszichiátriára vezetett, mert azt gondoltam, hogy végem van, teljesen becsavarodtam. Annyira ki voltam készülve, hogy gyakorlatilag életet mentett, hogy felvettek. Az első két hétben nem hatott a szájon át történő gyógyszeres kezelés, ezért injekcióban kaptam a Haloperidolt. A májam már nem volt képes feldolgozni a gyógyszereket. Öt hetet voltam bent, utána megint kiengedtek. De az öt hét annyira hosszú idő volt pia és anyagozás nélkül, hogy alig vártam, hogy az első kocsmába eljussak. Ugyanaz a kotta volt, mint előtte: kocsma, dealer, és taccsra vágtam magam, mert ahogy kiléptem a pszichiátria ajtaján, máris megjelent a szer utáni vágy. Megint szétcsaptam magamat egy hét alatt, majd ismét visszamentem a pszichiátriára, és ott fordult meg teljesen az életem, mert nem engedtek be. A zárt ajtót kívülről csukták rám. Sok srácnak az életében a bezárás a fordulópont, nekem viszont az volt, amikor már a pszichiátriáról is kizártak. Lepergett előttem az egész életem és rám nehezedett a súlya. Visszacsöngettem és annyit kérdeztem, hogy ha ők nem tudnak segíteni rajtam, akkor kik? Adtak egy címet a városon belül.

Felkerestem a helyet, pedig korábban magamért már nem tettem semmit. Az Egészségdokk Drogkonzultációs Irodába küldtek (https://www.facebook.com/egeszsegdokk/), és hihetetlenül nagy szerencsém volt, mert kiderült, hogy egy gyerekkori anyagozós ismerősöm is ott dolgozott segítőként. Hasonló életútja volt, mint nekem: ugyanaz a nyomor. Amikor megláttam őt tisztán, az olyan volt számomra, mint egy jel, hogy ha neki sikerült, akkor van kiút ebből a gyötrelemből. Tényleg reményvesztett voltam: el sem tudtam képzelni, hogyan lehetne kiszállni ebből. Mondta a srác, hogy másnap keressem meg őket, hogy biztosan komolyan gondolom-e. Tehát másnap visszamentem, és mondták, hogy tudnak segíteni rehabra jutni, de olyan állapotban vagyok, hogy azzal előbb kórházba kell menni méregtelenítésre. Az ő általuk írt ajánlással felvettek a pszichiátria nyílt osztályára. Számomra ez volt az előgondozás. Nagyjából másfél-két hetet voltam ott, de miután kiengedtek, volt még egy hetem, hogy mehessek a reabra. A lelkemre kötötték, hogy bírjam ki, ne essek szét. Arra az időre beköltöztem egy nagyon régi anyagos lányhoz, aki heroinfüggő volt. Ott laktam egy hétig, de mondtam, hogy csak arra kérem, hogy egy hét után kísérjen ki a vasútállomásra, hogy eljussak a rehabra. Így is lett. Abban az egy hétben még folyamatosan anyagoztam, piáltam és gyógyszereztem. December 13.-án reggel kellett utaznom. Volt még egy fél üveg borom és egy marék gyógyszerem, amit bevettem, aztán elindultam. A vonaton már kezdett mardosni a kétség, hogy vajon tényleg ez kell nekem? Már elment az egésztől a kedvem, hogy nem jó, nem kell. De ott is velem volt Isten, mert Martonvásárhely előtt elhagytuk Baracskát, ahol szintén voltam börtönben. Akkor megértettem, hogy ha nem megyek rehabra, akkor a következő utam ismét a börtön lesz.
Martonvásárhelyen már várt a sofőr, aki Ráckeresztúrra vitt (http://drogterapia.hu/). Megdöbbentem, mert amikor kiszállt az autóból, odajött és átölelt, úgy mutatkozott be. Az utolsó években nem volt senki, aki átöleljen vagy szeretettel forduljon felém, erre jön egy vadidegen ember és átölel. Amikor Ráckeresztúrra értünk, ott várt harminc felépülő függő. Egyesével jöttek oda hozzám, megöleltek és segítettek bevinni a cuccaimat. Mondták, hogy örülnek, hogy itt vagyok, jó helyre kerültem. Olyan szeretettel fogadtak, amit nem tudtam megmagyarázni.

Mikor fordult át benned a folyamat?

Az első két hét kegyetlen volt. Nem kaptam gyógyszert. Teljesen szárazon kellett lejönni. Napi egy-két órát tudtam csak aludni, ötpercenként volt melegem, aztán hidegrázásom. A mozgáskoordinációm nem volt rendben, ha ki kellett mennem, fogtam a falat, hogy el ne essek. Nem volt étvágyam, szinte semmit nem ettem, pedig nagyon jó kajákat készítettek és kiszolgáltak. Felfogni sem tudtam, hogy vajon itt hogyan lehetne meggyógyulni. Hallgattam a csoportokat, ültünk, de nem állt össze a kép. Aztán lassan lett egy-két jobb napom. Mondták a srácok, hogy ők is ezen mentek keresztül, ismerik a folyamatot, ez most így zajlik, de utána jobb lesz. Nagyjából egy hónap alatt tisztult ki a szervezetem. Úgy voltam vele, hogy majd el leszek ott egy-két hónapot, egyfajta szabadságnak fogtam fel, aztán kezdek valamit magammal. Másfél hónap után rendeződtek bennem annyira a dolgok, hogy már fizikailag és mentálisan is kezdtem jobban lenni. Akkor jöttem rá, hogy napról napra látom a körülöttem lévő srácokat, ahogy változnak. Aztán jöttek olyan leállt szerhasználók, akik már öt éve meggyógyultak és elmesélték az életüket. A rehab előtt olyanok voltak, mint én, most pedig odajöttek a családjukkal. Olyan volt látni ezt számomra, mint egy csodát.

Kezdtem elengedni a régi dolgaimat. Elengedtem azt a berögződést, hogy majd én tudom, mi legyen. A mentorok is mondták, hogy ha bejöttem és feltettem a kezem, hogy segítséget kérek, akkor próbáljak meg végre valami újat. Nagyon sokat segített, hogy az ottani munkatársak többsége mind leállt függő volt. A tapasztalataik és a sorstárs jelleg miatt elfogadtam, amit mondtak. Akkor kezdtem felfogni, hogy ha ezt végigcsinálom, akkor van rá esély, hogy kiszálljak az anyagozásból. Mivel Ráckeresztúr egy református drogterápiás otthon, rendszeresek az istentiszteletek és a bibliaórák. Az életemben egyébként addig is mindig elfogadtam, hogy van Isten, de a vele való kapcsolatom leginkább olyan volt, hogy mindig kértem: kérlek, hogy pénzt adj, most ebben segíts, aztán abban, és így tovább. De amikor már egy ideje ott voltam, az egyik éjszaka megpróbáltam imádkozni. Nem kényszerített rá senki, magamtól éreztem a késztetést. Akkor történt életemben először, hogy az imámban hálát adtam azért, amim van: hogy élek, hogy jó helyen vagyok, hogy szeretet vesz körül. Talán az volt a legnehezebb része a rehabilitációnak, hogy tiszta fejjel kellett szembenézni önmagammal, és ehhez Isten adott nekem erőt.

A legnagyobb változás egy bibliaórán történt. Levetítettek nekünk egy rövid néma filmet egy ember életéről. Láttuk, ahogy megszületik egy gyerek, Isten pedig ott áll mögötte. A gyerek cseperedik, majd ahogy növekszik, elköveti a maga bűneit és fokozatosan eltávolodik Istentől. Amikor már mindenben csalódott és nem látja az élete értelmét, öngyilkos akar lenni, de Isten odaáll és segít neki. Amikor ezt láttam, úgy éreztem, hogy az a film az én életemről szól. Olyan euforikus érzés töltött el, mint amit a drogozáskor tapasztaltam eleinte. Tudtam, hogy aki előtte voltam, már nem létezik. Kicserélődött minden, új szemléletet kaptam. Elfogadtam Istent.

• 

• 

• Onnantól kezdve a változás nem úgy történt, hogy mindenre helyesen tudtam a választ, hanem kialakult bennem a hajlandóság és nyitottság, hogy tegyek azért, hogy változzak. A csoportokon jobban figyeltem, kértem felépülős könyveket és nyitottan kezdtem viszonyulni a szenvedélybetegség megismeréséhez. Elkezdtem őszinte lenni. A múltfeltárás során megkerestük, hogy mi a gyökere annak, hogy én elkezdtem anyagozni. Rájöttem, hogy mit jelent a barátság fogalma, mi az őszinteség, és hogyan kell kezelni a konfliktusokat.
  Isten jelenléte betöltötte az életemet, és onnantól fogva nem voltam magányos, mert tudtam, hogy Ő velem van. Később ez úgy is megmutatkozott, hogy például pénzt találtam az utcán és nem eltettem, hanem megkerestem a gazdáját. Saját magamon döbbentem meg, hogy régen loptam az emberektől, most pedig visszaadom a pénzt a tulajdonosának.

  Ma már segítőként dolgozol?

  Önkéntesként működöm több drogsegély szervezetben.  A civil munkahelyem az építőiparban van, viszont annak is van missziós jellege. Én voltam ott az első olyan dolgozó, aki felépülő függőként került a céghez. Észrevették, hogy van bennem bizonyítási vágy, megbízható vagyok, és alapvetően más a felfogásom, mint a többieknek, mert én például soha nem káromkodom. A kollégák nyitottak voltak, elkezdtünk beszélgetni, és elfogadták. Ezt követően egyre több srác kapott ott lehetőséget miután kijöttek a rehabról, és azóta gyakran előfordul, hogy öten-hatan is ott vagyunk egyszerre. Emellett szoktam önkénteskedni a Válaszút Missziónál (http://valaszutiroda.hu/), Ráckeresztúron (http://drogterapia.hu/) és a Bethesda kórházban is. A kórháznak van drogprevenciós részlege, akik az iskolákba viszik a programokat, és én szoktam tartani az előadást. A Válaszútnál heti két napot dolgozom. Egyébként a félutas házukban laktam két évig a rehab után, ami nagy segítség volt, hogy visszakerüljek a munka világába és tudjak előtakarékosdkoni az önálló lakhatás megteremtéséhez.

  Tavaly több mint húsz iskolában tartottam előadást, illetve több alkalommal hívtak meg rádióba is. De volt olyan prevenciós előadásom is, amikor a Nemazalány koncertje előtt egy órát beszélhettem az életemről a koncertre érkező fiataloknak. Így próbáljuk elérni a fiatal korosztályt. Egyébként folyamatosan járok csoportokra hetente több alkalommal is, és van olyan csoport, amit ma már én tartok. Hetente több alkalommal járok gyülekezetbe, ott ismerkedtem meg a menyasszonyommal is.

  Ha a fiatal éned találkozott volna a mostani önmagaddal és azt mondtad volna neki, hogy ne csinálja, az változtatott volna?

  Nehéz megmondani. Olyan srácra hallgattam volna, akin azt érzem, hogy közülünk való. Ennek mindig az a kulcsa, ha olyan ember mondja, akin azt érzi a hallgatóság, hogy egy közülük. Például van most egy olyan lehetőség, hogy mehetek prevenciót tartani börtönbe, és úgy gondolom, hogy hiteles leszek a rabok számára, mert tudok arról beszélni, hogy én is voltam bent és milyen volt. Amikor én elkezdtem anyagozni, olyan embertől fogadtam volna el a felvilágosítást, akin azt érzem, hogy igen, ennek valóban lehet rossz vége is.

  Azt mondjuk, hogy például a bántalmazott gyerek ne kezdjen drogozni, mert az rossz, de ha nem csinálja, mégis mit kap helyette?

  Azoknak a srácoknak, akik a romatelepeken nőnek fel és szívják a biot, semmi esélyük nincs. Előttük az út vagy a halál, vagy a börtön. Egymást ölik meg, ha nincsenek kiszakítva abból a közegből. Az egyik ismerősömék Gyöngyösön szerveznek programokat a cigánytelepen felnövő gyerekek számára. Dikh villám futóklub a nevük (https://www.youtube.com/watch?v=daUoLoKs98A). Elviszik a gyerekeket futni, kenuzni és más programokra, hogy lássanak mást is. Mert a probléma ott van, hogy ezek a gyerekek bizony nem látnak mást. Azért volt nekem is huszonhét évesen az első munkahelyem, mert nem láttam mást magam körül, mint a bűnözőket. Dealerek és orgazdák vettek körül. Azt éreztem, hogy ebből nincs kiszállás, mert soha nem is láttam más példát.

  Elszórtan van egy-egy ilyen program vagy kezdeményezés, de amíg az állam nem áll mögé, addig alapvető gondokkal fognak küszködni. Például cipőt kellene adni a gyerekeknek, mert anélkül hogy vigyék el őket futni?
  Ha azt nézzük, Ráckeresztúron van egy tini részleg is, ahol 12-18 éves korig vannak a srácok. Ott találkoztam olyan tizenkét éves kissráccal, aki már négy éve volt szerhasználó. A szülei ártulták a biot, ő pedig nyolcévesen úgy gyújtott rá az első biós cigire, mint más cigánytelepen ugyanaz a nyolcéves a sima cigarettára. Nagyon sok munka lenne, hogy ezeket a gyerekeket kiragadjuk a környezetükből. Lehetséges, hogy hasonlóan bentlakásos formában kellene megtanítani őket az életvezetésre. Laktam én is cigánytelepen hónapokig és láttam, hogy komoly segítség nélkül esélyük sincs arra, hogy kitörjenek.
  Számomra is ott volt a lehetőség a félutas házban lakni két évig, hogy talpra tudjak állni. Ezek a programok működhetnének a börtönből szabaduló emberek számára is. Úgy lehetne támogatni őket, hogy ne essenek vissza a bűnözésbe és a szerhasználatba, hogy támogatott és ellenőrzött lakhatási formában élnének pár évig, ahonnan eljárnak dolgozni, viszont nem fogyaszthatnak drogot vagy alkoholt. Ráadásul ez a támogatási forma garantálhatná azt, hogy az ember ne abba a közegbe menjen vissza, ahol szerhasználatot folytatott vagy bűnözött. A drogrehabok félutas házai több városban is működnek pontosan azért, hogy a felépülő függő ne a korábbi közegébe legyen kénytelen visszamenni. Ezt is nyilván az állam pénzeli valamilyen szinten, máskülönben nem tudna működni, hiszen iszonyatos finanszírozás szükséges a komolyabb programok fenntartásához.

És Istennél, az Úrnál van kimenetel a halálból.
Zsoltár 68:20

 

 

“Alapjaik jóvoltából állnak az épületek, hordozzák és alátámasztják őket, és pilléreik jóvoltából állnak, megtámasztják és körbeölelik őket, és gerendázatuk jóvoltából állnak, összekötik és egyesítik őket. Az alapok viselik el, hogy meg ne süllyedjenek, a pillérek viselik el, hogy el ne dőljenek, a gerendázat és a kötések viselik el, hogy szét ne omoljanak. Épület-testünk a zsoltárvers első felében van. Éspedig így: a mi Istenünk a szabadításoknak Istene; ad salutes, többes számban: szabadítások, így van az eredetiben: Isten az, aki lelki és testi szabadítást is ad nekünk. Viszont az épület alapja, pillérei, gerendázata mind a zsoltárvers másik részében, a textusunkban van, és a szavakat itt – az Istennél, az Úrnál van kijövetel a halálból – háromféleképpen fogják fel a magyarázók. Először is, az épület (Isten az, akinél kimenetel van a halálból) azon alapon áll, hogy ez a mi Istenünk, az Úr minden szabadításnak Istene. Tehát az Ő hatalmában van, hogy kimenetelt és szabadulást adjon nekünk, még ha mi már a halál torkában és fogai közt vagyunk is, még ha ama örvény, a sír ajkai megnyíltak is reánk. Ebben a felfogásban tehát ez az exitus mortis, kijövetel a halálból: liberatio a morte, szabadulás a halálból, és ez a legnyilvánvalóbb és legáltalánosabb értelme ezeknek a szavaknak, és ezen alapul a fordításunk is: megszabadít a haláltól. Másodszor aztán, a pillérek, melyek megtámasztják és tagolják ezt az épületet (azt hogy: minden szabadításnak Istene a mi Istenünk), így emelkednek: és Istennél, az Úrnál van kijövetel a halálból, vagyis a halálunk elrendezése és módja, hogy miféle kimenettel és melyik ösvényen kell távozunk a világból, legyen az várva várt vagy hirtelen, erőszakos vagy természetes, történjen érzékeink teljes birtokában vagy betegségtől összetörve és szétszórva, mindez sem vádat nem bizonyít, sem ítéletet nem eszközöl, mert bárhogy haljanak is, az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála,1 és nála van a kijövetel a halálból, az ő kezében van, hogy miképpen távozunk ebből az életből. Ebben az értelemben tehát ez az exitus mortis, halálból kijövetel: deliberatio in morte, szabadulás a halálban, nem úgy, hogy Isten megment minket a meghalástól, hanem úgy, hogy gondja lesz ránk halálunk óráján, hogy miféle legyen eltávozásunk. Ebben az értelemben és felfogásban, az ige természetes kerete és összefüggése ad nekünk helytálló és sokatmondó eligazítást. És végül, ennek az épületnek (tehát hogy Istenünk minden szabadításnak Istene) a gerendázata és kötései ebben vannak: ennél az Istennél, az Úrnál van kijövetel a haláltól, vagyis ez az Isten, az Úr, aki egybekötötte és egyesítette a két természetet egyben, és aki Isten lévén a mi testünkben eljött a világunkba is, nem szabadíthatott meg minket másképp, nem mehetett ebből a világból másképp, nem térhetett vissza előbbi dicsőségébe másképp, mint halállal. És így ebben az értelemben, ez az exitus mortis, ez a kijövet a halálból: liberatio per mortem, szabadítás halál által, ennek az Istennek, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak a halála által. Így fogja fel Szent Ágoston e szavakat, és sokan ama nagyszerű személyek is, akik követték őt. Mindhárom sorban tehát ezeket az igéket nézzük: először, hogy a hatalom Istene, a mindenható Atya kimenti szolgáit a halál torkából, aztán, hogy a kegyelem Istene, a dicsőséges Fiú megment minket azáltal, hogy magára veszi ezt a kimenetet a halálból, és aztán hogy, e kettő között, a vigasztalás Istene, a Szentlélek kiment minket minden vigasztalanságból, ki áldott kóstolóval tudatja velünk, hogy akármiféle halállal is rendeltetett halnunk, hogy ez az exitus mortis mindazáltal introitus in vitam, ez a halálba való kimenet bemenet lesz az örök életre. Mármost e három megfigyelés: szabadulásunk a morte, in morte, per mortem, szabadulásunk a haláltól, halálban és halállal, bőséggel betölti testünk épületében az alapok, a pillérek és a gerendázatok hivatalát, hogy ugyanis a mi Istenünk minden szabadításnak Istene, mert ennél az Istennél, az Úrnál van kijövet a halálból.”

Bogárdi Szabó István fordítása

A teljes prédikáció itt olvasható:

https://bogardiszaboistvan.hu/hu/konyvek/halalparbaj

https://honlap.parokia.hu/data/attachments/2010/09/24/Donne-01.pdf

https://bogardiszaboistvan.hu/files/3/donne_forditas.pdf