Az utolsó falevél – Krónika az 1382 és 1395 közötti évekből

Bárhogy is titkolták előtte, eljutott az ő fülébe is a nápolyi özvegy fenyegetőzése: kivégezteti őket, aztán mézesbödönben Nápolyba viteti a fejüket, hogy szemen köphesse férje gyilkosait. Attól a naptól fogva nem bírt mézet enni: egyre csak az járt az agyában, milyen érzés lehet, amikor levágott feje a mézben úszkál.

Károly özvegye nem csak fenyegetőzött: egyértelmű volt, hogy többek közt ő is pénzeli a délvidéki lázadókat, akiknek gerillatevékenysége már az anyakirálynét és a nádort is kezdte zavarni.

De nem ez volt az egyetlen probléma. Megérkezett Zsigmond is, akiről a kislányban csak halvány rémképek derengtek: annak idején apja őt választotta számára férjül. Eljegyzésükkor nagy, nyálas puszit nyomott Mária arcára. A kislány nem győzte törölgetni, és egész este hányinger gyötörte.

Nos, Zsigmond most eljött, hogy kiharcolja az esküvőt. Leendő anyósa ugyanis próbálta elsumákolni a nászt: titokban francia vőlegényt keresett leánya számára. Merthogy építeni kell a kapcsolatot a külfölddel, és ez a patkány Zsigmond… kritikán aluli.

Viszont azért Erzsébetnek is volt annyi esze, hogy ne húzzon ujjat a pápával, valamint a magyar főurak háromnegyedével. Az esketés végbement. Mária sápadtan állt az oltár előtt és rezignáltan tűrte, hogy Zsigmond az ujjára húzza a gyűrűt. Erzsébet hangosan sóhajtott egyet, Garay pedig összevonta a szemöldökét. Nem lesz ez így jó. Zsigmond viszont elégedetten mosolygott. Tetszéssel méregette menyasszonyát. Harcias kis cicamica, no de így csak izgalmasabb lesz. Most már egyenesen vigyorgott. Mária válaszként grimaszolt egyet és elfordította a fejét. Ebből nem eszik ez a szemét alak.

És valóban: a várva várt nászéjszaka elmaradt, Mária zsenge korára való tekintettel. Így majd a válás is egyszerűbb lesz, dörzsölgette a kezét Erzsébet. Végül is, nem olyan nagy baj, hogy ezek itt immár férj és feleség. A zavargások nagy része megszűnt, csak a Délvidék jelenti a problémát. De nem baj. Jövő héten fogja Máriát és leutaznak. Annak a nyomorult népségnek elég lesz a személyes jelenlétük. Egyből lenyugszanak. Pancserek. Már előre meg is írták Garayval a szónoklatot, amellyel megnyerik a lázadók jóindulatát és ráveszik őket, hogy segítsenek kiűzni Zsigmondot és híveit az országból: “Igaz magyarok! Hát elfelejtették, hogy ki az uratok? Hát elfelejtettétek, hogy kötelesek vagytok Árpád vérét szolgálni? Hagyjátok, hogy az idegenek felhasználjanak titeket tulajdon hazátok ellen? stb stb.” Amatőr népbutító szöveg volt csupán, de megvolt rá az esély, hogy komoly tömegeket tudnak agymosni vele. Máriának nem ad két napig enni, hogy meggyötört és még szánalomra méltó legyen. Úgy majd könnyebben megesik rajta a szívük. Hiszen ő maga Magyarország.

Erzsébet hasonlata nagyon is találó volt, csak az nem jutott eszébe, hogy sem lánya, sem az ország nincs túl fényes helyzetben, az meg végképp fel nem merült benne, hogy mind a lánya, mind az ország állapotáért ő is nagyban felelős. Épp ezért ellentmondást nem tűrve tálalta az utazás tervét.

– Nem megyek. Menjen egyedül. Garay úgyis elkíséri – közölte Mária unott arccal.

– És ugyan miért nem jössz?

– Rosszat álmodtam. – a lányka rezzenéstelen szemmel meredt anyjára. – Garayt és Forgáchot felszabdalták, anyámat pedig megfojtották és bedobták a folyóba. Ezért nincs kedvem elmenni.

Durr, egy pofon.

– Engedetlen tacskó. Jössz és kész.

Ilyen hangulatban keltek útra.

A hintó csak döcögött, döcögött, a tömeg meg egyre csak gyűlt körülötte.

– Bizonyára csak kedves földművesek, akik azért jöttek, hogy tiszteletüket tegyék előttünk – nevetgélt idegesen Erzsébet. – Olyan barátságosan integetnek!

– Anyám, kasza és fejsze van a kezükben… – sóhajtott fel Mária. – Én mondtam, hogy ne jöjjünk ide, de…

– Elég! Elég! – visította az anyakirályné. – Garay! Forgách! Csináljatok valamit!

Mária unottan nézegette a hintó belső burkolatát. Jellemző.

Garay és Forgách igyekeztek szétoszlatni a tömeget, mérsékelt sikerrel. Garayt szabályszerűen felaprították, Forgách pedig még nála is keservesebb véget ért: látta, hogy a tömeg a két nőt akarja kézre keríteni, ezért a hintó ajtaja elé ugrott, hogy távol tartsa onnan a támadókat. De ekkor valaki kinyúlt a kocsi alól és a földre rántotta. Balázs egy darabig próbált megkapaszkodni a hintó ajtajában és vérben forgó szemmel bámulta a két nőt, akikért most életét fogja áldozni. Mária elgondolkodott: “Ez a Balázs szerelmes belém.” De mire ez átfutott a fején, Balázsból már csak pár véres húscafat maradt; a gyilkosok pedig elégedetten dagonyáztak a vérben. Aztán, mikor kitombolták magukat, kiráncigálták a királynőt és anyját, megkötözték, majd egy szénásszekéren Novigrad várába fuvarozták őket.

Mária itt is csak az ablakban ücsörgött egyre és a tájat nézte. Nem érzett se éhséget, se szomjúságot, a kapott ételt úgysem volt kedve megenni. Moslékot adtak nekik, mint a disznóknak.

Hopp, mi van ezzel a lóval?! Lassabban!

Erzsébet természetesen Novigradban sem tudott megülni a fenekén: galambokat próbált beidomítani, hogy segélykérő üzeneteit eljuttassák Velencébe. Sajnos fogalma sem volt róla, hogy galambjait a várkapitány családja fogyasztotta el vasárnaponként ebédre. Egy idő után pedig megelégelték a királyi özvegy machinációit, és benyitottak a foglyokhoz.

 

 

Amor de lonh

Amor de lonh
Kesergve írok most magának,
kedves, hisz válasz úgyse jön,
de bárhogyan emészt a bánat,
azért magamat nem döföm
se szíven, se fejen, se térden,
tüdőn, se háton se belen,
se bőrön, se fülön se mégsem,
én nem csinálom ezt nekem,
hanem itt, a száműzetésben
szomorkodva rád gondolok
(tudod, Pesten vagyok, nem ott),
se magamat én konyhaszékkel,
mint nénikéjét döfi nem
a nagy hős: Mikes Kelemen.

Az év és az évtized popzenéi

Az ÚjNautilus 2009-ben induló zenerovatának szerzője az év végének közeledtével hátratekintett és hagyta hogy egy mindent átfogó pillantásban sűrűsödjék mindaz, ami ennek a visszafogottságában kacér esztendőnek az esszenciáját jelentette könnyűzenében. Majd, mint napfogyatkozás idején a primitívek, szemét összébb hunyorítva tett kísérletet a popzene elmúló évtizede fantomképének felrajzolására.

 

(Ízelítők dalak a címre kattintva tekinthetőek meg.)

 

2009 TÍZ DALA

 

10. Animal Collective, Summertime Clothes = Merriweather Post Pavilion

Az Animal Collective-ről idén sok mindent elmondtak, talán csak azt hangsúlyozták relatíve keveset, hogy ebben a dalukban több slágerpotenciál van, mint a My Girlsben, vagy mondjuk a Brother Sportban.

 

9. La Roux, In For The Kill = La Roux

Az év elején szinte mindenki Little Bootsra fogadott a La Roux-val szembeni retroharcban. (Én nem.) Végül a La Roux úgy nyert, hogy olyan dalt nem adott ki kislemezen, mint a Colourless Colour.

 

8. Peter Doherty, Last Of The English Roses = Grace/Wastelands

Pete Dohertynek az elvonókon, börtönökben valamint a jó ég tudja hol pazarolt idejébe azért csak belefért öt (!) lemez az évtizedben. Igaz, ezek közül csak egy tökéletes, a többi viszont összecsapottságával illik jobban Dohertyhez. Idén a ez a lötyögős, csapott romantikájú szám menti meg az aktuális lemezét.

 

7. Japandroids, Young Hearts Spark Fire = Post-nothing

Idén nyáron talán ez a dal volt képes leginkább magába szívni az évszak esszenciáját. „I don’t wanna worry about dying, / I just wanna worry about sunshine girls.” – zengette a meglehetősen vastag megszólalású duó.

 

6. Phoenix, Lisztomania = Wolfgang Amadues Phoenix

A Phoenix idei albumán több kiváló dal is volt (1901, vagy Love Like Sunset), a de a legjobban mégiscsak ez a tagadhatatlanul franciás puhaságú, Liszt Ferencet idéző dal sikeredett.

 

5. Lily Allen, Everyone’s At It = It’s Not Me, It’s You

Ha Lady GaGa az új Madonna, akkor Lily Allen az új Britney Spears. Az évtized egyik jellemző tendenciája, hogy ami nem működött a kilencvenes években, az egy évtizeddel később igen. Bauderillard sokat tudna mesélni, mennyivel másabb hátország a kelet-londoni lakótelep, mint a Mickey Mouse Club.

 

4. Grizzly Bear, Two Weeks = Veckatimest

A Grizzly Bear volt az Animal Collective mellett az idei év leginkább túlértékelt, de emellett azért közel sem értéktelen zenekara. A Veckatimest album is meggyőzőbb lenne, ha még lenne még két hasonló dal, vagy ez se lenne rajta. A Two Weeks így egymagában kicsit kilóg az absztraktabb darabok közül. Önmagában viszont kiváló álmodozós darab.

 

3. Girls, Lust For Life = Album

A vallomásszerűen induló, slampos folk-darabnak tűnő dal a második versszaknál fordul ki magából: a „Wish I Had A Father” sor helyett „Wish I Had A Beach House” énekel, közben belép a doo-wop-os kísérővokál is. Jó példa ez a dal arra, hogy egy drámázó tónusban előadott komolytalanság milyen megkapó is tud lenni.

 

2. Wavves, So Bored = Wavvves

Nathan Williams egyszemélyes zenekara több szempontból is nullpontot jelöli ki: zeneileg, egzisztenciálisan és előadás tekintetében is. Eggyel emögött már csak zaj van. Talán ezért van benne akkora kraft, mint az amerikai telepesek által állatiasnak tartott Delta-bluesban, vagy az angol polgárokat riogató Sex Pistolsban. Tökéletes krónika a kilátástalanságról, amikor az élet már csak egy feladat.

 

1. Lady GaGa, Paparazzi = Fame

Ha a Wavves az antitézis, akkor Lady GaGa a szintézis 2009 popzenéjében. Ő a metasztár archetipusa, aki előbb felénekli a Paparazzi című számot, majd amikor tényleg üldözik a fotósok, akkor már ő is fényképezőgéppel a kezében lép ki a limuzinból. Mint a szellemkastélyok tükrei, és azok ridegsége.

 

 

2009 TÍZ LEMEZE

 

10. Matias Aguayo, Ay Ay Ay

Mintha a latin-amerikai származású német zenész minimál-technóját a francia pop üdvöskéje, Camille, és az ő tavalyi lemeze a Music Hole ihlette volna. Ahogy Camille a zongorát leszámítva csak az emberi testet használta “hangszerként” (taps, ének, beatbox ésatöbbi), úgy Aguayo a minimál-technót bolondította meg hasonlóan emberi módon.

 

9. Handsome Furs, Face Control

A Wolf Parade nevű, blogszintéren kultikus zenekar egyik frontembere feleségével ácsolta össze ezt Kelet-Európa ihlette zajos, de táncolható barkácspop-lemezt.

 

8. Horrors, Primary Colours

A korábban csak energikus koncertjei miatt érdekes Horrors idén eljátszotta azokat a dalokat, amiket valószínűleg a Joy Division írt volna meg, ha Ian Curtis megéli a My Bloody Valentine Loveless című lemezét.

 

7. The Antlers, Hospice

Ezzel a lemezzel már foglalkozunk a zenerovat legelső szövegében. Ha még lenne tétje a dolognak, akkor az év konceptalbuma elismerés az Anthlersöt illetné.

 

6. The xx, xx

Az „xx” nevű zenekar debütáló munkája mintha a tavalyi felhőtlen Vampire Weekend-lemez szomorkás ellenpárja lenne. Az idén hajszálnyival alulteljesítő Clientele-lel szemben pedig megnyerték az év bensőséges muzsikája címet.

 

5. Phoenix, Wolfgang Amadeus Phoenix

A francia zenekar végre megtalálta a maga számára tökéletes élő hangszer verszusz elektronika arányt, így az év elektropop-lemeze az övöké.

 

4. Girls, Album

A gyerekkorát szektában töltő Christopher Owens mintha egyszerre akarna mindent bepótolni: a többségben lévő folkosabb dalok mellett van egy ragadós rádiópop sláger, egy ötvenes évek zsánerében fogant összezajozott rock and roll, egy szörfös darab, valamint egy zajos shoegaze dal is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még a dalok se kiegyensúlyozottan minőségűek, akkor elmondhatjuk, hogy ez az év legjobb kaotikus albuma.

 

3. Dirty Projectors, Bitte Orca

A Dirty Projectorsban egyszerre bent van a White Denim absztraktsága, néha-néha vadsága is, az Animal Collective többszólamú vokáljai, a Grizzly Bear darabosságában is valamiféle harmóniát sugalló dallamvezetései, valamint kicsit korábbról a Fiery Furnaces Blueberry Boatjának átláthatatlan, kalandozó dalstruktúrái. Ezért ők a 2009 popművészei.

 

2. Fuck Buttons, Tarot Sport

A tavalyi “stílus”-alapító noise-ambient lemeze után a Fuck Buttons duója idén egy tisztább hangvételű, már majdhogynem táncos műsorral lepte meg az érdeklődőket. Az epikusan elnyúló, finoman sodró tételek mintha valami party-filmnek az aláfestőzenéi lennének.

 

1. The Thermals, Now We Can See

A szélesebb körű szakmai elismerést meghozó, amúgy nem különösebben jó harmadik lemeze után, a Thermals megírta a pályafutása eddigi legjobb lemezét. A Now We Can See kritikai fogadtatása ugyan felemás lett, pedig az album minden egyes dala telitalálat: lezseren ötletes, csillogószemű poppunk szám valamennyi. Ha az év tíz dalát a Now We Can See-ről vettük volna, akkor sem lett volna kevésbé igazságtalan, mint így, hogy szándékosan egyet sem emeltünk ki.

 

 

AZ ÉVTIZED 10 LEMEZE

 

10. Green Day, American Idiot (2004)

Az évtizedben magáért a lemezért és a konceptalbumért a Green Day tette a legtöbbet. Emellett a többtételesre csavart, mégis tökegyszerű dalaikkal és az azokban megidézett stílusokkal felrajzolják az utat Eddie Crochantől kezdve a Who-n, a Clashen és a Replacementsen át a saját maguk életművéhez és a 2004-es punk-jelenig. Megmutatva ezzel azt, hogy lehet tizenakárhány évvel a zenekar indulása után is izgalmas lemezt készíteni. Főleg punklemezt.

  

9. Franz Ferdinand, Franz Ferdinand (2004)

Bár maga a zenekar etifáig nem tudott túllépni ezen a lemezén, mégis ez az album vonul be úgy a könnyűzene történelmére, mint amelyik visszahozta azt a gitárzenét, amire táncolni lehet.

 

8. Animal Collective, Merriweather Post Pavilion (2009)

Éves szinten ugyan nem értékeltük ezt az albumot, de nagyon jól tudjuk, hogy évtizedes perspektívából hatalmas jelentőségű lemezről van szó. Kicsit olyan ez, mint Ady a maga korában és társadalmi helyzetében: ennyire még talán sosem volt menő a legaktuálisabb és kritikailag leginkább respektált lemezt hallgatni mint az Animal Collective 2009 korongját. (És igen, a pitchforkmedia.com pedig a popzene Nyugat folyóirata lett az évtizedben.)

 

7. White Stripes, De Stilj (2000)

A White Stripes legfőbb jelentősége az, hogy visszanyúlva a rocktörténelem elejére, és a country felől, nagyobb részben pedig a bluesból kiindulva készítette el jobbnál-jobb dalait. A stúdiótechnikákkal és producerkirályokkal szemben a szerzői hagyományhoz való csatlakozással pedig legitimálták a kéttagú rockzenekarokat, az évtized egyik alapfelállásává avanzsálódó formációt. (lásd még: The Kills, vagy a már említett Handsome Furs stb).

 

6. Radiohead, Kid A (2000)

A WS De Stilj-e mellett ez a lemez volt az évtized másik megalapozója. Azzal a „botránnyal”, hogy a világ legjobb gitárzenekaraként készítettek egy majdhogynem gitármentes, elektronikával gazdagon megtámogatott lemezt, tulajdonképpen végérvényesen összenyitották a popkultúra két eddig többé-kevésbé különálló szegmensét. Jellemző módon, amikor nem tudtak már előrébb merre menni, visszakanyarodtak a korábbi lemezeikhez hangzásához, egyre inkább visszavéve az organikusabb megszólalásohoz.

 

5. M.I.A., Kala (2007)

Az énekesnő a hangmintákból összeácsolt dalaival tulajdonképpen az irodalmi intertextualitás auditív reprezentációját készítette el. Ezzel beteljesítve a popzenében is a posztmodernt. Nagyjából ez az album utáni időkben (,de nem emiatt!!!) jelentek meg nagyobb mennyiségben azok a vélemények, hogy kezd unalmassá válni ez a fajta idézgető könnyedség.

 

4. Muse, Origin Of Symmerty (2001)

A Muse 2001-es lemeze az évtized mostoha gyermeke. Miközben a zenekar az „új-Radiohead-jelenségből” lassan az apró pénzre váltott Queenné lett, mindenki megfeledkezett arról, hogy a Matthew Bellamy vezette zenekar közben csinált egy olyan „megalomániás” lemezt is, ami drámaian hisztérikus dalaival jócskán túlmutat a Radiohead-epigonságon, kis-Queenségen.

 

3. The Knife, Silent Shout (2006)

A svéd elektro-duó 2006-os kiadványa elidegenedett, már-már paranoiás hangulatával lett az évtized megkerülhetetlen lemeze. A koncerteken, lemezborítókon is maszkban szereplő testvérpár e lemezen hallható zenéje nehezen írható körül. Valamikor azt találtam ki a címadó dalra, hogy olyan, mintha a Sonic Youth-ot megihlette volna a Knight Rider főcímdala – de ez csak rész igazság, vagy az se.

 

2. Arcade Fire, Funeral (2005)

Az évtized legtisztaszívűbb produkciója mindenképpen a kanadai Arcade Fire Funeral című műsora. A zeneileg a springsteen-i hagyományt továbbvivő zenekar, a történetkísérésben már kipróbált hangzásra írta rá gyermeki szürreáliáit.

 

1.The Libertines, Up The Bracket (2002)

Nem zárható ki, hogy Pete Doherty alulértékeltségébe belejátszik, hogy nála többet tuti nem sokan szerepeltek pletykalapokban az évtized folyamán. Emellett talán pont ezek a szakértő fórumok nem vették észre, hogy Doherty a maga módján – aktualitásában talán nem is annyira, de slágereivel mindenféleképpen – zeneileg is folyamatosan jelen volt az évtizedben.  A 2002-es, még a reflektorfény előtt megjelenő lemezen például csupa tökéletes dallal adta vissza azt a romantikus mázt Angliának, amit a kilencvenes években az Oasis, úgy tűnt, örökre összemocskolt.

Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk

– Én is így szeretlek, bébi. De figyi, nem maradhatok veled, tudod jól. Rontaná az üzletet, vágod, ha ott állnék melletted, vágod, s fognám a kezedet, vágod, amíg így csinálod őket, vágod. Aztán meg ezek így olyan szégyenlősek, hogy előttem így le sem tolnák a gatyájukat kábé, vágod.

   Ildi igyekszik ismét összeszedni magát:

   – Figyibocsinehari! De annyira izgulok… nem is tudom, hogy így akarom-e igazán…

   – Már persze, hogy akarod, hát a reggel is így azt mondtad, hogy tökre akarod. Én is akarom, így mind a ketten frankón akarjuk, na menj szépen kábé.

   – De úgy érzem, hogy így kényszerítettél, Feri… Persze, nem erőszakkal, hanem ilyen lelki terrorral, vágod?

   – Mi van, baszod? Hol hallottad ezt, vágod, a Barátok köztben, vagy hol?!

   – Igen. Ugye nem igaz? Ugye nem kell félnem attól, vágod, hogy így kevesebb leszek a szemedben kábé? Meraz olyan ilyen töggáz lenne!

   – Jaj, cica, eszem azt az ilyen csöpp kis szádat! Vágod, az ilyen nő már akkor elveszíti az ilyen értékei nagy részét, vágod, amikor így odaadja magát nekünk, férfiaknak, vágod, aha, aha, ja, ja, követel? Oszt én mégis így itt vagyok melletted, látod, figyuzod, vágod? Na, menjél ügyesen, várnak a bácsik, vágod.

   – Jaj, Feri, de szeretsz? De tényleg szeretsz? Annyira izgulok… vagyishogy… tudod, van ez az ilyen gyomorideg meg minden. Jaj, Feri, szorítsd meg a kezem, vazeg. Az egy ilyen tök jó érzés, vágod.

   – Jól van, jól van. Na, nyomás, bébi. Megmondtam, hogy elviszlek egy ilyen jó kis nyaralásra, most mit izélsz? Menj már! Na menj, menj!

   Végre odajön a lány, Feri pedig eltűnik a bokrok között. Ildi behuppan a hátsó ülésre.

   – Aztán a vőlegényét hogy hívják? – kérdezem, és a tükörben ráhunyorítok, mert mindig szeretek kedves lenni a nőkkel, mielőtt jól megeresztem őket.

   Nagy szemeket mereszt:

   – Nahát… maga így tökre levágta, hogy a Fercsi a völcsim? Mekkora ilyen király fej maga! Hát igen, jövő nyáron megyünk Riviérába, vágja… az egy ilyen tök felkapott trendy nyarcsyhely… az lesz így a nászutunk, meg minden, azt mondta a Fercsi, meg hogy ilyen tök jó lesz, meg tök fasza, meg tök kúl, meg tök fáni, meg minden.

   – Aha – mondom megértően. – Na, ugorj, fiam, tied az első kör. Ja, mennyi is?

   Feri a bokorból:

   – Hát egy ilyen tízes lenne kábé, vágja. Sok?

   – Sok, sok! – sikoltja Ágost kétségbeesetten, és inti, hogy menjünk.

– Ugyan, fiam – súgom vissza. – Hiszen Karcsi bácsi állja a cechet. Na, nyomás hátra, hülyegyerek! Ez még szinte szűz!

 

 

…Varsóban Placebo,

 

Elmenni koncertre

 

Elmenni koncertre rítus. Láttam már a Placebót Bécsben a vidámpark mellett egy leharcolt hangárszerű épületben, egy zöld völgyben eldugott – és azóta el is veszett – kis osztrák fesztiválon, Budapesten a Pecsában, szabadtéren, valamint azon a Sziget Fesztiválon is, amikor Radiohead is volt, meg Franz Ferdinand. Fura módon a bécsi koncertek őrződtek meg szebb emlékként, hiába is volt a pecsás talán tökéletesebb fellépésük, az áldozat hiányzott. A koncertjeggyel mi magunk nem fizetünk: egyrészt mert a pénz, az csak úgy van, aztán nincs, mások szerint pedig a koncertjeggyel amúgy is a másolás vétségét kompenzáljuk. Nem tudom. Mindenesetre koncertre el kell menni, – és mindig máshová, hogy később minél kevésbé gerjedjenek össze az élmények – mivel, ha elénk jön az áhított előadó, akkor pont a turné érzése veszik el, az egyszeriség: hogy ma ott vagyunk mi is, ahol a zenekar, csak akkor, azon estén, és másnap úgy hagyjuk el a várost, hogy nem tudjuk mikor – talán sosem – jövünk vissza. Ha azonban visszamegyünk egyszer, akkor a zenekar úgy jön értünk – ahogy előzőleg mi tettük értük – ahogy otthagytuk. Most éppen Varsóban.

 

Kronológia

 

A Placebónak nyár elején jelent meg a hatodik lemeze, Battle For The Sun címmel. Véleményem szerint a Battle For The Sun remek hatodik lemeznek, a szaksajtó azonban, velem szemben inkább csak közepesnek értékeli az új korongot. Egy gyors recepciótörténettel megpróbálom feloldani ezt a kis ellentétet: A – tagok vegyes származását tekintve csak jobb híján – londoni székhelyű zenekar első, 1996-os cím nélküli albumát legkönnyebben PJ Harvey Dry című lemeze és a Pixies-életmű keresztmetszetében lehet elképzelni, gitárhangzásában némi Sonic Youth-jelleggel. Furcsa is volt, hogy mit akar egy tulajdonképpen angol zenekar egy amerikai hagyományból táplálkozó lemezzel a britpop-korszak kellős közepén, annak kvázi fővárosában. Az album negyedik kislemezével, a szexuális eltévelyedésről regélő Nancy Boyjal végül is bekerült a köztudatba a zenekar, majd David Bowie is meghívta őket az 50. születésnapjára fellépőknek. Mindezek ellenére úgy érződött, hogy egynyári, ún. „one hit wonder”-ről van szó, a sajtó a viszonylagos sikert inkább a zenekar imidzsének tulajdonította. (A zenekar tagjai: a hangsúlyozottan biszexuális énekes-gitáros Brian Molko, a hangsúlyozottan meleg basszusgitáros Stefan Olsdal és a hangsúlyozottan straight dobos Robert Schulzberg, majd az őt váltó szintén hangsúlyozottan hetero Steve Hewitt, 2008-tól pedig Steve Forrest.) Az 1998-ban megjelent Without You I’m Nothing egy az előzőnél kiforrottabb lemez, bár izgágább is: a punkos sodrású számoktól egészen a lehelet puha lassúkig van rajta minden. Egyszerre alaplemez és útkeresés: az útkeresés alaplemeze. Ekkor került a mozikba a Veszedelmes viszonyok, tinikörben kultikus remake-je, a Kegyetlen játékok, amelynek főcímdala az újrakevert Every You Every Me lett, és ezen a kölcsönön keresztül vált a zenekar emblematikus dalává.

 

http://www.youtube.com/watch?v=0enQeZ__FNk

 

Az évezredfordulón megjelent harmadik album, a Black Market Music egy letisztultabb lemez, de még mindig az érződik, mintha a zenekar csak keresné magát: elegánsabbra fogott gitárok, modernebb hangzás és egy rap-betét is helyet kapott. Mindeközben Molkóék véglegesen összebalhéztak az angolszász sajtóval, a kontinensen viszont jó kritikákat kaptak, mind a lemezre, mind a koncertekre. Ekkor jártak először Magyarországon is, a 2001-es Sziget utolsó napjának kiemelt fellépőiként. Ebben az évben volt először melegsátor a Szigeten – amiből aztán lett is persze problémázás – az utolsó szó a Placebónak jutott: a koncert ráadásában Tarlós Istvánnak, az egyik fő ellenlábasnak dedikálták a Nirvana All Apologies című számának elzongorázott pár sorát, kidomborítva az „Everyone Is Gay” sort aktuális refrénné. Innen, Budapest felől nézve ez az időszak, a zenekar csúcspontja. Ahogy interjúkból és kritikákból is kiderül: ekkor még bármi lehetett volna a Placebóból. Többen azt várják a zenekartól, hogy egyfajta Radiohead-es útra lépve, forduljanak az elektronika felé. Akkor még ugyanennyien voltak, akik ellenezték ezt. Az évtized végéről visszanézve azonban nagy hibát vétett a zenekar, hogy a következő lemeznél, a pálfordulás helyett inkább magába nézett, és kikereste, hogy ez előző albumokban mi volt igazán Placebo, és ez alapján megírta a klasszikus Placebo lemezt, a tragikusan kiegyensúlyozott Sleeping With Ghostsot.

 

http://www.youtube.com/watch?v=JJhmNLcgkgw

 

Ezután azonban mintha eltörött volna valami. A következő Meds című korongnak tulajdonképpen minden dala sláger lehetne – Brianék immár rutinból írtak Placebo-számokat – mégis hiány érződött, mint egy be nem tartott ígéret után. A Placebo, a hatalmas űrt, amiben indult ekkorra teljesen belakta, olyan egyedi hangja lett a zenekarnak, hogy már a finoman szólva szemellenzős rajongótáborral bíró Depeche Mode-hoz kezdték őket hasonlítgatni. A korábban a néha magát a zenét is felülíró imidzsre se volt már szükség, a zenekar bocsánatot kért a Nancy Boy és a Pure Morning féle „buta” dalokért, majd következetesen levették őket a koncertprogramról. Egyfajta hazatérés volt mindez, mintegy eleget téve az első lemez első dalának, az első, megtagadott kislemezüknek (Come Home), nagyon úgy tűnt, az út vége is egyben. (Song To Say Goodbye)

 

Kitérő

 

A könnyűzenei kommunikáció három fő komponense: előadó – zene – hallgató. Irodalomelmélészek a zene ottani megfelelőjét, a szöveget szokták úgy meghatározni, mint az író és az olvasó közti metszéspontot, találkozási helyet. Mivel azonban a popzenében úgy tűnik, hogy nincs annyira kiemelt pozícióban a megértés – a Kispál és a Borz szövegek is láthatóan tökéletesen működnek úgy is, ha egy sort nem gondol végig a hallgató – ezért azt hiszem célszerűbb lenne a zenét nem mint metszéspontot, hanem mint keretet, vagy mozgásteret elgondolni. Vagy még inkább, mint egy épületet, egy házat, annak egyes helységeivel. Talán innen érthető meg legjobban a popzene-befogadás is, amit két absztrakt végponttal próbálok meg leírni: Egyiket Show-elméletnek hívom, másikat pedig Univerzum-elméletnek, hogy adott esetben deficit nélkül átvihetőek legyenek más nyelvre. A Show-elmélet azt mondja, a popzenei produkció egy sok összetevős multimediális egység, amiben fontos a zene, a szöveg, az imidzs, a videóklipek, a borítók, a zenekar mindenféle közéleti megnyilvánulása és mindent, amit hozzá tudunk kötni. Ez esetben az előadó, a Popsztár, a hallgató pedig, a Rajongó. Ez – visszatérve a metaforámhoz – olyan, mint amikor berendezett lakást vásárolunk. Az Univerzum-elmélet szerint olyan a popzene-befogadás, – idézem – „mint amikor egy teljesen üres házba költözünk be, és a falakat is mi festjük ki. Majd a bútorokon meg a berendezéseken vitatkozunk és a lemenő Nap csíkozza a zsalun keresztül leendő hálószobánkat.”

 

http://www.youtube.com/watch?v=A7LQZaS2_dA

 

Placebo

 

A Placebo eddigi útja elgondolható úgy is, mint a külsőségek minimalizálásával a Show-intencióból az Univerzum-intencióba való átlépés. Az új albumhoz kapcsolódó negatív kritikáknak talán az lehet az oka, hogy a Placebo – a korai lemezeket jellemző amerikai hatáson átlépve – már-már biztosra vehető, hogy nem mozdul ki a saját világából, és szemben a Depeche Mode-dal, nem is ereszt azon kívülre impulzusokat. Talán nincs is még egy ilyen népszerű zenekar, amelynek ne lehetne említeni valamilyen követőjét. A Battle For The Sunnal az együttes viszonylag sokat változtatott a Medshez képest, mégis annyira önazonos maradt, hogy kívülről nézve, – és ezt bizonyítja jó pár kritika – fel sem tűnik, hogy van csomó új hangszer, Brian mellett először van elkülönülő kórus, valamint az, hogy több szám ornamentikájában mintha klasszikus zenei megoldások is lennének. Így a Placebo – legyen bármilyen népszerű is – nem része az évtized popzenéjének. Valahol mellette elvan magában.

 

Varsóban

 

Igazából két hetet gondolkoztam azon, mit írjak a koncertről. Nehéz, mert – mint írtam – viszonyítási pont nincs, valamint a hangsúly is a dalokra helyeződött a külsőségek helyett. Kezdjem úgy, hogy kicsit meglepő volt, hogy az új album nyitódala helyett rögtön két kislemez dallal nyitottak? És számonként haladva mondjak valami olyat, hogy igen, és akkor jött a Twenty Years, amit úgy nyomtak el, ahogy tavaly év végén Kambodzsában az Angkor Wat előtt? (Kicsit légiesebben és táncosabban.) Vagy, hogy az előzenekar nagyon semmilyen volt, mint általában? Hogy már három kísérőzenész – köztük egy szőke hegedűs, billentyűs hölgy is – van a Placebo mögött koncerteken, és néha már-már túl zsúfolt a megszólalás? Írjak arról, hogy a zenekar már inkább nevetgél a számok közt ahelyett, hogy pózőrködnének? Hogy jól szólt az egész, a Torwar Hallnak remek az akusztikája, a zenekar pedig precíz volt, fények és vetítések frankók voltak? Hogy fájdalom, de a koncert koncepciójából nézve – „főleg új dalok legyenek és slágerek az elmúlt tíz évből” – következetes, hogy az első két lemezről csak egy szám, az Every You Every Me került elő? Hogy volt egy új szám, ami a Placebóhoz képest meglepően agresszív volt? Hogy meseszép ahogy a Bright Lights alatt fénybuborékok cikáznak össze-vissza mindenhol. Netán írjak valami szubjektívet? Olyat, hogy mit jelent nekem ez vagy az a szám? És mit élőben? Vagy meséljek arról, hogy afterpartykon még mindig téma, milyen haja van Briannek? Vagy olyan ziccereket ne passzoljak át, hogy másnap kisütött a nap (Battle for the Sun! és Varsóban!)? Esetleg csak írjam ide: KONCERTRE EL KELL MENNI? Nem, nem, nem.  Inkább nagyon tárgyilagos leszek:

 

Placebo Winter Tour 2009. November 19. Torwar Hall, Varsó.

 

         1. For What It’s Worth

         2. Ashtray Heart

         3. Battle For The Sun

         4. Soulmates

         5. Speak In Tongues

         6. Follow The Cops Back Home

         7. Every You Every Me

         8. Special Needs

         9. Breathe Underwater

        10. Because I Want You

        11. Twenty Years

        12. Julien

        13. The Never-Ending Why

        14. Blind

        15. Devil In The Details

        16. Meds

        17. Song To Say Goodbye

 

       Ráadás:

        18. Bright Lights

        19. Special K

        20. The Bitter End

 

       Második ráadás:

        21. Trigger Happy

        22. Infra-red

        23. Taste In Men

Primer fogyasztási adó

– Hát én disszidálok – mondta a taxis. – Vagy külön csövön fogok szarni, ami kikerüli azt a kibaszott chipet, kivezetem a belemet itt az oldalamon – bökdöste az oldalát a taxis – ni, én itt fogok szarni! Nekem nem rakosgat senki chipeket a seggembe! Hát itt van maga, nem is bír menni, nem mondja, hogy mindenkire ez vár?

A kövér a fejét ingatta.

– Nekem azért baszták így el, merthogy annyi a háj a seggemen, hogy nem… nem igazodtak el… nem látták a látnivalót, na, ha így érti. A háj miatt. De általába pikkpakk berakják. Rutinműtét. Állítólag.

– Persze. Mondtak valamit. A dokik is úgy basszák át az embert, ahogy nem akarják. Most egy kövér ember ha odamegy mert akármi érte, nem tudják megműteni, mert sok rajta a háj? Ugyan már…

– Jól van, jól van, ideges azért ne legyen…

– Nem vagyok.

– Nem azért, csak tudja, aki vezet, az legyen nyugodt. Amúgy is én fizetem a kört. Mehet nyugodtan lassabban is, fizetem. A seggem amúgy is kivan ezzel a rázkódással. Menjen lassabban, majd én rendezem.

– Ja, mert adóztatni, azt bírnak, de az utat rendbetenni, amióta az eszem tudom, évről évre csak szarabbak, ott az a kátyú!, ne!, amióta a pályán vagyok, azóta ott van, ez a szar utáni adó vagy mi, ez is nagy átverés szerintem, azt mérnek, amit akarnak –

– Primer fogyasztási adó, így hívják ezt egész pontosan. Szoftver számolja, én nem hinném, hogy…

– Primer fogyasztási adó! – röhögött a taxis – Na, elnevezték szépen hivatalosan, hogy már a szart is adóztatják, szó szerint! De mi az, hogy primer? Ha már a levegőt is adóztatják, amit beszívunk, akkor az majd mi lesz, ha ez a primer? Nulladik? A faszomba nem kéne nekik egy chip? Aztán az ember fizethet még az ötujjasér is. Szexelek egy jót marokmarcsával, és annyiba lesz, mint egy igazi kurva! A kurva anyámat még.

– Szoftver számolja, teljesen automatizálva van, ember abba nem tud beleavatkozni. A sógor meg nem az a hantás fajta.

– Dehogynem tud, ez mesebeszéd. Dehogynem. Ember. Olyan nincs, hogy szoftver aztán ember nem tud beleavatkozni, nincsen olyan, ez mesebeszéd.

– Én nem értek hozzá, de most mért ne higgyek a sógoromnak. Amúgy ennek a levegőadónak is felmerült már az ötlete odabenn.

– Mondom hogy disszidálok, komolyan mondom, én disszidálok!

– Ezen az nem segít, mert ezt ha bevezetik, akkor mindenhol bevezetik. Merthogy a levegő átjár nemzetek között, vagy mi a fasz. Ezért nem adóztathatja egy állam. Vagy mindegyik, vagy egyik se. Vagy hogy van.

– Na hálaistennek. Ez mondjuk jó hír. Akkor talán mégse lesz bevezetve. Vannak azért még normális országok a földön, nem mint ez a miénk, a kurva anyját.

– Hát ja, ez a miénk, ennél szarházibb a világon nincs, egyetértek, egy se normális, aki itt lakik! Na ebben az egyben egyetértünk!

– Ebben az egyben. Nna. Uram: ott lesz a bankja. – A taxi leparkolt – Itt várom.

– Öööö… Uram, attól tartok, meg kell kérnem, hogy intézze ezt el nekem. Fizetem természetesen.

– Hogy… hogy parancsolja?

Nézze, én nem tudok menni, most már még annyira se, mint az előbb, mert az a fekvőrendőr valahogy nem tudom, nagyon odakúrt a seggemnek, valami elmozdult vagy mi, szóval most én így ülök mint most ülök, de ha egy millimétert mozdulok…

– Nadehát mi nem…

– Kérem…

­– Hát de…

– Nézze, maga taxis, magában megbízom, miért verne át, nézze, itt van minden, az adataim, magában én megbízom, kérem… tízezret, ha kivesz, az elég lesz, aztán hazavisz, a többit már megoldom, de a család most kalandba van, ezt most bonyolult lenne itt elsorolni, de… kérem.

– Na jó – állt rá a taxis. – De csak mert tényleg nem tud menni. Most az egyszer, kivételesen. Na adja ezeket a…

– Várjon, írjunk meghatalmazást is, beleírom, hogy mozgásomban akadályozva vagyok, satöbbi satöbbi, ezért magát bízom meg, hogy… na érti.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info